Marseille – történelem és legenda
If vára, ahol Monte Cristo grófja raboskodott |
A keresztes háborúk idején a XI. században ismét fontos kikötő, de csak a XV. század végétől kerül a francia királyok birtokába. A XVIII. század elején már közel kilencvenezer lakosa van, azonban az 1720-ban kitört pestisjárvány elpusztítja a lakosság több mint felét. A francia forradalom idejére ismét fellendül, és lelkesen támogatja a királyság megdöntését. A mai francia himnusz, az egykori lelkesítő Marseillaise a város forradalmi önkénteseinek ajkán csendül fel első ízben mint Rouget de Lisle utászhadnagy szerzeménye. A második világháború során mind a németek, mind a szövetségesek bombázzák. Szerencsére a város gyorsan talpra áll, s mára több mint egymillió lakosú.
Mivel időnk igen szűkös, hiszen Barcelonáig jókora út, 480 km áll előttünk, s a késő délutáni program ismerkedés a katalán fővárossal, ezért keringőzünk egyet, majd a magaslaton épült Notre Dame de la Garde előtti térségről igyekszünk felülről emlékezetünkbe vésni ezt a szép kikötővárost. A viszonylag korai órában tanúi vagyunk az üzletek kinyitásának, látjuk a széles sugárút két szélén a virágpiacot, míg a kikötőben a halvásárt és rengeteg tengeri herkentyűt, hiszen buszvezetőnk a szélső sávban araszol, hogy minél jobban bámulhassunk jobbra-balra. Az egyenetlen terepviszonyok miatt buszokat, trolikat és taxikat látunk, villamost nem, Elena pedig elmondja, hogy kitűnő a metrohálózat. Szembeszöknek nagyságuknál fogva az utcai névtáblák, számok s a fontos látnivalókat mutató irányjelzések. Az utcák szélesek, és legtöbbjük fával, virággal díszített, a palotákon jellegzetes zsalugátér, hiszen ne feledjük, eléggé délen vagyunk már, ahol a forróság elleni védekezésnek évszázados hagyományai vannak.
A szebbnél szebb szökőkutak a nappali megvilágításban is éppen olyan varázslatosak, mint az éjszakai pazar fényben, és bizony fáj a szívem, mert erre az ősrégi városra egy hét is kevés lenne! A városháza, az opera, a régi Charité ispotálya, a tőzsde, a kikötőben álló székesegyház, a Páli Szent Vince-templom, valamint a patkó alakú régi kikötő két végében álló középkori erőd, melyek Szent János és Szent Miklós nevét viselik, a különböző korokból származó gyönyörű épületek – megannyi látnivaló. Emlékezetembe igyekszem vésni a prefektúra impozáns épülete előtt álló vízesésszerű hatalmas szökőkutat. Van még jókora diadalív és középkori várat idéző apátság.
Azután meredek, kanyargós, szűk utcákon haladunk felfelé a Notre Dame de la Garde székesegyházhoz. A veszélyes kanyarokban stoplámpa, fejünk felett az utca két oldalán áthúzott kötélen ruhanemű szárad, mint Nápolyban. A kicsiny boltok előtt, ahol hely van rá, vevőcsalogatónak éppen ebben az órában rakja ki áruját a tulajdonos. Végül megérkezünk a parkolóba, s előttünk hosszú lépcsősor és az emeletes templom, a torony csúcsán az aranyozott Mária-szoborral, míg a másik oldalon a Földközi-tenger és Dumas Monte Cristo regényéből ismert sziget If várával, ráadásul szinte az egész város. Messzire látni, bár könnyű pára lebeg a tenger felett, ám az ég kék, és vakítóan süt a nap. Karnyújtásnyira látszik a kikötő – hiszen légvonalban alig több, mint egy kilométer a távolság. Az If vára felé már igyekeznek a sétálóhajók a kirándulókkal, az U alakú Vieux Port vizén hosszú sorokban állnak kikötve a motorcsónakok, vitorlások; látszik a halpiac tarka forgataga. Ahogy a lépcsőkön felfelé lépdelek, egyre közelebb jutok a 60 méter magas torony hegyében álló Madonna- szoborhoz, amely szikrázik a napfényben. Pihenésképpen megállok és visszafordulok, mivel egyre szélesebb a horizont, újabb városzrészletek panorámája tárul ki szemem előtt. Örömmel fedezem fel az iménti városnézés során megismert épületeket a magasból. Aztán a templom alsó szintjén levő jókora térségen Elena köré gyülekezünk, aki röviden elmondja a Notre Dame de la Garde történetét, majd mindenki egyénileg indul felfedező útra egy fél óra erejéig.
A 162 méter magas dombtetőn már a XIII. században Szűz Mária tiszteletére templomot épít a közeli apátság, s ez az évszázadok alatt a tengerészek zarándokhelyévé válik. A bizánci stílusú bazilikát 1953-ban kezdik el építeni Espérandieu tervei szerint, akinek a műve a kikötőben álló székesegyház is. 1864-ben szentelik fel, s megőrzik azt a nevet, amit a Szűzanyának ezen a zarándokhelyen adtak évtizedek alatt a hívők (védő, oltalmazó lenne a fordítás). Szárazról és vízről jól látható a 9,70 méter magas Madonna-szobor a templom hatvan méteres tornyán, amely Máriát fején koronával, bal karján az áldást osztó kis Jézussal ábrázolja. A szobor súlya 4500 kg és 1963-ban újraaranyozásához 29 400 aranylapocskát használtak fel. Azután mindenki fényképez, filmez és persze, csodálkozik, hiszen felejtethetetlen kép tárul szemünk elé. A sétányon szobrok, Krisztus-keresztek. Nekem a legjobban egy életnagyságú fehér márvány alkotás tetszik, amely a földre roskadt, töviskoszorús Megváltót ábrázolja, amint a mellé térdelt Veronika kendőjével a szenvedő homlokát türölgeti. A talpazaton a jókora emléktábla felírása szerint ezzel a viszonylag új – pár évtizedes – alkotással adóznak az életüket áldozó misszionáriusoknak. Erről a szintről nyílik a kripta, amely eredetileg sziklába vágottt templomrész. A román stílusú altemplomban az oltáron gyönyörű, festett fából készült Mária-szobor, amely a Szűzanyát bizánci koronával, bal karján a virágot tartó, mosolygó kis Jézussal és jobb kezében virágcsokorral ábrázolja. A következő szintre, a bazilikába lényegében fel lehet jutni egy oldalsó lépcsőn a kriptából vagy a domb tetején álló térségről a díszes főkapun keresztül. A neobizánci stílusú pazar templombelső számos mellékoltárral olyan képet mutat, amilyet egyetlen eddig látott kegyhelyen sem figyeltem meg. A nálunk is megszokott köszönő márványtáblácskák mellett, amelyek százával találhatók a jókora templom falain, hajókat ábrázoló festmények és felfüggesztett hajómodellek, zászlók is látszanak mindenfelé. Az ember nem is tudja, merre nézzen, annyi a látnivaló! A falak is érdekesek, hiszen nincs freskó és festett dísz, mivel a széles csíkos márványborítás erezete maga a dísz, van is, mit csodálni, mert a fehér mellett a zöld, a piros és a kékeszürke számos árnyalatát látni még az a kétméteres ezüst Mária-szobor a gyermekkel, amelyet egy szegény provanszi mester hat év munkájával alkotott a múlt század első felében. Ezt a szobrot az ünnepi körmenetek során kiviszik a templomból.
Mikor látom, hogy vészesen fogy az idő, kimegyek a templomból, ezúttal a főkapun, majd körbejárom, megcsodálva Marseille panorámáját mind a négy égtáj felől. Megtalálom az emléktárgyakat árusító üzletet, ahol francia frank hiányában – nem volt idő pénzt váltani, olyan korán indultunk a szállásról – sikerül hét dollárért egy mutatós, Marseille-ről szóló, gyönyörű fényképekkel dísztett útikönyvet vásárolnom. Sok csoporttársam már Váradon beszerezte a megfelelő valutát, de nekem csak dollárom és német márkám volt zsebpénz gyanánt, hiszen tapasztalaton szerint ezekkel bárhol elboldogul az ember. Előbb ragaszkodnak a helyi pénznemhez, ám magyarázkodásomnak a késő esti érkezésre és a kora reggeli indulásra vonatkozólag végül foganatja van, és megszán az egyik eladónő. Erre még néhány váradi társam is előszedi a pénztárcáját, kiszolgálja őket is kedvesen, egyetlen kérése, hogy pontos összeget adjunk, mert nem tud visszaadni.
Ezután már csak utolsó pillantás a gyönyörű tájra, miközben a lépcsőkön lesétálva eljutok a buszparkolóig. Az egész csoport megelégedett, az éhesebbek már az elemózsiás csomagok után néznek, a reggeliről elhozott ennivalónak látnak neki. Igazság szerint a svédasztalt nem arra találtáak ki, hogy az ember táskában-zsebben kihozza az étteremből az ott felszolgált táplálékot, de a keleti nyomor és a déli éhség nagy úr, így vérmérséklettől függően mindenki zsebrevág ezt-azt. Én általában szelet kenyérrel, kiflivel beérem, de a bátrabbak Danone joghurt mellett több szendvicset is elhoznak tízóraira, ebédre.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése