XVII.
Loreley szikla a Rajnán |
A vonaton két kis német gyerek került a két nagy magyar gyermek mellé. Otthonmaradó testvérük kérve kérte az elszállókat, hogy gyakran írjanak ám. Mosolygott szegény, de a könnyei peregtek. A két kis vándor nem vette nagyon tragikusan a dolgot, befészkelődtek a kocsinkba s két perc múlva már régi jó ismerősök voltunk. A kisebbik fiú volt, hat-hét esztendős, eleven, ficánkoló, örökké fecsegő, figurás és nagyevő kölyök, akinek a szája is nagy verébszáj volt, füle is nagy bagolyfül volt, de a szeméből értelem kacagott. A nénje egy évvel idősebb, komoly, anyáskodó, finom kis leány; egész úton csitítgatta és etette öcsikéjét; az állomásokat és az érkezési időt már előre felírta egy kis papírra, bennünket is ő látott el tanácsokkal. Az öcsike lassanként belemelegült a dologba: lábát feltartotta ültében az ég felé, combjait verdeste, valamit majszolt és kacagott. Azután udvariasan elkezdte nekünk magyarázni a Rajna-parti nevezetességeket : az a város ott túl Coblenz, az a nagy lovas szobor a parton az I. Vilmos császáré, ez a két regényes sziklaszál a Loreley, erről énekelt Heine úr valamikor; az a csúcs amott a Mózes-tornya; emitt a hegytetőn Germania szobra, óriási nőalak, akit az anarchisták föl akartak robbantani. A Rajna völgye itt igazán szép, még a szitáló eső ködében is. Kétfelől beláthatatlan szőlőtelepek szívják bogyókba a föld rejtett mámorát, itt születik a világhírű rajnai bor. Még vasparipánk is megittasúltan vágtatott a szent ligetek, szent lugasok alatt; előttem Anakreon, Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre ködalakja lebegett. Régi és mondva csinált új várromok állanak őrt a folyam partján, mintha a Wacht am Rhein-t játszanak el nekünk magyaroknak. Itt minden parti falu egy-egy zömök szép város, több mint Debrecen, több mint Szeged. Nem csoda, ha a hét esztendős német fiú annyit tud már, mint a tizenkét esztendős magyar. Maga lábán jár, ismeri hazáját a tetthelyen, mutogatja az idegeneknek, kedves kis munkás kereke a nagy nemzet-gépezetnek. Ha fiam lenne, hét éves korában én is gőzösre ültetném, a nyakába egy papir táblát akasztanék s ezt írnám rá: „Én ifjú Oláh Gábor vagyok, az apám költő; Budapestre utazom, kérem honfitársaim szíves támogatását". A lelkemet reá, hogy nagyobb ember lenne az apjánál.
Istenem, istenem, hogy is nevelkedtem én föl! A buta véletlen éppen magyarrá fogantatott s magyarnak is Debrecenbe teremtett, Debrecenben is földhöz ragadt szegénnyé. Ha Jánosi Zoltán, a becsületességnek utolsó magyar mohikánja, meg nem könyörül rajtam, nem fizeti tandíjamat s nem veszi meg könyveimet: bizony, ezóta vagy nem vagyok, vagy szobafestő létrán keresem az öles magasságot, vagy vándorszínésze vagyok gyászba rogyott hazámnak. A hízelgés nem kenyerem, a lelkem szabadságát a nyomorúságok sem verték láncra; csak az igazságot követem, mikor ezt a nagylelkű embert késői hálám koszorújával megkoszorúzom. Jánosi Zoltán csaknem az egyetlen élő magyar, akire bámulattal nézek föl; szeretem mindent befogadó, mindent megtartó koponyáját; szeretem szilaj, fehér lelkét, a gyermekiségnek és a hősiségnek ezt a gyönyörű kettősségét; fehér palástban jár ez az ember posványok felett, lelki mocskosságok üvöltő falkája között és egy foltja nincs az ő fehérségének... Hajthatatlan előretörésében, lelke lángolásának lobogó szavakká váltásában édes testvér a kor folyamán legelől úszókkal, a nagy Vezetőkkel. Ha ennek a nemes szobornak megfelelő talapzata volna, fenséges erővel hirdetné magán keresztül a mi nagyságunkat. Jaj, csakhogy magyarnak születni: több, mint kárhozat. A mi vergődésünk a meg nem születettek élete.
Frankfurtban ettem életemnek legröpkébb és legdrágább ebédjét; három percig tartott és öt márkába került. Aladár olyan jól lett tőle, hogy a kocsi kis asztalán versbe fogott. Egy vele szemközt ülő úr meglátta, kedvet kapott s írni kezdett ő is — nyugtát. Tulajdonképen egyre megy: a vers is rímbe szedett nyugtatványa tíz vagy húsz koronának, aszerint, hogy fizetik a szerkesztők. Mégis bámultam Aladárt: hogy a mennykőbe tud verselni, mikor nem maga van, hanem tizedmaga egy fülkében s egy ismeretlen úr a szájába néz éppen! Vannak ugyan művészek, akiket a lárma inspirál. A múzsák a legszeszélyesebb asszonyok, akkor csípik fülön boldogtalan násztársukat, mikor eszükbe jut. Rousseaunak hajadon fővel kellett járkálnia a napon, csak így sugallott neki szabad gondolatokat sugallója. Bossuet hideg szobában üldögélt s bundát burkolt a fejére, hogy a termékenyítő vért odacsalogassa. Schiller rothadt almát szagolgatott és jeges vízben fürösztötte lábát írás előtt. Milton, Descartes, Leibnitz hanyattfekve gondolkozott, álmodozott. Másokat eleven hajrába ver a múzsa: Mozart futkosott, tornászott, úgy szedegette össze a hangokat; egyszer meglátott egy narancsot s villámgyorsan megfogant lelkében a Don Juan nápolyi dalának eszméje. Machiavellit, Buffont a zaj, a tömeg, a beszéd lelkesítette alkotásra. Guido Reni csak úgy tudott festeni, ha pompás, festői köntösbe öltözött tanítványai szép csoportozatban, néma csendben vették körűl. Legjobban meg tudom érteni a magánosságba menekülőket. Tycho de Brache huszonegy évig zárkózott szobájába; Leibnitz három napig mozdulatlanul gondolkozott egy karosszékben; Balzac kapucinus-csuhában, gyertya mellett éjjel dolgozott padlásszobájában ; a naturalistából misztikussá vedlett Huysmans egy elhagyott kolostorban írta regényeit. Petőfit pipafüstfelleg borította be, ha írt; mesét gondoltában hevesen járkált szobájában, egy pénz darabot dobott föl s kapott el a levegőben. Mikor Young az Éjszakáit írta, halálfejet tett maga elébe; éjjel sokszor kiment a temetőbe, hogy megfelelő hangúlatot lopjon. Ibsen, az oroszlánfejű, az én apám, fából faragott kis medvéket, fekete ördögöt, macskát, kutyát és nyulat tartott az íróasztalán, azok inspirálták — talán. Szóval: ez a nép a bölcs bolondok nemzetsége, nekik minden szabad.
Aladár bajosan tudta befejezni versét, mert egyszer csak rám mordult: Add ide a Menetrendet. Nem adtam oda, mert a táskám tizenharmadik titkos szobájába volt zárva. Borzalmas, néma haragra lobbant a gondolatát csak félig szült ember; vasvilla-szemeket vetett rám, ette a halálos méreg, maga pedig végűl szalámit evett. Nem szóltunk egymáshoz egész délután. Én Würzburgtól Nürnbergig állok a kocsiban, míg nyomorult két méteres társam ül, ül, ül, igaz, hogy két fonnyatag hölgy között, de csak ül; sodorja-pederi vörhenyes rókabajszát órákhosszant és nézi a cipője hegyét athéni Timon keserűségével. A mindentudó tudja, hol jár az esze. Egy pocakos úr hortyog, egy savanyú képű lány regényt olvas, két vénebb képű kisasszony egymás bosszantására hol felveszi, hol leveti tarka felsőköpönyegét. Én állok megkövülten, mint egy modern Lóth. Odakint eső után szakadoz a felhő az augusztusi égen, csupa lihegő zöld élet az egész határ. A vonatunk lassú lélekzéssel gördült szabott pályáján, mint az élő középszerűség; kéménye orrával kéjjel szippantgatja a hűs levegőt. Bámulok az ablakon kifelé, el, messze, határtalanig. Nézek, nézek órákhosszant mozdulatlanul és nem tudom: miről gondolkozom.
XVIII.
Dürer Nürnbergben |
A lutheránusok Szent Lőrinc-templomában, annak is ép a szentélyében, Aladár szentgalleni káromkodással zörgette-forgatta Nürnbergi Kalauz-ának a leveleit, mert a könyvbeli számok nem egyeznek a térképen levőkkel s így nem lelte meg a Dürer házát. Végre híres szimatunkkal könyv nélkül is ráakadtunk. Ott áll egy téren a metszőmester Krisztus fejű szobra. Az apja még tán Ajtós nevű magyar volt, fia már a legnémetebb lelkű német. Furcsa, hogy mibelőlünk akkor lesz igazán valami, ha idegenbe szakadunk. Sokszor az a kegyetlenül pompás gondolat háborgat, hogy egész nemzetünknek bele kellene forradnia valamelyik kulturnációba, micsoda nagyszerű erjedést vinnénk véghez! Magam is kezdek tűnődni jövendő hazámon, Franciaország legyen-e, vagy Germánia? Amaz tán jobb, emez tán szebb. S majd csak eltemet a magyar humus.
Dürer Albertet nem sokra becsülöm, tapogatódzó kezdőnek látom, engemet csak a tökéletesség ejt rabul. Annál jobban szeretem Nürnberg másik csodáját, a derék Hans Sachsot. Nem hiába mérte meg és találta nehéznek a vas Goethe, nem hiába szerepelteti a hangok forradalmárja, Wagner Richárd, de csakugyan talpig ember. Hans Sachs csizmadia is volt,.
poéta is volt, mindakettőért szobrot érdemel, mert talpalni a világot: fölér a lantpengetéssel; most már világot is talpalni, kobzot is zörgetni: több mint egy emberélet. Hans Sachs, derék csizmadia és dalmester, te két ember voltál, irigyellek. A szobra igazán jó két embernyi szobor; tetemes combjaiból, hordós mellkasából, dombos fejébői egyaránt jut a bőrművesnek, a szóművesnek. Kedélyesen mosolyog az öreg a művészi kerekszéken, mutatja tollat, amelyet rövidlátó ember csizmadiaárnak épúgy nézhet, mint költői stilusvesszőnek. A másik kezében csomó papirlevél, ezt is lehet kicserzett bőrcsomónak is látni. De hogy a derekára valósággal bőrkötő van kötve a mesternek, arra esküszöm; válláról pedig költői fodrozatú köpenyeg omlik alá. Ügyes ember volt a szobrásza: mindakét voltát feltüntette, harmónia-bontás nélkül. Mutogatják a házát, a szobáját is; piszkos kis udvarra nyílik a mester-dalköltő csúnya rezidenciája. Ah, tehát itt kopogott a kapta és itt pengett-zöngött a gitár. Haj, haj, most csupa mosogatólé minden. Egy három-négy éves kis selyp gyerek a ciceronenk, elmondja hibátlanul bemagolt mondókáját: „Itt élt kérem Hans Sachs, a híres költő, ez volt a lakó, dolgozó, halottas szobája. A nemét nemzet kegyeletből szobrot emelt emlékezetének". Mégis csak halhatatlan ez a mi mesterségünk, a királyokéval egyenlő. Kinek emelnek szobrot? Királyoknak és költőknek. Illő volna hát, hogy jobban megbecsüljék egymást. Tíz pfenniget csúsztattam a kis csizmadiarajkó markába, mert más nem hirdetheti ilyen édes büszkeséggel az öreg bőrkötős mester dicsőségét, csak egy céhbeli utódja.
Piros bajor menyecskék sütik a tormás virslit az ötszáz esztendős Bratwurstglöcklein alatt. Magyarok, édes magyarok, ez ám az ősiséghez ragaszkodás. Miért nem puhítjuk ma is a húst nyergünk alatt? Miért nem részegedünk kabola-tejtől? Örök Isten a mennyekben, hiszen ősi hagyományainkból csak egy ragadt hozzánk iker hatalommal: hátrafelé való
előremenésünk. Támasszunk fel még hozzá kettőt-hármat, mindjárt döbögőbb lesz melletverő büszkeségünk. Olyan jó kedvem van így bolond pillanatokban, hogy majd sírva fakadok.
Megyünk vissza, kelet felé . . .
Münchent tűztük ki legközelebbi táborszállásunknak. Gyönyörű piros alkonyatba futott be vonatunk. Kékes ködfátyol-ruhában erdők rémlettek el mögöttünk; olyan volt a világ, mint egy álomra hajló fiatal asszony.
Hans Sachs emlékmű, Nürnberg |
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Eszembe jutott a magyarság. Ezer esztendős átkunk a pártoskodás, az egymást letaposás. Mindig vigyáztam, mikor gyúl lángra igazán a magyar ember; megtanultam, hogy a korteskedéskor. Mennyi szent erőt elordít, elvergődik ilyenkor egy vére megbuktatására! Na hát, nemes magyarok, ez rettenetes. De még rettentőbb a mi összetartásunk ; ez akkor születik meg, mikor valamelyik szerencsétlen emberünk erkölcsileg hanyattvágódik. Micsoda kacagás, röhögés, sivítozás, kézdörzsölés, dobra verés veri arcul ilyenkor a magyar eget! A külföld rendesen botrányaink ordító Európajárásakor vesz rólunk undorodással tudomást. Sír bennem a lélek, mert jobbat is láttam a hazámnál.
Münchenben elhagyott hagyományos szerencsénk. A művészetek városa minden bolondot befogadott, csak kettőnket kacagott ki a szabad ég alá. Művészeti kiállítás szökkentette föl az idegenözönlést annyira, hogy a lelkünkért sem kaptunk egy nyomorult szobát. Aladár varázsigéje : „Lássuk csak!" nem ért már semmit; huszonnégy hotelbe zörgettünk be két óra alatt s mindenünnen büszke mosolygással hökkentettek vissza: minden szoba el van foglalva. Ejnye, a kék Úristen Bajorországban, még most jártuk meg! Harminc kilós kofferem majd leszakította karomat, belőle Verlaine, Baudelaire és Gregh hahotázott rám rímben, kocogós-szaladós sorokban : szenvedj kölyök, ha bohém akarsz lenni. Lélekzetem elállt az éhségtől és a céltalan loholástól, romlott szívem kétségbeesetten dörömbölt a bordáimon.
Ismétlődött, háromszorozva, a rettenetes párisi belépő éjszakánk. De ott legalább révbe verődtünk valahogy, itt sehogy. Éjfélkor müncheni portások biztatására átrándultunk a szomszédos kis Pasingba, hátha ott vetettek nekünk is ágyat. Óh Pasing, Pasing, tebenned izzadt még csak rám az ing, az ing! Vagy kilenc szállót megint megtámadtunk, még pedig nem valami virágos kedvvel — hiába. Népünnepély van, Sommerfest van, kikacagtak. Elordítom magam a csendes augusztusi éjszakában: „Nem megyek tovább a seregek öreg Urának sem ! Hát állat vagyok én?" Az izzadtság szakadt rólam, mint egy nagy gyakorlatot marsoló katonáról. Aladár káromkodott és a csillagok állásából próbált titkos jeleket kibetűzni, melyek fedél alá vezessenek bennünket. Kétségbeesett refugiumnak kinézett egy faluvégi Herberget, ahol állami költségen éjjeli menedékhelyet tartanak fönn hajléktalanok számára. Majd leestem már a lábamról, ráfanyalodtam a keserűre, a piszkosra. Halálra szomjazott ember issza utoljára a pocsolyalevet is. Bementünk.
Hajdanában magyar volt gazdánk átallott beereszteni a közös alvóba, „Nem embernek való az, uram". Nem baj, most már nem is emberek vagyunk. Vonakodva nyitotta ki előttünk egy nagy ól ajtaját; rettenetes emberbűz csapott főbe már belépéskor. Arábiának minden illatszere sem tudja többet kimosni az emlékezetemből, az orromból ezt a halálos aromát. Húsz ágy állt két sorban a fal mentén, tizenötnek már gazdája is volt. Aludtak rémletes szuszogással, fuldokló fel-felhortyanással. Valamennyien a Gorkij elzüllött hősei. Húsz-húsz pfennig bért kifizettünk, eloltottuk a gyertyát s lefeküdjünk. Nem bírtam elaludni, pedig két nap és két éjszaka súlya nyomott. Ki kellett nyitnom az ablakokat, mert majd megfulladtunk. A társaság fele a népünnepélyre való tekintettel holtrészeg volt; mint az állatok állatja, tetrengett a gyalázatosságban. Hajnaltájban háborodottan ordítozni kezd valamelyik, azt álmodta, hogy gyilkosok fojtogatják. Örökös csett-csatt szaggatta keserves félnyugalmamat, mert a szükség minden félórában kikorbácsolta őket. Fejemben zúgott a Vörösmarty paralitikus sora: „A vak csillag, ez a nyomorult föld, hadd forogjon keserű levében !" Forgott. Virradatkor néhányan fölkeltek, megrázták az ágyamat, hogy keljek én is; gúnyolták „úrivoltomat, kacagták orrfintorgatásomat s elmentek. Nem állottam tovább a dicsőséget, felöltöztem. Aladár ájulásba merülten aludt; mikor fel akartam költeni, ködös állapotában majd pofon vágott. Össze voltunk törve, mint a falhoz vágott cserépedény. Soha mélyebb undorodással nem néztem az embert s a világot, mint ezen a hideg reggelen. Én, aki imádom éS élem a Szépet, félholtan támolyogtam ki az ember-állatoknak ebből a sertésóljából. Az éjjeli menedékhely apró bent-lakosai még hetek múlva, Magyarországon is versenygyaloglásokat tartottak fejem ritkás erdejében.
A pasingi rémes éjszaka letarolta minden kedvemet. Égett alattam a föld, menekülni akartam valahová, akárhová. Csoda, hogy megroncsolt alkotmányom bírta még a létet. Mondtam Aladárnak, menjünk tovább; nem jött a bolond, mert pénzt, vagy szerelmes levelet várt a müncheni postán. Jó, hát nem vagy gyermek, vigyázz magadra. Ott hagytam. Később keserves, nemi bajos német levélben átkozott meg hűtlenségemért. Őszi síránkozással siratozó ég alatt mentem Salzburgba még egyszer, az öreg Arany Szarvas fogadott roskatag karjaiba. Annyi vigasztalásom volt, hogy éppen az én utcámban, a fogadómtól nem messze áll a Mozart születési háza. A turista vendéglő folyosóján belém botlott egy ripacsos képű állat (osztrák volt a hülye); a Dirndel-jét leste-várta s talán vetélkedő társának nézett, mert rám mordult. Én meg visszamorogtam. Körülbelől ökörnek címeztük egymást, vasvilla szemekkel háromszázados gyűlöletet hánytunk egymásra s a lehető legmélyebb undorral távoztunk más-más csillag felé. A hotelben különben nagyon leszállt a becsületem, mert nem kezdettem ki a szobalánnyal. Kedvem, hitem, pénzem, mindenem fogytán ; gyűlölni kezdtem a közömbös világot és visszasírtam az én bolondos szép Párisomat.
A kis Salzburg éppen a császárt ünnepelte.
XIX.
Salzburgból Bécsig szakadó esőben vágtattam kelet felé, haj! kelet felé. Hadd sirassanak az egek, hiszen van rá okom, lesz rá okom. Végtelen bánat fogott el, mikor a császárváros alatt rám szakadt az éj. Színes lámpások vigyorogtak itt is a vágni való sötétségben; az osztrák megint örül, bizonyosan a mi ríkatásunkra. Bérkocsiban keresztűlnyargaltam a nagy, csendes városon és hazai gőzösre szálltam. Innen kezdve vége a jó világnak; a harmadik osztályon kerepelő tót asszonyok, köpködő magyarok juttatják eszembe, hogy szülőföldem dübörög alattam. Egy pesti kereskedő vigéc könyökeszakadtáig magasztalta Bécset és ócsárolta Budapestet ; nem volt, aki ellent mondjon, azért rnegittasúlt maga-magától és álomba fecsegte társait. Aludtak körültem a gondtalan utasok, csak magam virrasztottam, meg a szomszédban egy szabadságolt katona, aki torkaszakadtából harsogtatta az éjszakába: „Fújjad szellő, fújjad, hazafelé fújjad. . ." Fújt bennünket a szél hazafelé. Kihasadt a reggel, mikor földet ért a lábam Budapesten. Egy kicsit szürkének, kisszerűnek, falusiasnak láttam körútját a nyugati nagy Ringek után. Sebaj, magyar ég borúl rám, ha füstös, ha fakó. S milyen szépen beszél ez a villamos kalauz magyarul, pedig nem is az alföldön ringatták a bölcsőjét. Éhesen szaladtam a Dunapartra; hiába, ennek nincs párja még Stájerben sem. A Bazilika márványa és aranya, piros és fehér tónusa, királyi pompája, óriási kupolája felrázza elalélt lelkemet s egészen neki lelkesedtem. Átcsapott belém Budapest fiatalsága, nagyot akarása, önmagába vetett bizalma és örültem, hogy vagyunk. Ha építeni nem is tudunk úgy, mint a nagy nemzetek: van művészetünk, van irodalmunk, s ez maga a minden. Itt él Herczeg Ferenc, itt nőtt meg Ady Endre, itt sorakozik a Jövő zászlója alá egy sajátságos csapat, amelyiknek nagy névtelenségéből bukkannak majd elő a holnap zászlósai. Mire bánkódol hát, én szomorú lelkem ? Hiszen a te álmodat is lesz, aki tovább álmodja.
Óh, nem fájna az én lelkem, csak ez a megostorozott test ne volna átlyukgatva fájdalmak nyilaitól. Arra vállalkoztam, hogy az eget viszem vállaimon s a magam nyomorúságának keresztje alatt is leroskadok. Ha nem volna bennem valami öröklött vad elszánás, ezóta nem is állana testemnek sátora. De érzem magamban a fajzatom tragikumát: dacolva élni a halál pitvarában! És állok, állok, állok. A birokra hívott óriás Sors, ez az időtelen atlétája az örök Istennek, ropogtatja csontjaimat, olyanokat szorít a szívemen, hogy ájúlásig szédülök; de belemarok vaskezébe s nincs ideje korláthoz vágni. Újra összecsapunk, mint az Ariosto bömbölő hősei; nyár hevében, tél fagyában, éjszakák gyászában tart a nagy öklelődzés. Mikor lesz vége — nem tudom. Majd ha mindakét vállam a földet éri. Addig öklöz, vág a Sors, hogy szakad rólam a vér és víz. De még állok. Még állok.
Pár napot töltöttem Pesten. Az utolsónak a reggelén, Seregek Ura az égben, kivel ütközöm össze a kapum alatt ? Morcos társammal, rettentő Bodor Aladárral és megtépett tollazatú Loránd úrral. Jöttek Münchenből az árvák. Szemrehányások vizében fürösztötték meg fejemet, de azért örültünk egymásnak. Hallom, hogy Párisból való kiszakadásunkat észre sem vették! Az autóbuszok csak olyan őrülten dorombolnak, az utcai kofák csak úgy acsarkodnak, az Eiffel csak áll, a Szajnaparti könyves gazda csak ül; a Mauguin-ban csak öt krajcár két csésze feketekávé. Hát érdemes volt ezért elbúcsúzni tőle ? Bizony, bizony, jobb lett volna ott maradnunk.
Fölszedtem sátorfámat, elváltam a fiúktól s mentem még egy kicsit kelet felé. Arany János olyan kedvemre való szomorkásan mondja: „Keletre mint a berki szellő, mely a lombok közt rést talál, keletre mint az égi felhő, mely ott egy kedves sírra száll". Napkeletre vándoroltam én is. A gőzös most az egyszer jobb ügyhöz méltó hamarsággal rohant velem keresztül a nagy pusztán; mégis olyan hosszas szomorúság szállta meg a lelkemet. Puszta, puszta, te vagy az üresség képe, a szegénység képe. Idézlek, haladás szelleme, örök ürességeket betöltő Erő! Növessz e zöldbarna tengersík földből fehérkövű városokat, komoly palotákat, buzogtass új magyar vért az ős csontokból. Mert minden kor az elődjeit eszi a fölszántott, bevetett humuszból. Akiknek testéből ami búzánk sarjadott, nyak vágó, keményhitű, toronydöntő magyarok voltak; együk magunkba vérüket, s lekötött vak erejüknek adjunk szemeket, hogy ne nyakat vágjon, hanem gazdag rendet a Boldogság országában, ne rossz istent féljen, hanem igazságot hirdessen, ne idegen tornyokat döntsön, hanem magyarokat emeljen. Ha elveszünk, így hősiesen veszünk; ha pedig csodákat írt számunkra a Megfoghatatlan : tegyünk a csodák fejére koronát.
Mikor beléptem lapos Debrecenbe, halálos idegenség meredt rám. Mindig, mindig ezt érzem, valahányszor hosszabb idő múlva visszahanyatlok bele. A csendes nem létel gunnyaszt a csonka kis tornyon; olyan alacsony minden, hogy csak az eget látom. Valami szürke zaj, álmos hánykolódás kapaszkodik el a fülemig. Csak a Nagytemplom áll eleven-komolyan, mint kétfejű gárdistája a lelkek Urának. Az öreg kollégiumból mély zsibongás morajlik ki; jól ismerem ezt a zajt: a nagy könyvtár tenger könyvének írótábora isserahadázik elébem, megérzették, hogy én jövök. Üdvözlégy ezerfejű Cézár, egy halni nem akaró köszönt.
Benyitok Kar-utcai kis házunkba. A szívem úgy ver, mint szerelmi találkozón. Vajjon ki ugrik legelőször elébem ? Az udvaron senki. A szobában senki. Halálos, halálos csend mindenütt. Teremtő Isten, hát ez az én hazám ? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratók híján siratom, siratom szegény magamat.
(Vége)
Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése