2013. augusztus 19., hétfő

AGATHA CHRISTIE MALLOWAN: Az első évad Csagar Bázárban

Az útirajz egyik kiadásának fedőlapja
A sok-sok érdekfeszítő krimi szerzője "elkövetett" egy remek utirajzot is, amikor férje, a jeles régész, Max Mallowan ezredes magával vitte Mezopotámiába, hogy személyesen is átélje egy ásatás valamennyi viszontagságait. 
1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt egy akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Agatha Bagdadban ismerkedett meg a Wooley házaspárral, Leonarddal és Katherine-nel, és elfogadta meghívásukat Urba, ahol már több évadon át folytattak ásatást. Amikor Agatha hazautazott, kísérőül melléje adták fiatal munkatársukat, Max Mallowant, hogy útközben mutassa meg a látnivalókat. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny részt kért Maxnek Irakban és Szíriában folytatott ásatásaiból, hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, rendre kérdezhették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Ő pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben felel meg. Alább az 1930-as években keletkezett útirajz negyedik fejezetét közöljük. (Jacquetta Hawkes bevezetője nyomán)

Tavasszal térünk vissza Bejrútba. A pályaudvaron az első, akit megpillantunk – Mac. De nem ugyanaz a Mac, mint akitől elbúcsúztunk!
Mac – mosolyog! Fülig szalad a szája! Semmi kétség: örül nekünk! Mindmostanáig fogalmunk sem volt róla, vajon kedvel-e bennünket vagy sem. Udvarias közönnyel leplezte érzéseit. Most azonban a napnál is világosabb, hogy úgy üdvözöl bennünket, mint rég nem látott jó barátait. El sem mondhatom, mennyire megmelegszik ettől a szívem. Mackel kapcsolatos idegességemet mintha elfújták volna. Felszabadultságomban egyenesen odáig merészkedem, hogy megkérdem: vajon azóta is mindennap körmöl-e a naplójába, az összehajtott takarón kuporogva.
– Hát persze – mondja kissé csodálkozva Mac.
 
*  
Bejrútból Aleppóba megyünk, és elvégezzük a szokásos bevásárlást, a készletek feltöltését meg a többit. Mary számára sofőrt fogadtunk – ezúttal nem a rakparton szereztünk „gazdaságos” példányt, hanem egy langaléta, aggályos ábrázatú örményt szerződtetünk, akinek legalábbis van néhány ajánlólevele, mely megbízhatóságát és gépkocsi-vezetői képességeit tanúsítja. Egy darabig német mérnökök mellett dolgozott. Első találkozásunkkor fő hátrányának a hangja tűnik, amely szerfelett magas és idegesítően nyávogó. Kétségtelenül sokkal különbnek ígérkezik mindazonáltal, mint a bárdolatlan Abdullah. Szerettük volna megint megkapni Aristide-et, érdeklődésünkre azonban kiderült, hogy – óriási büszkeségére – „kormányszolgálatot” teljesít. Azaz: utcai öntözőkocsit vezet Deir-ez-Zórban!
Eljő a sorsterhes nap, és két eresztésben indulunk Ámúdába. Hamudi és Mac Maryvel (akit megfosztottunk királyi címétől és jelenleg Kék Mary néven emlegetünk, ugyanis meglehetősen rikító kék festékréteg borítja) érkeznek oda előbb, és biztosítják, hogy minden készen álljon fogadásunkra. Max meg én roppant előkelően vonaton utazunk El Kámeslibe, és ott töltjük a napot, hogy lebonyolítsuk a szükséges ügyeket a francia katonai hatóságokkal. Négy óra tájban indulunk Ámúdáról.
Mihelyt megérkezünk El Kámeslibe, kiderül, hogy nem minden alakult terv szerint. Nagy a zavar; kölcsönös szemrehányások, panaszok repkednek a levegőben. Hamudi ábrázata elkeseredett, Macé sztoikus.
Hamarosan értesülünk a tényekről.
A házat, amelyet bérbe vettünk, és amelyet már egy héttel ezelőtt ki kellett volna üríteni, kitakarítani és kimeszelni – Hamudi és Mac előző nap meszeletlenül és merőben kitakarítatlanul találta, valamint még akkor is benne tanyázott hét örmény család!
Ami huszonnégy órába belefért, elvégezték, de a helyzet még így sem valami rózsás.
Hamudi most már megtanulta, hogy a Katúnok kényelme mindennél előbbre való, arra szánta hát minden energiáját, hogy egy szobát megszabadítson örményektől és lábasjószágtól, és sebtében ki is meszelje. Két tábori ágyat állítottak fel Max-nek és nekem. A ház többi része még maga az őskáosz, és gyanítom, hogy Hamudi és Mac sem töltötte keleti kényelemben az éjszakát.
De most majd minden rendbe jön, nyugtatgat bennünket Hamudi, és ránk ragyogtatja ellenállhatatlan mosolyát.
Max Mallowan
Javában folyik a pereskedés és a vádaskodás az örmény családok és egykori szószólójuk, a pap között, de ez szerencsére nem ránk tartozik. Max mindenesetre nógatja őket: menjenek odébb egy házzal, és intézzék el vitás ügyeiket egymás között.
Asszonyok, gyerekek, tyúkok, kutyák, macskák – ki-ki sír, nyafog, visong, ordibál, átkozódik, fohászkodik, hahotázik, nyávog, kotkodácsol és ugat – vonulnak el lassú menetben a színről, akárcsak holmi fantasztikus operafinálé.
Mint kiderül, mindenki keresztbe tett mindenkinek! Tökéletes a pénzügyi zűrzavar, dühödt szenvedélyek csapnak fel testvérek, sógorok, sógornők, oldalági rokonok és dédszülők között, számunkra merőben felfoghatatlanul.
Mind e káosz közepett szakácsunk (a Dimitri névre hallgató szakács) a legteljesebb lelki nyugalommal készíti a vacsorát. Letelepszünk és élvezettel nekilátunk, majd halálosan kimerülten zuhanunk az ágyba.
Ahol azonban nem vár ránk pihenés! Sohasem éreztem különösebb ellenszenvet az egerek iránt. Egy-két egér a hálószobában – oda se neki. Egy időben még meg is szerettem egy visszatérő látogatót, akit (noha a nemével nem voltam tisztában) Elsie-nek kereszteltem el.
Első ámúdai éjszakánk élményei azonban örökre feledhetetlenek.
Alig oltottuk el a lámpát, tucatjával – illetve még az sem lehetetlen, hogy százával – bukkannak elő a falba-padlóba vájt lyukaikból az egerek. Vidáman kergetőznek az ágyak között, harsány cincogás közepette. Egerek az arcomban, egerek a hajamban – egerek! Egerek! EGEREK!…
Felkattintottam zseblámpámat. Iszonyat! A falakat sűrűn borítják ismeretlen, fakó, csúszó-mászó, csótányszerű teremtmények! Ágyam lábánál a padlón egy egér ül, és a bajszát ápolja!
Csúszó-mászók, ameddig a szem ellát!
Max megnyugtató szavakat mormog.
Aludj csak, mondja. Mihelyt elaludtál, nem zavar semmi.
Remek tanács, csak éppen kivihetetlen! Először ugyanis el kell hozzá aludni, de amikor az embert sportpályának tekintik atletikus hajlamú egerek százai, ez aligha lehetséges. Legalábbis az én számomra. Max láthatólag könnyedén megoldja!
Igyekszem úrrá lenni lázadozó testemen. Rövid időre elszunnyadok, de az arcomon futkározó piciny lábak felébresztenek. Felvillantom a zseblámpát. A csótányok sokasodtak, a mennyezetről hatalmas, fekete pók ereszkedik alá!
Így telik-múlik az éjszaka, és máig is restellem, de hajnali két órára kitör rajtam a hisztéria. Mihelyt felvirrad a reggel, közlöm, bemegyek El Kámeslibe, megvárom a vonatot, és utazom vissza Aleppóba! Aleppóból pedig nyílegyenesen haza, Angliába! Nem bírom ezt az életet! Nem vagyok hajlandó eltűrni! Hazamegyek!
Max mesterileg birkózik meg a szituációval. Felkel, kinyitja az ajtót, és Hamudit szólítja.
Öt perc elteltével már ki is hurcolták az ágyakat az udvarra. Egy darabig fekszem, és bámulom a békés, csillagfényes eget. Hűvös, balzsamos a lég. Elnyom az álom. Max bizonyára megkönnyebbülten sóhajt, aztán elalszik ő is.
 
*  
–  Csak nem akarsz valóban visszamenni Aleppóba? – kérdi reggel aggályosan Max.
Enyhén elpirulok, amikor eszembe jut hisztérikus kitörésem. Nem, mondom, dehogyis megyek. Nem mennék a világért sem. Viszont továbbra is az udvaron fogok aludni!
Hamudi csillapítóan magyarázza, hogy nemsokára minden rendbe jön. A hálószobában a lyukakat betömik gipsszel. Még egyszer kimeszelik a szobát. Mi több, jön egy bérelt macska! Nem is akármilyen – szupermacska, szakképzett példány.
Ők vajon hogyan töltötték az éjszakát, kérdezem Mactől, amikor megérkeztek Hamudival? Rajtuk is mindenféle futkározott egész éjjel?
– Bizonyára – feleli Mac szokásos higgadt modorában. – De én aludtam.
Csudálatos Mac!
 
*  
Vacsorára megjön a macska. Amíg élek, el nem felejtem! Ahogy Hamudi mondta, valóban szakképzett példány. Tudja, mire szerződtették, és roppant szakszerű modorban fog munkához.
Amíg mi vacsorázunk, ő lesbe áll egy láda mögött. Ha beszélgetünk, mocorgunk, lármázunk, türelmetlen pillantást vet ránk:
– Felkérem önöket, szíveskedjenek csendben maradni. Hogy dolgozzon a macska, ha akadályozzák a munkáját?
Szigorú tekintetének nyomban engedelmeskedünk; suttogva váltunk szót, és nagyon vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt az edénnyel-evőeszközzel.
Étkezés közben öt alkalommal bukkan fel egér és szalad át a padlón, és öt alkalommal ugrik a macska. A következő mozzanat sem késlekedik. Nincs itt holmi nyugati cicózás, itt nem játszanak az áldozattal. A macska egyszerűen leharapja az egér fejét, elropogtatja, aztán rátér a maradékra. Szörnyű látvány, de meg kell hagyni - szakszerű munka.
Öt napig marad nálunk a macska. Öt nap elteltével egérnek írmagja sem marad. A macska, mint aki jól végezte dolgát, távozik, az egerek soha vissza nem térnek. Életemben nem találkoztam még ennyire szakszerű macskával. Ügyet se vetett ránk, soha tejet nem kért, ennivalóért nem koldult. Hűvös volt, tudományos és személytelen. Minőségi macska, nagydoktori fokozattal.
 
*  
Végre berendezkedtünk. A falat kimeszelték, az ablakdeszkákat meg az ajtót kimázolták, egy ács és négy fia megtelepedett az udvarunkon, és rendelésünk szerint elkészíti bútorainkat.
– Asztalokat! – mondja Max. – Mindenekfelett asztalokat! Asztalból sosincs elég.
Én szerényen egy fiókosszekrényt igénylek, és Max nagylelkűen engedélyez egy ruhásszekrényt, fogasokkal.
Az ácsok ezután megint visszatérnek az asztalokhoz – asztalok, amelyeken szét lehet teregetni edényeinket, rajzasztal Macnek, ebédlőasztal, nekem egy írógépasztalka…
Max lerajzol egy törülközőtartót, és az ácsok nekifognak. Az öregember büszkén hozza be a szobámba a kész terméket. Nem egészen olyan, mint a rajzon, és mihelyt az öreg leteszi, már látom is, hogy miért. Irdatlan lábai vannak, óriási, kunkorodó tekercsek inkább. Annyira kiállnak, hogy akárhová teszi az ember, okvetlenül keresztülesik rajtuk.
Kérdezd meg tőle, kérem Maxet, miért ilyen lábakat csinált, miért nem ragaszkodott a rajzhoz?
Az öreg méltóságteljesen pillant ránk.
– Azért csináltam ilyenre – mondja –, hogy szép legyen. Azt akartam, hogy maga legyen a szépség.
A művészi önkifejezés e megnyilvánulására nincs méltó válasz. Fejet hajtok, és belenyugszom, hogy az évad végeztéig minduntalan belebotlom az iszonyatos lábakba.
Az udvar túlsó sarkában kőművesek gyártanak nekem vályogból illemhelyet.
Vacsoránál megkérdezem Mactől, mi az első építészi munkája.
– Az első gyakorlati munkám – válaszolja – a maga illemhelye!
Komoran sóhajt. Szívem mélyéből együtt érzek vele. Aligha lesz ez diadalmas fejezete megírandó memoárjainak. Szomorú, ha egy ifjú építész bimbózó álmai a főnök feleségének vályog illemhelyében szökkennek szárba!
Ma Le Boiteux kapitány és két francia apáca lesz az uzsonnavendégünk. A faluban fogadjuk őket, és hazahozzuk a házba. A bejárat mellé támasztva hirdeti a mester dicsőségét ácsunk legújabb műremeke – a vécéülőkém!
 
*  
Max és Agatha ásatáson
Működik már a házirend. Azt a szobát, ahol első éjszakánkat töltöttük, és ahol még mostanában is korzóznak éjjel a csótányok, rendeztük be rajzteremnek. Itt Mac zavartalanul dolgozhat, távol minden emberi kapcsolattól. A csótányok egyáltalán nem izgatják.

A rajzterem mellett van az ebédlő. Azon túl a leletraktár, abban tároljuk leleteinket, ott javítjuk az agyagedényeket, ott válogatjuk, osztályozzuk, cédulázzuk a tárgyakat. (Rengeteg asztal áll benne!) Van azután egy dolgozószobával kombinált nappali, ott nyugszik írógépem, és ott állítottuk fel az összehajtható székeket. A pap hajdani házából három hálószoba lett – egérmentesek, hála a macskának, csótánymentesek, hála a bőséges meszelésnek, ám sajnálatos módon nem bolhamentesek!
Sokat szenvedünk a bolháktól. A bolha roppant életerős teremtmény, és csodával határos, mennyire ellenálló a szervezete. Rovarirtó, bolhapor meg se kottyan neki, sőt egyenesen gyarapszik tőle. Ha ágyunkat karbolsavval kenjük be, az csak még nagyobb atlétikai teljesítményre sarkallja a virgonc állatkákat. Nem is annyira a bolhacsípés gyötör, magyarázom Macnek, hanem az a fáradhatatlan energia, azok a szűnni nem akaró szökdelőversenyek körbe-körbe a derekamon. Képtelenség elaludni, ha a bolhák vígan űzik éjszakai sportjukat a derekunk körül.
Max még nálam is jobban kínlódik a bolháktól. Egyik nap százhét példányt fogtam el és csaptam agyon a pizsamája korcán! Kiveszik belőle az erőt a bolhák, mondja. Én úgy látszik csak a felesleget kapom – mármint azokat, amelyek már nem találtak maguknak Maxen helyet. Az enyémek másodosztályú, alacsonyabb rendű bolhák, be sem nevezhetnek a magasugró versenybe!
Macnek a jelek szerint nincs bolhája. Ami roppant igazságtalansága a sorsnak. Úgy látszik, bolháék nem tartják Macet megfelelő sportpályának.
 
*  
Immár szabályos medrében csordogál az élet. Max pitymallatkor kiballag a halomra. Legtöbbször vele tartok, bár néha otthon maradok, és egyébbel foglalkozom – például javítom az edényeket és egyéb tárgyakat, cédulákat gyártok, és néha nagy ritkán a magam mesterségét űzöm az írógépen. Mac is otthon marad heti két nap, és a rajzteremben buzgólkodik.
Ha kimegyek a halomra, igen hosszú a nap, de csak akkor tűnik annak, ha nem jó az idő. Amíg a nap magasan nem jár az égen, hideg van, de később igazán kellemes. Virágok virítanak mindenütt, többnyire az apró, piros anemóna, ahogy én – pontatlanul – elneveztem (azt hiszem, ranunculus a valódi neve).
A munkacsapat magvát Max Dzserabluszból, Hamudi szülővárosából hozta. Hamudi két fia befejezte Urban az évadot, és beállt hozzánk. Az idősebbik, Jahja, magas fiatalember, arcán széles vigyor. Olyan, mint egy barátságos kutya. Alavi, a fiatalabbik, jóképű fiú, és valószínűleg ő az okosabb kettejük közül. De nagyon hirtelen természetű, és néha ki is tör a csetepaté. Abd esz Szalaam, az unokatestvérük, szintén előmunkás. Hamudi, miután beindította az üzemet, hazatér majd.
Mihelyt a Dzserabluszból jött idegenek munkához láttak, mindjárt tódul a helybeli munkaerő. Egyesével, kettesével jönnek az emberek a szomszédos falvakból. Vannak köztük kurdok, jönnek a török határon túlról, akad néhány örmény, meg egypár jezidi (úgynevezett ördögimádó) – szelíd, mélabús képű férfiak, a többiek basáskodásának céltáblái.
A munka módszer igen egyszerű. A férfiakat csapatokba szervezik. Akinek van már némi ásatási gyakorlata, meg aki értelmesnek látszik, és feltételezhető, hogy gyorsan tanul, abból csákányozó lesz. Felnőtt férfi, kamasz és gyerek azonos bért kap. Azonkívül ott a keleti szívnek oly kedves baksis. Vagyis a minden egyes talált tárgy után készpénzben fizetendő szerény összeg.
A csapatban a csákányozónak a legnagyobb az esélye, hogy tárgyakat talál. Amikor kirajzolják neki a négyzetet, ahol dolgozni fog, csákánnyal lát neki. A nyomában jön a lapátoló. Kosarakba lapátolja a földet, ezeket pedig három-négy kosaras fiú hordja a kijelölt lerakodóhelyre. Amikor kiöntik a földet, átvizsgálják, hátha akad benne még tárgy, ami elkerülte a csákányos meg a lapátoló figyelmét, és mivel ezeknek a kisfiúknak igen éles a szeme, nagyon gyakran lelnek apró talizmánra, gyöngyszemre, amiért szép jutalomban részesülnek. Leleteiket rongyos köntösük sarkába kötik, és a nap végén mutatják be. Olykor-olykor Maxhez visznek egy-egy tárgyat, aminek a sorsa attól függ, hogy Max azt mondja-e: „Tartsd meg”, vagy azt, hogy Silu – azaz „Dobd el”. Ezek persze a legapróbb tárgyak – talizmánok, edénytöredékek, gyöngyszemek és hasonlók. Ha egy helyen edények csoportja kerül elő, vagy temetésre valló csontok, esetleg vályogfalak, akkor az előmunkás Maxet hívja, és nagy gonddal folytatják a munkát. Max vagy Mac óvatosan körülkapargatja késsel az edénycsoportot – vagy a tőrt, vagy amire éppen rábukkantak –, letisztítja róla a földet, lefújja a port. Azután, mielőtt elvinnék, lefényképezik és lerajzolják a leletet.
Szakembert kívánó feladat a felszínre bukkanó épületmaradványok kibontása. Rendszerint maga az előmunkás kezeli a csákányt, és óvatosan kitapogatja a vályogtéglákat, de egy tapasztalatlan, ám értelmes csákányos is hamarosan elsajátítja a módszert, és nemsokára hallani, amint ásás közben büszkén kijelenti: – Hadha libu (Ez vályogtégla).
Általában örmény munkásaink a legintelligensebbek. Hátrányuk a kötekedő természetük – mindig sikerül kihozniuk a sodrukból a kurdokat meg az arabokat. Jóformán szüntelenül folyik a civakodás. Valamennyi munkásunk forrófejű, és mindegyik hord magával valamit, amivel nyomatékosíthatja véleményét – jókora kést, bunkósbotot, meg valami buzogány- vagy husángféleséget. Sebek tátonganak némelyik fején, minduntalan összegabalyodott, dühös alakokat kell szétválasztani, miközben Max harsány hangon recitálja az ásatás házirendjét. Aki verekszik, büntetést fizet! Intézzétek el a vitás ügyeiteket munkaidő után. Munka közben nincs verekedés. Munka közben én vagyok az apátok, és amit az apátok mond, az törvény! És ne gyertek hozzám egymásra panaszkodni, mert ha meghallgatnálak, mást se tehetnék egész nap! Verekedéshez két ember kell, és aki verekszik, egyformán büntetést fizet, akármelyik kezdte.
Az emberek bólogatnak. – Igaz. Ő az apánk. Nem szabad verekedni, mert még összetörünk valamit, ami jó pénzt ér.
Hanem azért csak ki-kitör a harc. A notórius verekedőket szélnek eresztik.
Ez nem jelent tényleges elbocsátást. Egyik-másik embernek olykor kiadják az útját – egy-két napra. De még akit véglegesen elbocsátanak, az is megjelenik rendszerint a következő bérfizetési napon, és kéri, vegyék vissza a legközelebbi műszakba.
Némi kísérletezés után abban állapodtunk meg, hogy tíznaponként lesz bérfizetés. Néhány munkásunk meglehetősen távoli falvakból jön, és magával hozza az elemózsiát, rendszerint egy zsák lisztet meg néhány szem hagymát. A készlet tíz nap múlva elfogy, és az ember ilyenkor hazakéredzkedik utánpótlásért. Egyik nagy hátrány, mint rájöttünk, hogy az emberek nem végzik rendszeresen a munkát. Mihelyt megkapják a bérüket, lelépnek. – Most van pénzem. Miért dolgoznék? Hazamegyek. – Úgy két hét alatt elveri a pénzét, visszajön, és kéri, hogy vegyük fel újra. A mi szempontunkból ez igen bosszantó, hiszen az összeszokott csapat sokkal hatékonyabban dolgozik, mint egy újonnan toborzott brigád.
A franciáknak megvan a módszerük, hogy elbánjanak ezzel a szokással, ami nagy nehézségeket okozott nekik, mikor a vasútvonalat építették. Munkásaiknak mindig csak a fele bérét adták ki. Így aztán folyamatosan dolgoztak. A hadnagy azt tanácsolta Maxnek, alkalmazza ő is ezt a módszert, de miután meghánytuk-vetettük a dolgot, nem éltünk vele, mert Max tisztességtelennek tartja. Az emberek megdolgoztak a pénzükért, és joguk van a teljes bérre. Így hát elviseljük a szüntelen jövés-menést. A bérfizetési naplóval is jóval több így a dolgunk, a szüntelen változtatás és kiigazítás miatt.
Fél hétkor kiérünk a halomra, fél kilenckor reggelizőszünet. Kemény tojást eszünk és arab lepényt. Michel pedig, a sofőr, zománcbögrékbe forró teát tölt, amit a halom tetején ülve iszunk meg. Kellemesen süt a nap, a reggeli árnyékok hihetetlenül bűbájossá varázsolják a tájat; északon kéklenek a török dombok, körös-körül minden csupa pici piros és sárga virág. Csodálatosan balzsamos a levegő. Ilyenkor érzi az ember, hogy élni jó. Az előmunkások elégedetten vigyorognak, a kis tehénpásztorgyerekek a közelünkbe oldalognak, és szégyellős pillantásokat vetnek ránk. Hihetetlen rongyokba vannak burkolva, foguk hófehéren ragyog, amikor mosolyognak. Milyen boldogok ezek a gyerekek, gondolom, mennyire kellemes ez az élet; akárcsak a régi-régi mesékben, vándorolnak hegyen-völgyön, terelik a teheneket, néha leheverednek, énekelgetnek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

2013. augusztus 15., csütörtök

VÁRADY GÉZA-LAKY IMRE: Novibazár szandzsák - Plevlje

PLEVLJE (részletek)

A   tábor
Szarajevótól Plevljéig*

Szarajevótól 142 kilométernyire fekszik a novibazári szandzsák fővárosa: Plevlje. Török neve Taslidja. Szarajevótól Pálé, Prácsa, Gordzda, Csajnica, Metalka (mely a határon van Bosznia és Törökország közt) városok s katonai állomások érintésével, a már török földön fekvő Boljanicsig vadregényes fenyves és bükkös erdőkön, sok helyen szédületesen kanyargó szerpentineken vezet az út Plevlje felé. Az előbb említett állomások közt egy-egy nap alatt teszi meg az utat a katonai postakocsi. Az állomásokon éjjel pihen és lovakat vált. Az elragadó tájék Metalkán túl Boljanics felé átváltozik. Karsztos fensíkra vezet fel az út. Gyér cserjékkel szegélyezett köves úton Boljanicstól egy napi kocsizás után közeledünk Plevlje felé.
Még mielőtt beérnénk Plevljére, hatalmas épülettömb, a  tulajdonosáról  elnevezett  Han-Szelmanovics tűnik fel az országút mentén. Innen azonban még jó két kilométert haladunk anélkül, hogy Plevlje látható lenne. De nemcsak az út nagyobb élénksége, hanem a látóhatár pereme fölé emelkedő 3—4 hatalmas víztorony is jelzi a város közellétét.
A Han-Szelmanovicsot messze mögöttünk hagyva, merész kanyarodónál, mintegy varázsütésre, előbukkan barátságos völgykatlanban a Bogisevac és Balibegovó-berdó hegyek közé ékelt plevljei tábor.

A Bogisevac tetején, akár csak a Szent-Gellérten, Buda mellett, citadellaszerű erőd áll. Itt vannak elhelyezve nehéz ütegeink, melyek védelmezik a tábort s melyeknek ágyúcsövei ásítozva pislognak le Plevlje felé. A tábor felé közeledve oly kellemes érzés lepi meg az érkezőt, mintha valami virágos kertbe, nem pedig Mars fiainak rideg táborába érkezett volna meg.

Fák, virágos ágyak, pázsitos terek közül kibontakozik tíz,   a   völgy   hosszában   párhuzamosan   épült   katonai barakk, a templom, a tiszti lakások, a tiszti kaszinó emeletes épülete s a parancsnokló tábornok díszes kert közepéből kiemelkedő villája. A barakkok közt széles, tisztán tartott, rendezett út vezet le a dandárparancsnok lakásáig; az út mellett jobbról-balról erőteljes, fiatal platánok díszelegnek s a barakkok közt mindenfelé, még a tábor körül is, illatos akácfák fehér-zöld lombjai bólintgatnak. Az egyes legénységi barakkok előtt virágos ágyak pompáznak. Minden barakkban egy-egy század katona lakik. Százados és legénysége vetekedtek a többi századokkal, hogy szépítsenek, az ő barakkjuk környéke legyen a legszebb. Tisztek és legénység egyformán gyönyörködtek elért sikereikben. Megteremtették az otthont az idegenben.

A táborban állandóan két zászlóalj, vagyis nyolc század gyalogság, két üteg tüzér s egy szakasz huszár állomásozott. A harmadik zászlóalj gyalogság a városban lakott. A tábor exterrotialis volt. Területenkívüliséget élvezett, azaz osztrák-magyar területnek tekintetett.

A völgykatlanban elterülő tábortól balra húzódik el az országút. A táborral szemben az országút túlsó oldala már török terület. Itt is sűrűn sorakoztak egymás mellé a házak.  Lakott itt több albán s szerb család, a pékmester, honnan ízletes pitéket lehetett beszerezni. Itt sorakoztak egymás mellé a híres Gáspár-, meg a Luffi-féle kantinok, a fővárta, a postaépület, a vendéglő, végül egy nagy bérházszerű emeletes épület. Ez utóbbinak átellenében, az országút túlsó oldalán, a generális kertje terült el. E kert képezte a határt a város és a tábor között.

A kormányzó tábornok kertje végénél kétfelé ágazik el az országút.  A jobbra ágazó félkörben megkerüli a hatalmas dombon elterülő török temetőt, érinti a város alatt a Szent fát s bevezet a főutcán a csarsiáig, a török vásártérig. A balra futó út a tábornoki kert sarkától felkanyarodik a train-laktanyához, innen leereszkedve, a Szent fa érintésével a szerbek lakta Mocsevácon át, az e városrészről elnevezett laktanya érintésével az ősrégi szerb kolostorhoz: Sveta-Troicára vezet.

*

A Szent fa

A Szent fa a csarsiához vezető úton, a török temető végén, óriás lombsátorával a többi fák közül magasan kiemelkedő, százados szilfa. Nyáron a Szent fa árnyékos lombjai, télen pedig zizegő galyai alatt szokták a törökök halottaikat pár pillanatra letenni, mielőtt eltemetnék. A Szent fa alatt beszélik meg nagyobb események alkalmával ügyes-bajos azon, hogy fegyverrel ellentálljanak-e az okkupációnak, a svábának, vagy békésen tűrjék az idegen csapatok bevonulását? A törökök bölcsen a béke mellett döntöttek.

Török temetés

Midőn érzi a török férfi halála közeledtét, végrendelkezik; hívatja a hodzsát s imádságokat hallgatva hal meg. Vagyonának bizonyos részét rendszerint a templomra hagyja. A halott körül összegyülekszik a rokonság. Imádkoznak, de soha se sírnak. Miért is sírnának? Hisz a boldogult lelke felszállt Mohamed paradicsomába. De hogy a kihűlt porhüvelybe be ne lopózkodhassék a gonosz szellem, fülét, orrát és száját vattával dugják be.
A török temetési szertartáshoz tartozik az elhantolás előtt a holttest letétele a Szent fa alatt.
A törökök nem úgy temetkeznek, mint a keresztények, hanem koporsó nélkül. Halottaikat gyolcsba göngyölgetik s a múmiaszerű tetemet deszkára fektetve, a deszka alá keresztbe rakott rudakon sietve viszik ki végső nyughelyére: a temetőbe.
A töröknek, ki útja közben halotti menettel találkozik, nem szabad a halott mellett sem megállni, sem elhaladni, mert kötelessége a Korán törvényei szerint nemcsak néhány lépést tenni a halott útja mentén, hanem néhány lépés távolságra segíteni is kell a halottvivőknek. Csak a kötelessége teljesítése után folytathatja útját a vándor.
Emiatt igen gyakran az ily halotti menetek alkalmával valóságos tülekedés keletkezik a törökök közt, mert ki-ki buzgón eleget akar tenni vallásos meggyőződésének s ezáltal érdemeket remél szerezni a Paradicsomba való bejutáshoz.
A halotti menet megáll a Szent fánál, hol a hodzsa (imám), sorban a világ négy tája felé fordulva, imát rebeg. Az imák elhangzása után besietnek a halottal a temetőbe. Készen várja már a két láb mélységű sírgödör. A sírba fejjel kelet felé, jobban mondva Mekka felé fordítva fektetik, úgy hogy felső teste magasabban nyugodjék, mint az alsó, mert a feltámadás nagy napján e helyzetben könnyebben léphet ki a sírból. Az így nyugvó tetem fölé rézsútosan egy szál deszkát fektetnek. A deszkának fej felőli része elhantolás után egy arasznyira kilátszik a földből. A deszka elhelyezése után  következik az elhantolás.
Amint ez megtörtént, az imám (török pap) kezeit tölcsérszerűleg fületövéhez nyomja. Példáját az összes jelenlevők követik. Mindannyian a sír fölé hajolnak és hallgatódznak, hogy nem ad-e életjelt magáról az elhunyt?
Ha nem hallani semmi neszt, ezt annak a jelének veszik, hogy a halott lelke már felszállott a Paradicsomba. Hirtelen felemelkednek s az imám az összes jelenlevőktől kísérve, gyorsan, csaknem futva, elhagyja a temetőt.
Mintha nem jó lenne a halál árnyékában tartózkodni? A rideg török temetőknek nincs is látogatója.
A Korán törvényeinek előírásai szerint a halottat naplemente előtt kell eltemetni.
Ezt a rendelkezést a szokások úgy értelmezik, hogy ha valaki a nap egy huszonnégy órai fordulása alatt éjféltől következő éjfélig terjedő időközben meghal, akkor a boldogultnak a két éjfél közti időben eső naplemente előtt a föld alá kell kerülni.
Valószínűleg a Korán szellemével össze nem egyeztethető módon, az írás szavait igen gyakran szószerint veszik a törökök.
Ha valaki röviddel naplemente előtt halt meg, turbánjának hosszú gyolcs lepedőjébe gyorsan begöngyölgetik s viszik ki örök nyugvóhelyére. Ha közel az est s erre sem maradt idő, másnap, a kora reggeli órákban kezdik meg a temetési szertartást.
Elképzelhető, mily gyakran kerül ájult beteg is a sírhantok alá?
De még gyakrabban megtörténik, hogy a beteget mint tetszhalottat temetik el.
1895-ben veszedelmes tífuszjárvány lépett fel Plevljén. A városból a török temető mellett elvezető úton a táborba járók az esti és éjjeli órákban gyakran hallottak rémes, nyöszörgő hangokat. Ha a véletlenül ott elhaladó török férfiak figyelmét felhívták a szokatlan hangokra, egykedvűen vállat vontak s nyugodtan haladtak tovább. Mintha csak azt akarták volna a kíváncsiskodó értésére adni:
— Ami az anyaföldbe került: maradjon az anyaföldé !
Ez a kizmet. A végzetszerű dolgokban való megnyugvása a török férfinak.

*
A troicai klastrom

Fordítsuk el tekintetünket a kaleidoszkóp komor képeitől s tekintsünk át a troicai klastrom ódon, magas, viharverte, mohfedte kőfalaira.
A Szentháromságról nevezett Sveta-Troica a neve a szerb klastromnak, mely néhány száz év előtt Plevlje szomszédságában, lankás hegyoldalon épült fel.

A mohamedánok a legújabb időkig egyáltalán nem tűrték meg, hogy községükben akár a katholikus albánok, akár a görögkeleti hitvallású szerbek vagy bosnyákok templomot vagy imaházat emeljenek. Félre fekvő, a törökök lakta tájaktól távolabb eső helyeken építhették fel templomukat, ha ugyan engedélyt kaptak hosszas huzavona után az építkezésre. De ha építhettek is templomot, annak tornyából nem harangozhattak. Érclapot fakalapácscsal veregettek, ez helyettesítette a templomba hívó harangszót. E gólyakelepeléshez hasonló, messze elhallatszó hangokkal adta tudtára a harangozó a hívőknek, hogy siessenek az Úr háza felé, mert kezdődik az istentisztelet. Az ily félreeső helyeken engedélyezett templomaikat szilárdan építették fel s a törökök ellenséges indulatától való félelemben erős kőfalakkal kerítették körül. Még ma sincs, mikor e sorokat írjuk, Plevljén keresztény templom. Még ma is a troicai klastromba jár az egész vidék  és  Plevlje keresztény lakossága imádkozni. Troica különben Plevlje környékén a legkellemesebb nyári és tavaszi kirándulóhely. Búcsúk alkalmával messze fekvő vidékekről százával sereglik ide a nép. Vecsernye után festői látványt nyújtanak a klastrom körüli térségen nyüzsgő csoportok, melyek közepén aranynyal dúsan hímzett nemzeti viseletükben késő estéig lejtik hol zene, hol énekszó mellett nemzeti táncukat: a kólót.

*

Tábori élet

A plevljei táborban, nem hiába lakták ezt ifjúság erejétől duzzadó, Isten kegyelméből jókedvvel, pajkos vidámsággal megáldott 20—24 éves fiatal katonák, vígan folyt az élet. Reggeltől estig visszhangzott a tábor a katonák jókedvű danájától. Esténként a barakkok előtt összegyülekeztek s hol hegedű, hol tárogató hangjai mellett felcsendültek azok az édes-bús régi magyar nóták, melyek mellett sírva vígad a magyar ember. Ki tudja, mikor felhangzott a bánatos nóta:

„Ha elmegyek kis angyalom messzire, 
Jutok-e majd néha-néha eszed-be? 
Vagy elfeledsz ..."

Óh! Az est homályában nem volt az szégyen, ha egyik-másik szem kelleténél jobban ragyogott is a feltoluló nedvességtől. A lengyel ezred távozása után mindig magyar fiúk táboroztak itt. Itt jártak a 2-ik, a 23-ik, a 44-ik magyar ezred bakái s hosszú éveket töltött itt a  budapesti 32-es háziezrednek vidám, minden pajkosságra kész fiai. Ezek ne tudtak volna vígadni, nótázni? Volt ezek közt sok nemcsak jóhangú, de képzett, hivatásos énekes is.

A tábori lelkész, mint török földesúr

Plevljei tábori lelkészkedésem alatt, hosszas lakásmizériák után, végre Luffi, az albán kantinos háza mellett, a tábor szomszédságában találtam végleges otthont. A ház, melyben laktam, Luffi uram tulajdona volt.
Esténként a házam mögött elterülő „saját" kertem lugasában tiszttársaimmal elszórakozva, sokszor örömmel és élvezettel hallgattuk a táborból áthangzó víg élet zaját.
Az előbb aláhúztam a kertem szó előtt a „saját" jelzőt.
Igenis, az „én kertem" volt az! Papíron még ma is az enyém lenne. Ki tudja, hogy ki bitorolja azóta? Virulnak-e még a rózsák, violák?
Hogy jutottam a saját kertemhez, azt mondom most el.

Szóban és gondolatban az volt az általános elfogadott jelszó:
— Szépítsük a tábort!
Amikor a Luffi házába költöztem, erősen nélkülöztem magam körül a kertet és a virágokat. Gondoltam merészet és nagyot.
— A bakák mögött elmaradjak? Csak én ne szépítsek? Szépíteni fogok! Kertet csinálok a házam mögé, virágos kertet!
Mivel Luffi nem vállalta a magáénak, egyszerűen elfoglaltam egy jó nagy darabot Törökországnak a házam háta mögött elterülő földjéből
Vannak, kik hitetlenül rázzák fejüket.
— Elfoglalta? Csak úgy egyszerűen elfoglalta? Hiszi a piszi. Messziről jött ember. . .
Pedig biz én egyszerűen csak elfoglaltam. Könnyen ment az Plevljén! Igy történt a dolog:

Egy alkalommal látogatóban volt házigazdámnál, Luffinál, Plevlje város rendőrkapitánya: Ibrahim effendi. Én is ott voltam. Ibrahim effendihez, kivel török tudományom következtében meglehetős szívélyes és barátságos viszonyban állottam, a következő kérdést intéztem:
—  Mit szólnál hozzá, Ibrahim effendi, ha itt a lakásom mögött egy szép kertet csinálnék?
—  Nagyon okos dolog lenne, — mondd Ibrahim — csak csinálj szép kertet! De gyanús mosollyal nézegette a köves, sziklás hegyoldalt.
—  Igen ám, de azt mondja Luffi, hogy  az  nem  az ő földje, hanem a török kincstáré?
—  Attól ugyan csinálhatsz kertet magadnak! — nyugtatott meg Ibrahim. — Úgy is hasznavehetetlen, köves föld az. A  kincstár  semmi   hasznát   se   látja.   Különben   is szeretném   én  azt  a  kertet  látni,   amit te  ide  gondolsz varázsolhatni ?
—  Bízd csak rám a dolgot, Ibrahim effendi. Eszerint becses engedelmeddel bekeríthetek egy darab földet?
—  Amilyen nagy darab neked tetszik — felelt nevetve a török úr.
Erre legalább is jó negyed holdat elokkupáltam berlini egyezmény nélkül a töröktől. Nekem könnyebben ment a dolog, mint az olaszoknak Algirban.
A generális a katonai foglyokat bocsátotta rendelkezésemre. Azoknak is jó volt, mert a dutyiban ülésnél kellemesebb volt a munka a szabadban. A foglyokkal hozzákezdtem a kövek pusztításához, melyeknek felhasználásával két terraszszerű emelkedést és kerítést készítettem. Amint elkészültek kertemnek kontúrjai, a terrasszerű emelkedéseket több mint kétszáz kocsi jó termőfölddel feltöltöttem s ősszel a bejárathoz két szép fenyőfát, a kertbe pedig gyümölcsfákat és díszbokrokat ültettem el.  Tavasszal újra kezdtem a munkát. Lelkesedve szépítgettem kertemet. A városra s a táborba legszebb kilátást nyújtó emelkedett pontokon fiatal nyírfákból két szép lugast tákoltam össze munkatársaimmal s valami illatos virágú, gyorsan fejlődő futónövénynyel ültettük körül a filegóriákat. A virágágyakba magam veteményeztem el a magvakat s ültettem el az innen-onnan, de leginkább a tábornok kertjéből került virágokat. A televény földben, kedvező viszonyok mellett, gyorsfejlődésnek indult minden. Nemsokára irigykedve nézték és hasonlítgatták össze a magukéval a táboriak az én kertemet.
A nyár elején, egy szép reggelen Ibrahim effendi ment el házam előtt. Meghívtam törökös fekete kávéra. Mielőtt letelepedtünk volna az illatos mokkához, körülvezettem a kertben. Büszkén megmutogattam neki kincseimet. Csudálkozva nézett körül, mintha nem hinne szemeinek. Csak hmgetett mély, torokhangon.
—  Most már, ugyebár,   nem nevetsz ki Ibrahim? — kérdem őt.
—  Nem, effendim! — szólt komolyan. — Sőt mi több, elmondom a pasának is, minő szép kertet varázsoltál ide s indítványozni   fogom   neki,   hogy  végleg   ajándékozza neked ezt a darab földet, melyet kezedmunkájával és erős elhatározásoddal ily széppé tettél!
Szavát meg is tartotta.
A pasa néhány nap múlva örömét kifejezve, nekem adományozta a török föld eme ékes kis darabját.
Török földbirtokos lettem!...

*

Török és magyar katonák barátkozása

Idegenben összekerülő hadfiak, ha más-más zászló alatt szolgálnak is, érdeklődnek egymás iránt, vonzódnak egymáshoz.
Mintha ösztönszerűleg éreznék, hogy noha más és más hadúr parancsszavára engedelmeskednek is, de hivatásuk közös, mert egyiknek is, másiknak is a haza szent ügye, megvédése a feladata.
A török és magyar katonák érintkezése igen szívélyes, barátságos, sőt bajtársias volt.
A török katonák naponta felrándultak a táborba magyar bajtársaikat meglátogatni. Ha nem is igen értették meg folyékonyán egymás nyelvét, noha sok szó s mondat értelmét elsajátították egymástól, azért meg volt közöttük a rokonszenvszülte bajtársi szeretet és egyetértés.
A török katona aszerint kap zsoldot, amint az adók befolytak, azaz: ritkán. Ép azért úgy segítettek magukon, hogy színes gyöngyökből cifra óratokokat készítettek s azokat néhány metalikért (fillér) eladogatták magyar bajtársaiknak. Az óratokokon kívül igen gyakran olcsó pénzért csempészett jóminőségű török dohánnyal is kedveskedtek egymásnak.
Ezt csak titokban ám, mert a török finánc sem érti a tréfát...

(Forrás: Várady Géza–Laky Imre: Novibazár Szandzsák – Plevlje. Rajzok, elbeszélések és útleírások Törökország novibazári szandzsákjából az okkupációtól az annekszióig terjedő időből. Harmincegy eredeti fényképfelvétellel. Budapest, 1912. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

2013. augusztus 9., péntek

TORBÁGYI PÉTER: Magyar örömlányok Dél-Amerikában

A XIX. századi latin-amerikai telepes kolóniák taglalása előtt fontos pár szót ejtenünk a cigány kivándorlás mellett az atlanti partvidék nagy kikötővárosaiban megjelenő magyar örömlányok jelenlétéről is. Ugyanis az első földműves bevándorlóknak kezdetben azzal kellett szembesülniük, hogy a magyar név sok helyütt nem a korábban érkezett pionír társaik révén vált ismertté, hanem a kontinenst átszelő vándorlásai során fel-feltűnő „húngarókon” és az éjszakai élet „húngaráin” keresztül. 

A Latin-Amerikába érkező új kivándorlók zöme, többek között a közlekedési lehetőségek fejlődésének köszönhetően, már nem az új élet kezdésének gondolatával vágott neki az útnak, hanem inkább Dél- és Kelet-Európában, a mezőgazdaságon belül mutatkozó foglalkoztatási problémák okozta egzisztenciális gondok kezelésére. Ezen esetekben gyakran nem egész családok, hanem csak azoknak munkaképes, fiatal férfi tagjai vándoroltak ki, hogy onnan segítsék a hátrahagyott otthoniakat, illetve hogy pár évi munka után visszatérjenek családjukhoz. Így történhetett meg, hogy a Buenos Airesbe érkezett bevándorlóknak 1857 és 1860 között 19,5%-a, 1861 és 1870 között 23,5%-a, 1871 és 1880 között 29,6%-a, és végül 1881 és 1890 között 30,5%-a volt csupán nő.

Mindennek hatására a keleti partvidék nagy városaiban a férfi lakosság aránya rendkívüli mértékben megnövekedett, melyre az európai leánykereskedők is egyre inkább felfigyeltek, és rövid időn belül Alexandria, Konstantinápoly mellett az európai kivándorlás útvonalát követve, New York, Recife, Salvador de Bahía, Rio de Janeiro, Santos, Montevideo és Buenos Aires kikötői váltak az európai leánykereskedelem fő célállomásaivá. Ennek a kereskedelemnek pedig mind lebonyolítói, mind elszenvedői főként a kelet-európai, az orosz, lengyel és magyar zsidóság köréből kerültek ki. Közülük is az úttörők a magyarok voltak. 

A leánykereskedelem sem a Magyar Királyság, sem az osztrák birodalom egyéb részein nem számított újkeltű iparágnak, mégis a Bach-korszak végét követő időszak az, mikor virágkorát élte, és ezzel együtt maga Pest is a nemzetközi leánykereskedelem egyik fővárosává lett. Főként keleti és déli irányba folyt ez a kereskedelem, melynek felfuttatásában jelentős szerepet vállalt két, a nemzetközi irodalomban is jegyzett magyar kerítőnő, a Deák téri Herzl kávéházban a zsidó családok házassági piacát vezető Grosszmann vagy Grossman Sára, alias a „török nő”, és egy bizonyos Lucky Sarah, aki feltehetőleg azonos a hatóságilag engedélyezett pesti cseléd- és állásközvetítőt működtető Witzelberger Sárával.

Rosie Hertz "múzeuma" ma, New Yorkban
A forgalom intenzitására jellemző, hogy a frissen alakuló magyar belügyminisztérium már 1869-ben két rendeletében is kénytelen volt fellépni a Romániát, Szerbiát, Törökországot, Egyiptomot és Kelet-Indiát érintő leánykereskedelemmel szemben. Ezzel egy időben azonban nyugat felé és megindul a kereskedelem. Egyes adatok szerint már 1864-ben az osztrák hatóságok látókörébe került egy magyar bűnszervezet, melynek tagjai fiatal lányokat közvetítettek Rotterdamon keresztül a tengerentúlra. New Yorkot, az európai bevándorlás újvilági kapuját is hamar behálózták kelet-európai társaikkal együtt a magyar leánykereskedők, akik közül külön kiemelendő, a leánykereskedéssel foglalkozó nemzetközi szakirodalom által is jegyzett Hertz Rosie neve, aki prostituáltként kezdte, majd az összegyűjtött pénzből saját vállalkozást indított. Rövid időn belül számos 
bordélyház került az ekkor már Mother Hertz-ként emlegetett magyar kezére, aki ennek és a később beindított ingatlanvállalkozásainak köszönhetően a Lower East Side egyik leggazdagabb és befolyásosabb asszonyává vált.

A sors fintora, hogy egy feltevés szerint Latin-Amerikára pont az 1848/49-es, Buenos Airesben letelepedett Czetz János honvédtábornok hívta fel a magyar leánykereskedők figyelmét, mikor az 1867-es, pesti napilapokban megjelentetett beszámolóiban kitért arra is, hogy a véleménye szerint fényes jövő elé néző Argentína területén akkoriban a nők aránya igen alacsony volt. Erre figyelt fel Auerbach Dávid, aki Buenos Airesben terepszemlét tartva, bátyja, a pesti Lázár utcai nyilvánosház tulajdonosának segítségét kérte egy nőszállítmány megszervezéséhez. Bár ő nem sokkal ezután tengerbe veszett, bátyja egyik ügynöke, Hirskovics vagy Hirskovits Leib tizenkét, saját gyermekeként bejegyzett lánnyal megérkezett Buenos Airesbe, ahol őket hatalmas haszonnal, gyorsan, feltehetőleg tehetős birtokosokhoz, férjhez is adta. Később Hirskovits négyszer-ötször megismételte az utat, és „unokahúgait” is sikerrel kiházasította. A jól jövedelmező vállalkozásnak egyszer csak vége szakadt, mert egy idő után Hirskovits elfelejtette az idősebbik Auerbachnak a ráeső részt kifizetni. Ettől függetlenül a témával foglalkozó nemzetközi irodalom a modernkori latin-amerikai leánykereskedelem első vállalkozásaként tartja számon Hirskovits házasságközvetítő útjait.

Sikerükön felbuzdulva több hasonló vállalkozás indult Latin-Amerika szerte, melyek azonban egyre inkább az általuk nyitott nyilvánosházak közönségét látták el örömlányokkal. Közülük ismertté vált Weissman Adolf aradi leánykereskedő, aki Hönig Adolffal és Hibler Juannal az 1870-es évek elején tette át székhelyét Alexandriából Buenos Airesbe. Itt mindegyikük saját nyilvánosházat nyitott, és oda szülőföldjükről hamis ígéretekkel csábítottak ki fiatal lányokat. 1875-ben azonban Weissman Adolf több mint kéttucat tagból álló bűnszervezete, mely Buenos Airesben és Montevideóban kereskedett leányokkal, lebukott Magyarországon, és így, tekintve, hogy már más európai országokban is meggyűlt a hatóságokkal a baja, visszavonult, és inkább a Buenos Aires-i Artes utcai kávézó, játékterem és nyilvánosház vállalkozását igazgatta legális keretek közt. Tehette ezt azért, mert ugyanezen évben Buenos Aires egy rendeletben legalizálta a nyilvánosházak működését.

Argentína és Uruguay mellett Brazíliában is korán megjelentek a magyar és kelet-európai leánykereskedők, igaz, itt a portugál és francia társaik mellett nem nyertek túl nagy teret. Ennek ellenére már 1875-ben a Kelet című újság figyelmeztetette olvasóit, hogy az országba Rio de Janeiró-i ügynökök érkeztek, kiknek üzérkedésével szemben az osztrák-magyar hatóságok mindent megtesznek.  A cikkből nem derül ki, hogy az ügynökök magyarok voltak-e, annyi azonban biztosnak tűnik, hogy Rio de Janeiróban ők alapították az első kaftános társaságot, mely jelzőt, hagyományos öltözetük után, Latin-Amerika szerte a döntő többségében zsidó, kelet-európai leánykereskedőkre használták. Ellenük irányult az a rendőri akció is, melynek során 1880-ban a brazil hatóságok vezető kaftánost kiutasítottak az országból. 

De míg kezdetben a kaftánosok között a magyaroké volt a vezető szerep, addig a nyolcvanas évektől azt a lengyelek vették át. 1906-ban ők alapították a Varsó Kölcsönös Segítő Társaságot, mely később a lengyel követ tiltakozására Zwi Migdalra változtatta nevét. E szervezet nagyságára jellemző, hogy 1929-re 500 tagot számlált, kik 2000 nyilvánosház 30.000 prostituáltja felett rendelkeztek. Bár a magyarok ezzel jelentősen visszaszorultak a piacról, továbbra is jelen maradtak, melyet mi sem bizonyít jobban annál, hogy 1913-ban egy visszavonult rendőrtiszt, Laurentino C. Mejías könyvében a Buenos Aires-i városvezetést azzal gyanúsította meg, hogy a magyar és lengyel leánykereskedőkkel szemben nem akar hatékonyabban fellépni.

Közben az egyre intenzívebb leánykereskedelem révén a latin-amerikai nyilvánosházakba került magyar táncos lányok és prostituáltak száma is folyamatosan nőtt. Sőt, még olyan országokba is eljutottak, melyeket az európai bevándorlás nem igazán érintett. Így történt ez azzal a 26 fős, többek között magyar lányokból álló tánccsoporttal, mely 1873-ban Mexikóba látogatott. Mindezen esetek hatására a spanyol köznyelvben az húngara, majd később a polaca szó jelentése mindinkább átalakult és mögöttes jelentést kapott. 

A kor egyik legjelentősebb bevándorlással kapcsolatos regényében, a korábban már említett Ártatlanok és bűnösök-ben, melyben Antonio Argerich az európai bevándorlás ellen emelt szót, a magyarokat egy nyilvánosház spanyolt törve beszélő, és ezért a körülötte történő eseményeket követni nem igazán tudó prostituált, Mária személyében emelte be. Egy évvel később A prostitúció Buenos Airesben című 1885-ös rendőri jelentés pedig a következőképpen fogalmazott: „Nem létezik közöttünk az argentin prostitúció, hanem csak egy „importált” prostitúció. (…) A francia prostitúció is eltűnt, ma nem létezik más, mint lengyel, magyar és kisebb számban német lányok.”

João do Rio
Bő egy évtizeddel később a Caras y Caretas argentin hetilap 1899-es A bevándorlás című cikkében Buenos Aires kikötőjét egy bevándorlókat szállító hajó érkezésének órájában mutatta be, és egy magyar lány fényképével illusztrálva említést tett arról is, hogy a férfiak közt általában sápadt és meggyötört, de ugyanakkor erősen kifestett asszonyok tűnnek fel nagyszámú gyermekük kíséretében. Az hungara szó táncosnőprostituáltként használt jelentését erősíthették a nyilvánosházak olyan elnevezései is, mint a magyar lányokkal kereskedő báró Fernando von Weismann La Húngara vállalkozásáé, vagy a századfordulós Montevideo leírásában szereplő Las Húngaras nevű bordélyé.

Bár a brazil sajtóban és irodalomban az hungara szó nem kapott hasonló jelentést, mégis többek között olyan neves író, mint Lima Barreto is említést tesz könyveiben a magyar prostituáltak Rio de Janeiró-i jelenlétéről, és Szilágyi Ágnes Judit kutatásaiból azt is tudjuk, hogy az újságíró João do Rio Koldusnők című írásában névszerint is említi egyiküket, a budapesti születésű Rosnick Emmát. 

Mindennek köszönhetően az húngara szó Latin-Amerika szerte egyre inkább a táncosnő – prostituált szinonimájává vált, ahogy ez egy 1907-es magyar cikkből is kiderül: „A világra szóló hírnévre emelkedett »magyar« asszonyokról van szó. És arról az átkozott malheur-ről, hogy a mi magyar asszonyaink, a szépek, az okosak, a jók, a világ első asszonyai minden néven nevezendőtiszteletre-méltóságuk és derékségük mellett a világ színpadán - bocsánat, de egyszer már beszélni kell erről a dologról is - mindig a botrányok felhőjébe keveredve híresednek el. Vagy a mi még ennél is rosszabb... ej, a ki hallotta már, hogy Délamerikában mit jelent a hungara szó, a többit már tudja”. Sőt, ez a szóhasználat a spanyol nyelvterületről továbbterjedt, és többek között a magyar köznyelv is átvétette. Kostály Jenő a Budapesti leánykereskedés titkai című 1902-es könyvében egy egész fejezetet szánt az hungarák kérdésének, Kemény Julius pedig a magyar leánykereskedelemről német nyelven megjelentetett 1903-as munkájának már az Hungara címet adta. 1907-re mindez odáig jutott, hogy a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége iglói fiókjának kérésére Hegedüs Lóránt ügyvezető igazgató hozzájárult ahhoz, hogy feliratban szólítsák fel a kormányt az hungarák tengerentúli kereskedése elleni harc terén vállalt nemzetközi kötelezettségei betartására, majd ugyanebben az évben a Magyar Jogászegylet Büntetőjogi bizottságának tanácskozásán dr. Balázs Gábor is szót emelt az hungarak kérdésben.

Ady Endre pedig egy ugyanebben az időben, Párizsból írt cikkében a jelenséget a következőképpen írta le: „Párizsban és a többi metropolisban a magyar dicsőségnek új hírnökei jelentkeznek. A disztingvált Hungarák, a pompás temperamentumú kurtizánok az új hírnökök. Európa és Amerika nagyvárosai telve vannak már ezekkel a valóban kedves és tehetséges magyar nőkkel.”  De talán a kérdés fajsúlyát leginkább azt támasztja alá, hogy még a Révai Nagy Lexikona is fontosnak találta a szó értelmezését: „Hungara: nemzetközi jelzője a Magyarországból kikerült vagy kicsempészett prostituált nőknek”.

Talán a korábban felvázolt eseteknek köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia korán felismerte a probléma súlyát. A rendőrség állandó egyeztetést folytatott a latin-amerikai követségekkel, melyek helyi osztrák-magyar egyesületekkel karöltve anyagilag is támogatták az őket felkereső, kicsábított és becsapott lányok hazautazását. Ugyanakkor 1869-től diplomáciai egyeztetést kezdett a többi európai állammal is a nemzetközi leánykereskedelem felszámolására. Majd a századfordulótól évente megrendezett nemzetközi kongresszusok eredményeként 1910. május 4-én tizenkét országgal, köztük a tengerentúlra irányuló hajóforgalmat ellenőrző Németországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal, Portugáliával, illetve a latin-amerikai országok közül Brazíliával egyezményt írt alá a nemzetközi leánykereskedelem visszaszorításának érdekében, melyet két évvel 
később az 1912. évi LXII. törvénycikkben szentesítettek. Ebben az egyezményt aláíró országok kölcsönösen megegyeztek abban, hogy „…büntetni kell azt, a ki oly czélból, hogy mások szenvedélyeit kielégítse, kiskorú asszonyt vagy leányt, bárha beleegyezésével is, kéjelgés czéljára megkerít, magával visz vagy házi köréből eltávolít, még ha a bűncselekmény tényálladékának egyes elemei különböző országok területén valósultak is meg”. Továbbá hozzáfűzték, hogy „azt is büntetni kell, a ki oly czélból, hogy mások szenvedélyeit kielégítse, nagykorú asszonyt vagy leányt akár csellel, akár erőszakkal, fenyegetésnek, hatalommal való visszaélésnek vagy a kényszer bármely más eszközének segélyével kéjelgés czéljára megkerit, magával visz vagy házi köréből eltávolít, még ha a bűncselekmény tényálladékának egyes elemei különböző országok területén valósultak is meg.”

Minderre egyre égetőbb szükség volt, hiszen a leánykereskedelem viszszafojtására tett lépések hatástalannak bizonyultak, hiába született számos rendelet, nem érték el a kellő hatást. Ráadásul a századfordulós tömeges kivándorlási mozgalom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az otthonmaradt nők körében Thirring Gusztáv szavaival élve „…az elnéptelenedett falvakban a társasélet áldásait hiába keressük, a családi hely szentsége meg van fertőztetve, a hátrahagyott asszonyok körében az erkölcstelenség ragályos nyavalya módjára harapódzik el.” Így történhetett meg az, hogy latin-amerikai magyarság körében is beigazolódott a mondás, miszerint a prostitúció a legősibb szakma, ugyanis a formálódó magyar kolóniák egy részénél a legelső, majd egészen az 1940-es évekig egyik népes csoportját éppen az örömlányok adták. Már 1889-ben a következőképpen kesergett levelében a Mexikóban élő Sennor Vilmos: „Dél-Amerikában, főképen az argentínai köztársaságban szintén nem kevés számú magyarság van, legtöbb számban azonban, fájdalom, a szép nem. Szegény Magyarország! Meddig nem ér el ez a te kiviteli áruczikked?” Pontos számukat persze nehéz lenne megmondani. Követségi becslések szerint csak Buenos Aires bordélyaiban 400 magyar prostituált dolgozott a századforduló környékén, melyhez hozzáfűzték azt is, hogy Montevideo, Rio de Janeiro és Pernambuco nyilvánosházaiban hasonló arányban lehettek magyar lányok. Más források szerint pedig 1889 és 1901 között a Buenos Airesben legálisan működő 6413 prostituált 36%-a, azaz 2308 érkezett Kelet-Európából, és az illegálisan ott tartózkodó társaikkal együtt számuk meghaladta a tízezret, melynek egy, a leánykereskedelemmel foglalkozó bizottság becslése szerint 75%-a volt orosz, lengyel vagy magyar nemzetiségű.

A Monarchia felbomlása után is komoly figyelmet szentelt Magyarország a leánykereskedelem elleni harcnak, hiszen az a tengerentúli hajóforgalom újraindulásával feléledt, és az 1922-ben Montevideóban megrendezett Második Dél-Amerikai Dermatológiai és Szifilisz Konferencián elhangzó egyik beszámoló szerint minden hajón tucatjával érkeztek a magyar lányok az argentin fővárosban. Erről tanúskodik a Buenos Aires-i követség iratanyaga is, melyből kiderül, hogy a két világháború közti időszakban a Les 10 Marvells, Arbó, Armenys, The Contini és Webbs III. csoportokhoz hasonló magyar lányokból álló táncegyüttesek turnéztak a köztársaság területén.

Magyarország 1921. szeptember 30-án Genfben újabb nemzetközi egyezményt írt alá számos országgal, köztük Brazíliával, Chilével, Costa Ricával, Kolumbiával és Kubával, melyet a magyar törvényhozás az 1925. évi XIX. törvénycikkben szentesített. Ennek ellenére a kereskedelem tovább folyt, melyet jól mutat Rakovszky Iván belügyminiszter egyik 1925-ben, a 12 és 40 közötti életévben lévő nők külföldi államokba szóló útlevélkérelmének elbírálásáról hozott körrendeletének alábbi részlete: „A Nemzetek Szövetsége útján arról értesültem, hogy azon nők közül, akik külföldi színházakban, mulatóhelyeken, mozgószínházakban stb. való alkalmaztatás céljából egyes külföldi államokba, főleg az S. H. S. királyságba, Romániába, Bulgáriába, Törökországba, Oroszországba248, általában keletre és Dél-Amerikába kiutaznak, ott igen sokan erkölcstelen életmódot kezdenek, és lassankint az, hogy az alkalmaztatást biztosító szerződések legtöbbször csak színlegesek, és így az illető nők külföldre való megérkezésük után ott megfelelő elhelyezkedés és kereset hiányában szinte kénytelenek a prostitúció szolgálatába állani.” Rakovszky mindezt elkerülendő úgy rendelkezett, „…hogy a Délamerikába útlevélért folyamodó 12-40 életévben levő nők útlevéliratainak az 1922. évi 76.501. B. M. számú körrendelet értelmében hozzám való felterjesztése alkalmával, az eddig megkívánt iratokon kívül, az illeté-
kes külképviseleti hatóságok által kiállított és fennemlített bizonyítványokat is csatoltassa be.”

Vér Andor
Végül érdemes pár szót szólni a magyar örömlányok két világháború közti, latin-amerikai magyar kolóniáihoz fűződő viszonyáról is. A húszas és  harmincas évek latin-amerikai magyar sajtója a büszkeségre okot semmiképpen sem adó magyar prostituáltakról tudomást sem vett, pedig ahogy ezt Vér Andor írta 1942-ben: „…sok a magyar táncosnő Buenos Airesben s nagyon könnyű megismerni őket, mert csaknem valamennyien hiperoxiddal szőkített hajat és ezüstrókát viselnek. A hajszín néha eredeti, a róka pedig kék, de ezek olyan kivételek, amelyek csak erősítik a szabályt. Az éjszakai mulatókban nagyon népszerűek a magyar lányok, akik általában »húngara« néven ismeretesek. Vannak mulatók, amelyek hangosak a magyar szótól és a magyar muzsikától, sőt olyan mulató is akad, amelyet – a hirdetések szerint »magyar szellemben« vezetnek… A táncosnők épp úgy beletartoznak a délamerikai magyar kolóniába – elsősorban a Buenos Airesibe – mint akár a cipészek, szabók, vagy az asztalosok. Aztán meg sok, állítólag több száz magyar táncosnő él itt, vagyis aligha van még egy iparág, amely annyi magyart foglalkoztatna, mint amennyi táncosnő dolgozik a szórakoztató iparban. Az is bizonyos, hogy argentínai külkereskedelmi mérlegünk az utolsó másfél évtizedben sokkal kedvezőbben alakult volna, ha a táncosnő-export helyett inkább a készáruk és a nyerstermékek kivitelére helyeztünk volna súlyt. Bocsánatot kérek az »export« kifejezésért, de a táncosnők esetében ez a kifejezés nagyon találó. Őket valóban exportáltuk, illetve megrendelésre szállítottuk ki – ab Budapest.”

Feltételezhetően Vér Andorhoz hasonlóan a többségében szegénysorú munkásokból álló magyar kolónia tagjai is elfogadták azt a tényt, hogy az általában táncos lányként érkezett honfitársak ugyanolyan áldozataivá váltak a szebb jövőt ígérő kivándorlási ügynököknek, mint közülük sokan mások is. Ez derül a következő korabeli magyar versből is: 

A táncosnő

Hajnalig ropja mindennap a táncot, 
Azután alszik tompán, csendesen 
Este meg frissen és platinaszőkén 
Libeg végig a Corrientesen. 

A gyűrűjéből briliáns szikrázik, 
Aranya pedig tizennyolc karát 
(van egy szép álma: egyszer majd az oltár 
elé viszi a bőkezű barát). 

Élete bizony viharos egy kissé, 
de illetni rossz szóval nem merem, 
mert jó kislány ő: dollárt küld havonta 
a mamájának túl a tengeren…

Forrás: Torbágyi Péter: Magyar kivándorlás Latin-Amerikába az első világháború előtt. Szeged, 2009. A MEK-ről letölthető könyv a Szegedi Tudományegyetem „Hispán világ története” PhD-program gondozásában jelent meg. Fenti irás a tanulmány egyik fejezete.

2013. augusztus 7., szerda

ÚJLAKY ISTVÁN: Maják, romák, magyarok

Fotó: Daniel Schwen
Mivel a maja birodalom évszázadokkal ezelőtt elbukott, talán hajlamosak volnánk a maját kihalt népként kezelni. Szó sincs róla. Ma hatmillió maja indián él Közép-Amerikában, öt ország területén, ott, ahol a kontinens szárazföldi híddá keskenyedik

Úti célunk Chichen Itza. Autóbuszunk a Yucatán-félszigeten halad. A tájat selvas borítja. Meglepően kevés a művelt terület. Mielőtt Chichen Itza, az egykori templomkörzet romjaihoz érkeznénk, megállunk egy "maja-TESCO-ban": hatalmas fedett téren, ahol szuvenírt árulnak. Sok az áru és az eladó, sok a nézelődő, kevés a vásárló. A termékek és az árusítók is maják. 


Koponyák, koponyák...

A koponya nagy szerepet játszhatott és játszik e nép kultúrájában, mert sokfelé találkozunk vele. Koponya fából, kőből, fémből, kerámiából. Kicsi és nagy koponya, színes és egyszínű. Egyik iparművészeti színvonalú, másik népművészeti alkotásnak, a harmadik egyszerűen giccsnek, bóvlinak tetszik. A koponya, mint önálló dísz(?)tárgy mellett pólón, pipán és számos más tárgyon is ott a koponya-motívum. A maják évszázadok óta keresztények. Furcsa látvány: az egyik polcon koponyák, a másikon feszületek, és más keresztény témájú kisplasztikák. Érdekes sötét bőrű Szűz Máriát látni (ha az ökröknek istenei volnának, ökör alakúnak képzelnék el őket - mondta volt Xenophanész). 

Egy kék mázas bögre- és táltípus meglepő hasonlóságot mutat a korondi kék tálhoz. A hímzett női ruha színvilága cigányosan élénk, motívumai hasonlók a kalocsaihoz. Előbb-utóbb lesz majd egy holdkóros, aki feltételezi a maja-magyar rokonságot. (Bármit, csak finnugort ne!) A maják egy része ma az idegenforgalmat kiszolgáló kézművesiparból és kiskereskedelemből próbál megélni. Mások agávé termesztésével és tequila gyártásával kísérleteznek. Hiába, hogy ősi indián italról van szó, az egyik mexikói állam a tequila nevet levédette - a többi mexikói állam elől is. Így új nevet kellett találni, és kell(ene) bevezetni a világpiacra.

Chitzen Itza a legépebben fennmaradt maja piramis. De nem a legnagyobb. A Világ legnagyobb piramisa nem Egyiptomban, hanem Mexikóban van, Mexikóváros közelében, a Teotihuacan falunál lévő "Nap és Hold" nevű. Ellentétben az egyiptomiakkal, a maják piramisai nem királyok temetkezőhelyei, hanem templomok. A chitzen itzai piramis az imponáló matematikai, csillagászati és mérnöki tudás és egy naiv-együgyű vallás közös terméke. Évente kétszer, az őszi és tavaszi napforduló idején, napsütés esetén, délután négy órakor az építmény egyik oldala teljesen sötét, másik oldala ragyogóan fényes, élén pedig megjelenik egy kígyó sziluettje - a maják legfobb istene a termékenységet biztosító kígyóisten. 

A győztes mennybe ment

A templomkörzet másik részén "stadion" található. Itt évente egyszer rendeztek - a vallással szorosan összefonódó - labdarúgó mérkőzést. Két hétfős csapat játszott egymás ellen - hatan-hatan a pályán, egy-egy játékos a pálya fölé magasodó peremen. A tenyér kivételével bárhogyan lehetett érinteni a gumilabdát. Gyakran csípővel "passzoltak". Minden mérkőzés 1:0-ás eredménnyel ért véget. Ugyanis addig játszottak, amíg gól nem született, ám akkor rögtön abba is hagyták. Egy kőgyűrűn kellett átlőni a labdát a gólhoz. A gólszerző, hitük szerint, a mennybe ment. No persze, ez Európában is megesik egy-egy labdarúgó mérkőzésen. Csakhogy itt ezt a szó szoros, vallási értelmében gondolták. A vesztes csapatot vallási szertartás közepette kivégezték. 

Egy másik maja sportágat hokiütőkkel és tűzgolyóval (égő labdával) játszottak. 

A templomkörzet nem szolgált tömegek lakó- és munkahelyéül, csak néhány pap és tanítvány élt itt, a nép csak néha, vallási ünnepeken kereste fel a helyet. Egy jóslat miatt, még a spanyolok megérkezése előtt a templomkörzetet kiürítették. Fernand Braudel szerint "a kukorica civilizációja" biztosította a termelőknek (ellentétben a rizs vagy az európai gabonák civilizációival) a legtöbb szabad időt. Ezt a temérdek időt foglalták le a vallási célú építkezések. 

A maják ismerték az írást, számrendszert és naptárt. 18, egyenként 20 napos hónappal és szökőnapokkal számoltak. Civilizációjuk építészeti, művészeti és (talán) tudományos, irodalmi nagyszerűsége mellett, komoly korlátokkal is számolni kell. Nem ismerték a kereket, az állattenyésztést, a vasat. Egészében úgy tűnik, Kolumbusz érkezésekor a közép-amerikai indián birodalmak nagyjából Egyiptom Kr.e. III. évezredi színvonalán álltak. Akár több ezer éves fáziskésésről is beszélhetnénk, ha a maják vagy aztékok köveő kultúrák lettek volna, s ha lenne a fejlődésnek "kötelező" ütemezése és útvonala. 

Ágh Attila "kis emberiségnek" nevezi azt a populációt, amelyik lényegében önállóan, külső hatások nélkül fejlődött. Nos, három kis emberiség ért el civilizációs színvonalat: Kína, a közép-amerikai indián birodalmak, és a "mi" kis emberiségünk, vagyis a Gibraltártól a Gangeszig ívelő térség Európával, Egyiptommal, a Közel-Kelettel és Indiával. A "mi" "euroindiai" kis emberiségünk volt a legnagyobb. 

Lovakkal, acéllal

Cortez zsákmányra éhes kalandorokból álló, százötven fős "hadserege" legyőzte az aztékok sokezres seregét, és megdöntötte az azték birodalmat. Erre mondja Oswald Spengler: a történelemben a törvényszerűnek csak kultúrkörön belül van értelme. Két kultúrkör találkozása az extrém véletlen terepe. A maják és az aztékok egyaránt kíméletlenek voltak legyőzött amerikai ellenfeleikkel szemben. Az indiánok és spanyolok harcát lehet hazájukat védők és hódítók, de nem lehet jók és rosszak küzdelmeként leírni. A spanyolok nem azért győztek, mert keresztényként erkölcsi fölényben lettek volna "a vadakkal" szemben, de nem is azért, mert könyörtelenebbek lettek volna náluk. Ellenségeikkel szemben egyként kíméletlen hatalmak összecsapásában a tűzfegyverek, a lovak, az acél döntött. 

Vásárolj indiánoktól, egy szegény népet segítesz! Vajon elképzelhető volna-e így: vásárolj romáktól, egy szegény népcsoport beilleszkedését segíted? Lehet, a társadalom háromnegyede csak azért se venne ott semmit - de a maradék egynegyed talán teremtene tízezer roma munkahelyet. Milyen érdekes: a londoni repülőtér alkalmazottainak háromnegyede indiai bevándorló. A németországi törökök között, a legendás "török zöldséges" mellett, sok a bolti pénztáros, autóbuszsofőr. New York városa a hajléktalanoknak adta az utcai coca cola árusítás jogát. Közép-Olaszországnak voltak szegény, nélkülöző vidékei, mígnem valaki kitalálta számukra a csempe- és járólap-gyártást. Ma két megyényi népesség él ebből, jól. Miért nem tudunk mi kitalálni valamit, amihez sok élőmunka kell, és exportképes? De vissza a majákhoz.

Láttam maja kápolnát. A fehér, meszelt, talán téglából vagy vályogból épült kapuzat azt a benyomást keltette, a templom is ilyen lesz. Ehelyett, a kapuzat mögött tágas, cölöpökön álló felépítmény: farácsozat és zsúptető, amely mellmagasságig ereszkedik. Így megóvja a templomban ülőket a tűző naptól, de minden oldalról nyitott lévén, beengedi a szelet. Az oltár mögött álló kereszt egy természetes fa, amelyet megfosztottak ágaitól és kérgétől. Voltam maja temetőben. Egyszemélyes, kicsi, színes sírok. A színhasználat egy temetőben valószínűtlenül élénk és tarka egy európai számára: narancsszín, fűzöld, lila, élénk kék, bordó. A színeknél is meglepőbbek a formák. Egyetlen sír sem csak kőlap és kereszt. Némelyiken Szűz Mária és a gyermek, másikon az elhunyt szobra. De a leggyakoribb: a síron egy templom makettje. Láttam autó és hajó alakú sírt, sőt olyat is, amelyen a kőlapot és a keresztet söröskupakokkal rakták ki.

Mexikóban keveset tudnak rólunk. Mint európaiakat, az okos és művelt, a túl komoly és túlzottan a formaságok híve "dobozaiba" helyeznek. Ha valaki ennél konkrétabban is hallott magyarokról, a romákkal azonosít bennünket. Ugyanis a XV-XVI. században a cigányok egy csoportja Magyarországról vándorolt Spanyolországba, így a romák neve spanyolul hungaro. Hasonlóan Franciaországhoz: ide Csehországból érkeztek, ezért a romákat bohemiannak (csehországinak) nevezték. A magyarok másik jellegzetessége mexikói szemmel: sztriptíztáncosnők. Hát, hm...

A mexikói magyar országimázson még dolgoznunk kell.

Forrás: Szép szó / Népszava, 2013. augusztus 3.