EGY RÖVID KIÁLTÁS ...
 |
| Marcel - még ereje teljében, akcióban |
Múlik az idő.
Mi az ördögöt csinálnak ott fent? Ez így megy kezdettől fogva, mióta Loubens leereszkedett, öt nappal ezelőtt! Soha nem közlik a lentiekkel, mi történik tulajdonképpen, miért áll meg a huzal, miért nem felel órákig a telefonjuk.
- Olyanok vagyunk, mint a katonák a fronton, akik szidják az arcvonal mögöttieket - vonta le a tanulságot Loubens.
- Nem lepne meg, ha a fentiek meg minket szidnának.
- Végeredményben érthető is. Hát hogy értsük meg egymást, mikor nem tudunk beszélni egymással ? Hogy közölhetnénk mondanivalónkat?
- Mindegy, nem rózsaágyban heverészünk itt, és ha valami zűr van a csörlőnél, igazán megmondhatnák őszintén, beleértve a megjavításhoz szükséges időt is!
- Lehet, azt nem akarják, hogy nyugtalankodjunk.
A megértő Labeyrie békíteni igyekszik minket.
- Nem akarják, hogy nyugtalankodjunk? Nem vagyunk gyerekek. Vagy meg lehet javítani egy hibát, akkor beletelik egy bizonyos idő, aztán gyerünk, vagy pedig nem lehet megjavítani, nem igaz? Ha nem lehet, akkor sincs mit idegeskedni: meg kell várni, míg hoznak egy másik csörlőt, vagy hágcsókat helyeznek el az aknában . . .
Fölkelek, megtornáztatom zsibbadt lábam, hogy felmelegedjek. Labeyrie is követi példámat. Loubensnek ez nem áll módjában, túlságosan be van bugyolálva felszerelésébe. Majdnem olyan tehetetlen, mint egy búvár a szárazon, aki nehéz vértjének foglya.
Labeyrie arrébb megy két méterrel, felhúzza gépét, és lefényképezi ezt a komor, mozdulatlan szobrot, ezt az úgy tetszik, bolygóközi utazásra beöltözött embert, akit ebben a vaksötétben csak a mellén levő villanylámpa világít meg. Csinál egy másik fényképet is: barátunk elszánt arca a sisak alatt.
Ebben a pillanatban érkezik fentről a hír: minden rendben, meg lehet kezdeni a felszállást.
- Szervusz, öregfiú! Kellemes felszállást! Üdvözöljük a srácokat. Rágd a fülüket, hogy küldjenek le néhány legényt erősítésül, mert ehhez a melóhoz soha nem lehetünk elegen!
A huzal ismét megfeszült. Loubens újra az omladékon megy fel kőről kőre lépkedve, lassan és különös mozgással, mintha valahogyan megszabadult volna a nehézkedés törvényétől.
Bal kezében tártj a a botszerű, fél méter hosszú magnéziumfáklyát, hogy néhány méteres emelkedés után meggyújtsa. Az éles fényben le kell majd filmeznem a levegőbe való felemelkedését, a plafonon levő négyszögletes lyuk felé, mely végül is el fogja nyelni.
Jacques Labeyrie megáll, nekilát fényképezni onnan, ahol éppen van. Én még feljebb megyek egy kicsit, Loubens nyomában, aztán mikor felemelkedik az omladék tetején levő nagy, sima tömb mellett, kissé balra húzódom, hogy megfelelő legyen a látómező.
Megvan, Loubens felemelkedett.
Lámpám fénynyalábjában jól látom lassan emelkedő, a huzal végén saját tengelye körül forgó, elmosódott alakját.
Szeretném megörökíteni ezt a lenyűgöző forgást, ezért nem is igyekszünk megszabadítani tőle Loubenset.
Egyébként általában igyekszünk enyhíteni a fel- vagy leszálló embernek ezt az elég kellemetlen forgását: erősen kifeszítve tartjuk a telefonzsinórt, mely az indulási ponton felállított kis orsóval köti össze. Egyébként ez a zsinór csak mellékesen látja el ezt az emberbaráti szerepet; fő rendeltetése megakadályozni azt, hogy a huzal végén levő, a biztosítógyűrűt és a telefonvevő készüléket tartalmazó alumínium gránát beleütközzék vagy beleakadjon valamibe, mikor a felszállás után üresen visszaengedik.
Loubens végre felért tíz méter magasra.
- Állj!
A huzal megáll. Gyufa sercen - meglepően fényes ebben a sötétségben -, majd kialszik. Loubens forog saját tengelye körül, látom eltűnni-megjelenni mell-lámpájának kis sárgás korongját, ezt a csöpp, pislogó világítótornyot. Még egy gyufa, egy harmadik . . . Minden pillanatban azt hiszem, hogy most gyullad meg a magnézium hasító fénye, de nem megy.
- Nem lehet meggyújtani - kiáltja Loubens. - Benne vagyok a vízben meg még egy légáramlatban is ... (Így mondja: „légáramlat".)
Másodpercnyi szünet, aztán felszól:
- Semmi, semmi, Tazieff-fel beszéltem!
Szememhez emelem a felvevőgépet. A keresőben jól látom, amint a fénylő pont, Loubens lámpája, fénylik, elalszik, fénylik, elalszik ... Ki tudja, lehet, hogy ettől meghatódik az ezüstnitrát, és a hatás meglepő lesz. Megnyomom a gombot. A felvevő halkan duruzsolni kezd.
A fáklya még mindig nem akar meggyulladni. Csak a kis jelzőlámpa forog, forog . . . másodpercenként egy fordulat. Megállítom a gépet, de szememen hagyom, felvételre készen, ujjammal a gombon.
Ijedt, nagyon rövid kiáltást hallottunk.
A mély csöndben azonnal megláttam a hirtelen vonalat, melyet a fényes pont húzott lefelé. Egy másodperc töredéke múlva pedig velőmig hatolt a becsapódás szörnyű zaja. Barátom teste gurulva, ide-oda ütődve rohant el mellettem háromlépésnyire.
Megtörtént hát az, amit nemcsak hinni nem akartunk, hanem még a lehetőségét sem voltunk hajlandók soha feltételezni. A múlt évi expedíció után, meg emez előtt is, gyakran beszéltek róla az emberek: „És nem félnek ott lógni a majdnem négyszáz méteres mélység fölött egy néhány milliméteres huzalon?" Természetesen féltünk volna, ha szabadjára engedjük képzeletünket, ha hagyjuk, hogy ránehezedjék a finom huzalra, egy könnyű tengelyre, egy törékeny szegecsre. De hát gondolunk-e arra, ha repülőgépbe ülünk, hogy repedés lehet a légcsavar tengelyén?
És íme ... A gép, melyben megbíztunk, a gondosan megtervezett, lerajzolt, összeszerelt gép, a szakember alkotta gép - elárult bennünket.
Tízméteres zuhanás, harmincméteres gurulás és kőről kőre való ütődés után Loubens testének tehetetlen tömege végre megállt. Labeyrie utolérte, és ott tartotta a törmeléken, megakadályozta, hogy szörnyű esése folytatódjék.
Óvatosan, nehogy köveket rúgjak két társamra, nehogy sietségemben magamat is kitegyem egy balesetnek, leereszkedtem ezen a tizenöt-húsz méteres kőhalmazon.
(Folytatjuk)
Következik: Loubens élete egy csavaron múlott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése