ÁGAI ADOLF: Bukuresti ut

A szerző családja Lengyelországból származott át Magyarországra. Ágai Adolf (1836-1916) orvos, majd hírlapíró, író lesz, beutazza egész Európát, Ázsiát, Afrika egy részét. Nevéhez fűződik a Borsszem Jankó c. élclap megindítása. Jelentős műgrdítói munkássága. Gyermekirodalmi munkái népszerűek voltak a kis olvasók körében. Alább útleírásai közül a bukaresti utat, tizenkilkencedik század végi állapotokat bemutató beszámolóját közöljük.

I.

Kiállottak a partra a jó csángók, hogy Pancsova táján elzúgott mellettük a hajónk, s megrengetve a kalapot, lelkesen harsogtatták: »éljen Magyarország!« Eszembe jutott Pali bácsi, ki az állás alatt sátort ütött vándorló szinház függönyén olvasható ugyan e mondásra, hogy »éljen a haza!« ezt felelte: »Hiszen a haza, az majd csak megél; hanem ti hogy éltek meg?« De amennyire kitelt a hangomból, visszavivátoztam őket. Reméltem is, hogy jó dolguk lesz nálunk, mert még akkor nem volt kiadva a pénzük dús nyolczas kamatra.

A parti port, az országut homokját ölbe kapta a szél s kavart belőle akkora felhőt, hogy pillanatokra elvonta szemünk elől a tájat. Hajófödélről festői látvány ez is. Pedig, aki benne van abban a föveny-förgetegben, ember s állat, az nem találja kellemesnek. A legény ősszé válik benne, a szürke ló fakóvá. De azért csak »gyű te!« S előre vánszorog s messze marad el mögöttünk a küzködő kocsisor.

Hova tovább, mind inkább gyérül az uri közönség s szaporodik fel az utas nép. Alig vagyunk el már az első osztályon, s az a szőke hölgy, aki tegnap eltünt a sok csinos magyar asszony között, ma már nagy kitüntetések tárgya; sőt némelyikünk érdekesnek is találja s nem érti, hogy nem vette észre eddig? De mint a Wallenstein csillagjának az éjszaka sötétsége kellett, hogy tündököljön: a mi hölgyünknek is a többiek távolléte, hogy ragyogjon. Kegyeltük, kényeztettük s egy kövér vashámor-igazgató zsámolyon ülve szuszogott a lábainál s ajálta föl rengeteg karjait motollának, mig Omphale ő nagysága bájos taglejtéssel gombolyitotta föl a kék pamutot; valamint hogy ki is sült később, hogy kék harisnyát hord. Nem a szél kedvező legyintésének köszönhettük e tudomást, hanem a »Verseczer Gebirgsbote« egy számának, melyben a mi Corinnánknak nem egy rimes betürejtvénye jelent már meg.

Szöktem le a második osztályba. Amint a kabinok mellett rohanok el, az egyiknek ajtaja kinyilik, s azon két mosolygó arcz kukkant ki: egy fiatal házaspáré, mely vörös bársonnyal bélelt fészkébe vonulva vissza, édes zárkozottságban, megleshetetlen titokban folytatá boldogságos nászutját a Duna első állomásától Bajorországban, le a Fekete-tengerig. Az ajtó hamar becsapódott megint s a magasra felszökkenő habok hallották egyedül víg nevetésüket s látták egyedül szerelmöket. Ám azért a hab, ha locsog is, de nem fecseg.

A Duna a Kazán szorosnál

A folyó medre kiszélesedik, a partvidék emelkedik. Muzsánk és udvarlói a jószivű kapitány mellé a hidra állanak s az ünnepelt hölgy a környezet figyelmét a mélyen kimarjult kanyarodások csíkjaira irányozza, melyek a sötét-barnától a világos szőkéig fokozódnak föl vagy le. Ha magyar hangokon zengene a verseczi istenasszony lantja, bizonyára megteremne halhatatlan szórejtvénynek az »árnyalat árnyalata«.

Már turja ki felhősátorból rovátkos fejét a Damogled s a rengeteg viztömeg összébb szorul mélyre vájt sziklás medrében. E jelenet nagy volta mellett eltörpül a Rajnának édeskés vidéke, el a Neckar és Elbe völgye. Hozzáfoghatót csak Norvégiában láttam. A Duna szélessége Orsova előtt vetekedik a Hardanger-fjord tükrével, melybe szintén égverő hegyek szirtes fokai tekintenek alá. A Höne-elf kiszélesedése e fjord, mig a kazáni szorosban a tágasra ömlött Duna-tó sodródik keskeny folyóvá.

*

Babéros Sapphónk kitárt karokkal áll ott, mintha keskeny keblére akarná vonni a nagy hegyet, aki még erre az édes biztatásra sem enged komor fönségéből. Fölötte egy kőszáli madár, kiterjesztve roppant szárnyait, evez ismeretlen magasokba. Rekedt vijjogása azt jelenti, hogy valamit vett észre. Egyszerre csak - nincs. Éles szeme fölfedezte hajónkon a tárt karu női dalnokot s a vén sas elmenekült.

Mikor az első darabonczot láttam meg az oláh parton, nagy derültség fogott el. Nyilván apró madárnak néz minden ellenséget. Amit nem a vitézségével mutat ki, hanem az ijesztően rongyos mundérjával. Folyami rendőrséget végez itt, jóllehet a berlini zöld asztal mellett a nemzetközi jog magyarázói bebizonyitották neki, hogy a Duna errefelé semleges. De ez tavaly volt; akkor, amidőn megkótyagosodva a »Stefan cel mare« dicsőségétől, a szent Dávid hárfájára sem hallgatott volna; mennyivel kevésbbé ama szerződés doktrinarizmusára.

Corinnánk érdekesnek tartotta a mezitlábas darabonczot is. A legény puszta, szőrös melle eszébe juttatá a jó Atta-Trollt, aki egyszerű, de nagy érzelmeket hömpölyget az ő hochbrust­jában. Aztán elkezdett velünk politizálni s elvilágosodó arcczal, majd hév lendülettel bizonyitotta a »Verseczer Gebirgsbote« megváltó küldetését Magyarországon, honnan az egyetlen egy szásznak a schmerzenschreija jobban elhallatszik a stammesbrüderekhez, mint százezer becsületes bár, de megtévelyitett svábnak az éljene. A vastag hámor-igazgatónak domboru keblében erre felágaskodott a magyar ember, s a gyáraiban döngő nagy pőrölynek meggyőződésével - föladva a már-már meghóditott muzsának szivében elfoglalt elősánczokat - ráütött a hölgy vállára, éppen oda, ahol a szárnyai nőhettek és őszintén dörögte: »dész gibtsz nid! - vájlsz dész nid gibt!« Amitől a zengő muzsa szinte összeroskadt, s visszavonva mimosa-lelkét keble hüvelyébe, elhallgatott s a női osztály egy sarkába ülve, méla lemondás­sal, de egy fényesebb jövendő bizalmában, kötögette le gombolyagából a kék pamutot. Hideg borogatást azonban nem rakatott a vállára. Ha az inzultust elbirta a szive, a vállának sem illett sajogni. Drenkován kiszállott. Merev főbolintással vált el tőlünk s a kijárónál tüntető boldog­sággal borult az ő patikárius nagybátyjának a nyakába, ki ott várta a dobogón.

Turnu-Szeverin szép város. Egész kis Bukurest, mondá nekem egy meczenása az ottani franczia művészetnek, aki szabad óráiban kalapos. Egész kis Bukurest, valamint az meg egész kis Páris. De megvontam magamtól az élvezetet. Csimpolya- és dudaszó, meg a páni síp metsző sikongása egy kertbe vonzottak ott a Dunaparton. Karcsu oláh kisasszonyok sétáltak a fakó gyepen kézen fogva, sorjában tizen is. Arany s ezüst rojt és bojt, csillámló zsinór és sujtás ragyog rajtok. Még a czipellőjük is arany szálakkal van kivarrva. Föl s alá andalognak élénk beszélgetésben, csipejük csábitóan ringatódzik a rugalmas, könnyű lépések alatt, s meg-megbicczentik a fejöket, mikor a zene gyorsabb ritmusba csap át. Nyilván olyan ez a zene mint a dohány. Eleinte szédületet okoz és émelygést; aztán, ha hozzá törődtünk, jólesik. Egy terebélyes bükk sátra alatt ül a három művész. Oláh czigányok megannyian. Megétetett macskának a sivalkodása, megsebzett kutyának a vonitása nem lehet szívrepesztőbb, mint az a jajgatás, mit ez a különben egészséges három ember követ el. Még nevetnek is hozzá ezek a muzsikáló hóhérlegények. A páni síp művésze egy golyvás ur. Nyilván ebben a golyvában tartja a felgyülemlett szelet mellyel a sípját eteti, mert ez akkor is szól, mikor sörrel locsolgatja száradó torkát s nedvesiti meg kidagadt, cserepes szája szélét ebben a nagy melegben.

A szeverini hideg fürdő épp oly enyhitő, mint bárhol a világon az áldott hullám, amidőn az utas hozzá folyamodik, hogy kopogó halántékait meglocsolja s forró nyakába zúgassa le a hűsítő sugarat. Előkelőnek nem előkelő, de van egy fényüzése, amilyet még sehol sem jutott élveznem: a czipőhuzója ezüstből való. Ez t. i. egy ezüst evőkanál. Hogy a délebédi paradi­csommártásból ragadt rá egy kevés, az ugyan nem volt nagy baj. Hiszen a Dunában ülök s ott elég a viz, mely leáztatja róla. De jólesett ez a bizalom.

Az Alsó-Duna hajóskapitányai a szárazon is nagy urak erre, ahova ők vitték be elsők a nagyobb műveltség kellemeit s egy kifejlettebb czivilizáczió vívmányait. Góczpontjai a társas életnek, víg urak, vendéglátók. A régi jó ismeretségek eczet-ágyát az élénk személyforgalom révén naponkint váltakozó ujabb töltésekkel szaporítják. Hogy az ilyen eczet-ágyat zamatos borral öntik fel, egy jóravaló vizi farkasnál magától értetődik.

Ha azt mondám: vizi farkas, ez csak olyan szóbeszéd. Semmi farkas-természet nem szorult beléjök, sőt oltalmazói nem egy szelid báránykának, vagy vigan szökellő gödölyének. A vízit is csak ugy kell érteni, hogy nem a neptuni, hanem a plutói »vízi« az. Kedves fiúk, zajos legények. De mikor ott állnak a hajó hidján, a kötelesség komolyra váltja ez arczokat. Erő, erély, fegyelem és tudás ilyenkor az imént könnyüvérű, dalos pajtás. Vidám arcza zordonságba is borul, ha a helyzetnek nagy felelőssége, sokszor nehéz, néha válságos pillanata ezt megköveteli. Mint ez idő szerint is akárhányszor a bolgár parton, ahol a muszka uralkodik. Uralkodik - a diplomata urak mondjanak bármit. Meglehet, hogy agyaglábon jár az u. n. északi kolosszus. De talán csak otthon. Ahol egyszer idegenben veti meg, ott vassá lesz. Az orosz tiszt urak sürűn járnak-kelnek e hajókon s nagy szivesség tőlük, ha megfizetnek érte. Hatalmaskodnak, mintha meghódították volna ezt a fejedelemséget. A jó bolgárok meg is vakarják most a beretvált tarkójukat, s látván hazájukból kivonulni a törököt s bevonulni oda a muszkát: nagyot gondolnak magukban; de kimondani nem igen merik.

A Duna a Vaskapunál

Hajónkba csak ugy szakadt be a viddini törökség. Nincs ott neki maradása; megy, omlik kelet felé, a félhold arany szarujának édes vizei mellé s azokon is tul. Kivándorlás az ősi hazába. De tán ők szerencsésebb csángói lesznek a török nemzetnek. Néhánynak az elsült, barna melle fölött a dzsin-üző amulettel együtt ott lóg egy kis üvegecske, abban nehány cseppje a kazánliki rózsa-erdők illatos lelkének - egy darabig vigasztalása és kenyere.

Nem tudom, az alkorán mi okból tartja veszedelmesebb arczrésznek a női szájat, mint a női szemet. Ezzel szabadon tekint szét, s ha, ami elégszer megesik, ez a szem bűvösen szép s a mellett mosolyogni is tud, mint a legpirosabb ajak, csak annál nagyobb kisértésnek teszi ki a férfi szivét. A nagy próféta - Allah fehér angyalai kazánliki rózsaolajjal kenegessék az ő rengő szakálát ott a hetedik mennyországban - a nagy próféta nem járt a görög művészek iskolájába, ahol megtanulhatta volna, hogy a félig elfátyolozott báj kétszeres báj. De némelykor jót cselekszik a próféta parancsa az emberi nem himjeivel, midőn szemök elől rejtekbe vonja azt, amit meglátni nem vigasztalás.

*

- De fura! kiáltá mellettem egy kis leány. A török bácsi szoknyában jár, a török néni meg nadrágban. Aztán leült a kuczorgó gyermekek mellé s tartotta jól őket a Kugler kávés-bonbonjaival, amire nagy szopogatás támadt a Mohammed apró hivei közt. A török anyák bánatosan nézték ezt s az egyik bolgár nyelven hosszasan mondott valamit a magyar leánykának. Nyilván édes kis mese volt az. Margitka jobban megértette a czukros rózsalevelet, a dulcsászt, mellyel viszonzó kedveskedésül kinálták meg őt a kis Rusztem s a sikongó Fatmeh édes anyja. Megczírógatta a magyar leányka fehér arczát s játszott habos szőke hajával.

Láttam egy tizenhárom éves mamát is ebben az asszonyi csoportban. A baba, gyermeknek a gyermeke, nem volt nagyobb mint egy ötvenkrajczáros Vicza a Rippel bácsi játékos boltjából. Ez jobban is illett volna az ő vékony karjaiba, mint az az élő, nyafka kis teremtés, mely tollas bóbitájával ugy feküdt ott a szüleje karján, mint egy beteg csibe.

A hamálok hihetetlen nagy terhet hordanak a hátukra akasztott »szamáron«. Bizonyos, hogy a mi zsákczepelő jó csacsinkra innen került a szamár név. Az egyik vas szekrényt emel, melynek sulya alatt leroskadt volna tizenkét budapesti hordár. Pedig öreg ember volt már. Muszka egyenruhás bolgár tisztek (ugy is mondhattam volna, hogy bolgár egyenruhás muszka tisztek) hatalmaskodva s harsányan osztották parancsaikat a - gőzhajói állomás főnökének, kardjukat erősen megcsördítve a bejáró padló deszkáin. Az állomás körül rongyos, tarka tömeg ordítozott, magasra nyujtván a karjait. A kavaszok a puskatussal vissza-visszanyomták, hol fejbe, hol hátba figyelmeztetve a tolakodókat, hogy itt is »röndnek muszaj lönnyi!« De utána csak annál nagyobb lett az ordítás. Sose tudom én, mit akarhattak az istenadta bolondjai. Tán bucsuszó, istenhozzád volt a távozókhoz. A magas parton fehér lepelbe burkolózva, hosszu sorban ültek egymás mellett a török asszonyok, mint a pinguin madarak.

A nap heve alatt, a kazán mérges melege körül dolgoznak a hamálok s görgetik le százával a sörös és boros hordókat, melyekből az orosz tisztek nagyokat fognak inni a bolgár szabadság dicsőségére. A hajó a teherdarabok döngő sulyától, a levegő a forró párázattól reszket. Végre a megváltó fütty, s nagyot csavarodva turja fel maga előtt a vizeket a pompás »Hildegárd« s uszik le büszkén, erős tüdővel és aczél izmokkal hasogatva a vizet.

Magasan járt a hold, midőn Nikápoly előtt horgonyt vetettünk. A födélzeten plaidjébe burkolózva sétál egy-egy fagyos tagja a meggyérült társaságnak. A mély csöndben csak a közel sziget szunyogjainak finom zenéje hallszik át. Néhány apró énekes az emberszagra át is repül hozzánk vacsorálni. Turnu-Mugurello felől egy nagyon czifra, hosszu magyar káromkodás harsog bele a néma éjszakába. Isten bűnömül ne rójja - de jobban esett az estéli imádságnál.

A hold, a hold!... Igézetes fényibe oda merül egész lelkem. Hosszan nézem, amint szerte­szakadozva vágtat el titokzatos arcza előtt felső magas szélnek szárnyain a felhők csodálatos hada... midőn suttogó beszédre érzek föl, melyet közel hozzám folytatnak. Nini, a fiatal házaspár! Ugy egymáshoz szorulnak! Észrevettek. De mikor elborult az »éj szeme«, hamarosan éltek a kedvező homállyal s nagyot öleltek egymáson. A szerelmesek éjszakája ez ma nagy e földön. Hogy ne, mikor hegyébe az éj mámoritó varázsának, a szomszéd sziget szunyog­jait messze tulcsattogva, rágyujt édes dalára a fülemile.

*

Lejön szellős hidjáról a kapitány is. Nemsokára négyen ülünk, öt percz óta régi ösmerősök, s a parancsnok mesélgeti nekünk az orosz-török háborut, mikor itt, éppen Nikápoly előtt, az ő hajójának kerekei ötösével-tizesével kavarták fel az elesett katonákat.

Az asszonyka fázva szorul oda az urához s nagy félelmében megcsókolja. Ravasz a szerelem s élelmes. Még a borzalmasnak is leszakasztja virágit.

II.

Nem a terjengős Duna szellős, tágas hajóján sétálok, hanem a keskeny coupé szűk ülésén szorongok már. Szerencsére az ablak mellett, s kellemes szórakozásomra szolgál az a sürgés-forgás ott az apró őrházak körül, melyekre nagy nap derült most, mert kiadták rendeletbe, hogy Rudolf trónörökös és fönséges neje erre utaztának alkalmából díszt váltson még a viskó is, mentében a vasutnak Gyurgyevótul az oláh fővárosig. És igy esett meg az a hihetetlen csoda, hogy a ragyás házikókat ujra bevakolták s tündöklő fehérre meszelték. Az őrökre is ráparancsoltak, hogy mosakodjanak ki minden családostul, sőt nyiratkozzanak és fésülködjenek is meg, mert nem igen sűrün esik olyan sátoros nap ebben az országban, hogy egy nagy birodalom hatalmas urának az egyes fia teszen látogatást az oláh udvarnál.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Dr. GÁSPÁR FERENCZ: Hét év a tengeren - Egy tengerészorvos naplójából

AZ ORVOS A TENGEREN

Egy flottagyakorlat alkalmával valamely délelőtt lenn voltam hajónk gépházában. Mindennapi látogatásomat a gépeknél részben kíváncsi tudásvágyból tettem, a mennyiben rendkívül érdekeltek a legmodernebb gépkolosszusoknak impozáns dimenziói, geniális apróságai és ezeknek bámulatos együttműködése, részben pedig azért voltam lenn, mert a hajóegészségügyi szabályzatok értelmében — „muszáj" volt.
Hajónk — a „Leopárd" torpedó vadász" — „teljes gőzzel" száguldott tova, a mi tengerész-nyelven annyit jelent, hogy a gépek a legmagasabb fokra csigázott erő kifejtéssel működnek. Daczára a megszokásnak, egy ily kolosszális méretű gép teljes erő vel való működése közepette kábítólag, csaknem megdöbbentőleg hat a laikus szemlélőre, a kinek szemében minden egyes henger, kerék, transzmisszió, szellentyű, stb., a mint ott prüszkölve, zakatolva és sisteregve zúg és csattog, a rejtélyesnek, az ismeretlennek csodaszerű erejével hat.
Mivelhogy tompa, zúgó morajon kí vül egyebet nem hallottam, a géprészeknek pedig — elhelyezésüknél fogva — csak azon részeit láttam, a melyek közvetlen elő ttem voltak, annál inkább feltűnt, a mint látom, hogy a gépészmérnök több ízben szólítja magához, intéssel vagy fütytyel, hol az egyik, hol a másik altisztet, a kik valamelyik távolabb eső zugban voltak a géppel elfoglalva, és „súgva" kiabál valamit a fülükbe. Az illető altisztek a parancs után visszamentek helyeikre, igazí tottak valamit a csapokon vagy a szellentyűkön, aztán kérdő leg intettek onnan a mérnöknek, hogy most már rendben van- e minden ?
— Ugyan mondja csak mérnök úr, hogyan vette ön észre, hogy ebben a hatalmas, zűrzavaros és innen át nem tekinthető komplexusban éppen az a csap, vagy az a szellentyű nincs rendben, a mikor azt ön innen nem is láthatja és így a hibás működését nem veheti észre?
— Nem látom, de — hallom ! — felelé.
— Hallja? Hiszen én egy tompa, zúgó, egyhangú morajon kívül — a mely mindenesetre túlharsogja a mi kiabálásunkat — egyebet nem hallok; ön pedig hallja, hogy száz meg száz részecske közül éppen az a kis apróság nem végzi jól a dolgát ?
—- Mielőtt felelnék önnek erre a kérdésre, — válaszolá a mérnök, — megvallom önnek, hogy már több ízben akartam én éppen ilyenforma kérdést intézni önhöz, az orvoshoz. Ugyanis egy ízben hosszabb ideig feküdtem a tengerész-kórházban egy tiszttársammal, a kinek valami tüdő baja volt. Naponkint láttam, hogy önök orvosok hallgatóztak a beteg mellén és aztán megbeszélték, hogy mit hallottak. A szavaik után í télve, valóságos — verkli lehetett annak a betegnek a mellében; mert volt ott: serczegés, bugás, fütyülés, hólyagos zörej, fúvás, ékelt hang. Az egyik orvos hallott nedves zörejt, a másik apró hólyagos zörejt, szóval: egész concerteket.
Egyszer az orvosok távozása után megkértem a szomszédomat, engedje meg, hogy hallgassam meg én is, hogy mi van az ő tüdejében ! Ráteszem a fülemet a mellére, hallgatózom jobbról, balról, elülről és hátulról, nem hogy serczegést, apró hólyagos zörejt nem hallottam, egyetlen egy hangot sem hallottam! Akár az ágydeszkára tettem volna a fülemet. Lássa, í gy van az itt a gépeknél. Ön, az orvos, nekem abszolúte nem  percipiálható hangokat tisztán megkülönböztet ott, a hol én teljességgel semmit sem hallok; itt pedig, a gépnél, ön nem hall egyebet zúgó morajnál, olyanformát, mint a mikor az ember a szélben odatartja a fülét a telegráfrúdhoz. Én pedig, a mérnök, hallom, hogy itt minden részecske él, mozog és hangot ad. Az egyik súrol, a másik csattog, a harmadik zörög, kopog, sistereg, búg, csepeg, siví t, rezeg, csörög és kalimpál. Ez nekem mind ugyanannyi recsegés és bugás. Önöket hallom néha beszélni „livid", „cyanotikus" és „icterikus" színekről a sötét hajókórházban, a hol én alig voltam képes egyáltalában kivenni valamit a homályban. Ön milligrammokra osztja a gyógyszereket és késsel nyugodtan csinálta meg a metszést akkor, a mikor nekem kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, hogy orra ne bukjam.

A gépházban

Jóllehet, én mindezeket tudtam, mégis olyanformán éreztem, mintha a gépészmérnöktől hallottam volna először, hogy minő egészen sajátszerű viszonyok között történik az orvos működése a tengeren, és csak általa lettem volna figyelmessé arra, hogy mily nagy az embernek alkalmazkodó képessége.
Csakugyan, az orvosi tudománynak minden ága, legyen az belgyógyászati, sebészeti vagy szemészeti, kivévén ennek az operatív részét, a melyről — tekintettel a minuciósus precisításra — szó sem lehet a tengeren, a lehető legnehezebb körülményekhez van kötve diagnosztikai szempontból tekintve épp úgy, mint a therapiára nézve.
Először is — és kivált eleinte legfőbbképpen — azért, mert az orvosnak önmagával elég baja van, a mikor először jut a tengerre és a mí g tökéletesen megszokja az új elemet, amíg megtanulja magát teljesen akkommodálni a hullámok által okozott rendkívül kellemetlen lökdöső és himbáló mozgásokhoz, azaz: míg úgy egygyé forr a hajóval — működésének terrénumával — mint például a huszár a lovával. Másodszor: a hadihajók összes személyzete között az orvos az, aki relatíve a legelő rehaladottabb korban kerül a tengerre. A tisztek már mint fiatal növendékek, 14 —15 éves korukban szállnak először a tengerre, épp úgy a legénység is 18 —19 éves korában. A fiatal növendék és a legénység úgyszólván játszva ismerkedik meg a tengerrel; kezdetben nem működik önállóan, felelősség nem igen terheli. Mire pedig oly rangba jut, hogy önálló is, meg felelősségre is vonható, akkor már a hosszú évek során úgy megszokta a tengert, hogy kötelességeinek teljesítésében a szolgálat nehézségei mellett a tenger okozta nehézségek épp oly kevéssé jönnek nála tekintetbe, mint pl. — hogy az előbbi hasonlattal éljek — egy kitűnő lovasnál a lovaglás fáradalmai.

Az orvos ellenben, aki átlag véve 24—25 éves korában kerül a tengerre, és a ki nem játszva, apránként lesz a későbbi „tengerálló", viharedzett tengerészszé  nevelve, hanem hajóralépésének mindjárt első napjától kezdve teljes felelősség terhe alatt kezdi meg önálló nehéz működését, egészen más viszonyok között állja meg a helyét.
Figyelembe veendő továbbá az a lényeges különbség, a mely az orvos és a tisztikar műveltsége és nevelése között fennáll. Nem quantitative értem, hanem qualitative. E különbségnél fogva — és még azért is, mert a bajtársias viszonyt, a mely a tisztikar között már növendékkoruk óta áll fenn, neki a személyiségével kell megnyernie, igen sokszor kiküzdenie, — többi tisztek között kezdetben mégis egyedül áll. Nem érti sem az ő nyelvüket, sem az ő tudományukat, sem pedig a társalgásukat. Hogy tehát ne képezzen statust in statu teljesen önmagára hagyva, meg kell tanulnia az ő nyelvüket (nem az angolt, olaszt vagy francziat értem, hanem a specifikus tengerész- terminológiát), és- foglalkoznia kell a haditengerészeti tudományok különböző ágaival legalább oly mértékben, hogy társalgásuk ne legyen ránézve szanszkrit nyelv és hogy másrészt az a talaj, a melyen él — és esetleg halnia kell, — ne legyen ránézve idegen.
Számolnia kell azzal a sajátos felfogással és követelménynyel, a melyet az illető hajó tisztikara a hozzája beosztott orvos egyéni tulajdonságai,  de  fő képpen  orvosi modora  irányában támaszt.
A szárazföldi társadalomban a különböző osztályhoz tartozó családok más és más modort meg eljárást követelnek a hozzájuk tartozó „háziorvostól" ; és az orvos, ha elég opportunus, alkalmazkodik is ezekhez a követelményekhez. Ugyanígy kell tennie a hajóorvosnak is, ha simán akar — kilavirozni a Scilla és Charybdis között. Tudniillik okosan teszi, ha akár saját egyéni meggyőződésének, temperamentumának és a beteggel megszokott — akárhányszor megrögzött — eljárásának megtagadásával, alkalmazkodik az illető hajón megszokott — tehát az egyetlen helyes — eljáráshoz és „orvosi modorhoz".
Teszem fel, átvettem valamely elődömtől a hajón az orvosi szolgálatot.  A szokásos  eljárás  szerint az orvos  korán reggel állít be új  szolgálati  helyére;  a  délelőtt folyamán  átveszi a betegeket, a gyógyszertárt, a szolgálati könyveket és jelentéseket stb.; elfoglalja az elő djétő l átvett kabint az összes leltárral. Röviddel az ebéd előtt a régi orvos távozik a hajóról és az asztalnál az új orvos elfoglalja a régi orvos helyét. (A megcsontosodott hagyományú haditengerészetnél az egyszer elfoglalt helyek alig változnak, a hajó felépí tésétő l számí tva egészen a végleges leszereléséig.) Természetes, hogy az első ebéd alatti társalgásnak első tárgyát az elbúcsúzott hajóorvos képezi. Az új orvos meghallhatja az elődjéről szóló nyilt és ő szinte kritikát, amelyből igen sokat tanulhat. Mondjuk például, hogy elődjéről — illetőleg: elődjének „orvosi modoráról" — következő vélemény adatott: „Ez volt az igazi tengerész-orvos. Ez nem sokat teketóriázott és nagyképűsködött. Ha beteget vezettek eléje, azt röviden, katonásan megnézte. Nem sokat komédiázott meg kopogtatott, hanem az ő éleslátásával meg gyakorlottságával megtalálta rögtön a bajt. Egy- kettőre végzett vele s azért sohasem történt semmi baj." Stb. stb.

A szerző

Én rendesen megszívleltem a gyöngéd figyelmeztetést és szigorúan alkalmazkodtam az ott uralgó felfogáshoz és követelményekhez. „Katonásan és röviden" végeztem a betegekkel, nem sokat,, nagyképűsködtem" és „tengerész-határozottsággal" egy-kettőre készen voltam a betegrő l (vagy csak „a betegnek lenni kívánkozóról") táplált véleményemmel; nem mulasztván el azonban nagyon, de nagyon vigyázni arra, hogy — „valami baj ne történjék".
Innen néhány hónap múlva, vagy egy év után átkerültem egy másik hajóra, szolgálatátvételre.  Ugyanazon eljárás: szolgálatátvétel, a régi orvos búcsúja, első ebéd és megemlékezés a régi orvosról. És hallottam például a következő véleményt:
„Ez volt aztán az igazi orvos! Milyen gyöngéd és milyen figyelmes volt a legutolsó matrózhoz is. Kérdezett, tudakozódott, fürkészett. Megvizsgálta az eléje vezetett embert tetőtől-talpig, biztatta, vigasztalta és ha meggyógyult, azért napokig figyelemmel kisérte. Ilyennek kell lenni az igazi orvosnak". Stb., stb.
Magától értetődik, hogy e bevezetés után valóságos kis húsvéti bárányka voltam. Példát vehetett volna rólam akármelyik vöröskeresztben apácza: oly gyöngéd és figyelmes voltam a betegeimmel szemben. És — csodálatos módon — azért még sem történt semmi baj! Lehet, hogy e mindenkori akkommodálás következtében történt, hogy egy s más sajnálatos, de kikerülhetetlen apróbb kellemetlenségek kivételével — még ma is örömmel és boldogan emlékszem vissza a haditengerészet nemes és gyönyörű szolgálatában töltött éveimre.
Hogy azonban mindez sok önmegtagadásba, munkába és sok utánjárásba kerül, az magától értetődik. Sőt magának a vegetatív és animális életnek, a neki egészen új, és az eddigitől minden tekintetben lényegesen eltérő életmódnak a megszokása is sok idő be, sok lemondásba és még több nélkülözésbe kerül. 24 — 25 évvel kevéssé ízletesnek és élvezhető nek tartja az ember a hadihajók konzerv- ételeit, a melyektő l különben elég gyakran elveszi az étvágyat a — tenger. Kellemetlen átmenet az elő bbi szellőztethető , tágas lakószobából és az egyenesen fekvő ágy utána kényelmetlenül keskeny és lökdöső fekhely az apró,, sötét kabinban, a mely vagy tikkasztóan forró, vagy dermesztően hideg, ellenben csak kivételesen — engedélyre — szellő ztethető és a melyen éjjel- nappal egy-kétszáz ember ide- oda dübörögve, a feje fölött végzi a mindennapi munkát.
Ilyen előzmények és viszonyok között nem csoda tehát, hogy ámbár a hajók az orvosi tudomány legmodernebb követelményeinek megfelelő en vannak berendezve, a tulajdonképpeni orvosi működés mégis többnyire a képzelhető legnehezebb viszonyok között történik. Mert például" akárki belátja, hogy milyen nehéz lehet az, tüdő lobot vagy mellhártyalobot diagnosztizálni akkor, midő n körös­körül, fenn és lenn úgyszólván soha meg nem szűnő zaj és zsibongás veszi körül a helyet, a hol a megfigyelés történik. Mert ha a gyakorlatok szünetelnek is, a hajó egyszerű tovahaladása által a hajó orrán — a melyben a „kórház" gyakran fekszik — megtört hullámok csapkodása és zúgása csak nem szűnik meg. Ez a hullámzúgás pedig a legcsendesebb viszonyok között is elegendő arra, hogy a tökéletes megszokás idejéig illuzóriussá tegye a kórosan elváltozott tüdő sejtek által létrehozott zörej megfigyelését és megismerését. 
Az emberek és elemek okozta zajnál nem kisebb nehézséget okoz az orvosi teendő k végrehajtása alatt a hajó mozgása, a mely szabálytalan és hirtelen lökésekbő l fölfelé, oldal- gurulásokból és zuhanó sülyedésekből van összetéve. Többnyire pedig a zaj együtt jár a mozgással. Emlékszem akárhány olyan esetre, a melyekben az ascultatiót (a tüdő és szív meghallgatását) oly módon kellett végeznem, hogy hasra feküdtem a megvizsgálandó beteg mellé, egyik matróz a beteget tartotta, a másik pedig engem, hogy megakadályozzák az egymástól való szétgurulásunkat, miközben felülről a vitorlák csapkodása, a kötélzet zúgása, az árbocztól árboczhoz rohanó legénység dübörgése és a hajó orrán megtörő hullámok zúgása adta a kíséretet. Hogy az erőszakos mozgás a gyógyí tás kivitelében is mily nehézségeket okozhat — a chirurgiai beavatkozástól egészen eltekintve, — kitűnik a következő példából. Az Indiai Óceánon végig, az Arab- tengertől a Malakkai szorosig és késő bb Sanghai és Hong­kong közötti útainkon több tí fuszbeteg volt hajónkon. A theraphia leginkább szeszes italokban és naponkint többször ismételt hidegfürdőben állott. Hogy már a szeszes italok — cognac meg pezsgő — alkalmazása is nehézségekbe ütközött, az természetes, lévén a hadihajókon is úgynevezett — adminisztratió és intendantura. Komolyabb nehézségekbe ütközött azonban a hideg fürdő alkalmazása.
Először mert nem volt fürdő nk, másodszor mert nem volt hideg. A 10 — 12 méter mélységből fölszivattyúzott ví z többnyire 23— 25 C°- ú volt. Fürdő kádul egy úgynevezett „balje" (dézsa) szolgált, a melynek különben az a normális hivatása, hogy lövések után ezekből mossák ki az ágyúcsöveket káliszappanos vízzel. A kórházban nem lévén hely egy ilyen atypikus fürdő kád befogadására, a corridorban — a kórház előtt — kellett mindannyiszor elhelyezni. Hogy a dézsa a benne levő vízzel és beteggel el ne szaladjon, odakötöztettem a fedélzetet tartó vasoszlopok egyikéhez, és ily módon hajtattam végre a dörzsöléseket, miközben én a beteg szívműködését és hő mérsékét ellenőriztem. És mégis, valamennyi óvintézkedésem ellenére, akárhányszor megtörtént, hogy egy hirtelen lökés következtében egyszerre valamennyien,  kád, beteg, ápolók és orvos, ott feküdtünk a corridor túlsó oldalán egy csoportban.
Íme, egy második példa. Ugyancsak az Indiai Óceánon történt, hogy egy altiszten, a ki déli szieszta alatt a corridorban hevert, egy patkány oly szerencsétlenül futott végig, hogy a patkány egyik lába belejutott az altiszt balszemébe. Igen súlyos szembántalom állott be ez inzultusra, a melynek végeredménye genymeggyülemlés volt a szem mellső kamrájában (Hypopion). Ekkor már a Veres-tengeren jártunk. A hypopion napról- napra fokozódván, beláttam, hogy késsel való beavatkozás vált szükségessé. [Röviden és laikusnak érthető módon megmagyarázva, az ilyen geny-gyülemlésnél szükséges műtét abban áll, hogy egy igen finom hegyes késsel a beteg szemen egy seb — nyílás — ejtetik azon a helyen, a melyben a szaruhártya (cornea) átmegy a szemfehérébe (= Paracenteisis). Az így nyert nyíláson a geny a szem mellső kamrájából kiürül; ha e nyílás nem ejtetnék meg, a tovább és tovább meggyülő geny átlépné a szivárványhártya (iris) magasságát és a szemteke hátsó részébe — a hátsókamrába folyna át, a minek következtében a szem okvetlenül elpusztul.] A hullámzás azonban oly erős volt, hogy teljes lehetetlennek tartottam bármily elő vigyázat mellett a műtétet végrehajtani. Midő n azonban a hypopion már az iris széléig jutott, nem halaszthatom tovább. Végre kell hajtanom a paracentesist, akárhogy. — És végre is hajtottam. A. beteget fölültettem egy függő ágyra és fölültem a függő ágyra vele szemben. Most már együtt és egyidejűleg hányódtunk jobbra- balra. Egy ragtapasszal védett sebészeti kés szolgált a szokásos lanczetta helyett, miután a hadihajók orvosi fölszerelésébő l a szemészeti műszerek hiányzanak, még pedig azon föltevésbő l, hogy a tengeren úgy sem lehet a szemen operálni.
Igaz, hogy két- három éjszakai fejtörésembe került ennek az egészen szokatlan kivitelű és a szemészeti sebészet terén valószí nűleg egészen új operálási módszernek a kieszelése (tudniillik a nyeregmódra ülés a beteggel ugyanegy hintaágyon), de — a beteg meggyógyult. Már pedig a tengeren is ez a fő dolog.

Megfigyelők a Sirály naszádon

Más esetekben igen sok gondot okoznak a tengerészorvosnak a sebesülések; különösen akkor, a mikor rögtöni műtői beavatkozás válik szükségessé. És miután a legtöbb sérülés éppen akkor történik, a mikor a tenger legviharosabb, azaz midőn a szédítő magas árboczokon a csapkodó vitorlázat és kötélzet közötti munka a hajó veszedelmes hánykódása miatt a legveszedelmesebb, az Óceánokon pedig minden idő szakban elég gyakoriak, magától értetődik, hogy e kellemetlen, néha kétségbeejtő szituácziók aránylag gyakran  ismétlődnek. A sérülések súlyo'sságát növeli az a körülmény, hogy ugyanazon ok egyszerre több súlyos sebesülést hoz létre, vagy pedig oly fokút, hogy  műtői beavatkozás haladéktalanul szükségessé válik, így például egy alkalommal 1890- ben június havában a Nicobari szigetektől délre a Monszun által fölvert kolosszális hullámok egyike oly szerencsétlenül érte korvettank hosszoldalát, hogy a megtört hullám mint egy boltozat csapott át a hajón és óriási víztömeg hullott a fedélzetre. A térden felül érő víz ide- oda hömpölygött a hánykolódó hajón és magával rántván mindent, a mi nem volt odacsavarva, rémületes pusztí tást vitt véghez, mielő tt lefolyhatott. Mintegy 25—30 ember hányatott ide- oda a hömpölygő víz által odaüttetve ágyúhoz, árboczokhoz, csónaktalpakhoz. Többek között néhány ember csonttörést, luxaciót vagy erő s zúzódást szenvedett ez egyetlen hullám által.
Másrészt pedig a szárazföldön elő forduló sérülésektől lényegesen eltérő esetek fordulnak elő a hajók fedélzetén. Íme egy eset, a melyet néhány évvel ezelő tt egy tengerészorvos (jelenleg m. kir. honvéd- ezredorvos)  észlelt egyik korvettánkon. Egy matróz oly szerencsétlenül zuhant le a mintegy 25 méter magas árbocz sudárvitorlarúdról a fedélzetre, hogy czombtörést szenvedett, még pedig olyat, hogy az eltört czombcsontnak meztelenül kinyúló felső vége
belefúródott a fedélzet deszkáiba. Természetes,  hogy ilyen vagy ehhez hasonló esetekben a rögtöni műtői beavatkozás életmentési indikáczió jellegével bírhat.
Az életmentésnek valóban klasszikus példáját mutatta néhány évvel ezelő tt egy fiatal franczia tengerészorvos egy franczia hadihajón. Ugyanis: meglehető sen nehéz idő járásnál,  magasan járó hullámzás mellett, — Capetowntól délre, — egy fiatal kadet, a ki a hajó leghátulsó részén a folyamatban levő gyorsaság- méréssel volt megbízva, mérés közben hirtelen belekap a mérő - zsinórba, a mely gyorsan perdült le a mérő - zsineget tartó forgó-hengerről. A megrántás következtében a kadet kilódul helyébő l és belezuhan a hajó magas tatjáról a zajló hullámokba. Alig tűnt el a hullámok között, egy vérfagyasztó, megdermesztő kiáltás hangzik el a hajó hátulján: egy czápa tűnt föl közvetlen a lebukott kadett közelében. Még a kiáltás pillanatában egy újabb test zuhanása dermeszti meg a taton állókat. A hajó orvosa, a ki szintén a taton állott a kadet közelében,  pillanatnyi habozás és  késedelmezés  nélkül  utána ugrott a vízbefulónak. Iszonyú küzdelmek árán és a mentési kísérletek igénybevétele után sikerült a szerencsétlenül jártat megmenteni és a fedélzetre hozni. De minő állapotban! A bal alszára az izmoktól egészen meg volt fosztva, a csont szétzúzva, a láb pedig egészen hiányzott. Tudniillik a második test vízbezuhanása által megriasztott bestia — a czápa — nem hajthatta egészen végre munkáját és a szájába jutott lábszárt nem haraphatta le, csupán — „horzsolta". Az amputácziót haladéktalanul végre kellett hajtania a „mentőnek"; ott, a háborgó Óceánon, a magasan járó hullámokon, hánykolódó hajón történt meg a műtét a legcsekélyebb szaksegítség nélkül. A valóban hő slelkű orvosnak megvolt aztán az erkölcsi jutalma (az orvosoknak tudvalevő leg sokszor ezzel kell beérni), hogy a saját életének koczkáztatásával és tetterő s, energikus elhatározásával megmentett egy fiatal bajtársat, és a hónapokkal később hazaérkező hajóról, — habár mint nyomorékot, — de mint élő gyermeküket vehették át tőle szülei.

[Forrás: Dr. Gáspár Ferenc: Hét év a tengeren. Singer és Wolfner, Budapest, 1903. 394-104 l. * A szerző 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Édesanyját fiatalon elvesztette. A kolozsvári unitárius gimnáziumban töltött középiskolai évei után a bécsi egyetemen tanult, ahol orvosi diplomát szerzett. 1886-ban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába állt. Csaknem két évtizedes hajó orvosi munkája alatt hét évig, mint fregatt-orvos működött, majd kereskedelmi hajókon, több alkalommal bejárta mind az öt világrészt. Utazásainak java részét vitorlás hadihajókon tette meg. Útleírásai koruk igen kedvelt olvasmányai voltak. (A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról.) Egyéb művei: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel (Szeged, 1892); A tengerészet lovagkora (1905); A Föld körül (6 kötet, Budapest, 1906-1908); A fehér ember útja (2 kötet, Budapest, 1912); Tengereken-szigeteken (1913).]