 |
| Tamássy József (Vasárnapi újság) |
Volt másik büszkesége is, de ez már állandó, hogy ú gy mondjam, folyamatos élvezet, megtiszteltetés. Az odavalósi plébános, „.kérem, dr dr dr, háromszor is dr. s már 16 éve él állandóan Szentgyörgyfalván “.
Letéteményese a világ minden kiváló bölcsességének: ö csak attól tudta' (mert, kérem újságot is járat), miszerint az Ő rokona Jókai Móric „kiválóan érdemes ember“.
Nagy jóakarattal meg is hívta Jókait, jöjjön Szentgyörgyfalvára visszaadni a rokoni látogatást.
Ha ö a plébánosnak ir előre, úgy az ö, Gózon tanító kedvéért befogat féderes hintójába a dr. dr. dr. s úgy viteti a vasúttól Jókai Mórt Szentgyörgyfalvára, — de csak, ha neki ir...
Mikor búcsúzott, meg volt hatva s jutalmul megmutatta legfőbb „deliriumát,“ amit dr. háromszor doktor Bergertöl kapott ötvenedik születése napjára.
Egy aranyóra volt a „delirium “.
A Balatont persze nem nézte meg. — Olyan sincs Szentgyörgyfalván .
Jókai azt mondta: „Ez egy boldog és egy egész ember!“
*
A füredi élet hangulatos egyéni részei, foltjai voltak még a papi talárok.
Minden bencés pap majdnem ingyen élvezhette a füredi tartózkodást.
Mindenütt ott voltak, mindenben részt vettek, színház, fürdő, szöllőkbeli mulatságok, kártya stb.
A színház melletti csendes pagonyok ismerték nap- és holdfénynél sétáló, suttogó, ábrándozó sötét sziluettejeiket, apróbb színpadi csillagok, lámpák — de néha négylovon jött szép asszonyok társaságában is.
Megható hűséggel pártolta a magyar művészetet, egy kis színpadi mécses inkább szerény, mint szép társaságában évről-évre (még a leányruhája is ugyan az maradt tán — kóristáné volt szegényke és althangon énekelt) a magyar klérus egyik legbájosabb, nemesebb és akkor még legszegényebb alakja is. Úgy ültek, mint két kis inséparable madár a kút körüli padok egyikén nap-nap után.
Hova ment föl az egyik!
Vajjon hova ment le a másik?
De akkor nagyon ábrándozók, szelidek, kedvesek voltak.
Egy egész egyszerű plébános pedig hozzánk jött mindig tearózsát kérni meghalt gazdasszonya sírjára.
Nevették, csúfolták, pedig szegény jó ember igazán szerette, siratta azt a szegény asszonyt, aki valószinüleg szintén szeretett volna még élni, főzni, rózsát szakitani.
*
A füredi társasélet bennünket körülvevő gyűrűje akkor ér össze, ha a színészek is belekapcsolódnak.
Laborfalvy Róza valami szinészkirálynö volt köztük. Hódolt neki, lényének, a legutolsó ripacs is, saját tudása szerint.
Kedvességgel, szentimentálizmussal, vagy humorral, aszerint, milyen volt az igazgatópár alaptermészete.
Voltak ötletes, kedélyes igazgatópárok, kik poétikus gondolatokkal cifrázták az obligát hódolatot.
Például, igy a Gerö-pár járt Füredre, minden megérkezésünkkor és minden Róza napjára a régi biedermeier vándorszínészek stílusában gitárokkal, lampionokkal fölszerelve eljött az egész társaság a Jókai-pár fiatalkorából való dalokat, karénekeket előadni. „Föl Tihanynak riadó leánya“, „Fridolin lim-lam“, „Kóristakenyér kutyakenyér“, „Földiekkel játszó égi tünemény“ stb.
Könnyű zenét, jó cigányt, operetteket Jókai nagyon élvezte. Ahol megjelent, rázendítették a Szerenade-walcert, kedvenc darabját.
Mután úgyszólván csak a színházban látták, — nagyon megsüvegelte őket az egész közönség.
Jobbról az első páholy mindig a mienk volt.
A színészek oda szavaltak, énekeltek, onnan várták a napfényt és felleget.
Kedves kis szinház is volt az! Első ifjúságom legintenzivebb örömének, szórakozásának forrása.
Azok a kedélyes 5 órakor kezdődő előadások!
A kopott falakat, olcsó festéket, még olcsóbb kosztümeket ugyan kegyetlen humorral világította át nap.
Néha egy nagyobb zápor meg is mosogatta, de milyen festői hatásokat vált ki egy ilyen miliő!
Mennyire természetes, a nyárhoz illő, ha eső kopog, a szél rázza a függönyöket, a madarak közben dalolnak. Hársfaillat tölti be csoda édesen a kis kerti bódét, — vagy templomot — ahogy vesszük.
A karzat oly közel van a páholyhoz, hogy a grófnők fűszereznék, kis parasztgyerekeknek .csak a kezüket kellene kinyújtani — összeérnének. A karzaton csupa parasztgyerek - mezitláb. Kisebb, nagyobb, mint a piros almák a polcon.
A módosabb parasztok már lent állnak vagy ülnek a földszinten. Méltóságosan, feszesen az hiedelemtől; minél nagyobb hasuak, annál tekintélyesebbek. Akár a templomban. Olcsó volt még akkor a jó balatoni bor. gazdag a paraszt, méltóságos és úgy is mérlegel, élvez a pénzéért minden szót.
Mi minden színészt ismerünk,
Páholyunkból be lehet látni a kulisszák mögé.
Szemünk előtt történik ott minden. Odahozza a pesztonka a naiva kisbabáját megszoptatni most ráér, most van a hősnő nagy ájulási jelenete, az eltart tiz percig, — vagy a szubrett nagy duója a komikussal, táncbetéttel, — azt meg is szokták ujrázni.
Ni, hozzák a Hunyady bácsi két faragott karszékét; azokon ül a legközelebbi felvonásban a hercegi pár.
Az asztal mitőlünk való, a szőnyeget viszont a patikáriusék adták.
A tenorista már kicsit öreg s öreg a fekete bajusza is, — már az enyv lekopott róla, mindig leesik az egyik vége. Persze ez nagy baj, próbálja, — végre, miután már az egész kar egy helyett háromszor elénekelte „Itt jön ö“ ,Itt jön ö“ — végre is kénytelen félbajusszal kijönni, zsebkendővel iparkodva eltitkolni a hiányt.
Az igazgatóné fügére alkuszik egy parasztkofával, megveszi és nyomban meg is eszi.
Láttunk néha kisebb féltékenységi pofozkodási jeleneteket is; — az nem baj, azt Legalább teljes természetességgel játszották.
*
De micsoda élvezet aztán ilyen környezetben, ilyen közelről igazi művészt látni, hallani!
A legnagyobbakat!
Prielle Cornéliát! Blahánét! Pálmait, Tamássyt!
Hogy hatott minden hang, minden mozdulat!
Az öregek, okosak ugyan azt mondták: „Őrület ilyen melegben szinházba menni”. „Milyen megalázó a művészetre a kopott kiállítás !” Lehet, igazuk volt. De azért micsoda előadásokat láttunk néha!
Ki volt Blaháné, azt nem nekem kell megmondani. ö él, ma is ragyog, hódit, neve fogalom !
De Tamássy József?
Harmincegynéhány éve, hogy meghalt és azt kevesen tudják már, ki volt ö.
Nagy idő színésznél, férfinál, úttörőnél, aki halálával elvitte szerepkörét a sírba. Ha ma élne, a modernek neki irnának másfajta magyar darabokat.
Nem hasonlított senkihez.
Az Ázsiából idekerült magyar faj lelke, hangja, szobra, — de úgy faragva, — mint az ó-görög harcosok; nem kizsinorozva, felpitykézve, vagy szim bolizálva.
Ezt az érzést csak egy férfinál tapasztaltam életemben s két nőnél.
A férfi az öreg Wolf volt Münchenben.
Még maga Wagner tanította be.
Hatvan éves volt, mikor én hallottam, már alig volt hangja. De nekem, aki a Jókai-házban nem ismerhettem meg Wagnert, megnyilatkozás volt.
Nem énekelt, nem játszott, élt. Ő volt az ős germánfaj, Sigmund, a germán őserdő, a Niebelungen-ének együtt, mindenestül, egy személyben.
Rázott a hideg a gyönyörűségtől! Megtanultam Wagnert örökre.
Ez volt Tamássy magyar művésznek.
A Bakony, a Hortobágy, Ázsia.
Milyen egyszerű, milyen modern, milyen rafináltan diszkrét!
Akár Yvette — vagy Sada Yacco. — Egy dal félig énekelve, félig fütyülve — egy tragédia.
Ma is még minden gulyás, minden csikós őhozzá hasonlit.
Azt hiszem ötszáz évvel ezelőtt is őhozzá hasonlított. — De népszinmü énekes, nem hasonlit hozzá senki! A legjobb épp oly kevéssé, mint a legrosszabb.
Azok mind tradíción nyugvó magyarok, zsinórral.
Soha nem beszéltem vele, — nagyon vad ember volt, — nem látogatta meg Jókaiékat, — pedig mama minden alkalommal csokrot küldött neki.
Őt tartotta a legnagyobb magyar színésznek. Beszélni csak egyszer hallottam Szigligeti Ede valamelyik művésznő leányával, akinek azt magyarázta: milyen szerencsétlen frázis az Vörösmartynál: „Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat. Hogy lehet a születést gondolatnak nevezni? Még a legnagyobb irók is beleesnek ilyen hamis páthoszba.“
Mikor azt hallottam, lehettem 15 éves, Tamássy már ötven körül.
Az az egyszerű származású ember milyen tisztán, objektive itélt. (Azt hiszem, arról volt szó, hogy miért nem ajánlja azt a verset szavalásra.)
Blaháné a művészetnek egy csodavirága, de Tamássy volt maga az anyaföld, ami a virágot kitermelte.
Föld nélkül nincs virág.
Egyszer lerajzoltam őket együtt, énekelve; nagyon szép lehetett! Egyiknek hat ujja volt, — mint utólag kisült. (De azt is csak a nagy lelkesedés okozta.)
Azt hiszem, életem legelső rajza volt.
Olyan nagy lelkesedéssel nem rajzoltam soha többet, annyi bizonyos!
Elküldtem mind a kettőnek. Mit adtam volna, ha azt hallom: szeretik egymást. Egy pár lesz belőlük! Mint sok más szép dologból és vágyból —
ebből sem lett semmi.
Ma is azt mondom — de kár!
Forrás: A tegnap. Légrády, Budapest, 1924.
