HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (1)

A szerző (sz. 1927, Radnót- mh. 1987, Bukarest) neves romániai zoológus, tudományos közíró volt. A Szovjetunióban szerzett tudományos képesítést, évtizedekig Románia rágcsálóinak avatott szakértőjeként működött. Oroszországi élettapasztalatairól írta Véget nem érő nappalok c. útikönyvét; az itt olvasható írás a könyv utolsó fejezete. 

A szerző (baloldalt) interjút készít

Alattunk mindenütt erdő, erdő és rengeteg sziporkázó tó. Mintha valaki egy hatalmas tükör darabokra töredezett cserepeit szórta volna szét a bolyhos, sötétzöld szőnyegen.
Az An-24-es gép két erős motorja egyenletesen búg, biztonságosan röpíti az otromba, kacsaszerű törzset, egyenesen északnak.
A kora reggeli felkelés, az izgalom, a repülőtérre való rohanás, aztán a beszállással járó hercehurca elbágyasztott. Már messze jártunk Moszkvától, amikor úgy ahogy magamhoz tértem, s a lenti tájat szemügyre vettem.
Kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen, fejemet az ablaknak támasztottam. A motorok tompa moraja s az üveg enyhe remegése valamennyire megnyugtatott. Igaz, a nyugalom csak látszólagos. Ismerem ezt az érzést, átéltem máskor is. Valahányszor nagy feladatra vállalkozom, mindig erőt vesz rajtam. Ilyenkor a fel-feltörő ujjongás és a kétség váltakozik bennem, s azt hiszem, minden emberben. A titokzatos ismeretlen, amely felé igyekszünk, milliónyi változatban vonul el képzeletünkben. Ez a sajátságos képzelet-film állandó belső feszültséget okoz. Attól függően, hogy a jó vagy a rossz lehetőséget latolgatjuk, a türelmetlen kíváncsiságot a szorongás váltja fel... S amikor már hatalmukba kerítenek a kételyek, valaki megszólít, a légikisasszony cukorkával kínál, egy csomag a fejemre hull, szóval a hétköznapi élet valamilyen aprósága visszazökkent a valóságba. Néha szinte különös, hogy milyen semmiségek öntenek bátorságot belénk.
Ilyen érzésekkel indultam útnak. Kísérő nélkül vágtam   neki  a   hőn   áhított    kirándulásnak.    Az   is
hihetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi filmfesztivál mozgalmas és káprázatos világából egyenesen a zord észak ismeretlenjébe csöppenek. Képzeletemben még ott lebeg Sophia Loren a mosolyával, amely a nápolyi ég azúrját és Capri csodálatos színeit varázsolja elém; a karcsú Anna Karina könnyű táncával, amely a rafinált Párizst idézi; s mintha még erezném a finom cigaretták illatát is. De az ezüst madár közben a jeges világba, az örök hó birodalmába röpít: kietlen havas pusztákra, amelyek csak pár hónapra vedlenek zölddé, hogy lélegzethez jussanak, a száguldó rénszarvasok, füstös jurták, fóka- és szarvasbőrbe burkolózó emberek világába.
Alattunk nagy erdőfoltok, kacskaringós folyók és sziporkázó tavak váltogatják egymást. Pecsorához közeledünk. Az erdők tömör, haragoszöld szőnyegét itt-ott tisztások lyuggatják át. A tundra előhírnökei ezek. Néhány óra múlva talán a tundra kellős közepébe érünk, s ezzel életem egyik régi álma teljesül. Bármennyire is érdekesek voltak előbbi utazásaim, amelyeknek mindenike más és más hangulatú élményt jelentett, nem tudtak kiragadni észak állandó bűvköréből. A remény, hogy egyszer eljutok ide, éveken át élt bennem, pedig tudtam, hogy álomnak is túl merész. S most, hogy csak néhány óra választ el az északi tájaktól, szorongásom nőttön nő. Vajon milyen a tundra? Milyen meglepetést tartogat számomra a földnek ez a sarka, ahová igyekszem, s amelyről még mindig oly keveset tudunk?
Személyes élményem nincs, de az idők során sokat olvastam e tájról. Eszembe jut Ibn Battuta arab utazó, aki a XIV. században először jellemezte részletesebben északot és az ott élő népeket. Ibn Battuta annak idején a mostani Kazany városáig jutott el; azokról a tájakról a következőket írta: „Az utat odafelé apró szánokon lehet csak megtenni, ezeket megtermett kutyák húzzák. A pusztaságon olyan síkos a jég, hogy sem az ember lába, sem a ló patája szilárdan meg nem állhat; a kutyáknak viszont körmük van, meg tudnak kapaszkodni vele a jégen…  A szánt a vezérkutya nyakához erősítik, s még három kutyát fognak be melléje. Ha a vezérkutya megáll, megállnak a többiek is. Ezért a vezér kutyát gazdája nem üti, kiáltással sem ingerli. Étkezés idején nem az embereké az elsőség. A gazda először a kutyáknak ad enni, különben a vezérkutya elszökne, és otthagyná utasait, kitéve őket a biztos pusztulásnak... Negyven napi szánkózás után letáboroznak. A magukkal hozott árut odébb viszik és kirakják, majd visszatérnek szokásos táborhelyükre. Másnap visszamennek, hogy áruikat megszemléljék. Jobban mondva azt, amit áruikkal szemben találnak: a coboly-, a szürkemókus- és a hermelinbőröket. Ha a tulajdonos meg van elégedve azzal az áruval, amit a sajátjával szemben talál, akkor elveszi. Ha nincs megelégedve, akkor otthagyja, hogy titokzatos üzletfelei még hozzátegyenek valamit. Néha azonban amazok veszik vissza a bőröket, és otthagyják a kereskedők áruját…  Így történik azon a tájon az adásvétel. Az emberek, akik megfordulnak arrafelé, nem is tudják, hogy kiknek adják el a holmijukat, és kiktől vásárolnak, hogy amazok a dzsinnekhez vagy az emberi nemhez tartoznak-e, mivel senkit nem látnak."
Ennyit és ennyire esetlegeset tudtak tehát erről a tájról a XIV. században. De a későbbi leírások sem árulnak el sokkal többet az itteni népekről. Szervezett tudományos tevékenységről csak a XVII. század vége felé beszélhetünk, s ez is elsősorban gazdasági célokat követett. Ekkor kezdték meg Szibéria feltérképezését, a növény- és állatvilág leírását és az ott élő népek nyelvének, életmódjának és szokásainak tanulmányozását… 
–  Pecsora következik – jelentette be a nyúlánk, hirtelenszőke légikisasszony.
Kíváncsian néztem ki az ablakon. Alattunk a Pecsora vize kígyózott. Ez a majdnem kétezer kilométeres folyó, mely óriási deltájával a Barents-tengerbe torkollik, összeköti Pecsora városát Narjan-Mar kikötővel és a komik – régi, illetve inkább csúf nevükön zürjének – autonóm köztársaságának más nagyobb városával. Jobbról a távolban Pecsora gyárkéményei füstölögtek. A harmincezer lakosú város főleg fafeldolgozó üzeméről és bútorgyáráról nevezetes. Sajnos, csak olvasmányaimból tudom ezt, mivel a repülőtér nagyon messze esett a várostól, s így ez utóbbiból vajmi keveset láthattam. Igaz, hogy amúgy sem lett volna időm körülnézni, mert alighogy leszálltunk, máris áttessékeltek egy kétmotoros IL-be, azzal repültünk tovább.
–  Három óra múlva Vorkutában leszünk – mondta a szomszédom, aki bizonyára észrevette, hogy először járok északon. – Jó rázós utunk lesz – folytatta mosolyogva, de mivel én nem voltam beszédes kedvemben, ő sem erőltette a társalgást, s rövidesen elbóbiskolt.
Az utasokat figyeltem. Túlnyomó többségük a tengerparti nyaralókból tartott haza. Csomagjaik nagy része déligyümölcsből és virágcsokrokból állt. Másokat kinevezésük szólított erre a tájra, s akárcsak én, szorongva néztek a titokzatos ismeretlennel való találkozás elé. Voltak olyanok is – üzemigazgatók, beszerzők vagy könyvelők –, mint például a szomszédom, akik hetenként megjárják ezt az utat.
Gépünk hamarosan befúrta magát a sűrű, tejfehér ködbe. Ez rendkívül bosszantott, mert csak ezután kezdődött az igazi tundra övezete, amelyből a köd miatt egyelőre semmit sem láthattam. Már-már elnyomott az álom, amikor a gép eszeveszett ugrálásba kezdett.
– Na, ugye mondtam – dörmögte felébredve útitársam –, kezdődik a tánc.
Minden oldalról havas eső csapkodta a gépet. Viharba kerültünk – gondoltam –, de ezt is kibírjuk. Szomszédom teljesen magához tért, rágyújtott, s kajánul leste, hogy vajon begyulladok-e. Nagyokat szippantott cigarettájából, és tüntetőén eregette a füstkarikákat.
Hiába leselkedsz – mondtam magamban –, legalább úgy hozzászoktam a repüléshez, mint te, ugyanis már tizennégy éves koromban vitorláztam… S valóban sokáig nem is történt semmi, szomszédom legnagyobb csalódására.
De amint bámultam az alattunk elrohanó felhőket, hirtelen úgy rémlett, mintha sötét foltot láttam volna. Most már figyelmesen vizsgáltam a tejfehér ködtengert. S valóban, itt-ott néhány pillanatra egy-egy zöldellő földdarab tűnt elő a felhőzet résein. Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy alig tízméternyi magasan repülünk teljes sebességgel, s így a nagy magasságokból szemlélt nyugalmas és szinte mozdulatlan föld szédítő iramban száguld visszafelé. Hogy lehet ilyen alacsonyan repülni? Bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának vagy egy telefonoszlopnak! Szomszédom észrevette, hogy mi nyugtalanít, s nyugtatni próbált.
– Itt északon így is repülünk, kérem. Sehol egy bokor, fa vagy ház, ami veszélyeztetné a repülést. Akár alacsonyabbra is ereszkedhetünk. Még azt is számításba kell venni – folytatta –, hogy ezek a pilóták évek óta csak ezen az útvonalon közlekednek. Nem csoda, ha úgy ismerik, mint a tenyerüket, s még ilyen sűrű ködben is leszállnak radar nélkül.
Előkotort egy cigarettát, s ismét rágyújtott.
– Ami pedig a repülés tudományát illeti – fordult ismét felém –, az nem egyéb, mint a leszállás tudománya. Aki le tud szállni, az repülni is tud.
Hát ebben van valami igazság — gondoltam. Csak már ott tartanánk… 
Óhajom rövidesen teljesült. Fél óra múlva simán földet értünk Vorkutában, az északi sarkkör fölött húsz kilométerre. Sűrű köd és havas eső fogadott. A tundrából, amelynek közepén leszálltunk, vajmi keveset láttam. Kedvetlenül és holtfáradtan érkeztem a szállodába. Szerencsére volt szabad ágy. Szobatársam nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Alacsony, örmény arcú gyerek volt, aki néhány szokványos kérdés után magamra hagyott. Nekem egyéb sem kellett, pillanatok alatt a takaró alá bújtam.
Mély álmomból szobatársam óvatos lépteire ébredtem. Kapkodva öltözködtem, s bosszankodtam, mert a délutáni alvás miatt elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy a várost nappali fényben lássam. Kellemesen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy odakint a kései óra ellenére világosság van.
–  Ilyenkor északon a nap jóformán le sem nyugszik – mondta szobatársam. – Igaz, hogy ma csúnya, ködös az idő, de az éjszakák így is világosak. Miután ide kerültem, napokig nem tudtam aludni az örökös nappali fénytől.
–  Régóta tartózkodik a városban? – kérdeztem.
–  Néhány hete.  Bányamérnökit végeztem délen, s most az itteni bányákban kísérletezem a bányalég semlegesítésén.
Úgy látszott, hogy ennél többet nem hajlandó elárulni munkájáról, hát nem is erőszakoltam. Csak most értettem meg a sok üvegfiola és gumicső rendeltetését, amelyeket egy nagy faládában őrzött.
Örömmel fogadta meghívásomat egy kis esti sétára. Kiléptünk a ködös utcára, s a központ felé kanyarodtunk.
–  Ez itt a város  első tömbháza – állott meg egy kétemeletes ház  előtt,  amelynek falán emléktábla tanúskodott arról, hogy 1937-ben épült.
–  Akkor itt volt a város széle – magyarázta –, de ma ez már központnak számít.
Róttuk az utcákat. Szobatársam jó vezetőnek bizonyult; az alatt a néhány hét alatt, amióta itt van, alaposan megismerte a várost meg az embereket.
–  Nézze csak! — mutatott egy düledező házcsoportra.  –  Ezek a  házak  azért  állnak  ilyen  ferde összevisszaságban, mert a talaj egyenetlen felolvadása következtében valamelyik sarkuk mélyebbre süllyedt. A fagy aztán ebben a helyzetben rögzítette őket.
Valóban rengeteg düledező házat láttam. A legérdekesebb az volt, hogy minden ház más irányba és más szögben dűlt meg. Azt a benyomást keltették, mintha földrengés dobálta volna összevissza őket.
–  Az ilyen, pisai ferde toronyra emlékeztető ház elég gyakori jelenség itt északon – mondta.
Időközben tágas térre értünk. Szemben a bányászklub, odébb a tanácsház épülete állott.
— Itt a menetjegyirodától és a könyvtártól a múzeumig minden megtalálható – folytatta kísérőm. – Ilyenkor nyáron az ember nehezen tudja elképzelni az itteni telet. Márpedig az az igazi próbatétel. A hó szeptember végén már lehull, s május végéig el sem olvad. Télen, a sarki éj beálltával, eltűnik a nap. és fel sem bukkan tavaszig. Ez az örök sötétség, a fergeteges hóviharok és a fagy időszaka. A szél olykor ötvenméteres másodpercenkénti sebességgel sepri végig a tundrát. Hóhegyek borítják az utcákat, a házakat s a vasutat. Ilyenkor az élet a házakban, bányákban és a hóba fúrt alagutakban lüktet tovább… Aki ezt kibírja és megszokja, az itt marad. Ellenkező esetben, s ez a gyakoribb, délebbre húzódik.
Szótlanul ballagtunk tovább. A felhők lassan felszakadoztak, s az ég megvilágosodott. Az óra szerint már rég benne jártunk az éjszakában, de ahelyett hogy sötétedett volna, lassan nappali világosság lett. A város azért nyugovóra tért.

(Folytatjuk)

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (8)

A Látogatás 

(2019. június 26.) 

Északtól délig

Balról jobbra: Anyu, én, Kinga

Január 20. egy teljesen normális napnak indult, mégsem volt az, mert elérkezett a hónapok óta tervezett nap, mikor is Anya és Kinga megérkeztek Chilébe. A fogadó anyukámmal és Evelynnel mentünk el értük Santiagoba a reptérre. Nagyon izgatott voltam, mert már kerek fél éve nem láttam őket. Egy órába telt, mire sikerült kijutniuk. Leírhatatlanul fura volt őket látni és megölelni. Olyan érzésem volt, hogy semennyi idő sem telt el azóta, mióta augusztus 3-án elváltunk, de mintha mégis évek teltek volna el. Ugyanolyanok voltak, de mások. Sikerült rájönnöm, hogy ami leginkább megváltozott, az én vagyok.
„Mikor Helga eldöntötte, hogy Chilébe akar menni cserediáknak, az első reakciója mindenkinek az volt: Miért pont Chile? A világ másik oldalán, egy általunk kevésbé ismert földrészen egy még kevésbé ismert ország. Ő azonban ragaszkodott a választott országhoz, meggyőzte a szüleinket és meg is kapta azt az egy magyar diáknak szóló helyet. Nehéz volt elválni 2018 augusztusában a repülőtéren, hiszen 13.000 km hatalmas távolság, egy év pedig hosszú idő. Ekkor még csak viccelődtünk vele, hogy nem baj, majd meglátogatjuk. Végül a viccek egyre komolyabb tervvé alakultak és októberben meg is vettük a repülőjegyeket anyukámmal Santiago de Chilébe. De októberben a januári indulás még olyan távolinak tűnt, a ZH-k, szakdolgozat írás és záróvizsga foglalta le az időmet és gondolataimat, így szinte egészen indulásig nem is tudott az utazások előtt jól ismert izgalom hatalmába keríteni.
Az út bonyodalmakkal kezdődött, mivel a chicagói nagy hóvihar miatt törölték az első gépünket. Körülbelül 7 óra várakozást követően egy teljesen másik útvonalon és légitársasággal ugyan, de kezdetét vette a nagy utazás: 2 órás út Londonig, 3 óra várakozás, majd újabb 14 órás repülőút után végre megérkeztünk Chilébe. Hogy mi volt az első gondolatunk a gépből kiszállva? Hű, de meleg van! Hiszen a mínuszokból megérkeztünk a 35 fokos nyárba. A repülőtérről kiérve rögtön megláttuk Helgát (a viszonylag alacsony chileiek között elég könnyű volt) és fél év után végre újra megölelhettük őt. Kijött elénk a reptérre Viviana, a fogadóanyuka és Evelyn, a legkisebb fogadótestvére is. Mosolyogva öleléssel üdvözöltek, nagy szeretettel fogadtak az első perctől minket." - (Ilyés Kinga)

„Amikor Helga eldöntötte, hogy elmegy cserediáknak még nem tudtuk, hogy melyik országot választja, de én már kijelentettem, hogy meg fogom látogatni, akár a világ végén is. Végül Chilére esett a választása, így már tudtam, hogy nagy élményben lesz részem nekem is, Helgának köszönhetően. A család nagy örömmel fogadta a kérdésünket, hogy meglátogathatjuk-e Helgát, és pár napot náluk tölthetünk-e? Elbizonytalanodtam, hogy illendő-e egy idegen családba betelepedni, pár hétre… hisz, ha már elmentünk a világ másik végére, csak nem mehettünk pár napra… De határozottan, jött a 13.000 km távol élő családtól a jelzés, hogy nagyon várnak, őszintén szeretnék, hogy menjünk. A többes szám abból adódik, hogy Kingával közösen terveztük a nagy utat." - Ilyés Annamária (Anya)

Magamra emlékeztettek, mert mikor én annak idején megérkeztem, ugyanolyan érdeklődően néztem a világra, mint ők. Annyi volt a különbség, hogy én a melegből a hidegbe érkeztem, ők pedig a hidegből a jó kis melegbe. A másfél órás hazafelé tartó utunkon itteni zenéket hallgattunk, én fordítottam magyarról spanyolra és spanyolról magyarra. Az első helyszín, ahova mentünk, egy bevásárló központ volt. Az ember nem is gondolná, milyen érdekes hely tud lenni. Szerintem erről ők is tudnának mesélni, mert annyi különbséget és érdekességet fedeztünk fel. Mikor pedig hazaértünk, jött csak az igazi öröm: fél év után megint tejfölt és Túró Rudit ehettem. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire megszállottan szeretem mindkettőt. Sok ajándékot is hoztak, amit átadtunk. A délután további részében a lakóparkban lévő medencéhez mentünk és kiélveztük a meleget, a napsütést. Anyáék legnagyobb meglepetésére narancs, mandarin és citrom fák álltak az út szélén. Jóízűen fogyasztottuk őket. Sokkal ízletesebbek a gyümölcsök közvetlenül a fáról leszedve. A mai napon korán elmentünk lefeküdni, mert hosszú és fárasztó utazásuk volt.

„Kb. másfél óra volt az út a házig, ez az idő elég is volt ahhoz, hogy megszeressem ezt az országot. Ehhez nagyban hozzájárult a család, akik tipikusan olyanok voltak, mint amilyennek a dél-amerikai embereket a korábban hallottak/látottak alapján elképzeltem: vidámak és hangosak. Hozzájárultak a zenék, amiket Helga és Evelyn mutattak, az összes pörgős, dallamos, amiket akkor is énekel az ember, ha először hallja és nem tud spanyolul. Valamint hozzájárult a táj, mert az is nagyon más volt, mint az általam megszokott Alföld, nagy hegyek szegélyezték az autópályát végig. Később sem csalódtam az országban, sőt ezt a kezdeti lelkesedést csak tovább fokozta a következő napokban evett sok palta, vagyis avokádó, illetve más chilei specialitások." - (Ilyés Kinga)

Az első teljes napjukon itt találkoztunk a két itteni legjobb barátommal, hogy megismerjék őket és elmentünk a sulimba szétnézni. Jól telt a délelőtt, megismerték az itteni életem legfőbb helyszíneit és résztvevőit,ahol és akikkel a mindennapjaimat töltöm el. Reggeli completot ettünk a két fiúval, ami a chilei specialitás: hot-dog paradicsommal, avokádókrémmel és majonézzel. Biztos vagyok benne, ha valaki egyszer kipróbálja, unalmasnak fogja találni a hot-dogot magában. Ebédre otthon másik specialitást próbáltak ki, a Pastel del choclot, ami kukoricakrém, csirke és marhahúsból van. Délután pedig a családdal együtt Conconba látogattunk el, amikor ők először látták életükben az óceánt. Lovagoltunk a homokban a tengerparton, így Kinga egyik álmát sikerült teljesíteni, majd megmártóztunk a jéghideg vízben. A naplementét, pedig a tengerpart mentén hazafelé haladva néztük meg. Renaca mellett, pedig megálltunk egy kilátóban és valami elképesztő dolgot láttunk: ezernyi madár és rengeteg fóka egy helyen, a köveken, a vízben, a levegőben, lélegzetelállító látvány volt a naplementében.

„Egy regényt lehetne írni, arról a három hétről, amit abban a csodálatos országban töltöttünk, de én most az érzelmi oldalára szeretnék rávilágítani. Nagy élmény volt megtapasztalni a dél amerikaiak vendégszeretetét, pozitív életfelfogását. Mosolygósak és pörgősek, de nem csinálnak gondot 30-40 perces késéből sem, ez még belefér. Vidámak, énekelnek úton-útfélen, még a metróban két megálló között is képesek fergeteges hangulatot csinálni. Pezseg az élet, de senki nem siet, nincs kapkodás, nincs idegeskedés. Nagyon nyitottak és érdeklődőek, számukra Európa egy álomvilág, mindenkinek vágya egyszer eljutni ide." Ilyés Annamária(Anya)

A második napjukon Vina del Mar felfedezése volt tervbe véve. Metróval mentünk el a családdal és a legnagyobb turista látványosságok bejárásával kezdtük a napot. Megnéztük a Reloj de Flores-t, a Castillo Wulff-ot, a kaszinót, sétáltunk a tengerparton, a legnagyobb vásárlóutcában, a főtéren, majd végig a legnagyobb sugárúton egészen a bevásárlóközpontig. Út közben megnéztük a Moai szobrot a Húsvét-szigetekről. Tartalmas programunk volt, el is fáradtunk a melegben, ezért egy gyors ebéd után a délután további részét a tengerparton fürödve töltöttük el. A víz ma is nagyon hideg volt (mint mindig), de ennek ellenére kiélveztük és fürödtünk benne.

„A következő napokban Villa Alemana környékét jártuk be a család társaságában. Voltunk Vina del Marban, Con-Conban és Valparaisoban. Ezek mind óceánparti városok, így a városnézés után lementünk a partra is. A Balatonhoz, illetve horvátországi és olaszországi tengerpartokhoz szokván furcsa volt látni, hogy mennyien ülnek a parton és milyen kevesen vannak a vízben. Viszont mikor először hozzáért a lábamhoz a víz, rögtön megértettem, mi az oka: a víz rettentően hideg. Habár elméletben tudtam ezt, hogy az óceánok hidegek, a gyakorlat azért mindig más. De elhatároztuk, hogy mindenképp belemegyünk, hiszen még sosem fürödtünk óceánban. A parton azt is érdekes volt látni, hogy mennyien ülnek a tűző nap és meleg ellenére termoszokkal és isszák a forró teát. Helga szerint ők főleg argentínok voltak, akik híresek a Mate teáikról és kedvelt üdülőhelyük a chilei óceánpart."- (Ilyés Kinga)

A harmadik és utolsó itt töltött napon Valparaiso felé vettük az irányt. Mielőtt belevetettük volna magunkat a színes utcákba, az itt elő magyar családdal összefutottunk egy kávéra, mert Anyáék hoztak nekik otthonról küldött csomagot. Beszélgettünk kicsit, majd nekik menniük kellet, így mi pedig nekivágtunk a felfedezésnek. Először felültünk egy hajóra, ami körbevitt minket a kikötőben. Már háromszor ültem rajta, de ez az alkalom volt a legmenőbb. Nagyon nagy hullámok voltak, mintha hullámvasúton ültünk volna. Egy kilátóból is megnéztünk a kikötőt, majd ebédeltünk. Ma tengergyümölcseit és halat próbáltunk ki. A délután folyamán, pedig a gyönyörű színes utcákat fedeztük fel. Szerintem nagyon tetszett nekik, nekem személy szerint ez a kedvenc helyem Chilében. Vacsorára pedig a fogadóanyukám sushit vett, mert itt Chilében rengeteget esznek belőle az emberek, de nem teljesen ugyanolyan, mint az eredeti Japán. Nincsen benne nyers hal, hanem csirkét és krémsajtot tesznek bele. Szóval chilei „specialitásnak” is nevezhetnénk.

"Számomra az igazi dél-amerikai hangulatot a metrók nyújtották. Meglepő választás, nem? De Chilében nem olyan unalmas metrózni, mint Budapesten, ugyanis a kocsikban mindig van valamilyen előadás: gitáros duó, rap, de néha még opera is; sose tudod, mire számíts. Járkálnak az árusok is, mindenféle édességet, péksüteményt, innivalót árulnak. Az emberek, ha már nincs szék, simán leülnek a földre is. Ilyen lazaságot eddig még sehol sem tapasztaltam." - (Ilyés Kinga)

Azért írtam, hogy az utolsó itt töltött napon, mert másnap egy nagy kalandra indultunk: az Atacama sivatag felfedezésesére.

Atacama-sivatag 

2019. július 08. 

Sivatag, sós tóval

Január 24.-én délelőtt mentünk a reptérre Santiago-ba és a repülőjegyünk Calamába szólt, ami az Atacama-sivatagban található egyik nagyobb város. De mi nem itt maradtunk, hanem San Pedro de Atacama nevű kisváros volt az úti célunk. Mikor azt mondom, hogy kisváros, sokkal inkább egy falura gondolok, mert összesen 5600-an laknak itt, de mindig nyüzsög a sok turistától. A másfél órás út alatt, ameddig megérkeztünk a szállásunkra, a sivatagi tájat élvezhettük, ami egyáltalán nem olyan, mint, amit mindig is elképzeltem. Az emberek többségének a sivatagról a Szahara jut eszébe, a végeláthatatlan homokdűnéivel. Ezzel ellentétben az Atacama-sivatag inkább a Mars-felületre emlékeztet, minden barna, szinte ugyanolyan, szomorú, de mégis megvan a maga varázsa és elgyönyörködtet. Ez a sivatag a világ legszárazabb sivataga, szinte sosem esik az eső. Ami még meglepő volt, hogy 2400 méter magasságban voltunk. Ez mindenkire más hatással van: vannak, akiknek fáj a fejük, hányingerük van. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor coca levelet szoktak rágcsálni, ami itt legális és enyhíti a magassági betegség tüneteit. 
„Az Atacama sivatagról olvastam meg hallottam a régmúlt földrajz óráin, de soha nem gondoltam, hogy én oda valaha eljuthatok, hisz a köztünk tátongó 13.000 km-es távolság elég nyomós oknak tűnt, arra hogy még álmomban se merüljön fel az oda látogatás ötlete. De Helga nem ismervén a lehetetlent, bevállalván az egy éves chilei cserediák életet nekünk is megadta az oda utazás lehetőségét. A fogadó családja meghívott bennünket és pár napot együtt töltöttünk San Pedro de Atacamában, bejártuk a környék legnevezetesebb természeti látványosságait. " (Ilyés Annamária)

Az első estén, miután megérkeztünk a fáradtság ellenére is kimentünk sétálni. Az utcák hangulata egyből magával ragadott. A házak alacsonyak voltak, az utak aszfalt nélkül, akár egy western filmben is lehettünk volna. Az első itt töltött napunkon láthattuk, hogy az itt élők mind turizmusból élnek. A belváros utcáiban sétálva utazási irodán, éttermen és ajándékbolton kívül semmi mást nem találni. Ezen az első napon, miközben felfedeztük az utcákat mi is túrákat kerestünk, ajándékboltokba néztünk be. Majd egyszer csak hirtelen eleredt az eső. Mint említettem, mi úgy tudtuk, hogy az Atacama-sivatagban szinte sosem esik az eső, sőt vannak helyek, ahol már több, mint 100 éve nem esett… Utána néztem és van egy időjárási jelenség, amit „bolíviai télnek” neveznek, erős esőt hoz a szél Bolíviából. Igazán meglepett, mert az egész itt létünk alatt többször is eleredt az eső, és pár nappal azután, hogy elmentünk innen, le kellett zárják az utakat, mert annyit esett, hogy sárfolyó alakult ki.  

"Habár az iskolában hallottam már az Atacama sivatagról, nem igazán tudtam mire számítsak. Indulás előtt utánaolvastam pár dolognak és kerestem képeket az interneten, amik alapján sejtettem, hogy különleges helyekre fogunk eljutni, de az átélt élmények mérföldekkel felülmúlták a várakozásaimat. Olyan mesebeli tájakat csodálhattunk meg, amiket eddig csak képeslapokon láttam. " (Ilyés Kinga)

A második napunkon délelőtt egy ingyenes városnéző túrára mentünk, ahol San Pedroban körbe vezettek minket és rengeteg érdekességet meséltek a történelméről, a helyiekről és szokásaikról, valamint az őslakosokról, az atacameno emberekről, akik még mindig itt élnek, de el vannak nyomva. A chilei állam próbálta őket kiengesztelni és a közelben lévő nevezetességekből befolyó jövedelmet ők kezelhetik. Ezenkívül még jó pár kedvezményt kapnak. A reggeli sétát, majd az ebédet követően, délután az első befizetett túránkra mentünk el. A „Lagunas escondidas” nevű túrán vettünk részt, aminek a jelentése ’Elrejtett lagúnák’. Az úti célunkig 1 órás zötykölődés vezetett a sivatagban, de a táj mindent megért. Az ’elrejtett lagúnák’ sós tavak. Ilyen élményben még nem volt részem, mert a Szovátán található Medve-tónál sokkal sósabb vízben fürödtünk, nem mellesleg a sivatag kellős közepén. A fürdés után pedig fürdő ruhában sétáltunk, ami nem mondom, hogy a legkellemesebb dolog volt, mert a sós víz megszáradása után, feszült a bőrünk a sótól. A San Pedro-i túrák mindig tartalmaznak egy kis uzsonnaféleséget, ami azt jelenti, hogy a busz egy szép helyen megáll és az utasokat megvendégelik. Mi az étel fogyasztása közben a naplementét néztük meg. De nem lett volna elég kalandos az utunk, ha a buszunk kereke be nem ragadt volna a homokba. Nagy nehezen, de együttes erővel és gondolkozással sikerült kiszedni a buszt. Igazi élménynek nevezhetjük, hogy chileiek, egy izraeli és egy brazil fiatal és mi, mint három magyar a sivatag közepén egy beragadt buszt próbálunk kiszabadítani. 

A gejzírnél

A harmadik napunkon nagyon korán keltünk, mert 5-kor jött értünk a busz, amivel a második befizetett túránkra mentünk. Az oka, hogy ilyen korán kellett elindulnunk az volt, hogy ez El Tatio nevű gejzírhez vezetett az utunk, és a gejzírek csak a hidegben látszanak a maguk pompájaban. Mikor megérkeztünk és kiszálltunk a buszból majd megfagytunk. Ilyenkor reggelente mínusz fokok vannak itt. A gejzírek sem teljesen olyanok voltak, mint elképzeltem, mert nem volt túl nagy a magasságuk, de a látvány így is elképesztő, mert kb. 80 db kisebb-nagyobb gejzír található ezen a gejzírmezőn. A földre leülve, pedig a kövek melegítettek minket. A reggeli után, ami a túra árában benne volt, lehetőség volt megfürödni a termálvízben, de nem találtuk melegnek a vizet, így a séta mellett döntöttünk Anyával és Kingával. A fogadó családom fürdött, de a víz tényleg nem volt túl meleg és fáztak is benne.

„Az én személyes kedvenceim a gejzírek voltak. A táj itt legkevésbé sem hasonlított a sivatag szó hallatán mindenki által elképzelt homokdűnékkel borított látképhez, hiszen homok helyett a forró vizet kilövellő gejzíreket füves dombok és havas hegyek szegélyezték. " (Ilyés Kinga)
Mivel az idefele tartó úton, mindenki aludt és sötét volt nem vettük észre, hogy mennyire gyönyörű tájakon jöttünk. Mocsaras vidék és barna, száraz táj váltogatták egymást. Láttunk vikunyákat, amik a lámák egyik rokonai. A lámákat háziasították, így a természetben nem lehet őket megtalálni. Láttunk még flamingókat, sivatagi rókát, vad szamarakat és itteni madárfajok sokaságát. Machuca nevű kis faluban megálltunk és kipróbáltuk a lámahúst. Mielőtt valakinek megszakadna a szíve miatta, elmagyarázták, hogy ez olyan, mintha marha vagy sertés húst ennénk. Nekem maga a hús, savanykás íze miatt, nem igazán ízlett. A végső megállónk kis túra volt. Egy vízeséshez mentünk. Ebben, ami a legjobban tetszett, hogy az utat óriás kaktuszok szegélyezték. Rengeteg dolgot csináltunk, de így is már 12-re visszaértünk a szállásra.

„Lenyűgözött a városka a maga puritán mivoltával, a természet hihetetlen csodái, ahol a képeslapokat meghazudtoló módon váltakozott a kősivatag végeláthatatlan szürkesége a hatalmas kopár hegyek rozsda barnasága és az oázisok méregzöld növényzete. De sétáltunk a homokdűnék forró homok fedte talaján és fürödtünk a sivatag kellős közepén a sós lagúnákban. Megcsodáltuk a flamingókat és megmosolyogtuk a kis sivatagi rókát, aki zavarodottan állt az út szélén. Élveztük az eredeti őslakosok vendégszeretetét. " (Ilyés Annamária)


A fogadócsaládom ebéd után pihenni akart egy kicsit, de mi hárman sosem állunk meg, így elmentünk megnézni a temetőt. A délutáni program pedig biciklizés volt. A környéken sok lehetőség van kerékpártúrákra. Nagyon élveztük a biciklizést, és a felhős idő miatt kánikula sem volt. A sziklafalak mellett vezetett út nekem nagy élmény volt, viszont egy órás biciklizés után vissza kellett forduljunk, mert újra kezdett esni és nagyon erősen dörgött, jött a vihar. Így a délután további részét szuvenír nézegetéssel és vásárlással töltöttük, majd a fogadócsaládom beült egy kávéházba vacsorázni. Anyáékkal inkább az empanadat kívántuk, így megvettük és a szálláson megettünk. Nagyon megszerették ezt a chilei specialitást is. 
Az utolsó teljes itt töltött napunkon kényelmesen keltünk. Mi hárman reggeli előtt kimentünk egy utolsó sétára a városba. 1 óra körül pedig elindultunk az utolsó befizetett túránkra a Valle de la Luna-t (Hold-völgye) és a Valle de la Muerte (szó szerint a Halál-völgye, de egyes fordítások szerint a Mars-völgye) felfedezésére. Ez nagyon közel volt San Pedro-hoz, fél óra alatt odaértünk. Az első megállónk a Só-„barlang” vagy „folyó” volt, ami egy kanyonrendszer és a só különleges alakú sziklákat hozott létre.  A Hold-völgye, majd a Mars-völgye is egyaránt mesebeli volt, de nem tudok sokat hozzáfűzni, inkább képeket mutatok róla, mert ezt látni kell. 

Másnap 9-kor mentünk Calama-ba és 12.10-kor indult a repülőnk Santiago-ba. Nagyon szép utazás volt, sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtunk. A következő két napban pedig mi hárman maradtunk Santiagoban. 

ILYÉS HELGA: Életem Cilében (7)

Kirándulás Argentínába

Chilei karácsonyfa

(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük. 

Az ünnepek Chilében 

Betlehemes

(2019. június 9.) Az első karácsonyi időszakom, mikor nem voltam bezsongva, hogy jönnek az ünnepek. A karácsonyi hangulatom elveszett, pontosabban elő sem került. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de 35-38 fokban még decemberben sem éreztem magam, nemhogy karácsonyi hangulatom legyen. Ennek ellenére a karácsonyi bevásárlást ugyanolyan izgalommal tettem meg, mint mindig.
Mint az előző írásban is említettem, december 22-én érkeztünk meg a fogadó tesómmal a sulis utunkról, és vártak minket a reptéren. Mivel a fogadó anyukám és apukám külön élnek, így minden évben felosztják, melyik ünnepen kinél tartózkodnak éppen a gyerekek. 
Ebben az évben az apukával karácsonyoztunk. A szülővárosába mentünk, Talcaba, ami bár délebbre van onnan, ahol én lakom, sokkal melegebb éghajlaton van, mert nincs tengerpart mellett. Az óceán hűtő hatása azért elég erősen érzékelhető. Ebben a városban 203 000-en élnek, ami magyar viszonylatban, elég nagy, de Chilében ez nem kiugró. Itt lakik szinte az apuka egész családja, ami óriási. Pontosabban, a sok unokatestvérrel, nagynénivel és nagybácsival számítva, óriási.
Nem tudom más családoknál hogyan telik Chilében a karácsony. Amit én talán szokásnak fogtam fel, az csak ebben a családban van így. 
December 24-én először eszembe se jutott, hogy ma lenne a nagy nap, a fentebb már említett hőség miatt. Egész nap semmit sem csináltunk, csak a házban vészeltük át a forróságot. Délután a nagymama hozzálátott a főzéshez. 6 óra felé pedig pár vendég érkezett. Az apuka egyik unokatestvére a sok közül, a férjével és a fiával. Így ott voltunk mi, az unokatestvérék, a nagymama és az apuka egyik testvére. Vacsoráztunk, kint az udvaron, mert sötétedés után már kellemes volt odakint lenni. A menü olyan volt, mintha bármely vasárnapi ebédkor: húsleveshez hasonló leves, amit cazuelanak hívnak, majd csirke, rizzsel vagy krumplival. Ami még nagyon fura volt, hogy a karácsonyi vacsoránál reaggeton-t hallgattunk, ami minden, éppen csak nem ideillő zene. Pontban éjfélkor pedig bementünk és mindenki átadta a másiknak vett ajándékot. Nem tudtuk fa alá tenni, mert csak egy jelképes kis műfenyő volt. Őszintén szólva, a karácsonyi hangulatom sosem jött elő, de élveztem, nagyon szép családi pillanat volt. Mindenki bontotta az ajándékát, nevettünk, beszélgettünk. Ajándékbontás után pedig, JustDance-t játszottunk, még a felnőtteket is beállítottuk. Majdnem háromig maradtak a vendégek és miután elmentek, mi is aludni tértünk.
A következő napokban viszont lustálkodtunk, szenvedtünk a forróságtól és családlátogatóba mentünk. Ezen kívül pedig fürödni voltunk egy közeli medencében. Az apuka elvitt minket egy kilátóhoz, ahonnan elénk tárult a város panorámája. A belvárosba is elmentünk, ami nagyon szépen fel volt díszítve, volt ott egy kis vásár is. Jó volt felfedezni egy új helyet Chilében.
December 29-én reggel átmentünk Rancagua-ba, ahol az anyuka családja él. Itt töltöttük az következő pár napot, majd az újévet. Az érkezésünk után először itt is ajándékot bontottunk, ajándékok a család ezen részéről. December 31-én délelőtt elmentünk a belvárosba mindenféle újévi holmikat vásárolni: színes kalapok, nyakkendők vicces felirattal stb. És ettünk egy fagyit, miközben végigjártuk a főteret.
Este 7-kor megünnepeltem a román idő szerinti újévet, beszélgettem ottani nagymamámékkal egy keveset. Majd 8-kor a magyar idő szerinti újévet is köszöntöttem.
Este 9 körül az egész család (mi, a nagypapa, az anyuka 3 testvére, a lány tesójának a férje és az egyik nagynéni) leült vacsorázni. Nekem még 3 órám maradt 2018-ból, mikor Magyarországon már 2019-ben jártak. Vacsora után kimentünk egy nagy főútra, ami teljesen le volt zárva és itt vártuk az éjfélt. Chilei szokás szerint éjfél után az első embernek, akit megölelsz, férfinak kell lennie, mert az szerencsét hoz. Én a fogadóöcsémet öleltem meg először. Koccintottunk és végignéztük a tűzijátékot. Közben élő zene ment, szinte végig cumbiát játszottak és mi erre táncoltunk. Én inkább csak próbálkoztam, mert nem tudok cumbiára táncolni.
Éjjel egy körül értünk haza és kimentünk egy bőrönddel futni a ház körül. Ez egy másik szokás, ami sok utazást hoz majd az elkövetkezendő évben. Chilében az újév is családi esemény, nem úgy, mint Magyarországon. Viszont sokan mondták, hogy általában éjfélig a családdal vannak együtt,de utána egészen reggelig elmennek bulizni. A fogadótesóimmal egészen reggel hétig fent voltunk, de nem bírtuk ki tízig, ami az eredeti célunk volt. 
Szóval megkezdtem egy teljesen új évet egy más országban és még azóta is itt vagyok. Fura kimondani, hogy 2019-ben még nem voltam Magyarországon.

(Folytatjuk)