2017. október 31., kedd

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (15)

KALKUTTA 
1831

Kalkutta, 1831. április 23.

Végre itt vagyok Kalkuttában. Életem egy újabb szakaszába lépek. Remélem, nem lesz hosszú, mert változatlanul folytatni akarom utam a végső célig, a Felső-Ázsia-i török-mongol sztyeppékig.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.
Több napon át követtük a Szatledzs zsibongó folyását, melynek szakadatlan moraja betölti a szűk völgyet, és néha kicsi kis tornyok bukkantak fel a szemünk előtt a szédületesen meredek hegyoldalban. Aztán áthaladtunk Rampuron is, Bishawar szegényes fővárosán, és Kotgarh felé tartottunk. Kevéssel a szimlai elágazás előtt, Kennedy ezredének egy gurka őrmestere várt ránk már néhány napja, hogy felvigyen minket Szimlába, mert a szabathui szobák mind foglaltak voltak. Én már ismertem az odavezető utat, de most mégis ugyanazzal az elragadtatással néztem, mint az első alkalommal. Ez a lassú léptekkel megtett útszakasz az óriásira nőtt deodár cédrusok miatt egyenesen elbűvölő. A levegő hihetetlenül könnyű ebben a monszunt követő utószezonban. Az erdő finom illatokat áraszt, melyek még fokozzák a gyönyört, míg valami áttetsző ködfátyol, mely mintha a talajból szállna fel, enyhén kékes árnyalattal vonja be a vidéket. A madarak éneke, a patakok csobogása friss muzsikával tölti meg ezt a lakatlan világot. Kennedy, aki semmit nem bíz a véletlenre, felköveztette a régi utat, amely most kocsival járható, de gyalogosan is sokkal könnyebb menni rajta. Mikor a nagy falu szélére értünk, meglepetve láttam, hogy távollétemben új házak bújtak ki a földből, mások meg most épülnek. Kennedy villája, mely azelőtt magányosan állt ott, már nincs egyedül. Kényelmesen elhelyezkedtem nála, mintha csak otthon lennék, ahogy felettese nevében az őrmester felkért rá. A szolgálók odarohantak, elvették a csomagjaimat, és mivel azt hitték, hogy én is olyan vagyok, mint a többi fehérember, mindjárt egy sor jő erős itallal, pálinkával kínáltak, melyeket érintetlenül visszaküldtem. Este olyan fényes lakoma várt, amilyent már három és fél éve nem láttam, de annyira elszoktam ezektől a lassú tűzön főtt szószoktól és komplikált ételektől, hogy igazából semmi örömet nem leltem bennük. Mivel a szolgálók indiaiak voltak, akik nem ismerik a Tibetben oly kedvelt vajas teát, sem pedig a pörkölt árpával készült campát, alá kellett vetnem magam a helybeli ízlésnek, és bele kellett törődnöm szimlai tartózkodásom alatt, hogy lemondjak megszokott étrendemről.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.

(Folytatjuk)

2017. október 27., péntek

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (14)

Kanam, 1830. július 1.

Pasmina kecskék
Újra egyedül. Szangje Puncog visszatért múlt hónap 28-án Ladakba, hároméves szerződésünk lejártával. Lelkiismeretesen megtartotta szavát, amiért hálával tartozom neki. 1827. június végén érkezett, és 1830. június végén mondott búcsút nekem, amint kérte rá Kennedy, mivel az én számomra is három teljes esztendőt engedélyeztek, hogy itt lakhassak Kanamban. De én hosszabbítást kaptam, és csak jövő ősszel kell leereszkednem a hegyről.
Noha engem nem nyomaszt a magány, nehezen viselem ezt az elválást. Annyira megszoktuk már egymást, hogy eggyé váltunk, ha két külön alakban is. Megértem viszont azt is, hogy egy ilyen hosszú távollét után már szeretné látni hazáját, a feleségét és a családját, a barátait, az ismerőseit, folytatni szeretné megszokott tevékenységét, annál is inkább, mert a társaságom nyilván unalmasnak tűnt neki igen gyakran. Ez a szótárszerkesztői munka, amit végzek, a legkevésbé sem szórakoztató. Tény ugyan, hogy Szangje Puncog megfontoltsága nem ismer határt, mégsem hittem, hogy hiányozni fog neki ez az elmélyült, tudományos munka, melynek mindketten szenteltük magunkat. Nem győztem csodálni higgadtságát, hogy mindent el tud viselni, beleértve az én bizarr, már-már nevetséges kérdéseimet, anélkül, hogy rossz képet vágott volna hozzá, és gyakorlatilag minden szeszélyemnek eleget tett, legalábbis addig, míg idővel és ismereteim gyarapodásával már nem volt rá szükség, hogy mindent elmagyarázzon. Jellegzetes képviselője volt azoknak a nagykultúrájú tibetieknek, akiket semmi nem köt már, és távol állnak az anyagias gondolkodástól. Elvégre több ingatlanja van, egy ex-királyné férje, egy király sógora, tagja az ország kormányának, és megkapta a nyilván irigyelt főorvosi címet. De azért megmaradt olyan egyszerűnek, amilyen valaha volt, nem törődik vele, hogy milyen elhanyagolt a külseje, hogy a csizmája sarka lekopott már, hogy nem éri soha víz az arcát, és a körmei feketéllnek. Több mint öt teljes esztendőt töltöttünk együtt, mely alatt fáradhatatlanul adta át nekem a tudományát, kivéve phuktáli tartózkodásunk idején. A szótár, melyet publikálni szeretnék, éppúgy az ő műve is, annyira nyilvánvaló, hogy nála nélkül soha nem lát napvilágot. És ez áll mindenre, amit Tibet civilizációjáról, és az uralkodó vallásról írok majd.
Viszontlátom-e valaha? Nem hinném, legfeljebb levélben tarthatjuk a kapcsolatot. Életutunk, mely oly hosszú ideig ugyanazt az irányt követte, most szétválik. Az övé hazájába vezet, engem meg újra elfog az a még mindig kielégítetlen vágy, hogy folytassam az utat népem bölcsőhelye felé.
Alig ment még el, mikor üzenetet kaptam Kennedy kapitánytól. Arról értesít, hogy egy francia természettudós megy át erre közelesen, egy bizonyos Victor Jacquemont, és meg szeretne ismerkedni velem. Ez egy igen tehetséges felfedező, tette hozzá, akit a párizsi Természettudományi múzeum küldött ide, hogy tanulmányozza a Himalája növény-, állat-, ásvány-és kőzetvilágát. Kennedy a legjobbakat mondja róla, és biztos benne, hogy jól elbeszélgetünk majd. El szeretném hinni, de aggaszt kicsit, hogy francia tudásom csak annyi, amennyit könyvből meg tudtam tanulni. Minden nehézség nélkül olvasom a klasszikus szerzőket, sőt még írni is tudok ennek az úrnak a nyelvén, ha némi nehézséggel is, de azért korrektül. Ami a beszédet illeti, arról inkább hallgassunk. Göttingen óta nem gyakoroltam, ott látogattam olykor egy idős párizsi hölgy szalonját, hogy figyeljem a beszélgetést, és magam is megpróbálkozzak részt venni benne. Tizennégy éve már ennek. Azóta csak a Willock testvérekkel nyílt rá alkalmam, mert ezek folyékonyán beszélték a franciát, amelyen kedvtelve váltottak szót egymással. Azt hiszem, jobb lenne, ha angolul beszélnék vele, feltéve, ha tud angolul, amit azért valószínűnek tartok. Ezt a nyelvet sem ismerem tökéletesen, sőt távol állok tőle, de mégis nagyobb gyakorlatom van benne, mint a franciában. Ha így sem megy, akkor nincs más hátra, mint a latin. A természettudósok mindnyájan tudnak latinul.

Kanam, 1830. augusztus 2.

Jacquemont úr július 26-án érkezett, a nyári monszun legközepén. Szerencsére több napig nem esett, így zavartalanul elgyönyörködhettem a nyári Kinawar szépségében. Mihelyt elszállásolták, írt néhány sort, hogy mielőbb szeretne felkeresni zsupfedeles házamban, ha nem félne, hogy megzavarja nyugalmamat. Azonnal elindultam ideiglenes szállására, még arra se hagyva időt, hogy levessem azt a bizarr, exotikus öltözetet, melyet viselek, és magamra kapjam európai ruhám, annyira szerettem volna üdvözölni már, és megmondani, milyen örömmel látom itt Kanamban. Belépve a sátrába lehúztam a cipőmet, ahogy mindig is teszem, ami láthatóan meglepte. Megnézett jól, úgy felülről, mert legalább húsz centiméterrel magasabb volt nálam, és már pergett is a nyelve, méghozzá kitűnő angolsággal, miután Kennedytől megtudta, hogy nincs nagy gyakorlatom hazája nyelvén. Noha útiruhát viselt, ahogy illik valakihez, aki felfedezőúton jár, bennem mégis egy elegáns dendi benyomását keltette, aki sokat ad a külsejére, egyébként igen szép arca van, lágy, kellemes hangja, és főleg rettentően biztos magában. Nálam sokkal fiatalabb, hisz még harmincéves sincs, de tapasztaltnak látszik, mint aki sok mindent megélt már, és sok mindent látott. Le akart ültetni, amit udvariasan elhárítottam, még azontúl is, hogy kiküldte a szolgákat, és jóidéig állva beszélgettünk. A keleti udvariassági formák, amiket úgy éreztem, vele szemben is alkalmaznom kell, baráti rosszallását váltották ki, és felhívta figyelmemet, hogy ez a túlzott megalázkodás nincs szokásban egyenrangú, európai emberek közt. Aztán a szívélyes bemutatkozás után elbúcsúztunk egymástól, és közölte, hogy másnap meglátogat.
Július 27-e reggelén csakugyan bekopogott kis házam ajtaján. Magas termete nem engedte, hogy kiegyenesedjen a túl alacsony szobában, leült a fekvőhelyemre, és egy sereg kérdést tett fel. Rögvest megéreztem, hogy valami nagy, intellektuális kíváncsiság fűti, hogy mindent meg szeretne érteni. Szemtől-szemben az egyetlen fehér emberrel, aki ismeri a tibeti nyelvet, nem állta meg, hogy ne vessen alá egy valóságos kihallgatásnak. Először is többet akart tudni rólam, mint amennyit Kennedy mondhatott neki. El kellett mesélni az egész életemet, hogy milyen tanulmányokat folytattam, ázsiai utazásom, és persze, hogy mi célból jöttem ide. Nagyon figyelt minden szavamra, mintha jegyzőkönyvet akart volna vezetni a beszélgetésről. Az volt a benyomásom, hogy a legapróbb mozzanat sem kerüli el a figyelmét. Amikor elmeséltem neki, hogy megtanultam görögül, latinul, héberül, sőt még oroszul is, már jegyezte is a füzetébe, mint aki valami lényegeset lát benne. Nyilván a személyem is érdekelte, persze főként azért jött, hogy a tibeti nyelvről beszéljek neki. Szívesen hajlottam rá, látva, hogy mennyire issza a szavaimat. Több órán át erről folyt a szó. Megmutattam tibeti könyveimet, elmondtam, milyen munkát végzek, beszéltem nagy vonásokban a tibeti és indiai buddhizmusról, a művészeti és a tudományos életről. Próbáltam érzékeltetni vele a helyesírás és a köznyelv, valamint a klasszikus nyelv közti különbséget. Célzást tettem Georgi atya „Tibeti ábécé" -című munkájának abszurditásaira. Igyekeztem jó arcot vágni záporozó kérdéseihez, majd elvittem a monostor könyvtárába, ahonnét visszakísértem a táborhelyére a falu keleti kijáratánál. A rákövetkező napokban is eljött hozzám, és elnézést kért, hogy ennyire igénybe vesz. Még egy sereg más témát is fel akart vetni, pontosabban hallani róluk engem. Ennek a kívánságának is eleget tettem, és legjobb tehetségem szerint válaszolgattam a kérdéseire. Ő meg újra teleírt jegyzeteivel több tíz oldalt, és néha meg kellett ismételnem a szavakat, melyeket nem értett meg rossz angolságom miatt, sőt egy-egy szó értelmét is magyaráznom kellett. Persze tudni szeretett volna sok mindent a lámámról is, és sajnálta, hogy nem volt szerencséje találkozni vele, amint remélte ezt. Úgy éreztem, ömlik belőlem a szó. Több órán át kifogyhatatlan voltam, és repesett a szívem az örömtől, hogy egy ilyen ritka alkalomra leltem, és kiadhatom végre magamból ezt a hét év alatt felhalmozott sok-sok ismeretet.
Július 29-én, amikor harmadszor is megjelent nálam, bevallotta, hogy már úton kellene lennie Szungnam és Szpiti felé, de késleltette az indulást augusztus 1 reggeléig, annyira élvezi, ahogy elmagyarázom a dolgokat, és annyi minden kérdeznivalója van még. Rokonszenvesnek találtam ezt az őszinteséget, mely méltó volt ahhoz az erőfeszítéshez, melyet elvárt tőlem. A fekhelyemen ült, és egymásután írta tele a lapokat, mialatt meséltem neki, amit csak hallani akart Tibetről, a buddhizmusról, az „Om mani padmé hum!" szövegű mágikus formuláról, a Szikander Rumi névről, ahogy hívnak engem itt, a Tibetben honos vallási szertartásokról, a zarándoklatokról, a kinawariak beszédmodoráról, Szakjamuni személyiségéről, Ladák éghajlatáról, és mit tudom én miről még. Idővel már beleunhattam volna ezekbe a véget érni nem akaró látogatásokba, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. Rosszul láttam Jacquemont igyekezetében, mellyel minden áron szóra akart bírni, csodálatának kifejezését eredeti szellemem iránt? Nem hinném. Először csak egyszerűen udvariasságból fogadtam, aztán hamarosan rokonszenvből, melyet megkapó egyénisége váltott ki belőlem, és végül már barátságból. Igazi örömömre szolgált, hogy ezzel az égből pottyant franciával tölthettem el azt a hat napot, mely alatt többet beszéltem, mint a megelőző hat hónap során együttvéve.
Hozzá kell még tennem, ha teljes akarok lenni, hogy a személyem, és tevékenységem iránt tanúsított vitathatatlan érdeklődését látva, a legelemibb udvariasságnak tartottam, hogy megkérdezzem tőle, mi minden történt elindulásom óta Európában, már csak azért is, hogy másról is beszéljünk, mint Tibetről, a tibetiekről, meg a buddhizmusról. Nem bánom a kérdést, mert több dolgot tudtam meg néhány óra alatt, semmint gondoltam volna.
Ha valójában számba veszem azt a temérdek információt, mellyel szolgált nekem, a legnagyobb zavarban vagyok. Emlékszem, először is arról tájékoztatott, hogy a görögök felkeltek a törökök ellen alig egy évvel utána, hogy átkeltem a szigetcsoporton, és a Kio sziget, melynek a közelében hajóztam el 1820. februárjában, rettentő vérontás színhelye volt, mely az egész Európát felháborította. Ezután szállt harcba Lord Byron, a híres angol költő a felkelők oldalán, és lelte halálát 1824-ben a Korintoszi öböl bejáratánál levő csatatéren. Aztán a francia hajósról mesélt, akivel a Jóreménység-foknál találkozott, úton India felé, mikor ez a Csendes-óceánról tért meg éppen, ahol rátalált arra a helyre, ahol a La Pérouse hajótörést szenvedett. Megjegyezte, hogy a hajós egy bizonyos Miloi Vénuszt hozott magával Franciaországba, nem mertem megkérdezni, hogy azonos-e az eredetivel, félve, hogy még tudatlannak tart. Majd, hogy 1822-ben sikerült kibetűzni az egyiptomi hieroglifákat egy honfitársának, Champollionnak, hajói értettem. Azzal a szája szögletében mindig ott bujkáló kis iróniával jelezte nekem, mint valami óriási, az egész emberiség történetét meghatározó eseményt, egy szenzációs mű 1826-os megjelenését, melynek szerzője egy bizonyos Brillat-Savarin. Aztán író barátairól beszélt, Stendhal-ról, aki az „Armance" című szerelmes regényt írta, és Prosper Mérimée-ről, aki a maga mulattatására afféle beugrató szövegeket írt, mint a „Klára Gazul színháza", és az úgynevezett „illir költemények"-et, melyet „A guzla", ez az egyhúros hangszer nevét viselő címen gyűjtött egybe. Igazi sikert ért el velük, hangoztatta Jacquemont, és még inkább, mikor megtudták, hogy valójában csak afféle élcek. De valamivel különösképp felhívta a figyelmemet, nevezetesen avval, amit a tudomány haladásáról mondott, így tudtam meg, hogy egy Séguin nevű mérnök a Rhone folyón Tournonnál, nemrég egy pillérek nélküli hidat épített, egy „függőhidat". És még ennél is nagyobb szenzációként újságolta, hogy egy Nicéphore Niepce (ezt a nevet nem lehet elfelejteni) nevű kémikusnak zselatin-lemezeken sikerült képeket rögzíteni, melyek szabad szemmel láthatók. Hát ez már hihetetlen! Most hét éve kezdtek világítani Párizsban gázzal, melyet csöveken át vezetnek oda egy onnan mérföldekre lévő üzemből. Ezután újra rátért hőn szeretett tudományára, a természettudományra, és elmagyarázta az „evolúció" teóriáját, melyet a múlt évben elhunyt Lamarck dolgozott ki, és amely ha megerősítést nyer, megdönti az élőlények evolúciójáról alkotott elképzelésünket, beleértve az emberi fajét is. Evvel kapcsolatban említette egy Boucher de Perthes nevű kutató felfedezését, aki azt állítja, hogy be tudja bizonyítani szilikátos kőzetek segítségével, hogy már a Bibliát megelőző időkben is éltek emberek. Őszintén kérdem magamtól, hogy vajon nem egy szédítés ez is, annyira hihetetlennek és szentségtörőnek érzi az ember, hogy valaki olyat merjen állítani, ami ellentmond a szentkönyveinkben írottakkal? Ha jobban megfigyeltem volna, hogy mi történik a világban, akkor nyilván tisztában lennék vele, hogy meglepő időket élünk, hogy azt ne mondjam, forradalmi időket. Nem telik el úgy egy hónap, hogy ne jöjjön valami új felfedezés híre, ami a világ legdinamikusabb helyévé avatja Európát. Sajnos, ugyanakkor azt is meg kell állapítanom, hogy az osztrák birodalomban semmi nem mozdul politikai téren. Hazafiaink ugyan mozgolódnak, de Metternich úr mindig ott terem, hogy megtörje harci lendületüket, és véget vessen minden reménynek. Magyarországnak mindig azt kell csinálnia, amit fentről mondanak neki, és Erdély most is úgy él, mintha még a középkorban lennénk. Lánglelkű kolozsvári és nagyenyedi barátaim akarata ellenére, semmi nem változik itt a Kárpátok ölelésében. Fel kell kelnünk Bécs zsarnoksága ellen, ahogy a görögök is tették a török ellen? És mit várhatunk tőle? Amit Jacqeumont-tól hallok, az megnyugtat és nyugtalansággal tölt el egyszerre. Mindez a nagy haladás náluk, ha nem profitálunk belőle, még csak növeli késésünket, és mind nehezebb lesz behozni. Azt hiszem ideje, hogy a magyarok minden erejüket mozgósítsák, de egyszer már a saját javukra, és szétszakítsák láncaikat, melyek túl hosszú ideje tartják fogva a múltban.

Kanam, 1830. szeptember 22.

Augusztus 1-eje hajnalán láttam, amint Jacquemont távolodik kis csapatával. Nem búcsúztam el tőle, tudtam, hogy visszajövet a kínai határról áthalad majd Kanamon, és nem mulasztja el, hogy megálljon még utoljára nálam. Kifejezetten megmondta: „Minden nap egyre többet akarok tudni Tibetről." Ezt a mértéktelen ambíciót meglehetősen hízelgőnek találtam, mivel Gerard doktoron kívül mostanáig senki nem mutatott valódi érdeklődést a kutatásaim iránt. Ezzel a francia természettudóssal kellett találkoznom, hogy egy olyan emberrel találjam magam szembe, aki őszinte elragadtatással hallgatja, amit mondok, mégha nem is állt egyáltalán a szándékában, hogy a tibeti nyelvet tanulja, és mindamellett, hogy egy bizonyos megvetést vettem észre benne a buddhizmus iránt.
Hét héttel később, szeptember 20-án, csakugyan újra felütötte sátrát a faluban. Valahogy most nagyobbnak láttam, mint korábban, lebarnult, kicsit lefogyott, és nagyon elégedett volt az útján szerzett tapasztalatokkal. Büszkén mutatta a ládákat, melyeket szolgái leraktak, és amelyekben növényeket, köveket, rajzokat, ritka tárgyakat, valamint egy halom teleírt papírlapot hozott magával vissza. Ezúttal inkább ő volt bőbeszédű, és sietve mesélte, mi minden érdekeset tapasztalt. Aztán visszatértünk a régi metódushoz, és kérdést kérdés után tett fel nekem. Érdeklődött, mit tudok Allardról és Venturáról, meg Randzsit Singh maharadzsáról. Kikérte véleményem arról az összehasonlításról, melyet a római katolikus vallásgyakorlat és a tibeti szertartások között tesznek néha. Aztán rólam is többet akart tudni, és ami egy alkalommal még megbocsátható, azon kaptam magamat, hogy bizalmas dolgokat mondok el neki. Bevallottam, hogy minden pénzforrás nélkül jöttem Keletre, mint egy vaktában kilőtt rakéta, de valami ellenállhatatlan hév hajtott, és az a meggyőződés, hogy sikerül megfejtenem honnan származunk, mi, magyarok. El kell ismernem, hogy ma már nem fűt akkora hév, és ha ugyanaz is a meggyőződésem, sajnos, ez nem elegendő hozzá, hogy legyűrjem az akadályokat, melyek mostanáig mindig meggátolták, hogy folytassam utamat. Igazat megvallva már fáraszt ez a hosszú, kanami tartózkodás. Most, hogy a lámám eltávozott, én se maradok itt, kezembe veszem újra a vándorbotot. Megkérdezte tőlem Jacquemont, hogy nem szándékszom-e visszatérni Erdélybe. Hát nem! Erre csak akkor gondolok majd, ha elértem a célom, ha rátaláltam népem bölcsőhelyére. Addig egyetlen dologról lehet szó, menni, menni előre, és nem nézni hátra. Annyi mindenesetre biztos, hogy túl soká időztem a Himalájában. Most feltétlenül Kalkuttába kell mennem, kiadatni műveimet, és folytatni az utat Mongólia felé. Már így is elég sok időt vesztettem.
Aztán a poliandriáról, a többférjűségről beszéltünk, erről a tibetieknél eléggé elterjedt társadalmi jelenségről, melynek fő oka egy bizonyos fennmaradási ösztönben rejlik. A himalájai emberek jól tudják, hogy létfeltételeik igen korlátozottak, és óriás hegyeik miatt, melyek oldalában laknak, teljességgel lehetetlen növelni a lakosság számát, és méginkább megsokszorozni azt. Ha egy nőt több fiútestvérrel házasítanak meg, ez gátolja a szaporodását, ami katasztrofális lenne. A többférjűséget nem ítélhetjük meg európai és keresztény normáink alapján. Semmiféle erkölcstelenség nincs benne. Ami megüt minket, ez inkább a jelenség ritkasága máshol. Mintahogy a többnejűség, éppúgy a többférjűség sem valami irigylésreméltó állapot, sem a nő, sem pedig különböző férjei számára. Egyedül a legidősebb fiútestvér jár jól, mert így nem kell felosztani a család birtokában lévő földeket, és a születendő gyermekeket, akárki legyen is a valódi apa, úgy tekintik, mint a sajátjukat. Egyébként az látszik, hogy a többférjűségben élő házastársak általános megelégedésre élik életüket. Biztosítottak róla, hogy nem veszekednek egymással, és jobb a harmónia köztük, mint a monogám házasságokban. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a tibeti nők erős jelleműek, és határozottabban képviselik érdekeiket, mint a férfiak. Victor Jacquemont megerősített benne, hogy tapasztalatai teljesen azonosak az enyéimmel.
Észrevette asztalomon azt a halom igen nagy méretű papírlapot, amilyeneket látni errefelé, és megkérdezte, miért olyan nevetségesen nagyok. Azt feleltem, hogy bizonyára amiatt, mert kézi erővel és nem valami fejlett technikával gyártják őket a monostorokban, saját szükségletükre. A papír itt igen becses anyag, és a szeder valamint a bambusz összekevert rostjaiból állítják elő, olyan fákból, amelyek nem teremnek meg ebben a magasságban. Takarékosságból sok itt termő növényt kevernek hozzá, a nevüket nem tudom. Az így keletkezett anyagot hosszasan áztatják, majd vízbe téve ütögetik, míg csak nem nyernek egy kissé szemcsés, és nem is mindig túl fehér vagy távolról se túl fehér masszát. Aztán lapokat préselnek belőle, és miután megszárították őket, összeragasztják. Századok óta ezekhez a nagyméretű lapokhoz szoktak, melyeket aztán szétvágnak, és ezekből készülnek a mindig igen hosszúkás formájú tibeti könyvek.
Rátértünk ezután az úgynevezett pasmina kecskék tenyésztésére, melyekből azt a rendkívül finom szálú kasmir sálat készítik. Egészségügyi téren tett megfigyeléseiről is számot adott nekem, nevezetesen, hogy milyen sok a golyvás ember. Ezt én is megerősítettem, mondván, hogy a nyaknak ez a deformáltsága nemcsak Kinawarban gyakori, de az egész Himalájában, ami azt mutatja, hogy a földkerekség hegyvidékein lakók betegsége ez. Sem ő, sem én, akik pedig mindketten hallgattunk orvosi előadásokat is, nem tudjuk, hogyan lehet gyógyítani ezt a különös betegséget, mely sokszor egész a gyöngeelméjűségig menő lelki zavarokkal párosul. Csak annyit tanultunk meg vele kapcsolatban, hogy a XIII. század vége óta Lanfranc de Milán tanításának köszönhetően összefüggés áll fenn ez a betegség és az ivóvíz minősége közt, és hogy a XVI. században Paracelzus kimutatta, hogy a golyva az értelmi képesség csökkenését, sőt teljes elfajulását vonja maga után. De pillanatnyilag, amikor e sorokat írom, sajnos nem lehet még gyógyítani.
Eszmecserénk végén, és a körkép után, melyet felfestettünk, hosszabb megjegyzést fűztem a lámaista egyházat egyaránt magukénak valló, különböző iskolákhoz. Nem tudom, hogy nagyon éles megfigyelőképessége ellenére, fel tudta-e fogni, hogy miben különbözik például egy nyingmapa egy szakj apától, vagy egy kargjudpától, vagy épp egy drukpától, mely a legelterjedtebb szekta Ladákban és Butanban. Hogy megpróbáljam érzékeltetni vele a tibeti filozófiai iskolák közti olykor egész finom árnyalati különbségeket, a katolikus szerzetesrendekkel hasonlítottam össze őket, ha természetesen nem is lehet egyenlőség! jelet húzni köztük. Úgy láttam, hogy az a kis történelemóra, amit tartottam neki, egyáltalán nem untatja, de el kell ismernem, hogy nem valami könnyű eligazodni abban a kétségtelen zűrzavarban, ami a tibeti buddhizmusban uralkodik.
Szeptember 22-e reggelén végleg búcsút vett tőlem, megjegyezve, hogy még találkozhatunk, ha magam is lemegyek Szimlába vagy Szabathuba Kennedy kapitányhoz, mert minden valószínűség szerint ő is vendége lesz október és november hónapokban. Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, csakugyan akkor kéne lemennem Kanamból, mivel az elmúlt május 31-én Kennedynek küldött kérelmemnek helyt adtak, és engedélyt kaptam, hogy november elsejéig itt maradhassak.
Jacquemont távozása után nem fogtam azonnal munkához, hanem kiültem a ház előtti kis, teraszos kertbe, aztán anélkül, hogy valóban láttam volna, csak bámultam azt a néhány főzelékpalántát, melyet még én ültettem el, és ez a most lezajlott találkozás járt az eszemben, melyre itt került sor angol Indiában, egy Isten háta mögötti vidék mélyén, székely szegényparasztok fia, aki vagyok, s a Francia Tudományos Akadémia tagjának a fia közt, aki most a látogatóm volt. Egyfelől egy olyan emberről van szó, akinek az iskolai évek alatt cselédként is dolgoznia kellett, mert annyira szegény volt, hogy még vakációra sem tudott hazamenni, és aratónak szegődött el, hogy egy kevés pénzt keressen. Másfelől meg a párizsi nagyburzsoázia egy módos családjában, a pénzarisztokrácia egyik utcájában, a Faubourg Saint-Germain egy lakásának puha fészkében nevelkedett fiatalemberről, akinek minden lehetősége megvolt hozzá, hogy saját kedvteléséből orvosi, kémikusi és természettudományi tanulmányokat folytasson. Nekem a szükség parancsolta, hogy mondjak le az élet minden öröméről, és aszkétaként éljek, mert csak így tudom teljesíteni küldetésemet. Ő a világ legszebb fővárosának irodalmi és politikai szalonjaiban csaknem mindennapos vendég, este színházba, operába jár, utána valami rangos étteremben vacsorázik. És olyan hírneves személyiségek barátságát élvezi, mint Georges Cuvier báró, a kémikus Thénard, a filozófus Destutt de Tracy, a tábornok La Fayette márki, a festőművész Gérard báró, írók, mint Stendhal és Prosper Mérimée, természettudósok, mint Antoine és Adrién de Jussieu, és Rossini, a zeneszerző például. Én egy távoli császár távoli alattvalója, a kis Erdély lakója vagyok, kiszolgáltatva a székelységet sújtó kegyetlen törvénynek, mely népemet örök katonáskodásra kárhoztatja. Ő egy nagy, erős és gazdag nemzet állampolgára, aki szabadon járhat-kelhet, és szabad folyvást engedhet gondolatainak. Mindehhez járul még ellentétes természetünk. Ő könnyed, szellemes, vidám lelkületű, ironikus, és a szemtelenségig szatirikus alkat, de mindig bájjal. Én afféle komoly, puritán, aszkéta típus vagyok, aki fél áthágni a szabályokat, aki nem tudja túltenni magát alacsonyrendűségén, és hajlamos az elmélyülésre. Micsoda hatalmas a különbség kettőnk közt! Semmi, ami közelebb tudna hozni minket egymáshoz, semmi, hacsaknem a tudomány és a munka iránti szerelmünk, melynek elnyeréséhez egyazon mohó kíváncsisággal kell fürkésznünk a világ titkait. És mi, akik ellenkező irányból és merőben ellentétes körülmények közt indultunk, végül egymásra leltünk, és talán megértettük egymást Felső Bishawar ezen az eldugott helyén, ahol nem gondolhattuk, hogy egyszer összetalálkozunk. Dehát ilyen a sors, Isten kifürkészhetetlen akarata. Néha, mintha szeszélyből tenné, olyan egyedüli alkalmakkal ajándékoz meg minket, melyek az élet sóját adják. Jacquemont-tal való találkozásom valószínűleg egy emlékezetes pillanata marad ennek a sok, csaknem eseménytelen esztendőnek, melyet úgy éltem meg, mint egy remete, magányosan, a feledés homályában.

(Folytatjuk)

2017. október 23., hétfő

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (13)

Kanam, 1829. augusztus 21.

Azt hittem, hogy ez az 1829-es év teljesen eseménytelenül megy végbe. Az első hét hónap valóban kínos lassúsággal telt el, és az ezt kitöltő száz valamennyi egyforma, színtelen, sótlan napot egyes-egyedül a lelkiismeretes munka töltötte be. De ma egy levelem jött Kalkuttából. Úgy ért, mint a derült égből a villámcsapás. Horace H. Wilson, a bengáli Ázsiai Társaság titkára közli benne, hogy a tudós társaság méltóztatott észrevenni, és váratlanul érdeklődésével tüntetni ki tibeti tanulmányaimat, minek folytán szerencséjének tartja tudatni velem, hogy érdeklődésének jeleként legutolsó ülésén hozott határozata alapján ötven rúpia havi járandóságban részesít, mellyel a kormánytól élvezett támogatást egészíti ki. Ezt az összeget visszamenőleg folyósítják június elsejei hatállyal, így egy 100 rúpiás utalványt is mellékelt a levélhez. Különösen arra kért, hogy tudassam vele, milyen könyvekre van szükségem, mert módjában áll beszerezni őket, és végtelenül örül, hogy ezzel is a segítségemre siethet. Túl szép, hogy el lehessen hinni.
Végeredményben mindezeknek örülnöm kellene. Megkapom a könyveket, melyek annyira hiányoztak eddig, és jövedelmem egyszeribe megkettőződik. De nekem mégis háborog a lelkem. Hát hogyan?! Az Ázsiai Társaság csak 1829. június 25-én lép ki némaságából, amikor Moorcoft már több mint hat éve felhívta a figyelmet munkásságomra? Közben még annyit se mondtak, hogy mukk, nemhogy valami bátorítás hagyta volna el a szájukat. Semmivel nem segítettek, soha nem léptek fel az érdekemben. Még a kisujjukat se mozdították, amikor több hónapon át Szabathuban kellett rostokolnom, mialatt az életrajzomat tanulmányozták, és gyanúba keveredtem, hogy az oroszok zsoldjában álló kém vagyok. Mindmáig figyelembe sem vettek, és most hirtelen tapsolni kezdenek, és ki akarnak fizetni avval az ötven rúpiával, ami egy alamizsna. Fel vagyok háborodva.
Szokásomtól eltérően, hogy félreteszem a postát, és késve válaszolok, most tüstént az asztalhoz ültem, hogy írjak Wilsonnak, a küldöncöt pedig, aki hozta Kennedytől a levelem, megkértem, hogy várja meg a választ, és vigye magával. Az minden szó nélkül leheveredett a szilvafa árnyékában, amely az én kicsi-kis kertem keleti oldalát ékesíti, és aludt egy jót, míg én küszködtem a fogalmazással. És mialatt az igazak álmát aludta, nekem nem kis erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam a dühöt, a kitörni akaró méltatlankodást. Mindig utáltam azokat, akik már csak a győzelmet segítik, akik az utolsó pillanatban állnak az ember mellé, a ravaszdiakat, akik lelkes kiáltásban törnek ki hirtelen, hogy feledtessék, egy hang sem jött ki eddig a torkukon. Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot én pontosan ebbe a kategóriába sorolom. Lehet, hogy tiszteletreméltó tudósok, de ellentétben azzal, amit hisznek magukról, nem dzsentlmenek. Egy igazi dzsentlemen először is méltányolta volna Moorcroft felhívását. Aztán időnként kért volna tőlem egy beszámolót. Tájékoztatott volna róla, hogy a szerampuri baptisták egy tibeti szótár kiadását tervezik. Megbízott volna valakit, vagy jobban mondva adott volna mellém egy munkatársat, aki segíteni tud kényes természetű és bonyolult kutatómunkámban.
Szóval azt tette volna, amit Wilson esztendőkön át elhanyagolt. Noha nem ismerem személyesen ezt a nagyérdemű szanszkritistát, nem érzek rokonszenvet iránta, és valóban nem tudom, miért is éreznék. Úgy találom, hogy nem szépen viselkedett, és nem csupán velem, hanem először is Moorcrofttal, azután Lord Amhersttel szemben is, aki már 1827 tavasza óta támogatásáról biztosított. Ha egyedül csak Wilsonra számíthatok, már régen éhen haltam volna a nyomortól, mielőtt még hasznos munkát végeznék.
Persze nem tálalhatom ki neki ilyen nyersen, ami bennem van. Csak megsérteném fölöslegesen. Majdnem biztos vagyok, hogy ellenkezőleg, ő azt hiszi, hogy július 15-i levelével nagy megtiszteltetésben részesített, még akkor is, ha az adminisztráció száraz és lélektelen stílusában volt megszövegezve különben. így meglehetősen visszafogottan írtam meg a levelem, melyben szárazon közöltem, hogy megkaptam sorait a száz rúpi-ás utalvánnyal, és minden köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy nem reflektálok rá, visszaküldöm. De emlékeztettem, hogy még 1823 áprilisában kértem a nagyérdemű Ázsiai Társaságot, hogy vegyen pártfogásába, nyújtson anyagi segítséget és lásson el könyvekkel. Úgy látszik azonban, hogy tevékenységem nem találták elég hasznosnak, és nem törődtek további sorsommal. Szótáram és nyelvtanom jelenleg a befejezés stádiumában áll, így nincs szükségem már mentőcsónakra. Ezzel szemben, mikor úgy egy év múlva elmegyek innét Kalkuttába Őfőméltósága beleegyezésével, és a nagyérdemű Ázsiai Társaságnak módja lesz megítélni munkám hasznát mind politikai, mind pedig tudományos szempontból, jut rá bőven időnk, hogy döntsünk a továbbiakról.
Mialatt rovom e sorokat, összeszorul a torkom. Lehet, hogy mindent felégettem magam mögött? Vajon hogy reagál rá levelezőtársam? Vajon hogy így megbántom önérzetében Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot, nem veszti-e értelmét ez a kalkuttai utazás? Eh, bánom is én! Ez a megszégyenítő eljárás annyira nyomja a lelkem, hogy nem tudok napirendre térni felette. Ki kellett mondani, ami bennem van.
Felébresztettem a küldöncöt, és kértem, hogy adja át levelem Kennedy kapitánynak, aki továbbítja, majd a jól végzett munka tudatában belemerültem olvasmányaimba, persze mellettem ült a láma. Jöjjön, aminek jönni kell!

Kanam, 1829. december 31.

Monoton egyformasággal, de szorgos munkában teltek újra a napok. Anélkül, hogy egy sort is elmulasztottam volna, folytattam a buddhista szentírás ezeregy tanulmányból álló két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak az olvasását, és nemcsak azért, hogy kiírjam a listáimon és feljegyzéseimben nem szereplő szavakat, hanem azért is, hogy jobban megbarátkozzak Tibet filozófiai gondolkodásával. A himalájai teológusok észjárásának megismerése rendkívül nagy tapasztalatot jelent, és roppantul gazdagítja a fiatal teológus szellemi világát, aki voltam a Göttingeni egyetemen végzett tanulmányaim idején. Főként azért fontos, mert megmutatja, hogy milyen finom árnyalatokban bővelkedik a tibeti irodalom, még ha igaz is, hogy maradandó műveinek legnagyobb részét szanszkrit eredetiből fordították. Ami ugyancsak meglep ezeknek a szent szövegeknek az útvesztőiben tett befejezhetetlen vándorlásaim során, ez hihetetlen változatosságuk.
Az ismeretek teljes tárháza megtalálható bennük, költészet, liturgia, yoga, nyelvtan, történelem, földrajz, orvostudomány, gyógyszertan, növénytan, csillagászat, mágikus praktikák, erkölcs, a monostori lét szabályai, persze a filozófia és a szorosan vett vallásos elmélkedések mellett.
Minden szépítgetés nélkül meg kell mondani, hogy ez egy meglehetősen bizarr művekből álló konglomerátum, melyet csak a legszélesebben értelmezett buddhizmus fűz össze egymással.
Az 1731-ben megjelent és 108 kötetből álló Narthang-i kiadást valami szétfolyó, elnyújtott, bőbeszédű stílus jellemzi, mely ellenállhatatlanul a középkorvégi, skolasztikus művekre, és a bizánci szerzők ismételgetéseire emlékeztet. De a Kandzsur nevet viselő gyűjteményhez még hozzá kell számítanunk a kommentárt, vagyis a Tandzsurt, amely maga is kétszázhuszonöt kötetet ölel fel. Az egész összesen egyezerötszázhatvankilenc különböző szöveget tartalmaz. Hogy fogalma legyen a „szentírás" szó jelentésének a mahayanista Buddha hagyományában annak, aki talán olvassa egyszer ezt a naplót, elmondom, nyilván érdekesnek találja, hogy a maga százhét ívével egyedül a Kandzsur csaknem fél tonnát nyom. „Tibeti Bibliáról" beszélni semmi értelme hát, mivel a mi Bibliánkat könnyen elviheti bárhová az ember. Ez egy vastag, elég nehéz könyv, de mindig kéznél lehet. Gyakran láttam gyerekkoromban, amikor szüleim a térdükre helyezik, és olvassák. Én is ezt tettem Nagyenyeden, aztán Göttingenben is, majd később Szabathuban. Ezzel szemben a tibeti szentkönyveket nyolcvan yak tudná csak elhúzni, és bekötve, becsomagolva, már százhatvan kellene hozzá.
A faragott falemezkék raktározására, melyekkel nyomtatják a szöveget, több akkora helyiségre van szükség, mint amekkora egy templom. Csaknem egy teljes esztendejébe kerül több tucat barátnak, míg elkészítenek egy ilyen kötetet, és most nem számítom az időt, melyet a faragó barátok töltenek a több százezer falemezke kifaragásával, sem pedig azokat, akik a könyvek bekötését végzik, még akkor is, ha nem túl díszes kötések. Szóval a Kandzsur és nélkülözhetetlen kiegészítőjének a készítése hatalmas munkával jár, és hosszú ideig dolgozik rajta az egész monostor.
Érthető, ha ilyen körülmények között nem sok kiadásban jelent meg, alig több, mint négyben, amióta napvilágot látott végleges formájában a múlt század idején, pontosabban a Narthang-ival együtt, amely a kezembe került. Egy ilyen kincs birtoklása nyilván nagy megtiszteltetés a monostor számára, még ha nem is tudják elolvasni az ottlakók. Alighanem ez az oka, hogy egyszerre csak egy kötetet hozhatok el, és még ezt is azzal a kikötéssel, hogy néhány napnál tovább nem tartom magamnál, noha senki nem várja, hogy ő is minél előbb olvashassa már. A komor pillantások, melyeket a szerzetesek vetnek rám, mikor átmegyek köztük a frissen kikölcsönzött, nagyértékű teherrel, minden kétséget kizáróan elárulják, milyen gyötrő érzés fogja el őket arra a gondolatra, hogy netán nem hozom majd vissza. Pedig meggyőződhettek már róla, hogy mindig gyorsan visszajövök vele, de ők mégis szívszorongva nézik, ahogy távolodom a becses könyvvel, mert valahogy úgy tekintik, mintha elrabolnám, sőt megbecsteleníteném. Közben rokonszenves vagyok nekik, és bizonyára sokra becsülik roppant erőfeszítésem, hogy megismerjem nyelvüket és civilizációjukat, de lelkűk mélyén úgy találják, hogy egy ilyen pogány fajzat, mint én is, túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ahogy ezeket a szent könyveket kezelem. Számukra a Kandzsurban Buddha személyesen szólal meg, ez Uruk legfőbb tanítása, aminek köszönhetik, hogy magukra találtak, és világosság gyűlt a lelkükben. Hogy egyik könyvét csakúgy a hónom alá kapom, ahogy bármilyen világi olvasmánnyal tenné az ember, és kiviszem a szent környezetből, ahol nyugszik, ez már csaknem szentségtörés. Ezt csak azért tehetem meg, mert az apát kifejezetten rájuk parancsolt, hogy ne gátoljanak a munkában, habár őmaga is félve nézi, mikor a könyvtárból kijövet keresztezzük egymást a monostor útjain. Olyan érzésem van, mint egy tettenért tolvajnak.
Mégha hajlanék is rá, hogy ne görnyedjek föléjük, nem lehet, mert a szent szövegek olvasása egyszerűen nélkülözhetetlen. Főképp ezek igazítanak el mind a szóhasználat és a filológia, mind pedig az irodalom és a vallás kérdéseiben. Hathatós tájékoztatást nyújtanak minden lehető és elképzelhető tárgykörben, mégha többnyire bonyolultan és nem túl világosan is. Sokféleségüket és bonyolultságukat tekintve, ezek a szövegek nem hasonlíthatók az Ótestamentum, valamint Mózes öt könyvének, Józsua könyvének, a Bírák könyvének, Ezdrás könyvének stb... a Zsoltároknak, a Közmondásoknak, az Énekek énekének vagy a Próféciáknak a szövegeihez. Mindegyikükben Isten szavát halljuk az Óhéberek ajkán, de semmilyen közös vonásuk sincs a tibeti Szentírással. Itt egy műalkotással, egy különböző korszakokban és még különfélébb szemszögből és céllal megírt művek gyűjteményével van dolgunk. Szerzői nem valami túlságos sikerrel kíséreltek meg egy látszólagos egységet és valami összefüggést teremteni ebben az egész monstrumban. Ha mégsem jártak eredménnyel, ennek az az oka, hogy a gyűjtemények egyik kötete sem kapcsolódik a másikhoz, és csak a körülmények szeszélye dönti el, hogy miről szólnak, mert ez nincs is mindig jelezve, az író fantáziája szülte őket, és még azt is ritkán tüntetik fel, hogy mikor. Az a tény, hogy tudósok írták, akik majdnem mindig elvont, érthetetlen fogalmakban tetszelegnek, természetesen nem old meg semmit. Ezért van aztán, hogy a Kandzsur és a Tandzsur olvasása, akármilyen tanulságosnak is bizonyul, nagyon-nagyon hálátlan feladat. Maga Szangje Puncog is, aki nem szokott dicsérgetni, többször megdicsért, hogy mekkora lelki erővel állom ezeknek az üresen kongó és oly nehezen érthető mondatok zuhatagát, melyek még azt az embert is kibillentik az egyensúlyából, aki biztosan áll a talpán. Es való igaz, gyakran már azon voltam, hogy feladom a harcot ezzel a hömpölygő áradattal szemben. Hiába minden kitartás, belefáradtam ezekbe a megemészthetetlen olvasmányokba, ahol hemzsegnek a közbevetett mondatok és a kitérők, melyeknek valójában nincs is köze a tárgyalt anyaghoz. Ki nem állhatom már ezeket a szerzőket, akik folytonosan ismétlik magukat és ellentmondásokba keverednek a sok álbölcsesség és üres szólam miatt. Semmire se tartom, ahogy zavarosan bizonygatják igazukat, s közben árad belőlük az önteltség. Egyébként sokszor eltöprengtem rajta, hogy olvasta-e már valaki előttem ezeket a hamis pátosszal írt nagyképű szövegeket, mert nem egy közülük azt a benyomást kelti bennem, hogy szerzőik saját passziójukat elégítették ki vele. Nem vagyok biztos benne, hogy nagy tudománya ellenére sikerült-e eljutni tanítómesteremnek az utolsó stációig, szóval végigolvasni az egész Szentírást. Mikor azon van, hogy megértessen velem egy ismeretlen szót, vagy kifejezést, nagyon az az érzésem, hogy ő is csak akkor jött rá a vitás szövegrész értelmére, mint én. Pedig tizenkét esztendőt töltött a leghíresebb Lhasza környéki monostorokban a buddhizmus alapos tanulmányozásával. De még elképzelni is nehéz meg-emészthetetlenebb olvasmányt, mint ez a monumentális, ázsiai, skolasztikus műalkotás.
Bárhogy is van, én mégis el szándékszom olvasni elejétől a végéig. Ha azt veszem alapul, hogy most hol tartok vele 1829 utolsó napján, még legalább hat hónapra van szükségem, hogy befejezzem ezt az egyenlőtlen küzdelmet, amibe csaknem beletört a bicskám. De nem mondhatja senki majd, hogy meghátráltam. Úgy erezném, bűnt követek el, ha most adom fel a harcot, amikor már látszik az alagút vége.
Tíz napja, december 21-én egy nagyobb csomagot kaptam. Megint csak Kennedy küldte futárral. Mivel nemrég rendeltem meg néhány dolgot Szabathuban, azt hittem, ezek érkeztek meg. De nem! Brian H. Hodgson, a Katmandu-i brit ügyvivő helyettese juttatta el hozzám az „Ázsiai kutatómunkák" (Asiatic Researches) XVI. kötetét, melyet a kalkuttai Ázsiai Társaság ad ki. Ez közli 409-449-es oldalain a múlt esztendőben írt „A nyelvek, az irodalom, valamint a nepáli és tibeti buddhisták vallása" című tanulmányát, melyről tőlem kér véleményt. A kívánt gondossággal olvastam el, és meg kellett állapítanom, hogy a nem egészen harmincéves, buddhista tudósként számon tartott fiatal diplomata jó hírneve teljesen indokolt. De egy olyan nyilatkozattal kezdi fejtegetését, amit nem tudnék aláírni, vagyis hogy a newari nyelv „sok közös vonást" mutat a tibetivel. Az idézett példák szerintem nem fedik állításait, mert nagyon pontatlanul adja vissza a tibeti szavakat, és az összehasonlítás lehetetlenné válik annak a számára, aki nem ismeri ezt a nyelvet. Meg kell mondani, hogy semmi nem nehezebb, mint a keleti nyelvek latin betűkkel való átírása, és nem egyedül merőben eltérő ábécéik miatt, hanem főként azért, mert a mi betűinkkel lehetetlen ábrázolni olyan hangzókat, amilyenek sehol Európában nincsenek. Ami a tibeti nyelvet illeti, rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírása. Ez annyira különleges, hogy a könnyebbség kedvéért inkább úgy írjuk át, ahogy halljuk, semmint ahogy olvassuk. Más szóval a tibeti nyelv átírása latin betűkkel mindig zsákutcába visz. Nos, azok, akik mint Hodgson, a Mahayana buddhizmust akarják tanulmányozni, jó, ha rendelkeznek egy kisebb tibeti szótárral, hogy össze tudják vetni szavait a sűrűbben használt szanszkrit szavakkal. De ha nem ismerik sem a nyelvet, sem a szabályait, sem pedig a kiejtését, az összehasonlítás teljesen reménytelen. Hogy tudna Hodgson haszonnal összevetni newari szavakat, melyeket úgy-ahogy ismer, tibeti szavakkal, melyekről azt se tudja, hogyan kell leírni, hogyan kell kiejteni? A tibetiek lakta területeken mindenütt ugyanaz a helyesírás van érvényben, a „klasszikusnak" hívott nyelvé. Ezzel szemben annyiféle kiejtéssel beszélnek, ahány vidék van. Ladákban tapasztaltam, hogy ugyanazon betűkből álló szavakat különbözőképpen ejtik Lehben vagy Zanszkárban, Szpitiben, Kuluban, vagy Rupcsukban például. Ebből adódik aztán, hogy a tibeti analfabéták nem értik jól egymást egyik vidékről a másikra. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az európaiak próbálják leírni azokat a szavakat, melyeket útjuk során hallottak itt-ott a Himalájában. Ami közvetítésükkel eljut hozzánk, az néha olyan messzire esik a valóságtól, hogy lehetetlen ráismerni bennük az eredeti szóra.
Növeli még a bonyodalmat, hogy Tibetben több ábécé is van, melyeket azelőtt Indiában használtak. Ilyenek a „lancsa" betűi is, és ezek szolgálnak ma is a kőbe vagy fémbe vésett feliratok írására. Ilyen főként a Thonmi Szambhota munkáiból kialakult ábécé, amely nem más, mint a devanagari betűk alkalmazása a tibeti nyelv sajátos jeleire. Számos kacskaringójuk miatt ezek a betűk könnyen felismerhetők, úgyhogy a hangzók és a szavak olvasása nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hajói ismeri valaki az irodalmi nyelvet. Ellenkező esetben kínos érzése támad az embernek, hogy egy érthetetlen, elolvashatatlan szöveggel van dolga, melyet valami zagyva stílusban írtak. Nekem is ilyen érzésem volt Zanglában, mikor az írott nyelvet akartam elsajátítani Szangje Puncog segítségével az első időben. Bizonyos, hogy ha nincs mellettem a láma, ha nem magyaráz el csaknem minden szót, nem mondja meg a jelentésüket, és nem tanít meg a helyes kiejtésre, nem haladok egy szemernyit sem, és úgy éreztem volna, hogy egy falba ütközöm. Első tanárom, Abdul Latif nagyon is tudta ezt, amikor azt tanácsolta, hogy írjam csak le úgy a szavakat, ahogy hallom őket, és ne törődjek vele, hogyan kell helyesen leírni, mert így időt nyerek, és nekem a beszélt nyelvet kell először úgy-ahogy megtanulnom vele, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet.
Tegnap, december 30-án megírtam mindezt Hodgsonnak. Közöltem, hogy azok a szanszkrit művek, melyeket három oldalon sorol fel tanulmányában, tibeti fordításban is olvashatók, nevezetesen a Lalitavistara, amely Szakjamuni vagyis Buddha életének és történetének fő lelőhelye. Az a négy kategória, melyekre a buddhista szövegek oszlanak, éppúgy megtalálhatók a Kandzsurban, mivel a tibeti nevek egyszerűen a szanszkrit nevek fordításai.
Az információk, melyeket levelezőtársam a nepáli buddhizmusról ír úgy általában, pontosan azt tartalmazzák, amit a tibeti buddhizmusról tudok. Ez vonatkozik például Tathagata száznegyvenhárom másik nevére is, ahogy Buddhát nevezik, és melyeket tanulmánya végén közöl. Olvasmányaimban igen gyakran találkoztam ezzel a sok-sok és mégis egyetlen Buddhával, és a tökéletesség legmagasabb fokára eljutott bodhisattvákkal, akik olyannak látják a dolgok természetét, amilyenek valóban, és ilyen minden Tathagata, legyen valóságos vagy képzelt, történelmi vagy legen-dabeli lény. Ezek nagyon jellemzők a mahayanista buddhizmusra, melynek Pantheonjában hemzsegnek a jó vagy rossz, a békés vagy haragvó istenségek, akiket a metafizikusok kifogyhatatlan képzelete szült. Tudjuk, hogy nem csupán fél-embereknek vagy fél-isteneknek adtak különféle neveket, de még a szimbólumoknak, az erényeknek, az elvont és erkölcsi fogalmaknak is. Ez a fura szokás, meg kell mondani, nagyon idegen attól a felfogástól, amit mi földről, égről alkotunk magunknak, és ez az ősi buddhista tan fertőző szellemiségének a következménye, melyet a brah-manizmus és különösképp a tantrizmus közvetít. Sok idő kellett, hogy én, akibe a kálvini protestantizmus puritánságát oltották, a fantázia ilyen játékához szokjam. Nem is tudom, hogy sikerült-e.
Arra is felhívom Hodgson figyelmét, hogy a tibeti szerzők tanúsága szerint a buddhizmus, mely Indiából vagy pontosabban Kasmírból jön, időszámításunk VII. évszázadában kezd elterjedni náluk. Első időben a tanult tibetiek Észak-India kolostoraiban és felsőfokú tanintézeteiben gyarapítják róla ismereteiket, aztán nagy érdemeikre való tekintettel pandit címmel felruházott tudósokat hívnak meg a szentkönyvek lefordítására. Ezek a nagy szakértelmet igénylő munkák, melyek a vallásos buzgóság gyümölcsei voltak, nagyban hozzájárultak az ősi tibeti nyelv gazdagításához. Új kifejezések százai születtek szanszkrit mintára, a buddhista időszak előtt nem ismert fogalmak és nyelvtani relációk meghonosítására. Azt állítják, olyan jól sikerült, hogy teljesen mindegy, hogy szanszkrit eredetiben vagy tibeti fordításban olvas az ember, és még egy árnyalatnyi eltérést se talál bennük. Ezek a fordítások mindenesetre igen értékesek, mivel az indiai szanszkrit nyelvű eredetiknek nyoma veszett a történelem viharaiban. Tibet, a világ teteje, a sors véletlenjéből egy bizonyos filozofikus gondolkodás őrzője lett, amellyel sehol másutt nem találkozhatunk. A muzulmán inváziók pusztításai és a buddhizmus Indiából történt eltűnése óta utóbbi már csak Tibetben él.
Levelezőtársamnak írom még, hogy tibeti szerzők szerint Szakjamuni – ez a név is Buddhát fedi – tanait három korszakban gyűjtötték össze. Elsőnek legjobb tanítványai, közvetlenül a halála után, majd Asoka király uralkodása idején. Végül Kaniska király alatt, amikor a buddhizmus hívei tizennyolc különböző szektába tömörültek. Valószínű, hogy Kaniska után az indiai buddhista eszmeiség többféle változáson ment át, és annál nagyobb mértékben, amennyire eltávolodott ősi fészkétől. A VII. században kezd elterjedni, és a IX.-ben éri el virágzását, de aztán támadni kezdik, és a X. század elején már csaknem kihunyóban van. Végül a XI. században újra tért nyer, de most már véglegesen, és teljesen azonosul azzal a civilizációval, melynek hordozója. Ami ezután jön, arról történelmi tények tanúskodnak: a nagy szerzetes rendek megalakulása, Congkapa reformja, Mongóliára való kiterjedése már mind ismert tény.
Levelem végén biztosítottam ezt a szeretetreméltó Hodgson urat, hogy további tanulmányaim során minden lehető segítséget megadok munkájához, és kértem, hogy őrizzen meg jóindulatában. Aztán a szokásos udvariassági formula jön: Alázatos szolgája...

Kanam, 1830. április 30.

A nem várt esemény után, melyet ez a levélváltás jelentett, ment minden a régi kerékvágásban. Folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, abban a lassú, nehézkes tempóban, ahogy az igavonó barom halad fáradhatatlanul előre, egész amíg a barázda végéig nem ér, és újra elmerültem ebbe a már-már talmudmagyarázathoz hasonló munkába, olyan könyvekbe, melyek mást se tesznek, mint kommentálnak, és addig kommentálják ugyanazt a dolgot, míg végül már a kommentálást is kommentálják. Ezek a metafizikus élvezetek iránt meglehetősen fásult vagyok, amióta azt kaptam feladatul, hogy olvassam el a huszonegy kötetes Maha Prazsna Paramitát-t, ezt a mindenfajta bölcselkedést megelőző nagy, bölcseleti művet, melyben a mahayanista buddhizmus leglényegesebb elemei fejeződnek ki a beavatottak csaknem érthetetlen nyelvezetén. De sajnos, amikor ki akartam kicsit kapcsolódni, s egy kevésbé terhes olvasmányt vettem kézbe ezeknél a minden agysejtemet igénybe vevő szentkönyveknél, mint a „Bardo Thödol vagy a halál és az azt követő állapot könyve", azt kellett tapasztalnom, hogy ennek az olvasása is ugyanolyan erőfeszítést kíván. Persze nekem kétségtelenül a metafizika jut ki osztályrészül mindaddig, amíg csak a klasszikus tibeti irodalom áll érdeklődésem homlokterében. De alig merültem még bele a Bardo Thödol nyakatekert okfejtéseibe és homályos fogalmaiba, április 14-én egy újabb küldemény érkezett Hodgson úrtól. Mint előzőleg is, levelet intézett hozzám egy vaskos könyv kíséretében, melynek egyik anyaga február 15-én Katmanduból küldött tanulmányait egészíti ki. Pontosabban ez volt a „Nagybritánnia és Írország Királyi Ázsiai Társaságának publikációi" című munka második kötete, ahol a XIII. sorszám alatt, a 222-252-es oldalakon egy előadás szövegét találtam, melyet 1828. június 28-án tartottak Londonban „A buddhizmus főbb elemei a nepáli buddhista szövegek alapján" címmel, és hét metszettel a 96–97. oldalon.
Ennek az írásnak az elolvasásából vontam le azt a következtetést, hogy Hodgsonnak mintegy hét esztendejébe került a munkájához szükséges dokumentumok összegyűjtése. Már 1821-től kezdve kutatja a buddhista szövegeket, nem sokkal utána, hogy a Katmandu-i követségre érkezett. Kezdetben nagy nehezen tudta csak kielégíteni a kíváncsiságát, mert akikhez fordult, azok a szent olvasmányok egy bizonyos meggyalázását látták abban a mohóságban, ahogy csengő aranyakért meg szeretné vásárolni őket. De kitartása mégis meghozta a gyümölcsét, mikor a másokhoz képest nem annyira zárkózott pandittól sikerült megszereznie azoknak a buddhista műveknek a listáját, melyeket egy nepáli monostor mélyén rejtettek el. Eléggé a bizalmába tudott férkőzni, és meggyőzni lassanként, hogy szerezze meg neki a szerinte legfontosabbnak tartott kéziratok másolatát. Hanem mikor megkapta őket, akkor döbbent csak rá, hogy mennyi munka várja még, ha ő is úgy akarja ismerni és értelmezni ezeket, mint ahogy segítőtársa, a pandit is. Átnyújtott hát neki egy kérdőívet, melyre ez szíveskedett aztán elég kimerítő válaszokat adni. Ezek alapján tanulmányozta újra a birtokában levő kéziratokat, és azt kellett látnia, hogy bármennyire alátámasztják is a szövegekben mondottakat, sem korukat, sem pedig viszonylagos hatásukat nem lehet megállapítani belőlük. így miután volt már valami összképe a buddhizmus ún. „gyémántszekerének" útjáról, melyet Tibet magáénak vall, eltökélte, hogy ír egy előadást, és elküldi a londoni Királyi Ázsiai Társaságnak, hogy olvassák fel nyilvánosan. Előzőleg a Kelet-indiai Társaság iskolájában megtanulta a perzsa nyelvet, most pedig a szanszkrittal igyekezett elmélyülten foglalkozni, de még arra is futotta az erejéből, hogy newari nyelven, a nepáliak nyelvén is megtanuljon beszélni. Ezzel szemben arra már nem jutott ideje, hogy a tibeti nyelvet is elsajátítsa, így az ezen a nyelven írt könyvek, melyeket alkalma nyílt megszerezni, selyemkötésükben, kihasználatlanul hevertek a polcokon.
Azt írja nekem, hogy az a temérdek anyag láttán, melyet sikerült összegyűjtenie, úgy érzi magát, mint valami Robinson Crusoe, aki magányában egy hajót ácsolt, de nem tudja vízre bocsátani. Minden álszégyenkezés nélkül elismeri, hogy képtelen volt megemészteni és rendezni azt az óriás halom kéziratot, melyet fáradtságos munkával összeszedett. „Egy ilyen feladat meghaladja egy ember, sőt egy tucat ember erejét is", mondja ki kereken. Ezért kellett beérnie azzal, hogy úgy mutassa be az európai orientalistáknak a buddhizmust, ahogy Nepálban maga is megélte, és a jobb megértés érdekében még hozzáfűz egy sor adalékot, hogy képet kapjanak az egymást követő korszakokról, melyeken át eljutottak a kezdetek idejétmúlt buddhizmusától ahhoz, amely ma is virágzik a Himalájában.
A Nepálban beszélt regionális nyelvek rövid áttekintése után külön is felhívja a figyelmet az ország kevert lakosságára, és nem mulaszt el említést tenni a részben szanszkrit, részben tibeti nyelven írt vallásos buddhista irodalom jelentőségéről. Aztán hosszasan ecseteli a keleti bölcselet ennek a típusának a gyakorlati és elméleti aspektusait, és részleteiben vizsgálja a különböző iskolákat, melyek közt egy európainak gyakran igen nehéz felfedezni az árnyalati különbségeket, mielőtt pontosan meghatároznák azokat a teóriákat, melyek ki akarják békíteni őket egymással egyfajta hagyományhoz hű koncepció nevében. Azt mindenesetre megállapítja, hogy mindegyik tan megegyezik a reinkarnáció alapvető és kikezdhetetlen dogmájában, éppúgy mint a lélekvándorláséban, a lélekében, mely attól kezdve, hogy egy istenségben is testet ölthet, sok más állapoton át akár teljesen megsemmisülhet. Beszámol róla, hogy milyen kérdéseket tett fel a panditjának, amikből nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon is hasonlítanak azokra, melyeket én is feltettem Szangje Puncognak az első hónapokban, Zanglában. Nem akarom itt felsorolni mindet, unalmas lenne, de úgy érzem, érdemes megjegyezni a legjellemzőbbeket: „Hogyan és mikor született a világ?", „Mit jelent ez a két szó, anyag és szellem?", „Ki Buddha, egy isten, egy teremtő, egy próféta, egy szent, az ég szülte vagy egy anya?", „Leszállt-e isten valaha a földre, és ha igen, hányszor?", „Ki a szentkönyvek szerzője?", „Mi szüli a jót és a rosszat?", „Felelniök kell-e idelent elkövetett bűneikért Buddha előtt a buddhistáknak az eljövendő világban?", „Milyen jutalmat élveznek majd a jóért, és hogyan bűnhődnek a rosszért a másvilágon?" És végezetül azt a kérdést jegyzem még itt meg, melyet én is oly gyakran tettem fel magamnak: „Miért ábrázolják Buddhát lokniba fésült hajjal?"
Levelezőtársam kérdéseiből, melyek megegyeznek az enyéimmel, kiérződik, hogy keresztény eszmeiségünk mindig jelen van, akkor sem tudunk szabadulni tőle, mikor egy másik vallást igyekszünk megérteni. Szellemünket olyan kategóriák szabják meg, amelyek ismeretlenek a buddhizmus világában, kezdve az egyedüli és teremtő isten alapvető fogalmától. Hosszú beszélgetéseket folytattam erről tanítómesteremmel, és bevallom, sok időbe telt, míg meg tudtam barátkozni azokkal az annyira más fogalmakkal, melyekre Buddha hozzánk intézett üzenete épül. Teljesen egyetértek Hodgsonnal, hogy igen nehéz áthidalni azt a távolságot, mely elválasztja tőlük a mi keresztény szellemiségünket. A buddhista teológusok elmélkedései bizonyos mértékben meghaladják értelmünket. Ha mégis meg szeretnénk őket érteni, egy Nyugaton annyira szokatlan terminológia használatára van szükség, hogy jobb, ha megmaradunk a szanszkrit szavaknál, mint charma, szamszara, nirvána, bodhicitta, stb., és máris egy csapat érthetetlen szó zsibong a fülünkben. A tibeti írók, akik folytatták és az érthetetlenség határáig még tovább növelték az indiai filozófusok mesterkéltségét, nevezetesen abban, hogy szüntelenül az ürességről szónokolnak. Azt állítják, hogy a világ csak látszólagos, hogy nem is valószerűtlen, hanem egyenesen nem létezik a valóságban. Ugyan mit mondhatna az ember, mikor ezt olvassa a Maha Prazsna Paramitá-ban: „ A forma nem más, mint üresség, mi más lenne a forma?" Szóval hogy lehetne visszaadni ezt a tudálékos zagyvaságot a mi nyugati világunk keretei közt? Meglehetősen sokat kínlódtam, mikor le próbáltam fordítani azokat a beavatottak számára érthető szavakat, melyekkel a teoretikusok jelölik a megfoghatatlan valóságot, azt a valóságot, melyet teljesnek tartanak, és amely messze esik mindattól, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Engem ezek az irreális képzelgések bosszantanak, és inkább lélekrombolónak érzem őket. Nem szolgálnak semmire, és nem oldanak meg semmit. Főként igen távol állnak attól, amit Szakjamuni, vagy Buddha ténylegesen mondott. A buddhizmus valami kispekulált elhajlás áldozata lett, mely még alapítójának szellemével is ellentétes.
Mindenesetre Hodgson tanulmányát egy kitűnő bevezetésnek tartom. Április 29-i levelemben gratuláltam is neki, és megköszöntem, hogy elküldte nekem, de megvallottam, hogy meglehetősen rossz kritikus vagyok, mert elég rosszul ismerem a szanszkrit nyelvet, és az angollal is nehezen boldogulok. Mindamellett megerősítem abban a véleményében, hogy a nepáli buddhizmus semmiben se különbözik a tibetitől. Mivel a tibeti buddhizmus az egész Himalájában elterjedt, Keleten éppúgy, mint Nyugaton és Délen éppúgy, mint Északon. Felhívom egyébként a figyelmét, hogy jó lenne, ha elolvasná újra az előző levelem, mert azt írja, amit én soha nem mondtam, hogy a tibetieknek egyetlen ábécéjük van. Ami Szakjamuni hat elődjét illeti, akikről gyakran tesznek említést a szentkönyvek, csak afféle képzelt buddhák voltak, mint az utánuk jövő ezernyi más, akikről a Bhadra Kalpika beszél, a Kandszur Buddha szavait tartalmazó Do fejezetének, Buddha szavainak első kötete. Végül is lehetetlen feladat kideríteni, hogy a Szentírást alkotó kötetek közül mennyi az eredeti, és mennyit fordítottak le szanszkritból, mert a szerzők nevét csaknem soha nem jelölik, és a kolofon, a kötet végén, csak ritkán tünteti fel ezeket. Persze ott a hagyomány, mely a Kandzsurt magának Buddhának tulajdonítja, a Tandzsurt pedig a képzelet szülte bodhiszattváknak, sőt bizonyos indiai panditoknak, de semmi nem állítható biztosan, annál is inkább, mert semmi kétség, hogy sok Tibetben írt szöveg szándékosan szanszkrit minta alapján készült.

(Folytatjuk)

2017. október 14., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (12)

Kanam, 1827. június 23.

A labrangi kolostor udvarán
Húsznapos utazás után múlt héten érkeztem Szabathuból Kanamba minden fennakadás vagy baljós esemény nélkül. A feltételek ideálisak voltak. Először utaztam életemben ennyire kényelmesen. Teherhordóim igazán nem okoztak bosszúságot, és állataik is engedelmesen végezték a dolgukat.                                        
Érkezésemkor tüstént jelentkeztem a monostor főnökénél, aki már tudott rólam Kennedytől, és igen szívélyesen fogadott. Egy külön kis házikóban helyezett el a monostoron kívül, a falu felső végében, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, és a falut szorosan átölelő hatalmas hegyekre. Engedélyt kértem a könyvtár látogatására, sőt arra is, hogy elzárkózhassak ott, ha munkám úgy követeli. Habozás nélkül belement. Egyedül azt kötötte ki, hogy egynél több könyvet soha ne vigyek haza egyszerre. De igazából azt a titkolt érzést olvastam ki szeméből, hogy nem túl nyugodt. Nem lát túl a saját korlátain, és nem érti, mi szüksége van egy magamfajta embernek, hogy buddhista szentkönyvekbe ássa be magát, amikor ő főpapi süvege és pásztorbotja ellenére, soha nem vetett egy pillantást rájuk. Alighanem a lámámat várja, hogy választ kapjon rá.
A házikó, ahol lakom, egy elég kezdetleges és jellegtelen kis faépítmény, de a hideg évszakban valószínűleg jobban véd, mint a kőből és vályogból épített zanszkári cellák. A benne álló asztal és a hitvány karszék tökéletesen megfelel nékem. Még néhány kis rekesz is van, ahová a papírjaimat tehetem, és egy kicsi polc a holmijaimnak. Itt sokkal nagyobb és sokkal jobb, mint Phuktalban volt. Kipróbáltam az ajtót, rendesen zárt. A két ablakon át bőven jön a fény. A földet épp csak olyan hevenyében kinagyolt deszkák fedik. A bal sarokban még egy kisebbfajta kandalló is elférne, amely télen egész jól jönne. Még meglátom, hogy ki tudom-e használni ezt a nem várt szerencsét. Különben itt minden kicsi, a kinawariakhoz van méretezve, akik nem nagy termetűek. Hál' Istennek én sem vagyok magas, úgy léphetek be az ajtón, hogy le se kell hajolnom.
Egy nap alatt már be is rendezkedtem. A tehervivők visszaindultak, majd kisvártatva egy szolgáló jött, akit a láma küldött, és közölte, hogy rendszeresen főz nekem tatár teát és campát, melyek a tibeti konyhaművészet egyedüli remekei. De én legalább úgy szeretem ezt a spártai egyszerűséget, mint a Szabathuban elém rakott sok mindenből összezagyvált és túl fűszeres étkeket. Egyáltalán nem bánom, hogy folytatnom kell ezt a fakír életmódot, amely úgy illik hozzám.
Már másnap felfedező utat tettem a könyvtárban. A láma, aki még mindig gyanakodott, maga kísért oda avval az ürüggyel, hogy el akar magyarázni néhány olyan dolgot, amely megfejthetetlen a számomra. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy neki még megfejthetetlenebbek az ott felhalmozott művek, melyeknek még a címét sem tudta elolvasni. Az volt az érzésem, hogy először teszi be a lábát a könyvtárba. Amikor előzőleg itt jártam, csupán a Kandzsurt kitevő gyűjteményt mutatta meg, amely a főtemplomban található, de a könyvtár létezéséről még csak említést se tett, mintha már akkor tartott volna tőle, hogy megszentségtelenítem. A mindent elborító vastag porréteg tüstént elárulta, hogy ezt a helyet senki nem látogatja. Mindenesetre engedélyt kértem rá, hogy betekinthessek, csakúgy tájékozódásul, az ott őrzött művekbe. Beleegyezett, mert előzetesen már beszélt vele Kennedy, és elmagyarázta neki, hogy végül is ez a könyvtár a fő célom itt Kanamban. Rosszalló pillantást vetettem rá a tenger sok por láttán, amiből nyomban megértette, hogy már elférne itt egy kis takarítás, mert másnap, amikor visszatértem a könyvtárba, két fiatal kis, kárörvendő barátot találtam ott, akik törlőruháikkal annyira felverték a port, hogy lélegezni sem lehetett. Kimentem, hogy némi hegyi levegőt szívjak, amíg ez a töméntelen por nem telepszik le újra régi helyére, ahonnét a két kis betyár meggondolatlanságából a levegőbe került. De visszatértemkor meg kellett állapítani nagy bánatomra, hogy az újfent portól szürkéllő faburkolattól és könyvektől csupa piszok a kezem, a ruhám. Ezzel szemben minden könyv érintetlen volt, beléjük se kukkantott senki, amióta csak itt vannak, már csak azért se, mert ki se tudják betűzni a szövegüket, de talán még inkább azért, mivel a monostor lakóiban nem keltenek olyan érdeklődést, hogy csodálatot éreznének irántuk. Pedig nagy kár, ha azt veszem, hogy egyes kiadások, melyek a kezembe kerültek, rendkívül szépek azokkal a piros tintával írt betűkkel és színes miniatűrökkel, mint amilyenek középkori kódexeinkben is láthatók. Ugyan miért kell, hogy ezek a végtelen türelmet igénylő és művészi leleményességgel létrehozott remekművek, a tibeti tudományos és filozofikus gondolkodás nagy figyelmet érdemlő alkotásai semmilyen célt ne szolgáljanak, és az örök feledés homályába vesszenek?
Azóta folyamatosan látogatom ezt a helyet, melyet mindannyiszor egy kapus barát nyit ki nekem hatalmas kulcsaival, egy igen vidám és rendkívül rokonszenves férfi, és noha analfabéta, hosszasan figyeli, hogy mit csinálok. Nem mintha valami rossz szándékot gyanítana bennem, de mert, ahogy megvallotta, ő nagyon csodálja az olvasni tudó embert. Aztán elindul, és úgy húzza a lábát maga után, mintha ezzel is a sajnálatát akarná kifejezni, hogy nem kísérhet el a tudás útján.
Egyedül maradva nekilátok a munkának, vagy jobban mondva a mindenfelé kupacban álló könyvhalmazban kutatok, hogy magam győződjek meg róla, milyen kincset rejtenek, de főként arról, hogy milyen segítséget nyújtanak munkámhoz. De nem hiába volt a roppant igyekezet, ez a könyvtár a nagy rendetlenség, és a tengernyi, orrfacsaró por ellenére, mely ráül a ruhámra, egy valóságos aranybánya. Nem csupán hatalmas anyaga, hanem méginkább dokumentális értéke miatt. így megerősítve láttam a láma állítását, miben maga se igen látszott hinni, vagyis hogy Kanamban megtalálható egy-egy példány valamennyi könyvből, amely a Pancsen Láma könyvtárában, Tasilhumpóban van. Márpedig ez nem jelent mást, minthogy nem kell Közép-Tibetbe mennem, mert hogy úgy mondjam, itt is minden a rendelkezésemre áll, amit ott találnék. Fölösleges hangsúlyozni, hogy ez nem várt szerencse, mivel Tasilhumpót ugyanolyan gazdagnak tartják, mint Lhaszát. Miközben mindent átnéztem, ami csak elém került, érdekes felfedezéseket tettem. így például klasszikus görög és latin szerzők műveinek tibeti és szanszkrit fordításaira bukkantam. Nem akartam hinni a szememnek, olyan rendkívülinek tűnt, hogy a Szatledzs felső völgyének a mélyén, Nyugat-Himalája szívében, egy buddhista kolostorban találok rá Vergiliusz költeményeire, Titusz-Líviusz római történetére, Tuküdidész Peloponnézuszi háborújára, Cézár kommentárjaira. Annyira váratlannak éreztem, hogy napokon át olvasgattam ezeket a remekműveket, mintha meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy nem álmodok. Tegnap, június 22-én, egy látogatóm akadt. Igazat szólva éppolyan váratlanul ért, mint azoknak a klasszikus szerzőknek a tibeti fordításai. Túlontúl messzire vetődtem, túlontúl elszigetelten éltem szándékolt inkognitómban, és el se tudtam képzelni, hogy egy nap egy kis csoport beképzelt, európai jelenik meg az ajtóm előtt, és olyan kíváncsian szemlélget, mint valami ritka állatfajtát az állatkertben. A bengáli hadsereg három lovassági tisztje volt, akik földrajzi felfedező úton jártak, és még csak előző este érkeztek Labrang faluba, Kanammal szemben. Vezetőjüket Johnsonnak hívják, a helyettesét Browne-nek. A harmadiknak nem emlékszem már a nevére. Itt találva egy fehér embert, ugyancsak peregni kezdett a nyelvük, és egy sor bizarr kérdést intéztek hozzám. Egyszeribe a kérdések kereszttüzébe kerültem, de belementem a játékba, ha nem is túl lelkesen, mert hiába láttam rajtuk, mekkora örömmel töltenek el néhány órát egy magukfajtával, én nem osztottam velük ezt az örömet. Semmi vágyat nem éreztem rá, hogy kitálaljam nekik az életemet. Ugyan mi hasznuk lett volna belőle, hisz soha többé nem látnak viszont, és csak a véletlennek köszönhető, hogy egy beszélgetés erejéig keresztezték egymást az útjaink? Gondolom, nem találtak sem túl közlékenynek, sem túl kíváncsinak. De ők mindent meg akartak tudni rólam, míg engem teljesen hidegen hagyott, hogy hogyan alakult a pályájuk, mik a terveik, és milyen tapasztalatokra tettek szert felfedező útjuk során. Amikor közöltem velük, hogy magyar vagyok, rendkívül meglepődtek. Az ő szemükben egy fehér ember, aki ezen a környéken utazik, csak Őfensége alattvalója lehet, vagy szükségképen egy francia, de hogy egy magyar legyen?! Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából. Hogy kielégítsem mégis a kíváncsiságukat, és eloszlassam a rossz hangulatot, melyet meggondolatlanul okoztam, elmeséltem nekik, hogy jutottam el Szírián, Perzsián és Kasmíron át idáig, aztán két ladaki tartózkodásomról is ejtettem néhány szót, amivel sikerült megnyugtatni őket, és újra kíváncsiságot ébreszteni bennük. Elmondták, hogy ők szívesen látogattak volna el Ladákba, de a brit tisztek számára ez kifejezetten tilos. Épp ezért kutatóútjuk kötelezően végetér a független tibeti királyság határán, amerre most mennek. Onnan aztán visszafordulnak, és a szomszédságban elterülő himalájai kis országokon át érnek el állomáshelyükre.
Azt hiszem, nem nagyon értették, miért temetkezem el ebben a kinawari monostorban. Képtelen voltak felfogni, hogy mi az összefüggés a tibeti nyelv tanulása és a magyarok bölcsőhelyének kutatása közt. Ez nem is volt meglepő, mert semmi összefüggés nincs. Elválásunkkor jó utat kívántam nekik, ők meg nekem sok szerencsét, de látszott rajtuk, nem tudják, hogy mit gondoljanak. Miféle csudabogár lehetek, hogy ezekbe az érthetetlen szövegekbe ásom be magam?
Ma reggel hagyták el Labrangot. Kis házikóm ablakából láttam, amint felkészítik hátaslovukat az útra, miközben a kíséretük felerősíti a csomagokat a málhásállatokra. Kilenc óra felé lassan eltávolodtak nyugat felé, Songnam irányában. Úgy hiszem, még mindig ez a találkozás hatása alatt álltak. Nem egyhamar felejtik el, hogy Attila egy leszármazottjával akadtak össze ezekben a hegyekben.

Kanam, 1828. szeptember 30.

Még nyolc nap sem telt belé, hogy Johnson és társai útnak eredtek, mikor tanítómesterem magas, erős alakja rajzolódott ki egyre élesebben. Két szolga és egy lovász kíséretében jött vastag, vörös darócruhájába burkolózva az ellenkező irányból. Tüstént eléje siettem, hogy köszöntsem, és biztosítsam róla, mennyire örülök a viszontlátásnak. Azt mondta rá, hogy mihelyt megkapta Kennedy üzenetét, azonnal útnak indult, mert ahogy megvallotta, a lekötelezettje, de különféle vallási szertartások késleltették, amelyeken kérték, hogy vegyen részt.
Elhelyezkedett, és egy órával később már munkához is láttunk. Phuktálban tanúsított magatartásához mérten gyökeres fordulat következett be. Ugyanazt a buzgó munkatársat találtam meg benne, akit a több mint egy esztendős zanglai tartózkodás során megismertem. Milyen örömmel vettem át azt a hajdani ütemet! Egyik oldalt a másik után elemeztük, mintha jóvá akartuk volna tenni a tétlenségben töltött hosszú hónapokat. A jól végzett munka örömével rendezgettem esténként a jegyzeteimet, osztályoztam a céduláimat, ellenőriztem a fordításaimat, széljegyzeteket fűztem hozzájuk, sőt még egy-egy latin vagy magyar nyelvű kommentárt is, ami épp az eszembe ötlött. Gyorsan és jó eredménnyel haladtunk. Amíg meleg volt, a ház előtti lócára telepedtünk egy földterasz szélén, ahonnét le lehetett látni a falura, egy 2700 méter tengerszint feletti magasban elterülő tájon. A hely fennkölt szépsége még csak tetézte a lelkiismeretes, kitartó munka miatt érzett örömünket.
Ősz jöttével először a könyvtárba mentünk, de mikor megjött az első hideg, bemenekültünk a kunyhómba. Hanem két okból is sokkal kevesebbet szenvedtünk most itt. Egyfelől Kanamban jóval kevésbé szigorú a tél, mint Zanszkárban. Másfelől összetákoltam időközben a puszta két kezemmel egy kezdetleges kis kandallót, amelynél felmelegedtünk egy kicsit anélkül, hogy elöntött volna bennünket a füst. Rozsét hozattam az erdőből, főként pedig szárított trágyát. Beburkolóztunk birkabőr bundánkba, és minden nagyobb nehézség nélkül álltuk a hideg ostromát, még azután is, hogy a hó fehér lepellel borította el a tájat.
Hamar beköszöntött a tavasz, a levegő kellemesen langyos volt, és semmi nem emlékeztetett arra a borzasztóan vad, zanszkári időjárásra. 1828. március végén a fák már rügyeztek, a madarak vígan csivitoltak, a föld a szemünk láttára zöldbe öltözött, és mint megannyi színfolt, kinyíltak az első virágok, hogy csakúgy repesett a szívünk. De az egymást követő napok elég monotonul teltek, az egyetlen esemény az volt, hogy szüntelenül haladtunk a munkában, melynek látványos jeleként kupacokba gyűlt a sok papírlap. Már nem tudtam követni ezt az iramot, mert a filológiai munka is olyan, mint sok más, úgy dagad, mint a hegyről leguruló hógolyó.
Ezt a pillanatot választotta Szangje Puncog, és bejelentette, hogy ki szeretné használni a néhány szép napot, hogy lemenjen Szabathuba, és megismerkedjen Kennedy kapitánnyal. Mert mostanáig csak levél útján érintkeztek egymással. Én is gyakran beszéltem neki erről a rendkívüli emberről, akinek nem valami magas rangja meglepő ellentétet mutat azzal a valósággal alkirálynak kijáró hatalommal, mellyel igazában rendelkezik. És én magam tanácsoltam neki tavasszal egy szabathui utazást. Még azt is felajánlottam, hogy elkísérem, de aztán eszembe jutott, hogy ki kéne használnom a távollétét, és rendezni a papírjaimat. A lámámat különben is hat személy kíséri majd, köztük az a kanami barát is, aki tud valamennyit hindusztáni nyelven, ami elegendő hozzá, hogy találkozásuk ne szorítkozzék a szegény süketnémák jelbeszédére. Szóval mert jelenlétem nem volt nélkülözhetetlen, jobbnak láttam, ha nem vesztegetem megint az időt, és minden készen áll, amire Szangje Puncog visszatér.
Április 15-én indult el, és nyilván örült, hogy megtöri vele a mindennapok egyhangúságát, világot lát kicsit. Az bizonyos, hogy Rampurig, amely félúton van, nem érezte idegenül magát, hisz Szatledzs felső völgye Tibet minden jegyét magán viseli, beleértve a lámaista vallású, mongolos arcú lakosságot. Ezzel szemben a bishawari fejedelemség kicsinyke fővárosától kezdve már India világa a jellemző, és Tibet semmiben nincs többé jelen. Az embertípusok, az öltözet, a szokások, az ott beszélt nyelvek szöges ellentétben állnak vele. Igaz, Lhaszából visszatérve, tanítómesterem már járt Nepálban 1811-ben, és megismerkedett a brahmanizmussal, meg az azt gyakorló emberekkel. Így nem teljesen volt számára idegen ez a környezet, de ahogy elárulta nekem visszatértekor, azért mégis igen nagy hatást gyakorolt rá.
Rampurban jelentkezett a radzsánál, aki nagyon szívélyesen fogadta, mert tudta róla, hogy jóba van az angolokkal, és a ladaki kormányban is betölt valami funkciót. Mesélt neki európai tanítványáról, és meglepetve értesültem róla, hogy a radzsa igen jól ismeri a történetemet, amit nyilván Kennedytől vagy Gerardtól hallott, de inkább az utóbbitól, mert ez gyakran fordul meg Rampurban.
Tanítómesterem innét ment Kotgarh-on ás Szabathuba, ahol Kennedy és Gerard meleg fogadtatásban részesítették. Megmutatták neki a helyet, sőt azt javasolták, hogy látogasson el Szimlába is, de erre már nem volt hajlandó, jobbnak tartotta, ha lemegy a völgybe, semminthogy felmásszon a Himaláján. Azt hallottam, hogy sokat beszéltek neki rólam, és kissé különc természetemről, de mindig a legnagyobb barátsággal. Elmagyarázták a lámának, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságnak mennyire fontos az én munkám, és milyen hasznos lesz számukra az a szótár, amelyen dolgozunk. Politikáról is szó esett, pontosabban Ladák viszonyáról hűbér-urával, a lahori maharadzsával, Randzsit Singh-gel, arról az adóról, amit kicsi és gyönge hűbéresének fizetni kell neki, és a ladaki kormány hő óhajáról, hogy megszabaduljon nem csupán nyomasztó, de mindig fenyegető gyámságától. Szangje Puncog szerette volna elérni, hogy álljanak ki ügye mellett a Főkormányzónál. Úgy tessék-lássék megígérték neki, hogy „tesznek valamit", de óvakodtak, hogy kötelezettséget vállaljanak, mert emlékeztek még, hogy milyen keményen rendre utasították William Moorcroftot, amiért rávette a ladaki kormányfőt, hogy írjon alá egy szövetségi szerződést, amire nem volt felhatalmazása. Biztosították az indiai angol hatóságok rokonszenvéről, és kifejezték kívánságukat, hogy őrködjenek a kis tibeti királyság függetlenségén, de én nem hiszem, hogy ezt őszintén mondták. Ami a rokonszenvüket illeti, a kalkuttai kormány inkább a legteljesebb közömbösségről tesz tanúságot, arról pedig, hogy úgy a szívükön viselik Ladák függetlenségét, az a véleményem, hogyha megtámadnák, a kisujjukat se mozdítanák, ha úgy ítélik, hogy semmi értelme nem lenne belemenni egy ilyen játékba. Lord Amherst szemében ez a néhány holdnyi hóval, homokkal és sziklával borított föld egy szót sem érdemel. Szegény Szangje Puncog! Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem mondom el neki, ami a szívem nyomja, de őszinteséggel itt nem mennék semmire. Csak bánatot okoznék vele. Ő nagyon hű barátja az angoloknak. Az, hogy Kennedy szavára nem hagy magamra, kétségbevonhatatlanul ezt bizonyítja. Abban viszont már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az angolok olyan féltőn vigyázzák Ladak sorsát, amihez nem fűződik semmi érdekük.
Szabathuból lámám leereszkedett kissé a síkság felé, de ott olyan égető a forróság már május elején is, hogy meggondolta magát és visszafordult. Mint jó tibeti, irtózik a lapálytól, és menekül onnét, ahol túl nagy a meleg. Persze hegyvidéken is előfordul, hogy felszökik a higany a hőmérőben, de aztán éjszaka mindig lehűl nagyon a levegő, s így nappalok és éjszakák éles ellentétet mutatnak, amit a tibetiek úgy tekintenek, mint egy jótéteményt, és nem mint valami szerencsétlenséget. Kotgarh felé vette hát az útját, ahonnét kis szakaszokban egész a Kulu Fejedelemségig, ez a kis himalájai országig jutott fel, ahol 1824 novemberében kellett találkoznunk, hogy megmeneküljünk a Zanszkárra jellemző sarkvidéki időjárástól, és ott töltsük a telet. Elmesélte nekem, hogy egy Giargi nevű falu mellett akadt össze egy utazóval, aki ezt a vidéket járta, mint annyi angol, amióta elvették, 1816-ban, India ezt a részét a nepáli gurkáktól. A bengáli hadsereg őrnagya volt, egy bizonyos Edward-Caulfield Archer. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy ebben a körzetben tartózkodik ő is, múlt május 11-ének egy estéjén, egy vasárnap felkereste. Archer, aki azelőtt Lord Comberme-re, az indiai angol hadsereg főparancsnokának a szárnysegéde volt, elmesélte neki, hogy ez már a második tanulmányútja ezen a környéken, az elsőre még 1827 decemberétől ez év áprilisáig került sor, és két másikat is szándékozik tenni, az egyiket szeptemberben, amikor egészen a Borendo hágóig szeretne eljutni. Van úgy, hogy Szabathuból indul el és Szimlába tér vissza, ahol mindannyiszor Kennedy kapitány vendége. Ugyancsak baráti viszonyt tart fenn James G. Gerard doktorral, aki egy ízben úgy gondolta, hogy elkíséri kutatóútjain, de szakmai elfoglaltsága miatt le kellett mondania erről. Mindenesetre egy sereg földrajzi vonatkozású információval látta el, melyeket „igen fontosnak" tartott, mesélte nekem Szangje Puncog. A két férfi rólam is beszélt, akit, azt hiszem, sokkal többen ismernek errefelé, semmint gondoltam. Archer már barátaitól hallotta, hogy tanulom a tibeti nyelvet. Egyébként lámám megmutatta neki azt az iratot, melyet nem kis erőfeszítéssel fogalmaztam meg, és ez szolgált ajánlólevélként elsősorban az indiai angol hatóságoknál. „Ott felvett" nevemet írtam alá, Szikander Rumi-t, melynek jelentése Európai Sándor, hiszen ezen a vidéken, ahol senki nem tud magyarul, ki se tudják ejteni a nevem, és csak néhány brit tisztnek árultam el, de még azok is franciául írják le, és legtöbbször betyárul eltorzítják. Itt én mindenkinek Szikander Rumi vagyok, ez érthető, és jobban megfelel a Keleten dívó szokásoknak, ahol az embereket inkább a keresztnevükön hívják, semmint a családnevükön, amelynek nem tulajdonítanak különösebb fontosságot.
Szangje Puncog elmesélte, hogy Archer őrnagy azt a kívánságát fejezte ki neki, hogy el szeretne látogatni Ladákba, mire azt felelte, hogy örömmel fogja viszontlátni ott. Mégis kétlem, hogy egyhamar sor kerül erre, mert a Főkormányzó szigorúan tiltja tisztjeinek, hogy odamenjenek, nehogy Randzsit Singh, a maharadzsa rosszallását váltsák ki vele. Érdekes, hogy az angolok, akik más alkalmakkor olyan harcos kiállásúak, meglepően bártortalanok Pendzsab királyával szemben. Azt gyanítom, hogy a himalájai lakosság rovására akarják fenntartani a jó viszonyt. Azt is elmesélte nekem a láma, hogy kifejezett kérésére Archer leadott néhány lövést legújabb típusú lőfegyverével, melynek hatásossága rémülettel töltötte el. Tény, hogy azokkal a tölcséres, köves és kanócos puskákkal szemben, melyekkel a ladaki katonák vannak felszerelve, ez a modern fegyver megsemmisítő fölényben van. De tudni kell, hogy a ladaki hadseregben ezek az öreg, kanócos puskák képviselik a modern harcászat legrettentőbb eszközét. A fegyelmezetlen hordák legtöbbje, melyek itt a királyi hadsereg megtisztelő címét viselik, csak íjakkal tud védekezni, amiből Szangje Puncog arra a következtetésre jut, hogy olyan puskákkal, amilyet Archer is hord a vállán, az angol hatalom legyőzhetetlen. És egyszeriben arról álmodozott, hogy ezzel a fegyverrel egy nap minden betolakodótól meg lehetne védeni az országát. Persze az kellene hozzá, hogy az indiai angolok is így akarják.
Május 26-án igen elégedetten tért haza hat kísérőjével, és meg volt róla győződve, hogy mindent megnézett, amit csak látni kell a föld másik részén, melyet nem tibetiek laknak. Az indiai angol hatalomnak ez a kápráztató bemutatkozása nem hagyta közömbösen. Erősebben érezte, mint valaha, hogy Ladáknak szövetségre kell lépnie az angolokkal, ha élni akarnak, és megszabadulni Pendzsab gyámkodásától. Küldött Lehbe futárral egy levelet a kormánynak, melyben alighanem beszámolt élményeiről, és megerősítette angolbarát politikájában. Ami engem illet, semmi okom a panaszkodásra, mert ez a szabathui utazás igen jól végződött, én láttam elsősorban az előnyét. Mihelyt visszatért, már kezdtük is a munkát, méghozzá olyan buzgalommal, amilyenről csak álmodni lehet.
Négy hónappal később, szeptember végén meglátogatott minket Gerard doktor. Kinawarba jött avval az ürüggyel, hogy a helyi lakosságot a himlő elleni oltáshoz szoktassa, de kihasználta az alkalmat, hogy felkeressen és hosszasan elbeszélgessünk. Ezeket a beszélgetéseket nagyon élveztem, Gerard egy rendkívül rokonszenves férfi, aki úgy érzem, örül, ha a szolgálatomra lehet. Ügyvédként tud fellépni mellettem honfitársaival szemben, akik közül, attól tartok, sokan fel sem tudják fogni, milyen fontos kutatásokat végzek, de még a saját érdeküket sem. Ez szent meggyőződése volt, amit nem győzött elégszer ismételni. Visszatértekor írni akart egy jelentést rólam Szabathuba, hogy felhívja rám a vezetők, és különösképp Delhiben a helytartó, William Fraser figyelmét szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkásságom hasznára. Hát igen, nem lenne rossz, ha magasabb körökben is tudnák, hogy min dolgozom, és mennyi küzdelembe került már eddig is, hogy a tibeti nyelv terén végzett kutatásaimmal előbbre vigyem Keleten a tudományt.
Gerardnak mindent elmondhatok. Én, aki nem vagyok valami közlékeny, megkönnyebbülést érzek, mikor elmondom neki problémáimat. Felhagyhatok azzal az óvatos tartózkodással, ami jellemez. így minden habozás nélkül feltártam előtte, hogy elterveztem, Mongóliába megyek, népem forrásvidékére, ahol az ősmagyarok nomád életüket élhették valamikor. Neki megmondtam, hogy tibeti tanulmányaim, ha hasznára is vannak további kutatómunkámnak, csak egy kitérőt jelentnek az életemben, mert aminek nyomára akartam eredetileg jutni, az ma is éppolyan érvényes, mint amilyen az első nap volt, még akkor is, ha letértem a kitűzött útról, és hosszú időre megálltam itt. Azt hiszem, méltányolta, amit mondok anélkül, hogy pontosan megértette volna, mit várok ettől a Felső-Ázsia-i tartózkodástól. Ez már meghaladta értelmét. Minden jószándéka ellenére sem volt képes felfogni, hogy mi az ami hajt, ami vezérel. Ahhoz már nyilván magyarnak kell lenni, hogy megértse valaki és talán méginkább székelynek.
Két teljes napot töltöttünk együtt. Szeptember 28-án érkezett, de csak 30-a reggelén utazott el, egyébként azt ígérte, hogy visszajövet, előreláthatóan novemberben, megáll még újra nálam. Mégcsak nemrég ment el, és ha rögvest nekiálltam a naplóírásnak, ezt csak azért teszem, hogy egy új fejezetben számoljak be ennek a melegszívű, drága barátnak a látogatásáról remetei magányomban, itt a himalájai erdők alatt, aki egyengetni szeretné az utamat, és ezt olyan meghatóan ki is mutatja.

Kanam, 1828. november 8.

Gerard visszajött hozzám kinawari körútja végén, és folytattuk beszélgetéseinket, ahol szeptember 30-án abbahagytuk. Ott talált hosszú irhabőrköpenyembe burkolózva a kunyhómban, amint ott ültem lámámmal az asztalnál, és nagyban dolgoztunk. Büszkén mutattam neki a magam fabrikálta kandallót, amely alig bocsát ki valami kis füstöt, s így a tél sem tűnik olyan zordnak és ugyanakkor olyan hosszúnak. Beszélt Szangje Puncoggal is, akinek én tolmácsoltam, és kifejtette neki az oltások áldásos hatását. Tanítómesterem meg akarta mutatni, hogy milyen felvilágosult szellem, és beoltatta magát, mondván, hogy nemcsak nem fél tőle, de bízik is a hatásában. Gerard a karjába adta az injekciót, és biztosította róla, hogy hála ennek a jelentéktelen kis szúrásnak, soha nem fog himlőt kapni. Külön kérte rá, hogy csináljon neki propagandát a kanamiak közt, aztán a ladaki lakosság körében is, ha majd visszatér oda. Szangje Puncog, aki orvos is egyben, meg tudja érteni egy ilyen megelőző gyógykezelés jelentőségét, de vajon hogy fogadják majd tanulatlan, babonás honfitársai, kiknek szemében sokkal többet érnek a varázsigék, és a hozzájuk tartozó mágikus szertartás, a legjobb gyógyászati termékeknél is. Sok időnek kell még eltelnie, míg a tibetiek olyan csodálatos gyógyszert látnak majd az oltásban, mint amilyen a valóságban is.
Mivel az orvostudományról folyt a beszélgetés, megvallottam látogatómnak, hogy volt úgy, megbetegedtem, és nem állt rendelkezésemre más gyógyszer, mint az alkohol, hát avval kezeltem magam. Én, aki soha életemben egy pohár bort sem ittam, mikor egy nap szédülés fogott el és nagy láz tört ki rajtam, felkaptam azzal a hitvány törköllyel teli kis flaskát, amit az itt termelt szöllőből készítenek, és egy teli pohárral felhajtottam belőle. Úgy éreztem, mintha főbekólintottak volna. De amikor magamhoz tértem, már sokkal jobban voltam. Nem merném állítani, hogy ez a drasztikus gyógymód hozott helyre, de nekem mégis ilyen érzésem van. Mindenesetre megfogadtam Gerardnak, hogy nem követem el mégegyszer ezt a könnyelműséget, ha úgy hozná, hogy megbetegszem, félnék, hogy a helybeliek még iszákosnak tartanának. Sokat adok rá, hogy a jövőben is egy józan életű, világosfejű ember hírében álljak, aki nem vét a közerkölcs ellen.
Gerard helyeselte elhatározásomat, noha, mint igazi skót, maga sem veti meg a whiskit, és ha alkalom nyílik rá, nem habozik, hogy felhajtson egy pohárral. Ezzel kapcsolatban mesélte, hogy mikor Kennedynél vendégek ülik körül az asztalt, csak a legjobb fajta burgundi meg portói borokat isszák, és az étkezés végén csakúgy durrognak a pezsgősdugók.
Ezt én is tudtam, és mikor Szabathuban voltam, mindig elutasítottam udvariasan, de határozottan, hogy a kapitánynál vacsorázzak. Én nem szeretek visszaélni sem étellel, sem valamilyen alkoholos itallal, ettől én rosszul leszek. Irtózom a túlzásoktól, és ha elém raknak efféle „ínycsiklandó dolgokat", hát egyenesen belebetegszem.
Arra kért, hogy legalább kóstoljam meg a birkahúst, melyet tucatjával látott lenyúzva a monostor éléstárában, és külön megjegyezte, hogy a hús igen egészséges táplálék egy ilyen hideg éghajlatú helyen, mint Kinawar. De csalódást okoztam a válaszommal, mondván, hogy soha nem ettem, azon egyszerű oknál fogva, mivel Zanszkárban, mely egy rendkívül szegény vidék, nem tálaltak fel nekem birkát, de nem éreztem magam rosszabbul. Igaz, mi sem lett volna könnyebb, mint kiszolgálni magam minden fizetség nélkül, és lekanyarítani egy kedvemre való részt. A barátok semmi kivetni valót nem találnának benne, ők is akkor nyesnek le egy darabot, amikor kedvük tartja, mert ebből a húsból annyit fogyaszt mindenki a monostorban, amennyit épp akar. De nekem eszembe sem jut. Beérem a vajas teával és a campával, mint ahogy tanítómesteremnek sincs másra igénye.
„Mindenesetre remélem, kérdezte tőlem Gerard, hogy gyümölcsöt azt eszik, az itt igazán bőven terem." Azt sem! feleltem. Zanszkárban nem volt gyümölcs, hiszen fa sem nőtt. Leszoktam már róla, és annyira nem hiányzik, hogy nem is akarok újra rászokni. Még aszalt barack se kellett, pedig az egy sajátos eledele ennek a vidéknek, és amint mondják, csodálatosan finom az íze. Az ínyencség a hét főbűn egyike, amely ismeretlen a számomra, és nem azért, mert nem akarok tudni róla, hanem mert engem nem csábít. Egész életemben nélkülöznöm kellett, úgyhogy a nélkülözés már elmaradhatatlan társam, és így van jól.
Az evés-ivás témájáról, amely nálam ötödrangú kérdés, a szanszkrit nyelvre tereltük a szót. Már említettem egyszer naplómban, hogy milyen hasznos a szanszkrit nyelv annak, aki a tibeti buddhista civilizáció tanulmányozásába kezd. Noha Gerard nem ismeri ezt a nyelvet, meg akartam ismertetni vele erre vonatkozó gondolataimat. Csakugyan arra gondolok, hogy fel kéne kérni egy angol tisztet vagy egy tudóst, aki jól bírja már Indiának ezt a szent nyelvét, hogy kezdje el a tibeti tanulását is, mert ez a két idióma, bármennyire különböznek, valamiképp érthetőbbé válik annak a számára, aki a Mahayana buddhizmus tanulmányozására adja fejét. Ezt tapasztalom csaknem minden nap. A szanszkrit nyelv jó ismerete nélkül nem lehet tibeti tudományról beszélni. Akik a nyomomban lépnek, azok könnyebben tanulják már meg a tibeti nyelvet, mert rendelkezésükre állnak majd a műveim, és segítik őket ebben. Igen meglepő volna, ha az Indiában élő és dolgozó sok európai közt nem akadna egy jószándékú ember, aki a nyomomba szegődik, és magasra emeli a fáklyát, ha majd én leteszem. Vannak misszionáriusok, akik nem egyszerűen a kurrens nyelv megtanulására törekednek, de a különféle tájszólást, a helyi nyelvjárásokat is el szeretnék sajátítani, mert azt remélik, hogy így inkább a közelébe kerülhetnek azoknak a népcsoportoknak, melyeket a keresztény hitre akarnak áttéríteni. A szerampuri misszionáriusok, akik nemrég úgy rám ijesztettek azzal az elfuserált tibeti szótárral, híresek róla, hogy milyen sok idiómát megtanultak, csak ezért, hogy minél több odavalósinak adhassák kezébe a Bibliát. Hinni szeretném, hogy közelesen akad köztük valaki, aki úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és részesülni akar Szangje Puncog tanításában, amíg csak itt tartózkodik. Én mindenesetre el akartam ezt mondani Gerardnak s megkérni, hogy tolmácsolja szavaimat honfitársainak, főként azoknak, akik tudnak már szanszkritul. Aki rászánja magát, nem fogja megbánni az erőfeszítést, amit ez valóban megkövetel. Igaz, hamar elfoglalhatja majd a helyemet kutatásaim befejeztével, mert nem szándékozom Indiában maradni. Gerardnak tetszett ez az elgondolás, és biztosított róla, hogy hazatérve megtesz mindent az ügy érdekében, sőt lehet, hogy Wilsonhoz fordul, aki maga is szanszkritista, és nyilván módja van egyik vagy másik tanítványát arra buzdítani, hogy váltson fel engem.
Gerard doktor elindult november 7-én, amikor az idő is elromlott. Fekete felhők úsztak át az égen, és vastag hóréteg borította el egész Kinawart. Azt javasoltam neki, hogy várjon néhány napot, míg kiderül újra, de azt vetette ellene, hogy már két hónapja eljött Szabathuból. Bármilyen edzettek is Kennedy gurka ezredének katonái, a téli évszak kezdetén feltétlenül ott kell mellettük lennie. Lekísértem hát a falu végéig. Ott állt a csomagjait vivő embereiből és lovászaiból álló kis csapat élén, és örömmel mutatta nekem az útközben összegyűjtött ásványmintákkal megrakott ládákat. Igaz persze, hogy ezt az érdekes orvost sokkal jobban érdekli a régészet, mint az orvostudomány. „Annyi még a teendő ezen a téren!" jegyezte meg, mintha elnézést akart volna kérni, hogy ennyire a kövek bolondja. Kedvem lett volna azt válaszolni, „Gondolja, hogy az orvostudományban nincs mit felfedezni már?", de visszafogtam magamat, mert már régen észrevettem, hogy az a foglalkozás, amit űz ott a bengáli helyőrségi állomáson, csak a legszükségesebb mértékben köti le figyelmét.
Láttam, amint távolodik, majd a kövér hópelyhek sűrű fátylában nagy gyorsasággal eltűnik ez a kistermetű férfi, aki még nálam is kisebb, és olyan törékenynek látszik, annyira nem katonásnak, de aki a Himalájának ezen a vidékén minden kétséget kizáróan már rangos nevet szerzett magának, mint régész. A lapokban közreadott cikkei, melyeket alkalmam volt elolvasni, döntő fontosságúak Nyugat-Himalája földrajza szempontjából. Számomra persze egy páratlanul értékes, odaadó barát, aki magáévá tette az ügyemet, és mindig kész volt, hogy valami szolgálatot tegyen, s talán az egyetlen ebben a végtelen térségben, aki minden fenntartás nélkül segített szent célom elérésében, aminek százszor is tanújelét adta már.

(Folytatjuk)