Az 52 esztendős, Kolozsvárott élő vállalkozó, a maszol.ro riportere ez év elején nyilvánosan bejelentette: idén ősszel útnak indul Kőrösi Csoma Sándor útvonalán, hogy a kétszáz esztendeje vándorútra kelt székely-magyar utazó emléke előtt tisztelegjen. Ígéretét be is váltotta: 2019. szeptember elsején, egy vasárnapi napon a nagyenyedi kollégium épülete elől nekivágott a több ezer kilométeres gyalogútnak. Beszámolóit külön Facebook oldalon és a maszol.ro portálon adja közre, ezek nyomán készül alábbi, időről időre frissülő riportunk is. (CsG)
Indulása előtti napokban Pengő Zoltán nyilatkozott a kolozsvári rádiónak (riporter: Dan Izvoreanu) és a kolozsvári televíziónak. Elmondta, hogy útján kb. 7000 km-t készül megtenni, ám azokon az útszakaszokon, melyek az utazók számára veszélyt jelenthetnek (pl. Afganisztánban), tömegközlekedési eszközöket is igénybe vesz. (A visszautat pedig már nem gyalogosan képzeli el…)
Rendhagyó útjára elsősorban mentálisan igykezett felkészülni, illetve azáltal, hogy tisztázta magában: nem célja extrém teljesítményeket hajszolni, nagy figyelmet fordít a rendszeres pihenésre: hetente egyszer egy napot erre szánna, s időnként több napos pihenőt is közbeiktatna. Útipodgyásza minimális lesz: csupán felfújható matracból, kis méretű sátorból, váltó ruházatból, egy telefonból, kis méretű táblagépből, elsősegély-csomagból állna. Élelmiszereket sem cipelne magával, bár némi tartalék azért lesz nála, s kötelezően 2-3 liternyi ivóvíz.
A tervezett útvonal, nagy vonalakban: Nagyenyed (0 kilométer), Gyulafehérvár, Nagyszeben, Râmnicu Vâlcea, Piteşti, Bukarest, Giurgiu, Ruse, Burgas, Isztambul, Ankara, Teheran. Majd tovább, Kelet felé: Afganisztán, Pakisztán, Iszlamabad, LaHore, majd Anritzar, Lekh érintésével végül Ladakh.
1. nap – 2019. szeptember 1.
+ 39 970 lépés, 29,67 kilométer. Ez az első nap teljesítménye, legalábbis a saját telefonom Health (Egészség) alkalmazása szerint.
A Lor telefonja közel 45 ezer lépéssel számolt, szerintem a 39 ezer is becsületes teljesítmény. Lor, becsületes nevén Silye Lóránd, egy barátom, aki az út kezdeti szakaszán elkísér. A Nagyenyed és Gyulafehérvár közti útszakasz megtétele nem volt leányálom, sőt fáklyásmenet sem. Két héttel korábban 40 km-t gyalogoltam a Kós Károly teljesítménytúra során 7 óra leforgása alatt, ám akkor minimális súlyú hátizsák volt nálam, most pedig 10 kilós. Akkor huszonegynéhány fok volt, sok árnyékkal, most 31 fokos kánikula, s szinte végig tűző nap. A különbség ég és föld. Amikor Fehérvár előtt vagy 10 kilométerrel egy kisbusz lehúzott a padkára, s megvárt minket, azzal a szándékkal, hogy felvegyen, lelkigyakorlatként éltem meg, hogy kedvesen visszautasítottam, elmagyarázva néhány szóban, a mi utunkban épp a gyaloglás a lényeg. A holnapi úticél Nagyapold, azt gondolom, embert próbáló lesz. Gyalogos, kerékpáros világutazók elmondása szerint a test néhány nap alatt hozzászokik a fokozott igénybevételhez. Remélem, hogy a saját testem is ekképp reagál majd.
2. nap – 2019. szeptember 2.
A tegnapi teljesítményt kicsit megfejeltük, a mai mérleg 47 970 lépés, ami 37,5 kilométernek felel meg. A gyulafehérvári református egyházközség vendégházából indultunk, ahol dr. Gudor Botond tiszteletes és családja vendégszeretetét élveztük, a végállomást pedig a Szeben megyei Szerdahely jelentette. Kemény nap volt, kiadtam magamból minden fölös energiát, a panzió emeletére az utolsó tartalékot mozgósítva vonszoltam fel magam… Kipróbáltuk a dél-erdélyi autópálya egyik, jelenleg munkaterületnek számító szakaszát. Gyalogtúrára tökéletes. Elképesztettünk a 7000 km-es utazás tervével két olasz útépítő szakembert és egy román családot. Előbbiek átsegítettek bennünket egy épülő Maros-hídon, utóbbiak közös fotót kértek, és ígérték, nyomon követik a projektet.
3. nap – 2019. szeptember 3.
A mai adag 38 225 lépés volt, Nagyszebenig. A mérleghez hozzátartozik még egy vérhólyag és két pozitív élmény. A Kereszténysziget nevű falu vegyesboltjában az eladó, egy 40-es éveiben járó férfi angolul mondja nekem a szána árát. Nagyot néztem. Eddig is tudtam, hogy az arcom nem romános, na de angolul, egy Szeben megyei faluban, egy középkorú eladó… Később, Szeben központjában, miközben nézelődöm, egy férfi szólít meg, szemmel láthatóan helybeli: Where are you from (Hova valósi vagy)? Elmondása szerint évtizedekig élt Londonban, tudja, milyen érzés idegenben egyedül lenni, ezért aztán, ha tanácstalan külföldit lát, kérés nélkül is felajánlja a segítségét.
Este, az óvárosban, szinte hallótávolságon belül, két vendéglő teraszán is élőzene szól, zongoraszó. Szeben határozottan azon erdélyi városok közé tartozik, amelyek már kezdenek hasonlítani Európára, s nem csak az épített örökségük miatt. A város határában, a reptérnél a sajtó fogad, aztán 10-15 perccel később is feltűnik még az operatőr, ahogy az úttestről filmez bennünket. Inkább érdekes, mint zavaró, bár hosszú távon valószínűleg irritálna. Nem lehet könnyű életük a hírességeknek.”
4. nap – 2019. szeptember 4.
42 133 lépés, amivel magam mögött hagytam Erdélyt.
Miközben a Vöröstoronyi-szorosban, az Olt partján ültem, s néztem a folyó jobb partján robogó gépkocsisort, eszembe jutott, az elmúlt években, szolgálati úton, busszal vagy autóval jó néhányszor átkeltem az Olt völgyén, gyakran ábrándozva arról, milyen jó lenne a másik, ember nem járta parton, komótosan végigjárni ezt a vidéket. Most épp ezt teszem, s már csak ezért is megérte nekivágni az útnak. A szemközti parton középkori várrom, itt volt 1918-ig a Magyar Királyság határa.
A kora esti órákban befutok a Câinenii Mici nevű faluba. Szállásról érdeklődök a helyiektől, egy panzióba irányítanak. A Dragoș keresztnevű tulajdonos sajnálkozva közli, hogy telt ház van, aztán, miután előadom, hogy gyalog jövök Enyedtől, megenyhül. Megkapom a kisszobát, mondja, s még egy pohár borra is meginvitál.
Az asztal körül családtagok ülnek, egy pohárból három lesz, s kapok egy üveg mézet is. Pénzt nem fogad el, ellenben szeretné, ha képeket és élményeket osztanék majd meg vele. Tavaly ő is tervbe vett egy tibeti utazást, repülővel, végül nem lett belőle semmi, de nem tett le róla. Pompás vidék, egyszer szívesen leereszkednék kenuval az Olton, a Székelyföldről a Dunáig. De előbb meg kellene járni Ladakhot.
5. nap – 2019. szeptember 5.
45 009 lépéssel a hátam mögött elértem Călimănești települést, mélyen Vâlcea megyében járok már.
Az éjszakát egy, magasan az Olt felé emelkedő szikla aljában töltöm, amit Szathmári Papp Károly, I. Károly román király udvari fotósa, Az Olt völgyében című festményén örökített meg. További úti élmények helyett ma másról írok, olyasmiről, amit fontosabbnak tartok. Hetekkel indulásom előtt elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy valamilyen módon az utazásom révén mások hasznára legyek, maximálisan kézzel fogható módon. Szeretnék pénzt gyűjteni egy kolozsvári székhelyű civil szervezetnek, a krónikus betegségekben szenvedő gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó Yuppi Tábormozgalomnak. Jártam az egyik táborukban, láttam, mit jelent a résztvevőknek, jó helyre megy a pénz. Ezen a linken lehet adakozni a Yuppi javára. Számomra fontos visszajelzés minden, a Yuppinak szánt adomány, megerősít abban a tudatban, hogy az utamnak van a személyemen túlmutató értelme, haszna.
6. nap – 2019. szeptember 6.
Közel 24 ezer lépés ma – 18 km (négy óra alatt ez nem rossz teljesítmény).
Kevéssel múlt csak el 12 óra, de már Râmnicu Vâlcea városában vagyok, igaz, nem a központban, hanem az északi bejáratánál levő MOL benzinkútnál. Bevallom, nem nemzetpolitikai megfontolásból tértem be pont a magyar multihoz, sőt nem is szponzorom, de ha evésről-ivásról van szó, talán a legjobb hazai kúthálózat. Közel 24 ezer lépést tettem meg ma, 18 km-t, ami 4 óra alatt nem rossz teljesítmény. Mire a szállásomra érek, a lépésszám, gondolom, túl lesz a 30 ezren.
Tegnap egy ortodox egyházi tulajdonban levő kempingben aludtam, egy szerény, de tiszta faházban, 20 lejért (4,5 euró). Az ár egy éjszakára 40 lej lenne, de Damian atya, a létesítmény vezetője, 50 százalékos árengedményt adott, anélkül, hogy erre kértem volna. Este, a gondnok felesége, férjétől hallva az utamról, csokoládéval és cukorkával ajándékoz meg, ráadásul Isten áldását kéri rám. Szükségem is lesz rá. Ma délelőtt hirtelen vadonatúj, fehér BMW terepjáró fékez le mellettem. Én vagyok-e az, aki gyalogosan tart Tibetbe, kérdezi a sofőr. Látott a tévében, újságolja, aztán elmeséli, hogy vagy 20 éve elbiciklizett Törökországba, amiért szinte minden rokona és ismerőse hülyének nézte. Szerintem engem is annak gondolnak egyesek, de olyan kedvesek, hogy nekem nem mondják. Szeben után ismét couchsurfinges házigazdám lesz. A www.couchsourfing.com egy online platform, ahol egymásra találhatnak az utazók és azok, akik ingyenes szállást kínálnak nekik. Mai vendéglátóm egy Murat nevű török, egyelőre fogalmam sincs, hogy került ide. Elkészítettem életem első szelfijét. Úgy érzem, nem az én műfajom…
8. nap – szeptember 8.
Két nap alatt 72 ezer lépés, szerintem egész jó teljesítmény.
A déli órákban értem Pitești városába. Tegnap volt az első alkalom, hogy a szabad ég alatt éjszakáztam, egy kaszálón, erdő szélén. Tető helyett lombkorona a fejem felett, altatónak/ébresztőnek madárdal. Mielőtt tábort vertem volna, azért megkérdeztem a helybelieket, van-e medve a környéken. A válasz szerencsére nemleges volt.
Tegnapelőtt, Râmnicu Vâlcea egyik parkjában olyat láttam, amilyet Erdélyben már rég nem. Férfiak ostábláztak, sakkoztak szerte a fák alatt, körülöttük egy csomó, diskuráló kibiccel. A 80-as években szülővárosomban, Nagyváradon is megszokott látvány volt, igaz, ott ostábla helyett inkább a blattot verték, snapszliztak, krucsáztak. Erdélyben mintha kihalt volna a társas együttlétnek ez a formája, én legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna az utóbbi negyedszázadban. Kár érte, a tévézésnél izgalmasabb, emberibb.
Tegnap összefutottam egy kerékpárossal. 18 éves, Iași-ban él, cserkész. Közel két hónapja járja az országot, célja, hogy minden megyét felkeressen. Átlagban napi 100 km-t halad, de volt, hogy 190 km-t tekert le. Nem tudtam megállni, elkészítettem életem első kétszemélyes szelfijét.
9-10. nap – szeptember 9-10.
Két nap alatt kb. 82 ezer lépés. Látni kezdtem már az alagút végét.
Vasárnap “Argeș megyéből indultam, egyre alacsonyabb dombvonulat szegélyezte országút mentén haladva dél-keletnek, majd átléptem Dâmbovița megyébe. Az éjszakát a Găești nevű kisvárosban töltöttem, ahol Európa legnagyobb hűtőszekrénygyára működik, 1968-tól mostanáig állítólag 30 milliónál is többet szereltek össze. A településről, ha nem tudnám, nem mondanám meg, hogy a román háztartási gépgyártás fellegvára, lepukkant városka igénytelen épületekkel, rengeteg szeméttel, kóbor kutyákkal.
Ma Lungulețu faluban szálltam meg, amit Hosszúcskának lehetne fordítani. Miután meghallotta, honnan jövök gyalogosan, a panzió tulajdonosa kérés nélkül adott 15 százalék árengedményt. Az ebéd húsgombócleves volt. „Nem kerül semmibe” – válaszolta kifejezéstelen arccal a szakácsné, mikor az ebéd áráról érdeklődtem. Már kezdhetnék hozzászokni, de még mindig őszintén meglepnek a vendégszeretetnek ezek a gesztusai. Nagy töktermesztők a lungulețui gazdák A falu népe szemmel láthatóan mezőgazdaságból él. Szinte minden kapu előtt halmokban áll az eladó tök, a káposzta, sőt a krumpli, de annyi, hogy azt hihetné az ember, a Székelyföldön jár.
Indulás előtt többen mondogatták nekem, hogy ez az utazás hozzásegít majd, hogy jobban megismerjem önmagamat. Ezidáig a testemről tudtam meg többet. Úgy vagyok vele, jobban mondva a reakcióival, ahogy Stephan Hawking volt a nőkkel: képtelen vagyok megérteni őket. Mindig fáj valahol, de ezek a fájdalmak úgy jönnek és mennek, hogy nem találok rá logikus magyarázatot. A vállam minden délelőtt megkeseríti az életemet, úgy érzem, leszakad. Mindig a bal, s mindig csak déltájig. Az első napokban merevek voltak a térd körüli inak, aztán ez elmúlt, de izomláz állt a farizmaimba. Egyik nap észrevettem, hogy megdagadt mindkét lábfejem. A megerőltetés miatt, gondoltam. Másnap aztán nagyobb távot tettem meg, erre szépen lelohadtak. Legújabban a vádlim tudatja velem, hogy létezik, de csak hébe-hóba. Erre csak azt tudom mondani, amit a KFT zenakar: Ki érti ezt? Ki érti ezt? Én nem.
11. nap – 2019. szeptember 11.
Végre megérkeztem Bukarest vonzáskörzetébe, s két éjszakát ki sem mozdulok innen. Mintegy 445 ezer lépést tettem az elmúlt 11 nap alatt, szünnap nélkül, érzem a testemben felhalmozódott fáradtságot. Ma reggel az Impuls Rádiótól hívtak, élőben beszélgetett velem néhány percet a műsorvezető. Vagy egy óra múlva, az egyik faluban szembejön velem a postás, széles vigyorral rám köszön, aztán harsány hangon közli, tudja ám ki vagyok, hova tartok, hallotta az interjút a rádióban. Aztán észreveszem, hogy rendszeresen dudálnak rám autók, a másik sávból is, egynémely sofőr még integet is. Hiába na, nagy úr a média. Már Bukarest vonzáskörzetében járok, amikor megáll mellettem egy kocsi. Újabb rajongó, gondolom, egy jó belgyógyász kitapintaná, ahogy dagad a májam. A román rendszámú autóból tipikus roma arc néz ki rám, s tört angolsággal, de annál nagyobb beleéléssel magyarázza, hogy ő bizony török, akinek a cigányok minden pénzét ellopták, üzemanyagra sem maradt, s ha kisegítem, hálából nekem adja a gyűrűjét. Már húzza is le a vastag pecsétgyűrűt, aminek annyi köze lehet az aranyhoz, mint az aranyérnek. Ez most nem jött be neki, én meg azzal vigasztalom magam, hogy ha nem is ismertek fel, de legalább külföldinek néztek. Na jó, baleknek is, de legalább nem hagytam magam csőbe húzni…
(Pengő Zoltán, Bukarestbe érvén, két napos pihenőt tartott, hogy útja első szakaszának fáradalmait kiheverje. A román fővárosban vendégül látta Magyarország romániai nagykövete s interjút készített vele az Erdélyi Magyar Televízió is. Szombaton, vagyis holnap szándékszik tovább indulni, Bulgária felé, de nem szövöget előre különösebb távlati terveket. Minden úgy történik majd, ahogy történnie kell – ezzel a megállapítással üzent haza mindazoknak, akik Zangláig tartó gyalogútját követik. Elmondta, hogy útja eddigi szakaszán nem csak azt tapasztalta ki, hogy napi mintegy 30 kilométer megtételére képes anélkül, hogy túlerőltetné magát, hanem azt is, hogy számíthat az emberek segítőkészségre.)
15. nap – 2019. szeptember 15.
Két hete vagyok úton, s ma megérkeztem Giurgiuba. 81 ezer lépés az utóbbi két nap eredménye, mióta elhagytam Bukarestet.
Ismét van útitársam, Zsolti barátom Szatmárnémetiből utazott le a fővárosba, hogy 10 napon át velem gyalogoljon. Az indulást megelőzően voltak félelmeim, hogy a kétnapos pihenő alatt a testem eltunyult, tiltakozni fog a fokozott igénybevétel ellen, ám nagyon jól reagált, a vártnál könnyebben sikerült letudni a Bukarestet a határvárostól elválasztó mintegy 65 km-t.Az első éjszakát Călugăreni faluban, a Neajlov folyó partján töltöttük, olyan földön, amelyet négyszázegynéhány évvel korábban erdélyi vér is öntözött. Itt ütközött meg a törökkel Mihai Viteazul havasalföldi fejedelem serege, amelynek oldalán egy Báthory Zsigmond fejedelem által küldött erdélyi hadtest is harcolt. A környék ma békés, jóval több a kecske és vízimadár, mint az ember, ám rettentően szemetes, igaz, ez egész Dél-Romániára érvényes. Ma este a Duna partján ütünk tábort, holnap pedig átkelünk a túlpartra, Bulgáriába.
16. nap – 2016. szeptember 16.
Ma átkeltünk a Dunán átívelő, közel 3 km hosszú Barátság hídon, immár bolgár földön járunk.
A ma megtett 17 km kis túlzással könnyű sétának tűnt a korábbi napok harmincegynéhány kilométeréhez képest, nagyon úgy tűnik, kezdek belejönni. Bár Bulgária szinte minden gazdasági mutató tekintetében az Európai Unió legkevésbé fejlett, legszegényebb országa, Ruszéban, amelyet Kőrösi idején Ruszcsuknak hívtak, ez egyáltalán nem szembeötlő. A belvárosban a javarészt századfordulós épületek jó állapotban vannak, az emberek jól öltözöttek, az egész miliő kellemes, az pedig külön öröm, hogy szinte minden valamivel olcsóbb, mint odahaza. A kikötővárosban az utazásom az eddiginél is ökumenikusabb jelleget kapott. Korábban vendégeskedtem már a református és a román ortodox egyháznál, itt pedig a Buddha Ház nevű létesítményben szálltam meg, amely bolgárokból álló, a tibeti buddhizmust gyakorló közösség tulajdona, meditációs központ, ahol lakások és vendégszobák is vannak.
Mostanáig Kőrösi Csoma Sándor útvonalát követtem, Ruszéban azonban letérek róla. Kőrösi a kikötővárosból Szófia irányába indult, én ellenben dél-keletnek fordulok, Sumenen át Burgasznak tartok majd, mivel ez tűnik a legrövidebb útvonalnak Isztambul felé. Kőrösi szintén a török birodalmi fővárosba szeretett volna eljutni, ott azonban épp pestisjárvány tombolt, ami a vállalkozást életveszélyessé tette volna, ezért inkább elhajózott az egyiptomi Alexandriába.
19. nap – szeptember 19.
Nagyjából 110 ezer lépés volt az elmúlt három nap termése, már Sumen közelében járunk.
A Rusze utáni első nap volt a legnehezebb, gondolkodóba is estem, hogy vajon miért. Arra jutottam, valószínűleg azért, mert számomra Rusze határában ért véget az ismert univerzum, ott tettem meg az első lépéseket az ismeretlenbe. Erdély a szülőföld, az otthon, a Kárpátoktól a Dunáig terjedő régió is ismerős terep, Pitești városában korábban is éjszakáztam már, Bukarestben több barátom és ismerősöm van, megfordultam már Giurgiuban, Ruszéban pedig többször jártam az elmúlt években. A vidék, amelyet az elmúlt napokban átszeltünk, fehér folt a világ idegenforgalmi térképén, ami nem csoda, lévén nem túl látványos táj, dimbes-dombos, erdőfoltokkal, hatalmas kukoricatáblákkal. A kontraszt a nagyobbacska városok, mint például Rusze és a falvak között döbbenetesen nagy, utóbbiak roppant szegényesnek, elmaradottnak tűnnek.
Mióta elhagytuk Ruszét, faluhelyen templomot alig, mecsetet, minaretet annál többet láttunk. Bulgária lakosságának hozzávetőleg 9 százaléka török, a muszlimok aránya 10 százalékot tesz ki. Néhány évvel ezelőtt egy bolgár ismerősöm felháborodottan magyarázta nekem, hogy vannak az országban törökök, főleg faluhelyen, akik nem tudnak bolgárul, ami szerinte elfogadhatatlan. Nem láttam értelmét, hogy vitát nyissak a témáról.
Az első éjszakát egy Razgrad nevű városkában, szállodában töltöttük, a második estén egy erdőszélen vertük fel a sátrakat. Ár/érték arányban az utóbbi lényegesen jobb volt.
21. nap – szeptember 21.
Sumen városa azon helyek egyike, melyekről nem feltételeztem volna, hogy bármilyen magyar vonatkozású emlékhellyel rendelkezne. A valóság azonban ez esetben is túltett az elképzeléseimen, mivel az észak-kelet bulgáriai településen működik egy Kossuth Lajosnak szentelt múzeum, ráadásul jól felszerelt, érdekes. A múzeumot abban a hagyományos bolgár architektúrájú házban alakították ki, ahol Kossuth 1849-50 telén, emigrációjának kezdetén, mintegy két és fél hónapot töltött, a szultán vendégeként.
A tárlat átfogó képet ad a Magyarország akkori helyzetéről, a forradalom és szabadságharc eseményeiről, Kossuth életútjáról, honvéd egyenruhák és fegyverek éppúgy helyet kaptak benne, mint a múzeum névadójának életnagyságú viaszszobra. Szezonban napi 10-15 látogató tér be, mondja a házigazda muzeológus, egyébként jóval kevesebb, a magyaroknak kedvezményes árú belépő jár.
Sument már jócskán elhagytuk, pénteken 41 ezer lépést haladtunk, előreláthatóan a mai nap végéig is hasonló távolságot teszünk meg. Az elmúlt éjszakát ismét a szabadban töltöttük, erdő keretezte kaszálón táboroztunk, ráadásul magas dombok koszorújában. Utolért a hidegfront, hajnalban 4 fokra süllyedt a hőmérséklet, de túléltük, ráadásul megfázás nélkül. Ma már barátságosabb az idő, ráadásul Burgasz, a tengerpart felé tartunk, ami már önmagában szívmelengető.
23. nap – szeptember 23.
Túl vagyok a 800 ezredik lépésen, megérkeztünk Burgaszba, a tengerpartra – jelentkezett hétfőn, szeptember 12-án Pengő Zoltán. Majd így folytatta:
„Egy ideje egyfajta stabilitás állt be a fizikai és a lelkiállapotomban. Előbbi távolról sem jelenti azt, hogy nem fáradok el, olyan lettem, mintha Duracell elemmel működnék, utóbbi pedig, hogy nem kavar fel semmi, folyamatosan a rendíthetetlen egykedvűség állapotában időzöm. A stabilitás abban áll, hogy többé-kevésbé megszűnt a jó és a rossz napok ritmikus váltakozása, egy ideje nincsenek már olyan reggelek, amikor előre érzem, hogy aznap keményen meg kell küzdenem minden kilométerrel, rámnehezedik a testi és a lelki fáradtság.
A változás azon a napon állt be, mikor elhagytuk Ruszét. Az első órák nehezek voltak, szenvedés volt a gyaloglás, s amikor felhívott egy kolozsvári rádiós kolléga, hogy interjút készítsen velem, úgy éreztem, annyira kell ez most nekem, mint ablakosnak a hanyattesés. Javasoltam, hogy halasszuk el, de aztán, főleg mivel előre megbeszélt interjúról volt szó, ráálltam. A beszélgetés alatt is haladtunk, izzadtam, mint egy igavonó barom, egyszer még el is estem, miközben egy meredek falú árkon keltem át. Adott pillanatban arra eszméltem, hogy élvezem a beszélgetést, a gyaloglásból adódó zavaró körülmények pedig már nem is zavarnak.
Miután elköszöntünk, meglepődve állapítottam meg, hogy energikusnak érzem magam, nyoma sincs a korábbi törődöttségnek, s ez az állapot enyhe ingadozásokkal azóta is tart. Többen, akik végigjárták a Camino zarándokutat, mesélték, hogy kb. két hétbe telik, amíg a gyaloglás gyötrelme megszűnik, a mindennapi táv teljesítése különösebb nehézség nélküli rutinná válik. Úgy tűnik, valóban így van.
25. nap – szeptember 25.
Ismét egyedül vagyok, a barátom tegnap reggel hazautazott. Délnek tartok, a tengerparttal párhuzamosan, a török határ felé. Burgaszban támadás áldozata voltam, a támadó egy sirály volt. A városközpontban sétáltam, amikor hirtelen éreztem, hogy van valami a fejemen, a következő pillanatban pedig a rámtelepedő, kisebbfajta lúd méretű sirály már ki is csípett egy adag, zöldséggel vegyes húst a shaormámból, majd pedig szedegetni kezdte a földről.
Egy szempillantás alatt játszódott le az egész, ha félnék a sirályoktól, akkor sem lett volna időm megijedni. Eddig is tudtam, hogy a sirály opportunista madár, a könnyű táplálékforrás miatt telepedett meg egy sor erdélyi városban, azt azonban, hogy ennyire nem tart az emberektől, nem feltételeztem.
Burgaszban meghívott ebédelni egy holland hölgy, Foka, aki a németalföldi protestáns egyház misszionáriusaként dolgozik Bulgáriában. Egy évig a kolozsvári teológia vendéghallgatója, később oktatója volt, akcentussal, de választékosan beszéli a nyelvünket, jópár született magyart lepipálna a szókincsével. Az elmúlt éjszakát a bolgár tengerpart egyik gyöngyszemének számító Szozopolban töltöttem, egy szélvédett öbölben húztam fel a sátram, közvetlenül a vízparton. A hullámok csobogása jó altató, s az sem utolsó, amikor sirályok vijjogására ébred az ember.
27. nap – szeptember 27.
Örülhettek a bolgár gazdák, tekintélyes mennyiségű csapadék hullott az elmúlt napokban az ország dél-keleti vidékére. Én kevésbé örültem, hiszen a Szozopol és Carevo között útszakaszon szinte egész nap áztam. Szerencsére az eső nem járt lehűléssel, a 20 fok körüli hőmérséklet pedig ideális a gyalogláshoz. Másfél napja, mióta elhagytam Carevót, folyamatosan erdős vidéken haladok, az út szálfák árnyékában kanyarog. A forgalom roppant gyér, madárdalt sokkal többet hallok, mint motorzúgást. Tegnap, napnyugta után farkasüvöltéshez hasonló hangra figyeltem fel, aranysakálok kórusa volt. Egy nappal korábban láttam egyet az útpadkán, autó ütötte el. Közepes kutya méretű, vöröses szőrű állatok, egy falkával szemben Chuck Norrisnak sem lenne esélye. Szerencsémre az emberre nem jelentenek veszélyt, kerülik a találkozást, érthető módon, mivel vadásszák őket.
Az elmúlt éjszakát, életemben először egy kávézóban töltöttem, az asztalok közé fektettem le a felfújhatós matracomat. Gramatikovo faluban a Diána nevű szerény kávéházba húzódtam be a szakadó eső elől. A lokálban már csak a tulajdonos családja falatozott. A lánya szerencsére tudott angolul, mondtam neki, ott tölteném az éjszakát. Nem volt kifogásuk ellene, az asztalukhoz is meghívtak, megetettek, megitattak rakiával, a bolgár pálinkával. Ma ismét verőfényes az idő. Malko Tarnovonál járok, rövidesen átlépem a török határt.
28. nap – szeptember 28.
Törökországban vagyok. Isztambulba gyorsforgalmi út, illetve autópálya is vezet a határtól, én azonban mellékutak mentén haladok, falvakat, kisvárosokat szelek át. Az eddigi tapasztalataim a törökökkel kapcsolatban roppant pozitívak, az emberek érdeklődőek, aktívan segítőkészek, ha tanácstalannak tűnök, kérés nélkül is odalépnek hozzám, próbálnak útba igazítani.
Egy számomra megjegyezhetetlen nevű városkában egy kék egyenruhás férfitől, gondolom rendőrtől, érdeklődtem következő úticélomról. Tört angolsággal kikérdezett, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, miért épp oda, aztán betessékelt egy autóba, ahova egy kollégája, majd pedig egy civil is beszállt. Egyenruhásokat nemigen utasít vissza az ember, főleg egy EU-n kívüli országban, ahol ráadásul kommunikációs nehézségei vannak. Nem tudtam, hová tartunk, nem is firtattam, útközben közvetlen stílusban kérdésekkel bombáztak, be is mutatkoztunk. Vagy tíz perc múlva megálltunk egy műút szélén, mondták, innen már folytathatom az utamat gyalog, egyenesen előre. Ragaszkodtak hozzá, hogy elválás előtt csináljunk néhány szelfit.
Egy másik faluban teára invitált meg egy helybéli, aki 15 évet dolgozott Németországban, beszéli a nyelvet, sajnos én nem, valamicskét értek, de csak néhány tőmondatot vagyok képes elgügyögni. Isztambulban első dolgom lesz venni egy nyelvkönyvet, két hónapnál többet fogok eltölteni Törökországban, hasznos lenne érteni kicsit a nyelvet.
31. nap – október 1.
Tegnap volt pont egy hónapja, hogy elindultam.
Elhagytam Szilivri városát, innen már karnyújtásnyira vannak Isztambul elővárosai. Tegnap 34 kilométert tettem meg, s az erőfeszítésnek, ami egyébként nem is volt túl nagy, megvolt a jutalma, mivel este a Márvány tengerben fürödtem, az éjszakát pedig a partján töltöttem. A díszlet igazán romantikus volt és stílszerű, a távolból már látszottak a megalopolisz fényei, a víztükörre pedig ez esetben akár török félholdnak is nevezhető holdsarló fénye esett.
Isztambuli házigazdám Ahmet lesz, aki Kelet-kutató, s ámulatomra magyarul szólt bele a telefonba. Szinte mindenki, aki a hogylétemről érdeklődik, először a lábam állapotára kérdez rá. Ezidáig a lábaim okozták a legkevesebb gondot. Bár logikusnak tűnne, hogy egy ilyen jellegű utazásnál a gyaloglás legyen az első számú nehézség, az én tapasztalatom nem ez. Mióta ismét egyedül vagyok, stabilan és bőven napi 30 km felett teljesítek, s nem érzem hullafáradtnak magam.
Fő problémaként a szálláskeresést élem meg, ha ez, illetve a vele járó stressz nem lenne, a gyaloglás szinte szórakozás volna. A második számú, folyamatos gond az ingyenes internet becserkészése, ami itt lényegesen nehezebb, mint odahaza. Romániában alig akad olyan lepukkant lebuj, ahol ne lenne wifi, Törökországban ellenben nem így van, még a nagy kőolajipari cégek kútjainál sincs mindenhol, ahol pedig van, lehet, hogy nem lehet tölteni a laptopot, mert nincs konnektor, az enyém pedig hamar lemerül. Nem egyszer történt már meg, hogy nem ültem be a fantasztikus illatokkal csalogató, olcsó kifőzdébe, hanem drágább éttermet kerestem, s nem flancolásból, hanem az internet miatt.
Apropó, egyedüllét. Egyelőre nem szenvedek a magánytól, de egyértelmű, hogy kettesben menni jobb. Vannak barátok, ismerősök, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy rövidebb szakaszokra csatlakozzanak hozzám, de a lehetőség mindenki számára adott, aki nem retten vissza egy kis gyaloglástól. Az alaptermészetem introvertált, de azt hiszem, hogy néhány napra elfogadható útitárs vagyok. Hosszú még az út, aki késztetést érez, ne szégyenlősködjön.
32. nap – október 2.
Isztambul előkelő helyen állt a bakancslistámon, az elmúlt napokban az volt a számomra, mint a hetek óta a sivatagban baktató tevének a vízben bővelkedő oázis. Bár a szultánok egykori székvárosáról az ember leginkább a bazárra, mecsetekre és keleties pompájú palotákra asszociál, nekem először egy felhőkarcoló-erdőt mutatott meg magából. Isztambul a tömény, sokrétegű történelmi múlt és a modernitás varázslatos keveréke.
A hozzávetőleg 20 millió lakosú világváros elképesztően fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a tömegközlekedése bámulatosan jól működik, a helyi közszállítás járműparkja messze felülmúlja nem hogy Bukarestét, de Budapestét is. Felemás érzés ezt leírnom, de a nyilvános helyen való viselkedés tekintetében az isztambuliak, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, felülmúlják az erdélyieket, maximálisan civilizáltak.
Csúcsidőben vettem igénybe a tömegközlekedést, de tülekedést, magának könyökölve utat törő embert nem láttam, az utazóközönség tudomásul veszi, hogy tele a busz, nem próbál meg minden áron beszuszakolódni a járműbe. Ez az attitűd természetesen nem a génekből fakad, hanem abból a bizonyosságból, hogy 2 perc múlva jön a következő autóbusz. És tényleg jön.
Ma jártam a bazárban, nem adnám oda 100 plázáért. Utóbbi elszívja az energiámat, háromnegyed óra benne jobban kifáraszt, mint másfél óra gyaloglás 15 kilós zsákkal a hátamon. A bazárnak ellenben lelke van, hangulata, illata. Hallottam korábban a bazári árusok rámenősségéről, ebből én semmit nem tapasztaltam, pedig már vége a turisztikai csúcsszezonnak. Persze, lehet, a bazárosok kitűnő emberismerők, messziről látták rajtam, semmi esélyük rá, hogy nekem bármit is eladjanak.
34. nap – október 4.
Reggel felkerekedtem Isztambulból, jelenleg Izmit tájékán járok.
Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy. Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.
1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió?
Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...
35. nap – október 5.
Keletnek tartok, az Anatóliai félsziget belseje felé, Sakarya városának közelében járok. Ide is megérkezett az ősz, szerencsére nem hideggel, csupán csendes, áztató esővel.
Sokan féltenek különböző veszélyektől, táliboktól, az Iszlám Állam fanatikusaitól, maláriától, vérhastól, rablótámadástól. Ha visszagondolok az elmúlt, közel öt hét élményeire, meg kell állapítsam, hogy valós veszélynek ezidáig egyszer voltam kitéve. Amikor az Olt völgyének rövid szakaszain a műút mellett voltam kénytelen haladni, a szinte jelképes méretű útpadkán, tőlem 10 centire húztak el 90 km/órás sebességgel a kamionok, s a korlát másik oldalán többméteres mélység tátongott. Félelmetes élmény volt, nem szeretném még egyszer átélni.
Még Törökország európai részén jártam, amikor egy falusi teázóban, a helyiek egy csoportja az utazásomról faggatott, kézzel-lábbal, néhány szavas angolsággal. Mikor felsoroltam a törökországi szakasz nagyobb városait, egyikük félreérthetetlen mozdulatokkal adta tudtomra, hogy Kurdisztánba ne menjek, mert ott a gerillák le fognak lőni. Nem sikerült belém tennie a frászt, sosem hallottam róla, hogy a kurdok külföldieket támadtak volna meg.
Egy újságíró kolléga jószándékkal figyelmeztetett, hogy Ahmet társaságában a Szürke Farkasok nevű szélsőségesen nacionalista török szervezet jelét mutatva pózolok. Nem vagyok szélsőséges nacionalista, török pedig végképp nem. Ahmet azt mondja, a farkas a törökök ősi totemállata, még az iszlám előtti időkből, olyan, mint a magyarok turulmadara, a jel pedig egyszerűen a török identitás szimbóluma, bármiféle politikai üzenet, gyűlölködő nacionalizmus nélkül. Jó embernek ismertem meg, hiszek neki.
37. nap – október 7.
Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útrakészen, arra várva, hogy elálljon. Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány. Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal. Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt.
A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt.
Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost.
39. nap – október 9.
Tegnap orvosnál voltam Ankarában, megvizsgáltatni a lábam. A diagnózis bakteriális fertőzés, aminek az okát nem sikerült azonosítani, de annyira nem is fontos. Egy orvos barátom azt mondja, egy szabad szemmel nem látható mikrosérülés is lehet a fertőzés forrása. A tegnapi nap a pihenésről szólt, szedem a gyógyszert, a lábam állapota pedig máris szemmel láthatóan javult, remélem, hogy minél hamarabb útra kész lesz. Bár egyrészt nem örülök annak, hogy betegség hátráltat, azt el kell ismernem, hogy a lehető legkedvezőbb helyen és időben tört rám. Egy magyar-török házaspár, Balázs és Elif vendégszeretetét élvezem, akik olyan szinten törődnek velem, mintha ezer éves barátság fűzne hozzájuk, jobb kezekben nem is lehetnék. Az egész út, s különösen az ehhez hasonló helyzetek alázatra tanítanak, arra, hogy nem lehet mindent akarással megoldani, vannak szituációk, amikor meg kell adnom magam a körülményeknek, s a legjobb, amit tehetek, hogy pozitívumot keresek a szándékaimat keresztező történésekben. Jelen esetben ez nem is olyan nehéz, hiszen egy otthonos, védelmező közegben átadni magam a gondtalan semmittevésnek, feltöltődni az előttem álló útra egész kellemes.
Annak kifejezetten örülök, hogy a problémát nem túlterhelés okozta, nem a magamnak diktált tempó volt erőltetett. Az elmúlt napokban rengeteg jókívánságokat, konkrét tanácsokat tartalmazó, segítséget ajánló üzenetet kaptam. Jól estek a figyelemnek ezek a megnyilvánulásai, ez is pozitív hozadéka a betegségnek. Korábban nem jártam Törökországban, s be kell ismernem, hogy nem épp valósághű elképzeléseim voltak róla, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Romániában elképesztő ritmusban kellene fejlődnie az úthálózatnak ahhoz, hogy 20 éven belül elérje a jelenlegi törökországi szintet, Ankara pedig infrastrukturálisan, urbanisztikailag közelebb áll Nyugat-Európához, mint bármelyik közép-kelet-európai főváros.
A kórház, ahol megvizsgáltak, nyugodtan lehetne Frankfurtban vagy Milánóban, a szakorvosi konzultáció pedig 180 török lírába, mintegy 150 lejbe, 9000 forintba került. Kolozsváron ugyanezért a szolgáltatásért 200 lejt kellett volna fizetnem, igaz, odahaza van olyan opció is, hogy az állami ellátórendszerben kérek időpontot, s valamikor november végén, december elején kerülök sorra, persze, ha vagyok olyan szerencsés, és megérem.
40. nap – október 10.
Pengő Zoltán jövő szerdáig Ankarában pihen: akkor mondják ki a verdiktet, folytathatja-e most még beteg lábával a gyaloglást? Az erdélyi utazó-riporter bizakodó:
„Ismét voltam az orvosnál, azt mondja, a vérvizsgálat eredménye elég jó lett, a fertőzést okozó baktériumok koncentrációja viszonylag alacsony a szervezetemben. Jövő keddre visszarendelt egy utolsó ellenőrzésre – írta mai úti jegyzeteiben a Maszol.ro-n, majd így folytatta: „Ha úgyis Ankarában kell időznöm, legalább megnézem a várost.
Az ismerkedést Musztafa Kemál Atatürk mauzóleumával kezdtem. Azt már eddigi utam során is lehetetlen lett volna nem észrevennem, hogy a Törökök Atyját, ezt jelenti ugyanis az Atatürk, egészen elképesztő össznemzeti rajongás övezi, mely egy európai szemében akár személyi kultusznak tűnhet. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan iskolát, melynek udvarán ne lett volna ott a katonaként és politikusként is kiemelkedő Atatürk aranyozott mellszobra, vagy olyan városban, ahol ne állna emlékműve, de a képe ott van boltok kirakatában, irodák falán, szigorú tekintettel figyeli az éttermek, teázók vendégeit. Jártam olyan faluban, ahol tucatnyinál több példányát számoltam meg köztéren elhelyezett arcmásának, bronzba öntve, zászlóra, plakátra nyomtatva.
Megéltem a Ceaușescu-éra legsötétebb éveit, amikor nemcsak a kondukátornak, hanem feleségének, a félanalfabéta akadémikus Elenának is hozsannázott az egész ország. A román diktátor házaspár groteszkbe hajló személyi kultusza és az Atatürk személye felé irányuló felfokozott, szinte vallásos tisztelet között alapvető különbséget látok: előbbi teljesen mesterséges, az államhatalom által generált és fenntartott jelenség volt, ellenben a modern Törökország megteremtőjét valós tisztelet övezi, ami ráadásul indokolt is.
Még a szultáni hadsereg tisztjeként oroszlánrésze volt abban, hogy az 1915-ös gallipoli csatában a török csapatok presztízsvesztéssel együtt járó, súlyos vereséget mértek az angol-ausztrál-új zélandi expedíciós hadseregre. A világháborút követően a Törökország Antant általi megcsonkítását megakadályozó függetlenségi háború vezéralakja volt, neki köszönhetően nem lett török Trianon.
A békekötés után, immár államelnökként, radikális modernizációt hajtott végre, európai arculatot szabott az elmaradott Törökországra: az iszlám törvénykezést az európai jogrenddel helyettesítette, az arab ábécét latinbetűsre cserélte, betiltotta a hagyományos fez viselését. Atatürknek köszönhetően a török nők hamarabb kaptak szavazati jogot, mint a svájciak. A magyar történelemben talán csak Szent István volt annyira korszakos személyiség, mint a törökben Atatürk. A mauzóleum nemzeti zarándokhely. Ottjártamkor a kínaiak mellett kisiskolások tették ki a látogatók zömét, egy népes delegáció pedig épp koszorút helyezett el. A mauzóleum azok számára is érdekes lehet, akiket jottányit sem érdekel a török történelem, a helyszínét ugyanis jó érzékkel választotta ki a tervezője, Ankara központi részén, egy dombon áll, pompás kilátás nyílik belőle a török fővárosra.
42. nap – október 12.
Néhány napig még a gyógyulás, lábadozás állapotában vagyok, ami Ankarához köt. Nagy távokat gyalogolni egyelőre nem tudok, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, ráadásul meglepően népes hallgatóság előtt. A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik értenek-beszélnek magyarul.
Lassanként kezdhetném megszokni, hogy nagyköveti rezidenciákon vendégeskedem, de az igazság az, hogy ez a második meghívás is teljesen váratlanul ért, még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora érdeklődés kíséri az utamat. A bukaresti rezidencia mint épület nyűgözött le, az arisztokratikus eleganciájával, az ankaraiban a berendezést találtam figyelemre méltónak, főleg a festményeket. Az élménybeszámolót Kossuth apánk figyelő tekintete előtt tartottam, a hátteret egy számomra ismeretlen nevű magyar festő nagy méretű, meglepően jó, romantikus olajfestménye, a Gül Baba halála szolgáltatta.
Bekukkanthattam abba a szobába, ahol Bartók 1936-os anatóliai gyűjtőútja során vendégeskedett, a találkozónak otthont adó helyiségben pedig az azóta csak Bartók zongorájaként emlegetett hangszer állt a sarokban. Kellemes, oldott hangulatú együttlét volt, kötetlen beszélgetésekkel, egri bikavérrel és tokajival, ráadásul még egy kétnyelvű, történelmi tárgyú dokumentumkönyvet is kaptam ajándékba a nagykövet úrtól. Őszintén megörültem neki, mert nagyon ki vagyok éhezve a betűkre, a történelem pedig zsenge gyerekkorom óta érdekel.
46. nap – október 16.
Pengő Zoltán a tegnapi nap folyamán – október 15-én, kedden – újabb orvosi ellenőrzésen esett át és lába gyógyultnak találtatott; folytatta tehát gyalogútját. „Legközelebbi úticélom Kirikkale – számolt be szerdai tudósításában a Maszol.ro-n. – Nyolc napot töltöttem Ankarában, öttel többet, mint amennyivel előzetesen számoltam. Először kifejezetten rossz néven vettem, hogy a lábam, illetve a fertőzés keresztülhúzta a számításaimat, de aztán megbékéltem a helyzettel. Így legalább alaposan bejárhattam Ankarát, s arra is jutott időm, hogy elovassam Ljudmila Ulickaja két remekművét, melyekre gondoskodó házigazdáim, Elif és Balázs könyvtárában találtam rá. Érdekes helyzeteket produkál az élet, 1000 km-nél több gyaloglásra és egy betegségre volt szükség, hogy felfedezzek egy ilyen zseniális írót, mint Ulickaja. Egyik nap megnéztem az ankarai várat, utána pedig bóklásztam kicsit a közelben húzódó szegénynegyedben. Ég és föld a különbség az ottani világ és a modern, jómódú Ankara között: a házak szegényesek, elhanyagoltak, a gyerekek az utcai kutakra járnak vízért, minden nő fejkendőt visel, az utcákon nem látni autókat. Balázsék nagyot néztek, amikor elmeséltem, merre jártam, azt mondták, az a főváros legveszélyesebb része, könnyen megtörténhetett volna, hogy kirabolnak. Erre én meresztettem nagy szemeket, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyes a környék, egy pillanatig sem éreztem fenyegetve magam.
