BANGHA IMRE: Kőrösi Csoma Sándor után – magyar utazók Bengálban (2)

INDIA-JÁRÓK
b) Előkelők és közemberek


A következő évtizedekben két magyar tengerész is eljutott Indiába: Gáspár Ferenc és Horthy Miklós. A kolozsvári születésű Gáspár Ferenc (1862-1926) különböző brit hajókon szolgált hajóorvosként 1886 és 1892 között, és rendkívül sokat írt utazásairól. "A Föld körül" című terjedelmes művének harmadik kötetében indiai tapasztalatairól ír. Útja során nemcsak tengeri kikötővárosokat látogatott meg, hanem eljutott mélyen a szárazföldre is egészen Benáreszig. Ezt a várost az őseredeti hinduizmus városaként élte át szemben a nyugatiasodott Kalkuttával. Indiához való viszonyát a gyarmatosítók felsőbbrendűségének, és magának a gyarmatosításnak az elismerése jellemzi: „India most úgy annyira Angliáé, mintakár Irland vagy Skócia".  Dicséri a britek reformjait, és az indiai parasztság hagyományokhoz kötöttségében találja a fejlődés legnagyobb akadályát. Gáspár szerint „azt meg kell adni a hinduknak, hogy imponáló urak tudnak lenni, de azért mint szolgák sokkal tökéletesebbek".


Hasonló, a gyarmatosítást dicsérő álláspontot képvisel emlékirataiban a későbbi kormányzó Horthy Miklós (1868-1957), aki a Monarchia haditengerészetének tisztjeként jutott el 1892-es föld körüli útján a szubkontinensre. Kissé kényszeredetten látogatta meg Csoma Sándor dardzsílingi sírját, ugyanis érdeklődését sokkal jobban lekötötték a tigris- és oroszlánvadászatok, és a kalkuttai társasági élet eseményei. Kalkuttáról a következőket írja:


„Ott-tartózkodásunk harmadik napján az alkirály díszebédre és bálra hívott meg, s ez alkalommal megismerhettük India fővárosának egész előkelő társaságát. Minden napra jutott valamilyen esemény. Pólójátékok, lóversenyek, meghívások és színházi előadások annyira elszórakoztattak, hogy csak nehezen szántam rá magam a dardzsilingi kirándulásra." Noha Horthy a németek oldalán, az britekkel ellenséges oldalon állt a háborúban, nem sokkal később született emlékiratai a britek gyarmati uralma iránt egyértelmű csodálatot, a független India iránt pedig kétségeket fejeznek ki: „Mindaz, amit csak Indiából láthattunk, az angolok kiváló gyarmatosító tehetségét bizonyította. Biztosították a Khajber-hágót, és féken tartották északon a nyugtalan törzseket. Gátat vetettek a hinduk és a muzulmánok örökös összetűzéseinek. Gazdasági téren gondoskodtak a folyamok szabályozásáról, és öntözés révén, főként Pandzsábban, nagy kiterjedésű termőföldeket varázsoltak elő. Országutakat és vasutakat építettek, egyszóval civilizációt és gazdagságot teremtettek, kevés erővel a rendet is fenntartották. Napjainkban India és Pakisztán részéről egyarántfeszült a helyzet. Kérdés, hogy nem szenved-e a lakosság az úgynevezettfelszabadulás kétes szerencséjének következményeitől. "


Az 1890-es években látogatott Kalkuttába az első magyar női utazó, Mocsáryné Fáy Mária is. Ő az indiaiakról, mint bennszülöttekről beszélt. Kalkuttában, ahol a Delhiben élő magyar műgyűjtő Telléry János helyi üzletének igazgatója és neje lett a kísérőtársa, Mocsáryné szolgáján kívül csak európaiakkal érintkezett. Szeretett volna ugyan eredeti indiai táncot látni, de nem merte megkérni a házigazdáját, hogy vigye el egy bemutatóra. Úgy találta, hogy „ igazgatóék túlkomolyak voltak". Helyette meglátogatta a botanikus kertet, az állatkertet és a bazárt.


A századforduló körül jut el Indiába világ körüli útján a katolikus pap-tanár Sebők Imre (1878-1917) és a világutazó vadász Tallián Emil (1859-1911). Sebők, aki egy hetet töltött Kalkuttában, Indiát „különös világnak" látta a mesés gazdagságok, és földhöz ragadt nyomor ellentéte miatt. Maga is szembesült az angol uralom  kérdésével, és leszögezi, hogy „nem lehetne mondani, hogy az angol uralom zsarnok," hiszen „ magából a meghódított fajból való az angol uralom egyik legerősebb támasztéka, a bennszülött katonaság." Meglátogat egy hindu templomot - valószínűleg a Káligháton, - ahol visszataszítják a bálványok, és megrettentik a koldusok. Itt lát állatáldozatot is, ám felszínesen azt állítja, hogy a templomban tehenet áldoztak. Hasonlóképpen az egzotikum és a babona keverékének érződik a szent fürdő leírása, melynek kapcsán megjegyzi, hogy „szép halálnak tartják, ha elkapja őket a gaviál, ugyanúgy, mint a templom kerekei alá esést." Ezen kívül megcsodál még és lefényképez egy kígyóbűvölőt, aztán visszatér szállodája kényelmébe: „Elég volt ennyi a piszkos külvárosi életből, és igyekeztünk vissza."


Tallián, mint közvetlen elődei, szintén csodálja a britek civilizáció-teremtő készségét. Számára Kalkutta ipara és épületei Albion dicsőségét hirdetik, „mely rövid néhány évtized alatt a vadon közepében ily hatalmas, az európai culturát és építési művészetet dicsérő alkotásokat létesített." Szintén meglátogatja a város nevezetességeit. Tévedésből Kalkuttába helyezi a Brahmaputra folyót. Beszél a britek indiaiaktól való elkülönüléséről az élet minden területén. Komédiának tartja a sok szolgát és kulit, undorodik a fakíroktól és a „bizarr tömegektől", és esküvői menetnek néz egy halottas menetet. Panaszkodik, hogy Kalkutta nem kínál szórakozást, és hogy gyenge az angol színtársulat. Ellátogat a kikötő vöröslámpás negyedébe, és „a különböző nemzetiségű hölgyek" között még magyarokat is talál.


1926 karácsonyára érkezett Kalkuttába két magyar turista: Erdősi Károly (1873-1945) egyházi író, a Szent István Társulat igazgatója és Simonyi-Semadam Sándor. Dél-Ázsiát és Indonéziát felölelő négyhónapos útjuk élményeiről Erdősi számol be a Napsütéses Indiában című kötetében. A könyv érdekessége, hogy első kézből ad képet a misszionáriusok munkájáról Indiában. Indiai paptársaival együtt a missziók sikertelenségének okát a katolikus pap-szerző elsősorban abban látja, hogy nem sikerült bennszülött papságot kinevelni. Ugyanúgy, mint a korábbi magyar arisztokraták, Erdősiék is jórészt az Indiában élő angolokkal és más európaiakkal érintkeztek. Kalkutta világváros jellegét mutatja, hogy ötnapos tartózkodásuk alatt két magyarral is találkoztak: Ludvigh Jenő konzullal, aki a vonatjegy-vásárlásban segítette ki az utazókat, és a Grand Hotel zenészével, Mr. Czakóval, aki Erdősi útikalauza lett Kalkuttában.


Erdősi Kalkuttában szintén a britek rendteremtő készségét csodálja: „A mocsarak és a nádrengeteg közé egy metropolist építeni csak azért, hogy a hódító angol imperializmus a Ganges deltáját uralja: Angliához méltó gondolat... És azért mégis felemás város. Vannak szédítő palotákkal szegélyezett csodálatos utcái, ahol három-négy sorjában hajtanak egymás mellett az autók, de a közvetlen mellékutca már hamisítatlan, szűk, zsúfolt és piszkos India. Igaz az angol igyekszik a kunyhóknak ebben a dzsungelében is rendet teremteni.


Évről évre eltűnik egy-két piszkos utca, sokszor egész városnegyed, hogy emeletes betonkaszárnyák, vagy villanegyed épüljön a helyén.


Természetesen ebben az időszakban sem zárkózott el minden magyar utazó az indiaiak elől. Reményi Ferenc egy hónapot töltött Kalkuttában a századforduló környékén, és részt vett egy hindu esküvőn, amelyen egy indiai táncosnő is fellépett. Találkozott a zenetudós Szuríndra Mohán Tagoréval (Sir Sourindra Mohun Tagore), aki már korábbról ismerte nagybátyját, a világhírű hegedűművész Reményi Edét, aki szintén megfordult Indiában egy koncertkörúton.


BAKTAY ERVIN

A magyar utazók egészen új generációja jelenik meg Indiában az 1920-as években. Ezek az utazók elődjeikhez képest általában jelentős felkészültséggel rendelkeznek, nemcsak néhány hetet, hanem éveket töltöttek Indiában, és közülük többen a britekkel szemben az indiaiak társaságát és kultúráját részesítették előnyben. Ennek az új generációnak a legjelentősebb képviselője Baktay Ervin volt. Nagy érdeklődésre számot tartó művei révén Baktay Ervin volt a 19- század legismertebb India-kutatója Magyarországon.


Baktay volt az első magyar, aki a klasszikusért való lelkesedés mellett felfigyelt a modern indiai kultúrára is. Ez a hozzáállás annyiban bír különös jelentőséggel, hogy az őt megelőző magyarok csak a klasszikus India kultúráját voltak hajlandók elismerni.


Indiai úti élményeit kétszer is megírta. Először az Indiából hazaküldött cikkein alapuló monumentális India (1932) című könyvben, majd a tíz év távolságából megírt, személyesebb Indiai éveimben (1938). Mindkét mű az indiai út leírása, és annak háttereként az ind kultúra bemutatása, és jól tükrözi a szerző világnézetét. A könyvek egyfelől szemléltetik az európai kultúra felsőbbrendűségéből való kiábrándulást, és gyakran találhatók bennük a világháborúra és Trianonra tett megjegyzések. Másfelől a szerző nem leplezi India iránti lelkesedését. Az India második kötetéhez írt előszavában maga is megemlíti, hogy könyvéből „némelyek angolellenes tendenciát olvashattak ki", ám igyekezett megtalálni az egyensúlyt a végletes szempontok között. Az ind kultúra pozitív vonásainak bemutatása mellett annak sötét oldalát sem tagadja le. Ilyenkor azonban igyekszik bemutatni, hogy mi európaiak ennél is szörnyűbb dolgokat hoztunk létre.

BANGHA IMRE: Kőrösi Csoma Sándor után – magyar utazók Bengálban (1)

Körösi Csoma Sándor mind utazóként, mind tudósként páratlan tetteket vitt végbe. A magyar tibetista nagyságát mi sem mutatja jobban, mint az, ha összehasonlítjuk az őt követő nemzedékek utazóival. Ebben az írásban azokat a magyar utazókat veszem szemügyre, akik a nagy tudós után a 19. században és a 20. század elején jutottak el Csoma Sándor munkásságának egyik legfontosabb színhelyére, Brit-India egykori fővárosába, Kalkuttába, és maguk vagy kísérőik révén jelentős magyar nyelvű útirajzokat hagytak hátra.


A Csoma-kutatók ismerik Duka Tivadar és Baktay Ervin munkásságát, ám Csoma Sándor után a 19. század közepétől fogva több magyar főnemes is elérte Indiát. Az utazók között számos olyan nevet találunk, amelyet egészen más szempontból ismerhet a magyar közönség. Az első magyar indiai útirajzíró például Andrássy Manó gróf (1821-1891), a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyula bátyja volt. Nem sokkal utána fordult meg Kalkuttában Széchenyi Béla (1837-1918), gróf Széchényi István fia is. A századvégen járt Kalkuttában Horthy Miklós, és az 1920-as évek közepén jutott el ugyanoda a trianoni békét aláíró volt miniszterelnök Simonyi-Semadam Sándor (1864-1946) is.


Ezeket az utazókat inkább magyar politikához, történelemhez kötöttségük miatt ismerjük. A jelen írás részben szintén a korabeli magyar politikához kötődik, bár egészen más módon: a tudásformák, jelen esetben az útirajz-irodalom (és részben önéletrajz) politikai meghatározottságát szeretném bemutatni. Ebből a szempontból kutatásom illeszkedik az utóbbi évek orientalisztika-történeti kutatásaiba, mely Edward Said és Michel Foucault filozófiájára építve az egyes művek szerzőségénél fontosabbnak tartja, hogy a tudásformák társadalmi kényszer, kulturális hagyományok, világi kényszerek hatása és folyamatosságot biztosító hatások alatt születtek. Said szerint egyetlen tanult szerző műve sem szabad alkotás, mivel az képrendszerében, előfeltételezéseiben és szándékaiban korlátozva van.


Noha az alkotás szabadságát ilyen erélyesen tagadó nézeteket magam nem vallom, hiszen akkor minden műnek valahol egyformának kellene lennie, mégsem lehet letagadni, hogy minden írás, még a politikától távol állónak látszó félig-meddig a szórakoztató irodalom műfajába tartozó útleírás is valahol tükrözi a szerző társadalmát. Ilyen módon a megvizsgált útirajzok is azért lesznek érdekesek, mert valamit elmondanak a magyarok felfogásáról.


Itt szeretném ezen írások néhány általános vonását kiemelni. Közös bennük, hogy egyik utazó sem végzett tudományos kutatást Kalkuttában. India városai közül Kalkuttát viszonylag könnyű volt elérni, és a legtöbb Csoma utáni utazó viszonylag kényelmesen, hajón érkezett ide, és hosszabb vagy rövidebb India-látogatása során ragaszkodott is kényelméhez. Útja jelen korunk luxusutazásának korai változata volt.


A magyarok jellemzője, hogy a 19. században az indoeurópai népek összetartozásának mintájára, majd a 20. században annak hatására, hogy a románok politikailag rendkívül nagy hasznot hozó pártfogóra találtak egy velük rokon népben, a magyarság is szeretné megtalálni keleti rokonait, és erre sokan hajlandók anyagi javakat vagy személyes energiát áldozni. Ennek következtében a romántól eltekintve már szinte minden tőlünk keletre eső néppel történt rokonítási kísérlet. A Csomát követő utazók azonban nem rokonokat láttak a keletiekben. Baktay Ervin előtt általában felülről nézték őket, és Indiában sem jórészt velük, hanem az európaiakkal érintkeztek. (Csak Andrássynak sikerült a bennszülöttekkel nemcsak mint szolgákkal, hanem mint arisztokratákkal is találkoznia. - Ám ez is brit közvetítéssel történt.)


Természetesen nem csak az itt vizsgált magyar utazók jutottak el akkoriban a szubkontinensre. Néhányan egészen más módon érték el India Kalkuttától távoli részeit. Több magyar járt például Északnyugat-Indiában. Annak vizsgálata azonban, hogy utazásuk mennyiben mutat más jellegzetességeket, nem célja e tanulmánynak. Említésre méltó azonban, hogy az olyan Magyarországról elszármazott utazók, mint Leitner Vilmos – a nemzetközi szakirodalomban: Gottlieb Wilhelm/William Leitner (1840-1899) – és Ujfalvi Károly (1842-1904) jelentős tudományos kutatásokat végeztek, és eredményeiket elsődlegesen idegen nyelveken publikálták.


INDIA-JÁRÓK


a) Arisztokraták

gr. Andrássy Manó

Andrássy Manó, bár 1848-ban főispánná választották, és részt vett a pákozdi csatában, 1849 februárjában elhagyta Magyarországot, és délkelet-ázsiai és indiai kirándulásra indult. A szabadságharcot ugyan maga mögött hagyta, de könyvének megírására mégis egyfajta hazafias érzés serkentette: ne idegen szemszögből ismerje meg a magyar olvasó Ázsiát:


„1849 elején, közepette azon balviszonyoknak, melyekbe szegény hazám ekkor bonyolult, egy kezembe akadt munka olvastával vágy szállá meg, legyőzhetetlen vágy, Keletet, az emberiség bölcsüjét, hol a természet maga oly fölséges, oly ingerlő bájos, mielőbb színről színre látnom, és élvezve ismernem szépségeiben... Haza érkeztem után majd két év múlva gyűjtém össze adataimat csupán emlékből... Megvallom, csak az bátoríta közöség ele jutatásában, hogy a beutaztam országrészről vajmi kévé jelent meg magyarul, akár németül. Többnyire azon jegyzetek is, miket e részben bírunk, majd mind idegenforrásból erednek idegen szem után írvák, idegen felfogás érzik azoknak mindegyik során."


Andrássy délkelet-ázsiai útja után, hajóval Madrászon keresztül érkezett októberben Kalkuttába, ahol néhány rövidebb környékbeli és egy hosszabb, mursidábádi kirándulástól eltekintve minden idejét töltötte. Csoma Sándorról még nem tud, de mint a későbbiekben minden arisztokrata utazó, végigjárja Kalkutta nevezetességeit, panaszkodik a szolgákra, vásárol és keresi a szórakozást. Csodálja a britek által adományozott szabadságjogokat:


„ Új alattvalóinak az elvett függetlenség helyébe személyi jogokat adományozott bőven, s oly intézvényeket, melyek alatt boldogul élhetnek, ha nem sóvárognak elérhetetlenért, nem orrainak veszélybe döntő merényeket. Törvény előtti egyenlőség, maguk között szigorú igazságszolgáltatás, emberies büntető eljárás, személy- és vagyonbiztonság, mérsékelt adó: ezek az indiai alattvaló társodalmi s országos főbb nyereményei, melyeket angol uralom alatt élvezhet. Továbbá megtarthatja eredeti szokásait; gyakorolhatja vallását oly szabadon, mint azelőtt." 


Andrássy nem igazán tud a Kalkuttában akkoriban kibontakozó „bengáli reneszánsz" irodalmáról. Bengál korabeli kultúrájával, mint korábban sok gyarmati tisztviselő, ő is az archaikusabb réteget képviselő zene és tánc formájában találkozik. A gróf könyvének legelevenebb részei közé tartozik, mikor a szerző a látott indiai zenét és táncot írja le. A mursidábádi fejedelem vendégeként a rezidens Mr. Th. társaságában volt tanúja egy táncelőadásnak: „Esti mulattatásunk végett bayadereit küldé hozzánk a fejedelem. Elsőbb két véncsont, ijesztő boszorkánykép, jelent meg, idétlenül sikítozva énekelők a szokásos nyitányt: alig bírtam legyőzni a kacajingert, oly iszonyú macskanyávogás volté hangverseny. Mr. Th. azonban komoly képet öltve, nyájasnál nyájasb szavakban ömledezé dicséretét: s a mellette álló tányérból egy-egy csomó bettelt [bételt] nyújta megelégedése jeléül. Erre csakugyan elhallgatott a két agglant, és hálás szemekkel fogadva nagyrabecsült ajándékunkat, mindkettő rágcsálni kezdé. Ez undorító szer terra japonica, kevés oltatlan méz, s bódító fűszerül tört arekadió keverékéből áll... Képzeljen az olvasó kél éltes nőt, kiaszott, nagyszemű képeket, kik cammogósan egyet-kettőt lépintve, kezeiket darab faként kiterjesztve, vagy legfölebb szögletesen meghajlítva, majd azonegy helyben mozganak, éneklésül meg rozsdás torkaikból mintegy nyomkodják a vastagabb hangokat, a véknyakat meg rozzant fogaikon át szűrögetik, mint didergő tót a kéregető mondókat... "


Andrássy rossz tapasztalatát azonban felülírja máshonnét hallott vagy olvasott tudása. Meglepőnek hat, de elismeri, hogy az indiai „kétségtelenül még igen jó zenével bírhat" A magyar gróf közvetve szerezhetett ismereteket az ind irodalomról is. Érvelése szerint, mivel az indeknek tündöklő irodalmuk van, zenéjük sem lehet kevésbé kiváló: „E nép között, hol a költészet oly erejében bujálkodó gazdag, és tündöklő, a zene sem maradhatott hátra fejlődésében, ha túl nem szárnyalá is testvérét, a szóló művészetet... Költeményeik nem egyszer szólanak legföllengősb képekben a zene hatalmáról, többi közt, hogy a fejedelmi hölgy teremébe csalta bájos hangjával a legdallamosb madarakat, úgy elbüvölé ezeket a mennyei zene. Festményeiken is többször megjelen a zenész, s nem egyszer kezében az istenség lantot, vagy más hangszert visel. "


Noha Andrássy csodálja az angolok uralmát, érdeklődése és szimpátiája néhol az indiaiak felé hajlik, és sajnálkozik például az európai katonák iszákosságán, a britek mesterkélt honvágyán vagy az indiai ötvösművészet iránti „barbárságán". Felfigyel az indiai vagy félvér nők szépségére, és jobban érzi magát Kalkutta bennszülött negyedében, mint az angolok között. Az indiaiak vallásáról vegyes érzelmekkel nyilatkozik. Undorítják a fakírok és a vallásos kéregetők, és vallási hátteret képzel a rablógyilkos thagok tevékenysége mögé, ugyanakkor lenyűgözi a Káli-púdzsá ünnepségek pompája. Andrássy közvetlen tapasztalatát ugyanúgy, mint a zenére, a vallásra vonatkozólag is felülírja közvetett tudása. Mint korábban Verseghy, Herdert követve azt vallja, hogy „az indiai nép, mióta világrészünkbeliekkel gyakrabban érintkezik, sokat veszte ősi eredetiségéből"

GALÁNTHA H. JUDIT: Körösi Csoma Sándor ladakhi körülményei új megvilágításban

Az alábbi, útirajzba oltott tanulmány szerzője Montrealban él. 1968-ban távozott Magyarországról, s Franciaországon, majd Svájcon át került Kanadába, ahol elvégezte az Université de Montreal-t. 1976-ban a Kanadai Nemzetközi Rádió munkatársa lett, 1991-ig a magyar nyelvű műsorok szerkesztője. Szenvedélyes utazó, különösképpen érdeklik a Kőrösi Csoma Sándor kutatások. Tanulmányát a Romániai Magyar Szónak ajánlotta.

Zanglai látkép (Zanszkar tartomány)

Nem hiszem, hogy van a világon izgalmasabb dolog, mint az erdélyi származású Körösi Csoma Sándor nyomdokainak kutatása, különösen ha az egyfajta világjárással párosul. Ehhez jön egy másik igen kellemes elfoglaltság; a szinte megállás nélküli olvasás, a lehető legkülönbözőbb forrásmunkákban való búvárkodás. Kétségtelenül izgalmas dolog az íróasztal melletti feltárás, sokaknak a kényszerítő körülmények miatt sajnos csak ez adatott meg. Az effajta passzív munka bár elengedhetetlenül fontos láncszemet alkot egy-egy tény megvilágításában vagy kérdés megfogalmazásában, a helyszíni szemlézés minden másnál döntőbb tényező lehet.


Hivatásos és amatőr kutatók több-kevesebb sikerrel próbálkoztak Csoma Sándor tibeti tanulmányai színhelye: Ladakh rejtélyei megfejtésével. Érdekes, hogy az általános benyomások mintegy megerősíteni látszanak azt az igen széles körben Csomáról nagyon helytelenül elterjedt nézetet, hogy „szegény, mennyit szenvedett”. Ám az első, felszínes benyomásokat mélyebbek követik, ha nem zárkózunk el előlük! - ez a rejtélyek kulcsa.


Ladakh valóban komoly megpróbáltatásokat ró kivétel nélkül mindenkire, de elviselhetetlen szenvedésekről túlzás volna beszélnünk. Nincs annál jobb érzés, mint amikor az évek során olvasottak a helyszínen megelevenedve igazolják, vagy amint az számomra Csoma esetében kiderült, teljes mértékben elvetnek bizonyos, vele kapcsolatos korábbi feltételezéseket!


Pontosan a helyszíni szemle erősítette meg bennem az érzést, hogy a híres székely vándor, Kőrösi Csoma Sándor kalandokban bővelkedő élete a gyakorlatban el nem ért végcél vagy a talált helyi körülmények miatt egyáltalán nem minősülhet tragikusnak, mint ahogy azt általában felemlegetik. Nem kis mértékben azért, mert tanulmányainak színhelyén most is pontosan úgy élnek az emberek, mint Csoma ottjártakor. Az odavezető út most sem egyszerű, most sem könnyű. A felszíni, katonai, politikai vagy csak az adminisztrációs szempontok néha legyőzhetetlen akadályt gördítenek a kutató elé az indiai-kínai határ mindkét oldalán. A valódi tudásvágy előtt a nehézségek ellenére előbb-utóbb azonban feltárul a bűvös Kelet, ha az ottani körülményekhez illő saját mércével mérettetik!


Talán hihetetlennek hangzik, de Erdély és Ladakh között a távolság és a látszat ellenére sincs olyan rendkívül nagy különbség. Mindkét vidéken nyelvük és életformájuk, kultúrájuk és vallásuk megtartásáét küzdenek az emberek hosszú idő óta, akik - saját helyszíni tapasztalat szerint - a látszólagos földhözragadtságuk ellenére végtelenül emberiesek, kedvesek, barátságosak és vendégszeretők! Erdély és Ladakh első pillantásra két, egymástól minden tekintetben távol eső világnak tűnik, ám ha jobban a mélyére nézünk a dolognak, érdekes hasonlóságok mutatkoznak. Párhuzam vonható például Ladakhnak és Erdélynek a valamikori anyaországhoz fűződő helyzete,. kulturális kapcsolata vagy népművészeti különbözősége között.


Ladakh több, mint ezer éven át többé-kevésbbé független fejedelemségnek számított, ahol a világ legmagasabb hegyvonulatai közé Kashmiron át jóval előbb érkezett a buddhizmus, mint Tibetbe, és ahol teret hódítva egyaránt rányomta bélyegét életstílusra, gondolkodásmódra. Számunkra egyszerűen hihetetlen, hogy a ladakhi vagy tibeti szerzetesek jó része egyáltalán ne vagy éppen, hogy csak értsen valamicskét a sűrűn ismételt imákból még akkor is, ha hosszú évek szükségesek a buddhizmus szövevényes vallási doktrínái megértéséhez. A magyarázat a rendkívül gazdag és színes tibeti szimbólumvilág millió és egy vetületében rejlik. A homogénnek egyáltalán nem mondható tibeti buddhizmus rendekből, szektákból és alszektákból áll. A különbség azonban nem a tanokban, inkább azok magyarázatában és a járulékos szertartási külsőségekben van.


Mind emellett vidéken a mai napig sem hagytak fel az emberek ősi animisztikus és panteisztikus szokásaikkal, ami azt jelzi, hogy a buddhizmust megelőző vallás a Bon vagy Bön-csosz továbbra is számottevő befolyással bír. Különösen, mióta a Dalai Láma azt hivatalosan a buddhista rendek közé emelte. A Tibetből érkezett hírek szerint a Bön-kutatás és a ladakhi határ túloldalán fekvő Ngari tartományban folyó régészeti feltárások nemrég a központi kínai vezetés teljes támogatását élvezik. Persze egyáltalán nem önzetlen ez a részükről, hiszen Kína örökös jogot formál Tibetre, így aztán minél régebbi dolgok kerülnek ott napvilágra, az véleményük szerint annál inkább növeli a kínai tekintélyt a nagyvilágban.


Szintén ősi gyökerekre utal a családi védőszentek és a falusi, környékbeli istenségek mély hite. Az utóbbiak rendszerint jóson keresztül közlik jövőre vonatkozó üzeneteiket/utasításaikat vagy véleményüket az ügyes-bajos dolgokban hozzáfordulóknak. Ugyan a kolostorok nem nézik jó szemmel a dolgot, mivel e célból megvannak a saját jövendőmondóik, ez azonban a népet egyáltalán nem befolyásolja.


A tibeti buddhizmus szövevényes szimbolizmusa és sokrétű ikonográfiája jócskán meghaladja nemcsak az átlagember, de az egyszerű lámák - a buddhista papok, szerzetesek - képességeit is, bár ez utóbbiak naponta órákon át fennhangon zsolozsmázzák a klasszikus tibeti nyelven, nagy betűvel írott szövegeket. Végeredményben ezt a latinnak megfelelő holt nyelvet tanulta hosszú évekig Kőrösi Csoma Sándor előbb Zanglában, később a phuktáli és a kanumi kolostorokban. Csoma géniuszára utal az a tény, hogy ő dolgozta fel és elsőként tárta a világ élé angolul a híres tibeti orvoslás alapkönyve, a Gyüsi kivonatos lényegét, ami a mai napig állja a tudományos világ vizsgáló tekintetét. A magyar közvélemény azonban alig hallott Csornának erről az 1830-as évek elején megjelent rendkívül fontos tanulmányáról; pedig a hagyományos tibeti orvoslás történetének egyik mérföldkövét képezi székely tudósunk e munkája.


Csoma Sándor azonban nem jutott volna ilyen messzire, ha nem lett volna oly kiváló tanítómestere, mint bandé Szangye Puncog, akiről szintén alig tudunk valamit. Tény, hogy adatszerű ismeretanyaga senkinek sincs róla, ám tudományos és helyszíni detektív-munkával meglepően sokminden kideríthető...


A szerző további helyszíni nyomozásáról szóló folytatás a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. havi mellékletének online kiadásában olvasható - itt.

CSEKE GÁBOR: Föld alatti vizek mélyén

Egy biológus (Stefan Sârbu) egy remek geológussal (Cristian Lascu) társulva, a téma iránti lelkesedéstől és szenvedélytől fűtve, megírták  a barlangi búvárok kézikönyvét (Peşteri scufundate, Editura Academiei Republicii Socialiste România, 1987). A felénk akkor úttörőnek számító munka tudományos alapozottsággal ismerteti a vizesbarlangok keletkezésének és alakulásának folyamatát, majd a barlangi búvárok csöppet sem irigylésre méltó tevékenységének legfontosabb szakmai vonatkozásait és műfogásait. Munkájuk a nyitott szellemiségű ember számára izgalmas olvasmány egyben: a megismerés egy sajátos kalandja válik általa közkinccsé. Alábbi összeállításunk a könyv szövege és gondolatmenete alapján készült. (csg)


A barlangok mélyén gyakran felcsillanó víztükör hosszú időn át végzetes akadályként állt a barlangászok útjában. Norbert Casteret szavaival élve, „egyes számú közellenségnek számított". Míg végül Jacques Yves Cousteau merülő szerkezete, a vaucluse-i kút feneketlennek tűnő mélységeibe leereszkedve, tulajdonképpen a modern víz alatti barlangászat kezdetét jelentette. 1946-ot  írtak  akkor...


Az eltelt évtizedek során a barlangi búvárok szüntelenül továbbfejlesztették szakmai módszereiket és műfogásaikat, fokozva azok eredményességét és biztonságos voltát. Tulajdonképpen mindig a véletlen balesetekből tanultak a legtöbbet, bár úgy tűnik, hogy az ilyenfajta tanulás „tandíja" meglehetősen nagy volt: hozzávetőleges becslések szerint közel 400 búvár vesztette életét vizesbarlangok és karsztvizek mélyén. A nyugtalanító kérdés: megér-e ekkora árat egy titokzatos  világ  megismerése?


Visszatartott lélegzettel


Amikor még Cook kapitány vitorlásai a távoli tengereket járták, a neves angliai utazó, a Derbyshire-ben is megforduló William Bray a Peak Cavern föld alatti tavának víz alatti átúszásáról hallott. 


„A bejárattól 750 yardnyira — számol be a merész kalandról — a szikla annyira ráhajlik a víztükörre, hogy lehetetlenség tovább haladni. Úgy tűnt, morajlás hallatszik a szikla túloldaláról, s egy úriember négy évvel korábban meg is próbálkozott az üregbe való víz alatti átjutással, de fejét bezúzta egy kiálló kő. Nyomban elsüllyedt, mint egy zsák, alig tudták a felszínre ráncigálni..."


Ugyanakkor került sor egy amerikai vizesbarlang földerítésének véletlen, ám sikeres kísérletére is. Kentuckyban az indiánok üldözőbe vettek egy fehér vadászt, aki területeiket háborgatta. A menekülőt már-már a biztos skalpolás fenyegette, amikor kétségbeesésében egy barlangi karszttóba vetette magát. A víz alá merülve rövid járatra bukkant, amely tágas barlangba torkollt. Három végtelenül hosszú napot töltött ott, fogvacogva, vaksötétben, amíg biztosra vehette, hogy üldözői felhagytak a keresésével. A barlang neve (Hidden Cave) az esemény emlékét őrzi...


A visszatartott lélegzetű lemerülés lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak, bár e téren sem ismeretlenek a meglepő rekordok: 1912-ben a francia Pouliquin 6 percig és 29 másodpercig bírta ki a víz alatt; 1972-ben a román Paroiu 4 perc 40 másodpercig tartott ki egy edzésen (az időt történetesen a könyv szerzői stoppolták); az amerikai Forster pedig, jókora adag oxigént szippantva be, 13 percet és 42 másodpercet töltött mozdulatlan állapotban a víz alatt, egy  úszómedencében.


Az efféle rekordok meglehetősen életveszélyesek, ezért aztán a visszatartott lélegzet nem tartozik a búvárok műfogásai közé. A barlangi búvárok számtalanszor tapasztalták a saját bőrükön, hogy a legrövidebb vizesjárat, ún. szifon sem veszélytelen, a korszerű búvárfelszerelés és -technika mellett értelmetlenné válik mindenféle gyerekes, visszafojtott lélegzetű  hösködés.


Búvár vagy barlangász?


Mintegy száz éve annak, hogy a barlangok tudományos felkutatására  búvárokat  szerződtettek.  Gyakorlati segítségük különösen a karsztjelenség hidrogeológiai feltárásában jelentős. Csakhogy a lemerülési kísérletek hosszú évtizedeken át sikertelenek maradtak. Ez egyrészt a kezdetleges felszereléssel magyarázható, amivel képtelenség volt hosszabb víz alatti folyosókon átjutni, ámde a legnagyobb baj az volt, hogy a vállalkozó kedvű búvárok nem értettek a barlangászathoz! Őket csak arra kérték föl, hogy megkíséreljék a lemerülést. 


Meg is érkeztek sokféle kellékeikkel és még több kellékessel, nagyszámú szájtátival körülvéve. Mikor aztán az attrakciónak vége szakadt, összeszedték a cókmókokat, s a „függöny legördült". Mind nyilvánvalóbbá vált a felismerés: nem botcsinálta barlangásszá lett búvárral lehet eredményt elérni, hanem azzal a barlangásszal, aki az eredményes kutatás érdekében elsajátítja a búvártechnikát is!


Gyökeres fordulatot hozott a víz alatti barlangászatban egy mérnök és egy tengerésztiszt — Gagnan és Cousteau — 1943-as kísérlete, amelynek során autonóm légzőkészülékük sikerrel vizsgázott. Az egyszerű berendezés könnyebb mozgást és folyamatos levegőellátást tett lehetővé. Ugyanez a Cousteau aztán néhány év múlva a vaucluse-i kúthoz érkezett: érdekelte a karsztforrás rejtélye, amely annyi időn át foglalkoztatta az emberiséget. E mély sziklamedencében csillogó tavacska az év jó részében csöndes, tükre mozdulatlan. Olykor az időjárási viszonyoktól teljesen függetlenül, furcsa buzogásba kezd, megárad,  szintje  megemelkedik.


Cousteau egy barátjával, Dumas-val együtt ereszkedett a mélybe: egymáshoz kötözve araszoltak egy kívülről letekeredö zsineg mentén, amelyre előzőleg súlyos öntvénydarabot akasztottak. Minden további nélkül átjutottak egy háromszögletű kő alkotta szűkületen, amely egykor kedvét szegte egy korábbi próbálkozónak, s 46 m mélységbe értek. A szokatlan látvány és az addig nem tapasztalt élmény stresszhatása óriási volt: „Meghatározhatatlan tömegű vízben találtuk magunkat, amelynek fensége bénító" — írta később Cousteau, bár alkalma volt meggyőződni arról, hogy a járat azon a helyen, ahol voltak, nem is annyira széles. Majd az is kiderült, hogy a készülék biztosította levegő jókora adag szén-monoxidot tartalmazott, amitől kínzó főfájásuk támadt olyannyira, hogy Dumas el is ájult útközben. Egyre-másra követtek el értelmetlen cselekedeteket, ráadásul elvesztették a nyomjelző zsinórt. Az általános pánik közepette alig tudták őket a szabad levegőre vonszolni.


Ilyen és ehhez hasonló kalandok sürgették a víz alatti barlangászat elméleti és gyakorlati rendszerének megalapozását.


Vizesbarlangok minden választékban


Aki a föld alatti vizek mélyén kedvére kíván kutatni, meg kell hogy ismerje a különböző vizesbarlangok sajátosságait és keletkezéstörténetét. 


A szakértők e kategóriába sorolják a korallzátonyokban erózió útján keletkezett szabálytalan üreghálózatokat, amelyekben Afrika, Ausztrália és Közép-Afrika széles part menti sávjai valósággal dúskálnak. Legszövevényesebb és leglátványosabb megjelenési formája Madagaszkár szigetén található. Érdekes, mélyen elnyúló barlangjáratokat alkot a parti hullámzás eróziós ereje. Az ék alakú üregekben apálykor csökken a víz szintje, dagálykor szinte az egész járatot kitölti. A parti kőzet anyagának megfelelően a tengerparti barlangok formavilága igen gazdag (pl. Capri szigetén vagy a Nápolyi-öbölben). 


A tengeri vulkántevékenység eredményeként a kitörő láva s a minden irányból előtörő gázok nyomán a természet gyakran föld alatti, fantasztikus szépségű járatokat képez ki. Ilyen barlangok találhatók a Kanári-szigeteken, s Jules Verne is hasonló vulkáni üreget ír le a Rejtelmes sziget című regényében. 


A jéghegyek olvadása közben a tengervíz barlangrendszereket mos ki a jégből. 

Cristian Lascu barlangi fotója

A karsztvidéken a földbe szivárgó víz eróziós munkája hozza létre a karsztbarlangokat. Mivel az uralkodó kőzetet a víz oldja, a barlangok keletkezési és fejlődési folyamata szinte megállás nélküli. A világ karsztvidéke mintegy 6—7 millió négyzetkilométerre rúg, ami egész földrészt tesz ki! Hazánkban 1986. március l-jén a karsztvidék 4500 km2-t ölelt fel, amelyen 10 300 barlangot tartottak  nyilván.


A vizesbarlangok nem csupán keletkezéstanilag, hanem a szifonok jellege tekintetében is különböznek egymástól. Olyan vidéken, ahol a víz függőleges irányú elszivárgása a jellemző, a szifonok valóságos gátként állanak a barlangi vizek útjában. Bizonyos esetekben a járatok terepmagassági szintje nagyjából azonos, máskor viszont közlekedő edények-szerűén nagy kilengéseket mutat. Egyesek örökké víz alatt állnak, mások csak időlegesen, s a vízszint magassága is gyakran változó.


A barlangászat megkülönböztetett még karsztforrásokat és -kutakat (ez utóbbiak tulajdonképpen víznyelők táplálta, hol szabályos, hol meg szabálytalan alakú föld alatti tavak), s további osztályozási kategóriák is léteznek, de mi most megállunk itt.


Vegyi összetétel alapján léteznek édesvizű, enyhén sós, sós, erősen vagy nagyon sós vizű barlangok, továbbá kénes, meszes vagy radioaktív vizűek. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyes kutak több ezer éves vizet tartalmaznak, s e tény csak növeli tudományos jelentőségüket.


A barlangi víz hőmérséklete nagyjából azonos a közvetlen környezet átlagos évi hőmérsékletével. Így aztán a kubai vagy a Bermuda-szigeteki barlangok bejárásához megteszi egy fürdőnadrág is, szemben a norvégiai vizesjáratokkal, ahol a sarki védőöltözet is elkel. A Romániában tapasztalt végletek 12 °C (a Tasaul-tó közelében lévő vizesbarlangban, a tengerszinttel azonos magasságban) és 5,2 °C (a Ialomitai-barlang egyik oldaljáratában, 1600 m tengerszint fölötti magasságban, a Bucsecsben). A Bihar-hegységben található barlangok vízhőmérséklete 6—7 °C, az olténiai, a bánáti és a királyerdői barlangokéi 8—10 °C között változik. Olyan is előfordult már, hogy a Nera-völgyben vagy Slanic-Prahova vidékén 4 °C-os víz fogadta a barlangászokat!


A barlangok többségének vize finom hordalékszemcsékből álló üledéket tartalmaz, amely lehet homokos jellegű (ha felkavarodik, a víz nem veszíti el teljesen áttetszőségét, a részecskék pedig hamar leülepednek), iszapos (gyakorlatilag elfeketül tőle a felkavart víz, teljesen elnyeli a fényt, a látási viszonyokat nullára csökkenti, s órákba kerül, míg a búvár előtt úgy-ahogy kitisztul a „láthatár"), agyagos (hasonló az iszapos barlangi vizekhez, csak a színe vörös, s a legkisebb mozdulatra fölkavarodó részecskék olykor napok múltán is nehezen ülepednek le). Egyes karsztvidéki kutakra jellemző lehet a felszíni rétegekben nyüzsgő algák tömege, amelyek tompítják a behulló fényt, máskor a kristálytiszta, áttetsző rétegek után zavaros, erősen meszes áramlatok nehezítik hirtelen a tájékozódást.
Ettől függetlenül, a barlangok mélyén található vizek a földkerekség legnagyobb tisztaságú vizei közé tartoznak. Ausztráliai, floridai barlangokban 130 m-es beláthatóságot is tapasztaltak a szakemberek, ami a hidrológus szemében a víztisztaság csúcsát jelenti. Ezt a sok százados nyugalmat, a víztől teljesen különvált üledéket bontja meg, kavarja föl a barlangász-búvár, amikor kíváncsiságtól hajtva megteszi az első úszótempókat...


Hogyan dolgozik egy barlangász-búvár?


Általában vízlepte barlangjáratokban úszik, a mennyezet hajlatát követve, s ha nem téved el a föld alatti labirintusban, ha túlságosan szűk járatok nem állják útját, s a víz se lesz túlságosan zavaros a tekintete előtt, egy idő után újra kibukkan a víz színe fölé, olykor egy-egy levegős sziklaüregre lel, hogy aztán újabb szifon következzék, vagy a mögötte megbúvó, hőn áhított barlangcsarnok! Mert sajnos, a szifonok legtöbbször távol esnek a barlangbejárattól. Amíg a búvár hozzájuk ér, elszűkülő járatokon, több tucat, vagy akár száz méternyi ereszkedőkön, vízeséseken kell átkínlódnia magát, hátán a jobbára kényelmetlen és súlyos felszereléssel.


A barlangi búvár ugyanis autonóm légzőkészüléket használ víz alatti úszkálásai közben, hátán magasnyomású palackot cipel, amiben oxigén (levegő vagy egyéb gázelegy) található, hogy hosszabb időn át tartó szabad mozgást biztosíthasson magának. Nélkülözhetetlen kellék a gumiuszony is, amely a gyors helyváltoztatást teszi lehetővé. Nem árt továbbá, ha a búvár légzőcsövet is — ún. tubát vagy „pipát" — visz magával, amelyen át, ha közel jár a felszínhez, valódi levegőt is szippanthat. Tartalékul s menedékül .szolgálhat arra az esetre is, amennyiben palackjai időnap előtt kiürülnek. A hőszigetelő védőruha (neoprén búvárruha) a hideg és nagyon hideg barlangi vizekben nélkülözhetetlen.


(A folytatáshoz mindig kattints a További bejegyzések-re!)

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)

ID. ZEYK JÁNOS: Bánsági utazás 1838-ban

(részlet)

Karánsebes, Mehádia, Jorgován, Ó-Orsova, Új-Orsova, Kazáni szoros, Traianus táblája, Veterani barlangja, Kazáni út


Karánsebes

A rónán fekvő csinos, mintegy 3000 lakost számláló kis katonavárost délről a középrendű, itt Temesbe ömlő, Sebes folyama mossa. Van három: egy katolikus, egy rác és egy román szép temploma, mindenik tornyos. Fő dísze a pompás katonalak, osztályvezérkari, katonahivatali lakok, katonaiskolák, derék vendégfogadók.


Itt van a karánsebesi gyalog román-illír határőrezred fő álláspontja. Ezenkívül léteznek még: hídvámhivatal, útlevélvizsgálás és postaállomás.


Népe aranymosással is foglalkozik. Völgye híres nagy csigák terméséről, erősségeiről és római útnyomairól, keletre a Mika-hegyen innen álló úgynevezett Ovidius-tornyáról, hol a száműzetett költő - monda szerint - szállásolt.


Miután Karánsebest elhagytuk s Újkazán vagy Svábsebesen, Bukinon, Sadován, Armoenison, a postaállomásos Teregován, a katonaiskolás Domsián, Kornián, Krusevkovceven, Plugován, Bélaréka folyóján - és itt márványhídon - átszállottunk, mély völgy fenekéből fölviláglott

Mehádia

A Karánsebesnél kisebb, 1500 német s román lakost számláló városka, szinte csak egy utcára szorulva, erdős kopár-szirtes hegyek alján nyúlik el. A fölötte függő Skrassic magas kőszirt - mely szakadozott romjaival derekát fenyegetni látszik - regényes tekintet ad a városnak, és igen jó csorgó vízzel látja el. Szemközt a nagy Szirttel és a város átelleni oldala fölött törpébb dombon négy cifra kereszt ünnepélyesen szenteli meg a zöld gyepes sima halmot, melynek talpát a várost átfolyó Bélaréka sebes hullámai csapkodják. Fölöttük két álló vámoshíd kapcsolja össze az ellenpontokat. Jobbról az erdőhegy szikláit ostromló hat öl magasságú Zuhany méltó megtekintésre.


Egy katolikus és egy román templom tornyai emelkednek fel a mély völgyből. Apróbb épületei közül kitűnőbbek: a kisded katonalak és iskola, só- és más raktárak, a királyi harmincadi áru- s veszteglési épületek, hídvám-, áru- és útlevélvizsgálati intézetekkel és postaállomással. Római út-, római s magyar arany-, ezüst-, rézpénz-maradványok is léteznek itt.

A gyalog román határőrezred mehádiai századának e fő állomásáról kiindulván, egy óranegyed alatt elértük a jelfát, melynek fekete bal karára fehér betűkkel ez van felírva: Weg in die Herkulesbäder, s hasonló jobbról az irat: Weg nach Altorsova; láthatólag mutatják az utat Herkulesfürdő és Ó-Orsova felé. Az orsovai sziklába vágott úton a Dunáig mind a nagy Cserna jobb partján s völgyén menve, Toplec mellett az ezen helységgel átellenben fekvő s attól csak a Cserna által elválasztott Jorgován nevet viselő kőszirthez érénk. Egy magas szikla, merő falként, tetejével bukó állásban, hajol be itt az út fölött, derekához mintegy támaszul több mint húsz ölnyi hosszú, három ölnyi magas s közel négy ölnyi boltozati íveket emelő óriási kőfal lapul. Mészből és téglából maga is kősziklává tömörülve, a felületével hajdani út vagy vízvitel romalapját képezi. A bábeli rom alja mellett vonul el a szép országút, melynek a magas, meredek és szikláspartú Cserna felőli szélét bátorságosító kőkarzat zárja be.


 Jorgován felett máig is a sötét, babonás őskor regéi lebegnek. Griselini török, mások római romoknak tartják. Óhajtandó s a tisztes romokhoz méltó lenne felőlük a valót felfejteni s tudatni.


A bűbájos szirtet elhagyván s Ó- és Új-Zsupanekon átmenvén, miután ez utolsó melletti úton belül a kis várost képező veszteglőintézetet is megtekintők, csakhamar elérők a Duna partját, hol fekszik Ó-Orsova...


A XIX. sz. első felében tett utazás folytatásáról a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes mellékletében itt lehet olvasni.

TÓTH FERENC: Lebegve, a világ fölött

Tóth Ferenc útiképeiből
"Schaffhausen belvárosában láttam:
Csak egy buta tyúk téblábol át az úttesten..."

Szerző jópár éve már nincs az élők sorában, hátrahagyott emlékei az idő teltével pedig egyre elevenebbek, értékesebbek.


Tóth Feri bácsi - mindenki így szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok - a népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.


A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.


Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítssése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.


Az alábbi emlékezés Feri bácsi egy hosszabb, 1987-ben tollba mondott vallomásának egy jellemző, kalandos részlete. A teljes riport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. mellékletének internetes változatában olvasható.


*


Amióta legelőször megláttam a Fogarasi-havasokat, gyökeret vert bennem a szándék, hogy egy nagyobb filmben örökítsem meg téli szépségeit. Csakhogy a magashegyi forgatás rengeteg nehézséggel jár. Akkor még sehol sem volt a Transzfogarasi átkelőhely, s akár északról, akár délről készült fölmenni oda az ember, akármilyen télidőben is csak gyalogos expedíció árán jutott el a Bîlea-tó partjára, az ottani menedékházhoz. Számolva minden nehézséggel, javasoltam munkatervemben egy Fogaras-filmet, s minden további nélkül el is fogadták. Az volt az elképzelésem, hogy egy kis történetet is kerekítek a film képanyaga köré; eszerint egy turistacsoport útját kísérjük nyomon, amint bejárja a hegyeket, meglehetősen felké­születlenül. A kétezres magasságon felül aztán - így a forgatókönyv - beborul felettük az ég, elromlik az idő, előkerül a rumosüveg, s amikor kiderül, hogy eltévedtek, a téli vihar is kitör a havason. Ez volt a "szüzsé", ami elég érdekesnek tűnt, s ennek keretében aztán nyugodtan felvonultathattuk a havasi táj jellegzetes szépségeit. A stúdió eleinte idegenkedett attól, hogy irodalmiasítsuk a témát, de aztán elfogadta a forgatókönyvet, mi pedig felköltöztünk a Bîleához, magunkkal vittük a turistákat játszó hat embert, meg három kolozsvári alpinistát is, akik ismerték a jégtechnikát, mert a tervek szerint ez utóbbiak fogják majd megmenteni a viharba került, már-már életveszély fenyegette kirándulókat. Negyven napra szabályosan megszálltuk a menedékházat, sőt, a gondnokot is rávettük, hogy Cezar nevű kutyájával szerepet vállaljon a filmben. Az volt a feladata, hogy amikor az "eltévelyedők", akik a menedékháztól indultak útnak, nem érkeznek haza, türelmetlenül nézegesse a kakukkos órát, amely éppen esti hatot üt, ez pedig télen meglehetősen ké­sei idő; vegye a viharlámpást, s Cezarral együtt induljon a ke­resésükre... A kutya szerepe az volt, hogyˇ nyomra vezesse a gondnokot. De hogyan filmezzük le a kutya "nyomozó munkáját", mert bármilyen értelmes állat is, Cezarunk magától képtelen fölfedezni a zugot, amelyben a turisták menedéket találtak. Akkor eszembe jutott, hogy Cezar szereti a cukrot. Kivittem a konyhából a cukrosdobozt, s a menedékháztól a jégzugig vékony csíkban elszórtam az édes kristályszemeket. A kutya, mihelyt orrát belenyomtam a hóba, buzgón nyalogatni kezdte azt, szerencsére esti filmezés volt, a félhomályban meg úgy hatott, mintha szimatolna. Sajnos, egy-egy helyre több cukor szóródott, ott túl sok ideig lehorgonyzott, ezért hátulról  állandóan kellett noszogatni, hogy ne vesztegessünk annyi filmet és időt. Ultrarapid filmmel dolgoztam, s előbb a menedékházi gondnok gázharisnyás lámpása világított, majd a segítségül érkező alpinisták kezébe nyomott, sztearinból és foszforból készített óriási fáklyák. A forgatókönyv szerint az eltévedésre a 2500 m-en felül került sor, egy jégfal alatt, fel is cipeltük oda a társaságot, hogy az útjukat s magát a tájat filmezhessük, a megmentést viszont a menedékház közelében rendeztük meg. Emlékszem, kemény téli este volt, fújt a szél, s hogy a hóvihar látványosságát fokozzuk, füstgránátokat használtunk, amiket a produkciósunk hozott utánunk egy lapáton. Állandóan utasítottam, merre tartsa, hogy a szél a kívánt irányba fújja a meglehetősen fojtogató füstöt. Ám egy váratlanul megforduló szélroham egyszer csak az egészet az illető arcába csapta, ő pedig a hirtelen slukktól szabályosan elterült a hóban. Kínos pillanatok következtek, egyrészt mert szükségünk volt továbbra is a füstre, hogy ne álljunk le a filmezéssel, másrészt azt se szerettük volna, ha a gyártásvezetőnk megbetegszik. Szerencsére aztán magához tért, s mi is elkészíthettük a zárójelenetet, amelyen az alpinisták mintegy 500 méter magasból síléceken, lobogó fáklyákkal a fejük fölött, mesterien kanyarogva siklanak le a hegyoldalon...