A két korvett fedélzetét már másnap estére soknyelvű, lármás tömeg töltötte meg. Mindenféle nemzetiségű világcsavargók, kalandorok sereglettek itt össze, csupa olyan ember, aki nem egy bálnavadász és halászhajón kijárta már az élet kemény iskoláját, továbbá jó néhány, különféle lobogók alatt cirkáló hadihajóról dezertált matrózt is idevonzott a magasra srófolt bér. Dumont d'Urville-t, ahogy az új legénységet szemlélte, alig titkolható nyugtalanság fogta el. Hosszú hajós múltja folyamán sohasem volt még a keze alatt ilyen legénység: ezekkel az emberekkel mindent meg lehetett nyerni vagy mindent elveszteni. Más választása azonban nem volt.
- Én se tágítanék, ilyen körülmények közt meg kell kísérelnie -mondta neki búcsúzóul sir John Franklin.
Nem sejtette még, milyen árat fizet majd ő maga, amiért visszatér a földgolyó túlfelének tengeréhez. Pár évvel később egy nagy, arktiszi expedíció élén az Északnyugati átjáró meghódítására indult. Nem tudta, hogy tragikus pusztulás vár rá, a százharmincnyolc főnyi legénységgel együtt, hogy évtizedeken át fogják majd hasztalan kutatni őket a bátrak hajói, s hogy nem egy tragédia játszódik le miatta a Messzi Észak kietlen térségein.
Kedvező szél dagasztotta a vitorlákat, gyorsan röpítve a korvette-ket a Messzi Dél felé, mintha kárpótolni akarná a kapitányt a nehéz döntésért. A kikötői aljanépségből toborzott csürhe, mint legénység, nagyszerűen megállta a helyét, és valóra váltotta reményeit: oly fegyelmezett és fürge volt, mint eddig egyik se, emellett konok is, s félelmet nem ismerő, szembeszállt a háborgó tengerrel, és könnyedén boldogult a Rikoltó Negyvenek és Üvöltő Ötvenek szüntelen viharaival. Pedig egyik vihar a másik után jött, tajtékzó vízlavinákat zúdítva a fedélzetre, melyek mintha saját súlyukkal akarták volna a mélybe rántani a két hajót.
Ahogy végre kiértek a déli szélesség hatvanadik foka alá, a laza jégzátonyok közé, a parancsnok megkönnyebbülten fellélegzett. Ugyanakkor azonban szorongva írta naplójába:
... minden emberi képzeletet felülmúlóan hatalmas és rideg világ .. . a kihalt, baljós tájat halálos csönd üli meg ... Aki itt magára maradna elhagyatva, azt mondhatná, amit Dante a pokol kapujában: „Lasciate ogni speranza voi ch'entrate". („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel").
- Ó, ha ez a minden reménytől megfosztó s az embert könyörtelenül eltaszító, mindenható jég odaengedne bennünket a titokzatos föld partjához, még mielőtt ideérne Wilkes a flottájával, ó, ha megengedné a sors, hogy én legyek ama első ... - imádkozott lélekben.
... Minél messzebb hajóztunk - emlékezett vissza „Utazás a Délisarkra" című könyvében -, annál magasabbra emelkedtek és sűrűsödlek körülöttünk a jégszigetek, míg végül egyetlen ijesztő tömeggé forrtak össze, melyet keskeny, kanyargós csatornák szeltek át. Habozás nélkül beléhatoltam korvettjeinkkel. Ezúttal is el voltam szánva, hogy inkább elpusztulok, mintsem meghátráljak, de mikor az úszó kolosz-szusok körülfogtak bennünket, irtózatos félelem fogott el a gondolatra, hogy bármely pillanatban szétropponthatnak, összemorzsolhatnak. A tengerből meredeken emelkedő, fényes, tükörsima falak magasabbak voltak árbocainknál. E monumentális építmények hullámmarta, mély, fekete barlangjain egész folyónyi tajtékzó víztömegek robaj-lottak át... Fantasztikus, de egyben rémületes látvány.
1840. január 22-én délben, három héttel azután, hogy elhagyták a hobarti kikötőt, az árbockosárból átható kiáltás harsant:
- Föld!
*
A távolban fehér lapály terjeszkedik az ég pereméig. A távcső üvege különös, fénylő lejtőket mutat. A kísérteties fehérséget egyetlen sötét pászma sem töri meg. Azt hihetne az ember, hogy hatalmas, minden eddiginél nagyobb jéghegy. Jég vagy föld? Jéghegy nem érhet el ezer, ezerkétszáz méteres, szédítő magasságot. Hát akkor szárazföld?
A nyomasztó várakozás pillanatai hosszúra nyúlnak. Egy kéz ekkor a tengeri jégtorlaszok fölött végre egy alig látható, sötét pontra mutat, s valaki így kiált:
- Föld, ez biztosan föld!
- Dereglyét leereszteni! - hangzik nyomban a parancs. Nem kell ismételni. Hat erős matróz, mind francia, ül az evezőkhöz, Duroc főhadnagy vezetésével.
. . . A gondolat, hogy olyan földre léphetek, melyet még sohasem érintett emberi láb, valami hasonlíthatatlan boldogságérzettel tölt el - írja útinaplójába, lelke mélyéig megrendültén nagyszabású küldetésétől. - A korvettek gyorsan eltűnnek szemünk elől, s a fehér part egyre közeledik. Még egy utolsó erőfeszítés, hogy átvergődjünk a káoszon, mely köszöntésünkre felkavarodik . . . Míg élek, nem felejtem el azt a mesés látványt, mely szemünk elé tárult. Mintha váratlan földrengés áldozatává lett, antik keleti városok romjai közé kerültünk volna. Pompás épületmaradványok különös alakzatai vesznek körül. Dereglyénk, farán a zászlóval siklik a nyugodt, mintegy álomba merült vizén, csak a szívünk ver hangosabban, s a szájakból kiáltás tör fel e furcsa fold köszöntésére: „Éljen a király!" Mert íme, itt van előttünk, s feltárja magát teljes pompájában az ismeretlen. ..
Néhány pillanattal utánunk befut a „Zélée" csónakja. A matrózok egymással versengve másznak fel a síkos, meredek sziklákra, munkához látnak a csákányok és fejszék. Magas rúd tetején leng már a francia zászló, a szél kibontja és meglobogtatja. Nem tudunk hová lenni örömünkben.
Nem csekély megtiszteltetés jutott osztályrészünkül: kitágítani a haza határait ezen a különös területen. Nem raboltuk el senkitől, senkit sem károsítunk behatolásunkkal. Nem vagyunk-e itt elsők a történelemben? E furcsa, világ végi föld sose képezheti vita tárgyát, sose szíthat háborús viszályt, senki se merészkedhet jogot formálni rá, meg-ingathatatlanul a miénk .. . Fenékig ittunk egy egész üveg burgundit, de mondhatom, soha bornak nem volt még oly nemes íze, mint ennek itt.
A tengerészek a parancs végrehajtása után szétszéledtek a jégtől lecsupaszított sziklák között, hogy összeszedjenek, amit lehet, megtudják, miféle kincseket rejtegetnek az oly nagy vesződséggel felfedezett föld parti tájai.
- ... A fehér-fekete pingvinnépségen kívül életnek nyoma sincs - jelentik csalódottan, s átnyújtják parancsnokuknak a gyűjtött kőzetmintákat.
Ez nem fontos. Dumont D'Urville enélkül is mélyen átérzi a győzelem örömét, úgy érzi, kitartása elnyerte méltó jutalmát. Tekintetét nem bírja levenni a földről, mely végre behódolt neki, s gondolatai Adélie-hez szállnak. A kép, melyet az asszonyról szemhéja alatt őriz, álmaiban már régóta minduntalan fel-felbukkan. Elválásukkor Adélie, aki pedig mindig oly bátran viselkedett - keservesen zokogott. Valami sejtelem bántotta tán? De vajon most elhat-e hozzá a győzelem boldogsága? Eljön-e az idő, amikor újra magához szoríthatja? S képes lesz-e kárpótolni őt az elválás hosszú éveiért? Be fogja-e vallani neki, hogy ő maga volt az, aki otthonát el akarta hagyni? Bárcsak kiengedné jégkelepcéjéből ez az ismeretlen, halott kontinens, bárcsak hagyná, hogy szerencsésen visszatérjen övéihez!
A térkép fölé hajol, s a most felfedezett, még bizonytalan körvonalakkal megrajzolt földrészre határozott betűkkel ráírja a két szót, mely aztán bekerül a felfedezések történetébe: „Térre Adélie" -„Adélie-föld".
S éppígy e szívének oly kedves névvel ruházza fel az egyetlen élőlényt, mely az egyeduralkodó fehérség kietlenségét megbontja: a mulatságos, vidám pingvint. E pillanattól kezdve a Nagy Kontinens kis házigazdái a felesége után vágyódó francia hajósnak köszönhetik nevüket.
*
Az antarktiszi nyáréjszaka rövid alkonya a végtelenségig nyúlik. Dumont d'Urville már számolja a perceket, fél, hogy a fellegek ráhúzódnak a napkorongra, és meghiúsítják a pontos asztronómiai méréseket. A felszerelés és élelem hiánya nem engedi, hogy hosszasabban időzzenek itt, ebben az ismeretlen Franciaországban, s hogy legalább egy szerény darabkáját megvizsgálják. Tudományos kutatószenvedélye azonban nem hagyja nyugton: alig pirkad, talpra állítja az egész legénységet. A két hajó bátran behatol egy keskeny jégcsatornába. Több óráig tartó veszélyes hajózás után - épp, mikor az ég áttetsző felhőhálója fenyegetően sötét tömeggé sűrűsödött és megindult a havazás - sziklák közé ékelődött kemény jégzátony állta el a hajók útját.
- Visszafordulni! - hangzott a parancs. Végrehajthatatlan. A csatorna vizét háborgóvá kavarta egy hirtelen támadt szélroham, fehér porfelhő örvénylett, s az emberek arcába csapódva elvakította őket. Elszabadult a pokol. Förgeteg, vihar, körös-körül pedig a hófüggöny mögött láthatatlanná vált jéghegyek fenyegető gátjai. A parancsnok fél, hogy a két korvett összeütközhet. Tudatni akarja a másik hajó kapitányával, hogy mentsék magukat, ahogyan tudják, de a jelzőkészülék kezelője már nem hajthatja végre az utasítást: a Zélée a vihar forgatagában eltűnik szemük elől.
Egy jégtömb, mint fehér faltörő kos, ijesztő recsegéssel egyenest az Astrolabe orrának rohan. Dumont d'Urville inkább megsejti csak, mint meglátja. A bősz orkán lökései közt hánykolódó korvett minduntalan összeütközik a fehér sötétség láthatatlan akadályaival. S mindegyik rázkódás után úgy rémlik, ez már a vég. A bábokként dobált embereknek szinte még a bele is kirázódik. Egy száraz és hangos, ágyúlövéshez hasonló csattanásra mindenki rémülten talpra ugrik -foszlányokká tépődött a fővitorla vászna. Ropognak a hajó eresztékei, hajladoznak az árbocok, dörrenve pattannak szét a feszülő kötelek. A parancsnok arcáról senki sem tudja leolvasni, hogy a legsötétebb gondolatokkal vívódik. Most minden pillanat a végső lehet. És akkor nem tudja meg a világ, hogyan pusztultak el azok, akik felfedezték az Adélie-földet.
... Nem számíthatunk senkinek a segítségére - jegyzi fel kurta szűkszavúsággal, abban a hitben, hogy ezúttal valóban nem menekülnek ki élve.
Három nap és három éjjel gyötörte az Antarktisz, három véget nem érő napon és éjen át az elerőtlenedett embereket. Mikor végre elült a vihar és alábbhagyott a hókavargás, az Astrolabe körül a jéghegyek lábánál hatalmas jégtáblák zajlottak és torlódtak. A másik korvettnek pedig nyoma sem volt.
... Afeletti örömömet, hogy felfedeztük az Adélie-földet, és épségben kikerültünk a halálos veszedelemből, megkeseríti a gondolat, hogy elvesztettük a „Zélée" nagyszerű embereit - írja Dumont d'Urville.
Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg mégis túlélték a vihart. Mikor utoljára látta őket, több bajuk volt a kötélzettel és a vitorlákkal, mint nekik. Márpedig hogyan lavírozhatnak vitorlák nélkül a mindenfelől támadó jéghegyek között? De hátha legalább egyvalaki mégis megmenekült a legénységből, és most segítségre vár? Hol találja meg? Lelkiismeret-furdalás kínozza. Ha őt nem sarkallja oly mohón a vágy, hogy megismerje ezt a földdarabkát, nem kerültek volna kelepcébe. Egyetlen kiút van - várni, itt, ezen a helyen, amíg csak lehet, és közben átkutatni a környék vizeit.
Az ég óráról órára világosabb, már tiszta kék, a szél elcsitult, ezüstösen csillogni kezd körülöttük minden a napsütésben, ám az idő áldott javulását az Astrolabe fedélzetén nem fogadják se dallal, se nevetéssel. Minden örömmegnyilvánulást elfojt az eltűntek sorsáért érzett aggodalom. Az idő tűrhetetlen lassúsággal telik - mindnyájan vitorlát fürkésznek a puszta horizonton. Nehézkesen peregnek az órák. És még mindig semmi.
- Ott vannak, ők azok! - kiáltja egyszer csak az őrszem az árbockosárból. De még nem hisznek neki. Annyi hamis riadó volt már aznap, annyiszor görgött végig a jégmezők fölött az Astrolabe ágyúlövése, választalanul verődve vissza a fehér falakról, hogy ezt a hírt is hamisnak vélik. Telik tovább az idő.
- Ők azok, teljesen biztosan ők! - Az őrszem, miután órákig le se vette szeméről a távcsövet, makacsul kitart állítása mellett. Igen, ez nem önámítás, úgy hét mérföldnyi távolságban északnyugatra vitorlaforma fehérlik, és szemlátomást nő. A Zélée.
- Már búcsút vettünk az élettől - vallja be Dumont d'Urville kapitány -, valódi csoda, hogy kiszabadultunk ebből a pokolból. Talán most végre élvezhetünk egy kis nyugalmat?
Nyugalmat? A sarki tengerek nem ismerik ezt a szót.
Estefelé újabb vihar korbácsolta fel a tengert, újabb jégtömbök szétroppantott, óriás darabjait hajtotta a korvett alá, oldalát vad támadással ostromolta. És megint jöttek a nyugtalanságtól feszülő percek, s megkezdődött a tehetetlen várakozás, hogy mit hoznak a következő órák, sikerül-e életben maradniuk? És utazásuk alatt még nem ez volt az utolsó éjjel és nem ez az utolsó félelem.
Kilenc hosszú hónap telt el, míg végre a két korvett elvergődött a touloni kikötőig. Nemzeti hősöket megillető, lelkes fogadtatásban részesültek. Feladatukat teljesítették, letörölték a francia felfedezések történetének lapjairól Kerguélen lovag expedíciójának hírhedt emlékét, és egészen a világ végéig tágították hazájuk határait.
Lajos Fülöp leplezetlenül elégedett volt. Dumont d'Urville, mint a királyi flotta újonnan kinevezett tengernagya, Franciaország egyik legnépszerűbb alakjává válik. S ettől kezdve ő a világon a legjobb férj. Feleségének ünnepélyesen megesküszik, mindenre, ami szent, hogy most már igazán vége az utazásoknak. Nem sejti, hogy még mielőtt kellőképpen betelne felemelkedése örömével, máris újabb út vár rá, váratlan és tragikus: a sors rendelése.
1842 májusában a francia uralkodó nagy fogadást rendez a versailles-i parkban s a palota szalonjaiban. Az ápolt és dús növényzet zöldjén mint szépséges virágok tarkállanak a hölgyek színpompás krino-linjai. Belle Adélie szépsége és eleganciája általános elragadtatást kelt, és minden más asszonyt elhomályosít. Sugárzik a boldogságtól: végre nem egyedül mutatkozik a királyi udvarban, hanem férjével és tizennégy éves fiával, aki apja nyomdokaiba akar lépni. A pompásan szórakozó vendégsereget a fogadás után örömteli meglepetés várja: nem saját hintóikkal térnek vissza a fővárosba, mint rendesen, hanem a legújabb közlekedési eszközzel - ezen az estén nyitották meg ugyanis Franciaország első vasútvonalát Versailles és Párizs között.
- Az első közös utazásunk - mondja feleségének Dumont d'Urville.
És nem tudja, hogy az utolsó.
A vidám emberekkel telizsúfolt, liliputi kis favagonokat - melyeket gondosan bereteszeltek, hogy senki ki ne essen - két, nem sokkal nagyobb mozdony húzza. Néhány kilométer után az első tengelye hirtelen elpattan, a második nekiütközve felborul. A kazánból kihulló fahasábok lángoló csóvái rázuhannak a hirtelen megálló vagonokra. A száraz fa szempillantás alatt tüzet fog, s lángra lobban. Néhányan, akik az ablaknál ülnek, még idejében kiugranak és megmenekülnek. Dumont d'Urville azonban nincs ezek közt, sem Belle Adélie, és a fiúk sem.
A kiváló hajós tragikus halála mélyen megrendítette a társadalmat, de túl sok ember irigyelte már réges-régen dicsőségét és kitüntetéseit. S ezek most, hogy ő már nem védekezhetett - felemelték a fejüket.
Eleinte csak félénken, később egyre bátrabban kezdték támadni. Szemére vetették botanikai és kőzettani munkáinak pontatlanságát, kétségbe vonták hidrográfiai méréseinek eredményeit, megkérdőjelezték egész tudományos munkássága értékét. Kiéhezett keselyűk gyanánt vetették magukat Dumont d'Urville hagyatékára, és büntetlenül tépték cafatokra. Végül elérték, hogy a Francia Földrajzi Társaság - saját gyalázatára — ilyen feliratú kőtáblát helyezett alapítótagjának sírjára:
ITT NYUGSZIK J. S. C. DUMONT D'URVILLE - SEMMI GYÁSZ, EGY MARÉK HAMU - EGY KEVÉS FÖLD - ÉS SOK HŰHÓ SEMMIÉRT
Hogy ki volt az, akinek jóakaratú kezei évek múltán eltávolították a Montparnasse-temetőből az emberi irigység eme siralmas bizonyítékát - arról hallgat a történelem. A sértő szavak úgysem csorbíthatták, a legcsekélyebb mértékben sem, „Franciaország első hajósának" történelmi érdemeit.
(Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)
Illusztráció: a Dumont d'Urville-ről elnevezett antarktiszi kutatóbázis
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése