KOHL-LARSEN - JAHIRA: Szimbót hallgatom (1)

A könyv eredetije 1956-ban jelent meg. A szerző archeológus professzor, aki több kelet-afrikai expedícióban vett részt, amelyek célja az afrikai őstörténet nyomainak felkutatása és értelmezése. Egy idő után kutatóbázisukhoz csatlakozott egy Szimbo nevezetű bantu néger, aki az idők folyamán annyira feloldódott a szerző irányában, hogy esténként a táborba látogatva, a csillagos ég alatt mind őszintébben és közvetlenebbül mondta el előbb népe meséit és történeteit, majd saját élete gyermekkorából felnőtté válásáig tartó szakaszának megannyi emlékét, élményét. Kohl-Larsen professzor a vallomásokat rögítve és nem befolyásolva, ámulva állapítja meg: a gyermeki világ a föld bármely délkörén ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedve szerveződik, "lényege és gyökerei azonosak... Játékaik nem egyebek, mint első összeütközéseik az élettel, például a tűzzel vagy egy szembeszegülő kortársukkal."

*

Egy napon elkezdtem sírni, mert anyám el akart menni hazulról. Azt hittem, messzire megy, és nem jön többé vissza. Ezért sírtam.

A másik bátyám, Hango, a hátára vett. Bánatomban és fájdalmamban, amiért anyám elment, beleharaptam Hango bátyám nyakába. Az nyomban a földre ejtett, én pedig egy fahasábra estem.

Anyám, aki elmenőben volt már, hallotta kiáltásomat, és gyorsan visszajött. Földimogyorót adott nekem. Azután csendben maradtam. Majd így szólt anyám, hogy megnyugtasson:

- Elmegyek a nagybátyádhoz, és sok-sok húst hozok neked!

Anyám azután elment fáért.

Ezt és mindazt, amit most még el akarok mondani, az anyám később mesélte el nekem.

Egyik délután Uliko nővérem felmászott egy fára. Mászás közben egy ág után nyúlt, hogy azon felkapaszkodjon. Az ág letört, és ő a fáról a földre zuhant. Az anyák odasiettek, és felemelték a gyereket. Egyik lába súlyosan megsérült és eltört. Mindennap megmosták a lábát forró vízzel, amíg meggyógyult.

Mire Uliko meggyógyult, akkorára nőttem, hogy egyedül el tudtam már menni olyan messzire, mint innen oda, a tábortűzig.

A pajtásom, akivel játszani szoktam, éppen akkora volt, mint én. Az evésen azonban gyakran hajba kaptunk. Egyik nap megláttam őt, egy köleskásával telt tökhéjat tartott a kezében. Minthogy nekem nem volt mit ennem, hozzámentem, elvettem a kásáját, mire ő elkezdett sírni.

Anyáink a közelben voltak, és földimogyorót hámoztak. Az egyik így szólt a másikhoz:

- Nincs semmi értelme, hogy szétválasszuk őket. Lássuk inkább, mit fognak csinálni!

Verekedni kezdtünk, s mindketten a földön hemperegtünk. Alighogy meglökött, én máris a földön feküdtem.

Anyáink erre odajöttek, és szétválasztottak bennünket. Elosztották közöttünk a kását, és mindenki megkapta a maga részét.

Amikor kicsit nagyobb lettem, elmentünk a nagy fügefákhoz néhány idősebb gyerekkel. Azok felmásztak a fákra, és mikor jó magasra kúsztak, föl a tetejéig, ettek a gyümölcséből.

Volt közöttünk egy nagyobb leány is, azt Ntandinak hívták. ő is felmászott egy fára, és evett a vad fügéből. Egy kiszáradt ágba kapaszkodva húzta magát fölfelé. Az ág leszakadt, Ntandi a földre esett, és fejét egy kőbe verte.

A gyerekek mind elszaladtak. Amikor hazaértek, elmondták, hogy egyik lánypajtásuk, aki gyümölcsöt akart enni, lezuhant a fáról és meghalt. A nővérem, Uliko, azt mondta:

- Nem, Ntandi nem halt meg, hiszen még sírt, mikor elszaladtunk.

A leány idősebb testvérei erre gyorsan odafutottak. Látták, hogy a fejét összezúzta, és már régen halott. Azt a helyet te is ismered, ahol a szerencsétlenség történt. Annál a fügefánál, amelynek közelében Mtumei, a varázsló lakik, akivel összejöttél, és aki odaadta neked valamennyi gyógyszerét.

Én nem voltam ott a leány temetésén, de amikor vége volt a gyászünnepségnek, mi gyerekek megint csak a játékra gondoltunk.

Egy napon megint összegyűlt a sok-sok gyerek. Már volt egy kis eszünk. Amikor a nap feljebb hágott, elindultunk mezei egereket kiásni. Tíz mezei egeret öltünk meg. Az idősebb pajtásaink mind elmentek; tűzifát szedtek, hogy az egereket nyárson megsüthessük. Olyan jólesett az étel, hogy miután valamennyit elfogyasztottuk, elhatároztuk: tovább ásunk.

Most patkányokat ástunk ki. A gyerekek közt a legidősebb Mkirania volt. Mi egyre csak ástunk. Mkirania pedig ezalatt kezével hátra hányta a földet. Mindnyájan azt hittük, hogy a kiásott földben patkánylyuk van, de, ó, borzalom: kígyólyuk volt. Mi nagy igyekezettel ástunk tovább. Mkirania meg dobálta hátra a földet. Egyszercsak a homokkal együtt előjött a kígyó. Mkirania odaszólt nekünk:

- Ássatok tovább, már megfogtam a patkány farkát, de visszabújt a lyukba!

A többiek ástak szakadatlanul, és odakiáltották Mkiraniá-nak, aki mitsem tudott a kígyóról:

- Hányd el a földet!

Mkirania szorgalmasan hányta hátrafelé a földet, a kígyó meg kimászott, és beleharapott a felső karjába. Nyomban felkiáltottunk:

- Megmart egy kígyó! Megrémültünk, és mindnyájan szétfutottunk.

Hazasiettünk. A megmart fiú is utánunk jött. Futott, futott, de útközben összeesett.

Az öregek elébe szaladtak, és hazavitték. Néhányan a varázslóért futottak. Addig is, míg megérkezett, gyógyszereket adtak neki. Vad szizalt (agavé) döngöltek szét vízben, amibe nyílmérget tettek, ezt te is láttad már a tindigáknál.

Mkirania ivott a gyógyszerből, és elkezdett hányni. Hányt, hányt mindaddig, míg a varázsló megérkezett. Azt Igembinek hívták, hozott gyógyszert, és meggyógyította a fiút.

Miután meggyógyult, egy seb keletkezett a felső karján. Rövidesen lerohadt, és leszakadt Mkirania alsó karja, csak a felső karja maradt meg. Később már nem történt semmi. Mkirania megnősült, de nemsokára megölték a masszáik. Miután Mkiraniát a mezei egerek és patkányok kiásásánál megharapta egy kígyó, apánk megtiltotta nekünk gyerekeknek, hogy egereket ássunk ki, mert a lyukakban sok kígyó volt.

Időközben annyira megnőttem, hogy a lágyékkötőmet egyedül is fel tudtam venni. Ebben az időben jöttek a fehérek a mi országunkba. Erről már meséltem neked. Én akkor olyan nagy voltam, mint Manaidi, a táborodban levő Szaidi leánya.

Mikor kitört a háború az idegenekkel, el kellett menekülnünk a Pinguru-hegyre. A Pinguru-hegy sziklái közt volt ugyanis egy nagy barlang. Az apák, nagyapák és az anyák a gyermekeikkel ebbe a barlangba menekültek. A felnőtt fiatal férfiak viszont mind harcba vonultak az idegenek ellen. A Pinguru-hegy a nagy Dindima-folyó mellett fekszik. Mindenki a Pinguru-hegyi barlangba menekült. Mialatt ott tartózkodtunk, egyszercsak megjelent egy férfi. Turu ember volt. Nem tudtuk honnan jött, de csakhamar rájöttünk, hogy ő árult el bennünket. Sok katonával érkezett, nem is tudom, hányan lehettek a masszáikkal együtt. A turu ember vezette őket a barlanghoz, és a masszáik belőttek a barlang belsejébe.

Egy gyerek nagyon sírt, a nagybátyám feleségéé. Kicsi gyerek volt. Hogy ne sírjon tovább és el ne áruljon minket, megfojtották. Az asszonyok bujtatták fel az anyát attól való félelmükben, hogy a gyermeksírás hallatára felfedezik őket a masszáik és a katonák. Az emberek azt mondogatták magukban: „Nem tudjuk, mi a szándékuk velünk, mit szórnak reánk a csövekből. Ha a gyermek sírásával elárul bennünket, mindnyájan elpusztulunk!"

Még nem ismertük akkoriban a golyókat, amelyek a puskákból jönnek ki. Nagyapám mentett ki bennünket a bajból. Megismerkedett már régebben a kovás fegyverekkel, az első puskával, amit hazánkban használtak. Nagyapámon kívül még három lsszanszunak volt ilyen kovás fegyvere. Apai nagyapám volt ő, és Maruminak hívták.

Megvártuk, míg a masszáik felzárkóznak a barlang bejáratánál. Nagyapám a barlang előtt rejtőzött. Amikor pedig a masz-szaik éppen be akartak nyomulni a barlangba, nagyapám és a másik három tüzet nyitott rájuk a kovás fegyverekből.

A masszáik nagyon megijedtek, és futásnak eredtek, mert a barlangból is dobáltak köveket rájuk az emberek. A katonák és a masszáik később már csak a távolból lőttek ránk, alulról fölfelé. A barlang, amelyben rejtőztünk, nagyon hosszú volt, akkora, mint innen oda, a zászlórúdig.

Így mentettek meg bennünket a mi embereink a kovás fegyvereikkel a katonák és a masszáik elől. A barlangban tartózkodtunk egész idő alatt, míg a háború folyt az idegenek ellen.

A barlangban közben lebetegedett egy nő, ikreket szült. Az asszony nevét elfelejtettem.

Amikor a háborúnak vége lett, segítenünk kellett felépíteni a Mkalama-erődöt az idegenek részére. Én még kicsike voltam ilyen munkához, de apámnak el kellett mennie. A meszet is, amivel a fehérek a boma falait bemázolták, maguk készítették el. Mi isszanszuk szállítottuk nekik az akácfák hamuját, amiből a fehér festéket előállították.

Abban az időben élt egy férfi a mi földünkön, aki agyonütötte a feleségét. Az idegenek őt nevezték ki jumbének. Nyolc felesége volt. A dolog így történt: a jumbe embereket kísért a bomához munkára. Egyik napon, amikor Mkalamából hazatért, feleségei így szóltak hozzá:

- Ez és ez a feleséged megcsalt téged!

A jumbe nagyon feldühödött; a házasságtörő asszonyt úgy megverte, hogy az hamarosan meghalt. Amikor halott volt, a jumbe azt mondta a többi asszonynak:

- Gyertek ide, ássuk meg a sírját és temessük el őt! Megásták a sírt a ház belsejében. Azután a jumbe meghagyta

az asszonyoknak, hogy senki közülük egy szót se szóljon az emberek előtt a sírról és a halott asszonyról. Azt mondta nekik:

- Aki valamit is elárul erről a dologról, azt agyon fogom ütni. Úgy fog járni, mint ez a házasságtörő asszony!

Az asszonyok hallgattak.

A jumbe egyik nap ismét embereket vitt Mkalamába munkára. Visszatérve dühében úgy megverte egyik asszonyát, a másod-feleségét, hogy az elájult.

Ez az asszony azonban elhagyta otthonát, nyomban Mkalamába ment, és ott bepanaszolta férjét. Azt mondta:

- A férjem félholtra vert, ájultán estem össze. De életben maradtam. Egyik társnőnket azonban úgy megverte, hogy belehalt. Holttestét a házban temette el.

Nyomban katonákat küldtek ki, hogy a jumbét elfogják. A jumbe azt mondta nekik:

- Miért öltem volna meg a feleségemet? Miért vertem volna agyon?

- Ha nem igaz, hogy a feleségedet agyonütötted - válaszoltak a katonák -, akkor azt mondd el a bomán, mi csak azért jöttünk, hogy elvigyünk téged.

A jumbét tehát a bomára vitték. Ott így szólt hozzá a meggyötört asszony:

- Miért nem mondod meg az igazat? A másik feleségedet a te parancsodra temettük el a házban!

Ezután a jumbe valamennyi feleségét behozták a bírósági tárgyalásra. Amikor megkérdezték tőlük, hogy eltemették-e a jumbe egyik feleségét, bevallották:

- Igen, tudunk a dologról, mi temettük el az asszonyt! Tovább kérdezték tőlük:

- Ha elmegyünk veletek a házba, meg tudjátok mutatni nekünk az asszony sírját?

- Igen - válaszolták -, ha két vagy három katona velünk jön, akkor megmutatjuk nekik a sírt!

Nyomban elment velük három katona. A házhoz érve, az asszonyok megmutatták nekik az agyonvert asszony sírját. Más emberek meg kiásták a hullát. Mihelyt elkészültek, a hullát a bomára szállították.

Az összes isszanszu és iramba törzsbelieket behívták ezután a bomára. Azt mondották nekik:

- Valamennyieteknek el kell jönnötök, hogy lássátok, milyen szigorú emberek vagyunk! Azok is jöjjenek el, akiknek háton hordozott gyermekeik vannak. Mindnyájunknak oda kellett mennünk.

Én is elmentem a bomára. A jumbét megkérdezték:

- Mit szoktál enni odahaza? Zsírt eszel-e, vagy mit?

- Tejet iszom, és zsírt meg mézet eszem! - válaszolta.

- Mindezt megkaphatod a búcsúlakomádra! - mondták neki. - Életednek vége; megölted a feleségedet, téged is meg kell ölni! - És felakasztották.

Nekünk meg azt mondták:

- Ha a jövőben valaki halálra veri a társát, legyen az férfi vagy nő, őt is megölik!

A felakasztott jumbénak Mintszale volt a neve.

Azóta nagyon félnek nálunk az emberek, és még egy pofont sem mernek adni a másiknak.

Miután Mintszalét felakasztották, az isszanszuk másik jumbét kaptak, akit Mugundának hívtak. Mahehera apja volt. Ezután az egész Isszanszu-föld Mugundáé lett. Halála után Mahehera örökölte a hivatalát.

Amikor Mkalamában mindezt átéltem, nagy fiú voltam már, de a férfivá avatáson még nem estem túl.

(Szimbo e borzalmas eseményeket élénk arcjátékkal és mozdulatokkal kísérve adta elő. Így visszaadni sajnos nem tudom. Éppen befejezte elbeszélését, amikor Hasszani kilépett a sátorból és jelentette, hogy kész a vacsora. Búcsúzás közben még megkérdeztem Szimbót: igazságosnak tartja-e az ítéletet; mármint, hogy Mintszalét felkötötték egy fára, és a nyelve karhosszúságra nyúlt ki a szájából. Szimbo teljesen egyetértett az ítélettel: - Mintszale nagyon rossz ember volt! - mondja.)

(Világjárók 34, Gondolat, 1963)

Illusztráció: korán tanult nyíllövészet

GYÁRFÁS ELEMÉR: Sinaia

Budapest, 1903. november 6.

Fenyvesekkel koszorúzott, égbetörő magas hegyek között fekszik Sinaia, a román királyi pár csodaszép nyaralója. Valóban fenséges hely, méltó a költő királynőhöz, Carmen Sylvához.

Már a hozzávezető út is gyönyörű. Elhagyva a tömösi honvédemléket, melyet a határőrző vitéz székelyeknek emelt a nemzet kegyelete, szebbnél-szebb képek tárulnak szemeink elé. Elérjük Predeált, majd Romániába visz utunk. A vonat dübörögve rohan lefelé a magas sziklabércek között. Feltűnik a Bucsecs, a maga impozáns nagyságában. Elragadva nézzük. A hatalmas fenyőerdő közepette, melyen keresztül haladunk, egy-egy kis várost érint a vasút. Pompás villák sorakoznak egymás mellé, egy-két gyár kéménye füstölög mellettünk. Bizony a románok kiaknázzák hazájuk kincseit, élvezik szépségét . . .

De legelragadóbb, legbájosabb köztük mégis csak Sinaia, ez a kis elrejtett paradicsom, melynek megteremtésére kezet fogott a nagy természet az emberi észszel, emberi munkával. Gyönyörködünk a vidék vad szépségében; rengeteg erdők, égbenyúló magas hegyek vesznek körül és amellett feltaláljuk egy világváros pompáját, kényelmét.

A szebbnél-szebb villákkal, hatalmas szállodákkal keveset törődve, siettünk kitűzött célunk, a Peles-kastély felé. Megtekintve, jobban mondva megbámulva a királyi istállókat, csakhamar kiértünk arra a kis fensíkra, melyen a palota fekszik. Gyönyörű látvány tárult szemeink elé! Fejünk felett az azúrkék égbolt; körös-körül rengeteg erdők, hatalmas sziklabércek, köztük ősz, koronás fejével a Bucsecs. És e szépségében is zord vidék közepette a pompás

stílusos épület, szingazdag falfestményeivel, számos tornyával, balkonjával. Előtte gyönyörű virágoskert, tó, melyben hófehér hattyúk úszkálnak. Nem csoda, ha király választotta lakóhelyéül!

A palota előtt, egy-egy vasrácscsal elzárt helyiségben régi fegyvereket látunk: páncélok, kardok, lándsák; majd néhány öreg ágyú, mellettük garmadába rakva a különféle ágyúgolyó. Egy kis felirat megmagyaráz mindent: Plevna 1878. Íme, milyen büszke a fiatal román királyság dicső hadjáratára!

A kastély belseje mesébe illő fénnyel és pompával van berendezve. Keresztül menve a lépcsőházon, a villanyfényben úszó előterembe érünk, hol két óriási, egymással szemben álló tükör fogad. Innen az ebédlőterembe jutunk, melynek falait pompás fafaragványok díszítik. Ezek képezik tán a kastély főékességét; mindenütt megtaláljuk, a legszebbek azonban mégis az ebédlőben vannak. Mi szürke, hétköznapi emberek sok mindent megbámultunk még itt, főként az asztal közepén levő szökőkútat. Azután a billiárdterembe, majd a dohányzóba mentünk. Mindkettőnek valóban királyi a berendezése. Nagyon szépek a pipázóterem színes ablakai. Gyönyörű a török szoba színgazdag, pompás szőnyegeivel, bútoraival. A szokatlanság ingerével hat a szemlélőre. A mellette levő szobában egy fehér láda vonta magára figyelmünket. „A kis hercegek játékai", monda vezetőnk. Felnyitottuk: közönséges gyermekjátékok voltak benne. Bizony, a gyermek csak gyermek marad, akár bíborban, akár a föld porában született.

Áthaladva azon a terraszon, ahol a királyi család ozsonnálni szokott, gyönyörű, rococo-ízlésben berendezett szobába jutottunk. Megbámultuk a pompás tükröket, a bájos festményekkel díszített, meisseni porcellán asztallapokat, melyeknek mindegyike kincset ér. Feltárult előttünk a zeneterem ajtaja. A piros függönyökön átderengő fény csak alig világította meg a faburkolattal és faragványokkal körülvett termet. A különféle hangszerek, a terem fődísze: a pompás orgona, aranysípjaival, mellette szétszórva számos hangjegy: eszünkbe juttatta a költői lelkű királynőt. Olyan komor, fájdalmas érzést keltett bennünk ez a terem minden pompája mellett is. Odaképzeltük a királynőt az orgonához és szinte hallottuk a panaszos, szomorú dallamot. . .

Még csak a színház megtekintése volt hátra. Azután végighaladtunk az ősök képeivel díszített folyosón és búcsút mondtunk a tündérszép Peles-kaslélynak.

Éppen leáldozóban volt a nap. Elmerengve néztük a nagyszerű tájképet. Az erdő halk zúgása és a tovarohanó Peles-patak moraja titokzatos dallammá olvadt össze. Ezt hallgatta egykor Carmen Sylva, elmerülve a bájos vidék szemléletébe. És a Peles mesélt, mesélt . . . Caraiman óriásról, a tündérekről, a szegény, egyszerű emberekről. Nem értette meg szavait senki, csak a költői lelkű királyasszony . . .

Jól esik nekünk, magyaroknak, szerelettel gondolni Erzsébet román királynőre. Mert nekünk is volt királynőnk, őt is Erzsébetnek hivták. Szomorú idők jártak akkor! Az erdő zúgása, a patak moraja elbeszélte, elsuttogta, hogy volt egy nemzet, mely sokat szenvedett, ártatlanul. Nem értelte meg szavait senki, csak az áldott lelkü királyasszony ...

(Alkotmány / Forrás: Gyárfás Elemér - Erdélyi problémák, 1903-1923. Kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság, Cluj-Kolozsvár, 1923.)

Eötvös Loránd a hegymászó

Eötvös egyike volt azon nagy magyar triásznak, mely a hegymászás klasszikus korában a külföldiekkel teljesen egyenrangú volt, s akik hegymászó körökben ismertté tették a magyar nevet és mindörökké fémjelzik a magyar hegymászást.

Eötvös Loránd, Déchy Mór és Jordán Károly volt ez a három kiváló hegymászó. Érdekes, hogy mindhárom tudós, akadémikus, s az ifjúság barátja és nevelője volt. Jordán a Tátra, Déchy a Kaukázus, Eötvös pedig a Dolomitok nagy feltárója volt. Nevéhez főleg a Cadin csoport feltárása fűződik, de igen nagy szerepet játszott a Sexteni Dolomitokban is. Neve a Dolomitokban épp oly halhatatlan, mint Grohmann, Sandtner, Winkler és az Innerkoflerek neve. Halljuk csak, hogyan ír róla Adolf Stois a "Die Erschliesser der Berge" című tanulmányában:

"A Dolomitok keleti részében már a 70-es évek végén fellépett egy hegymászó, aki oly rendkívüli sikereket ért el, ami őt a legjobbakkal legalábbis egyenrangúvá tette. E nagy hegymászó neve: Eötvös Loránd. Ő azon szerencsések közé tartozott, akit a szerencse oly sikerek eléréséhez segített, melyek sok elõdjének kívánságlajstromán ott szerepeltek."

Hegymászó működéséről a rendkívül kevés adat miatt pontos mérleget alkotni nem lehet. De kutatásaim eddigi eredményei nemcsak nagy, hanem páratlanul gazdag életműre is engednek következtetni. Óvatos becsléseim szerint magashegyi túráinak száma legalább 500-ra tehető. Legkevesebb 110 önálló csúcsot mászott meg.

Eötvös már 18 éves korában 1866. augusztusában kéthónapos olasz-svájci túrára indult. Augusztus 26-án a Piz Languard 3266 m sziklapiramisát mássza meg. Szeptember 6-án a 2541 m Egisshorn a cél. A két hónapos túra fénypontja azonban Nyugat-Európa második legmagasabb csúcsának a 4638 m magas jégkolosszusnak, a Monte Rosának, a megmászása volt.

Első megmászásainak száma - ha a hágókat is beleszámítjuk - kb. 25-30 lehetett. Kb. ugyanennyi csúcsra mint második, harmadik vagy negyedik jutott fel. Ő maga mondta el egyszer, hogy a Croda da Lagot, a Zinnéket és a Sorapist 15-15 alkalommal mászta meg, a Monte Cristallot 19-szer. A Cadin csoportnak minden egyes csúcsát és hágóját megmászta. Ezen hegycsoportban és egyebütt is végzett hegymászó és feltáró érdemeinek elismeréséül a Cadin csoport második legmagasabb csúcsát Cima di Eötvösnek nevezték el, s a 2837 m-es csúcs ezt a nevet ma is büszkén viseli.

Lányai, Ilona és Rolanda elszántan, nagy sikerrel űzték maguk is apjuktól örökölt hegymászó szenvedélyüket.

(Forrás: Bucsek Henrik - Fizikai Szemle, 1969 / 8. sz.; Hegymászó Híradó, 1973 / 3. sz.)

A Cima di Eötvös

( Eötvösspitze, Második legmagasabb vagy délnyugati Cadin-csúcs) 2837 m.

A csúcs, amely csak néhány méterrel alacsonyabb, mint a csoport legmagasabb pontja, melytõl a Nagy Csorba választja el, dél felé a Cadino di Maraja-ig leszakadó falával a csoport legnagyobb letörését formálja. Északnyugati és nyugati falai, melyek Nevaio és Forcella di Nevaio felé esnek, kevésbé magasak. Az Eötvös-csúcs azonban még ezen oldalak felõl szemlélve is egyenrangú termetet mutat a Cima Cadin di San Lucano csúccsal.

Ezt a csúcsot méltónak tartom arra, hogy a szép hegyek között az Eötvös nevet tartósan megõrizze, mivel névadója egy negyed évszázad óta kutatóként és felfedezõként tevékenykedik. E névhez kapcsolódik a Dolomitok leghíresebb csúcsainak - Cima Dodici, Cima Undici, Croda da Lago a Cadini csoport csúcsai - sokaságának elsõ megmászása is.

(Forrás: Ad. Witzenmann. 1902)

Illusztráció: Eötvös Ilona és Rolanda báró Eötvös által készített sztereó fotón a messzi hegyeket kémleli

BANGHA IMRE: Kőrösi Csoma Sándor után Indiában

Kőrösi Csoma Sándor soha nem jutott el Tibetbe. Kockázatos dolog ilyen mondattal kezdeni ezt az írást, mert félő, hogy a Tisztelt Olvasó e sorok íróját dilettánsnak vagy politikai szándéktól vezérelt zugírónak tartja majd. Pedig Kőrösi Csoma Sándor sírján nem véletlenül áll a négynyelvű felirat: a magyar és az indiai nép barátságának úttörője. A nagy tudós ugyanis olyan vidékeken végezte kutatásait és dolgozta fel azok eredményeit, amelyek manapság nem Tibet, hanem India részei: ma az indiai Dzsammú-Kasmír szövetségi államhoz tartozó Zanszkárban élt évekig egy buddhista kolostorban, és itt tanult meg tibetiül. A tibeti szótárat és a nyelvtant Brit-India akkori fővárosában, Kalkuttában állította össze; itt írta tanulmányait, és itt jelentette meg műveit. A halál pedig a napjainkban Nyugat-Bengál szövetségi államhoz tartozó Dardzsilingben érte. Bár Kőrösi a Tibet-kutatás alapjait vetette meg, India volt az az ország, amely a hátteret adta hozzá.

Magam öt évet töltöttem Indiában nyelvtanulással és tudományos kutatással. Kőrösi példájával Indiában szembesültem igazából. Nemcsak azért, mert volt alkalmam számos olyan helyre eljutni, ahol a nagy tudós is megfordult, hanem mert ha páratlanul kisebb mértékben is, de hasonló tudományos kihívással és sok hasonló mindennapi problémával kellett szembenéznem egy, az európaitól még ma is nagyban különböző civilizáció közegében. A következő néhány oldal arról fog szólni, hogy mi az, amit az indiai tartózkodás után fontosnak látok Kőrösi Csoma Sándor életében és, hogy hogyan fest a nagy tudós Indiája a huszadik század végén egy tudományos érdeklődésű magyar utazó szemével.

Mi, magyarok Kőrösit inkább nemzeti hősként, mint tudósként tiszteljük. Nevét sokkal többen ismerik, és élete sokkal többek előtt áll példaképül, mint ahányan olvassák írásait vagy forgatják szótárát. Igaz, tanulmányai ma már elhomályosulnak a Tibetről szóló könyvtárnyi irodalom fényében, és a Kőrösi-féle Tibetan-English Dictionary-t jobb, teljesebb szótárak váltották fel. Kutatásainak egy része, mint például a rokonság keresése a szanszkrit és a magyar között, egyébként is tudományos zsákutca volt, hogy ne is beszéljünk a nagy zsákutcáról: a magyarokra vonatkozó adatok kereséséről tibeti forrásokban.

Kőrösiben egészen élete végéig volt valami, ami túlmutatott a tudományon: az, hogy neve alá mindig odaírta: székely-magyar; és az, hogy még utolsó utazása során is a magyarok rokonait próbálta felkutatni. Több volt mint tudós, és ezért nem megalapozatlan a magyarok Kőrösi-tisztelete. Amellett, hogy a maga korában világszínvonalút alkotott, a tudomány nem öncél volt számára, hanem a hazaszeretet egy formája.

Mi az, ami hazaszeretete mellett tiszteletet parancsol iránta, és igazi emberi nagyságot ad neki? Egyfelől az, hogy jól felkészült, tudós volt, aki írásaiban közzé is tette tudományát. És ha arra gondolunk, hogy a magyar Kőrösi a XIX. század első felében alkotott nemzetközileg magas színvonalút, akkor itt valami többről van szó, mint jó tudósnak lenni. Minden kétséget kizárólag tehetséges volt. Ám de hasonló tehetségekből valószínűleg több is volt akkoriban Magyarországon. Kőrösi érdeme, hogy tehetségét gyümölcsöztette, és így munkássága egy egész tudományág alapjait teremthette meg.

Az, hogy tudományos műveit ma alig olvassák, nem kisebbíti jelentőségüket, hiszen ezek szolgáltatták az alapot a könyvtárnyi Tibet-irodalomhoz. Ha manapság egy nyugati tudós Tibetről ír, munkájában ott vannak valahol Kőrösi eredményei is.

A "tudományos zsákutcák" pedig egyáltalán nem tudománytalanok, hiszen azokat is be kell járni ahhoz, hogy valaki az előrevezető utat megtalálja, és megmondhassa, hogy másfelé nem lehet haladni. Ezzel Kőrösi maga is tisztában volt, hiszen már a nagy munka kezdetén is csak lehetőségként szemlélte a tibeti-magyar rokonságot.

Kőrösi tudományos munkásságának jelentőségét méltatni elsősorban a tudósok feladata, és ezt meg is teszik, hiszen a külföldi szakértők nem a magyar nemzeti hőst látják benne, mikor úgy említik mint The Great Csoma "a nagy Csoma". A Kőrösi-tisztelet egy másfajta kifejeződése volt annak a Tibet-kutatónak az esete, aki azért nem vett meg egy szakterületéhez tartozó könyvet, mert az előszóból hiányzott Kőrösi Csoma Sándor neve.

További tiszteletet parancsol Kőrösi Csoma iránt "nyakassága", ami egyfelől céltudatosság, másfelől páratlan kitartás. Céltudatossága abban áll, hogy élete végéig nem vesztette szem elől a nagy célt. a magyarok eredetének felkutatását. Pedig egy modern tudóst gyakran a tudománya irányít, és egyik felfedezése szüli a másikat, hiszen megpróbálja kiaknázni a felfedezésében rejlő további lehetőségeket. Kőrösi számára is egyszerű lett volna újabb és újabb dolgokat tárni fel a tibeti kultúrából. Ő ehelyett már Kalkuttában egy új nyelv, a szanszkrit tanulmányozásába kezdett, és miként szanszkrit szójegyzéke bizonyítja, megvizsgálta a magyar és a szanszkrit rokonságának kérdését. Élete végén Lhászába és Belső-Ázsiába szeretett volna eljutni pontosan azért, hogy tovább kutassa a magyarok eredetét. Kitartását a nélkülözésekben pedig akkor értettem meg igazán, mikor magam is megtapasztaltam az indiai élet mindennapi apróbb nehézségeit, és rájöttem, hogy mennyire elpuhultak vagyunk mi a 150-200 évvel ezelőtti emberhez képest. Ám még a hozzánk képest nem elpuhult kortárs indiai angolok is elcsodálkoztak azon, hogy milyen szikár, nélkülöző életet él a magyar tudós. Sokan közülük különcnek is tartották emiatt.

Ladákh

A legnagyobb fizikai megpróbáltatásokat minden bizonnyal Nyugat-Tibetben, a ma Indiához tartozó Zanszkárban élte át a magyar tudós. Itt, négyezer méter magasan páratlanul hideg telek vannak. Egészen a legutóbbi időkig kályha nélküli, minden kényelmet nélkülöző kőépületekben laktak az emberek és nagyon egyszerű ételen éltek. Kőrösit azonban mindezért bőven kárpótolta az, hogy a világ egyik legkietlenebb, legszebb vidékén egy ismeretlen, virágzó kultúrába nyer betekintést Tudományos pályafutásában épp a zanszkári tartózkodás volt a legmeghatározóbb mozzanat: itt tanult meg tibetiül.

Nyugat-Tibet vagy Kis-Tibet (Ladákh és Zanszkár) politikailag soha nem volt Tibet része, és a modern időkben éppen ez lett a szerencséje, hiszen az angolok Indiához csatolták, és igy elkerülte azt a brutális kínai pusztítást, amely századunkban Tibet osztályrészéül jutott. Itt a vallásilag és ideológiailag türelmes angol és hindu uralom nem törte meg a kultúra folytonosságát. Ez a kultúra olyan erős gyökerekkel rendelkezik, hogy a Kőrösi óta eltelt több mint másfélszáz év sem változtatta meg jelentősen és még ma is csodálattal tölti el az embert. Csak az utóbbi évtizedekben beszűrődő fogyasztói társadalom káros hatásai miatt lehet, hogy ötven év múlva már pusztán egy régi kultúra turistacsalogató eltorzult maradványait leli fel az idelátogató, mint a németeknek pusztát mutogató, csárdást táncoló. gulyást etető, matyóbabás. fütyülős barackos Hortobágyon.

Ladákh és Zanszkár földrajzilag a tibeti fennsíkhoz tartozik és két művelhető folyóvölgyből áll: Ladákh az Indus felső folyása, Zanszkár pedig a Zanszkár folyó völgye. Ladákh a Csíki-medencéhez hasonlít: magas hegyekkel határolt, több kilométer széles, hosszan elnyúló völgy, amelynek közepén az Indus folyó olyan széles, mint Csíkban az Olt. Az igazi különbséget a növényzet adja, hiszen csak a folyópart mintegy százméteres körzetében van növény és művelhető föld; mindenütt máshol kopár sziklák és sivatag. Errefelé eső soha nem esik, csak hó, és a földműveléshez a vizet kizárólag az olvadó örök hó táplálta folyó adja. Nyáron a földműves azért imádkozik, hogy legyen még melegebb, és olvadjon még több hó. Pedig errefelé a nap különösen veszélyes, hiszen a sugárzástól védő levegőrétegből négy kilométernyi eleve hiányzik a magasság miatt. Mint általában a sivatagos vidékeken, itt is nagy a hőingadozás az éjjel és a nappal között. Éjszaka akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, míg nappal lehet harminc fokos is. Azt mondják, hogy reggel félig egy fa árnyában ülve egyszerre kaphat az ember fagysérüléseket és napszúrást.

Mivel errefelé nem növelhető a művelhető földterület, ezért a lakosság egészen a legutóbbi időkig nem szaporodhatott szabadon. A szaporodás fékentartására két intézmény szolgált: a többférjűség és a szerzetesség. Túl sok gyerek nem születhetett, mert egy férfi több másikkal osztozott a házasságban. Ha mégis több gyerek volt egy családban, mint amennyit az el tudott tartani, akkor a "fölösleges" gyereket már kiskorában kolostorba adták. A nagy számú szerzetesség tartotta fenn Ladákh, Zanszkár és Tibet virágzó kultúráját.

Ezek a vidékek nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is összetartoznak, hiszen lakóik a mahájána buddhizmusnak egyazon formáját követik. Mindenütt a tibeti nyelvnek olyan változatát beszélik, amely bár kiejtésre nagyon különbözik vidékenként, írott formájában ugyanaz. A kiejtésbeli különbség pedig nem takar igazi kulturális eltéréseket, hiszen a tibeti nyelvnek nagyon sokáig nem volt általánosan elfogadott köznyelvi kiejtése. Még magában Tibet fővárosában, Lhászában is négy különféle tibeti nyelvjárást beszélnek.

A nyelvi különbségnél szembeötlőbb a faji eltérés: míg Tibet lakói arcra alig különböztethetők meg a kínaiaktól, addig Nyugat-Tibetben jelen van a Belső-Ázsia felől beszivárgó török népesség. Furcsa mód nagyon sok „magyaros'" arcot lehet fellelni, ami mind a nyugat-tibetiekben, mind a magyarokban jelen levő török elemmel magyarázható. Az. hogy perzsa és indiai népesség után Nyugat-Tibetben Kőrösi ismét magyaros arcokra talált, minden bizonnyal különleges ösztönzést adott neki arra, hogy megvizsgálja a rokonság kérdését. Négyezer méter magasan az arcok mellett még a növényzet is Közép-Európára utalt a trópusok után: fűzfák, nyírfák, jegenyék.

A kietlen vidék és a nehéz életforma korábban távol tartotta az idegeneket. Olyannyira, hogy még a hatvanas években is idegenkedtek a pénztől a zanszkáriak, hiszen teljesen önellátók voltak. Csak századunk második felében épült meg az első út Ladákhba. és ez volt az igazi csapás a hagyományos életformára. Az út teherautókat és buszokat, páratlan mértékű kereskedelmet és turizmust hozott. Furcsa módon, éppen a békésen és tisztán megőrzött kultúra jelent veszélyt önmagára. A béke kasmíri muzulmán és nepáli hindu betelepülőket vonz. A kulturális örökség pedig turisták ezreit csalogatja a világ gazdagabb vidékeiről, akik különlegesség utáni vágyukban elfelejtik tiszteletben tartani a nyugat-tibetiek életformáját.

Pedig ez az életforma minden nehézsége ellenére irigylésre méltó. Az emberek bizalma és segítőkészsége páratlan. Én 1997 szeptemberében látogattam meg Ladákhot egy barátommal. Többször lemaradtunk az utolsó buszról és autóstopra szorultunk. Mindig, még sötétedés után is megállt az első olyan autó, amelyikben volt szabad hely. Házhoz szállítottak még akkor is, ha nem arra vitt az útjuk, mondván, hogy veszélyesek lehetnek a kóbor kutyák. Fizetséget nem akartak elfogadni. Arról beszéltek, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt az emberek még akkor sem zárták a házakat, ha nem volt otthon senki. Tolvaj a falun kívül, a hegyek között nem élhette volna túl a hideg éjszakát.

Kalkutta

Ázsiai tartózkodása alatt Kőrösi India akkori fővárosában, Kalkuttában töltötte a legtöbb időt. Több mint egy évtizedet élt itt, és az angol Royal Asiatic Society, Királyi Ázsiai Társaság keretében dolgozta fel a Zanszkárban összegyűjtött anyagot, és jelentette meg műveit. Az 1830-as évek végén az Ázsiai Társaság könyvtárosa volt. Bengáli évei alatt volt alkalma az ősi indiai szanszkritot tanulmányozni, és emellett megtanult bengáliul is. Minden bizonnyal ő volt az első magyar ember, aki bírta ezeket a nyelveket.

Kalkutta központjában, a város két legelőkelőbb utcájának, a Chowringhee sugárútnak és a Park utcának a kereszteződésében áll az Ázsiai Társaság székháza. Ezeken az utcákon találhatók Kalkutta legelőkelőbb üzletei és éttermei, valamint legszebb - bár mára már lerobbant és megfeketedett - anglo-indiai stílusú épületei és modern húszemeletes irodaházai.

1947, a függetlenség elnyerése után az indiaiak a társaság nevéből eltávolították a királyi jelzőt, és ma Bengáli Ázsiai Társaságnak hívjak. Néhány évtizeddel ezelőtt a régi székházat lebontották és rendkívül csúnya modern sarokházat építettek a helyére. Mindennek ellenére a bejárat fölött továbbra is büszkén áll a felirat: Asiatic Society - 1784.

Noha az Ázsiai Társaság környéke Kalkutta legelőkelőbb vidéke, óriási nyüzsgés, felfordulás és szemét van mindenfelé. A felfordulás az utcanevekkel kezdődik. Nyugat-Bengál szövetségi államban néhány éve a kommunisták nyerték meg a választásokat, és nekiláttak, hogy kicseréljék az imperialista angolokra utaló utcaneveket olyan indiai nevekre, mint Lenin Sarani, Ho Chi Minh Sarani, Nehru Sarani. Ho Chi Minh Saraninak például azt az utcát tették meg, amelyen még az angoloknál is imperialistább amerikaiak konzulátusa van. Nehru Sarani pedig épp a Chowringhee Avenue-ből lett. Nem fogja meglepni a Tisztelt Olvasót, hogy az új utcanevek a hivatalos dokumentumokon kívül sehol sem használatosak, és ha valaki a Nehru Saranira szeretne menni az Ázsiai Társasághoz, azt kell kérdeznie, hogy hol a Chowringhee sugárút.

Sokkal jobban érezhető fölfordulást eredményez az indiai tömeg: gyalogosok, autók és egyebek. A sugárút Európában hatsávos lehetne, ha fel volnának festve a sávok. Így azonban nyolc-kilenc sávban közlekednek rajta. Habár a sugárút túlsó oldalán mintegy két kilométer széles park húzódik, a szennyezett levegő és zaj miatt még az Indiához szokott kóbor tehenek is elkerülik ezt a vidéket. A járdán a gyalogosok a különféle árusokkal és koldusokkal osztozkodnak, ami néha rendkívüli ügyességet követel az előrehaladni szándékozótól, hiszen mind az árusok, mind a koldusok a pénzét akarják, különösen ha az illető fehér ember, akit angréznak, angolnak mondanak és ezért gazdag külföldinek tartanak. A járda mentén haladnak Kalkutta nevezetességei, az ember vonta riksák rakományukkal, egy-egy gazdag helybélivel. A nyugati turisták manapság viszolyognak ilyen ember vonta járműre felülni, mert embertelennek tartják.

Számtalanszor elhaladtam a Chowringhee és a park utca nyüzsgő kereszteződésében, és mindig kerestem a jól látható feliratot a sarokházon: Asiatic Society. Ettől aztán valahogy otthon éreztem magam ebben az idegen világban, hiszen már százhatvan évvel ezelőtt élt és dolgozott itt egy nagy magyar tudós.

Kalkutta elsősorban a lehetőséget biztosította Csomának arra, hogy nyugodt körülmények között jelentesse meg műveit, és sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a tudós Kőrösit India nem érdekelte, csak Tibet, és az indiaiakat sem érdekelte a magyar tudós. Kőrösit a bengáliak alig ismerik. Én csak egyetlenegy Kőrösi Csoma Sándorról szóló bengáli írásra akadtam, és az is a kolozsvári Anamaria Peteanu románról bengálira fordított cikke volt. (A bengáliak javára legyen mondva, hogy ez viszont a legnépszerűbb bengáli irodalmi folyóiratban jelent meg.) Pedig Kalkuttában Kőrösi nemcsak a szigorúan vett tudománnyal foglalkozott: őt sem hagyta érintetlenül a bengáli nemzeti ébredés légköre. Ugyanis Bengál egy hasonló megújulás kezdetét élte át azokban az években, mint Magyarország a reformkorban.

Az indiaiak sokáig közömbösek voltak azzal szemben, hogy ki uralkodik fölöttük, és úgy szegődtek az angolok szolgálatába, mint egyik maharadzsáéból a másikéba. Ez annál inkább sem volt kényelmetlen, hogy eleve muzulmán uralom alatt élt a hindu többség, és a közigazgatás nyelve nem a nép nyelve, hanem a perzsa volt. Ezt az angolok 1837-ig meg is hagyták, és csak ekkor vezették be az angolt, mint közigazgatási nyelvet.

Az angolokon keresztül a liberális európai eszmék utat találtak Indiába, és az indiaiak éppen Brit-India fővárosában kezdtek nemzetté válni. Érdekes módon épp angol hatásra születik meg a modern bengáli irodalom. Az első bengáli nyelvű nyomdát 1800-ban egy William Carey nevű baptista misszionárius állítja fel Kalkutta mellett. Az angol kormány hozza létre szintén 1800-ban a Fort College-ot az Indiában beszélt nyelvek tanulmányozására és tanítására az angol tisztviselőknek.

Ez volt az a kor, amikor megszületett az igény a népi nyelvű, esetünkben a bengáli oktatás iránt. Noha Kőrösi az angol Ázsiai Társaság szolgálatában állt, segített egy bengáli kezdeményezésben: az angolokétól eltérő rendszerű, bengáli tannyelvű iskola megtervezésében. Csoma feladata volt a legújabb francia pedagógia tanulmányozása. Erre utalnak a könyvtárában talált francia müvek a nemzeti nevelésről. Az 1830-as években Kőrösi bizonyára jobban megértette a bengáliak nemzeti nyelv és nemzeti kultúra iránti vágyát, mint a korabeli angolok.

Dardzsiling

Kőrösi dardzsilingi sírja manapság egyre több Indiába látogató magyar zarándokhelye a Himalájában. Ahogy Kőrösi életének legmeghatározóbb szakasza az óriási tibeti hegyek kultúrájával való találkozás, ugyanúgy sírja a világ egyik legmagasabb hegye alatt fekszik.

Dardzsiling a Himalája déli, napfényes oldalán mintegy kétezeregyszáz méter magasan fekvő város. A Gangesz-torkolat alföldje, Bengál északon egészen a Himalájáig nyúlik. Kőrösi idejében Kalkuttától a Himalájáig mintegy kéthetes gyaloglás lehetett az út, ma a vonat tizenkét óra alatt viszi át az utast a síkságon. A Himalája lábától Dardzsilingig pedig csak nyolcvan kilométernyi az út. A kétezer méteres emelkedőt azonban három óra alatt teszi meg az autó. A Dardzsilingbe érkezőt aztán egy lenyűgöző jelenség fogadja: a város fölé magasodó nyolc és fél ezer méteres Kancsendzsunga. Ha pedig valaki fölmegy a város közelében a 2400 méter magas Tiger Hillre, akkor a kora reggeli tiszta időben még a sok száz kilométerre levő Cso-molungmát is láthatja.

Dardzsiling angolok alapította város, amely ma világhírét a környező teaültetvényeken termelt Darjeeling teának és szép fekvésének köszönheti. Az angolok a múlt század első felében csak egy szanatóriumot építettek ide, ám e köré olyan város telepedett, mely a fehérek kedvenc üdülőhelyévé vált. A forró nyári hónapokban ide menekültek a kalkuttai angol kormányzat képviselői. Dardzsiling, könnyű megközelíthetőségének és a csodálatos tájnak köszönhetően, ma nemzetközi turistaparadicsom. Noha Dardzsiling közigazgatásilag Nyugat-Bengál állam része, lakóinak többsége nem bengáli, hanem bevándorolt nepáli harcos górkhákból áll, akik a hetvenes években autonómiát küzdöttek ki Dardzsiling körzetének. Körösi idejében azonban minden bizonnyal még a lepcsa nyelvet beszélő őslakosok lehettek többségben, és a magyar tudóst is izgatta a lepcsa nyelv kérdése. Pedig ennek a nyelvnek semmi köze a magyarhoz azon kívül, hogy a környék legjelentősebb folyóját véletlenül Tisztának hívják.

Azt, hogy a turizmus mennyit ártott a helyi kultúrának, nagyon világosan kifejezi a város központjában fekvő, turisták tömegei által látogatott buddhista kolostor esete. Itt a hagyományos szentélybe cipőlevétel után bárki bemehet. A buddhista szerzetesek reggeli és esti imádságukhoz különféle hangszereket: dobokat, kürtöket és gongokat használnak. Ebben a kolostorban is volt egy nagyon szép hangot adó gong, amit egy állandóan ott ülő szerzetes mindig megütött, valahányszor egy külföldi turista pénzadományt tett a perselybe.

Mi Dardzsilingben egy kevésbé elkalmárosodott, ám modern és gazdag kolostorban szálltunk meg, amelynek udvarát két hatalmas kutya védte az idegenektől. Ennek a kolostornak a fő feladata a szerzetesnevelés, ezért tele volt öt-tizenöt éves, piros ruhás, leborotvált fejű szerzetesnövendékkel, akiket szüleik adtak kolostorba. Napjuk ritmusát a hajnali és az esti imádság szabja meg, amelynek keretében történik a szertartásos teaivás, ami egyben reggeli, illetve vacsora. Míg nekem nagy kínlódás volt tíz percet is mezítláb ülni a decemberi hideg szentélyben, addig nekik ez mindennapos dolog, ugyanúgy, mint a fűtetlen szobában való alvás. A növendékeknek a korai kelés okozhatott gondot, mert többen is elbóbiskoltak az imádság alatt. Ilyenkor a soraik között járkáló nevelő megpofozta őket.

Dardzsilingnek nemcsak Kőrösi miatt van magyar vonatkozása. A hetvenes években egy közeli faluban élt egy, a tanító szalézi rendhez tartozó magyar misszionárius, Varga Bertalan. Jakabos Ödön találkozott vele, és leírta, hogy abban az időben ő járt rendszeresen át Dardzsilingbe, hogy gondozza a sírt. Bengáli éveim során sokfelé hallottam a nagyszakállú Bertalan atyáról, aki még a világháború előtt került Indiába és 1990 körül halt meg.

Kőrösi Csoma Sándor sírja Dardzsilingben egy forgalmas út mentén, de már a turisták által látogatott városközponttól kissé távol, egy hegyoldali temetőben van. A sír annyira közel volt az úthoz, hogy alig vettük észre. Talán mert éppen egy karóhoz kikötött tehén legelészett mellette. Pedig a magyar felirat az útról is jól látható, és nagyon nehéz megindultságán erőt vennie az embernek, mikor meglátja: Kőrösi Csoma Sándor - A magyar és az indiai nép barátságának úttörője. Alatta ugyanez hindiül, bengáliul és angolul. A sír mögött a falban még harminc-negyven emléktábla. Korábban ezek a síremléken voltak, és az idők folyamán felismerhetetlenné vált, hogy kié a sír. A legszembeötlőbb helyen például a következő felirat volt olvasható: A nagy magyar orientalista emlékének - Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke. A legtöbb felirat magyar nyelvű. Ám van közöttük egy tibeti is. Szállásadó kolostorunk egyik vezetője elmondta, hogy a négysoros vers arról szól, hogy miként a méh virágról virágra szállva összegyűjti a virágport és mézet készít belőle, úgy gyűjtötte össze a tibetiek tudását a nyugati tanítvány.

India mára már nagyot változott, ám mégis sokkal többet őriz abból a világból, amit a nagy utazó láthatott, mint az azóta sok vihart átélt Európa. Ladákh és Zanszkár falvai és kolostorai ma is közel állnak ahhoz, ami Kőrösi szeme elé tárult. Kalkuttában ma is ugyanúgy közlekednek a riksák és ugyanígy lüktetett az élet az 1830-as években is; a tibeti kolostorokban ugyanúgy folyik az imádság és ugyanazt az árpateát isszák mint kétszáz éve. És Dardzsiling fölött ugyanúgy magasodik a hegy, a Himalája, az „örök hó hazája", amiként azt Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjaiban látta.

Mára már megváltoztak az utazási körülmények is. Könnyebben járhatjuk végig ugyanazt az útvonalat, melyet ő megtett, könnyebb a keleti kultúrákat tanulmányozni. Ám nincs olyan magyar keletkutató, aki előtt ne lebegne példaként Kőrösi felkészültsége és kitartása. A mindmáig elő Kőrösi-tisztelet pedig azt mutatja, hogy a tudós példája nemcsak egy szűk kör számára bír jelentéssel, hanem munkájában és céltudatosságában testet öltő hazaszeretete mindenkit lenyűgöz, aki csak egy kicsit is megismer Kőrösi Csoma Sándor életéből.

Illusztráció: Kőrösi Csoma tibeti-angol szótárának címlapja

BARACS DÉNES: Kína Csecsiangból

Hol is rendeznének teaszertartást a külföldi vendégeknek, ha nem a Nyugati Tó partján: ez itt Kína egyik fő teatermesztő körzete. A teaivó bejáratánál mindenki legyezőt kap a forró délelőttön, azon olvasható, melyik híres teakeveréket fogják felszolgálni asztalánál: zöld-, virág-, lótusz- vagy egyéb italt, csak az értők tudják megmondani, melyik ritkább, rafináltabb.

A tea készítése, porciózása, kitöltése, felszolgálása ősi művészet, ünnepi díszbe öltözött lány végzi a műveleteket, lassú, cizellált mozdulatokkal, számít a kéz, az ujjak tartása, a vendégek nehezen tudják levenni róla pillantásukat. Pedig közben a kínai hegedűn játszó lány is figyelmet érdemel, nemkülönben az érces hangú színész, aki verset ad elő kifejező mozgással és humorral, szinte követni tudjuk az angolul kiosztott szöveg révén, hol tart a Csuj (Zhui) urat kigúnyoló költeményben, amely a Tang-dinasztia idején született. (Csuj úr azért szolgált rá hajdanán a gúnyra, mert annyi bort vedelt, hogy a teát már nem tudta megízlelni .)

Szinte meglepődünk, hogy a míves ceremónia eredményét végül a csészénkbe töltik - aztán szüntelen utántöltés jár, közben a kínai vendéglátók körbejárnak, mindenki legyezőjére kér autogrammot a többiektől.

A teaceremóniát bemutató lány a maga selyemköpenyében mintha a régi kínai festményekről lépett volna elő. A hajdani pekingi tudósító a Nyári Palotában látta "a múlt figuráit" így feltámadni - a híres fedett sétányt díszítő udvarhölgyeket és hercegeket ugyanis az 1966-os "kulturális forradalom" dühe eltüntette, fehér festékkel borították a Mao által mozgósított fiatal "vörösgárdistákat", illetve főnökeiket sértő figurákat. Amikor a légkör enyhült, a fehér mázat le lehetett kaparni, és az ultrabalosok által gyűlölt alakok ismét láthatókká váltak, a palota látogatóinak gyönyörűségére.

Mindez persze a régmúlt, és már csak e három évtizeddel korábbi kor szemtanúi számára viszonyítási alap - de talán ez az egyik oka annak a buzgalomnak, amellyel a mai Kína ápolja, feltámasztja páratlanul gazdag művészeti-történelmi hagyományait. A hercegek, hősök, udvarhölgyek, sőt a történelmi kurtizánok ma ismét csodálat tárgyai, mint a Nyugati tó partján tett rövid séta során is Szü Hsziao-hsziao (Su Xiaoxiao), a híres szépség, aki egy szegény diák, Pao Zsen (Bao Ren) tanulmányait támogatta a Déli dinasztiák Csi korszakában, 479 és 502 között. Az illető bíró lett, és amikor hírét vette, hogy Szü 24 éves korában megfázott és meghalt, sírva visszatért Hangcsouba és síremléket emelt a nő tiszteletére - ez ma ugyanolyan látványosság, mint nem messze a Vízparti történet című klasszikus regény hősének, Vu Szungnak (Wu Song) a szablyás síremléke.

A történelem, a táj és a művészet, irodalom ölel körül, bárhol járunk ma Kínában - nem véletlen, hogy az idegenforgalom új kiemelt célpontja az ország.

A "kulturális forradalom" egyik áldozata a híres "pekingi opera" volt - a "pekingi" jelző nem helyet, hanem a kínai zenés színház egyik iskoláját, műfaját jelöli. Hallatlanul gazdag repertoárjából az 1966-76-os évtizedben csak féltucatnyit tartottak műsoron, de teljesen átírva, aktualizálva, közvetlenül Mao Ce-tung pártelnök dicsőítésére használva fel a régi zenét és akrobatikát, anakronisztikusan friss történetekben. Ma viszont külön tévécsatorna sugározza folyamatosan e műfaj számtalan alkotását, a hengtieni kínai Hollywoodban szünet nélkül forgatják az utánpótlást.

A Csecsiangba látogató külföldi szerzők egy régi nemesi udvarház színpadán a "Csang Hszie (Zhang Xie) első számú diák" című dél-kínai klasszikus, úgynevezett Kuncsü (Kunqu) operát láthatták életre kelni értő - jobbára helyi öregekből álló - közönség előtt. Különleges értékét az adja, hogy ez a későbbi pekingi opera egyik elődje, csak eltér tőle dialektusában, zenei anyagában, valamint abban, hogy (az európai színházhoz hasonlóan, lásd Shakespeare) a színészek tárgyakat, ajtót, asztalt, hangszereket is megtestesíthetnek, vagy hogy egy színész több szerepet is játszik. A történet pedig bárhol megeshetne: Csang Hszie császári vizsgára indul, a fiatal lányt, aki segíti, elveszi feleségül. A vizsgán Csang lesz az első helyezett, erre elhagyja a lányt - de visszatér hozzá, amikor kiderül, hogy közvetlen felettese szeretett belé. A darab a pár egymásra találásával ér véget - a Ming-dinasztiában is létezett heppiend.

De másfajta heppiend-üzenete is volt az előadásnak. A társulat, amely előadta, 1951-ben jött létre, több művésze országos hírnévre tett szert. A "kulturális forradalom" tíz évre megbénította a társulatot, amely nem játszhatott, elöregedett, nem is tudott talpra állni többé és 1984-ben megszűnt. 1999-ben a helyi kormányzat ráébredt a műfaj történelmi-kulturális értékére és egyrészt új társulatot hozott létre, másrészt kutatóközpontot alapított a hagyományok összegyűjtésére. 2000-ben adták először elő Csang Hszie történetét, amely nagy sikert aratott és az UNESCO, az ENSZ nevelési és kulturális szervezete az emberiség szellemi örökségének egyik kiemelkedő alkotásává nyilvánította. Így "egyetlen darab megmentett egy operatársulatot, egy műfajt, egy kulturális örökséget" - mondták el a vendégeknek a társulat vezetői.

Az öregek, a műfaj régi ismerői lelkesen tapsoltak az előadás végén, a társulat pedig csomagolt: fellépésre utazott Sanghajba.

(Forrás: MTI-Panoráma, 2006. * Illusztráció: jelenet a Csang Hszie első számú diák c. operából)

GYŐRFI DÉNES: Fehér megye 1848-49-es emlékhelyei

Annak ellenére, hogy szabad-

ságharcunk idején Fehér megyét elkerül-

ték a csatáro-

zások, ez az edélyi megye volt az, melynek ártatlan magyarsága a legtöbbet szenvedett azokban a hetekben, hónapokban. Ártatlan polgárokat gyikoltak Abrudbányán és Zalatnán, Magyarigenben és Sárdon, Boroskrakkón és Marosszentimrén, Nagyenyeden és Marosújváron, Felvincen és Torockón...

Szabadságharcunk egyik legszomorúbb napjának, 1848. október 24-ének emléke a Fehér megyei Preszáka nevű faluhoz fűződik, mely az Ompoly patak völgyében, a Gyulafehérvár-Zalatna útvonal mentén terül el. Az Abrudbánya-vidéki román felkelők 1848. október 23- án éjjel rohanták le Zalatna városát. A megrémült magyar lakosság, mintegy 800 ember Gyulafehérvár irányába menekült. "A szomorú menet - írja Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkész Alsófehér vármegye 1848-49- ben c. monográfiájában - délután 4 órakor érkezik meg Preszákára. A nap már alkonyatra hanyatlott. A románok az elcsigázott foglyokat az Ompoly vize mellett fekvő tarlóföldre vezetik, mely az aznapi hideg esőzés miatt fel vala fakadva. Itt értésükre adják, hogy ez a hely leend éjjeli szállásuk. A 800 szerencsétlen fogoly alig fér el az aránylag szűk területen. Csakhamar megparancsolják, hogy feküdjenek le mindnyájan. Ezen parancs következtében férfiak, nők, gyermekek elterülnek a sáros, hideg földön. Fekhelyéről felállani halálbüntetés terhe alatt tilos vala mindenkinek. Egy kéményseprő a tilalom dacára felállott. Meg is ölték azonnal. A foglyokat minden oldalról tömött sorokban állják körül a felkelők ezrei, s lesik, ha mozdul-e valamelyik azok közül. Az alávaló gúnyolódásnak, ocsmány káromlásoknak, legtrágárabb beszédeknek s vad röhögéseknek se hossza, se vége. Ilyen borzasztó helyzetben töltik el a zalatnaiak a nedves, fagyos éj első felét... A román felkelők az éj második felében ráözönlenek a földön fetrengő szerencsétlenekre. És kezdetét veszi a rablás, és foly reggelig hajmeresztő káromlások, minden kigondolható gúny és trágár szavak hangoztatása és embertelen ütlegelések között. Először pénzüktől, azután ékszereiktől fosztják meg őket, végül ruháikat tépik le testükről. A fosztogatás folyama alatt a nőket undorító módon meggyalázzák. A halálra kínzottak kétségbeesett jajveszékelései és a rablók vad ordítozásaitól visszhangzik az Ompoly mente a borzasztó éj homályában. Reggel a többnyire csaknem teljesen mesztelen foglyoknak parancsolják, hogy szedjék össze magukat, és vonuljanak fel az útvonalra, mert tovább kell utazniuk. A szerencsétlenek lelkében remény kél, hogy kísérőik bosszú- és pénzvágya, aljas vadállati ösztöne már kielégítést nyert, s életöket megkímélve, elkísérik őket Gyulafehérvárra. Rövid ideig tartó hiú remény vala. Amint felérkeztek az útvonalra, kínzóiktól azon újabb parancsot vették, hogy nemzetiség szerint csoportosuljanak. A csoportosulás ily módon kezdetét vette ugyan, de befejezést nem nyerhetett, mert egy tribün vezényszavára minden oldalról lövöldözni kezdtek a foglyokra. A lövöldözések mellett lándzsákkal, dorongokkal, vasvillákkal, fejszékkel, nyársakkal kezökben rohanják meg őket, a 800 embert, és kezdetét veszi egy olyan irtózatos mészárlás, milyenhez hasonló aligha történt még e földön."

Ebben a vérfürdőben aztán 645 ember vesztette életét, férfiak, nők, öregek, gyermekek. Mintegy 300 hullát Stanila Todor preszákai bíró temette el, a többi 345 hulla az égi madarak s mezei vadak tápláléka lett, majd később a tél hava borított szemfedőt reájuk. Az elhantolás végett néhány gödröt ástak, s a holttestekre kevés földet hányva, rözsét hordtak a halmokra, s azt meggyújtották, így akarván tűzzel és hamuval meggátolni a feloszló tetemek bűzös kigőzölgését. A mészárlásból mindössze 100-150 sebesült - jobbára gyermek és cseléd - menekülhetett meg. Így szabadult Lukács Béla későbbi országgyűlési képviselő s kereskedelmi miniszter, kit románul is tudó dajkája mentett ki a veszedelemből. Ott lelte viszont halálát édesapja, édesanyja s öt kiskorú testvére is.

A későbbiek során egy helybéli paraszt birtokba vette és felszántotta e nyughelyet. Azt követően csupán az emlékük élt e szerencsétlen áldozatoknak utódaik memoriájában.

1898-ban az országút és vasút szabályozása és építése alkalmával kisajátították e területet, s gondos ásatásokkal pontosan megállapították s újra fölhantolták a sírhelyeket. Így három új sírhalom keletkezett. Kettő az országút két oldalán magaslott; hossza 28, szélessége 4, magassága pedig 3 méter volt. A hantok 2 méter magas, alábbi felirattal ellátott kőkereszttel voltak ellátva.

1848. október 24.

Emeltetett Gyulafehérvár polgársága adományából 1899.

A harmadik sírhalom az Ompoly partja és az országút között magaslott, s rajta 3 méter magas sírkő állott, alábbi felirattal:

1848. október 24-én

híveivel együtt itt lelte halálát a zalatnai ev.ref.

egyház lelkipásztora Salánszky Lajos és Szántó József

tanítómester

E három emlékművet gyarapította aztán 1899-ben Lukács Béla. Az általa emeltetett 10 m magas kőoszlopnak az országút felé néző oldalán kereszt volt elhelyezve s alábbi szöveg volt olvasható:

1848. október 24.

atyja Lukács Simon,

anyja Gál Teréz,

testvérei:

István, Teréz, Simon, Péter és Eleonora, valamint az itt nyugvó 700 zalatnai lakos emlékének kegyelettel emeltette

Lukács Béla 1899-ben.

A vasút felé néző hátsó oldalon pedig egy homokóra ábrája, valamint a PAX szó, alább pedig ez volt olvasható:

Készítette

a zalatnai Állami kőfaragó és kőcsiszoló ipari szakiskola.

Tervezte Knop Vencel szakiskolai tanár.

Az oszlop tetején kőből faragott urnában égő láng volt ábrázolva.

Ennek az emlékoszlopnak a leleplezése 1899. augusztus 11-én zajlott le ünnepélyes keretek közepette. Annak ellenére, hogy a fölavató szertartást Lukács Béla csupán családi emlékünnepnek kívánta tekinteni, igen sokan azok közül is megjelentek, akiknek hozzátartozói, elődei ott porladoznak a közös sírokban. És megjelentek a zalatnai, preszákai, nagyalmási s egyéb környékbeli románok is, kik levett kalappal csatlakoztak - mintegy megbánva az elődeik által művelt embertelen tetteket - az ünneplők érzelmeihez, kiknek lelkében minden bizonnyal nem maradt visszhang nélkül az emlékszlop állítójának PAX jelszava. S ezt bizonyítja az a tény is, hogy ott az emlékoszlop tövében együtt imádkozott a római katolikus, a református, a görög katolikus és görögkeleti lelkipásztor. Csíky János zalatnai római katolikus főesperes könyörgése után Mihail Micola preszákai görögkatolikus pap mondott gyászbeszédet, őt Besea Emanuel zalatnai görögkeleti pap szónoklata követte, végül pedig Ferenczi István zalatnai református lelkipásztor alkalmi beszéde zárta be a kegyeletteljes szertartást. A sírokra és az emlékoszlopra helyezett nagyszámú koszorút a kolozsvári ereklyemúzeumba szállították megőrzés végett.

Napjainkban csupán sírhalom létezik amott az országút mentén. Rongáló kezek vésővel és kalapácsütésekkel eltüntették a fent idézett szöveget. Csupán a PAX szó hirdeti amott a magaslaton a halhatatlanságot és a múlt tragédiájának emlékét.

A következő 1849-es emléktábla Nagyenyeden található. Az 1849. január 8-án leölt 800 enyedi polgár közös sírja fölé került, ott a város kellős közepén a várfalra erősítve, s MDCCCXLIX rövid felirattal ellátva. Az emléktábla elhelyezésének a kezdeményezője az 1903-ban Nagyenyeden megalakult Kossuth Lajos Asztaltársaság, melynek 1904. március 20-i ülésén Bodrogi János Bethlen Kollégiumi történelemtanár alábbi Indítványt terjeszti a társaság elé:

"Mondja ki a Nagyenyedi Kossuth Lajos Asztaltársaság a mai napon: 1904. március hó 20-án, a Kossuth Lajos halála 10-ik évfordulóján, hogy az 1849. január 8-án legyilkolt enyedi vértanúk közös sírhelyének méltó emlékoszloppal vagy más emlékművel leendő ellátása érdekében társadalmi mozgalmat indít s a város összes lakosságának a bevonásával minden lehetőt elkövet, hogy ez a sír, mely Enyed város polgárainak örök időkre a legszomorúbb történeti emléke leend, egy méltó emlékkel láttassék el. Addig is azonban, míg ez emlék elkészülhetne, mondja ki a Kossuth Lajos Asztaltársaság mai gyűlése, hogy f. 1904. május 1- től, mely éppen vasárnapra esik, hogy ezután állandán gondoskodik e szent sír megkoszorúzásáról, mégpedig úgy, hogy minden év május első vasárnapjától kezdve, október utolsó vasárnapjáig minden vasárnapon egy-egy friss élővirág koszorú tétessék reá. E koszorúk készítésére és elhelyezésére kérjük föl városunk összes lelkes asszonyait, honleányait, akik, mint biztosan hiszem, önként is szívesen fognak eleget tenni a legnemesebb hazafias kegyeletből folyó, gyöngéd, de azért nemes és igen sokat kifejező áldozatnak. A Kossuth Asztaltársaság elnöksége egy egészen erre a célra készítendő emlékkönyvbe fogja bevezetni azoknak a honleányoknak a nevét, akik a koszorúk készítésére önként vállalkoznak. Nemkülönben az elnökség fogja megjelölni, illetőleg fölkérni, hogy a vállalkozók közül ki és mikor helyezze el a koszorúját. Egyéb e kérdéssel kapcsolatos részletkérdések megoldása asztaltársaság Elnökségére, illetőleg tisztikarára bizatik. Nagyenyed, a Kossuth Lajos halála 10-ik évfordulója ünnepén. Bodrogi János."

Az indítvány nyilvánvalóan, rendkívüli visszhangra talált. Már az indítványhoz csatolt ívlapra mintegy 40 nő jegyezte föl magát saját kezűleg, mely a következő hetekben újabb jelentkezőkkel gyarapodott. A helybéli Közérdek c. újság is ezt igazolja azon év szeptember 22-i számában, amelyben arról értesít, hogy "a '49-ben legyilkoltak vár melletti sírját vasárnaponként az enyedi hölgyek tiszteletet érdemlő buzgósággal diszítik fel koszorúkkal s hogy az asztaltársaság díszes zászlója elkészült s hogy október 6-ra tervezett aradi zarándokút megtétele iránt az előkészületek folyamatban vannak".

Mikor került a várfalra a most is álló szerény márványtábla, arról, sajnos, hallgat az emlékezés. Ami lehangoló számomra az, hogy napjainkban a feledés, a nemtörődömség övezi e sírkertet. Századunk elején farácsozattal ellátott kerítés vette körül a sírhalmot, melyre szomorúfűz borította ágait. Jelenleg a márványtáblát övező s a várfalra erősített egykori díszes téglakeretnek csupán porladozó maradványai láthatók. A sír fölött bozót, dudva éktelenedik. Idén március 15 előtt egy hűséges egyén baltával elátvolította az emléktáblát eltakaró bozót szekérderéknyi ágazatát. Ez így jó! A rossz benne az, hogy ama hulladékot alig pár lépéssel odébb, a sírkert sarkában, pontosabban a várfal és a Bethlen Kastély alkotta beszögellésbe próbálta elrejteni, mely most is ott éktelenkedik. Hogy kinek lenne erkölcsi feladata e '49-es síremlék méltóképpeni karbantartása és tisztelete, azt döntsék el az enyedi magyarok! Mert azzal, hogy március 15-én szerény, kis kerekded koszorút helyezünk el a helyszínen, távolról sincs kimerítve enyedi történelmi múltunk tiszteletteljes megbecsülése!

(Forrás: RMSZ / Szabad szombat, 1998. október 23.)

Illusztráció: a nagyenyedi emléktábla, lapidáris feliratával: MDCCCXLIX