Melbourne-ig még 575 kilométert kellett megtennünk, aznap hát semmiképpen nem érhettünk oda, bár az út Victoria határán túl meglepően száraz és jó volt. Az eukaliptusz-erdő éppen olyan dúsan zöldellt, mint addig és ahol éjszakára megálltunk - alig 100 méternyire az úttól —, igazi szűz erdő fogott körül bennünket; úgyhogy nem is sok száz, de sok ezer évvel régebbi időbe képzelhettük magunkat. A sűrű bozótban játszadozó repülő gyíkok is a történelem előtti idők hangulatát idézték fel, és mikor alkonyodni kezdett, és a kukaburra madár rekedt nevetését hallottam, kicsit borsódzott a hátam. Maruiát viszont nem nyűgözte le ennyire a kísérteties környezet, mert jobban érdekelték a gyíkok. Mindenáron szeretett volna egyet megfogni, de nem sokra ment, a gyíkok legalább akkorák voltak, mint ő, és gyorsak, mint az agár. Mikor a lakókocsit berendeztük éjszakára, kimentem hozzá, hogy segítsek neki a vadászatban, de meglepetésemre mozdulatlanul állt egy fa alatt, szemét az egyik ágra szegezve.
— Pszt, apu, ne mozogj, ott ül egy szép kis brumm-brumm.
Brumm-brummnak becézte a koalát, és mikor felnéztem a fára, én is megláttam a világosszürke állatkát, akkor már lefelé kúszva a fatörzsön. Velünk nem törődött, meg se állt, hogy körülnézzen, csak igyekezett tovább, lefelé. Sőt, mikor hátsó részével a földhöz ütődött, és ebből tudnia kellett, hogy leért, akkor se sietett, egyszerűen megfordult, és álmos pofával el-cammogott a másik fához. Felfelé annál jobban sietett, egykettőre fenn is volt, keresett magának egy jó villás ágat, ott elhelyezkedett kényelmesen, és kezdte rágcsálni a leveleket. Bennünket észre se vett, amíg Maruia szólongatni nem kezdte. De még akkor se érdeklődött irántunk, éppen csak a fura kis orrát fintorította, és nyugodtan majszolta tovább a levelet, jámbor mackószemében valami szórakozott kifejezéssel.
Nem csodálkoztunk a viselkedésén, ismertük már a koalát, és tudtuk, hogy a kedves, lusta állatka csak aludni szeret és levelet rágcsálni, a maga villás ágán ülve. Válogatósnak viszont elég válogatós: a háromszázötven eukaliptuszfajta közül, ami Ausztráliában nő, mindössze tizenkettőnek a levele ízlik neki. Ha ez a néhány fajta kipusztulna, a koala felfordulna éhen, mert ez az egyetlen tápláléka. Elég különös, de annyi nedvességet szív a levélből, hogy vízre nincs szüksége: „koala" az ős-lakók nyelvén annyit jelent, hogy „aki nem iszik". Emésztő-szerve, amely az egyhangú és száraz kosztot feldolgozza, két méter hosszú (elég tekintélyes méret ahhoz képest, hogy ő maga nem nő fél méternél nagyobbra, és a súlya legfeljebb tíz kiló). Általában nem hagyja el a fáját, amíg minden levelet el nem pusztított, akkor átköltözik a szomszédosra. A földön nem tartózkodik tovább, csak amíg egyik fától a másikhoz sétál, kétszer-háromszor havonként.
Bár erszényes medvének is nevezik, semmi rokonságban nincs a mi medvénkkel. Az Ausztráliában annyira elterjedt erszényes emlősök rendjébe tartozik. Erszényesek fosszilis maradványaira több helyen találtak Ázsiában és Európában is, de élő erszényes állat Ausztrálián kívül nincs más, mint az amerikai oposszum. Mivel abban az időben, amikor az Ázsiát Ausztráliával összekötő földszoros eltűnt, még se ragadozók, se háziállatok nem éltek az óvilágban, az erszényesek békében élhettek, és módjuk volt alkalmazkodni az új földrész természeti viszonyaihoz. Némelyik faj, mint például a kenguru, az erdők és pusztaságok lakója lett, mások föld alatti életre rendezkedtek be, mint a borz, vagy a fákon vertek tanyát, mint a koala. Ez is, akárcsak a többi erszényes állat, születésekor egészen kicsiny, két centiméter hosszú és öt gramm súlyú. De azért segítség nélkül bebújik az anyja erszényébe, és ott is marad, öt vagy hat hónapig. Akkor már tizenhét-tizennyolc centiméter a hossza, és kezdi emelgetni, kidugni az erszényből a fejét. Lassanként annyira megerősödik, hogy az anyja hátára tud kapaszkodni, de egyéves kora előtt a maga lábára nem áll. A koala nőstény két évenként egyet kölykezik, nem csoda hát, ha ragaszkodik a kicsinyéhez, valósággal dédelgeti. Sokszor egészen emberi pozitúrákban látni: karjára veszi, ringatja, hordozza a fiát. Egy állatkerti koaláról hallottam — maga az igazgató mesélte —, hogy mikor a kölyke elpusztult, rabolni akart magának egy másik koala-gyereket, aztán, mivel a kísérlet nem sikerült, örökösen búsult, amíg az igazgatónak az a jó ötlete nem támadt, hogy egy plüssmackót adott neki, azzal aztán elbíbelődött, becézte, dajkálta hónapokig.
Kevés ilyen gyámoltalan állat van a világon. Annyira lomha és egykedvű, hogy még csak menekülni se próbál. Más állat, ha megsebesítik, dühbe jön, de a koala egészen furcsán viselkedik: sír, mint a gyerek, két mellső lábával eltakarja a szemét. Azt hihetnénk, hogy az ilyen békés, gyámoltalan, jámbor kis jószágot az ember is sajnálja. De nem így van. Bár népszerűbb, mint ismert rokona, a kenguru, az ausztráliaiak irgalmatlanul pusztítják, már-már végképp kiirtották a fajtáját. A mészárlás 1924-ben érte el csúcspontját, amikor Űj-Dél-Wales és Victoria kétmillió bőrt exportált. Néhány évvel később, mivel a koala ezekben az államokban erősen megritkult, a vadászok átvonultak Queenslandbe, ahol arra az egyetlen évadra tízezer vadászengedélyt adtak ki, és hatszázezer állatot öltek meg. Csak most, nemrég történt végre értelmes intézkedés ebben az ügyben, és azóta tilos a koalát megölni vagy akár elfogni és rabságban tartani. De a kormány ebben a kérdésben is, akárcsak az őslakók dolgában, utolsó pillanatig halogatta a beavatkozást, úgyhogy majd csak a jövő dönti el, sikerült-e megmenteni a kipusztulástól ezt az állatfajt.
(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)
Illusztráció: Barátkozás a koalával
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése