Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (5)

(Vándorlások Albániában)

A skrelii, hotii és klemeni törzsek, amelyek a legszegényebb vidékeket foglalják el, különös módon, éppen a nyomasztó szükség által kényszerített sajátságos életmód következtében bizonyos jólétre vergődtek. Karsztszerű földjeik ottan a montenegrói határ és az Albán Alpok között annyit sem termelnek, ami eltartsa télen át a nagyszámú nyájat. Nem akarván tönkre menni, valmi úthoz-módhoz kellett folyamodniok. A kivezető utat abban lelték meg, hogy a török kormány 1850-ben kiosztotta nekik a lakatlan Zadrima sikság egy részét, eredetileg csupán téli lakóhelyül. Az erősen növekedő törzsek aztán lassankint megvetették lábukat a termékeny síkságon s mindinkább úgy festett a dolog, mintha jómódban élnének. Valódi jólét nem fejlődhetett köztük a szegény és eladósodott s ezért rablásra hajló 30,000 főnyi merditai nép szomszédságában. Az 1904. évi pusztítás újólag igazolta ezt. Említettük, hogy Malizi mohamedánjai újabban nem jelentéktelen jövedelmi forráshoz jutottak. Ez abban áll, hogy télen át Görögországba szegődnek mezei munkára. Szorgalmas ember ily módon 150—200 koronát megkeres egy télen. Évenkint hat hónapot töltenek távol hazájuktól. Ez a mozgalom, amely, mint észrevettem, láthatólag erősen elterjedt, mint a művelődést elősegítő tényező felettébb örvendetes. Megfigyeltem továbbá egy másik ilyen időszakos kivándorlást Dibra, Gostivar és Tetovoból (Kalkandele) Romániába. Talán még jelentősebb ennél a mozgalomnál az egyes népelemeknek egy másik helyváltoztatása, az t. i., hogy sok katolikus albán kénytelen elvándorolni más vidékekre, részben a túlnépesedés következtében, részben pedig az őt elnyomó adósság terhe miatt. Ezek ilyenkor veszni hagyják földjüket és gazdaságukat s elmenekülnek Metochiába, hogy ottan mint bérlők vagy máseffélék új jövőt alapítsanak. Ennek az állandó kivándorlásnak fontos következése, hogy nyomja a szlávokat. akiknek az etnográfiai határa, a Rigómező (Kossove polje), lassan, de biztosan kelet felé tolódik. Az intelligens, szorgalmas és életrevaló albánok máris Kumanováig hatoltak tömegesen s már emiatt sem helyénvaló, hogy Ipek és Prizren vidéke Ó-Szerbiá-nak neveztessék. 

A történelmileg többé vagy kevésbé megokolt nevek használatát egyébként nem kisebb Balkán-kutató, mint Cvijic szerb professzor maga elitélte, amikor egyszer ezeket irta: „In polemical works on Macedónian ethnography it is customary to introduce historical rights of Serbia or Bulgaria. But if one attributed such a considerable importance to historical rights, it would be to remake the map of Europe from top to bottom and one would be at a loss to know where to stop." A Merditából kivándoroltak megmaradnak mindig katolikusoknak, ha mindjárt Djakovában telepednek is meg. Más törzsekből valók sokszor áttérnek a mohamedán hitre. A fandibeliek vallásuknál és nagy számuknál fogva — állítólag 2000-en vannak — nevezetes elemet alkotnak a különben tiszta mohamedán vidéken. Miután idegen földön összetartanak s szükség esetén meg is védik magukat, noha szegények, bizonyos becsülésben részesülnek. Az a feljegyzés jellemezheti legjobban a viszonyokat, hogy Merditában egyszer egy mohamedánt, aki valami méltatlanságot követett el néhány fandiain, boszúból disznóólba csuktak éjszakára, a disznók közé. 

Albánia hegyvidékét semmiképp sem mondhatnók bőtermőnek vagy termékenynek, másrészt viszont szegény földnek sem nevezhetjük. Van vágható erdeje s elegendő viziereje a jövendő gyáriparhoz  Első sorban is utalok Mali Senjt és Skalgjana fenyveseire és cirbolyafenyő erdeire. Nagy kiterjedésű fenyvesek és bükkerdők bontják a Zepja és Kumula közé eső vidékeket is. Vágni való erdők továbbá azok a nagy tölgyesek, amelyeket a két Fandi-folyó egyesülésénél találunk, míg a Cam és Apripa közötti terjedelmes tölgyerdőket elnyomorítja az a szokás, hogy télen át juhokkal és kecskékkel étetik a fiatal ágakat. Ahol fenyvesek vannak, ez az erősen gyantás fa jól értékesíthető tűzifa gya­nánt ; kevésbé alkalmas építésre vagy fürészelt deszkákra. Merditában Tuci és Lumibardha közt, Ibalja vidékén meg a Krabi és a Kunora Dardhes körül vannak hatalmas fenyőerdők. Kivált a Kunora Dardhes kedvező fekvésű; a Drint itt aránylag csekély költséggel járhatóvá tehetnék tutajok számára s a fát könnyű szerrel és olcsón szállíthatnák le rajta Scutariba. Most is van már Poravi közelében egy kis, belföldi tőkével alapított fűrészgyár, amelynek készítményeit, a keskeny és rövid deszkákat, Prizrenbe küldik. Körülbelül 7200 koronáért megszerezte néhány jómódú mohamedán a trovnai mohamedán községtől a fa vágatási jogát négy esztendőre s ez idő szerint mintegy húsz ember —- köztük néhány külföldi (görög) — foglalatoskodik az ottani fenyő döntögetésével és fűrészelésével. A fűrészgyár az odavalók elbeszélése szerint naponta 300 deszkát bír előállítani, amelyek Prizrenben darabonként 3—4 piaszterjével könnyen találnak vevőre. Igaz, hogy hatvan kilométernél nagyobb távolságra, lovakon kell szállítani a deszkákat. — Pompás magastörzsű bükkerdőség borítja a Cukali-t, és igen alkalmas volna arra, hogy a tűzifában nagyon szűkölködő Scutariban használtassák fel. 

A bükk- és fenyőerdőkön kívül gazdasági jelentőségük van a Drin könyökénél, kivált Poravinál és Merturinál levő nagy kiterjedésű puszpáng-erdőknek. Gyakori ott a lábnyi vastag puszpáng-fa, manapság azonban még ezt a fát is csupán ott helyben használják fel igen korlátolt mértékben kanalak készítésére. Észak-Albánia bor- és gyümölcs-termeléséről kevés mondanivalónk van. Legfeljebb Reci, Gjani, Mnela, Vigu és Kortpula vidékének és még sok egyéb helynek kitűnő gesztenyéjét említhetnők fel. Nemesebb ásványi kincsek, legalább az ország nyugati részében, úgy látszik nincsenek. Az ólom, réz, arzén, vas és aszbeszt, amiknek az előfordulását megfigyeltem, keveset ígérnek. 

Szóljunk még a vadról, mint az ország utolsó termékéről. Amily gazdagokba halban dús Scutari-tó körül fekvő lapályok mocsári- és vizimadarakban (pelikán, kócsag és másféle gém, kacsa, szalonka stb.), oly szegény az ország belseje egyéb vadakban. Különösen ritka a nyúl (leper). Körülbelül ugyanazt mondhatjuk a medvéről (harus), farkasról (uik), zergéről 
(dhi t'egra) és az őzről (kaprul). A Valbona forrásainál, Thethi közelében fekvő Dragobiról mondották, hogy ott gyakori a medve. Mindamellett, bár kisebb számban, előfordul Merditában is. 

Zerge mostanság nem igen van másutt tömegesen, csak a Maja Rába hegyen Boga mellett, a Kakinján, a Cukalin és Munelán. Más helyeken még nem rég ideje vadászták, most azonban úgy beszélik, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt „kivándorolt". Hogy ez a „kivándorlás" szoros összefüggésben van a Martini-fegyverek behozatalával, ez mindenki előtt világos, kivéve maguk a bennszülöttek előtt. Ugyanez áll Cüceci és Merturi vidékén az ottan most már ritkán előforduló vaddisznóra. Hogy bebizonyítsák nekem a vaddisznó régebbi létezését, a Guri Merturiton látható kis dolinákat úgy mutatták be, hogy azok az állat túrásainak a nyomai s hogy azokban tanyázik a vad. Mondhatom nehéz volt kimutatnom az embereknek, hogy a vaddisznó nem váj magának dolinákat — most sem hiszik még. A Krabin és Merditában van állítólag fajdkakas. Vadászatokra mindig többen gyülekeznek össze és akár zergéről, akár más vadról van szó, kopóval vadásznak. Farkast nappal egész idő alatt csak egyszer láttam a Bjeska Kusnenit-en; mondják, hogy nem ritka állat. Az az adat, amit Schmarda közöl, hogy Albániában vadkecske-féle állat is él, eddigelé nem nyert megerősitést. A hiúz (lul cserpula) ellenben, ha nem is gyakori, több helyen (pl. Lurjában) is előfordul. 

Egész sereg állatmese kering, de mégsem könnyű ezekről valamit megtudni. Egyáltalán Albániában a mesék és a regék részben feledésbe merültek, részben pedig mint „pogány„ és „esztelen" beszédeket, lehetőleg kiirtotta őket a katolikus papság. Az ora-knak nevezett hegyi szellemekről, amelyek Cukaj erdeiben tanyáznak s éjnek idején nyugtalanító zajt csapnak, semmi mást nem sikerült megtudnom, csak annyit, hogy vannak?  Ilyenek és csak véletlenül jöttem rá Merturiban, hogy hisznek az emberek a nőstény farkaskoldus regéjében is. [A magyar néphiedelem szerint az az ember, aki holta után farkassá változik és sok embert, állatot elpusztít. Más népeknél is találkozunk hasonló hiedelemmel. A szláv zvokolak, a német Werwolf, az oláh prikulics tulajdonságaira nézve megegyezik a magyar farkaskoldussal, csakhogy amazok élő emberek, akik tetszésük szerint bármikor ölthetnek farkas, vagy ember-alakot.] Ugyanott egy barlangot is mutattak nekem (Spela Orvé), amelynek a törökkel folytatott háborúban nagy szerepe volt. Azt tartják róla, hogy oda menekült az akkori albánság s a támadó törököket szellemek kergették el; máskor pedig, mikor elfogyott a töltény, a barlangban elrejtett asszonyok óriási darab sajtokkal dobálták meg az ellenséget, s így nagy pusztítást vittek véghez közöttük. A Spela Orveben (az orá-k barlangjában) magában különben írásos kövek is vannak a hiedelem szerint. Egy bizonyos L. rossz turista-szokás szerint nevét mindenütt oda firkálja a merre jár s ennek folytán a Lek Dukadzin barlangjában is, Raja közelében, van már egy egészen modern és igen fertelmes felírás. Csak venné hát fontolóra L. a mondást: „nomina stultorum.. ", avagy legalább olyankor gondolná meg ezt, amikor Észak-Albániában utazik. Sokkal szebb ez az ország, hogy sem a turistaság kinövéseivel szabad volna elrútítani. De meg egy barlangnak a bejárása Észak-Albániában nem olyan hősi cselekedet, hogy okvetlen szükség volna ennek a megörökítésére. 

Akaratlanul is visszajutottam íme kiinduló pontomhoz, Észak-Albániának és az albánoknak a védelméhez — s ez arra indít, hogy leírásomat befejezzem. 

Ha soraimmal sikerült elérnem, hogy egyben-másban új világot vessek erre a legsötétebb, legalább is ezer esztendővel elmaradt pontjára Európának — utam nem volt teljesen hiábavaló. 

(Vége)

Erőss Zsolték előadása az Annapurna ostromáról

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (4)

(Vándorlások Albániában)

Említettük már, hogy az albánnak Európaszerte rendkívül rossz híre terjedt. Rovására írják a rablás, gyilkosság, tétlenség, kegyetlenség vétkét és még sok egyebet. Nem szándékom ezúttal közelebbről belebocsátkozni abba a kérdésbe, hogy mik az okai ennek a rossz hírnévnek s hogy mily utakon terjedt az el — Belgrád, Cetinje, Bologna — csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy az albán ritkán vét lelkiismerete ellen.  A rablást és gyilkosságot más mértékkel mérik Albániában, mint a műveit Európában. A gyilkos Albániában nem szükségképp lelkiismeretlen ember s aki rablást követett is el, nem sűlyed a közép-európai gazember erkölcsi színvonalára. Valami hűtlen pénztárosnak pl. sokkal kevesebb az erkölcsi érzéke és becsületérzése, mint egy malcija-vidéki úgynevezett „gonosztevőnek". Míg a ferde útra tévedt európai jellemtől valóban mi jót sem várhatunk, majd minden albánról feltételezhetjük, hogy semmi olyast sem fog elkövetni, amit az ő erkölcsei és hagyományai tiltanak. 

Ennek a bizonyítására lássunk két egészen apró epizódot. 

Toplanában szemükre vetettem az embereknek a 42%-ot tevő gyilkosságot s panaszos szavaimra, amelyek bizonyára érthetetlenek voltak előttük, azt a megsemmisítő választ kaptam, hogy mi célra adta hát az isteni gondviselés egyáltalán a fegyvereket ? Hasonló felelettel lepik meg az embert sokfelé egyebütt is s valóban keserű irónia rejlik ebben a feleletben ha meggondoljuk, hogy a Martini-karabélynak, az albánok kedvelt fegyverének a felirata: „Manufactured by the Providence Tool Company" (a Providence szó ugyanis „gondoskodást", de „isteni gondviselést" is jelent.) 
Hadd álljon itt a másik jellemző eset. Egy pásztor töltött fegyverrel ül a tűznél és M., aki szegény volt, mint a templom egere, élete kockáztatásával elrabolja hátáról a bundáját. Néhány nap múlva megismerkedtem M.-mel és véletlenül éppen őt küldtem el, hogy hozzon el nekem egy több napi járóföldre fekvő városból néhány száz franknyi aprópénzt. Ebben a vállalkozásban újból életét tette kockára, sőt ráadásul különböző okokból, személyes szabadságát is. Azt azonban, hogy ő a megbízást pontosan és szerencsésen végrehajtotta, úgy tőle, mint más ú. n. „albán rabló"-tól egész természetesnek találjuk, valamely európai viszonyok közt termett zsebtolvajtól azonban, ha egyáltalán megtörténhetnék, sajátságos és rendkívüli viselkedésnek kellene minősítenünk.

M. eljárását még jobban értékelhetjük, ha figyelembe vesszük Észak-Albánia gazdasági állapotát. Mai viszonyai mellett Albánia, noha a természet nem utalja rá, Európa legszegényebb országai közé tartozik. Kevés készpénz van az országban s ez, valamint a kölcsönzéssel járó kockázat okozza mindenekfelett a hihetetlenül magas kamatlábat. Habár a katolikus lelkészi kar általában rajta van, hogy 10—12%-ra mérsékelje, csak részben sikerül ez egynémely vidéken. Merditában 40—60% között ingadozik a kamat. Merdita nyugati vidékén van egy pap, akiről tudom, hogy egy szomszédos falubelinek 500 oka tengerit 860 piaszterért adott el hitelben, oly módon, hogy a tartozást félév elteltével pénzben vagy természetben tartozik megfizetni. Miután 1 oka tengeri átlag 1 piaszterbe kerül, (vagyis egy méter­mázsa 16.4 koronába): a pap embertársának szegénységét arra aknázta ki, hogy 144%-os nyereséget vágjon zsebre.  Miután 100 oka tengeri rendes ára készpénzfizetés mellett 100 piaszter — felemelkedhet ez az ár 120—130 piaszterre vagy még többre is — s egy magányos ember évente mintegy 400 oka tengerit fogyaszt, kiinduló pontul szolgál ez az adat, hogy a nem éppen fényűzőn élő albán szükségletét megállapítsuk. 

Feltehetjük, hogy egy ember átlagosan beéri 160 korona évi jövedelemmel. Az utak járhatatlansága és a szállítás nehézsége lényegesen feljebb rúgtatja az árakat. Még a könnyebben szállítható árukon, például a prizreni és ipeki lovakon is tekintélyes nyereséggel lehet túladni Scutariban. (...)

Ha Scutariban vagy Zadrimában árviz vagy szárazság pusztít, avagy más okból felszökik a tengeri ára, ennek a következéseit Albániának csaknem egész katolikus lakosságú hegyvidéke igen súlyosan megérzi. Különben a scutarii  lapálynak nemcsak Albánia egy részét, hanem a nálánál is jóval terméketlenebb Montenegró jó részét is el kell tartania s igy a montenegrói rossz termés kihat viszont Albániára. A scutarii kereskedők a rossz utak miatt nem birják hamar fedezni szükségleteiket s a rendkivüli áremelkedést és az éhinség veszedelmét elkerülendők, gyakran meg kell tiltani a gabona-kivitelt Montenegróba. Bármily furcsán hangzik is, való igaz, hogy Mnelában és másutt ezen bajok következtében olcsóbb a gesztenye, mint a tengeri. Még tél idején sem kerül többe egy-egy oka gesztenye 6 piaszternél. 

Többféle ok is közrejátszik hogy miért nem képes az albán hegyvidék élelmiszer-szükségletét fedezni. Ezek közé tartozik a mezőgazdaság kezdetleges állapota. A váltógazdaság és a mély szántás ismeretlenek s még a trágyázást is ritkán alkalmazzák. Burgonyát nem termelnek. A másik ok olyan, amin lehetetlen segíteni: ezt ugyanis helyenkint, mint Hoti, Gruda, Vukli, Skreli és Boga vidékén az ottani meszes talaj vízben való szegénységében s a termőföldnek a silányságában látom. 

Másutt persze csupán az emberek maguk hibásak a rossz termésekben. Sosi és Kirí között például — hogy csak egy esetet említsek — a felégetéssel frissen irtott jó erdei talajon novemberben lábán állott a tisztán kihullott gabona, mert ezt a nyár folyamán a törzsek viszálykodása miatt nem lehetett learatni. Hogy a termést némiképpen értékesítsék, az üres szalmát lelegeltették a juhokkal. Vállra vetett töltött fegyverrel meg csupán női munkaerővel nem lehet eredményesen gazdálkodni. Mindamellett még előttem ismeretlen okból sok helyütt kezdenek áttérni az állattenyésztésről a szegényes járadékot nyújtó termelésre. Ámbár ez határozottan előmenetelt jelent kultúrában s ennek talán idővel meg is lesz a hatása az erkölcsök és szokások szelidítésére: ma ez az előhaladás még karöltve jár a szegénység aggodalmat keltő növekedésével.

(Befejezése következik)

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (3)

(Vándorlások Albániában)

Albán asszony Scutariból

Amily szegényes a táplálkozásuk, éppoly szerény a viseletük is. Nem ritka eset, hogy felső ruháját a puszta testén viseli az albán. De ha nem rína le róla a szegénység, rendkívül festőinek mondhatnók az albánok ruházatát. Még igy is látunk néha a férfiakon rájuk illő tetszetős öltözetet. Mindazonáltal a hegyek közt élő paraszt — ellentétben a városiakkal — nem sokat ad a szép ruhára. Sőt Lurjában egyenesen azt tartják választékosnak és férfiasnak, ha mentől szennyesebb ruhában jár valaki. Ibaljában az, aki hosszabb percen-t (hajfürtöt) hord a többinél s a hétköznapi életben jobban vagy tisztaságosabban ruházkodik, már pusztán ez által arszlán és nőbarát hirébe keveredik. Az asszonyok részéről is egyébként egy dalból Ítélve, abban nyilvánul a kitüntetés, hogy új ruhákat varrnak kedveltjüknek. A Sednicáról szóló énekben azt éneklik, hogy: 

„Édes anyám jobban szeret téged, 
Minden héten új ruhát varr néked..."

Az a lokális patriotizmus, amit az utak rosszasága, meg a bajos közlekedés segítenek elő, megnyilatkozik a ruházat sokféle helyi változatában is. Legfontosabb, soha nem hiányzó darabja az albánok ruházatának kétségtelenül a rüp, a töltésekkel teletűzdelt öv. Öltözetük különben rendesen testhez álló durva szövésű fehér gyapjú-nadrágból s fehér 
ujjasból áll. Amazt Scutari, Merdita, és Dukadzin vidékén tsaksir-nak, Djakovában tirs-nék nevezik, kabátjuknak pedig dzamadan a neve. Mind a kettőt helybeli izlés szerint fekete paszománnyal varrják ki különbözőképpen, ami egyszersmind azt is mutatja, hogy melyik törzshöz tartozik a viselője. A dzamadan alatt inget, fölötte pedig többnyire fekete, rövid ujjú vastag gyapjúból való mellény-alakú ruhadarabot, dzurdin-t viselnek hátul lelógó rojtokkal szegélyzett borítással. Általában hordanak továbbá pamutból való alsó nadrágot. A bocskor és egy félgömb alakú fehér nemez-sapka egészíti ki ruházatukat. 

Sok helyütt még borotválják a hajat oly módon, hogy csak hátul hagynak meg egy hajfürtöt. A klemeniek tenyérnyi, rövid percen-t hagynak hátul s a kis hajfürt a fejük búbját ékesíti. Salában gyakran csak néhány centiméteres körben marad meg a percen. Ibaljában valamivel nagyobb darabon hagyják meg a hajat. Merditában, Komanában, Karmában, Vorfajban és Reciben lassankint kivész a divatja; ugyanígy az alessio-i Malcija nagy részében is. Ungrejben még igen szokásos, Prizren vidékén és Ljumában nem hordják a hajfürtöt, hanem a nyakon és a halánték felett borotválják a hajat. Borotválkozáshoz ritkán használnak szappant, inkább vízzel kevert hamut. 

A keresztényt és a mohamedánt részben a ruhájáról, részben pedig valami meghatározhatatlan külső jelből ismeri fel a bennszülött; idővel nekem is akárhányszor sikerült eltalálnom. 

Családi nevek nem használatosak Albániában. Ha valakit pontosabban meg akarnak jelölni, saját keresztnevéhez hozzá teszik atyjának a keresztnevét; pl. Zef Noci, Arif Hassani, Cerim Sokoli, Nue Delis, Frok Kola. Ha pedig Scutariba vagy más olyan helyre költözik az albán, ahol esetleg kivüle több Noc Pietri is van, akkor az atyai keresztnév helyett származás-helyének a nevét illeszti a magáéhoz s lesz belőle Pietr Dusi, Mark Kimesa, Noc Nikaj stb.

Albániában kevesetn beszéltet magáról a nő. Szerepe egészen alárendelt úgy a nyilvánosság előtt, mint a családi életben. Ámbár, mint mindenütt Törökországban, a nő sérthetetlen — épp ezért el sem foghatják soha — s járhat akármerre, nincs mitől tartania: ezt mégsem szabad a nagyrabecsülés jelének tekintenünk, ellenkezőleg inkább a kicsinybevevés tanúságát látjuk benne. 

Férfiviseletek

Dibra vidékén a fegyvertelen, tehát védtelen embert ellenségei még vérboszú esetén sem bántalmazzák, —: ugyanez a felfogás vezérli távolabb északon a férfiak viselkedését a nőkkel szemben. Kivétetnek ez alól a csekély számú amazonok, akik szüzességi fogadalmat tesznek s férfiak módjára ruházkodnak, fegyvert ragadnak s magukra vállalják a férfiak minden jogát és kötelességét (pl. a vérboszút). Thethiben, ahol ilyen amazonokról — verdzines — mit se hallottam, az a felfogás járja, hogy szégyenletes dolog asszonnyal mások szemeláttára civakodni. 

Albániában a feleségtől megkívánják, hogy fát hordjon, süssön-íőzzön, ruhát varrjon s hasonló házi munkákat végezzen. A kávéfőzés sajátságosképpen a férfiak  teendője.  Miután Albániában a gyermekeket kicsiny korukban eljegyzik, eszményi szerelemről nem beszélhetünk. Jóllehet a feleség halálát férje rendesen nagyon a szívére veszi, többnyire nem a hű élettársat gyászolja az elköltözöttben, hanem sokkal inkább a szorgalmas háziasszony elvesztését fájlalja. A korai férjhezmenetel és a nehéz munka nagyrészt hozzájárul, hogy az albán nőknek különben sem igen szép vonásai rövid idő alatt elrútuljanak. Rendkívül ritkán lát áz ember csak félig-meddig is szép nőt Albániában. Oka ennek részben a viselet is, amennyiben előnytelenül festenek a nők határozottan esetlen ruhájukban. Első helyen áll ebben a tekintetben Merdita, ahol kivételesen a nők is dzurdinban járnak. Megjegyzendő, hogy az észak-albániai falusi és hegyi népek közt a mohamedán asszonyok sem fátyolozzák magukat. 

Szinte megfoghatatlan, miként nevelhetnek a csúf és silány albán asszonyok olyan jól megtermett, egészséges, edzett fiakat, aminőkkel Albániában találkozunk. Éppen az ellenkezője illik ugyanis a férfiak külsejére annak, amit a nőkről mondottunk. Amily könnyű általában megismerni valakiről, hogy albán, olyan nehéz, szinte lehetetlen, valamely egységes albán típust meghatározni. A nagytermetű, erőteljes, sötét hajú és kék vagy egészen szürke szemű klemeniek emlékeztetnek kissé a Djakova és Prizren vidéki magas, hirtelen szőke, világoskék szemű albánokra, akiknek a szemöldöke és haja akárhányszor jóval világosabb, mint napbarnított arcuk. Kisebbek ezeknél Malcija lakói, akik ifjú korukban gyakran szőkék, később azonban sötétbarna hajúak. A szemük színe leginkább barna. A malcijai albánság közt 
ritka a hosszú koponya. Jellemző a koponya szabályos gömbölyödése s a kiálló halánték. Itt említendő talán az is, hogy a Cem és a Drin között lakó törzseknek feltűnő kicsi és előkelő, keskeny kezük van. A merditaiak arc színe talán egy árnyalattal világosabb, mint az északon élő hegyilakóké. Nem ritka a keskeny fejalak. Az albán-szláv határvidéken a férfiak feltűnően magas termete s világos szeme valószínűleg a vegyes házasságoknak, a két faj vérkeveredésének a következménye. Érdekes volna azonban kutatni, hogy befolyásolja-e vájjon a szláv-albán vérkeveredés az albánok­
nak egyébként típusos jellemét is. 

Jellemük szerint a magashegységi albánokat leghelyesebben Európa fegyveres nagy gyermekeinek nevezhetnők. Mint a legtöbb gyermek, az albán is, noha babonás, természettől jó és vidám. Bizalmatlanná és gyanakodóvá csak a külső hatások alatt válik. Említettük már, hogy adott szavát beváltja és hogy erénye a vendégszeretet. Vitéz nép, de fél az ismeretlentől, pl. a barlangkutatástól és az — ágyúktól. Az a puszta tény, hogy van az ellenségnek ágyúja, elbátortalanítja ha mégoly rozsdás öreg ágyúról van is szó. Krajsnic-nak volt egyszer egy ilyen fogatlan vén ágyúja s Firzának egész lakosságát — amely ellen felvontatták — hónapokon át izgatottságban tartotta. Ezer szerencse, hogy a pokoli gép az első lövésnél szétpukkant a túlságos puskaportól, anélkül, hogy kárt tett volna a firzaiakban vagy akár a 
— krajsniciakban. 

Fiartal és idősebb albán férfiak, jellegzetes fejfedővel (Nopcsa felvételei)

Könnyű izgulékonyságuk is gyermekes természetükkel függ össze. Erősen fejlett büszkeségük és becsületérzetük sértést lát gyakran minden csekélységben. Ez az oka, hogy finomak és előzékenyek egymással szemben a mindennapos érintkezésben s az idők folyamán vérükbe átment udvariasság megnyilvánul az idegenek irányában is. Egy sosi-i pásztor például egy alkalommal engem és kisérőmet ellenségeknek nézett, mihelyt azonban a messziről kiabáló hangon folytatott szóváltásból rájött a tévedésre, nemcsak hogy odajött hozzánk s bocsánatot kért, hanam még útba is igazított bennünket s félórányira elkisért a hírhedtté vált Baiza erdő vidékén. 

A merditai nagyon ritkán káromkodik, a malcijai majdnem soha. Az ellenség előtt meg éppenséggel nem ; — erre lövés lenne a felelet. Az átkozódás gyakoribb formája: „egye meg az ördög". Sajnos, a rágalom és az irigység nem ismeretlen. Az ellenséget gyakran nevezik pa bes-nék (=bessa nélkül való), vagyis hűtelennek. A harag és néha a kibékülés oly könnyen áll, mint a kis gyermeknek a sírás és nevetés. Ez a tulajdonságuk meglehetős következetlenség hatását kelti. Jellemző, hogy egy husvétvasárnapi szóváltásnak Dusmanában, éppen a templom ajtaja előtt, tiz halottja és két sebesültje lett. Egyetlen kedélyes jó szó viszont sokszor csodákat művel. Fáradt s emiatt hallgatag, kedvetlen kísérőimet egy izben széles jókedvre derítettem azzal, hogy árok­ugrást rendeztem velük, amiben magam jártam elől jó példával. A nevetést nem erőlteti az albán, szívesen és sokat nevet hangosan; azt is láttam, hogy a hasukat fogták 
nevettükben, sőt a földön is hempergőztek. 

Mindent összevéve nagyon könnyű jó lábon élni az albánokkal s könnyű szert tenni rokonszenvükre. A., akinél valamikor egy ebédet ettem s akinek a szívéhez közel férkőztem a búcsuzásom alkalmával rendezett lövöldözéssel, négy hónappal utóbb húsvét vasárnapján több órás sétát tett, csakhogy velem újból találkozhassék. Egy másik, bizonyos Ö., el nem engedte volna, hogy pobratim-má. (testvéremmé) ne legyen. 

(Folytatjuk)

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (2)

(Vándorlások Albániában)

Albániai udvarház

Ha több helyiség van a házban, a vendéget vagy külön szobában szállásolják el, vagy pedig vele alszik a házigazda egyik rokona, esetleg maga a gazda. Úgy látszik, a vendég jelenléte a ház urát is oltalmazza némiképpen a támadások ellen. Elbeszéltek nekem egy esetet, hogy a házba behatoló gyilkosok legelébb is világot gyújtottak, hogy meggyőződjenek róla, nincs-e vendég a házban s csak azután fogtak hozzá kegyetlen munkájukhoz. Vérboszúról volt szó. Az alvó házigazdáról előbb lerántották a takarót s aztán mind a négyen közvetlen közelből rásütötték Martini-fegyvereiket az alvó ember mellére. — A jól épített kulákon kívül Észak-Albániában alig van épület, amely különös említést érdemelne... 

Elterjedt az a hiedelem, hogy vétkes dolog a templomok körül nőtt fákat levágni, s ezért a legtöbb templom-romot tölgyligetek vagy facsoportok övezik. Az albán hegyvidék újabb templomai közül csak az orosi-i apátsági templomot említem meg, amely bástyaszerű előrészen emelkedik. A bástyafalnak, lakóháznak és templomnak ügyes elrendezése igen kedvessé s a távolból festői hatásúvá varázsolja az épületet. 

Albán házban az idegennek nem a férgek csapása okozza a legérzékenyebb kellemetlenséget, hanem a belföldi konyha. Egyik-másik étel, mint például a tejben főtt tojás nem éppen rossz s igen tápláló, mások ellenben, mondjuk az avas vajban puhított, de sohasem teljesen megömlesztett sajt már kevésbé elviselhető a hozzá nem szokott inyű embernek. Sajátságos, hogy a legtöbb albán étellel hamar jóllakik az ember; nem lehet belőlük sokat enni. Fő tápláléka az albánságnak a tengeri s a kenyeret is csaknem kizárólag durván darált tengeri-lisztből sütik. A puliszka-szerű tésztát beleteszik egy csaknem vörösizzásig hevített lapos, kerek cseréptálba és befedik öblös vasfedővel, amelyre parazsat raknak. Néhány perc múlva készen van asavanyítatlan kenyér. Cseréptál híjján a tűzhelyen félrehárítják a parazsat s odaborítják a tésztát. A kenyéren és az említett ételeken kívül ősz idején elég gyakran kerül asztalukra a füstölt sertéshús. Szent-Miklós ünnepén, amelyet gyertya gyújtással és egy ürü levágásával ünnepelnek meg, csaknem minden házban találkozik ürühús s az év nagyobb részében lehet vízzel hígított aludt tejet vagy megerjedt tejet kapni. Télen át kap az ember besózott marhahúst vagy tyúkot, tavasszal pedig a legkényesebb ínyencnek is kitűnően ízlene egy teljességében nyárson sütött kecske-gida gyenge pecsenyéje. Közönséges étkezések alkalmával a hús rendesen hiányzik az asztalról. 

Étkezéskor a földre szórt szénára, harasztra vagy leterített takaróra ülnek, mert asztaluk igen alacsony. Ha a házigazda nagyon ki akarja tüntetni a vendéget, minden ételből — beleértve a kenyeret is — két annyit rak eléje, mint a többieknek. Szokásban van, hogy egyik­másik jobb falatból megkínálja a vendég a lakomán részt nem vevő gyermekeket vagy a házigazda valamelyik atyjafiát. Rendesen közös tálból esznek valamennyien. Néha az idegennek és a papnak külön tálalnak. 

A kés és a villa ismeretlen s mindenki az ujjával eszik, vagy segítségül veszi, amennyire lehet, a kanalat Ez az evőeszköz gyakran puszpángfából készül. Az illendőség úgy kívánja, hogy a közös tálba csak a jobb kezével nyúljon az ember. Aki beérte az evéssel, visszavonul kissé az asztaltól és ledörzsöli az ujjaira ragadt ételmaradékot. Mikor egyszer, nem ismerve még ezt a szokást, étkezés elején találtam dörzsölgetni a kezemet, hogy megmelengessem az ujjaimat, a házigazda egészen megütközve fordult hozzám, hogy miért nem eszem többet. Feleletem és annak kézzel fogható bebizonyítása, hogy egyáltalában nincs szándékom cserben hagyni az ételt, felderítette az egész társaságot. Étkezés előtt és után mindenki megmossa a kezét. 

Utcai árusok (Nopcsa Ferenc felvétele)

Álljon bár az ebéd kenyérből és avas vajban rántott sajtból, az albán tökéletesen beéri vele, ha ihat előtte elégséges raki-t (törkölyt vagy szilvapálinkát). Ha azonban hiányzik a szükséges mennyiségű szesz, a legbőségesebb lakomára is könnyen kimondja, hogy „rossz volt, hiszen még csak elég rákit sem kaptunk". A raki-ivást Makijában azzal kezdik meg, hogy a házigazda a tűzbe önti az első pohár italt. Merditában nincs meg ez a szokás s egyébként is kevesebb szertartásossággal kötik össze a pálinkázást Merditában és Kthelában, mint északabbra. Az órahosszat tartó poharazást azzal fejezik be, hogy a legelőkelőbb vendég poharát az összes jelenlévők s a házigazda jótétére, egészségére és vagyona szaporítására üríti. Erre még egyszer körben jár a pohár s aztán kérik az ételeket. Az elmaradhatatlan rövid asztali imát vagy a raki-ivás előtt, vagy pedig az étkezés előtt mondják el. Az evés után való ima nincs oly általánosan elterjedve. A raki-ivás alatt szomjúságot keltő és étvágygerjesztő (?) dolgokat köröznek, így pl.: savanyúkáposztát, sóval meghintett sajtot, sós ugorkát, hagymát, fokhagymát, pirított májat, továbbá még almát, birsalmát, mogyorót és diót. Ezeket a mellékétkeket albán nyelven mezé-nek nevezik s gyakran ezt jobban élvezi az idegen mint magát a tulajdonképpeni étkezést, főleg olyankor, amikor jó sok fokhagymát vagy hagymát tálalnak s rájön az idegen, hogy ez a két eledel, elégséges mennyiségben fogyasztva diadalmaskodik minden más ételnek a rossz ízén. 

Ha nem volna olyan figyelmes az a mód, ahogyan a szegény albán hegyvidéki paraszt igyekszik a legjobbat nyújtani amije csak van, tartózkodás nélkül kifakadhatnánk az albán konyha ellen. Az a barátságosság és szeretetreméltóság azonban, amivel kínálja nekünk a házigazda a legrosszabb ételeket is, eleve el kell hogy némítson minden panaszt. Nagy ridegségre vallana, ha valaki ilyen esetben nem tudná magát rászánni, hogy ne az élvezett jót (illetve rosszat) tekintse, hanem vesse mérlegbe a házigazda jó törekvését. Nem emlékezhetem például meghatottság nélkül arra az esetre, amely velem Merturi-ban történt. Kísérőm valamiképpen megtudta, hogy én reggel szivesebben iszom tejeskávét, mint az ő hazájukban szokásos feketét. Amint másnap felébredek, nem feketekávéval kínálnak meg, mint rendesen, hanem nagy gőzölgő fatálat tesznek elém lapos fakanállal — s a tálban legnagyobb csodálkozásomra tejeskávé volt, a merturi-beliek előtt egyébként teljesen ismeretlen ital. Házigazdámnak nagy örömöt szerzett, hogy teljesíthette titkos kívánságomat. Más alkalommal egy egész ismeretlen klemen-i emberhez tértem be rövid időre egyik délután. Gazdám jókora nagy tál aludt tejjel kinált meg, amit fenékig kiittam s csak azután tudtam meg véletlenül, hogy ő ezzel a saját vacsoráját áldozta fel a vendégszeretetnek. 

(Folytatjuk)

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (1)

(Vándorlások Albániában)

A szerző legendás egyéniség: amellett hogy kiváló természettudós, a dinoszauruszok nagy szakértője és maradványaik világszerte ismert feltárója, azonosítója, hírhedt Albánia-utazó volt, sőt a diplomáciával és a titkosszolgálati munkával is kacérkodott a Habsburg birodalom térségében. Albániáról szóló útleírása nemn csak a műfajon belül alapmű, hanem ritkaság számba menő, alapos és tudományos értékű megfigyeléseken nyugvó híradás a huszadik század eleji albániai valóságról. 1911-ben Budapesten megjelent útikönyvéből alább bő részleteket közlünk.

"Nopcsa Ferenc báró előítélet nélkül lépte át e rosszhírű ország határait. Az igazi explorátor rátermettségével és finom tapintatával hamarosan megtalálta az utat a nép lelkületéhez. Vándorlásai közben módjában volt szinről-színre megismerkednie az országban uralkodó viszonyokkal, a nép életével, gondolkodásával, szokásaival." (Halász Gyula előszavából)

*

Albán fegyveres férfi népviseletben

 Ha meggondoljuk, hogy Észak-Albánia nincsen távolabb a turistáktól látogatott dalmát partoktól, mint Esztergom Budapesttől, valóban csodálkoznunk kell rajta, hogy mind a mai napig oly kevés utazó fordult meg ennek az országnak a hegyvidékén. A kényelem hiánya és az ország rossz híre visszatérésre késztetik a legtöbb utazót. Való igaz, hogy Albánia nem nyújt valami sok kényelmet az utazónak, — ezen nincs is mit szépítgetni — de viszont bajosan sikerülne bebizonyítania bárkinek is, hogy veszedelmesebb az utazás Albániában, mint egy esti séta egyik-másik európai nagyváros külső részeiben...

Első sorban Kral Ágoston scutari-i és Bornemissza Gyula báró durazzo-i osztrák-magyar konzul, továbbá Kraus és Edl al-konzul támogatásának köszönhetem, hogy megvalósíthattam régi tervemet s megkezdhettem 1905 november havában félévig tartó gyalog-vándorlásomat Észak-Albánia hegyvidékén, amelyet keresztül­kasul bejártam minden irányban, csupán bennszülöttek kiséretében. Az említetteken kívül fáradhatatlanul támogatott az észak-albániai katolikus papság, nem egyszer adván bizonyságát a híressé vált albán vendégszeretetnek...

Csak a szerb birodalom összeomlása és az oszmán előnyomulás idejében mutatkozik határozottabb vonás az albánok történetében, de ez is csak egyetlen kiváló egyéniségnek az érdeme, aki reányomta jellemének bélyegét a történelem eme korszakára. Skanderbégnek minden személyes befolyását fel kellett használnia, hogy sikerüljön neki Albánia egyes részeit annyira-mennyire egyesíteni. Az elért eredmények azonban teljesen méltók ahhoz a kitűnő fajhoz, amellyel kivívta azokat. Ha valamely hegyi népnek hősies ellenállásáról kerül szó egy erősebb és fejlődése javában levő hatalommal szemben : mindig az elsők között fog említtetni az albánoknak és vezérüknek, Kastriota Györgynek a neve...

Mint sok kezdetleges műveltségű népnek, de a közép-európaiaknak is — példa rá a tarack-durrogtatás és az üdvlövés — nagy gyönyörűséget szerez az albánoknak a lövöldözés. Alkalmat szolgáltat erre minden nagyobb ünnepnap, a legtöbb családi esemény, avagy csak egy-egy szertartásosabb látogatás is. A lakodalmi meneteket országszerte üdvlövésekkel fogadják s a búcsúzást is ünnepélyesebbnek tartják, ha lövöldözéssel kisérik. Amikor a merditaiak apátja karácsony napján és Szent-Sándor ünnepén megáldja a térdelő híveket az Orosiban őrzött ereklyékkel, a megáldottak anélkül, hogy csak fel is kelnének, azonnal lövésekkel válaszolnak. Egy-egy falusi céllövés rendezése, vagy éppen díj kitűzése elegendő, hogy az egész lakosságot fellelkesítse. Több tiszteletet és népszerűséget szerez bárkinek is, ha jól ért a fegyverekhez s főleg ha jól lő, mintakármiféle  tudományos képzettség, beleértve az írást és olvasást is. A fegyverek ünnepélyes alkalmakkor való használatából következik, hogy a lövés jó ballisztikai hatásán kívül súlyt helyeznek arra is, hogy nagyot szóljon a puska. Az a különben gyerekes kérdés, amit gyakran hallottam, hogy „aztán durran-e legalább nagyot az a puska?" — bizonyos jelentőséget nyer ily módon. 

Egy epizód, amelynek tanúja voltam, legjobban megvilágítja, mennyire mennek az albánok a jó fegyver szeretetében. N., aki a rajai törzsfőnökök színe előtt első lövésre célba talált, elragadtatásában megcsókolta a kitűnő fegyvert. 

Fegyveres albán harcosok

Azt kellene hinnünk ezek után, hogy a fegyverekhez értő albánok kitűnő lövők is egyúttal. Ez azonban nincs így. Ámbár célba elég jól lőnek s kivált Orosiban egészen jó lövési eredményeket értek el ott jártamkor — mihelyt komoly az eset s arról van szó, hogy valakit lelőjjenek, hihetetlenül sokat hibáznak. Ha valamely összetűzéskor az első golyó nem talál, vagy a sokkalta gyengébb ellenfélnek valamiképpen el nem vágják a visszavonuló útját, körülbelül biztosra vehetjük, hogy az egészből nem lesz egyéb töltés-pocséklásnál...

Sebkezelést kétszer volt alkalmam látni Albániában. Az első esetben az ágyék-tájon kapott veszedelmes, súlyos lőtt sebről volt szó. A másik eset egy tekintélyes katolikus emberrel esett meg, aki rozsdás szegbe lépett. A kezelés mind a két esetben oly sajátságos volt, hogy nem lesz érdektelen róla külön megemlékeznünk. A lőtt seb gyógyítása nem azzal kezdődött, hogy kimosták a sebet, hanem puha juh-sajtot tettek rá, hogy elállítsák a vérzést. A további eljárást magam nem láttam, de úgy tudom, hogy a sebesült lázba esett, később azonban kigyógyult. 

P. megsérült lábának tragikomikus kezelését elejétől végig megfigyeltem. Az első orvosi segély, amiben P.-t részesítették, abban állt, hogy a sebhelyet olajjal többszörösen bedörzsölték és parázzsal megpörkölték. Este a sebesült maga elővett egy kis darab ürüfaggyút s szurokfenyő lángja fölé tartotta, hogy megolvassza s a sebre csepegtesse. A faggyú igen kicsi volt s a szurokfenyő forgácsa lobogva égett. P. megégette az ujjait s az olvadt faggyú rácsepegett a lábára. Mindenhova jutott belőle, csak a sebre nem. Végre aztán, amikor alaposan összeégette a sarkát, bokáját s az ujjait, egy csepp elérte a megsérült helyet a talpon s ezzel a sebkezelés arra a napra befejeződött. Másnap megismételte az egész eljárást, harmadnap ugyancsak, s a negyedik napon szerencsésen felgyógyult. 

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a belső bajokat — ha lehet — még nagyobb tudatlansággal gyógyítják. Országszerte el van terjedve a talizmánok, kegyes mondásokkal teleírt papiros-darabok használata. Ez a papoknak egyik főfoglalkozása. Annak az elvnek az alapján aztán, hogy, „ha nem használ, nem is árt", sok esetben mohamedánok is magukra aggatják ezeket a bibliai mondásokkal ellátott, bűvös szereket. A Malcija Madhe vidékén elterjedt az a babona, hogy az április végén vásárolt orvosságnak valami különös csodatevő ereje van.  

Sok utazó állította azt, hogy Albániában a férfi lakosság 30—50%-a esik áldozatul erőszakos halálnemeknek, vagyis gyilkosságnak, miután az öngyilkosság úgyszólva teljességgel ismeretlen... A hegyek között nincs olyan falu, amelynek a házai egymás mellett volnának. Az egyes házakat gyakran kis dombokon emelik s többnyire puskalövésnyire esnek egymástól vagy legalább is egy-egy kisebb birtok közepére építik azokat. Csak ritkán láttam a hegyvidéken házakat, amelyek csupán hajításnyira voltak szétszórva. Legszívesebben persze kőből építik házaikat. Merdita keleti részeiben azonban, továbbá a Malizi és Krabi-hegyen, ahol nagyobb kiterjedésű tölgyerdők vannak, szegényebb nép egy része faházakban lakik. A tető mindenütt kőlapokból vagy cserépből való, csak Thethi-ben fedik a házaikat a hó miatt még a legjobb módban élők s méteres fadarabokkal, amelyekből meredek tetőt rónak össze s ezt kövekkel terhelik meg. Ilyen tetőt csak Dugopljana mellett láttam még Sjenica közelében, ahol szintén igen sok hó esik. Általában kiválnak a thethi-beliek a többi malsor-ok (hegyi lakók) közül tetszetősebb famunkáikkal, fafaragásukkal és általában szorgalmukkal. A kő-tetőzet előnye albán felfogás szerint az, hogy nem hatol rajta keresztül a lövés. 

Magányos kőház - távol mindentől. Ahová a puskalövés
nehezen ér el

Kiválólag a jobbmódú férfiak lakóháza a kőből épült, toronyszerű kula. Ez rendesen több emeletes, ablakai kicsinyek és kivétel nélkül ablaktáblákkal záródnak. A bejárat gyakran az első emelet magasságában van. A ház belsejében minden emeleten rendesen csak egy szoba van. A szobában a félig befalazott kémény mellett szinte mindig találunk egy fülkét, amelyben a kávés-edényeket tartják. Bútorzatról különben alig lehet szó. A Malcija Madhe vidék házaiban néhány csinos, nem ritkán faragásokkal ékesített félkörös széket találunk s nem hiányzik a legszegényebb házból sem egy-két alacsony, háromlábú ülőke. A világítást szurokfenyő-forgács szolgáltatja, amelyet vasrostélyra, kőre vagy valami vaslappal bevont fadarabra helyeznek. Csak a gazdagabbak használnak apró, szabadon égő, füstölő bélű kőolaj-lámpákat. A nagy ebédlő asztalt csak éppen az étkezések előtt hozzák be. 

Az asztal kerek s egészen alacsony, legfeljebb húsz centiméter magas. A nők lakosztálya és az istállók többnyire a kulán kívül vannak. Ettől a lakás-típustól lényegesen elüt a szegényebbeknek a háza. Ez földszintes és egyetlen szobából áll, vagy pedig rőzsefonadékkal félig-meddig elválasztott két helyiségből. Az ilyen házakban a tűzhely a szoba közepén foglal helyet s egy fedél alatt lakik ember és állat. Jaj az utazónak, aki véletlenül két kakasra akad 
egy ily házban s azoknak éjjel eszükbe jut rákezdeni a kukorékolást a tyúkok gyönyörködtetésére. Az efféléből olykor szenvedélyes éjszakai hangverseny támad. 

(Folytatjuk)

Illusztráció: Nopcsa  Ferenc fotóiból

Részletesebben  a szerzőről az urszu2 blogon: 

Fatia Negra unokája

Hírszerző pásztor

Kalandos utóélet

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (10)

XVII.

Loreley szikla a Rajnán

Bodor Aladár jókedve virágkorában olyan pazar lelkű legény, mint Cyrano az első felvonásban. De mióta Nyugatot járjuk, nagyon félre veri a harangját. Idegen, magával békételen, nekem is sarkamat taposó; bakafántoskodik, akárcsak a beteges ember. Tegnap az Eilzugot gyorsabbnak esküdte a Schnellzugnál, ma isten-ember előtt meghazudtolja ezt az állítását. Talán megbánta, hogy Párisban nem nézte meg a Heine sírját, most erőnek erejével Düsseldorfba, a szülőhazájába akar menni. Fölkelt reggel hét órakor, amit nem tett meg születése óta; sorsának angyala fejcsóválva jegyezte föl ezt a napot a lehetetlen lehetőségek közé. Mi a baj ? Gyerünk Düsseldorfba! zengette az alsóbasszuskulcson. Az idő komorbús, hamuszin fátyolban esik kint az eső, se kedvem, se pénzem vargabetűt csinálni. Azért kajánul Achilíesi sarkára tapintottam Aladárnak: a pénzkérdésre; kifejtettem, mily rengeteg pénzbe, időbe kerül ez a kirándulás, a Kölnben vesztegelés; ezalatt és annyival már München Pinakothe-káját járnánk. Ez hatott, ez hatott, mint Othellóra a bitang Jágó szómérge. Szent Spórolás nevében derékba tudtam szegni nagy társam szándékát; jött velem tovább, Frankfurt felé.

A vonaton két kis német gyerek került a két nagy magyar gyermek mellé. Otthonmaradó testvérük kérve kérte az elszállókat, hogy gyakran írjanak ám. Mosolygott szegény, de a könnyei peregtek. A két kis vándor nem vette nagyon tragikusan a dolgot, befészkelődtek a kocsinkba s két perc múlva már régi jó ismerősök voltunk. A kisebbik  fiú volt, hat-hét esztendős, eleven, ficánkoló, örökké fecsegő, figurás és nagyevő kölyök, akinek a szája is nagy verébszáj volt, füle is nagy bagolyfül volt, de a szeméből értelem kacagott. A nénje egy évvel idősebb, komoly, anyáskodó, finom kis leány; egész úton csitítgatta és etette öcsikéjét; az állomásokat és az érkezési időt már előre felírta egy kis papírra, bennünket is ő látott el tanácsokkal. Az öcsike lassanként belemelegült a dologba: lábát feltartotta ültében az ég felé, combjait verdeste, valamit majszolt és kacagott. Azután udvariasan elkezdte nekünk magyarázni a Rajna-parti nevezetességeket : az a város ott túl Coblenz, az a nagy lovas szobor a parton az I. Vilmos császáré, ez a két regényes sziklaszál a Loreley, erről énekelt Heine úr valamikor; az a csúcs amott a Mózes-tornya; emitt a hegytetőn Germania szobra, óriási nőalak, akit az anarchisták föl akartak robbantani. A Rajna völgye itt igazán szép, még a szitáló eső ködében is. Kétfelől beláthatatlan szőlőtelepek szívják bogyókba a föld rejtett mámorát, itt születik a világhírű rajnai bor. Még vasparipánk is megittasúltan vágtatott a szent ligetek, szent lugasok alatt; előttem Anakreon, Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre ködalakja lebegett. Régi és mondva csinált új várromok állanak őrt a folyam partján, mintha a Wacht am Rhein-t játszanak el nekünk magyaroknak. Itt minden parti falu egy-egy zömök szép város, több mint Debrecen, több mint Szeged. Nem csoda, ha a hét esztendős német fiú annyit tud már, mint a tizenkét esztendős magyar. Maga lábán jár, ismeri hazáját a tetthelyen, mutogatja az idegeneknek, kedves kis munkás kereke a nagy nemzet-gépezetnek. Ha fiam lenne, hét éves korában én is gőzösre ültetném, a nyakába egy papir táblát akasztanék s ezt írnám rá: „Én ifjú Oláh Gábor vagyok, az apám költő; Budapestre utazom, kérem honfitársaim szíves támogatását". A lelkemet reá, hogy nagyobb ember lenne az apjánál.

Istenem, istenem, hogy is nevelkedtem én föl!  A buta véletlen éppen magyarrá fogantatott s magyarnak is Debrecenbe teremtett, Debrecenben is  földhöz ragadt  szegénnyé. Ha Jánosi Zoltán, a becsületességnek utolsó  magyar mohikánja, meg   nem   könyörül  rajtam,  nem  fizeti  tandíjamat s nem veszi meg könyveimet: bizony, ezóta vagy nem vagyok, vagy szobafestő  létrán  keresem  az  öles  magasságot,  vagy vándorszínésze vagyok gyászba rogyott hazámnak. A hízelgés nem kenyerem, a lelkem  szabadságát a  nyomorúságok sem verték láncra; csak az igazságot követem, mikor  ezt a nagylelkű embert késői hálám koszorújával  megkoszorúzom. Jánosi Zoltán csaknem az  egyetlen  élő  magyar,   akire  bámulattal nézek föl;  szeretem  mindent  befogadó,  mindent megtartó koponyáját; szeretem szilaj, fehér lelkét, a gyermekiségnek és a hősiségnek ezt  a  gyönyörű  kettősségét; fehér palástban jár ez az ember posványok felett,  lelki  mocskosságok üvöltő falkája között  és  egy foltja nincs az ő fehérségének... Hajthatatlan előretörésében,  lelke   lángolásának lobogó szavakká váltásában édes testvér a kor folyamán legelől  úszókkal, a nagy Vezetőkkel. Ha  ennek  a   nemes  szobornak   megfelelő  talapzata volna, fenséges erővel hirdetné magán keresztül a mi nagyságunkat. Jaj, csakhogy magyarnak születni: több, mint kárhozat. A mi vergődésünk a meg nem születettek élete.

Frankfurtban ettem életemnek legröpkébb és legdrágább ebédjét; három percig tartott és öt márkába került. Aladár olyan jól lett tőle, hogy a kocsi kis asztalán versbe fogott. Egy vele szemközt ülő úr meglátta, kedvet kapott s írni kezdett ő is — nyugtát. Tulajdonképen egyre megy: a vers is rímbe szedett nyugtatványa tíz vagy húsz koronának, aszerint, hogy fizetik a szerkesztők. Mégis bámultam Aladárt: hogy a mennykőbe  tud verselni, mikor nem maga van, hanem  tizedmaga egy fülkében s egy ismeretlen úr a szájába néz éppen! Vannak ugyan művészek, akiket a lárma inspirál. A múzsák a legszeszélyesebb asszonyok, akkor csípik  fülön  boldogtalan   násztársukat,  mikor eszükbe jut. Rousseaunak hajadon fővel kellett járkálnia a napon, csak így sugallott neki szabad gondolatokat sugallója. Bossuet hideg szobában üldögélt s bundát  burkolt a fejére, hogy a termékenyítő vért odacsalogassa. Schiller rothadt almát szagolgatott és jeges vízben fürösztötte lábát írás előtt. Milton, Descartes, Leibnitz hanyattfekve gondolkozott, álmodozott. Másokat eleven hajrába ver a múzsa: Mozart futkosott, tornászott, úgy  szedegette össze a hangokat;  egyszer meglátott  egy narancsot s villámgyorsan megfogant lelkében a  Don Juan nápolyi dalának eszméje. Machiavellit, Buffont a zaj, a tömeg, a beszéd lelkesítette alkotásra.  Guido Reni csak úgy tudott festeni, ha pompás, festői köntösbe öltözött tanítványai szép csoportozatban, néma csendben vették körűl. Legjobban meg tudom érteni a magánosságba  menekülőket.  Tycho de Brache huszonegy évig zárkózott szobájába; Leibnitz három napig mozdulatlanul gondolkozott egy karosszékben; Balzac kapucinus-csuhában, gyertya mellett éjjel dolgozott padlásszobájában ; a naturalistából  misztikussá vedlett Huysmans egy elhagyott kolostorban írta  regényeit. Petőfit  pipafüstfelleg borította be, ha írt; mesét gondoltában hevesen járkált szobájában, egy pénz darabot dobott föl s kapott el a levegőben. Mikor Young az Éjszakáit  írta,  halálfejet tett  maga elébe; éjjel sokszor kiment a temetőbe, hogy megfelelő hangúlatot lopjon. Ibsen, az oroszlánfejű,   az  én  apám, fából faragott kis  medvéket, fekete ördögöt,   macskát, kutyát  és nyulat tartott az íróasztalán, azok inspirálták — talán. Szóval: ez a nép a bölcs bolondok nemzetsége, nekik minden szabad.

Aladár bajosan tudta befejezni versét, mert egyszer csak rám mordult: Add ide a Menetrendet. Nem adtam oda, mert a táskám tizenharmadik titkos szobájába volt zárva. Borzalmas, néma haragra lobbant a gondolatát csak félig szült ember; vasvilla-szemeket vetett rám, ette a halálos méreg, maga pedig végűl szalámit evett. Nem szóltunk egymáshoz egész délután. Én Würzburgtól Nürnbergig állok a kocsiban, míg nyomorult két méteres társam ül, ül, ül, igaz, hogy két fonnyatag hölgy között, de csak ül; sodorja-pederi vörhenyes rókabajszát órákhosszant és nézi a cipője hegyét athéni Timon keserűségével. A mindentudó tudja, hol jár az esze. Egy pocakos úr hortyog, egy savanyú képű lány regényt olvas, két vénebb képű kisasszony egymás bosszantására hol felveszi, hol leveti tarka felsőköpönyegét. Én állok megkövülten, mint egy modern Lóth. Odakint eső után szakadoz a felhő az augusztusi égen, csupa lihegő zöld élet az egész határ. A vonatunk lassú lélekzéssel gördült szabott pályáján, mint az élő középszerűség; kéménye orrával kéjjel szippantgatja a hűs levegőt. Bámulok az ablakon kifelé, el, messze, határtalanig. Nézek, nézek órákhosszant mozdulatlanul és nem tudom: miről gondolkozom.

XVIII.

Dürer Nürnbergben

Nürnberg remekbe csinált ó-német város. Belső magja öreges, regényes, kedves, mint egy Jókai regény. A régi várfal boulevard-bástyái alatt úgy zörömbölök végig, mintha a tizenhatodik századnak volnék germán lovagja. Untalan azt várja az ember, hogy egyszer csak páncélba rázott lovascsapatra bukkan a szemközti sarkon. A házak magastetejű kalapot viselnek s olyan barátságosan hunyorgatnak az idegenre, mintha tegnapelőtt találkoztunk volna valahol. A boldog emberi fészkek lelke kimosolyog: virágos erkélyeken, virágos ablakokon. Egy kis szennyes  folyó  csavarog a házak alatt, némelyik agg épület keresztülveti rajta a lábát s úgy bámulja magát benne, mint egy pici Velence. A tereken szoborral díszes kutak buzogtatják a forrásvizet, legősibb zenéjét zengetve az idős földnek. Ez a város maga is regénykeret, nem csoda, hogy éppen itt tűnt fel a titokzatos Hauser Gáspár, akinek a rege szerint Napóleon volt az apja s magyar nemesasszony az anyja. Festőknek, költőknek édes bolondságot adó tanyája lehet ma is Nürnberg, hiába modern város, hiába készít évenként háromszázmillió ceruzát. Hajdanában játékbábok nagy magazinja volt, ma pedig gondolatok és értékek jelzővesszőjének világhírű szállítója. A köntös változik, de a belső ember ugyanaz.

A lutheránusok Szent Lőrinc-templomában, annak is ép a szentélyében, Aladár szentgalleni káromkodással zörgette-forgatta Nürnbergi Kalauz-ának a leveleit, mert a könyvbeli számok nem egyeznek a térképen levőkkel s így nem lelte meg a Dürer házát. Végre híres szimatunkkal könyv nélkül is ráakadtunk. Ott áll egy téren a metszőmester Krisztus fejű szobra. Az apja még tán Ajtós nevű magyar volt, fia már a legnémetebb lelkű német. Furcsa, hogy mibelőlünk akkor lesz igazán valami, ha idegenbe szakadunk. Sokszor az a kegyetlenül pompás gondolat háborgat, hogy egész nemzetünknek bele kellene forradnia valamelyik kulturnációba, micsoda nagyszerű erjedést vinnénk véghez! Magam is kezdek tűnődni jövendő hazámon, Franciaország legyen-e, vagy Germánia? Amaz tán jobb, emez tán szebb. S majd csak eltemet a magyar humus.

Dürer Albertet nem sokra becsülöm, tapogatódzó kezdőnek látom, engemet csak a tökéletesség ejt rabul. Annál jobban szeretem Nürnberg másik csodáját, a derék Hans Sachsot. Nem hiába mérte meg és találta nehéznek a vas Goethe, nem hiába szerepelteti a hangok forradalmárja, Wagner Richárd, de csakugyan talpig ember.  Hans Sachs  csizmadia is volt,.
poéta is volt, mindakettőért szobrot érdemel, mert talpalni a világot: fölér a lantpengetéssel; most már világot is talpalni, kobzot is zörgetni: több mint egy emberélet. Hans Sachs, derék csizmadia és dalmester, te két ember voltál, irigyellek. A szobra igazán jó két embernyi szobor; tetemes combjaiból, hordós mellkasából, dombos fejébői egyaránt jut a bőrművesnek, a szóművesnek. Kedélyesen mosolyog az öreg a művészi kerekszéken, mutatja tollat, amelyet rövidlátó ember csizmadiaárnak épúgy nézhet, mint költői stilusvesszőnek. A másik kezében csomó papirlevél, ezt is lehet kicserzett bőrcsomónak is látni. De hogy a derekára valósággal bőrkötő van kötve a mesternek, arra esküszöm; válláról pedig költői fodrozatú köpenyeg omlik alá. Ügyes ember volt a szobrásza: mindakét voltát feltüntette, harmónia-bontás nélkül. Mutogatják a házát, a szobáját is; piszkos kis udvarra nyílik a mester-dalköltő csúnya rezidenciája. Ah, tehát itt kopogott a kapta és itt pengett-zöngött a gitár. Haj, haj, most csupa mosogatólé minden. Egy három-négy éves kis selyp gyerek a ciceronenk, elmondja hibátlanul bemagolt mondókáját: „Itt élt kérem Hans Sachs, a híres költő, ez volt a lakó, dolgozó, halottas szobája. A nemét nemzet kegyeletből szobrot emelt emlékezetének". Mégis csak halhatatlan ez a mi mesterségünk, a királyokéval egyenlő. Kinek emelnek szobrot? Királyoknak és költőknek. Illő volna hát, hogy jobban megbecsüljék egymást. Tíz pfenniget csúsztattam a kis csizmadiarajkó markába, mert más nem hirdetheti ilyen édes büszkeséggel az öreg bőrkötős mester dicsőségét, csak egy céhbeli utódja.

Piros bajor menyecskék sütik a tormás virslit az ötszáz esztendős Bratwurstglöcklein alatt. Magyarok, édes magyarok, ez ám az ősiséghez ragaszkodás. Miért nem puhítjuk ma is a húst nyergünk alatt? Miért nem részegedünk kabola-tejtől? Örök Isten a mennyekben, hiszen ősi hagyományainkból csak  egy  ragadt  hozzánk  iker hatalommal:  hátrafelé való 
előremenésünk. Támasszunk fel még hozzá kettőt-hármat, mindjárt döbögőbb lesz melletverő büszkeségünk. Olyan jó kedvem van így bolond pillanatokban, hogy majd sírva fakadok.

Megyünk vissza, kelet felé . . .

Münchent tűztük ki legközelebbi táborszállásunknak. Gyönyörű piros alkonyatba futott be vonatunk. Kékes ködfátyol-ruhában erdők rémlettek el mögöttünk; olyan volt a világ, mint egy álomra hajló fiatal asszony.

Hans Sachs emlékmű, Nürnberg

A vonaton véletlenül kezembe akadt egy müncheni lap, amely a nem régiben történt Zeppelin-balesettel foglalkozva, érdekes összehasonlítást vesz át egy párisi reggeli lapból a La Patrie és a Zeppelin léghajójának tönkremenéséről. Tulajdonképen a francia újságíró nemzeti érzésének keserűen komoly kilobbanása az egész, de jellemzi a gyermekes, könnyű lelkű franciák felfogásával szemben az összetartó, komoly németséget. A La Patrie-t egy téli vihar kiragadta a francia katonák kezéből, beverte a végtelen óceánra, nyoma veszett. Párisban, a boulevardokon, egy ideig kritizálják az esetet s kereken elítélik a katonákat, a tiszteket. Azután pár nap múlva, egy Monté Carlo-beli gyilkosság eltemeti az egész nemzeti ügyet. Milyen másképen viseli most magát a germánság! Mikor megtudják, hogy a Zeppelin új korszakot nyitó léghajója fölrobbant: a lapok gyászkeretben jelennek meg, a zászlókat félárbocra bocsátják, mintha valami nagy halottja volna a nemzetnek; az asszonyok babonás sejtelemmel keresztet vetnek magokra, öreg katonák, akik látták a hajó elporladását, sírva fakadnak. Vilmos császár maga szép levéllel vigasztalja a megtört öreg Zeppelint s Németország huszonnégy óra alatt kétmilló márkát gyűjt új léghajóra. Párisban kikacagták azt az egy szál embert, aki gyűjtésre gondolt a La Patrie eltűntekor. A párisi lap most méltán dörzsölheti hazájának orra alá a németek páratlan összetartását.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (9)

XV.

Ady éjszakája

A kis luxemburgi múzeum rostáló állomása a Louvre-ba pályázó képeknek és szobroknak. Különösen a szobrait szeretem, ezeket a megkövült márvány meztelenségeket; a női testnél szebbet úgysem találok s ha nekem már eleven nem adatik: imádom legalább e fehér halottakat. Úgy vagyok velök, mint Pygmaleon Galateával: lelket lehellek beléjök s nekem beszél, piheg a geometriai feszességgel ülő Tanagra, a haját rendező fiatal Reggel testének érzem üde illatát, a kéjjel hanyattfekvő Bacchansnő pedig félig hunyt szemével veri érzékiségemet, úgy, hogy zeng, dobog bele egész alkotmányom. Lehiggaszt és megvigasztal a Rodin márványból kifejlő Gondolata, jövőmre fordítja lelkemet a Chenier halottfőt csókoló Múzsája. Siratom a kétségbeesett Hagart, magamba imádkozom egész hódító báját a gyönyörű Ifjúságnak, aki még nem is sejti a maga szépségét. Csalogat rejtelmes arcával a fátyolából kibontakozó Természet, szárnyakat ad el-elfáradó fantáziámnak a virágokat ölelő Illúzió s altat az álmodó Álom. Izgatnak, kergetik véremet a hímraboló Szirének s a hattyúval ölelkező Léda; fájnak nekem a Gyászolók, hiúságomra emlékeztet a magát víztükörben néző Nympha. Az elevenűlő Galatea-szobor a művészi teremtés megfogható példázója: a lelketlen kőben megmozdul a forró gondolat. Elérhetetlen vágyódással kapcsolom szememet a háromszor szép Salammbo szemébe, de nem tudom magamévá nézni. Azután elcsal és megbánkódtat a Rodin márványba szegezett örök Ölelése. Babonás döbbenettel nézem a Heine nagyszerű látomását: a Sphynxet; aki sóvárgó ajkát a művész ajakába forrasztja s csókol bele oly kibírhatatlan csókot, hogy vére hullásával, élete ellobogásával kell megfizetnie. Látjátok feleim a gondolatokban: ez a mi édeskeserű végzetünk.

Felszedem sátorfámat és megyek Párison keresztül vakon, siketen, árnyéktalanul.

Az én két Asszonyom követ ilyenkor. Egyik a szőke, szűzi kis Miriam, másik a fekete, démoni Delila. Az aranyvirágos Reggel, a sötétcsillagú Éjszaka. A vágyódó Vágy, a kielégülő Kielégíthetetlenség. A két mostoha testvér, aki örökkön-örökké kergeti egymást és soha nem találkozik. Az én Szívem szerelme és az én Testemnek szeretője. Úgy osztozkodnak lelkemen, mint a római katonák Krisztus ruháján; sorsot vetnek rám, szétosztanak és elnyűnek. Miriam-mal álmodom az álmokat, ő nekem az ifjúság és a dicsőség, de beteljesülhetetlenül; Delilával élem a sistergő szerelmeket, ő nekem az asszonyiság és a vérvágy, de kielégíthetetlenül. Szőke Miriam meg sem csókolt soha, csak mosolygott rám és meg-meglegyintett aranyhajának fátyolaval; barna Delila ölelt és remegett ölemben, ajakamba harapott és betemetett sötét hajának éjszakájába. Amit Miriam ígér, Delila váltja be; de a beváltás mindig hazug: igaz aranyaimért hamis pénzt ad, lángra teszem és ellobbantom. Miriamért gondolok ki minden szépet, minden nagyot, Deliláért teszek minden gya-lázatot, minden kicsiséget. Megpróbáltam már erőmnek erejével egyesíteni ezt a viaskodó kettőséget, de nem sikerült. Egyik a Hold, másik a Nap; akkor jön fel az egyik, mikor lemegy a másik. Ez a két asszony az én követő árnyékom, mikor Párisban vagy a Világban loholok vakon, siketen, árnyéktalanul.

Élnek ezek az asszonyok? Nekem élnek, másoknak nem. Legalább úgy nem élnek, mint a sugár hunfalvi leány, aki egy különös nyáron lángba borított, egy hónapig a reménységek, várások aranycsolnakában ringatott; akihez szerelmes dalokat írtam, akit levélben megkértem, aki már akkor jegyese volt másnak. Ekkor elvesztettem a földi szerelemben
 hitemet; hiába kínál Debrecen, csalogat  Budapest: az én szerelmi regényemnek vége. Rábízom magamat az édes véletlenre, elveszem az olcsó virágot, de a szívem társtalan, elég nagy ő maga magának. Az asszony különben is azért szép, mert mi hímek szépnek kiáltjuk; pedig olyan szürke,, olyan esendő, olyan üres, olyan haszontalan.

Miért jöttem én Parisba?

Azért, hogy elfelejtsem régi magamat és hogy bocsánatot kérjek a megbántott Heine szellemétől. Ez a találkozás nyugtalanított, egy hónapja keringélek a nagy romantikus sírja körűl s nem mertem még előtte megállni. Most már lepergett az időm, a vizitelés körmömre égett. Kimentem hát lopva, magamban, sírjához osontam mellemet dörömbölő szívvel, lekaptam kalapomat és bámultam. Szegény bolygó zsidó ! Olyan szomorúan nézett le rám márvány sírkövéről, mintha ő volna a bántó s én a megbántott. A montmartrei temető, a Moulin Rouge mellett, déli verőfénnyel próbálta vidámítani, de az árnyék fehéren is árnyék maradt. Megkérdeztem tőle, haragszik-e rám ? Szomorúan mosolygott és a sírjára mutatott szemével. A sírján pedig négyhúrú lantot láttam, amelyet babérág övezett; a lant fölött aranypillangó repült — vagy talán a Heine halhatatlan lelke? Nem tudom. A sírhalmon virág volt és koszorú, szabadkőmíves jelvény, egy csomó névjegy és az a nagy hazátlan vers: „Mindenhol isten mennyboltozata borúi rám s az éjszakák csillagai, mint halotti lámpák függenek fölöttem". A Rajnaparton, a. Szajnaparton, a pálmák alatt, a tenger mellett, az óceán közepén, mindenhol. . .

Ekkor megértettem a nagy bús ember szememutatását, a szívét, a bocsánatát és keserűen szégyelleni kezdettem magamat. Boldog, bolond Németország, annyi kincsed van, hogyha Goethe mellől kihajítod Heine Henriket, meg sem látszik, föl se tűnik. Heinének mindegy: nyugodtan alszik a csillaglámpásos éjszakában. Kitéptem  noteszemből egy lapot és ezt íitam rá : „Itt járt egyszer Oláh Gábor és bocsánatot kért Heinétől. 1908. augusztus 10". Ránéztem a márványarcra — s majd elkiáltottam magamat. Mosolygott. De olyan rémséges gúnnyal mosolygott, ahogy csak Heine szatírlelke tud nevetni ezen a hiúbolond világon. Menekültem, mint a tetten kapott tolvaj; kalapomat mélyen lehúztam a szememre.

Hogy közeledik a Páristól válás napja, kezd bántani régi hű lelkiismeretem: mivel is számoljak be édes anyámnak? Ha nem viszek innen semmit, el sem hiszi, hogy Párisban voltam. Jól ismeri kalandozó fantáziámat. Vettem neki egy selyempárnát Libertinél, magamnak meg egy fekete munkás köpenyeget. Majd elmondom neki otthon, hogy megettem huszonöt tányér macaronit, körűlbelől 125 méter hosszúságban; megittam harminc és egy néhány liter ásványvizet, kevés bort és valami tejet; elkoptattam a cipőm talpát, kisoványodtam a kabátomból öt centiméternyit, elköltöttem százötven francot és harminc napot. Megtanultam franciául az étlapot és az evőeszközöket; tudom, mit tesz rigolézni, ki az a Gaignol, mi az az apache, ki a macrau. Elmondom, hogy a párisi rendőrt a nyavalya töri ezért a mondásért: Mort aux vaches! (Halál a tehenekre!) A mucsai képű idegenre ezt kell mondani áll-vakarással: Ca y est la barbe : Franciául a tyúk is lapul, a zseb is lapos. Végezetül bemutatom neki tíz versemet: valamennyi alá Páris van írva születési helynek. Ha még ekkor sem hiszi a hihetetlent, eldalolom neki az Aladártól tanultam Bergerette-t és eltáncolom a danse macabre-ot.

Ady Endre megint eljött hozzánk búcsúestére. Bolond egy este volt, bohém egy este volt. A nagy bánatfiú felült asztaltrónusára, asszonyos mosolygással koronázta magát a világ első költőjévé, úri gőggel sajnálta le a más úton futókat. Ilyenkor meggyűlt keserűség az egész ember. Undorodik a magyarság aljától,  pedig maga is magyar bordában szőtt elégedetlen. Szereti józanul a zsidóságot, mert erős intellektuális fajt lát benne s bevallja, hogy közönségének nagy zöme zsidó. Adyt akkor kicsinyelem, mikor legelső kultur-magyarnak hiszi magát s átkozza a nála hatalmasabbakat; Párisban élni még nem minden. Heine ostorozhatta hazáját, mert tudott; Wilde kinevethette az angol ostobaságot, mert egy világ zsibongott különös fejében. Ady Endre népszerűsége páratlan; alig tudok példát magyar földön ilyen sikerre. Megérdemelte. Csak le ne buktassa onnan, ahova véres verejtékkel felcsatázta magát. A nagy hurrah óta mintha veszítene színeiből; de gondolatai ma is zuhanások. Kicsiben egy új Petőfi szerepét akarja mostanában játszani: a költészetben megvívott forradalom után szociális forradalmat énekel, lázító verseket ír a Népszavá-ba, amelyeket bizalmasabb perceiben kissé szégyel. Nem is termett ő barrikád-harcosnak, sokkal puhább, szőnyeget szeretőbb, gondolatok embere. Van benne valami kálvinista sivárság, valami költőietlen röghöz tapadás: asszony, bor, pénz, ezek a megfogható istenek az ő istenei. Ady Endre a maga baján túl soha nem látott, ez igazi poétái vonás, de összezsugorítja a jellemét. Lehangoló hatással van rám, mint maga az élet.

De ne szóljunk le másokat még az igazság örve alatt sem. Ady Endre : úr, magyar, poéta. Magával hordja keresztlevelét, hat ujjal született a világra, végrendelete kész: végrendelete átok. Fekete ámen egy fekete élet után.

Úgy hajnali két óra tájban már keringőt járt a lelkünk. Nekem mindegy, ha iszom, ha nem iszom: olyan ostoba a szimpathiám, hogy vidám ittas emberek között elvídámittasúlok. Pezsgővel itatjuk a rendőröket, a bánatos konflislovat. Ady Endrének szárnyai nőnek, repül, de lefelé. Öten fészkelődünk föl egy kis kocsiba, felharsan a parancsszó: En avant a Rabelais-ba! Megindulunk, vagy talán a föld indul meg velünk, mámoros nyárnak hajnalküszöbén, hűvös augusztusi éjszakában. Ordít belőlünk a zabolátlan jókedv, lángeszünk tudatában tornyosodik a lelkünk. Fekete égen zöldes csillagok a lámpásaink, föl, egész az angyalok váráig. Valami színes felhő omol ránk s viharában villámok cikáznak át a fejünkön. A szívünk tapsol, tapsol. A Notre Dame táncol, harangja kacag, amint lekong. Szerelmet liheg ránk az éjjel, sorpaloták iramlanak velünk, tréfás öreg platánok kergetnek s a Szajna kikéi ágyából utánunk. Hajrá, öreg csont! Ostornyéllel verd tunya táltosodat, mert félisteneket nem mindennap görgetsz a kopott ég alatt.

Ady gyermekesen nyújtja ki két kezét a Szajnára: ..Nézzétek, gyerekek, a Szajna, a Szajna!" És tapsol neki a régi hű szerető örömével. A kis Mezei feláll a kocsiban és francia nyelvű harsogással veri arcúi a csillagos eget. A Szajna hídján vidám kokottok robognak el mellettünk, kendőt lobogtatnak és megéljeneznek. Loránd úr fent űl az Aladár nyakában, úgy, hogy kolosszális társamnak csak veres szláv feje piroslik ki. a lábszárak közül; ez a szláv fej azt hörgi megdöbbentő meggyőződéssel, hogy az ember: állat s mikor a legállatab-b, a párosodásban: akkor teremt, mint egy isten. Bömbölt hozzá állati hangon, de isteni búsan. Loránd úr szalmakalapját botjára tűzve lobogtatja és hamuszín hangon szavalja Ady versét: „Máriától Veronikáig ívelnek el a férfi karok". Én a kocsi sarkába szorulva élvezem az eleven őrületet; halálos sejtelmek birkóznak bennem vad, bezárt szilajsággal, nem szólok, csak az Aladár karján csípek csillagokig hatókat. A Sebastopol boulevardon kitör Adyból a magyar keserűség: „Ti kutyák, ti éltek kilencven esztendőt, én holnap meghalok". Ő mondja ezt, de nem hal meg; én nem mondom. Azután fakó viziók tolulnak a fejébe: „Ötven évig nem jön utánam nálam nagyobb költő. Voltaire óta egy igazi költője volt a világnak: én vagyok". Eszébe jut huszonöt francos kalapja, leveszi, dédelgeti, mutogatja, dicsekszik vele.

Az öreg konflisló álmosan baktat el a Gare de 1' Est előtt; gazdája nem is álmodja, kiket viszen. Ahogy nézem ezt a fekete kocsis-alakot, furcsa látomások nyargalnak végig jeges lábakkal a tarkómon, fejemen — mintha a száraz Halál ülne fent a bakon. Hurráh, hurráh! Öljük meg az álmot, a rémálmot, mint Macbeth, a nemes thán. Hiszen az élet, Paris, melegen borúi le ránk, mint az új szerető, aki meg akar tartani magának.

A Rabelais fénye elvakított; visszatorpantam, mint hajszolt paripa az égő híd előtt. Olyan úri világ van itt, hogy kopott tollazatommal röstellettem bemenni. S aztán bántott a parfümös bujaság. Visszatengelyeztem Bernardin-utcai diák-tanyámra. A fiúk folytatták az élve megistenülést. Ady Endre csókolni való bolondul viselte magát. Agyán már rajta ült a nagy aranyos pók, szőtte-fonta szivárványos, fekete hálóval; neki támadt egy dandár görögnek, azután összeölelkeztek; majd egy pocakos németet akart ötször pofon vágni; meg is teszi, ha le nem fogják a pincérek. Aladár lassan-lassan leszívta magát, ami nála rendkívüli, áloévirágnyitás; nagyon bús volt, feje lecsüngött, mint Krisztusé a keresztfán; egyre azt hajtogatta gordonka hangon: „Vagy bennünket teremtett volna hatalmasabbakká a teremtő isten, vagy a bánatunkat mérte volna kevesebbre. Az ember nagyvolta arányban áll azzal a kővel, amelyet a szívén hord". Nézett lefelé és emelgette a poharát fölfelé, szokásaként körömhegyig üritve minden hajtáskor. Valahol Magyarországban, hajnali álmát róla álmodta egy szép, szerencsétlen asszony... A kis Mezei szónokolt (jogász!), felhívta a társaság figyelmét a magyarokra s bemutatta Ady Endrét, mint századunk legnagyobb zsenijét. Az idegenek odatódultak a poétához, üdvözölték s ajánlkoztak költeményeinek a lefordítására. Ej, nagy bánatfiú, ezt a dicsőséget irigyelem tőled. A veres köntösű muzsikás magyar nótára zendített s odakiáltott a hóditó magyaroknak: „Szervusz pajtás!"

Engemet ezalatt ragadott földi Göncölszekerem keresztül-kasul a Montmartre sötét és gyanús utcáin. Beleszaladtunk egyszer Paris gyomrába; száz meg száz roppant szekér ontotta az eleséget a nagy aluvó Rém szájába, a vásárcsarnokba; mire kirepül az első napsugár, nyoma sem lesz az éjjeli szekértábornak. Nagy kerülővel ügettünk tovább. Furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben. Elgondoltam, milyen nagyszerű volna, ha hátulról leütném bóbiskoló kocsisomat, kezembe kapnám a gyeplőt és száguldanék Párison keresztül, ledobbanásig! . . . Kihalt volt a nagy város, mint egy nemzet kriptája. Fölöttem a sötét határtalanság, körültem a fakó kőtenger. Olyan árvának éreztem magamat, hogy majd sírva fakadtam.


XVI.

A pisilő kisfiú - huszárként

Nekem a búcsúzás rettenetes, a szívemet vasmarokkal szorítja össze valami, pokoli magam-megtagadásával kell visszafojtanom könnyemet, elárvulok belől, mint egy gazdátlan gyermek. Nem is játszom végig az élet színpadi jelenetét, hanem mogorván ugrok a kocsimba s durva hangba ölöm sírni való kedvemet és megyek. Pedig, hej, be sokszor meg kell úsznom; hiszen örökös búcsúzkodás egész életünk. Elbúcsúztam már én az egészségemtől, hitemtől, sok jó emberemtől, az asszonyomtól, az élettől; csak nekibúsúlt akarásomat nem tudom lerázni a nyakamról.
Páristól is fájt az elválás. Ez az egy hónap hatalmasabb iskola volt nekem, mint minden eddigi. Beláttam az életnek sajátságos mélyébe; abba a nagy feketeségbe, amelyet reménységünkkel, képzeletünkkel olyan bizarr színpompába öltöztetünk. Az élet se nem kicsi, se nem nagy, csak valami közepes szürkeség. Ha át tudunk fölötte nézni, még jól is érezhetjük benne magunkat. Páristól való elválásomat meg-édesítette egy levél, amelyet utolsó napunk reggelén találtam a küszöbömön; monsieur Gábriel Oilanak volt címezve s így szólt: „Monsieur! Vous avez la veine de rien apercevoir. Est ge que vous etes incapable de repondre aux sentiments les plus doux. J'attand votre reponse demain. Au revoire". Pont; semmi név. A házunk kapuja alatt kávéztam harminc ízben egy kardos, pirosképű menyecskénél, talán ő bolondult a pápaszemembe. Vagy az a tejfölösszájú kis lány, aki mosolyogva nézte végig a kapufélről vándorlegényes reggelizésemet. Vagy tán a Voltaire-kertbeli hajrá szerelmes? Az isten tudja. Baj, hogy a levél későn érkezett; mert már töprengettem a válaszon: Madame, je mange votre coeur. . .

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)