CSEKE GÁBOR: Búcsú a hegyektől

(John Ionescu emlékére)

Emlékkép az utolsó kalandok egyikéről

Szerdán, [2002.] szeptember 10-én egy bukaresti lapban (Curentul) egy rövid hírre bukkantam: egy román alpinista az első szeptemberi hét végén halálos balesetet szenvedett az Egyesült Államokban, a Sziklás Hegységben. Egy kilazult sziklaszeg miatt mintegy 40 méternyit zuhant, néhány percig elvesztette az eszméletét, majd mire a hegyimentők megérkeztek, kiszenvedett. A hír egy Calgaryban megjelenő, kanadai újság közléseire támaszkodva megállapítja: a helyi rendőrség nem járult hozzá ahhoz, hogy az áldozat személyazonossagát felfedje... És arról sem feledkezik meg beszámolni, hogy az idén a Sziklás Hegységben ez már az ötödik, halállal végződő baleset...


Rosszat sejtve, de gyanúmat elhessegetve rövid hírben még akkor említést tettem a Romániai Magyar Szóban a távoli földrészen történtekről. És akár csak több esetben már nem egyszer, baljós sejtéseim hamar beigazolódtak. Tudtam ugyanis, hogy a Kalandozóban nemrég megjelent Perui levelek szerzője, John Ionescu Calgaryban lakik, s az is fölötte meggondolkoztatott, hogy az eredeti híradás éppen egy odavaló lapban látott napvilágot. Arra gondoltam szorongva: olyan sok román alpinista csak nem él Kanadában, pontosabban Calgaryban, hogy ne lehessen igaz az, amire tulajdonképpen nem is akartam gondolni, illetőleg csak olyan értelemben, hogy gyanúmat csupán véletlen egybeesés táplálta...


Nem telt bele sok idő: Torontóban élő lányom, akinek férje John testi-lelki jóbarátja még itthonról, és akik révén a perui útibeszámoló a birtokunkba juthatott, még aznap éjjel (náluk nappal) e-mailezett: "Ma reggel érkezett a nagyon szomorú hír, hogy John Ionescu barátunk Calgaryból meghalt. A barátnője, Sandy írt, szombaton történt, egy nagyon elhagyatott sziklarészen másztak ketten, 20 métert zuhant és 3.5 órába került, amíg a hegyimentők megjöttek... Egész nap rá gondoltam... Még nem tudjuk, hol lesz a temetés. Sandy írta, lehet, hogy Romániába viszik a holttestet. Itt az a szokás, hogy egy banknál megnyitnak egy számlát, amire a rokonok / barátok adományozni tudnak, és abból fedezik a temetési költségeket. Ha Calgaryban is lesz a temetés, Gabi [a vejem - csg] azt mondta, hogy ő nem akarja Johnt holtan látni, úgyhogy nem megyünk el, inkább adományozunk. Még mindig hihetetlennek tűnik, és szeretnénk tudni, hogy miért kellett ennek így történnie?"


És mintha az élet még tetézni akarná az összejátszások kavalkádját, ugyanaznap - végre! - megjelentek a John honlapján [a cím azóta már nem él] a júliusi-augusztusi perui túra alkalmával készített fényképek, amelyek nyomán, az ottani túratárs jóvoltából még egy utolsó képi fogalmunk lehet arról, milyen a hegymászó örökkévalóságba fagyott boldogsága.


Itt vallom be: a Perui levelek legutolsó darabját, az ötödiket kézen-közön elsinkófáltam, úgy ítélve, annyira személyes üzenetet hordoz, hogy nincs miért az olvasók elé tárjuk.


Az élet ezúttal is túllépett a józan emberi számításon, s az utolsó levél most hirtelen más fényben ragyog föl. Ide írom, minden változtatás nélkül, mintegy jelezve, hogy e gesztussal tulajdonképpen tisztelegnék egy kettétört sors előtt, amelynek áldozata - valamikor - magam is szívesen lettem volna...


A folytatás - az ötödik perui levél - a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes oldalán olvasható - itt.

JOHN IONESCU: Levelek Peruból

John Ionescu: Kilátás a sátorból

1.

Szerencsésen Huarazba érkeztünk. Calgaryból a repülőút, Houston érintésével 11 órát tartott. Limáig semmi különös nem történt velünk, ott ahány taxisofőr, mind ránk vetette magát. Éjfélkor meglehetősen kockázatos egy Lima nagyságrendű városba érkezni, lefoglalt szálláshely nélkül. A sofőrökkel való hosszas alkudozás után végül kaptunk egy tűrhető ajánlatot, a hapsi egy motelig szállított bennünket (bár túlzás lenne motelnek nevezni), ahol átvészeltük az éjszakát. Másnap autóbuszra ültünk, amely 8 órai út után Huarazba furikázott velünk. A táj mindegyre változott: kezdetben az óceán partján, egy sivatagon vágtunk át, majd felkapaszkodtunk a hegyekbe,. 4000 méter magasságban átkeltünk egy hágón és túloldalt leereszkedtünk a Cordilliera Blancához, amelyet hó borított.


Huaraz 80 ezer lakosú városka, benne rengeteg butikszerű üzlet, a házak nagy többsége befejezetlennek hat, hiányzik róluk a tető, az utcák teli vannak kátyúval és a sofőrök megállás nélkül tülkölnek. Ma lazítottunk és ismerkedtünk a várossal, de holnap remélem, felkerekedünk a hegyekbe, néhány bemelegítő túrára. A Huarazt éltető völgy roppant érdekes: a nyugatra elnyúló hegyeket zöld növényzet borítja, mintegy 5000 m magasságig terjednek, odafent ugyan már nincs növényzet, de hó sincsen  (Cordilliera Negra); a keletre találhatók sokkal érdekesebbek, meredek lejtőkkel és 4500 méteren felül hóval borítva (Cordilliera Blanca). A város mintegy 3000 méter magasságban fekszik (magasabban, mint a mi otthoni legmagasabb hegycsúcsunk), nappal viszonylag meleg van, de éjszaka 10 fok körülire hűl a levegő... (2003. július 7.)

KERTÉSZ RÓBERT: BBC-nyomozás Almásy gróf után

Almásy gróf

A múlt század egyik nagy romantikus hősének címétől készül hivatalosan is megfosztani Almásy László "grófot" a BBC egy volt külpolitikai tudósítója, aki hamarosan könyvet jelentet meg a brit piacon a magyar sivatagi vándor valós személyiségéről. Almásyról a kanadai Michael Ondaatje azonos címmel, 1992-ben megjelent regénye alapján készítette el Az angol beteg (The English Patient) című filmjét a brit forgatókönyvíró és rendező, Anthony Minghella. Az alig 22 millió fontból - a hasonló kiállítású hollywoodi megaprodukciók árának ötödéből - kihozott alkotás minden idők legsikeresebb brit filmje lett: 1997-ben kilenc Oscart söpört be, megdöntve az addigi brit rekorder, az 1982-ben nyolc Oscar-díjjal jutalmazott Gandhi csúcsát.


A Ralph Fiennes alakította Almásy filmbeli személyiségének és történetének hitelességét azonban már annak idején sokan megkérdőjelezték. A Mail on Sunday egyik korabeli számának kritikája még az Oscar-aratás előtt azt írta: a film "érdemtelenül kedvező fényben állítja be Almásy László grófot, aki meggyőződéses magyar náci kém volt, ráadásul a háború után Sztálinnak is eladta lelkét".


A sztori megihlette a BBC rádió egyik volt külpolitikai tudósítóját, John Biermant is, aki elhatározta, hogy végleg eloszlatja a magyar sivatagkutatót övező mítoszt. A The Sunday Times friss tudósítása szerint Bierman éveken át kutakodott levéltárakban, és interjúkat készített olyanokkal, akik még emlékeztek a valódi Almásyra.


Mindezek eredményeként született meg az újságíró új könyve, amely még ebben a hónapban megjelenik a brit piacon, Almásy László titkos élete címmel.


A cikk folytatása a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének digitális gyűjteményében - itt olvasható.

AJTAY FERENC: Az "Angol beteg" igazi története

Egy viszonylag friss sikerfilm és egy könyv ürügyén idézzük fel egy legendákkal övezett ember alakját. A pilóta és Szahara-kutató Almásy László nevét az Oscar-díjas Angol beteg c. filmből ismerte meg a világ. Mindenképpen örvendetes, hogy egy magyar, a második világháborúban a Szaharában lezuhant pilóta lett a film főhőse, csakhogy a film sok valótlanságot tár a néző elé. Így már elöljáróban le kell szögezni, hogy a filmben lelőtt és súlyosan megsebesült pilóta nem Almásy László. A forgatókönyvíró és rendező a film fő cselekményét és eseményeit Almásy László Rommel seregénél Líbiában c. könyvéből vette, amely 1943-ban jelent meg. Ebben a következőket olvassuk:


"Az angol repülőtiszt sebei eleinte szépen gyógyultak. Aztán magas lázba esett, és néha félrebeszélt. A német orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék az életét. Nap nap után  hallottam, amint tanakodtak a beteg állapotáról, azzal a páratlan szaktudással, amellyel az orvos tekintet nélkül annak kilétére, minden paciensét kezeli (...) A negyedik napon beállott az orvosok által előre látott komplikáció. A főorvos távirati úton egy másik kórházból specialistát hívatott, hogy azzal konzíliumot tarthasson. Csak néztem ezeket az orvosokat, akik lelkileg kívül állnak a háború gyilkos pusztításán és emberi kötelességüket teljesítik mindenütt, ahol emberéletről van szó. (...) A sebesült nem élte túl a krízist. A hatodik nap estéjén a főorvos kéretett, hogy legyek kéznél, ha a betegnek esetleg valami utolsó kívánsága lenne. Másnap délután a kis oázisváros katonatemetőjében örök nyugalomra helyezték a lelőtt bombázógép pilótáját."


Dr. Kubassek János írja: "Aki a fenti sorokat elolvassa, és megtekinti az Angol beteg című filmet, egy pillanatig sem lehet kétséges számára, hogy a film főhőse, Almásy László egyben ihletője is volt a világhírű regény írójának". Az igazi Almásy László szerencsésen túlélte a világháborút és 1951-ben hunyt el...


Az írás további része a Kalandozó archívumában (Romániai Magyar Szó internetes melléklete) - itt olvasható.

MERKL GÁBOR: Almásy nyomán...

Az expedíció megtalálta Almásy 1933-ban elhagyott
motorháztetőjét is

 Sivatagok. Vöröses, hullámzó homokdombok, vad, kopár hegyek, szélfaragta sziklatornyok, monoton síkságok, pálmafák, oázisok, tevék, fejüket a szálló homok ellen bebugyoláló emberek. Ezeket a kissé közhelyes képeket, rajzokat láttam különböző könyvekben Észak-Afrikáról. Vigasztalanságuk éles ellentétben állt a buja brazíliai őserdők, hóborította alaszkai fenyvesek, kókuszpálmás Csendes-óceáni szigetek hívogató képeivel, geológiai érdeklődésemnél fogva mégis kíváncsi voltam erre a világra, a Szahara világára.


Tizenöt éve aztán a valóságban is találkoztam vele, mikor külföldi kiküldetésem kapcsán több évig Líbiában dolgoztam... Az őserdőkbe nem jutottam el, Alaszkában és Óceániában azóta sem jártam, de a homok, a kő, a szél és a csend világa azonnal megfogott és többé nem is engedett el. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szabadnapjaimon kisebb-nagyobb utakat tegyek a Szaharában, azonban még így is csak csekély részét láttam ennek az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terpeszkedő hatalmas területnek, ráadásul azt is csak az aszfaltútról. Időm szűkössége, az útvonalat ismerő vezető, a tapasztalat és a megbízható térképek hiánya, no meg autóm szerény képességei nem engedték meg, hogy letérjek az életet jelentő országútról és belevessem magam a délibábos végtelenbe. De a vágy megmaradt: összegyűjteni a szükséges felszerelést, vizet, élelmiszert, üzemanyagot, megismerkedni egy sivatagi vezetővel, beülni egy rendes terepjáróba, aztán csak előre a meleg levegőben reszkető látóhatár felé.


Minden jónak vége szakad azonban egyszer. Munkám végeztével hazatértem és a nagy, közép-európai nyüzsgésben a sivatag hamar emlékké vált. Barátaimmal néha nézegettük az utakon készített, nem igazán sikerült diáimat, sok ismerősömmel próbálgattam megértetni - kevés eredménnyel -, hogy mi a vonzó abban a halottnak tűnő tájban. Később már úgy voltam vele, hogy aki érti, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám.


A Múzeum körúti antikváriumban bogarászva rábukkantam bizonyos ALMÁSY LÁSZLÓ által még a múlt század harmincas éveiben írott könyvekre. A név ismerős volt: hallottam már róla, tudtam, hogy Egyiptomban kutatta a sivatagot, elolvastam a felfedezésekről szóló könyvekben a róla írt nyúlfarknyi szövegeket, de nagyjából ez volt minden. Még messze volt az "Angol beteg" kétes világhíre, talán ezért is tudtam rövid idő alatt, viszonylag olcsón megvásárolni a könyveket. Ezekből aztán kibontakozott egy nem mindennapi ember nem mindennapi élete, kutatásai, felfedezései és kalandjai egy feltáratlan és ellenséges világban, az egyiptomi Nyugati Sivatag ismeretlen vidékein. Ha valaki, akkor azt mondja, hogy 2001-ben legalább részben én is láthatom majd azokat a területeket, nehezen hittem volna el.


Aztán váratlanul elémhozta a sors a lehetőséget. Felbukkant egy hirdetés az Interneten, hogy szervezés alatt áll egy Almásy nyomán haladó expedíció és visszamondás miatt megürült két hely az útra. Sokat nem gondolkodtam. Felvettem a kapcsolatot a szervezővel, kaptam egy jó leírást az útitervről és természetesen a költségről is szó esett. Ez utóbbi nem volt kevés, viszont cserébe mindazt ígérte, amire tizenöt éve vártam: a sivatagban való utazás szabályai alapján megtervezett terepjárós expedíciót. Nem a fellengzősség mondatja velem ezt a szót, hiszen a Nyugati Sivatagba vezetett utakra még ma is úgy kell felkészülni, ahogy expedíciókra szokás, ugyanis a terület lakatlan, vízforrás nincs, élelmiszert, vizet, üzemanyagot beszerezni az utolsó oázis után már lehetetlen.


Az út célja egy Almásyról szóló, magyar nyelvű film elkészítése volt, az eredeti helyszíneken forgatva. Mert - és ez kicsit valahol szégyen - az egyetlen jelentős magyar Szahara-kutatóról még nem készült tudományos igényű film. Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy ezt a célunkat nem sikerült elérnünk.


A szervezés buktatóin és előre nem látható nehézségein túljutva 2001. április 11-én éjszaka három órakor leszállt velünk a gép Kairóban, beültünk a reptéren várakozó terepjárókba és elindultunk dél felé.


A 2001. április 10-20. között tett retró-utazásról a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének elektronikus rovatában olvashatják Merkl Gábor izgalmas helyszíni tudósítását - itt.

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (4)

A Taurosz gerince

A korai start ellenére - 5 órakor hagytuk el a földet - 1000 méter magasságig már most is elég nyugtalan volt a levegő. Félóra alatt elértük az Ak-Geul tavát és elrepültünk a körülfekvő mocsarak fölött. A térkép szerint még a fennsík fölött kellene lennünk, de valóságban már 1000 méteres ormok fölött járunk. Zichy kormányoz és én fokozott figyelemmel navigálok. Jobbkéz felől, mint egy áthághatatlan, komor fal, mered az ég felé a Taurosz hatalmas tömege. Kutatom a láthatáron a szaggatott bérceket, hogy vajjon hol lesz az a híres hágó, amelyen majd keresztül kell jutnunk. Ellenszelünk van és Zichy ügyesen használja ki a széllökéseket, hogy magasabbra emeljék a gépet. A motor beállításában most már megbízom, 2220 méteren járunk és még mindig szépen, egyenletesen húz. A kanyargó vasútvonal mélyen alattunk nagy ívben jobbra fordul a hegyek közé. Kezdjük megkerülni a Bulgar-Dagh 3500 méteres ormát. Egyideig még elég széles völgy fölött haladunk, előre nézve azonban már látom, hogy a völgy alja mindjobban emelkedik és hogy mi egyenesen ennek a ferde síknak tartunk. Kétoldalt egyre szűkül a völgy. A vasút merész szerpentinákban emelkedik a jobboldali lejtőn fölfelé. Most már nincs is olyan mélyen alattunk és igyekszem a sziklafalba tört szabályos vonalat szemmel követni legmagasabb pontjáig. 


Hátraszólok Zichynek, hogy még húzza a gépet, de csak addig, amíg egyenletes marad a motor fordulatszáma. Most hirtelen jobbra meglátom azt a mély rést, amelyen keresztül vezet a hágó, bemondom Zichynek az új irányt, és amint jobbra fordulunk, felragyog körülöttünk a Taurosz teljes fenségében. Szinte merőleges, kopár sziklafalak, mély hasadásokkal, elővillan belőlük itt-ott a hó. A hegyszoros teljesen összeszűkül, kétoldalt, alig párszáz méternyire a komor sziklák, köröskörül magas ormok, ezeken már nem emelkedhetnénk felül. A motor hangja mintha keményebb lenne, 2500 méteren járunk és Zichy szól, hogy a gép már nem emelkedik. Érzem azonban, hogy hátszelünk van, azért nem jutunk följebb és nem is szeretném tovább erőltetni a motort, azért meghagyom társamnak, hogy csak maradjunk egyelőre így. 


Katlanszerű nyílásba értünk, látom, hogy a vasútvonal balra fordul és ott eltűnik egy keskeny szakadékban. Körülöttünk a hegyek gerincei még mindig magasabbak nálunk, de ott elől, balra, mintha egy éles hegyhát egymagasságban lenne velünk és a mögött már nem látok bérceket. Közeledünk a katlan túlsó oldalához, mindjárt meg kell látnom a kivezető szakadékot, néhány türelmetlen másodperc és... egy pillanatra elszorul a torkom: a szűk sziklaszakadékból koromfekete felhők gomolyognak felénk! 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (3)

Térképünk hátlapjain minden stációnkra megadták Londonban a hozzáve-
tőleges kommen-
tárt. Konia úgy szerepelt, hogy szálloda híjján jobb lesz ott nem éjszakázni. 


Annál kellemesebb meglepetés volt, hogy teljesen új kis szállodát találtunk, még egészen tiszta is volt. De ennél még kellemesebb meglepetés is ért. Miközben mosakodtunk és átöltöztünk, kopogtak az ajtón és belépett a szolgálólány. Hiányos öltözetünk láttára kapkodta is hamarosan kötényét az arca elé (a fátyolviselés el van tiltva a mai Törökországban) és mélyen meghajolva, félig hátat fordítva, átnyújt egy névjegyet: Horváth Dezső, okleveles gépészmérnök. 


Honfitársunk itt lakik a szállodában és amint hamarosan megismerkedünk a mérnökkel, megtudjuk, hogy ő építette a helybeli villanyvilágítást. Persze tökéletesen beszél törökül és így meg van oldva minden további nehézségünk. 


Konia, Anatoliának egyik számottevő városa és az utóbbi években szépen fejlődik. A régi vár terraszán elfogyasztott vacsoránk alatt a kis zenekar török indulókon kívül még olyat is produkált, amiről határozottan rá lehetett ismerni európai jazz-melódiákra. 


Az automobilt hajnali 4 órára rendeltük, de amikor felkeltünk és megreggeliztünk, a kocsinak még híre-hamva sem volt. Horváth mérnök nem restelt ily korai időben felkelni, s mindent megkísérelt, hogy autót szerezzen, de amióta már nem hallatják a müezinek hajnali kiáltásukat a minaretek erkélyéről, hanem csak sípszóval jelzik az időt, nem olyan könnyű egy alvó török várost felébreszteni. Elmúlt másfélóra is, míg végre megjött a soffőr. Azzal védekezett, hogy ő tegnap délben már egyszer kint volt a repülőtéren és várt bennünket (Sztambulból táviratoztak Shellék), most hát ne haragudjak, hogy ma nekünk kellett várnunk őreá! 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (2)

Augusztus huszonharmadikán hajnalban startoltunk Konstantinápoly repülőteréről. A török mechanikusok mind kijöttek az esemény tiszteletére. Valóságos Bábel volt körülöttünk, volt aki németül, franciául, angolul és arabusul beszélt. Sőt az egyik altiszti pilóta még magyarul is énekelt tiszteletünkre és felsorolta azoknak az ismert hazai politikusoknak nevét, akik őt a forradalmi idők után visszasegítették Törökországba. 


Erős ellenszéllel vágtunk neki a Boszporusznak. Elhaladtunk Sztambul, Pera és Galata egymás hegyén-hátán zsúfolt háztengere fölött és fokozott figyelemmel tartottam a kurzust a Sztambul városát körülvevő tilos katonai zónák között. Az Aranyszarv szorosát messze meg kell kerülni és az egyedüli engedélyezett útvonal a Fekete tenger partjára vezet. Kietlen, hegyes, szakadékos vidék fölött haladtunk Keletnek. 


Magamban épp azon gondolkoztam, hogy itt bizony lehetetlen volna kényszerleszállásra alkalmas helyet találni, amikor Zichy hangja hirtelen izgatottan megszólal a telefonban: «Az olajnyomás manométere ingadozik és alászáll!» 


Harminc percnyire voltunk a repülőtértől, azonnal kiadom a vezényszót: vissza! Mire megfordultunk, Zichy már jelenti is, hogy az olaj mérőmutatója leesett nullára, a motornak tehát már nincs is olajnyomása. Alig negyedgázzal, a gépet erősen nyomva, siklunk vissza Sztambul felé. Most hátba kap a szél és aggodalmas tizenkét perc múlva alattunk a jesil köy-i repülőtér. Még mielőtt földet érünk, kikapcsolom a gyújtást, hogy az olaj nélkül járó motor az utolsó pillanatban be ne süljön. Persze, arról szó sincs, hogy beguruljunk a hangárokhoz, katonák tolják be a gépet. A törzs alja csupa olaj, a gépház belseje még inkább, nyilvánvaló, hogy valahol «szökik» az olaj. 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (1)

Sok tervezgetés, fárasztó és költséges előkészület után, 1931 augusztus havában végre útnak indulhattam, hogy repülőgéppel folytassam kutatómunkámat a Libyai Sivatagban. 


Az előző években már három expedíciót vezettem a Szahara keleti részének ismeretlen területébe. Mindannyiszor könnyű automobilokat használtam, amit abban az időben még kockázatos kísérletnek tartottak azok, akik sivatagkutatással foglalkoztak. A Szahara középső részén már sikeresen átkelt a francia Citroen-expedíció hernyó-talpas terepjáró autóival. A keleti, libyai részben, Kemal Ed Din egyiptomi herceg ugyanilyen kocsikkal három felderítő utat végzett, de rajtam kívül csak Beadnell L., a Kharga oázis gazdasági főfelügyelője és Bagnold R. őrnagy kísérleteztek könnyű személyautókkal. 


Abban az időben még nem  találták fel az óriásméretű, alacsonynyomású pneumatikot, amely azóta játszva küzdötte le a sivatag minden terepnehézségét. Az alkalmas gépkocsi-típus megválasztása sem volt könnyű dolog. Tapasztalataim arra a meggyőződésre juttattak, hogy olyan autókat kell használni, amelyeken a súly_ és lóerő-arány a legkedvezőbb, vagyis aránylag erős motorral ellátott könnyű  kocsikat. Valamennyi világmárka közül a Ford-autók feleltek meg leginkább ennek a feltételnek. 


A Szahara keleti része, a Libyai-sivatag, akkor még nagyrészt ismeretlen volt. A közel 2.000,000 négyzetkilométernyi területnek alig egynegyede volt térképezve. Nemcsak Afrika térképén, hanem az egész földtekén ez volt a legnagyobb «fehér folt». Valóban, az Északi és Déli Sark vidékéről többet tudtunk, mint a Libyai-sivatag belsejéről. A sivatag szélén fekvő oázisok lakóitól csak megbízhatatlan információt lehetett szerezni. Beszélték, hogy itt is, ott is karaván vagy szudáni sátoros pásztorok érkeztek a sivatag belsejéből, de ezek a híresztelések többnyire valótlannak bizonyultak. 

OLÁH ISTVÁN: Utazások versben

Teleki karavánja

TELEKI SAMU AZ UTAZÓ


Öltél meg macskát mert nagybeteg 
Lőttél kakadut tigrist bálnát 
Megszalasztott a kafferkirály
Ráztál meg már villamos ráját


Hajadból hurkot keselyűnek 
Pintyőnek csíznek vetettél 
Birkóztál dühös vízilóval 
Farkassal ha megjött a tél


Noé nagy bárkája kikötött 
Valahol sötét Afrikában 
És elszabadult a sok állat 
És szaporodott zabált Nyár van