A közlemény: „HÍRÜNK A VILÁGBAN
Hiszen jól tudjuk, hogy a világba kirajzott honfitársaink között pigmeus törzsi varázsló éppúgy található, mint eszkimó igluépítő; hogy újkori kaiandozóink az Akropolisz köveit éppúgy ellátták kézjegyükkel, mint a piramisok falait – mégsem tagadhatjuk meg magunktól a nemzeti büszkeség érzését, ha el gondoljuk, hogy talán már egyetlen országról sem jelenhet meg dokumentatív erejű fotóriport, amelyben valamilyen formában fel ne bukkanna a magyar lelemény csalhatatlan jele.
„PANEK HÜJE!” Íme, a feszes fogalmazás diadala. Kis stílbravúr. Könny és mosoly. Ó, bájos ortagráfia! Ó, messzeringó gyerekkorunk világa!
Kedves jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!
Inkább képzelje maga elé, amint évtizedek — mit évtizedek: évszázadok — múltán villogó szemű, hollófekete hajú, ifjú kubaiak betűzgetik a nem halványuló felírást, ízlelgetik az idegen szavakat, régi korok rejtélyes üzenetét, természetesen saját nyelvük természetéhez igazítva:
PANKK ... Ü... HE ... PANEK ... Ü ... HE…"
(torda)
2.
A válaszom:
Kedves Ország-Világ,
alulírott azonos vagyok — folyton csak azt olvashatjuk, hogy „Nem vagyuk azonos", ezzel szemben én azonos vagyok — azzal a személlyel, akinek egy kubai bár falára való megérkezéséről 1975. február 19-i számuk Hírünk a világban című, a New York Times nagy képes riportja alapján készült megértő, együtt érző, sőt értékelő humorú kis írásukban olvasóiknak beszámoltak. Megindító figyelmükért cserébe némi magyarázattal tartozom - jólleleht innen, Kolozsvárról nem tudhatom, meddig terjed humorérzékük határa.
„Íme, a feszes fogalmazás diadala — írják. — Kis stil-bravúr” stb. Miután amúgy is teljes beismerésben vagyok, azt is beismerem, hogy ilyen egyértelműen elismerő bírálatot még soha nem kaptam. Igaz, az a bizonyos mondat (melynek második és egyben utolsú szava közleményük írója szerint spanyulul így olvasandó: ÜHE) eddig legrövidebb, legtömörebb — és talán legőszintébb írásom.
Nem hivatkozom klasszikus tréfacsinálókra, Karinthy Frigyesre, Kosztolányi Dezsőre, Salvador Dalira, másokra; a hivatkozás nem is olyan rejtett mentegetőzés. Tény: az ötlet megélt; kiküldtem a nagyvilágba, és íme, megélt, mert híre visszajött.
Már elemi iskolás koromban döbbenten tapasztaltam, hogy a XX. században az emberek többnyire meztelen titkakkal, rejthetlen bensőjük annyiszor átvizsgált rejtelmeivel járnak-kelnek, szívüket a homlokukon viselik, szívükben sem talál már menedéket a gondolat; de most nem erről van szó. Akkoriban Rák Margit osztálytársnőmet szerettem. Azt hittem, erről csak mi ketten tudunk. Egy nap azonban valakik krétával, hatalmas ákom-bákom betűkkel felírták a Szatmár megyei Józsefháza iskolájának deszkakerítésére: Panek Zoltán + Rák Margit. Kiadtak. Első ízben. („Ó, messzeringó gyermekkurunk világa!") Csak semmi elérzékenyedés: akkor
csodálkoztam utoljára valamely illetéktelen beavatkozáson mások életébe.
Történvén azután, hogy jó ideje magam is folyton írással avatkozom a világ dolgaiba, lassacskán a szükséges öniróniához is jogot szereztem, gondolom. Innen már csak egy lépés ama ötletig.
Az emberek, millió gondjuk közepette, komor világunk közepette is, szívesen, jobb ez a szó: örömmel! játszanak; a világon mindenütt majdnem ugyanazokkal a játékokkal szórakoznak; mások játékát megértik — főleg ebben hiszek. Így született meg, valami hat évvel ellőtt, a szárazföldi palackposta-játék.
Kollégáim nem nagyon hittek életrevalóságában, a játékba azonban készségesen belementek; különösen, hogy arra kértem őket, a világban jártukban-keltükben ezt a szöveget írják föl valahová rólam. (Az elipszilon sértő, a jé azonban gyermekien ártatlan: „Ó, bájos ortográfia!" Nyilván.) De miért éppen azt a szöveget? Túl azon, hogy bárki kollégám büntetlenül, mert saját kérésemre, végre őszintén elmondhatja a véleményét rólam (ha nem is ez a véleménye, de hátha mégis, a jellem próbája a játék), a szöveg:
1. világos, egyértelmű, tömör, könnyen érthető;
2. nem új, regi gyermekkori hagyományokon alapul, ám minden behelyettesítés merőben új helyzetet teremt;
3. senkit sem sért, terjesztésére a kollegák a lehető leg-
szívélyesebben vállalkoztak, tehát: népszerű;
4. Ha netán igaz — az igazságot abban az esetben is ki kell mondani, ha fáj;
5. legfeljebb nem igaz, ezt pedig minden kétséget kizáróan kideríti majd a tisztességes utókor, amely az éppen soros jelentől számítva veszi mindenkor kezdetet,
Alábbi írókollégáimat (valamint dr. Mester Zsolt barátomat, házi elmegyógyászomat) e játék nélkül soha se tudtam volna rávenni arra, hogv közösen írjunk valamely művet, ha még ily rövidkét is.
Fodor Sándor és Domokos Géza kezdték 1960 februárjában, Angliában. (Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.) Fodorr Sándor még abban az esztendőben beszámolt kérésem teljesítéséről Angliai képeslapok című útijegyzetében, az Utunkban. Ők az oxfordi Saint Mary's Church tornyába vésték föl a mondatot.
Azután fölírták a többiek (csak akikről én tudok, mert nyilván vannak apokrif szövegek js, aminthogy lesznek kalózkiadások is, a várható szövegromlásokról nem is beszélve): Földes László a New York-i szabadságszobor belsejébe, Kányádi Sándor Szicíliában a taorminai színház romjaira, Majtényi Erik, Szilágyi Domokos Dániában, Norvégiában és Svédországban, Létay Lajos, Király László, Szilágyi István az innsbrucki téli olimpiai játékok színhelyén, dr. Mester Zsolt a bécsi Schönbrunn palota gloriettjére, Ravennában Nagy Teodorik síremlékére, Rómában a Szent Péter bazilika kupolájára, belül, Lászlóffy Aladár a svájci Luganóban, illetve az amszterdami szexi negyedben egy sarokház falára, Farkas Árpád és Szilágyi István az Eiffel-toronyra, én így tovább, szénnel, krétával, ajakpirosítóval, golyóstollal, egyébbel.
No és nem utolsósorban Szabó Gyula (a gépkocsivezető adta hozzá az írószerszámot) Kubában, amiről az Ország-Világ a New York Times nagy képes riportja nyomán beszámolni szíveskedett. A látszat mögött mindig mi vagyunk, élő emberek.*
Már csupán egy-két kontinens van hátra.
„Kedves, jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!” Dehogy veszem, nem vagyok ÜHE.
Az Ország-Világot egyebként Páskándi Géza barátom juttatta el hozzám, a következő szöveget kanyarítván: „Hát európai (sőt: egyetemes) író lettél, fiam! Ölel: Gézád."
Hogyan mondta Karinthy Frigyes? „Én bevallom, nem bánom, legyek csak én a hülye, a többieknek joguk van letagadni."
Én viszont azt mondom: az ember ne bízza el könnyen magát!
Szerintem ugyanis az ember a nevetéstől származik.
Tisztelettel: Panek Zoltán
(1975)
*Bővebben lásd Szabó Gyula Tinta és tulipán című útinaplójának „Végre egy kis világhír!" fejezetét, 195—205. oldal.
Forrás: Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások. Dacia, 1983.
