UMBERTO NOBILE: A Pólus, életem kalandja (5)

Előzmények: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Segítségért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult. Számos szervezési zűrzavar és machináció után az indulásra is sor került. Útjukon egyre inkább kiütköztek a mostoha körülmények... Nobile a fedélzeti naplója alapján rekonstruálta később a történteket, amely szerencsés hazatéréssel végződött.

Most már közel lehettünk úticélunkhoz, Alaszka északi partjához.

Mindenki aggódva várta a szárazföld felbukkanását. Amikor végre 6.45-kor az útiránnyal foglalkozó tiszt, aki a látóhatárt kémlelte, felkiáltott: „Föld a hajóorrtól jobbra", mindenki örömet és megindultságot érzett.

Kihajoltam. Arcomba metsző hideg szél vágott, de kellemesnek éreztem. Szétnéztem. Az orrnál, messze jobbra, gyöngyházszürke dombok körvonala rajzolódott az égre.

Fél órával később a fölött a víztükör fölött keltünk át, amely a „pack"-ot elválasztja a föld jegétől, és a sík, minden domborulat nélküli parthoz értünk. Nem jöttünk volna rá, hogy szárazföld fölött repülünk, ha az egységes, tömör jégtakaró, amely annyira elüt a tenger jegétől, és a felbukkanó feketés sziklák ezt nem jelzik.

A part fölé érve délnyugati irányban folytattuk utunkat, hogy felismerjünk néhányat a kis falvakból, amelyek a Colville folyó és a Lisburne-fok között szétszóródva összesen hatszáznegyven eszkimónak és tizenöt-húsz fehér embernek adnak szállást.

8.20-kor pillantottuk meg az első eszkimókat. Alacsonyan, kétszázkétszázötven méteren repültünk, és jól láttuk őket. Öten vagy hatan voltak, s felemelt fejjel, a rémülettől kővé dermedve figyeltek minket.

Néhány perccel később, 8.40-kor azonosítani tudtuk Wainwrightot: rénszarvas-tenyészet, barakkok, piros tetejű házacska (az iskola) és néhány eszkimó. Alaszka partját tehát körülbelül tíz kilométerre a 71. szélességi foktól délre, hozzávetőleg félúton a Barrow-fok és Wainwright között léptük át.

8.40-kor keresztülrepültünk Wainwrighton. A partvonalat követtük, Icy Cape irányában, hogy eljussunk Pointe-Hope-ig, s onnan jobbra, Nome felé térhessünk, átvágva a Kotzebue-öblön és a Seward-félsziget dombjai fölött. Ezt az útvonalat követve Nome-ig csak nyolcszáz kilométert kellett megtennünk, ami tízórás repülést jelentett, de benzinünk negyven órához is elég lett volna.

Wainwright után a tájékot már nem jellemezte a sarkvidék nagyszerűsége és végtelensége. Szomorú és vigasztalan volt…

A bonyodalmas utolsó repülési szakasz a két előző nap szakadatlan virrasztásától kifáradt legénységre köszöntött. Az utolsó hetvenhat órában legfeljebb egy-két órát pihentem, és az ébrenlétet még keservesebbé tette a sűrű köd, a jéglövedékek és az általuk okozott károk. De amikor Alaszka partjához értünk, enyhültek a gondok és az idegfeszültség. Igaz, mindig a leszállás nehézségei és ismeretlen körülményei jártak a fejemben, de mivel - számításom szerint - még tizenkét óránk volt hátra addig, némi pihenést engedélyeztem magamnak… A köd annyira beburkolt minket, hogy a partvonalat követve a Lisburne-foknak indultunk. Amikor kitisztult a levegő, ismét eltűnt a jéggel borított tenger. Egyenetlen terep fölött szálltunk; balra hegyek sorakoztak, amelyeket úgy ezerméteresre becsültem, de lehet, hogy még magasabbak voltak. Egy befagyott folyóval találkoztunk: útirányát követve akartunk a parthoz jutni. Hirtelen, 14 óra felé, ismét ködbe kerültünk. Nem mertem tovább emelkedni, mivel attól féltem, hogyha gázt engedek ki a szelepeken, ismét jég képződhet, és az meggátolhatja elzárásukat. Egy végtelennek tűnő órán át vakon navigáltunk. Aztán csökkent a köd, és megint előbukkant a nap. Megláttuk a befagyott tengert. … Senki sem tudta, pontosan hol, de biztosan közelebb az ázsiai, mint az amerikai kontinenshez. Vissza kellett fordulnunk, hogy ismét megtaláljuk Alaszka partját, s azt követve Nome-ba jussunk.

Alacsonyan repültünk, hogy a ködtakaró alatt maradjunk. A rendkívül szabálytalan talaj miatt a navigáció nagyon kockázatos volt. Ismét a magassági kormányhoz telepedtem. Manőverezés közben az ablakon kitekintve feszülten figyeltem, nehogy túl későn vegyem észre a ködből előbukkanó magaslatokat. Néha olyan közel jártunk a földhöz, hogy a rádióantenna legalább kétszer nekiütődött, és eltört.

Egyre fáradtabb lettem. Egyetlen pillanatom sem volt ahhoz, hogy leüljek, és pihenjek egy kicsit. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább, s magam sem tudom, hogy győzniakarásom hogyan lett úrrá fizikai kimerültségemen; nyitott szemmel és éberen továbbra is a helyemen maradtam, mintha odaszegeztek volna. Éppen el-szundítottam volna, amikor Riiser-Larsen azzal jött hozzám: „Közeledünk. Fél óra múlva Nome-ban leszünk."

Hideg volt. A fülke elejére mentem, hogy megnézzem a műszereket és ellenőrizzem a léghajó egyensúlyi helyzetét, majd kihajoltam. Alattunk komoran tajtékzott a viharos tenger. A fakószürke eget észak felől közeledő fekete felhők barázdálták. Időnként havazott. A léghajó a szélrohamok ostorcsapásaitól jobbra-balra dőlt és bukdácsolt.

Nome-ban vártak minket. A Király-öbölből személyesen táviratoztattam, hogy az emberek felkészüljenek. De az erős szél és a gyakorlatlan személyzet a manővert veszélyessé tette.

Jéggel borított tenger fölött jártunk, néhány kilométernyire a falutól. A léghajót a széliránnyal szembe állítottam, s újra lelassítottam a motorokat. Folytatódott a lassú leszállás. „Ereszd el a zsákot!" A zsák leszállt, és harminc-negyven méterre a léghajó alatt állt meg. Észrevettem, hogy lenn hét-nyolc ember álldogál; feléjük kormányoztam. Ereszkedtünk lefelé; láttam, hogy a zsák megérinti a földet, a horgony a jégen csúszik. Az emberek megragadták a kábelt. Utasítást adtam a „gázhúzáshoz"*. Az elnehezült léghajó leszállt. „Vigyázat! Ütközés-!" - de a rázkódás erejét a parancsnoki fülke alatti gumiabroncs meglehetősen csökkentette. Ismét néhány méternyire emelkedtünk. „Még gázt!" — kiáltottam. Néhány pillanattal később újra érintettük a jeges talajt - most már véglegesen.

A léghajótest hullámzani kezdett, majd egyszerre bal oldalára fordult - méghozzá olyan hirtelen, hogy a fémváz kishíján levert a lábamról.

Körülnéztem. A fáradt, zilált külsejű Alessandrini, Arduino, Caratti, Pomella, Cecioni könnyezett az örömtől. Amundsen, Ellsworth és még néhányan a falucska faházai felé indultak…

Valamennyien sértetlenek voltunk, de hajónk élettelenül terült el a fehér havon…

Illusztráció: Amundsen a sarkvidéken (Király sziget, 1925) * Korabeli fotó

UMBERTO NOBILE: A Pólus, életem kalandja (4)

Előzmények: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Segítségért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult. Számos szervezési zűrzavar és machináció után az indulásra is sor került. Útjukon egyre inkább kiütköztek a mostoha körülmények... Nobile a fedélzeti naplója alapján rekonstruálta később a történteket.

A köd egy óra tíz percen át nagyon sűrű volt, de 22.30 felé csökkent, úgyhogy homályosan ugyan, de láttuk a jégmezőt. Nemsokára teljesen felszállt a köd. Az ég ismét beborult, a táj hirtelen szomorú és ünnepélyes képet öltött. Csak a nap képes rá, hogy még az élettelen tárgyakat is élővé varázsolja; de most magas felhők mögé rejtőzött, s hiánya még jobban elmélyítette a mindent beburkoló halálos csöndet... Hétszáznyolcvan méteren voltunk, de fokozatosan szálltunk lefelé. Attól kezdve, hogy a felhők közt láthatóvá vált a nap, Riiser-Larsen az ablakhoz dőlve, szextánssal a kezében, folyamatos méréseket végzett. 1 óra 30 perckor felkiáltott: „Megérkeztünk az Északi-sarkra!" Tovább ereszkedtünk lefelé, körülbelül kétszáz méterre. Lelassítottam a két motort, ütemük csökkent, s a nagy jégsíkság csöndje így még mélyebbé vált. Ebben a csöndben ünnepélyesen jégre bocsátottuk zászlóinkat: a norvég, az amerikai és az olasz felségjelet.

Honfitársaim megindultan figyelték a látványt. Egyikük, Alessandrini néhány perccel később ragyogó arccal azt mondta nekem: „A mienk volt a legszebb." A szertartás végeztével öröm és büszkeség töltött el. Kiadtam a parancsot a sebesség fokozására, s a léghajó Alaszka partjainak fordult.

(Tovább, az útinaplóból:) „Néhány órája kék az ég. A léghajó majdnem teljesen egyensúlyban van." De kilenc órakor, amikor a 85. szélességi fok közelében jártunk, ismét sűrű köd ereszkedett le... A ködben a léghajó oldalait ismét megtámadta a jég.

Ez okozta az első kárt; 13.40 táján, amikor körülbelül a sarktól 100 km-re, a 83. szélességi fokon voltunk. Robbanásszerű, baljóslatú zajt hallottunk. Mivel azt gondoltam, hogy a rádió keresztantennájának egyik szára tört el, leállíttattam a berendezést, hiszen úgyis feleslegesen működött. Marconi-készülékünk már órák óta süket volt. De a keresztantennának semmi baja nem történt. Kicsit később jelentették, hogy az Arduino irányította jobb oldali motor légcsavarja egy jégdarabot hajított ki, s ez kilyukasztotta a hajófenék fémszerkezetének (ezt nevezzük gerendázatnak) burkolatát. Leállíttattam a motort, hogy ellenőrizzem, nem képződött-e jég a légcsavaron. Egy kevés volt is rajta.

...A 15.37-es bejegyzésnél ez áll: „Úgy tűnik, hogy a léghajó statikus egyensúlya rendben van. Már harminc órája repülünk, és közel két és fél tonna benzint meg olajat használtunk el, de még nem kellett gázt kiengednünk!" Így hát nagyon elnehezedtünk, ami kétségtelenül a jégképződés következménye volt, de mivel már kikerültünk a ködtakaróból, nem kellett attól tartanunk, hogy ez folytatódik, s leszállásra kényszerülünk. Azok a jégdarabok viszont, amelyek nagy erővel ütődtek a hajófenéknek, s amelyeket a légcsavarok parittyaként lőttek ki, sok gondot okoztak. Átlyukaszthatták a gázkamra falait, s így helyrehozhatatlan hidrogénveszteséget okozhattak volna. De szerencsére ez ideig csak a légkamrát érték.

Néhány, viszonylag nyugalmas óra következett. Időnként ugyan hallható volt az a baljós ropogás, amely a szakadásokat kísérte, de ez nem járt súlyos következményekkel... A hang eredete már világos volt: a léghajó különböző részein képződött jég a szél hatására a szilánk kilyukaszthatja a gázkamra külső falát. A veszély különösen a két szélső légcsavart fenyegette; a középső a jéghullástól jobban meg volt védve. Ezért később úgy döntöttem, hogy mindhárom motort járatom, a középsőt az eddigi sebességgel, a szélsőkét viszont csökkentem, s így a hajtóerő kisebb lesz.

A 80. és 79. fok között szétnyílt a köd, s megpillantottuk a befagyott tengert. Nyolcszáz méter magasan repültünk. Megmértük a szélretartást: 13 fok bal felé. Tehát úgy tűnt, a szél iránya megváltozott, de a légmozgás ugyanakkor meg is erősödött.

A nyugalom rövid idejét arra használtam, hogy szétnézzek magam körül. Már harminckét és fél órája repültünk. A kabin rendkívül piszkos volt. Leverő látványt nyújtott a padlón összegyűlt több tucatnyi termosz a mellett a szekrényke mellett, ahol a navigációs térképeket és könyveket tartottam: egyik-másik üres volt, néhány feldőlt, illetve eltört. Mindenfelé kávé- és teapocsolyák, szétszóródott élelmiszer-maradékok. A piszkos háttér kiemelte Amundsen festőiségét: óriási lábával, fűvel bélelt lábbelijével, vízhatlan lábszárvédőben és fehér-piros kesztyűben ellenállhatatlan jelenség volt.

Biztosak lehettünk, hogy a pólus és Alaszka északi partjai között nem volt nagy kiterjedésű szárazföld.

(Befejezése következik)

Illusztráció: A Norgét heves szélben rángatták ki a hangárból. Útközben a szél és a fagy fenyegette biztonságát

UMBERTO NOBILE: A Pólus, életem kalandja (3)

Előzmények: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Ezért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult. Számos szervezési zűrzavar és machináció után az indulásra is sor került...

Rómát 1926. április 10-én hagytuk el. Velünk jött az Angol Királyi Légierő őrnagya, G. H. Scott, aki megszervezte a pulhami (Anglia) leszállás előkészítését, s megegyezett az angol meteorológiai szolgálattal, hogy utunk során előrejelzéseket küldenek nekünk. A francia Mercier főhadnagyot azért kértem fel a részvételre, hogy segítsen – ha szükséges lenne – a cuers-i vagy a rochefort-i légikikötőben való leszállásnál...

Pulhami és oslói kikötés után, április 15 -én este értünk Leningrádba. Nagyszerű, négyezer-háromszáz kilométeres repülés — abban az időben igen tekintélyes útnak számító teljesítmény — volt mögöttünk. Főként az erdővel és hóval fedett, naplementekor ünneplőbe öltöző hatalmas, elhagyatott orosz síkság feletti gyors repülés és a Gacsina közelében végrehajtott leszállásunk marad örökre emlékezetes a számomra.

Éjszaka volt. Az elektromos berendezés hibája miatt a repülőtéren és a hangárban nem volt fény, de a szovjet katonák a világító hóban két sorba rendeződve, csendesen és tökéletes pontossággal segítették földet érésünket...

Mielőtt folytathattuk utunkat a Spitzbergák felé, meg kellett várnunk, hogy a Király-öbölben levő Ny. Aalesund-i bázis hangárja és kikötőpilonja elkészüljön a fogadásunkra. Mivel a munkálatokat heves hóvihar akadályozta, oroszországi tartózkodásunkból több mint húsz nap lett...

9 óra 50 perc volt (közép-európai idő szerint; greenwichi középidő szerint 8 óra 50 perc), és 1926. május 11-ét írtunk. Két lelassított motorral nyugodtan emelkedtünk a magasba. A talajtól harminc méternyire, ezres fordulatszámra állítva a motorokat, felgyorsítottam, s így hamarosan már négyszáz méteres magasságban voltunk... Svalbard hóval fedett csodálatos csúcsai csillogtak a napfényben.

Az öböl kijárata felé kormányoztunk. Végre elkezdődött a repülés utolsó szakasza; útban voltunk expedíciónk valódi célja felé. A hajóorrot a pólus felé irányítottuk.

Tizenhatan voltunk a fedélzeten: nyolc norvég, hat olasz, egy svéd és egy amerikai. Amundsen magának tartotta fenn azt a feladatot, hogy az alattunk elterülő vidéket figyelje, s ezért a kabinablakok mellett, egy karosszékben helyezkedett el. Ellsworth időnként annak a műszernek az adatait olvasta le, amelyet a prágai radiológiai intézet munkatársának, Béhounek doktornak a kérésére helyeztem el a fedélzeten. Ramm, az újságíró a lapok számára küldendő beszámolókon dolgozott.

Mindenki elfoglalta kijelölt helyét; Riiser-Larsen az útirány ellenőrzésével foglalkozott; Wisting a magassági, Horgen az oldalkormánynál helyezkedett el; Cecioni a hajófenék belsejében Arduino segítségével a benzinadagolást szabályozta; Caratti a bal, Pomella a középső motorfülkében tartózkodott, a jobb oldaliban pedig Arduino és Omdal váltották egymást. Storm-Johnnsen a rádiós fülkéjében rendezkedett be; munkáját Gott-waldt segítette és ellenőrizte, aki főként radiogoniometrikus adatok bejegyzésével foglalkozott; Malmgren, a hajó meteorológusa, kezében ceruzával, az izobárokat húzta meg a kabinfalra erősített papírlapon, amint megkapta a rádióból a meteorológiai adatokat. Alessaridrini, a gépi berendezések kiváló szakembere egy kicsit mindennel foglalkozott; a kikötési kábelek felvonása és a léghajó belsejének szokásos aprólékos felülvizsgálata után idejét a vezetőfülke és a tartószerkezet belseje között osztotta meg. Gyakran helyettesítette Horgent az oldalkormánynál is, és a szerkezet tartóoszlopai közt szabályozási és egyéb olyan munkálatokat végzett, amelyekre utasítást kapott tőlem. Időnként ki kellett mennie, hogy megvizsgálja a léghajó felső részét, nem képződött-e rajta jég, és a gázszelepek jól zárnak-e. Ez nagyon kellemetlen feladat volt; a hajó elején levő ajtón át kellett távozni, felmászni a külső burokra erősített meredek acéllépcsőcskén, és az óránként nyolcvan kilométeres sebességű, jeges szélben négykézláb végigmenni a hajótest egész hosszán az orrtól a farig, hetven-nyolcvan méteren, a kábelbe kapaszkodva...

Riiser-Larsen és Horgen... tengerésztisztek lévén, jól értettek a navigációhoz. Az egész sarkvidéki útszakaszon, a Spitzbergáktól az Alaszka északi partján levő Barrow-fokig fáradhatatlanok voltak; idejüket a gyorsaság, az iránytól való eltérés, továbbá a napmagasság mérésével és az iránytűk ellenőrzésével töltötték, mindössze néhány órás pihenőt engedélyezve maguknak... Nyugodtan, bukdácsolás és himbálózás nélkül repültünk. A szél soha nem lépte túl a két-három méteres másodpercenkénti sebességet, és amikor a „pack" (úszó jégmező) peremén keltünk át, a szélerősség csak kis mértékben növekedett...

Kevesen voltunk, így nem lehetett szabályos szolgálati beosztást készíteni. Az oldalkormánynál Horgen, Alessandrini és Malmgren váltották egymást. Malmgrennek mint meteorológusnak már nem volt mit csinálnia, miután átrepültünk az Északi-sarkon, mivel a fedélzeti rádió többé egyetlen üzenetet sem tudott felfogni vagy továbbítani. Wisting, aki a magassági kormánynál közvetlen felügyeletem alatt állt, fáradhatatlannak bizonyult. Amikor a rádió már nem működött, Gottwaldt vette át a helyét, hogy egy kissé kipihenje magát. Kritikus pillanatokban én magam végeztem, ezt a műveletet, és közbelépésem nemegyszer akadályozta meg a katasztrófát. A harmadik nap, amikor a navigáció rendkívül veszélyessé vált a szél, a köd és az egyenetlen talaj miatt, a magassági kormány mellől irányítottam a repülést.

Alváshoz (ha mód volt rá) minden hely megfelelt. Ha a hajófenékre mentem, gyakran egy-egy alvón kellett keresztüllépnem. Amundsen a vezérkabin végét választotta, a Ramm által elfoglalt zug közelében...

Ki volt a megmondhatója, hogy az Északi-sarkon túli, ismeretlen vidéken mi fog történni?

(Folyt. köv.)

Illusztráció: a Király-öbölben levő Ny. Aalesund-i bázis hangárja

UMBERTO NOBILE: A Pólus, életem kalandja (2)

Előzmé-

nyek:

Amund-

sen, a jeles norvég sarkku-

tató 1925 tavaszán sikerte-

len repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Ezért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult…

…Nehéz kísérletsorozatba kellett kezdenünk, hogy kipróbáljuk, a hosszú időre alacsony hőmérsékletnek kitett léghajó különböző részeire miként hat a hideg, s hogyan lehet ellene védekezni. Azonkívül megoldásra várt még a pontos útirány kijelölése, a bázisok előkészítése, de nem utolsósorban a talán legnehezebb kérdés, a leszállásé, amelyet Alaszkában minden külső segítség nélkül kellett megoldani.

Július vége volt. Legalább egy hónapig eltarthat az olasz kormány hivatalos beleegyezésének megszerzése. Rómából március végén-április elején kell elindulni, tehát mindössze hat hónapom marad az összes teendőhöz - s tévedni nem lehet, mivel nincs idő módosításokra.

Ilyen körülmények között Amundsennek azt kellett volna válaszolnom, hogy 1926 tavaszán képtelenség a sarkvidékre repülni. Talán más ezt tette volna a helyemben, de egyrészt Amundsennek sem akartam csalódást okozni, másrészt alig vártam, hogy egyik léghajónk északi-sarki expedíciót hajtson végre. Azt mondtam magamnak, hogy nagy erőfeszítések árán és a római intézet személyzetének lelkes közreműködésével, amelyre mindig számíthattam, kellő időben befejezhetem mind a munkálatokat, mind az egyéb előkészületeket. Igenlő választ adtam tehát Amundsennek…

Megszületett a döntés: megkíséreljük a vállalkozást. A döntés vakmerő, ha arra gondolunk, hogy Németországban, ahol éppen az évben terveztek a mienkével azonos útvonalon lebonyolítandó sarkvidéki expedíciót, egy tudósokból és szakemberekből álló bizottság, élén Nansennel, úgy ítélte meg: ehhez az úthoz egy százharmincötezer köbméteres, vagyis az „N-i"-nél hétszer nagyobb Zeppelinre van szükség.

Az expedíció pénzügyi részét a norvégiai aeroklub vállalta magára; az amerikai Lincoln Ellsworth már előzőleg megígérte százhuszonötezer dolláros hozzájárulását. Közben Rómában 1925. szeptember elsejével megegyezés jött létre az olasz kormányt képviselő Mussolini - akkor két napja légügyi miniszter- és a norvégiai aeroklubot képviselő Amundsen között. Az északi-sarki expedícióhoz általam szükségesnek tartott módosítások után az aeroklubnak kell átadni az „N-i" léghajót, amelyet az megvásárol. A léghajó vezetését és a repülésre vonatkozó összes előkészületet, beleértve az ellátmányt szolgáltató bázisokat, mi vállaljuk. A bázisok megépítésében a norvégiai aeroklub is részt vesz, azonkívül gondoskodik a szükséges ruházatról, élelmiszer-tartalékokról és minden egyébről (hátizsákok, sífelszerelések, fegyverek), amire szükség lehet, ha esetleg le kell szállni a jégvidéken.

…A megegyezés értelmében az olasz kormány csak arra szorítkozott, hogy a léghajót az aeroklubnak eladja, valamint szakembereket, munkásokat és a bázisokhoz nélkülözhetetlen felszerelést biztosítsa. Így az expedíció kezdeményezése és végrehajtása a norvégok érdeme…

Az expedíció híre egész Olaszországban vitákat, bírálatokat váltott ki. Minden léghajó-szakértő, illetve aki csak annak tartotta magát, kedvezőtlenül vélekedett. Azt bizonygatták, hogy az „N-i" soha nem teszi meg a Róma-Svalbard utat, még kevésbé, jut el a sarkkörig, talán még Franciaországon sem képes átrepülni.

Valle ezredes, aki akkor a legképzettebb és legbátrabb olasz léghajó-pilóta volt, hivatalosan is kijelentette: az „N-i" térfogata túl kicsi ahhoz, hogy még akkor is, ha az időjárási viszonyok kedvezőek, vállalkozhassék a tervezett útra. Olyan sarkvidéki expedíciót javasolt - kizárólag olasz résztvevőkkel -, amelyet a Crocco és Usuelli tervezte százhúszezer köbméteres, félszilárd léghajóval hajthatnának végre. Ötletéről tájékoztatta Gabriele d'Annunziót (író, költő, nacionalista politikus, Mussolini híve – a szerk.) is, aki ezt írta neki 1925. szeptember 12-én: „Javaslatod földi és túlvilági szomjúságom csillapítására nyújtott szőlő-fürt." A költő le akart szállni a sarkvidék jegére, hogy ott maradjon teljes magányban. Arturo Croccónak ezt mondta: „Az Északi-sarkon akarok maradni: önök ott majd leeresztenek, és magamra hagynak. Az olyan ember, mint amilyen én vagyok, nem halhat meg holmi hordágyon. El kell tűnnie a legenda titokzatos világában. A Föld tengelyévé leszek."

Néhány nappal később Mussolini fogadta Croccót, aki beszámolt neki erről a tervről. Mussolini azt kérdezte: „Nem összeférhetetlen ez a Nobile-Amundsen-expedícióval?" „Nem - felelte Crocco -, mert egy évvel később kerülne rá sor."

(Folyt. köv.)

Illusztráció: Az “N-i” gondolájának váza

UMBERTO NOBILE: A Pólus, életem kalandja (1)

Forrás: Világ-

járók

sorozat, 146

(Gondo-

lat, 1982.)

Előzmé-

nyek: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Ezért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult…

*

…Egyszerre táviratot kaptam Amundsentől; kérte, találkozzunk Rómában „fontos és titkos" megbeszélés céljából. Ezt a táviratot két nap múlva egy másik követte: Amundsen Norvégiába hívott, mivel előre nem látott körülmények megakadályozták olaszországi útját.

A táviratokban nem volt szó a találkozók tárgyáról, de ezt könnyen ki lehetett találni. Örültem, hogy Amundsennek ugyanaz a gondolata támadt, mint nekem… Azt reméltem, hogy találkozásaink során megvethetjük egy olasz-norvég sarkvidéki expedíció alapjait…

Július 25-én Oslóba érkeztem. Még aznap sor került az első találkozóra Amundsen bundenfjordi, barátságos kis villájában. A megbeszélésen ott volt Riiser-Larsen, a norvég tengerészet főhadnagya is, aki a kutató májusi útján pilótaként vett részt…

Amundsen azonnal a tárgyra tért: megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy egy olasz léghajót vessenek be a sarkvidéki kutatómunkára. Azt válaszoltam, a kérdés már egy éve foglalkoztat, s arra az eredményre jutottam, hogy egy tizenkilencezer köbméteres, „N" típusú léghajó tökéletesen megfelel nemcsak a Svalbard és az Északi-sark közti út, hanem egy sarkvidéki repüléssorozat számára is, feltéve, ha a Király-öbölben hangár épül. Meggyőződésem szerint az olasz légierő szívesen részt venne a vállalkozásban az „N— i" épülőfélben levő ikertestvérével.

Amundsen félbeszakított, mondván, hogy az olasz légierő közvetlen részvétele szükségtelen. A norvég aeroklub, vállalva az expedíció költségeit, felajánlotta, hogy megvásárolja a léghajót, s így az majd norvég zászlót visel.

„Annál jobb - válaszoltam -, ezzel minden leegyszerűsödik. Nem kell beavatkozástól tartanunk, és gyorsabban nekikezdhetünk az előkészületeknek." …

Amundsen hozzákezdett az expedíció tervének kifejtéséhez. Már nem arról volt szó, hogy egész sor kutatórepülést hajtsunk végre, minden alkalommal visszatérve a kiindulóbázisra; csak egyetlenegy útról esett szó Svalbard és a Bering-szoros között, az Északi-sark érintésével. A megoldandó tudományos probléma az, hogy az Északi-sarktól Alaszka északi partjaiig terjedő, mérhetetlen kiterjedésű, ismeretlen vidéken szárazföld van-e - Amundsen így vélte -vagy csak jeges tenger.

Megvallom, hogy a vakmerő és váratlan javaslat először zavarba hozott. A Király-öblöt az Alaszka északi partján levő Barrow-foktól nem kevesebb mint háromezer-ötszáz kilométer választja el, s egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egy „N-i" méretű léghajó képes erre a teljesítményre. De végiggondolva a dolgot, úgy véltem, hogy a vállalkozás megkísérelhető, ha nincs tizenhatnál több személy a fedélzeten. Az új, tizenkilencezer köbméteres léghajón az első példányhoz képest már csökkentettem a súlyt, és még más változtatásokat is tervbe vettem, hogy elérjem azt a hasznos terhelést, amely ehhez a repüléshez a szükséges hatótávolságot biztosítja…

Amundsen ragaszkodott hozzá, hogy az expedíciót a következő tavasszal hajtsuk végre. Ennyi idő alatt teljesen lehetetlen lett volna egy új léghajó építését befejezni és felkészülni a tervezett útra. Csak egy kész léghajó jöhetett szóba - ilyen pedig csak egy volt, az „N-i", az olasz tengerészet tulajdonában.

Ez a gép azonban nem lett volna képes oly sokáig leszállás nélkül repülni, mint ami ilyen hosszú úthoz szükséges. Takarékossági okokból meglevő anyagainkból gyártották, s így súlyosabb lett a kelleténél. így aztán a hasznos terhelés az előirányzat alatt maradt… Ahhoz, hogy az „N-i" alkalmas legyen egy ilyen repülésre, súlyát jelentékenyen csökkenteni kellett. Márpedig ez cseppet sem volt könnyű feladat, mert ugyanakkor bizonyos részei megerősítésre szorultak (tehát nehezebbé váltak). Főként a hajóorr szilárd szerkezetét kellett úgy átalakítani, hogy a gépet ki lehessen kötni a talajba ágyazott árboc csúcsához. A kikötőárbocok elengedhetetlenek voltak, mert a tervezett útvonalon csak így biztosíthattuk az ellátást. Legalább kettőre volt szükség: az egyiknek Észak-Norvégia nyugati partján, a másiknak a Király-öbölben kellett lennie.

A léghajó lehorgonyzása a kikötőárbochoz olyan probléma, amellyel évek óta foglalkoztam, de megoldani nem tudtam. Bár nem számított újdonságnak, hogy a léghajótechnikában kikötőárbocokat (pilonokat) alkalmazzanak, Angliában és Amerikában is használták őket, előállításuk bonyolult és költséges volt. Azzal, amelyikkel Olaszországban kísérleteztem, nem voltam megelégedve. Most nagy elszánással kellett nekivágnom ennek a kérdésnek. Csak néhány hónap állt rendelkezésemre…

(Folyt. köv.)

Illusztráció: Az N-i léghajó tervrajza

AJTAY FERENC: A tudós hegymászó

A XIX. század vége a földrajzi felfede-

zések terén nem csak a ,,fekete konti-

nens" fehér foltjainak a megismerését jelentette (Sir Henry Morton Stanley, David Livingstone, Teleki Sámuel), hanem az Európa és Ázsia határán emelkedő irdatlan, örök hóval és gleccserekkel borított Kaukázus feltárását is, melyben jelentős szerepet vállaltak a magyar kutatók, Déchy Mórral az élen.

Déchy Mór (1851. november 4-1917. február 8.) hegymászás iránti érdeklődése az Alpokban alakult ki, s itt érte el első alpin sikereit. A természet iránti vonzódását Hunfalvy János földrajzi és Szabó József geológiai előadásai befolyásolták, bár ő eredetileg jogot hallgatott a budapesti és bécsi egyetemeken.

1871-ben sikeresen feljut a Jungfraura (4158 m) és a Mont Blancra (4607 m). 1872-ben megostromolja a Schreckhornt (4078 m) és a Finsteraarhornt (4274 m). 1873-ban feljut a 4478 m magas Matterhorn irdatlan dolomitpiramisára. A Tátra-csúcs (2565 m) első megmászása is nevéhez fűződik (1874). Eljutott Észak-Afrikába, az Atlasz-hegységbe is.

1872-ben résztvett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában és élete végéig annak tisztségviselője volt. 1879-ben elzarándokolt Indiába, fölkeresve Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírját.

1884-ben feleségül vette Steinberg Simonovits Paulinát, egy jómódú odesszai bankár leányát. Emiatt aztán végleg Odesszába költözött, s a továbbiakban a Fekete-tenger keleti végződésénél emelkedő, az Alpoknál magasabb Kaukázus hegyi világa csábította tettekre a hegymászót.

1884 és 1902 között Déchy Mór hét kaukázusi expedíciót vezetett, hegyi vezetők, magyar geológusok és botanikusok társaságában. A siker érdekében expedícióiba fogadott angol, svájci és osztrák tapasztalt hegymászókat, akik előzőleg az Alpokban edződtek. Elsőként ismertette tudományos igénnyel a Kaukázus geológiai, glaciológiai és botanikai viszonyait, s mint alpinista több csúcsot elsőként mászott meg. Elkészíti a Kaukázus első részletes magyar nyelvű térképét 1:400.000 méretarányban.

Az I. expedíciót 1884-ben szervezte, ennek célja általános ismeretek szerzése volt a hegységről és megmászni a vulkanikus eredetű Elbruszt (5642 m), a Kaukázus legmagasabb csúcsát. A főcsúcsra való feljutás 1884. augusztus 23-án estére sikerült, két svájci hegyi vezető kíséretében. Déchy előtt ezt a csúcsot egy angol hegymászó csoportnak sikerült elérnie 10 évvel korábban. A Kaukázus vad szépsége annyira megragadta, hogy elhatározta, a hegység megismerésének szenteli életét.

A II. expedíció idejére (1885) Déchy beszerezte korának legmodernebb mérőműszereit (aneroid, higanyos légsúlymérő, hőmérők, iránytűk stb.) Elkísérte őt Lojka Hugó botanikus, aki a növények begyűjtéséhez és preparálásához szükséges felszerelést hozta magával.

A III. expedíció 1886-ban valósult meg, ezúttal Schafarzik Ferenc geológus volt a vendége. Vlagyikavkazból (később Ordzsonikizde) indultak az Adaichoch gleccsereihez, hogy ellenőrizzék a jég mozgását az előző évben beütött cövekek alapján. A Kaukázus főláncát a Kazbektől (5033 m) az Elbruszig bejárták. Útközben Schafarzik begyűjtötte a kőzetmintákat, megjelölve a származási helyet és a földtani viszonyokat, továbbá rajzokat és tájképeket is készített.

A IV. expedíció 1887-ben volt, ekkor a világhírű Douglas W. Freshfield angol földrajztudós és hegymászó csatlakozott hozzá, aki 20 évvel korábban elsőként mászta meg az Elbruszt és a Kazbeket. Freshfield magával hozta régi kaukázusi vezetőjét, a svájci Chamonixból származó Francois Devouassound-t (vele jött testvére, Michel és unokatestvére, Joseph Désailloud). Freshfield legmodernebb mérőműszerei révén lehetőség adódott pontos topográfiai, meteorológiai és glaciológiai mérésekre. Elhaladtak a Kostan-tau nyugati oldalán, mely a Kaukázus második legmagasabb csúcsa (5204 m). Itt topográfiai méréseket végeztek az éles gerincű hegyoromról, melynek megmászását 1888-ban kísérelte meg egy angol expedíció, ám valamennyien odavesztek.

Az V. expedícióra tíz évre rá, 1897-ben kerülhetett sor, és célul tűzte ki a hegység harmadik magasságú csúcsa, a Kazbek megmászását. Déchy két kitűnő hegyivezetőt vitt magával: Heinrich Hosert és Georg Kröllt. Ezúttal az Argun völgyében hatoltak be a hegységbe. Itt topográfiai méréseket végeztek, s visszatérőben heves hóviharba kerültek, melyből csak nagy nehézségek árán szabadultak meg.

A VI. expedíció 1898-ban valósult meg. Erről Déchy Mór a következőket írta: ,,Hogy munkaprogramomat, a biológiai és geográfiai kutatásokat végrehajthassam, s a munkafelosztást lehetővé tegyem, meghívtam dr. Hollós László tanárt mint botanikust és dr. Papp Károly geológust, hogy az expedícióban részt vegyenek. Miután útitársaim egyike sem volt hegymászó, a havasokban teendő útjaimra magam mellé vettem Peter Unterberger tiroli vezetőt." Az expedíció területileg két részre tagolódott. Először a Nyugat-Kaukázust, a Kubán forrásvidékét járták be szekéren és lóháton, a hegység északi oldalán húzódó gleccserekig. Déchy és hegymászó társa átkeltek a veszélyes Gondarai-hágón, míg Hollós és Papp a könnyebben járható Nahár-hágót használták. Az egyesült csapat helyszíni vizsgálataik befejezése után a Kluhor-hágón át tért vissza az északi oldalra és a Teberda-völgyén jutott le a Kubánhoz.

A VII. expedícióra 1902-ben került sor, s ebben részt vett Laczkó Dezső veszprémi tanár és geológus, valamint a két tiroli vezető. A keleti részen, Dagesztánban, a Gyulti-hegységben Déchynek sikerült feljutnia a két tiroli társaságában a Bazargyuri-csúcsra (4484 m).

A nyugat-kaukázusi túrára Armavirból indultak, s ezen már csak hárman vettek részt: Déchy, Laczkó és az egyik tiroli hegymászó, Sepp. Többször keresztezték a gerincet (Cagerker-hágó, Dou-hágó), miközben geológiai megfigyeléseket és kőzetgyűjtést végeztek. Miután körülnéztek a Fekete-tenger mellékén, Batumiban hajóra szálltak és Konstantinápolyon, Athénen és Korfun keresztül érkeztek Fiuméba.

A mellett, hogy Déchy Mór a Kaukázus 6 jelentős csúcsán járt, az általa szervezett expedíciók keretében komoly feltáró- és kutatómunka folyt. A Kaukázus első, részletes magyar nyelvű térképének a megszerkesztése mellett, az expedíciók tagjai tanulmányozták a hegység geológiai szerkezetét és kőzeteit, az eljegesedés formáit, az akkor általuk észlelt hóhatárokat és a gleccsereket, összehasonlítva ezeket az Alpok hasonló képződményeivel. Déchy a hegység jól hasznosítható felosztását is elvégezte, ami napjainkig érvényes.

A hegységből 150 kőzetmintát gyűjtöttek be és írtak le, ebből 110 darab Schafarzik személyes gyűjtéséből származik, 14 Papp Károly, 13 Laczkó Dezső és 6 darab a Déchy gyűjtéséből. A többi mintát az expedíciókat csak ideiglenesen kísérő résztvevők gyűjtötték, olyan vidékekről, ahol ,,utazó vagy turista 50 éve nem fordult meg”. Tanulmányozták a patakok hordalékanyagát is, s ebből következtettek a forrásvidékek kőzeteire. Schafarzik Ferenc kaukázusbeli geológiai tevékenységét mind a hazai, mind a külföldi szakkörök nagyra értékelték. Ferdinand Richthofen, a berlini egyetem professzora szerint Déchy feltáró munkája és fényképfelvételei révén az Európán kívüli hegységek közül a Kaukázus a legjobban és a legalaposabban feldolgozott.

A Déchy Mór által vezetett expedíciók kutatásai a hegységrendszer minden jelentős vonulatára kiterjedtek; a legtöbb és legértékesebb adat az eljegesedésre és a gleccserekre vonatkozik.

Életműve alapján a Magyar Tudomanyos Akadémia levelező tagjául választotta. A berlini, párizsi, szentpétervári, bécsi, római, brüsszeli, amszterdami és madridi földrajzi társaságok tiszteletbeli tagjukká választották. Tagja volt a Club Alpin Francais, a Club Alpino Italiano hegymászó szervezeteknek és az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek. A londoni Royal Geographical Society szintén tiszteletbeli tagjául választotta. Tagja, majd elnöke volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták.

Illusztráció: balra Déchy Mór alakos arcképe, jobbra: Déchyről elnevezett, általa felfedezett új növényfaj rajza

CSEKE GÁBOR: Mit rejteget a svájci "Hun Völgy"?

Szokásos böngésző körutamat végezvén a Magyar Elektronikus Könyvtárban, egy felsorolásban az alábbi könyvcím ugrott a szemembe: Kiszely István A svájci "Hun Völgy" . Gyanítva, hogy itt nem holmi közismert dologra derülhet fény, letöltöttem a testesnek ígérkező könyvet, de kiderült, csak a hozzácsatolt illusztrációk miatt oly tekintélyes dokumentum, amúgy alig 25-30 nyomtatott oldalnyi a szöveg.

A füzetet valamikor, az elmúlt század végén adta ki az unitárius egyház, szerzője az az elhíresült - szakmai körökben elismert - antropológus, aki Petőfi feltételezett szibériai maradványait is azonosította.

Kiszely professzor amúgy a magyar őstörténet is kutatja, s Honnan jöttünk? (Elméletek a magyarok őshazájáról) című, 1992-ben a Hatodik Síp Alapítvány kiadásában megjelent, gazdagon dokumentált kézikönyvében elsőként összegzi az e téren kidolgozott elméleteket és végzett kutatásokat, amelyeket saját tapasztalataival egészített ki. A könyv születéséről a Budapesten élő kutató így ír:

"A nyolcvanas évek végén - Clevelandban - résztvettem egy magyar őstörténeti találkozón, ahol belsőázsiai útjaim eredményeiről számoltam be. A kongresszus után tizenöten elhatároztuk, hogy összefoglaljuk mindazon nézeteket, amelyek a magyarság eredetével foglalkoznak. Hazai kutatóink nemigen vállalkoztak a téma boncolgatására, hiszen köztudott, hogy itthon nem jó szemmel néztek az e téma körül kutakodókra. A tizenöt önként vállalkozóból tizennégyen a lelkesedésig jutottak el: jómagam pedig megírtam a kötetet. Olvasóim bizonyára csodálkozni fognak, hogy hányan és hányszor foglalkoztak származásunkkal, néha meglepő eredeti gondolatokat fogalmazva meg; fiataljaink pedig jó, ha kettőről hallottak".

Említett füzetében is hasonlóan járt el a szerző: összegezte mindazt, amit a svájci Wallis tartományi Val d’Anniviers-i völgyben élő furcsa, a környéken semmilyen lakossággal nem rokonítható, mondhatni titokzatos eredetű népcsoportról összeírtak. Nem kétséges, hogy a Nyugat-Európát kalandozva s fegyverrel felkereső hunok ott letelepedett maradványainak leszármazottjai ők, derül ki a tanulmányban összegyűjtött információkból, történelmi dokumentumokból. Kiszely szerint a Val d’Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemzői (mongolfoltja, mongolredője, markerjegyei stb.), rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi „magyarság” nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel fennmaradásunkról is vitalitásunkról.

Val d’Anniviers ma már nem az az elzárt, ridegségében magába forduló, már-már megközelíthetetlen völgy, mint egykor a történelmi Svájcban. Egyik központja, Grimentz közismert síparadicsom, ami a betelepedéseknek kedvez, s a folyamat úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Ezért igen fontosak azok a kutatások, melyeket az elmúlt évtizedekben egy Bernard Savioz nevű svájci kutató tevékeny segítségével magyarok végeztek a térségben. Savioz 1985-ben könyvet publikált (Valasians descendents d’Attila) a völgybeliekről, maga is odavalósi, s élénken foglalkoztatják származásának kérdései. Ő volt a kalauza ama expedíciónak, melyet egy magyar forgatócsoport tett a svájci Hun Völgyben, miután egy helybeli körorvos megdöbbentő eredményekre jutott a legidősebb lakosok vérmintáit elemezve. Kiszely professzor maga is járt a helyszínen, őszerinte a völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekről. A mai napig egyetlen néprajzkutató, családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen "hivatásos" kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes "mongoloid" jellegek figyelhetők; meg; a gyermekek egy része mongolfolttal születik, jelentős részüknek ma is van mongolredője, mások a "klasszikus" vércsoporttulajdonságaik, mint környezetüké stb.) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba vesző forrásoknak - ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja - az eddigieknél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát.

A genfi születésű J. J. Rousseau a XVIII. században ezt jegyezte föl a völgylakókról: Az anniviardok igen egyszerűek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy szerénységükben is igen vendégszeretőek és rendkívül szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni. Régóta megvan ez a képességük, melyet nyilván az ősidők óta velük ellenséges környezethez való kényszerű alkalmazkodás alakított ki. (Vendégszeretetüket külön kiemeli, mert a környező népekre ez a tulajdonság nem nagyon jellemző.)

A magyar szakirodalomban Toldy Schedel Ferenc közöl cikket a kérdésről 1834-ben a Tudománytár c. folyóiratban, s német nyelvű útibeszámolót ismertetve megállapítja: A közvélemény azt tartja, hogy ők ázsiai eredetűek. Attila hadának maradékai, melyek rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont síkjain az anyaseregtől elvágatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az akkor lakatlan völgybe elvonulni. Még ma is egy barlang, a nevezett falu szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint gonosz szellemek laknak.

Horváth Mihály 1848-as emigráns magyar lelkész volt az első, aki nem mendemondákra alapozva foglalkozott a völgybeliekkel, hanem személyesen elutazott hozzájuk, s Vissoe községben megtalálta a legrégibb anyakönyvet, mely a völgy családneveit őrizte meg. Ebben legalább 50 olyan névre figyelt fel, mely a magyar rokonságra utalt (pl. Bartha, Bond, Rua, Kállo, Savián, Visszó stb.). De az ott lakók életmódjának mindennapi megfigyelése is érdekes eredménnyel járt. Az alábbiak kiragadott, jellemző idézetek 1868-ban megjelent munkájából:

"Az Anniviers völgy lakói a kanton többi népességétől még mintegy száz év előtt is csaknem teljes elszigeteltségben éltek, s azoktól mind termetre, mind nyelvre, mind szokásokra nézve most is különböznek... A völgy nyílása vagy torkolata néhány száz lábbal magasabban fekszik a Rhône nyílt völgyénél, s ebből tekintve, egy hegyhát által teljesen elfödöztetik... A torkolatot Navizsencz szilaj patak görgeteges, meredek ágya képezi, melyet kissé több száz ölnyi magasságú sziklafalak érintenek... Az út egyre emelkedik s a völgyet tulajdonképp csak két hegyhát lejtője, s annak hogy úgymondjam, vályúját a szilaj patak medre képezi. De mennél magasabbra megyünk a völgybe, annál inkább szelídül e hegyhátak lejtője, szélesebbedik a völgy; míg végre a torkolattól mintegy kétórányira, Viszój helység mellett, egy beszögellő hegyorom által két ágra szakad, melyek mindegyikének alján egy-egy patak tajtékzik alá... Az egész völgyben, melynek hossza mintegy két mérföldnyire nyúlik, s melyet Délről a magas Weisshorn teljesen elzár, összesen nyolc helység létezik, s ezekben mintegy négy-ötezer lélek lakik. A fő s legnagyobb helység Viszój, mintegy 1200 lelket foglal kebelében; általában földműveléssel s baromfitenyésztéssel foglalkozik. A beljebb fekvő Ájer és Gremencz helységekben néhány év óta kobalt-, horgany- és czinkbányák is műveltetnek (...) A házak falait féllábnyi vastag, a szegleteknél egymásba eresztett, s hogy jól egymásba illjenek, gyalult gerendák képezik; a hézagok, mint a hajónál, mohával tömetnek be; a falak belseje pedig, szintúgy, mint a felső és alsó padolat, deszkával van kibélelve... A szobák, minthogy falaik nem meszeltetnek, a kor által megbarnult deszkázattal komor tekintetet nyernek (...) Helységeik nevei, úgy, miként a nép nyelvén hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva... Penszék, Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Major, Külmez, Luk... Penszék, mint mondák a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy torkától mintegy másfél órányira ér az utas, egy igen emelkedett, az útnál sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, sőt az is: benszék teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk, hogy a székelyek máiglan szék-nek nevezik számos lakhelyeiket. Viszój, a főhelység a Navezsencz patak jobbpartján, míg Penszék a balon fekszik, egyik a másiktól mintegy félórányira. Grimencz vagy Gremencz, a völgy legtávolabbi, szintén nagyobb helysége, közel azon két hegygerinchez, melyek hegyes szögbe összefutva, érintkezési pontjukon, a Weisshornná emelkednek. Külmez, csak néhány házból álló kis tanya, melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen művelhetvén, baromtenyésztésből élnek, mert legelőjük, mezejök elég van. Ha valaki e szóban külmezőt, vagy kü-, kő-mezőt látna, ám én nem ellenzem. Luk, egy igen elrejtett, nehéz bejáratú völgyágyban fekvő helyecske, melyre neve, magyar értelemben teljesen ráillik."

Dr. Kiszely István munkamódszere: ne vess el semmiféle hipotézist, gyanút, azért vagy tudós, hogy járd végig a gondolkodás és a bizonyítás stációit. Könyve nem ad nyílt választ arra nézvést, miszerint minden kétséget kizáróan ősrokonaink élnek e turisztikailag ma már egyre népszerűbb és ostromoltabb völgyben, de határozottan sugallja, hogy a kutatásokat ebben az irányban igen is, érdemes folytatni.

Illusztráció: A Svájci Hun Völgy térképe

Damals / Élet és Tudomány / RMSZ: Rimbaud elutazott...

Közis-

mert tény: a zseniá-

lis francia költő, Arthur Rimbaud 1875-ben, 21 esztendős korában úgy döntött, örökre leteszi a pennát, s az arábiai Ádenben telepedett meg, hogy meggazdagodjon. Az esemény azóta is élő irodalmi legendává dagadt, irodalmi alkotások, színházi produkciók, filmek dolgozták föl a szokatlan eseményt.

De milyen az a környezet, amelyre Rimbaud korábbi, franciaországi életterét fölcserélte?

Áden arabul annyi mint Édenkert. Az Arab-félsziget délnyugati csücskében található, klímája gyötrően forró és száraz. Soha sem volt idilli hely, már akkoriban sem. 1839 óta tartozott a brit gyarmatbirodalomhoz. Lakói: hivatalnokok, katonák, arabok, francia és angol kereskedők, továbbá európai kalandorok és utazók.

Jean Nicholas Arthur Rimbaud betegen, szinte teljesen üres zsebbel érkezett oda 1880 augusztusában. Korábban is utazgatott ide-oda Franciaországban, a Verlaine-nel való tragikus kapcsolata elől menekülve, de az arábiai érkezés valami új korszak kezdetét jelentette életében. Szándéka az volt, hogy hamarosan nagy vagyont szerez, de hamar kiábrándul, s panaszos leveleket fogalmaz családjának: "Áden egy borzalmas szikla, egyetlen fűszál és egy csepp élvezhető víz nélkül. Desztillált tengervizet fogyasztanak. A hőség elviselhetetlen..."

Gazdája Alfred Bardey kereskedő lett, aki kávéval és bőrökkel kereskedett, Rimbaud pedig a kávéválogatás vezetője lett. A kávét karavánok szállították Jemenből Ádenbe, ahol az itt állomásozó indiai katonák feleségei átválogatták, majd zsákolták és Marseille-be szállították. Rimbaud gyorsan bizalmat kapott főnökétől, ő viszont elégedetlen volt a keresetével, és szörnyen unatkozott. Arra gondolt, hogy felkerekedik és utazgatni kezd Afrikában, Bardey pedig szerette volna szolgálatában tartani. Megbízta, hogy kísérjen el egy karavánt Hararba (Etióp-magasföld), ahol egyik lerakata működött, s ahonnan kávét, gumit és bőröket szállítottak. Előbb hajóra kell szállni Zeilahig,ahonnan húsz nap alatt jutnak el a karavánok Hararba. 1880. november 25-én értek a zeilahi kikötőbe, s nekivágtak a törmelék vagy vulkáni kőzet, fűcsomók, tüskés bokrok, óriásmimózák, kutyatejfélék és akácok szegélyezte útnak. Ritkán találkoztak emberekkel, azok is szomáliai nomádok, rabszolgakereskedők, etiópiai vagy egyiptomi utazók voltak. Egy Gedessa nevezetű helységnél a szomáliai tevehajcsárok letették a lantot, helyükbe ősi ellenségeik, nori-galla hajcsárok léptek. A kellemes éghajlatt miatt magas fákra, őserdőkre találtak. Rendre 2300 méter magasra kapaszkodtak föl, ahol már csak kaktuszok és kölesfélék nőttek.

Harart fal vette körül, házai kőből épültek, agyaggal összeragasztva, amely idővel vörösre száradt, s úgy tűnt távolról, mintha a várost lángok mardosnák. Rimbaudnak nem tetszett a környék, amelynek lakói méhészkedéssel foglalkoztak, a mézből pedig kábító hatású italt - tedjét - készítettek. De a jólét alapját a kávéültetvények képezték.

Rimbaud hamarosan ismét kezdi rosszul érezni magát, betegeskedik és szidja az addig kellemesnek tartó éghajlatot. Haza küldött levelében írja: "Olyan betegséget szedtem össze, amely egyébként nem veszélyes, de ez az éghajlat minden betegség esetén alattomos. Egy seb sohasem gyógyul be. Egy milliméter hosszúságú vágás az ujjamon hónapokig gennyezik..."

Közben megérkezik gazdája is, néhány apácával, Rimbaud depressziója pedig tovább mélyül. Mivel 1881-ben pestisjárvány tört Ádenre, nem tér oda vissza, ám Harárban sincs maradása. Azt kéri főnökétől, küldje őt expedíciós útra Bubassába, amely Egyiptom utolsó előretolt állomása a felfedezetlen déli területek előtt. Az utazás lehetősége felvillanyozza, ismét a vagyonszerzés jár az eszébe. Muszlim kereskedőnek öltözik, de vállalkozása csődbe jut. Bubassában láz tör rá, vissza kell fordulnia. 1883-ig marad Ádenben, majd ismét átszeli Bab el Mandebet (Könnyek Kapuja). Kinevezik a harári lerakat vezetőjévé. Közben műveli magát, fényképez és tanulja az oromo nyelvet. Anyjának őszintén panaszkodik:

"A magányosság itt nagyon rossz. Egyre jobban sajnálom, hogy nem nősültem meg és nincs családom. De pillanatnyilag arra ítéltettem, hogy bolyonglyak egy távoli vállalkozáshoz kötve. Napról napra kevesebb örömömet lelem az időjárásban, az életmódomban, sőt Európa nyelvében! Mi értelme van ennek az ide-oda utazgatásnak, a kalandozásoknak idegen népeknél, ezeknek a nyelveknek, amelyekkel az ember megtölti az emlékezetét és ezeknek a leírhatatlan szenvedéseknek, ha egy napon, néhány év múlva nem telepedhetek le egy helyen, amely talán még testzik is nekem, ahol kipihenhetem magam és családot alapíthatok, hogy legalább legyen egy fiam..."

1883-ban Etiópia délkeleti részébe utazott. Decemberben tudósítást küldött a Párizsi Földrajzi Társaságnak Ogadenről s az ott élő bennszülöttek természetéről, szokásairól. Sikerült felkeltenie a Társaság érdeklődését, aki fotót is kér tőle, de e felkérésre már nem válaszol. Még abban az évben tönkrement a Bardey cég, s Rimbaud 1884-ben egy karavánnal visszatér Ádenbe, a társaság utolsó áruival. Az úton együtt utazott egy keresztény kopt nővel, akivel később együtt is él, depressziója továbbra se múlik. Mikor a Bardey fivérek új vállalkozásba kezdenek, mellettük marad. Keserű tanulságokat fogalmaz meg ekkor: "Nagyon valószínű, hogy az ember oda megy, ahol nem akar lenni, azt teszi, amit nem akar tenni, és egészen másképp él és hal meg, mint ahogyan akart."

1885-ben hátat fordít Bardeyéknek és feleségének is. Fegyvereket próbált eladni az etiópiai császárnak, de ráfázik és csődbe megy. 1887-ben kimerülten ér vissza Ádenbe, majd Kairóba megy pihenni. Félve szorong, hogy talán sose látja már meg Európáját és nyomorban fogja végezni. Még három évet tölt fegyverkereskedőként Harárban, ekkor egy 18 éves etiópiai fiú él vele mint szolga és - valószínű: szerető. Rabszolgakereskedelembe bonyolódott, ami anyagilag kissé föllendítette. Nem aktívan ugyan, mert egy környékbeli elöljáró volt a főnök, de rabszolgákat tartott és az intézmény haszonélvezője volt.

A jobb térdében megjelenő kínzó daganat végül is visszahozza Európába: Marseille-ban operálják. Még néhány hetet tölt családja körében, kórházban hal meg. Minden vagyonát szolgájára, Djami Oneddeire hagyta.

Illusztráció: Rimbaud-múzeum Afrikában

BANGHA IMRE: Keresztények Indiában

Indiában a kínai és a japán hitvilágtól eltekintve a világ minden nagyobb vallása sok-sok száz éve együtt él. India a hinduizmus hazája, de itt keletkezett a buddhizmus és a dzsainizmus is. Az iszlám hódítás miatt idemenekült perzsa tűzimádók mindmáig őrzik vallásukat. A VIII. században pedig megjelentek a muzulmánok is az országban.

Kevesen tudják, hogy Dél-Indiában már az ószövetségi időben létezett zsidó település, és már a Krisztus utáni első századokban voltak itt keresztények. A hagyomány szerint maga szent Tamás apostol jött ide téríteni Kr. után 52-ben. Az ősi ind keresztények sem Rómával vagy Bizánccal tartottak kapcsolatot, hanem az iráni nesztoriánus egyházzal.

Miután 1493-ban a portugálok eljutottak Indiába, "megtérítették" a nesztoriánusokat, akiknek fele ma is katolikus. Az európaiak természetesen a nem keresztények irányába is fontosnak tartották a missziót és rengeteg alacsony kasztú hindut térítettek át a kereszténységre. Az európaiak által elindított második missziós hullám nagyon sok hittérítőt hozott Indiába az elmúlt századok során. A leghíresebb közülük Xavéri Szent Ferenc volt.

Nem is olyan régen dolgoztak erre magyarok is. Polgár István jezsuita és Varga Bertalan szalézi szerzetes szinte egész életét Indiában töltötte. Mindketten 1990 körül haltak meg.

Varga Bertalan egy Győr melletti faluból került Indiába még a harmincas években. Kelet Bengálban, a mai Bangla Desh területén egy városoktól távoli faluban volt plébános. Ott érte a világháború. Az angolok mint ellenséges ország állampolgárát sok olasz pappal együtt internálták. Bengál püspöke amerikai származású volt és tiltakozott az angoloknál. "Ha nem engedik el a papjaimat, Rooseveltnek fogok írni!" A tiltakozás nem használt, Bertalan atya csak 1946-ban szabadult. India 1947-ben független lett, és 1953-ban kitiltotta a külföldi hittérítőket. Aki maradni akart, az fölvette az indiai állampolgárságot. Varga Bertalan maradt és Dardzsiling mellett, Kőrösi Csoma Sándor sírjától nem messze élt. Itt találkozott vele Jakabos Ödön is, aki vendégszeretete mellett nyelvismeretét dicsérte. Egy olasz paptársa megjegyezte, hogy csak annyi nyelvet ismert, amennyi a munkájához szükséges volt. Bertalan atya akkoriban rendszeresen átjárt Dardzsilingbe és rendben tartotta Kőrösi sírját. Később Bengálból áthelyezték a szomszédos Bihar államba.

Az indiaiak, különösen a gyerekek nagyon szerették: "Olyan volt, mint egy nagyapa a hosszú szakállával", mondta valaki. Nem volt távolságtartó, mint sok más pap: családokhoz járt és szívesen focizott, játszott a gyerekekkel még idős korában is.

Varga Bertalan sírja Nyugat-Bengál katolikus zarándokhelyén, a Gangesz parti Bandelben van.

Polgár István a háború után jött Indiába. Valószínűleg a kommunizmus késztette elhagyni Magyarországot, mert élete végéig elkeseredetten beszélt a kommunistákról.

Egy ideig a dél-bengáli 24 Parganas megyében volt pap. A malária, a kígyók és a tigrisek miatt ez India egyik legveszélyesebb vidéke a Gangesz torkolatánál. Polgár István olyan helyen lett plébános, ahol néhányan már összeroppantak a munkában. Katonás jellem volt, kibírta. Amerre járt, a falusiak életkörülményeinek javításán munkálkodott újabb és újabb eljárások bevezetésével. Akik látták, azt mesélik, hogy mindenféle gyümölcsfát ültetett. Egyszer egy halastóban méteres halak tenyésztésébe kezdett, máskor újfajta tüzelőanyag bevezetésén fáradozott. Egy faluban még kápolnát is épített. Legfontosabb törekvése mégis az volt, hogy megtanítsa a szegényeket megállni a saját lábukon.

Indiában sok szegény azt várja, hogy a keresztény hittérítő megoldja az anyagi gondjait. Mikor ez nem történt, néhányan lopni kezdtek a misszióból. Polgár István prédikált ez ellen. Erre mérget dobtak a halastavába: nem hinduk vagy muzulmánok, hanem keresztények.

Haláláig egyenes tartású, kecskeszakállas ember volt. Egyszerűen öltözködött: rövidnadrágban járt és elválaszthatatlan volt tőle a botja és a válltáskája. A falusiak gyakran rózsafüzérrel és kapával vagy sarlóval látták. Akik vele voltak, megjegyezték, hogy mindig pontosan kezdte a misét, ami a bengáli falvakban nem általános szokás.

A nyolcvanas évek vége felé maláriát kapott és öt-hat évig kínlódott vele. A betegség megtámadta az agyát, és élete végén már beszélni sem tudott. Kalkuttába került, de nem szerette a várost: félig öntudatlan állapotban néha elszökött.

Mikor bekövetkezett a fordulat - amit annyira várt -, és megszűnt a kommunizmus Kelet-Európában, ő már nem tudott róla.

Nyugat-Bengál Magyarország nagyságú állam Indián belül. Lakossága azonban nyolcszorosa a magyarországinak, nyolcvan millió. „Bengálban bengáliak laknak és bengáliul beszélnek” - általában ez él a köztudatban, ám ez a felfogás nem teljesen helyénvaló. Külön falvakban vagy a bengáliakkal vegyesen több millió „érinthetetlen” „őslakos” szantáli él itt. A három-négyezer éve történt árja honfoglalás előtt ők lakták Indiát. Azóta őrzik Ausztrália és Óceánia bennszülötteivel rokon nyelvüket. Az afrikai törzsek életszínvonalán, rendkívüli szegénységben élnek.

Bár a hinduk „érinthetetlen” szantálinak mondják, és hindu istenek imádatára buzdítják őket, vallásuk szellemeket tisztelő animizmus. Manapság azonban tömegesen térnek át a kereszténységre.

Az érinthetetlenség évezredekig megvédte őket, ám a XX. század végén ez az elszigeteltség nem tartható fenn. A beszivárgó modern világ kérdéseire az animizmus nem válaszol, ezért fordulnak egyre többen a hinduizmus vagy a kereszténység felé.

Nyelvüket az állam nem ismeri el, iskoláik nincsenek. Misszionáriusok készítették a szantáli szótárt és a nyelvtant, és ők dolgozták ki az írást is hozzá. Lefordították a Bibliát, az imádságokat, a misekönyvet, és énekeket írtak hagyományos szantál dallamokra. Szantáliul folynak a misék, és az énekeket nem orgona, hanem dobszó kíséri.

A közeli faluban a plébánia előtti téren van egy „templom”: tíz-húsz bambusznád tetejére vasárnaponta kifeszített zsákok. (A „tető” nem az eső, hanem a nap ellen véd.) A plébánia kerítése felől van az alkalmi oltár. A templom többi oldala nyitott. Hátul a sekrestyés jászola kérődző tehenekkel, jobbra szemétdomb kapirgáló tyúkokkal, balra szénakazal, pálmafák és trópusi burjánzás. Néha egy-egy kutya betéved a misére, de a hívek kikergetik.

Mindenki a földön ül, jobbról a férfiak, balról a nők. Csak a papnak van kis sámlija. Sok asszonynál karon ülő kisgyerek, ha felsír, megszoptatja. Perselyezés helyett a hívek ugyanúgy felsorakoznak, mint áldozáskor, és az oltárhoz viszik az adományokat: előbb a nők, aztán a férfiak. Sok család olyan szegény, hogy csak a férfi dob valami kis pénzt a „perselybe”, az asszony egy tál rizst hoz, és azt önti az oltár előtti kosárba. Decemberben volt az aratás. Akkor nem tálakkal, hanem zsákokkal hozták a rizst. Egyetlen misén öt mázsa gyűlt össze. Egyszer egy asszony egy összekötözött lábú tyúkot tett le az oltár elé. Ez olyan nagy értékű adomány, hogy megszakadt az ének, és az asszony elmondta, hogy hálából hozta egy hozzátartozója gyógyulásáért.

A mise fél tízkor kezdődik. Ekkorra a templomban már leterítették az ülőhelyól szolgáló zsákokkal a földet, mégis csak néhány ember ácsorog a környéken. Nemsokára kijön a két nővér, imádkozik és énekel a hívekkel, és kórusban elismételteti a tízparancsolatot, majd a kereszténység többi alapját. Tíz óra felé, amikor a pap megkezdi a misét, már szinte tele a templom. A szentbeszéd alatt érkezők már leülni is nehezen tudnak. Ekkor a sekrestyés összehúzódni buzdítja a híveket. Azok többsége, aki a templomba jött, órákat gyalogolt, buszozott vagy biciklizett, míg ideért.

Robert atya, az új plébános egy óriási motorkerékpárral járja a vidéket. Harminc-negyven falu tartozik a plébániájához. Hétköznap a keresztényeket támogatja.

A misszionáriusok általában senkinek sem mondják, hogy legyen keresztény. Ha mások példáját látva valaki meg akar keresztelkedni, nem csak magának kell hosszú ideig készülnie, hanem a pap a falu vezetőjével is megbeszéli, hogy a közösség egy tagja új vallásra tér.

A faluközösség a behatoló idegen kultúra ellenére is erős. A falu élén álló öttagú vezetőség nemcsak a közös vagyonra és az erkölcsi rendre ügyel, hanem még azt sem engedi, hogy valaki kiemelkedően meggazdagodjon. Akinek bőségesebb volt a termése vagy valamilyen más oknál fogva több pénzhez jutott, annak oly mértékű adót kell fizetnie, hogy vagyona nagyjából egyensúlyba kerüljön a többiekével.

A falu vezetőjével való megbeszélésre azért is szükség van, mert a megtérés néha ellenszegülést vált ki a közösségből.

Robert atya meséli, hogy a korábbi plébániájához tartozott egy falu, ahol egy 65 éves ember és családja volt keresztény. Mikor egy rokona megőrült, boszorkánynak kiáltották ki. A férfi kereszténységét a falu régóta nem nézte jó szemmel, és már korábban is megbüntette a vezetőség háromezer rúpiára. Most ötezer rúpiás bírságot vetettek ki rá, ha nem tér vissza az ősi valláshoz. A vezetők ennek a bírságnak egy részét már a boszorkányság megtárgyalása előtt kérték. Mikor ő ezt megtagadta, a falusiak bekerítették a házát, és ő a fiával együtt három napot töltött benn élelem és víz nélkül. A harmadik nap mellére fogott egy keresztet és a falu kútjához ment. Nem állták útját. Éjszaka a fia átszökött a plébános falujába, és együtt értesítették a rendőrséget. A rendőrök feloszlatták a blokádot, és próbálták megmagyarázni, hogy az egész boszorkányság-ügy csak babona. Miután elment a rendőrautó, a falusiak az embert a fiával együtt az erdőbe vitték. A fiúnak sikerült megszöknie, és újra értesítette a rendőrséget. Mire a dzsip újra a faluba ért, a férfiak mind az erdőbe húzódtak. Az idős keresztényről egy hónapon át semmilyen hír nem volt. A holttestet akkor találták meg, amikor sikerült elfogni a falu vezetőjét. Kezével még akkor is szorította a keresztet. Teste egy hónap után sem indult bomlásnak. Temetésén nagy tömeg volt: szantálok, hinduk, keresztények.

(Káfé, 2006 * A szerző felvétele: keresztény templom tornya Indiában)