Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (4)

V.

Bd. Clichy

Másnap már, álmos, fáradt fővel, szürkén látó szemmel megkezdődött a csiszolás. Nagy, bárdolatlan vaskövek lökődtek a Világ műhelyébe, formátlanságukból ki kell alakítani őket, durva szögleteiknek eleven vonalat kell adni, kristályosodniuk kell, hogy az élet fénye sugártörésekkel ragyogásba hozza őket. Hátha még kapósak is lesznek valaha?
A vágtató automobilról először csak elsuhanó képzavar minden, a Louvre hatalmas udvara, a Concordia-tér, az Elysiumi mezők, az Etoile-tér, amelyből tizenkét küllő-út sugárzik szélyel. Vezető két társunk beszél, magasztal, gáncsol, mutogat; bolondság volna hallgatni rájok, mert úgysem a más szemével nézem a dolgokat. Először az Opera-tér bábeli kocsizűrzavara, embertorlata lepett meg. Ez már Páris, az embersűrűs, gigászi vadon, ahogy Ady Endre mondta. Egy iszonyatos szívnek érzem a dörömbölését, lüktetését, mintha Európa testéből minden vér ide rohanna össze s innen rohanna szét.

Még július 14-ike mindenfelé, egy hétig szakadatlan. Sodor bennünket az áradat a Montmartre rengetegébe. Ott a tobogán, a párisiak kedves játékbolondsága. Mozgó dobogó ragadja fölfelé a sikongó lányokat, hogy azután három-négy emelet magasságból lesiklózzanak egy meredek csatornán. Aladár feláldozta magyar büszkeségét és me-hurcoltatta magát a tobogánon; mikor lepottyant a végállomáson, egy zsákkal együtt, senkisem mondta volna róla, hogy állami tanár. Csábítottak engemet is, de még ekkor zöld voltam, konok a debreceni portól, nem mentem, sőt méltatlankodtam: mit! Sámson szerzője a tobogánon ? Azóta, bezzeg, sok mindent bejártam, megéltem.

A Clichy-boulevard tele komédiákkal, mulatókkal. Egyik helyt a Pokol-Mennyország, óriási két száj, amely benyeli a pénzes halandókat; Lucifer és Szent Péter a kapus. Másik helyt halotti gyásszal bevont kapu előtt halotti szolga áll; odabent, síri zöldfényű gyertyák mellett, fekete koporsókon lovagolva isszák az élet poharát halállal mókázó emberek. Amott forog a Vörös Malom vörös vitorlája! Biborszín lámpások csillagozzák vitorlája szárnyát, úgy pislog bele az éjszakába, mint egy forgó nagy Ördögszem. Köröskörül az élet zúg, kacag, vihorász; cseng az arany, cseng az arany és hull a vér. Aki nem érti Ady költészetét, jöjjön ide, megérti. Páris, Báj, Mámor, Asszony: ez az új idők költőjének négybe szakadt múzsája; de itt találkozik, civakodik és lelkesül mind a négy. Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy óra sincs — és párisi vagyok. Kívül még komor, konok, paraszt, de belül már forrongó, ujjongó úr. Paris az a város, ahol senki nem idegen. A szabadság, a művészet, a könnyelműség testvérekké avatja a négereket a japánokkal, az oroszokat a törökökkel, a magyarokat a zuávokkal. Kicsiben meg van az egy akol, egy pásztor. Akinek pénze van és örülni tud, azt szereti Páris. Akinek pénze nincs és mégis örül: még jobban szereti Páris. Minket még jobban szeretett.

Toulouse Lautrec: Moulin Rouge

Este bementünk a Moulin Rouge-ba. Valami revuet adtak, amelyben szellemesen kigúnyolják Zolát, Richepint, a rendőrséget, a nők választójogát. Mind a négy forrón aktuális téma. A kiállítás pazar, ragyogó, tündéri, vakmerő; egyik színben tiszta meztelen lány alakította a Sphynxet, egy oszlop talapzatán. Legjobban megragadott egy sajátságos táncdráma: feketeruhás munkás és feketeruhás utcalány játszotta. A lány piros rózsát fog a szájában és odaadja testét a durva hímnek; az kiéli és eldobja magától. Férfi sorsa, asszony sorsa:  az élet  nagy kettőse volt ez, az örök szerelem-tánc, a danse macabre, amit járunk valahányan, keservesen és kacagón. Miért fáj hát az élet? Mert az fáj bennünk, bizonyos. Azért fáj talán, hogy parányi formák vagyunk neki, mi emberek, és nem fér bennünk, egyre zörömböl-dörömböl, kótog, lármáz, míg tíz, húsz, harminc vagy hetven esztendő alatt kiszabadul belőlünk. Miért nem szabott bennünket nagyobbra az irgalmatlan Mester? Vagy miért nem osztott belénk annyi életet, csak kölyökéletet, aki megférne bennünk, nem zsugorogna, nem fájna s nem akaróznék ki örökké? Miért? Miért? Kérdeni sem jó; hiszen ha a csillagképeket jel összetudnánk rakni, azokból is ilyen szavak villannának elő: Miért? Miért?

Lassankint, napok múlva, hetek múlva, kezd kibontakozni előttünk Páris, a világ királynője. Vagy másképen Zola nyelvén, az a hatalmas üst, melyben a jövendő forr s melynek tüzét tudósok és művészek folyton szítják, folyton táplálják. Roppant tarka anyaga van; hiszen szállója a világnak. Az utcán, a Sorbonne mellett, a felszedett burkolat fakockáiból zajos gyermekek barrikádot és körbástyát raknak, azután pokoli ordítozással összebombázzák. Eszembe jut a kis képről a nagy kép: a forradalom. Danton, Marat, Robespierre unokái ezek a kis feketeruhás gaminek. — A Szent Mihály-úton, kávéházak előtt szokott estente föltűnni a Quartier Latin vándor epikusa, aki Pasteur költőjének mondja magát, mert veszettségből Pasteurék gyógyították ki félig s hálából a bolond szerencsétlen hátára varrta nevét; ott hordja, mint szamár a keresztet. Arca fekete festékkel ki van mázolva, mint a magyar regősöké; azt szokta hajtogatni: „Büszke az anyám, hogy engem szülhetett". Szegény anyja, ha tudta volna! Dehogy szülte, dehogy szülte volna. Költő és veszettség — hm. Nem is olyan halálosan komikus. Ma nem bitang, hanem veszett a nevünk. — A Tuileriák kertjében  egy  pápaszemes,  iszákos,   gacsos, rozsdáshangú isten bogarát szokták bámulni. Páris proletár verebeit magához kaparta, elnevezte őket és idomítja, eteti cézári gőggel. Ha elkiáltja magát: Madamoiselle Clara! rögtön kezére repül egy kis nőstény veréb s elveszi a kenyérmorzsát belőle. Egy bátor, okos nagy verebet Monsieur Garibaldinak keresztelt; akárhogy ijeszti, ez nem fél; de ha azt ordítja neki: Aux armes! Fegyverre! akkor Garibaldi, mint a kilőtt golyó suhan föl a levegőbe. Egy kis betyár verebet pedig Monsieur Kujon-nak nevezett el a vén Páris rossza. — A Pont des Arts-on tébolyog az antisemitismusnak egy néma rajongója; iratokat árúl, hogy verjük ki a zsidókat Párisból. Fekete kabátján fehér kereszt ragyog, az üdvhadseregéből való, Páris neveti. Páris mindent nevet; nevetett a forradalomban is, mikor egy-egy márkiznak szép szőke feje lehullt. 

Egy esti sétánkon keserves meglepetést vágott fejünkhöz a véletlen. Valami hazája vesztett vén zsidó meghallotta magyar beszédünket, ránk kiáltott: „Gazemberek a magyarok!" Elhült az egész társaság. Rettentő Aladár loholt a bolygó héber nyomán, valami sötét zugban le akarta ütni. De nem nyúlt hozzá, csak szidta, gyalázta cipőszakadtáig. Engem érdekelt a kifejlés, de a vén Shylock egyszer eltűnt. Shakespeare-nek egy keserves átka forgott fejemben: „Dögvész szakadjon szélhűdött pofádra!" 

Páris leánya kecses és szelíd, számító, furfangos. Kékszínű Trilby-kabarjában lebegve lépked, tollas kalapja csak úgy reng fölötte. Ki van festve az arca, a szeme, a szája. Baja Mihálynak, esős estén, egy ilyen kis kokott felajánlotta esernyőjét. Mihály szívesen fogadta s alábujt. (Az esernyőnek, tudniillik.) Mennek, rnendegélnek; a lány fecseg, Mihály hallgat, mosolyog: trés bien ! Megérkeznek hazáig, a kapunál Mihály megköszöni a szívességet és faképnél hagyja Ámor szegény katonácskáját. Annak leesett az álla s mondott valamit franciául. Azután ment, új vadat verni.

A várost   magát   fiatalabbnak,   fehérebbnek   képzeltem.

Az első napokban feketén, komoran nehezült rám. Nem láttam még ekkor a fáktól az erdőt. De a lelkét már akkor is éreztem. A Szajnája gyilkos folyó, de elringatója a megfáradottaknak. Szenet és holttesteket görget a kikötőbe, ahogy Verlaine mondja. A Pantheon a jövő századok tudósát vetette képzeletembe: roppant dombos fej, óriás koponya és kis, zömök test. Mire megvénül az Ember, ilyen lesz; elkopik a keze, lába, csenevész a gerince, mellkasa, csak feje nagy, csak homloka boltozatos; ing-lóg a nyomorult nyakon, mint óriás tök az indáján. Az Eiffel-toronyból lenéztem a nagy Bábelre, olyan kedves volt az egész, mint egy óriás játékszere. Óh, Paris! Te rettenetes Malom! A világ minden művésze, tehetsége beléd ömlik; te elnyeled óriási, ásító száddal Európa legszebb termését, századról, századra; összeőrlöd a csontokat, a húst, az agyvelőt s ez az összemorzsolt tömeg mint valami piros lángliszt ömlik ki tartóidba, ahonnan éhes kis országok népei szedik zsákjukba, sütik meg és eszik lelkűknek ".édes vagy keserű táplálékául. Paris, te roppant Vörös Malom! Világhatárig morajló zúgásodat meghallottam én is remete házamban,, felkötöttem sarumat, felöveztem vágyódásaim szárnyát és eljöttem hozzád. Boszorkányos gyorsasággal forgó köveid megszédítenek, rohanó gépszíjjaid elsodrással fenyegetnek; a vaskezű nagy Molnár kutató szemével belémlát és kinyújtja rám polip-ujjait, hogy belevágjon a Világ malmának garatjába. Egyéniségem ijedten röpköd körültem, mint egy halálra rémült madár; lábaim legyökereznek és szememre a harsogó életnek szürkésfekete fátyola hull . . . Nem tudom már, mi történik velem; elvakít az óriás kerekek forgása, megsiketít az őrlőkövek pokoli harsogása, elernyedten vonaglok a vörös molnár kezében — s hazámra, termő talajomra gondolok. Ha már kovásza leszek a Világ kenyerének, te vedd piciny hasznomat, messzeség ködébe veszett piciny, de édes hazám!


VI.

Rodin: Panseur

A Bernardin hotelben ütöttünk sátort, a Quartier Latin közepén. Ez a hotel furcsa, sőt romantikus kis szálló volt. Udvara annyi, mint egy kéménykürtő ; folyosói sötétebbek, minta kibérelt lelkiismeret; lakói: kiismerhetetlen urak, bohémek, macskák és denevérek. Volt azonkívül egy paralitikus őrültje is, aki szomorú délutánokon kísérteties üvöltéssel jajgatta el érthetetlen Mene-Tekel-Fareszét: „Máji, Máji, Máji!" Ki tudja, milyen tragédiának három felvonását jelenti ez a hármas jaj ? Nekem roppant tetszett a környezet; fantáziám kékes lángját serényül lobogtatta. Ilyen helyen könnyű verset írni.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (3)

III.

Az Arlberg havasai közt, mesébe való völgy ölében vágtat velünk a vas Behemót. Alattunk mélyen egy égszínkék patak táncolja fiatalsága táncát, hófehér habgyöngyöket öltözve magára. Hosszú, hosszú alagutakon dübörgünk, csattogunk átal; Svájc kapuja ivellik fölöttünk, a nagy pallérnak, a Természetnek osztályozhatatlan stílusú alkotása. A röpülés megint vitára ajzotta két társam nyelvét; német módra határvonalat húztak trágárság és pikantéria, tanárság és papi hivatal közt. Ide már egy ugrás volt nekik a Biblia. Nekimentek ennek a nagy Könyvnek és elkezdték forgatni, zilálni leveleit, mint az olvasni nem tudó gyermek Petőfi költeményes kötetét. Megbízható-e a Biblia régiségtani szempontból? Ez volt a kérdés. That is the question.
Mihály pap: A biblia, öhö, nemcsak a világteremtésről ad tiszta és megbízható képet, kérlek alásan, hanem az Ararát hegy magasságából a vízözön függőleges nagyságát is ki lehet számítani, akinek csöpp esze és húsz ujja van! (Fölteszi cvikkerét.)
Aladár tanár (leveszi cvikkerét): Lássuk csak, lássuk csak. Ez képtelenség. Ki írta a bibliát? Állítólag az evangélisták. Kik voltak az evangélisták? Együgyű halászok, vámpénzszedők satöbbi. Tanultak ezek az emberek geographiát, földméréstant, gömbháromszögtant, vagy csak planimetriát is? Szó sincs róla. Na már most, aki nem tanult valamit, nem is tudhatja azt, amit nem tanult. Ugy-e bár? Ergo, képtelenség, hogy ezek a halász, madarász, kanász emberek csak sejthették volna is az Ararát hegy tényleges, (erősen ismétli még egyszer) tényleges magasságát!
Mihály pap (mérges, eszébe jut egy professzorának a tanítása): Kérlek alásan, ez nem keresztyéni beszéd! A biblia 
fölötte áll minden kicsinyes kritikának. A biblia isteni kijelentésen alapuló könyv s mint ilyen, szent. Azért tehát az Ararátnak, mégha tényleg nem olyan magas volna is, mint amilyennek a biblia mondja, olyan magasnak kellett lennie, mint az írásban áll. Ámen.
Aladár tanár: Lássuk csak. Ez mese. A földrétegből lehet az özönvíz magasságához vetni, de az Ararátnak semmi köze...
Mihály pap (dühös): Eh, az Ararátnak igenis van köze!
Aladár: Nincs köze!
Mihály: Van köze ! Azt a kutya szentséges mivoltát a...
Aladár (kacag): Hahhaha!
Mihály (mérgében sír és kezdi elől a bizonyítását).

Jó, hogy ekkorára delet mutatott a nap s megérkeztünk Bregenzbe. Az egész kis város fel van lobogózva; ünnepet ülő dalárok dobszó mellett marsolnak a forró utcákon. A bódeni tó partján mozsárágyúk dörögnek; szentül meg vagyunk győződve, hogy a mi tiszteletünkre. A haragos zöldszínű tó, a zászlós gályák, az emberektől nyüzsgő móló, a távol kékjébe vesző hegyek sebesült lelkű Baja Mihályt is megvigasztalják; jól lakik és versbe kezd egy hajó faránál; egy hétig dolgozott rajta, de máig sem fejezte be, mert a Bódén szóra nern lelt magyar rímet; ajánlottam neki az „ódon" jelzőt, de udvariasságból el kellett volna ferdíteni a Bódennel való összecsengésért: óden-nek, ezt pedig Mihály pap sem bírja ki.
A „Karl König" begyesen hasította a színes hullámokat, vitt bennünket Constanz felé. A Noé bárkája nem volt gazdagabb szállítmányban, mint ez a hajó. Emberek, állatok és emberállatok boldog vegyűlésben hencseregtek rajta. Nem rossz szemű író az, aki minden emberben állatot lát. Csakugyan vannak lófejű, kutyafejű, majomfejű férfiak és macskafejű, jércefejű, disznófejű asszonyok. Aladár olyan volt, mint egy rettenetes, villódzó szemű kandúr; Mihályt kövér tokás hízónak láttam s olyan furcsa volt szimatoló orrán a szemüveg! Árnyékomat a nap a hajófedélzetre vetette; nézem, nézem, hát olyan szomorú kutyafejem van, mint annak a rendje. Az egész hajó tele van színes, szürke és fekete ruhákba öltöztetett állatokkal! Jönnek, mennek, kávét isznak, szivaroznak és nevetgélnek. Olyan kedvem kerekedett, hogy majd elkezdtem — isten bocsáss — ugatni és csóváltam volna azt, ami nincs.

Ott állt a vízen a Zeppelin léghajójának sajátságos fészke. Istenem, aki megtanít bennünket repülni, az lesz a mi második Apánk. Nekünk a teremtővel szárnyatlan kötésünk van, talán valamelyik arkangyal féltette tőlünk hatalmát, azért kopasztottak meg evezőnktől. És mit csinál a kijátszott csúszó-mászó ember? Addig fúr-farag, töri-marja az öklét, a fejét, míg egyszer csak nyélbe üti a repülő-gépet. Azt mondják, már Zeppelin meg is csinálta, csak még nem tud vele bánni. A bicikli milyen tökéletes szer, mégis órákba kerül, míg meg tudjuk ülni. Hát még a levegő hajója! Mennyi izgalom, mennyi újság, mennyi meglepetés vár ránk odafent, a felhők alatt! Lehet, hogy érzéseinknek súlypontja váratlanul átesik máshová; idegrendszerünk finomabb összeköttetésekkel végzi munkáját; másnak látjuk a földet, az eget; másképen félünk, másképen szeretünk. Hiszen a rögtől elszakadásban már egy föltételezett magasabbrendű élet lappang; a tizenkilencedik század embere felhőkarcoló palotákban lakik, a huszadiké a felhők fölébe kerül. Míg az ős ember ott él-hal a porban. Vájjon mi lesz a végső tökéletességünk? Ezt, ezt szeretném megálmodni a titkok nyílásának éjszakáján. Mert én Petőfi sóhajtását visszájára sóhajtom : Mért nem születtem ezer évvel később ?

A nagy vizek bölcseségre tanítják az embert. A bódeni tavon tettem meg a fiúknak egyre szilárdúlóbb vallomásomat, hitemet,  hogy a legaltruistább   korszakoknak is Egyének az istenei. Az életnek nincs semmi  értelme, az bizonyos;  mert magunkon kívül nem tudunk felfogni semmit. Vakok, süketek-ostobák, szárnyatlanok vagyunk, bizonyos percekre fölhúzott gépek; ha lejárt a szerkezetünk, végünk van. A tömegek ezt nem tudják, nem is hiszik; élnek az életért, a császárért, az istenért.  De vannak látásra teremtett lelkek, akik megértik a mi szomorú végzetünket s ez a sötét tudás emberfölöttiekké hatalmasítja őket. Nem életért, nem császárért,  nem istenért élnek, hanem a tagadásért; azért a kis ellentmondásért, hogy pillanatra   meghazudtolják   a   legegyszerűbb,   legegyetlenebb igazságot: Por és hamu vagyunk. Ők, haláltudattal a szívükben, megindulnak a halhatatlanságra. Jól tudják, hogy el kell múlniok és nem akarnak elmúlni.  Ez az, amit én tragikumnak hiszek. Minden nagy Egyén határtalan szomorúságot visz magában. Olyanok, mint a vasszobrok volnának, ha egyszer megindulnának talapzatukról. Lehetetlen, hogy csordultig ne legyen szívök gúnnyal: a hatalmas kakasviadalok, békakirályságok láttára. Szomorúságuk lassanként fölébe emeli őket az átlagembereknek és érzik formátalan nagyságukat. Ez a lángész gőgje, melynél keserűbb gőg nincs. Minden tudás: egy jajkiáltás, egy szívrándulás. Ha ők tudják a legnagyobbat, a semmiségünket, milyen kín lehet az életük. A tömeg rendesen tanácstalanul áll velők szemben; bámulja, nem érti és gyűlöli őket, mert nyugtalanítók. Elszigetelődnek és  akaratlanul is vezetnek; mert az emberállatban ösztönszerű az előrehaladás, legelői pedig mindig a legsietőbbek állnak s ezek az Egyének hétmértföldes  léptűek. Mi a hasznuk  emberi  szempontból ? A  siettetés, a serkentés.  Egyébként  ők  is  tollatlan  kétlábú állatok.

Constanzban megint gőzösre szálltunk. Itt láttam egy érdekes bot-embert, aki úgy dolgozott a botjával, mint a bogár a csápjával. Csápolt is vele  összevissza, kedélyesen, bolondul, szakadatlan. Botján nyújtotta át a jegyet a kalauznak, botjával tette be az ajtót, vette le kalapját, bökte meg előtte ülő hitvestársát, hogy rá figyeljen ; botjával kormányozta fiát, vette ki zsebkendőjét, törülte meg orrát. Végül szájába fogta a botot és szívta, mint a szivart. Mindezt ingyen lehetett látni.

Schaffhausent nem felejtem el, míg élek. Itt értettem meg a Heine csodálatos költészetét. Holdvilágos éjszaka loholtunk kifelé a Rajna vízeséséhez. Ott vágtatott mellettünk, utcák során, házak lábjánál, udvarokon keresztül a legromantikusabb folyó. Nem nagy fantázia kell hozzá, hogy az ember sellőket lásson táncoló hullámaiban. A város végén egyet kanyarodik és lerohan a mélybe. Mint a népvándorlás zuhataga, omlott, harsogott alá, előre a félelmetes Rajna. Valamikor egész sziklagát vetett sarkat elébe; ezt átmarta, áttörte, legörgette, úgy, hogy csak két konok óriás kő maradt a talpán. Ezek még állanak sokáig, dacosan; vágja, paskolja őket a. bőgő áradat, olthatatlan haraggal. Fent az ormon fekete varkastély áll, csak az ablakai piroslanak Heinei rejtelmességgel. A teli hold ezüstösre fátyoloz minden kiemelkedőt és vak gyászba merít minden mélységet. Fény és árnyék soha nem sejtett harmóniában olvad össze. Én nem tudom, mi lelt ma engem, hogy olyan bús vagyok... Valami régi rege cseng vissza, amit nem tudok kivetni az eszemből. Heine, Loreley, aranyhaj, ezüst hárfa, babonás hangok — csupa romantika körültem minden! Aladár ver föl mély álmaimból duruzsoló hangjával:
— Vajjon hány lóerejű esése van itt a víznek?
Szép a Rajna, de még szebb a kis Brast Klárika. Istenem, hát már itt végig kell élnünk a Goethe, Heine világát? Koszorút a fejemre, tirsust a kezembe, evoe Bacche ! hiszen még fiatal vagyok ! Az Oroszlán fogadó remek hely, de mit érne Klárika nélkül ? Bugyelláris pénz nélkül, rózsafa virág nélkül.
Óh, ti debreceni lányok, nem is képzelitek, mi az a keresetlen báj, kacagó üdeség, bogárszem, kárhozatba vivő karok és rendek! Svájc nevetett ránk egészséges bubájával. Klárika jött, Klárika ment, jókedvünk jött, bánatunk ment. Aladár, az ős Kaján, dürrögött, mint a fajdkakas. Baja Misi elfelejtette Máté evangéliumát, el a tíz parancsolatot és koszorúba fonódtak karjai. Én átkoztam az őseimet, hogy ilyen messziről szépnek teremtettek s egyengettem rokkant derekamat. Csodálatos forradalom támadt a lelkünkben, pedig szép leányt láttunk is, ettünk is már. De Klárika más volt, új volt, svájci volt, tizennyolc éves volt. Mit csinál három hím egy galambért! A poklok mélységes fenekére imádkoztuk egymást. Klárika fénylett, Klárika állott, mint Komárom vára. Búcsúzáskor összeölelgettük; meg is csókoltam egy gimnazista csókkal. Mindhárman verset írtunk hozzá, németet, rímeset, rémeset...

A kis Klárika szomorú volt, mikor búcsúzóra kezet fogtunk vele. De elmosolyodott, amint megérezte 30—30 centime-ünk lágy nyomását. Adieu, adieu!

IV.

Zürich, 1908

Zürichbe esős délután érkeztünk. A Limmat folyó partján ütöttünk tábort, a negyedik emeleten. Magasabb szempontokból tisztábban látjuk az életet, azért törekedtünk mindig magasra. Unalmunkban becsapódtunk egy cukrászboltba; Aladár, mint legjobb német, rendelt Strudelt. A kisasszony annyira megijedt tőlünk, vad keletiektől, hogy elejtette a tányért és sütemény helyett pálinkát hozott. Zöldet, sokat, tudom is én mit. Összenézünk: itt félreértés van a dologban. Megmutattuk ujjunk finom hegyével, hogy nekünk nem ilyen, hanem amolyan kell. A kisasszony bocsánatot kért és rétest adott. Mi cukrot kértünk és kezet adtunk neki. Mosolyogva bevallotta, hogy oroszoknak nézett bennünket, azért adott pálinkát. Majd elkáromkodtam magamat. Ránézek társaimra — Aladár az oka mindennek! Csakugyan, ez az ember vadregényes öltözetében, hatalmas nyakával, gordonka hangjával olyan, mint egy száműzött muszka baritonista. Eddig germán típusnak láttam, most az egész úton azt károgtam fülébe: Szláv!  Szláv!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (2)

II.

Vonaton nem igen szeretek fecsegni; az egymást hajrázó kerekek muzsikája hangtalan álmodozásba ringat. A vérem lüktetése szinte belekapcsolódik a vasgép gőzhajtójába, úgy, hogy a rohanó kocsisor részének érzem magamat. A munkában lihegő test pedig nem pazarolja a szót.  Két társamat más anyagból gyúrták, elhúzódtak a beszédesek fája alá. Tiroli turisták jöttek-mentek az összekötő dobogón, feleségestől, gyermekestől, pirosán, egészségesen, vidáman, mint a szabad természet csontos fiai. Ezek az erős leányok erős anyákká lesznek, erős fiákat szülnek, erős nemzedék magvát vetik el. Ha én belügyminiszter volnék, a völgyet felvinném a hegyre. Nagyon  hozzászoktunk  az alacsonysághoz úgyis.
Linz tájékán jelenti Mihály barát, hogy arrább egy kocsival, valami kedves beszédű német asszonyka esett az Aladár hálójába. Na, már kezdi! — gondoltam magamban. Ez az Aladár rettentő hatással van az asszonyokra. Hatalmas tagozatja, tüzes vízben forgó szeme, izgató zöngésű, mondhatnám kéjes hangja: megzavarja a társaságába vetődött lélek harmóniáját és rendesen bámulatra, vagy gyűlöletre ragadja. Asszonyoknál gyűlölet és szerelem oly rokon, mint egy pár cipő; csak épen az egyik ballábas, a másik jobblábas. Ők vagy gyűlölve szeretnek, vagy szeretve gyűlölnek. De a mi édes német asszonyunk nem volt ilyen gyárilag készült asszony. Maga is tollat forgat, úgy ismeri Nietzschét, Schopenhauert, Haeckelt, hogy mi csak gyalogosan botorkáltunk utána. Linztől Salzburgig annnyira összebarátkozott Aladárral, hogy útját megváltoztatva, kész volt bennünket követni.

Itt a szerelem!

Salzburgban kiszállunk, az asszonyka utánunk ugrik, nem megy Münchenbe. Hozzánk szegődik, mosolyog ránk és kérdi: hova megyünk ? (Mikor azt mondom: ránk, hozzánk, csak írói többest használok; ezt így értsd nyájas olvasó: Rá, t. i. Aladárra, Hozzá, t. i. Aladárhoz.) A dolog kezd kényesen érdekessé lenni. Miska mosolyog, mint a vadalma, Aladár meg akar szökni (látszólag), én epikus nyugalommal várom a továbbfejlést. Egy kereskedő legény kaján  vigyorgással  gavallérságra inti legnagyobb társamat.

Ez már bosszantott engemet is. Kocsira kaptunk és bevágtattunk, tudom is én, melyik fogadóba. Az asszony jön velünk. Lerázzuk a port, megyünk ebédelni — az asszony jön velünk. Eszünk, ő is eszik; hallgatunk, ő nem hallgat. Utoljára Aladár is nekimelegszik s nagyszerű vitát kavarítanak a gyermekek nemi felvilágosításáról. A szellemes kis asszony idézi Ellen Keyt, cáfolja, forgatja szókimondón, álszemérem nélkül, de mindig kedvesen, finoman. Ej, hiszen ez több kettőnél ! Én bennem eddig állt az ütő, most megkondultam. Azt akartam neki mondani, hogy a gyermektelen asszonyokból lennének a legjobb anyák s azt találtam mondani, hogy az anyátlan gyermekekből lesznek a legjobb asszonyok. Volt kacagás. Egy kis kutya az asztal alól rám ugatott. A német kutya megérzi, ha vét az ember a grammatika ellen.

Mönschberg

Ebéd után a Mönchsbergen andalogtunk. A kilátó toronyból vizsgáltuk a magános tiroli hegyeket és a Schlossbergről idekomorodó várat. Milyen hamar átgyúrja az embert a környezet! A német szó, a tiroli népviselet, a hegyet nyergelő vár, fenyveserdők, folyó, hidak és sarkunkban egy örök beszélőgép asszonyka — félnap alatt osztrákformákká lágyítottak bennünket. Elfelejtettem, hogy nyolcvanötezer könyv vár otthon reám, hogy bizonytalan az egész jövőm, hogy Bécs lassanként elnyeli hazámat; csak azt éreztem, hogy fölöttem kék az ég, üde levegő csapkodja orcámat, mosolygó jámborok vesznek körűl és befedez a felséges Császár kegyelme. Óh, nyomorúságok nyomorúsága: te vagy, Ember! Te hencegő, te vas, te jellemes, te megalkuvó, te nádszál, te sok hűhó semmiért. Az vessen rád követ, aki különbet tud alkotni nálad.

A szabadgondolkozású hölgy le nem szakadt a nyakunkról egész nap. Milyen nyűgös három embernek is egy asszony ! Hát még egynek három. Ezért házasodjam én meg, hogy cérnás skatulyába zárják a szabadságomat?  Hogy kábulásig darálja fülembe krajcáros lap-szellemességü mondókáit egy csinos üresség? Hogy pénzt kérjen tőlem sáfrányra, fahéjra, mikor épen a hetedik csillagkörben vágtat a fantáziám ? Hogy mosolyogva hajlongó családi gépet csináljon belőlem egy hozománnyal szentelt veszedelem? Hogy vitázzak nálam ostobábbal s meghajoljak nálam kisebb előtt? Nem én, ha utolsó himje volnék is a Földnek. Társuljon, aki társtalanságát nem birja; én mégis Ibsennel tartok: akkor legerősebb az ember, mikor egyedül áll. Pedig szeretem a nőt, ahogy ember szeretni tudja; de csak addig, míg messze van tőlem, míg fölöttem áll; mikor leszáll hozzám és kisebbé lesz nálam, megutálom, hogy embernek születtem.

Halálra fáradtan vergődtünk haza. Aladár a tömérdek beszédtől már félszegre görbült, mint a megsérült léggömb. Vigasztalanul vitte magával bolygóját, aki már nem is gondolkozott, csak beszélt. Vacsoránál egy magyar család felüdített bennünket királyhágóntúli szavával. Ittunk magyarul és beszéltünk németesen. A kis német asszonykát bekísértük szobájába; Aladár összecsókolta kezét kisujja hegyétől a könyöke bütykéig. Az asszonyka (kicsi volt, nem is szép) majd sírva fakadt gyönyörűségében. Párja nézett rá és búgott, mint egy megvadult galamb. Annyira hangosan voltunk, hogy a szomszéd vendég nem birt aludni; ránk üzent, hogy tompítsuk jókedvünk hegyes szarvát. Még egy sóhaj, egy forró pillantás — elváltunk a csalatkozott, szellemes kis asszonytól; csak Aladárból zokogott fel még egy hétig az emlékezet.

Mentünk tovább, nyugat felé.

Istennek legkisebbik szolgáját, Mihály barátot nagyon bánthatta az Aladár asszonyi sikere, vagy valami más, szóval nekitámadott kegyetlenül, hogy őt semmibe sem veszi, csak úgy foghegyről   beszél   vele,   róla.   Épen   a  kedves  zelli tó partján szaladt velünk a gőzös; gyönyörű havasok, mint óriás cukorsüvegek bámultak be az ablakunkon; zengő patakok futottak versenyt izzásig hevült kerekünkkel; kolompos tehenek bámészkodtak a fekete, füstös csodára; az Istennek, akit én hiszek, magának az örök Természetnek a lelke ült a legparányibb fűszálakon is, hajnali harmat alakjában; a Föld mosolygott, mint a szépet álmodott szerelmes lány; búzavirágszínben kékellett a mennybolt nagy, kerek szemcsillaga, mint egy második isten ránkvigyázó szeme; reggel volt, üde, tiszta, tizenhatéves fiatalságú reggel — és egy pap, meg egy tanár keserves nekirugaszkodással marta egymást mellettem. Szavakat szórtak egymás szemébe, poros, útszéli szavakat, bár Aladár vasalt cilinder volt Mihályhoz, a szalmakalaphoz képest. A finom német utasok csodálkozva néztek ránk, temperamentumos magyarokra.

Soha nem tudom megmagyarázni, miért legcsatározóbb, legellenségeskedőbb emberek a papok. Ők, a hivatalos istennek szelídlelkű szolgái, az erények fekete ruhás foglalatjai miért oly nyersek, oly pártoskodók, oly egymást kanálvízbe fojtani tudók ? Én nem tudom, csak látom. Ha nem volnának „fölszentelt", emberfölöttinek jelölt emberek: nem szólanék semmit. Én is görgettem az átkok és viaskodasok kövét. De ők tanítóink volnának, példaadóink volnának szebb és igazabb életre. És hányszor emberebbek nálunknál, lefelé ? Milyen mindakoporsóig gyűlölködők ! Milyen vasárnapi hitűek! Milyen hazug színjátszás az ő magasztos csirából fakadt hivatásuk ! Mit, hivatás ? Hivatal, hivatal, megfizetett és sokszor meg nem érdemelt hivatal. Becsület a sokasággal nem, futó néhánynak.

Keletet nyugattól a tisztátalanság is elüti. Szégyellem leírni, hogy körülbelül a Lajta folyó a nagy határ. Azontúl nyugatra úri az élet, keletre szennyes az élet. Nem épen az emberek miatt, sokszor a földrajzi viszonyok is döntők. Ahol hegy van, víz is van, a víz pedig a leghatalmasabb utcaseprő. A keleti síkságokat befújja porral-szennyel a szél; az alföldi városok olyanok, mint a homokban fürdő szárnyasok, mentől többet tisztálkodnak, annál piszkosabbak.
Innsbruck úri város, modern város. Júliusban úgy tele van turistával, mint a magyar keserűséggel. Annyi sugár szép lány virágozza be az utcáit, hogy az ember a tízezer szűz legendáját álmodja át. Arcbőrük finom-fehér, mint a lelkes márvány; csöppentett vérszínű rózsák úsznak tejében. Olyanokat sóhajtottunk utánok, hogy kabátunkról a gombok leperegtek. Tiroli viseletükben a férfiak is daliásak, regényhősformák; szadadság és egészség apjok és nagyapjok. Mi keleties idomtalansággal ríttunk ki közűlök. Aladárt az ilyesmi nem bántja; esernyő alakú, rémséges csalmáját szemére vágja, megzöldült malaclopóját vállára kavaritja, külső zsebét telerakja kenyérrel, sajttal és félliteres tejesüvegekkel, úgy, hogy mozgó vásárcsarnok az egész ember. Rohan, mint a Rostand gémlábú sassai, rohanat közben kinyújtja hatalmas vörös nyakát és kémleli zöld szemeivel a legolcsóbb kocsmát, a legnevezetesebb szobrokat és a legcsinosabb lányokat. Szimatja jó; csak nem kíméli töredelmektől sem magát, sem filigránabb társait. Baja Misi mindig félkilométerrel baktatott utánunk.

Tirol a szabadság hazája; mégis elárulták szegény Hofer Andrást és szobrot emeltek annak örömére, hogy Ausztria zsebébe dugta őket. Mentsen meg bennünket a magyarok istene az ilyen szabadságtól. Wahrmund tanárt is szélnek eresztették, mert volt bátorsága kimondani, hogy a vallásfelekezetek mesterséges korlátai akadályozzák az emberiséget haladásában. Szegény Wahrmund sokat tanult, mégsem tanulta meg azt, hogy a Világot egy nagy hármas hatalom igazgatja: Pap, Katona, Pénz; aki ezekkel ujjat húz, menthetetlenül elveszett.

Innsbruck

Innsbrucknak az udvari templomát nagyon megszerettem, mert vallást és nemzeti érzést egyesít, akárcsak a XVI. század magyar énekmondói. Miksa császár síremlékét bent a templom közepén huszonnyolc vasszobor állja körűl, gyönyörű néma gárdája a halhatatlanságnak. Aki Rákóczi fejedelmünket eldugta Kassa város templompincéjébe, megérdemelne huszonöt botot, de keserveset. Milyen ízetlen, szépről nem is álmodó, fakólelkű teremtések vagyunk mi, magyarok! Hogy verjük mégis a mellünket, hogy követelünk magunknak polcot és jövendőt Ferenc Józseftől és az öreg istentől! Van bennünk valami a csizmadia inas, a félreismert lángész és a köpködő kapás modorából. Rosszul fércelt kabátjai, kapta nélkül csinált bocskorai vagyunk Európának. Nem csoda, ha jóízűeket nevetnek rajtunk.

Az Inn folyó balpartján hallgatja a fák beszédét Walther von der Vogelweide, a középkor legnagyobb dalosa. Nem hiába Vogelweide, a madarak, elegáns kis pintyőkék, hűségi esküt is esküdtek neki, hogy soha mástól nem kérnek tanácsot : ritmusra, zeneiségre vonatkozólag, csak tőle, a hallgatag bronztól. Lábai alatt, sziklakövek közül örökös forrás buzog, kedves szimbolumaképen az örökifjú költészetnek, a dalnak. Walther épen a lant húrjába kap, mint a mi Csokonaink. Sokat kóborgottak mindaketten, de Vitéz Mihálynak nem akadt II. Frigyesse, aki szerény birtokot adjon neki azért, hogy a lelkét rímekbe tördelte. Miért volt olyan bolond ? Lehetett volna mesterember is, vagy hivatalnok. Szeretlek, Walther, mert ezreket tántorítottál el, hogy nem hallgattak istennek, sőt a pápának sem a szavára. Ez az, a pápának! Aki ma is fent űl még kopott trónján, fehér árnyéka egy hajdani vashatalomnak és azt hiszi, hogy ő forgatja a vele forgó világot.

(Folytatjuk)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (1908)

Nemrégiben megbántottam a sokat bántott, szegény Heine szellemét egy fordításommal, amelyben az Atyaisten lelkének ködalakját röpködtetem a vén Blocksberg fölött és vendéglő udvarán etetem a költőt magát. Hiteles híradások szerint Heine megfordult, sőt forgott sírjában, a párisi Montmartre-temetőben, a Moulin-Rouge mellett. Ez bántotta az én hirtelen jó szívemet s eltökéltem, hogy bocsánatot kérek a nagy romantikustól, elzarándokolok Párisba. Régóta kuporgatom gáborfilléreimet a nyugati nagy útra s ez a szerencsés véletlen töprengéseimet a tett merész sudarába szökkentette. Debrecen pora félig úgyis elhantolt már; parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az Életet, mint a zsoltárbeli szarvas a szép híves patakot. Heine megbántott szelleme hívott, a rejtelmes, ismeretlen Páris csábított, homokos Debrecen taszított. Mennem kellett.

I.

Balsorsom megint erdélyi útitársamat akasztotta mellém trombitásnak. Én vagyok a hadsereg, Bodor Aladár teletüdős kürtösöm, aki sorompóknál és városi kapuknál középkori módra bejelenti megérkezésünket. Egy hatalmas zászló az egész ember, Magyarország hármas színével; az arca piros, a gallérja fehér (ha fehér), a köpönyege zöld. Nem szól egy szót sem, mégis tudja mindenki, hogy — oroszok vagyunk; mert Salzburgtól Párisig és vissza, muszkáknak néztek Aladár révén bennünket.

Budapesten találkoztunk; megetettünk, megitattunk, mint az okos alföldi paraszt nagy utak előtt. Óh, kedves Budapest, emlékezetes városom vagy te nekem. Benned voltam először szerelmes a tanítványom anyjába; benned arattam első irodalmi sikeremet; benned húztam ki három telet fűtetlen szobában; a te Váci-utcádon zörgött végig velem a mentők kocsija egy szép márciusi napon; neked adtam szűzi ifjúságomat s te tanári diplomát adtál érte cserébe. Azzal, amit odaadtam, mindent elvesztettem; ezzel, amit kaptam, semmit se nyertem. Emlékezetes városom vagy te nekem, Budapest.

A régi időkből, regék tavaszából kirémlett még egy pár pesti alak most is jövetelünkre. Láttam Titán Lacit, az őrült fűzfapoétát, akit az én humoros Pattantyús barátom Aischylosszal szokott összehasonlítani, hogy kicsaljon a nyomorulttól egy-egy koronát. Hozzánk csapódott Baja tiszteletes úr is, hogy százötven forintjával bizonyságot tegyen kultur voltáról. Ő lett harmadik társunk francia tudása révén. Mikor a Vasárnapi Újságtól fölvettem előre egy versem vérdíját, összeakadtam a kis pirosképű Crescens-szel is, aki harmadik Bokrétánkat megdicsérte a Pester Lloydban, Kernmagyaroknak magasztosítván bennünket. Biztatott, hogy váljak ki az ötös handabandából, mert rajtam csak kolonc a többi; az egyéniség magában nagy stb. Azt modtam neki: jó. Láttam az új Vörösmarty-szobrot; úgy el van dugva, mint én Debrecenbe. Vörösmarty csizmája nagy; gondolkoztam: miért? Ok nélkül nem faragták ilyennek a taliánok. Rájöttem, hogy a képzeletét próbálták vele szimbolizálni; ez a csizma hétmérföldest lépő csizma; Csongor és Tünde ebben született meg.

Este tanácsokkal látott el bennünket egy Párisban járt hajrá-magyar; különösen az asszonyokat illetőleg voltak megfogadható tanácsai. A budai  sváb Albekkert  tizenketten szidtuk egyszerre, mert németül gajdoltatott zengő ércembereivel és visszaszívta a tucat halpaprikást.

Unalmamban axiómákat faragtam: Az élet útja fölfelé visz, mert a végén mindannyian bukunk. A halál a legnagyobb gavallér: mindent végkielégít. Ha az angol a rideg ész, a francia a szépetkedvelés, a német a meditálás nemzete : akkor a magyart a bravúrok nemzetének lehetne mondani. Vagy nem tiszta bravúr az őshazából kiválás, az új hazaszerzés, a szentgalleni portyázás, Bizánc kapujának a döngetése, Hunyadi törökverése, az ősi alkotmány gavalléros eladása s ezer esztendőn át a magyaroknak Árpádtól Petőfi Sándorig jutása?. . .

A miniszterek útján zakatoltunk Bécs felé. Útközben kiszállottunk Pozsonyba. Ha félig német is ez a város, legalább kiemelkedett a porból, emeletes házai vannak. Engemet bosszant az alacsonyság, az egyszintre szabott sátortáborhely. Solness mesternek vagyok az inassa: tornyokat akarok rakni, míg kezem biztos és fejem ép. Ha le kell zuhanni a magasból, vígasztal az esésnek nagysága is. Pozsony tele van királyképekkel, erkélyekkel, lelencgyermekekkel és egy szál kitonban pattogó hetairákkal. Tehát lojális, németes, szabadszerelmű és modern város. Van gyönyörű Dunája, hatalmas romvára, Mária Terézia szobra és kedves ligetje. A Duna búvár Kundot, a vár régi királyi székhelyet, Mária Terézia a szegény Fadruszt, a liget pedig Reviczky Gyulát juttatta eszünkbe. Az emberek emlékezetét a természet őrzi meg legjobban. Állottunk az alatt a hatalmas nyárfa alatt, amelybe Reviczkynek egy kis verse van betáblázva. Vers, tábla, fa, minden egyszerű; milyen nagyot haladtunk azóta. Megdőlt a Reviczky híres mondása: .,A világ csak hangulat". Mert bizony nemcsak hangulat. Az élet: dráma, vagyis örök mozgás, örök cselekvés; minden élőnek járnia kell,  jár az óra,   jár az  emberek   szája,   ránk  jár az élet  rúdja, felettünk az idő eljár; járunk a szeretőnk ablaka alatt és járunk a temetőbe, ma még a magunk lábán, holnap a Szent Mihály lován. 

Aladárral együtt azon jártattuk az eszünket, hogy ma kell élnünk a magyar nyelv renesszánszát. Soha annyi új összetétel, annyi fogalomelváltozás, annyi törekvés színre és zeneiségre, sőt plaszticitásra, annyi tömörítés, annyi rejtett forrásból merítés, olyan tarkaság, zagyvaság, mint manapság, nem bolygatta a magyar csendet Kazinczyék óta. Ma nemóvatoskodunk, mint Reviczkyék ; a szavak ma szinte gránitkövekként döngetik ki a gondolatokat; máskor elsírják, mint a panaszos asszonyok, elkáromkodják, mint a bosszús katonák, ellehelik, mint a finom nők, vagy a fuvalom. Ma nem ember, akinek magacsinálta nyelve nincs. S ennél gyönyörűbb forradalmat nem ismerek; mert ez igazán az emberi lélek művészi forradalma.Felettünk ősi nyárfákat zúgatott a Bécs felől vágtató szél. Haj, magyarok, nekünk holnapra be kell vennünk Bécs várát! 

Élesre azt a szablyát, felporozni azt a gyújtócsövet, csizmaszárba azt a kést, lóvéknyának azt a sarkantyút, le a szemre azt a kucsmát, mert Bécs ellen megyünk. Vak Bottyán, Bezerédi, Béri Balog Ádám lelke zökkent belénk s a Rózsa vendéglő sivatag szobájában olyan harci látomásaink kerekedtek, hogy Aladár meg Miska összeverekedtek. De egy bús szalámi kibékítette őket. Mig ott csámcsogtak egy gyékényen, én a Rákóczi-kor szalonnát falatozó kurucait láttam bennök.

Mi sodor bennünket, magyarokat, örökké Nyugat felé ? Micsoda titkos áramlat visz bennünket is, három szürke porszemet, a szentgalleni magyarok útján? Kell lenni valami rejtélyes hatalomnak, amely az Ural vidékéről betaszít bennünket Európa gyomrába, szívébe, fejébe; s addig-addig nyom nyugat iránt, hogy egyszer az Atlanti óceánba hullunk. Nekem úgy rémlik, a Pusztának, meg a Városnak mindhalálig   való   viaskodása  ez. A puszta  megindul, mert feldélibábollik előtte a Város, a titokzatos, a tüneményes, a márvány; csalja, csalogatja, mint a világszép asszony a szegény pásztorfiút. Mindig előtte lebeg, de sohasem ölelheti át; s ebben a kárhozatos üdvösségben elszárad a délibábkergető. 

Kocsiforgalom az 1908-as Bécsben

Hiszen nekünk, magyaroknak, igazi nagy városunk nincs is, talán nem is lesz; ha valaha lesz, nem magyar lesz. Bécset nem vettük be, Bécs vett be bennünket. Mikor tizenkét órát eléltünk benne, láttuk, hogy Budapest ennek a császárvárosnak népszerű kiadása. A Dunapartot azonban Budapest mintázza Bécsnek, meg egész Európának. De hol van a magyar Ring, a magyar Szent István templom, az a tömérdek lovasszobor, amit a mi szégyenünkre Bécs tomboltat az utcáin? A Szent István templom olyanforma hatással szakadt a lelkemre, mint a Dante hármas költeménye. Misztikum, isteni félhomály, a határtalanságból átszűrődő zene, megfoghatatlan színek játéka, az égbe iramló gót oszlopok: elkábították az én szegény paraszt fejemet. Ha itt sincs Isten, hol az isten ?. . . Bodor Aladár keserű bugással üstökös-csillagozott velem végig a Ringen: soha, soha nem hódíthatjuk meg ezt a várost magunknak! Soha magyar szót nem ültethetünk a zöldlombos erkélyű Rathaus csarnokába, sem a Graben aszfaltjába, sem a Hoftheater színpadjára. Nekünk itt mindörökké végünk. Vajjon Bécs alatt portyázó Sándor Ferkóéknak jutott-e eszükbe a nagy vígalomkor, hogy néhány pápaszemes ivadékuk majd könnyezve keresi nyomdokukat kétszáz év múltán, a Burg alatt, meg odalent a nem magyar Dunaparton? Óh rettenetes Bécs, te sima udvarnok Wien, hányszor küldtél ránk gyászt, jégesőt és piros halált! Hányszor rengetted kezedben a nehezen haló magyar Hydra levágott százfejét! Mennyi átkot raktunk rád imetten, álomban — és mind hogy lepergett rólad! Mennyi aranyunkat,  verejtékünket   beseperted   hombárodba   háromszáz esztendő alatt! Dicsőség teneked, nagy Átkozott! Ha te nem ülnél a nyakunkon, ezóta a tunyaság ölt volna meg bennünket.

A bécsi Duna-parton

Az eget csöndesen síró fellegek feküdték átal. A szentelt víz bekergetett bennünket a komor Burg kapuja alá. Itt darvadoztunk, szegettszárnyú madarak, sokáig. Álmok játszottak velünk, Árpád és Háry János ivadékaival. Mi lenne, ha Bodor Aladárt császárrá ütné valami vak végezet? Először is a szemközt pózoló Mária Teréziát leszállítaná királyi talapzatáról, elküldené oda, ahonnan jött és Zrinyi Ilonát ültetné helyébe. Ez egy. Baja Miskát fölkenné a Szent István templom főpapjává; papoknak az istene úgyis mindegy, fő a földi megdicsőülés, az élet koronáinak általa. Én meg az udvari színház igazgatója lennék s mindig a magam darabjait játszatnám. Azután még őrületesebb szárnycsapásokkal vágtuk a de jó volna lehetetlent. A magyar ember a „ha" szóból született, én mindig úgy látom. Bizony, bizony föltételes mondat a mi egész létünk.

Végig loholtunk a nem szép Dunaparton. Annyira böcsméreltük, hogy a kegyetlen bécsi szél majd belehányt bennünket a Dunába. Aladár diadalútja megkezdődött; itt már káromkodva csodálták kihágás számba menő termetét. Magyar bakák német szolgálókat ölelgettek; a szívem repdesett örömében : mégis hódoltatunk! Éjjel bécsi szeletekről álmodtunk; a tiszteletes úr iszonyúan hortyogott tőle. Én szelíden oldalba döfögettem.

(Folytatjuk)