OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (1908)

Nemrégiben megbántottam a sokat bántott, szegény Heine szellemét egy fordításommal, amelyben az Atyaisten lelkének ködalakját röpködtetem a vén Blocksberg fölött és vendéglő udvarán etetem a költőt magát. Hiteles híradások szerint Heine megfordult, sőt forgott sírjában, a párisi Montmartre-temetőben, a Moulin-Rouge mellett. Ez bántotta az én hirtelen jó szívemet s eltökéltem, hogy bocsánatot kérek a nagy romantikustól, elzarándokolok Párisba. Régóta kuporgatom gáborfilléreimet a nyugati nagy útra s ez a szerencsés véletlen töprengéseimet a tett merész sudarába szökkentette. Debrecen pora félig úgyis elhantolt már; parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az Életet, mint a zsoltárbeli szarvas a szép híves patakot. Heine megbántott szelleme hívott, a rejtelmes, ismeretlen Páris csábított, homokos Debrecen taszított. Mennem kellett.

I.

Balsorsom megint erdélyi útitársamat akasztotta mellém trombitásnak. Én vagyok a hadsereg, Bodor Aladár teletüdős kürtösöm, aki sorompóknál és városi kapuknál középkori módra bejelenti megérkezésünket. Egy hatalmas zászló az egész ember, Magyarország hármas színével; az arca piros, a gallérja fehér (ha fehér), a köpönyege zöld. Nem szól egy szót sem, mégis tudja mindenki, hogy — oroszok vagyunk; mert Salzburgtól Párisig és vissza, muszkáknak néztek Aladár révén bennünket.

Budapesten találkoztunk; megetettünk, megitattunk, mint az okos alföldi paraszt nagy utak előtt. Óh, kedves Budapest, emlékezetes városom vagy te nekem. Benned voltam először szerelmes a tanítványom anyjába; benned arattam első irodalmi sikeremet; benned húztam ki három telet fűtetlen szobában; a te Váci-utcádon zörgött végig velem a mentők kocsija egy szép márciusi napon; neked adtam szűzi ifjúságomat s te tanári diplomát adtál érte cserébe. Azzal, amit odaadtam, mindent elvesztettem; ezzel, amit kaptam, semmit se nyertem. Emlékezetes városom vagy te nekem, Budapest.

A régi időkből, regék tavaszából kirémlett még egy pár pesti alak most is jövetelünkre. Láttam Titán Lacit, az őrült fűzfapoétát, akit az én humoros Pattantyús barátom Aischylosszal szokott összehasonlítani, hogy kicsaljon a nyomorulttól egy-egy koronát. Hozzánk csapódott Baja tiszteletes úr is, hogy százötven forintjával bizonyságot tegyen kultur voltáról. Ő lett harmadik társunk francia tudása révén. Mikor a Vasárnapi Újságtól fölvettem előre egy versem vérdíját, összeakadtam a kis pirosképű Crescens-szel is, aki harmadik Bokrétánkat megdicsérte a Pester Lloydban, Kernmagyaroknak magasztosítván bennünket. Biztatott, hogy váljak ki az ötös handabandából, mert rajtam csak kolonc a többi; az egyéniség magában nagy stb. Azt modtam neki: jó. Láttam az új Vörösmarty-szobrot; úgy el van dugva, mint én Debrecenbe. Vörösmarty csizmája nagy; gondolkoztam: miért? Ok nélkül nem faragták ilyennek a taliánok. Rájöttem, hogy a képzeletét próbálták vele szimbolizálni; ez a csizma hétmérföldest lépő csizma; Csongor és Tünde ebben született meg.

Este tanácsokkal látott el bennünket egy Párisban járt hajrá-magyar; különösen az asszonyokat illetőleg voltak megfogadható tanácsai. A budai  sváb Albekkert  tizenketten szidtuk egyszerre, mert németül gajdoltatott zengő ércembereivel és visszaszívta a tucat halpaprikást.

Unalmamban axiómákat faragtam: Az élet útja fölfelé visz, mert a végén mindannyian bukunk. A halál a legnagyobb gavallér: mindent végkielégít. Ha az angol a rideg ész, a francia a szépetkedvelés, a német a meditálás nemzete : akkor a magyart a bravúrok nemzetének lehetne mondani. Vagy nem tiszta bravúr az őshazából kiválás, az új hazaszerzés, a szentgalleni portyázás, Bizánc kapujának a döngetése, Hunyadi törökverése, az ősi alkotmány gavalléros eladása s ezer esztendőn át a magyaroknak Árpádtól Petőfi Sándorig jutása?. . .

A miniszterek útján zakatoltunk Bécs felé. Útközben kiszállottunk Pozsonyba. Ha félig német is ez a város, legalább kiemelkedett a porból, emeletes házai vannak. Engemet bosszant az alacsonyság, az egyszintre szabott sátortáborhely. Solness mesternek vagyok az inassa: tornyokat akarok rakni, míg kezem biztos és fejem ép. Ha le kell zuhanni a magasból, vígasztal az esésnek nagysága is. Pozsony tele van királyképekkel, erkélyekkel, lelencgyermekekkel és egy szál kitonban pattogó hetairákkal. Tehát lojális, németes, szabadszerelmű és modern város. Van gyönyörű Dunája, hatalmas romvára, Mária Terézia szobra és kedves ligetje. A Duna búvár Kundot, a vár régi királyi székhelyet, Mária Terézia a szegény Fadruszt, a liget pedig Reviczky Gyulát juttatta eszünkbe. Az emberek emlékezetét a természet őrzi meg legjobban. Állottunk az alatt a hatalmas nyárfa alatt, amelybe Reviczkynek egy kis verse van betáblázva. Vers, tábla, fa, minden egyszerű; milyen nagyot haladtunk azóta. Megdőlt a Reviczky híres mondása: .,A világ csak hangulat". Mert bizony nemcsak hangulat. Az élet: dráma, vagyis örök mozgás, örök cselekvés; minden élőnek járnia kell,  jár az óra,   jár az  emberek   szája,   ránk  jár az élet  rúdja, felettünk az idő eljár; járunk a szeretőnk ablaka alatt és járunk a temetőbe, ma még a magunk lábán, holnap a Szent Mihály lován. 

Aladárral együtt azon jártattuk az eszünket, hogy ma kell élnünk a magyar nyelv renesszánszát. Soha annyi új összetétel, annyi fogalomelváltozás, annyi törekvés színre és zeneiségre, sőt plaszticitásra, annyi tömörítés, annyi rejtett forrásból merítés, olyan tarkaság, zagyvaság, mint manapság, nem bolygatta a magyar csendet Kazinczyék óta. Ma nemóvatoskodunk, mint Reviczkyék ; a szavak ma szinte gránitkövekként döngetik ki a gondolatokat; máskor elsírják, mint a panaszos asszonyok, elkáromkodják, mint a bosszús katonák, ellehelik, mint a finom nők, vagy a fuvalom. Ma nem ember, akinek magacsinálta nyelve nincs. S ennél gyönyörűbb forradalmat nem ismerek; mert ez igazán az emberi lélek művészi forradalma.Felettünk ősi nyárfákat zúgatott a Bécs felől vágtató szél. Haj, magyarok, nekünk holnapra be kell vennünk Bécs várát! 

Élesre azt a szablyát, felporozni azt a gyújtócsövet, csizmaszárba azt a kést, lóvéknyának azt a sarkantyút, le a szemre azt a kucsmát, mert Bécs ellen megyünk. Vak Bottyán, Bezerédi, Béri Balog Ádám lelke zökkent belénk s a Rózsa vendéglő sivatag szobájában olyan harci látomásaink kerekedtek, hogy Aladár meg Miska összeverekedtek. De egy bús szalámi kibékítette őket. Mig ott csámcsogtak egy gyékényen, én a Rákóczi-kor szalonnát falatozó kurucait láttam bennök.

Mi sodor bennünket, magyarokat, örökké Nyugat felé ? Micsoda titkos áramlat visz bennünket is, három szürke porszemet, a szentgalleni magyarok útján? Kell lenni valami rejtélyes hatalomnak, amely az Ural vidékéről betaszít bennünket Európa gyomrába, szívébe, fejébe; s addig-addig nyom nyugat iránt, hogy egyszer az Atlanti óceánba hullunk. Nekem úgy rémlik, a Pusztának, meg a Városnak mindhalálig   való   viaskodása  ez. A puszta  megindul, mert feldélibábollik előtte a Város, a titokzatos, a tüneményes, a márvány; csalja, csalogatja, mint a világszép asszony a szegény pásztorfiút. Mindig előtte lebeg, de sohasem ölelheti át; s ebben a kárhozatos üdvösségben elszárad a délibábkergető. 

Kocsiforgalom az 1908-as Bécsben

Hiszen nekünk, magyaroknak, igazi nagy városunk nincs is, talán nem is lesz; ha valaha lesz, nem magyar lesz. Bécset nem vettük be, Bécs vett be bennünket. Mikor tizenkét órát eléltünk benne, láttuk, hogy Budapest ennek a császárvárosnak népszerű kiadása. A Dunapartot azonban Budapest mintázza Bécsnek, meg egész Európának. De hol van a magyar Ring, a magyar Szent István templom, az a tömérdek lovasszobor, amit a mi szégyenünkre Bécs tomboltat az utcáin? A Szent István templom olyanforma hatással szakadt a lelkemre, mint a Dante hármas költeménye. Misztikum, isteni félhomály, a határtalanságból átszűrődő zene, megfoghatatlan színek játéka, az égbe iramló gót oszlopok: elkábították az én szegény paraszt fejemet. Ha itt sincs Isten, hol az isten ?. . . Bodor Aladár keserű bugással üstökös-csillagozott velem végig a Ringen: soha, soha nem hódíthatjuk meg ezt a várost magunknak! Soha magyar szót nem ültethetünk a zöldlombos erkélyű Rathaus csarnokába, sem a Graben aszfaltjába, sem a Hoftheater színpadjára. Nekünk itt mindörökké végünk. Vajjon Bécs alatt portyázó Sándor Ferkóéknak jutott-e eszükbe a nagy vígalomkor, hogy néhány pápaszemes ivadékuk majd könnyezve keresi nyomdokukat kétszáz év múltán, a Burg alatt, meg odalent a nem magyar Dunaparton? Óh rettenetes Bécs, te sima udvarnok Wien, hányszor küldtél ránk gyászt, jégesőt és piros halált! Hányszor rengetted kezedben a nehezen haló magyar Hydra levágott százfejét! Mennyi átkot raktunk rád imetten, álomban — és mind hogy lepergett rólad! Mennyi aranyunkat,  verejtékünket   beseperted   hombárodba   háromszáz esztendő alatt! Dicsőség teneked, nagy Átkozott! Ha te nem ülnél a nyakunkon, ezóta a tunyaság ölt volna meg bennünket.

A bécsi Duna-parton

Az eget csöndesen síró fellegek feküdték átal. A szentelt víz bekergetett bennünket a komor Burg kapuja alá. Itt darvadoztunk, szegettszárnyú madarak, sokáig. Álmok játszottak velünk, Árpád és Háry János ivadékaival. Mi lenne, ha Bodor Aladárt császárrá ütné valami vak végezet? Először is a szemközt pózoló Mária Teréziát leszállítaná királyi talapzatáról, elküldené oda, ahonnan jött és Zrinyi Ilonát ültetné helyébe. Ez egy. Baja Miskát fölkenné a Szent István templom főpapjává; papoknak az istene úgyis mindegy, fő a földi megdicsőülés, az élet koronáinak általa. Én meg az udvari színház igazgatója lennék s mindig a magam darabjait játszatnám. Azután még őrületesebb szárnycsapásokkal vágtuk a de jó volna lehetetlent. A magyar ember a „ha" szóból született, én mindig úgy látom. Bizony, bizony föltételes mondat a mi egész létünk.

Végig loholtunk a nem szép Dunaparton. Annyira böcsméreltük, hogy a kegyetlen bécsi szél majd belehányt bennünket a Dunába. Aladár diadalútja megkezdődött; itt már káromkodva csodálták kihágás számba menő termetét. Magyar bakák német szolgálókat ölelgettek; a szívem repdesett örömében : mégis hódoltatunk! Éjjel bécsi szeletekről álmodtunk; a tiszteletes úr iszonyúan hortyogott tőle. Én szelíden oldalba döfögettem.

(Folytatjuk)