JOHN IONESCU: Levelek Peruból

John Ionescu: Kilátás a sátorból

1.

Szerencsésen Huarazba érkeztünk. Calgaryból a repülőút, Houston érintésével 11 órát tartott. Limáig semmi különös nem történt velünk, ott ahány taxisofőr, mind ránk vetette magát. Éjfélkor meglehetősen kockázatos egy Lima nagyságrendű városba érkezni, lefoglalt szálláshely nélkül. A sofőrökkel való hosszas alkudozás után végül kaptunk egy tűrhető ajánlatot, a hapsi egy motelig szállított bennünket (bár túlzás lenne motelnek nevezni), ahol átvészeltük az éjszakát. Másnap autóbuszra ültünk, amely 8 órai út után Huarazba furikázott velünk. A táj mindegyre változott: kezdetben az óceán partján, egy sivatagon vágtunk át, majd felkapaszkodtunk a hegyekbe,. 4000 méter magasságban átkeltünk egy hágón és túloldalt leereszkedtünk a Cordilliera Blancához, amelyet hó borított.


Huaraz 80 ezer lakosú városka, benne rengeteg butikszerű üzlet, a házak nagy többsége befejezetlennek hat, hiányzik róluk a tető, az utcák teli vannak kátyúval és a sofőrök megállás nélkül tülkölnek. Ma lazítottunk és ismerkedtünk a várossal, de holnap remélem, felkerekedünk a hegyekbe, néhány bemelegítő túrára. A Huarazt éltető völgy roppant érdekes: a nyugatra elnyúló hegyeket zöld növényzet borítja, mintegy 5000 m magasságig terjednek, odafent ugyan már nincs növényzet, de hó sincsen  (Cordilliera Negra); a keletre találhatók sokkal érdekesebbek, meredek lejtőkkel és 4500 méteren felül hóval borítva (Cordilliera Blanca). A város mintegy 3000 méter magasságban fekszik (magasabban, mint a mi otthoni legmagasabb hegycsúcsunk), nappal viszonylag meleg van, de éjszaka 10 fok körülire hűl a levegő... (2003. július 7.)


 
2.

Négy napi barangolás után ismét Huarazban. Szerda délután egy kisbusszal indultunk, amely egy völgynyílásig vitt bennünket (Quilquayhuanca, 20 km, kb. 2 óra járás, 800 m szintkülönbségre a várostól, 3900 méteren). Érdekesek az itteni kisbuszok: jórészük 4x4-es, snorkels-ekkel ellátva, hogy olyan folyóvizen is átkelhessenek, amelyek ellepik a motorházat, tetejükön hatalmas csomagtartók és borulás esetére szolgáló belső tartószerkezetek.


Mivel a Cordilliera Blanca nemzeti parknak számít, valamennyi völgy bejáratánál zárt kapu fogad, a kulcs rendszerint a legközelebbi faluban található. Ha teherhordó szamarakat bérel az ember, akkor kénytelen kinyitni a kaput, ezért pedig fizetnie kell. Ha nincsen szamarunk, ahogy az velünk is történt, akkor egyszerűen átugrunk a roppant kövekből emelt kerítésen és szabad az út előttünk. A táj lenyűgöző, a völgyek szélei roppant meredekek, többszáz méteres gránitfalak. A völgy végén néhány behavazott csúcs, gleccserek és repedések. A növényzet más, mint amihez mi szoktunk, csupa bokor és fű, nem tűlevelűek vagy más, magas fafajtákból álló erdők.


Az első éjszakát a völgy bejáratától pár órányira töltjük, másnap egy jókora tóig kapaszkodunk, kb. 4300 m magasra, köröskörül havas csúcsok és jégborította sziklák. Az éjszakai hideg -2 C, ami nem rossz e magasságban. A péntek volt a legnehezebb  napunk, egy hágón mintegy 5100 m magasba jutunk, ahol kénytelenek vagyunk néhány frissen behavazott lejtőt is bejárni. A szomszédos völgyig harántozunk, ahol 4800 méteren sátrat verünk. Úgy alszunk, mint a fatuskók. Majd völgybe le, és irány Huaraz. Remélem, a felvételek (már az ötödik filmnél tartok) minderről majd kifejezőbben mesélnek. A magasság mostanig nem okozott különösebb gondot, az enyhe fejfájást leszámítva, amin nincs mit csodálkozni. (2003. július 13.)


A túranapló további részét a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes archívumában - itt olvashatják.