Törökországban egyébként sokkal fokozottabb a rendőri jelenlét, mint Erdélyben, a szíriai offenzíva kezdete óta pedig még több a fegyveres egyenruhás az utcákon. Ankarában ugyanakkor nem tapasztaltam feszültséget, ha nem tudom a sajtóból, nem találtam volna ki, hogy az ország háborúban áll.
Sajnos nem vagyok tehetséges a nyelvtanulás tekintetében, ám az utóbbi napokban mégis ragadt rám néhány szó. Tudom már, hogy a yunus delfint, a balik halat, a coban pedig pásztort jelent, utam hátralevő részén bizonyára nagy hasznát látom majd szókincsem gazdagodásának.”
47. nap – október 17.
Az elmúlt éjszakát Kirikkale városában töltöttem, isztambuli vendéglátóm, Ahmet barátai voltak a házigazdáim, valamennyien a török-magyar rokonság elkötelezett hívei. Díszvacsorát rendeztek a tiszteletemre, s ajándékot is kaptam, egy dedikált dvd-t egy híres török rendezőnek a Dunáról szóló dokumentumfilmjével, meg egy határidőnaplót. Előbbinek szívből örültem, utóbbinak kevésbé, mivel egyetlen fölösleges dekát sem akarok cipelni. Eldobni nem akartam, lévén, az nagy tiszteletlenség lett volna, inkább bementem egy étterembe, röviddel azután, hogy elhagytam Kirikkalét, s odaadtam a tulajdonosnak, aki cserébe meghívott egy teára.
Néhány kilométerrel odébb, egy levendulaültetvény közelében kialakított parkolóban falatozó idősebb házaspár invitált meg hevenyészett asztalához. Lecsót ettünk, túrós lepényt, s helyben főzött teával nyomtattuk le. Azt, hogy eldiskuráltunk volna, épp nem mondhatom, pedig még a vadonatúj társalgási zsebkönyvemet is előszedtem, de tény, kellemes együttlét volt.
Továbbra is keletnek tartok, Izzettin felé. Tegnap egy csendőrségi laktanya előtt haladtam el, s igazoltattak. Vizsgálgatták az útlevelemet, különösen a török határétkelőhelyen beleütött pecsétet, kérdezgettek a Google fordító segítségével, kíváncsiak voltak, nem Szíriába tartok-e. Van egy telefonszámom egy eléggé befolyásos személytől, arra az esetre, ha zaklatnának a hatósági emberek, ám úgy éreztem, nem indokolt a pártfogását igénybe vennem, a csendőrök megnyilvánulásai bőven a normalitás határain belül maradtak, nem csodálom, hogy furcsállták, minek megy valaki mázsás hátizsákkal, gyalogosan Indiába. Adott pillanatban megmutattam nekik az utazásom Facebook-oldalát. Ez nem várt pozitív reakciót váltott ki belőlük, addigi bizalmatlanságuk mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, vigyorogva mutogatták egymásnak a fotókat. Rövidesen közölték, hogy mehetek tovább, a rangidős szalutált, egyikük iziben lájkolta is az oldalt. Kicsit értetlenül állok a történtek előtt, lehet, a csendőriskolában mondták nekik, hogy aki fenn van a Facebookon, az rossz ember nem lehet.
49. nap – október 19.
Szombaton délután Pengő Zoltán az alábbiakat írta (Maszol.ro) önként vállalt gyalogútjáról: „A lábam elég jól bírja a megterhelést, igaz, mióta elindultam Ankarából, valamelyest visszavettem a betegség előtti tempóból. A mai cél Yerköy, ahol maga a polgármester lesz a házigazdám, köszönhetően Ahmetnek, isztambuli jótevőmnek, aki folyamatosan figyelemmel követi és egyengeti az utamat. Kirrikale óta egy éjszakát sátorban töltöttem, tegnap pedig egy cukorrépaföld szélén, egy csőszkunyhóban aludtam. Eredetileg tegnap is sátorozni készültem, ám a kaliba tört németséggel beszélő tulajdonosa nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta az építményt, ahol ő szokott tanyázni. Nem volt épp egy Hilton szintű szállás, de én nem is kéjutazásra indultam.
Napi átlagban 15-20 autós dudál rám, villogtat, integet, ám tegnap megdőlt minden korábbi rekord, 40 körüli volt a sofőrök száma, akik valamilyen módon üdvözöltek. A körülményeket nem ismerő megfigyelő számára úgy tűnhetett volna, országos híresség vagyok. Egy, a harmincas évei elején járó teherautósofőr meg is szakította az útját miattam, ragaszkodott hozzá, hogy közös szelfit készítsünk és lefilmezett, ahogy az országút szélén ballagok. Mindezek után hosszasan és lelkesen magyarázott valamit, látván, hogy nem értem, növekvő hangerővel. Végül, úgy tűnt, rájött, hogy nem süket vagyok, hanem törökül nem tudok. Ma hét darab almát kaptam ajándékba két útszéli gyümölcsárustól és meghívtak egy teára is. Egy harmadik árus is magához invitált, őt azonban tisztelettudóan visszautasítottam, mivel sárgadinnyével kínált, amit utálok. Ezek spontán gesztusok a törökök részéről, nem provokálom ki őket, nem lesem, hol lehet potyázni, ugyanis minden nagyon olcsó, kevés pénzért bőségesen tudok étkezni. Idegenforgalmi vidékeken biztosan nem ilyenek, erre azonban ritka madár a külföldi. Tegnap egy lány szinte megbabonázva nézett vagy egy percen át. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen benyomást tettem volna egy nőre, gondolom, Leonardo di Caprionak lehetnek hasonló élményei.
Ankara óta a táj szinte folyamatosan félsivatagos jellegű, kopár, sziklás hegyekkel, zöld foltokkal források, időszakos vízfolyások, folyók mentén. Bár a hajnalok kifejezetten hűvösek, 10 foknál hidegebb is volt már, a levegő annyira száraz, hogy harmat nincs. Mivel a földet szemmel láthatóan művelik, kell lennie csapadékos időszaknak is, nagy szerencse, hogy az nem most van.”
50. nap – október 20.
Az elmúlt éjszakát Yerköy városában töltöttem, reggel indultam tovább, Yozgat felé. A yerköy-i fogadtatás minden előzetes elképzelésemet felülmúlta, mondjuk nem is volt nehéz, mert semmi extrára nem számítottam. Ehhez képest maga a polgármester, Ferhat Yilmaz jelent meg a kávéházban, ahol üldögéltem, több önkormányzati képviselő, egy újságíró és egy angoltanár kíséretében. Ez utóbbinak különösen örültem, nélküle kézzel-lábbal tudtunk volna csak értekezni. A városka első embere nagy magyarbarát, meggyőződéses turanista, aki biztosított róla, nagy örömére szolgál, hogy vendégül láthat. Én hasonlóképpen éreztem. Miután elmeséltem az utam részleteit, az egyik önkormányzati képviselő felvetette, hogy kerékpárral könnyebb dolgom volna. Ezt elismertem, azt azonban nem árultam el, hogy ha akarnék, sem biciklizhetnék el Ladakhba, mivel nem tudok kerékpározni. Megelőzendő az ilyenkor szokásos kérdést, elárulom a kedves olvasóknak, hogy úszni tudok.
Miután elfogyasztottunk egy fenséges kebabot, a polgármester városnézésre invitált. Az állam akkor esett le, amikor kilépvén a lokálból megláttam, hogy a fekete szolgálati gépkocsi vár bennünket, sofőrrel, aki siet kinyitni nekem a bal hátsó ajtót. Az ajtónyitásos jelenet megismétlődött, amikor megérkeztünk a szállodához, ahol a polgármester nagyvonalúan szobát bérelt nekem. Kicsit lelkiismeretfurdalásom lett, a fülemben csengtek a verssorok: „...nemzedékem legjobbjai is megtanulták, hogy az elegáns szolgálati autóban a jobb oldali hátsó ülés az övék, és érkezéskor természetesen megvárhatnák, amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót és kinyitja nekik az ajtót, de nemzedékem legjobbjai lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat, hiszen erre szegődtek valamikor, és nem veszik igénybe a segítséget, hanem fürgén kiugornak”.
A lelkiismeret szerencsére nem sokáig kínzott, mivel beláttam, a fürge kiugrás elmaradása az én esetemben nem az embertársaim iránti tisztelet hiányának a jele, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy sofőr vezette, fehér bőrüléses hivatali járművel furikázzak. Mielőtt elváltunk volna, a polgármester kijelentette, szívesen lát máskor is. Mivel a visszautat repülővel szándékozom megtenni, ezt nem ígértem meg, ugyanakkor úgy éreztem, nem tudtam kellőképpen megköszönni a vendéglátást. Nem a hiányos angoltudásom miatt, hanem mivel erre nem elegendőek a szavak.
Ma reggel, röviddel azután, hogy elindultam, egy útszéli falatozóba invitáltak be határozott gesztusokkal. Először csak egy teáról volt szó, de rövidesen étel is került az asztalra, amit csak udvariasságból nem utasítottam vissza, ugyanis nem sokkal korábban bőségesen megreggeliztem. Vendéglátóim kurdok voltak, akik kijelentették, hogy a kurdok szeretik a vendégeket. Nekem is úgy tűnt. Ez biztató a jövőre nézve, mert rövidesen főleg kurdok lakta vidékre érek.
52. nap – október 22.
Kezdem visszanyerni a régi formámat, a betegség óta tegnap volt az első nap, hogy 40 ezer lépésnél többet tettem meg, ráadásul a lábam kifejezetten jól bírta. Vasárnap Yozgatban voltam, ahol Metin Özisik várt, aki nyugállományú ezredes, jelenleg pedig a helyi kereskedelmi kamara elnöke. Kommunikációs problémáim nem voltak, hála vendéglátóm fiának, aki angol tanárnak tanul.
Yozgatban nagy megtiszteltetésben volt részem, ugyanis az egyik helyi múzeumban egy történész megajándékozott egy török zászlóval. „Nekünk a zászló szent”, mondta korábban Ahmet barátom, s nem túlzott, a félholdas-csillagos vörös lobogót ugyanis lépten-nyomon látni, nem csak középüléteken, hanem cégek székhelyén, magánházak homlokzatán, lakások ablakaiban.
Tegnap a Sorgun nevű kisvárosba értem, ahol ismét az önkormányzat vendége voltam. Egy kávézóban üldögéltem, s amikor megláttam, hogy megáll előtte egy nagy, fekete autó, amelyből két öltönyös, nyakkendős férfi száll ki, a yerköy-i tapasztalatok alapján már tudtam, hogy értem jöttek. Az 50-es évek borzalmait csak olvasmányaimból és filmekből ismerem, bennem a nagy, fekete autó mostantól kifejezetten kellemes érzéseket vált ki. Sorgunban először az alpolgármesternél viziteltem le, majd a város első emberénél, M. Erkut Ekincinél is.
Az igazi meglepetés később ért, amikor a kocsi ablakából megpillantottam a szállásomat, egy ötcsillagos wellness szállót. A termálfürdők látogatása számomra az élet nem is annyira apró örömei közé tartozik, amikor a mozaikkal kirakott medencében belemerültem a forró vízbe, úgy éreztem, mintha hosszú száműzetés után tértem volna haza, visszataláltam volna az éltető elememhez.
A termálvízben mintha eltűnt volna az izmaimból a sok száz kilométeres gyaloglástól felgyűlt fáradtság, a teljes ellazultság állapotában, szinte újjászületve másztam ki a medencéből. Igazi ajándék volt az az este, köszönöm polgármester úr!
54. nap – október 24.
Tegnap, 23-án a természet nem volt túl kegyes hozzám, egész nap erős ellenszélben haladtam, ami sokat kivett belőlem. Ennek ellenére jókedvűen lépegettem, tudtam ugyanis, hogy a következő, Akdagmadeni nevű városkában várnak rám. Még Yozgatban voltam, amikor a polgármester megbízottja felhívott, hogy meghívjon a településre. Hogy a meghívásnak nyomatékot adjon, később egy WhatsApp üzenetet is küldött, egy rakás fénykép kíséretében, hogy meggyőzzön róla, szép a város, érdemes ellátogatnom oda. Nem kellett sokat győzködnie, főleg, hogy Akdagmadeni egyébként is útba esett volna.
A település határában találkoztam a vendéglátóimmal, akik önkormányzati járművel érkeztek, egy Toyota márkájú, hatalmas, fehér városi terepjáróval. A polgármester, Nezih Yalcin háromfős csapatot bocsátott a rendelkezésemre: a megbízottját, aki a gondoskodni volt rólam hivatott, egy sofőrt és egy tolmácsot. Először a település legjobb éttermébe vittek, utána egy várromot néztünk meg, majd felvittek a hegyekbe, egy közel 2100 méteres csúcsra, ahonnan belátni az egész vidéket.
Akdagmadeni környéke nem a tipikus, kopár közép-anatóliai táj, a várost hatalmas kiterjedésű fenyőerdők veszik körül, olyan, mintha a Székelyföldön lenne az ember. A napot egy kávézóban zártuk le, ahol házigazdáim elmondása szerint Törökország legjobb szalepjét készítik. Ez egy hagyományos ital, melyet egy orchideafajta megszárított és porrá tört szirmaiból készítenek, forró tejjel és fahéjjal. Ma reggel a város látnivalóit mutatták meg, XVII.-XVIII. századi épületeket, egy restaurálásra váró, Bizánc korából való romos templomot, valamint egy mecsetet, mely eredetileg szintén templom volt.
Eljátszottam a gondolattal, milyen fogadtatásban lenne része, mondjuk egy lengyelnek, aki gyalogosan szeli át a Kárpát-medencét. Felkeltené-e a sajtó figyelmét? Bizonyosan. Hát a helyi önkormányzatokét? Meghívnák-e, hogy látogasson el, egy adott településre? Gondoskodnának-e számára szállásról, megetetnék-e?
Mivel nem vagyok lengyel, sosem fogom megtudni, ám vannak kétségeim. Ami a törököket illeti, az a benyomásom, ők a vendégszeretetet, a török-magyar testvériséget komolyan veszik, utóbbit persze csak azok, akik hisznek benne. Számukra ezek többek, mint hangzatos, tetszetős, de valós tartalommal nem bíró jelzők, melyeket előszeretettel aggat magára az ember, nekik a testvériség, a vendégszeretet személyes, kézzel fogható valóság, aminek egyedüli mértéke a tett.
Ma délelőtt, két kísérőm, Mehmet és Kerem azzal vált el tőlem, hogy ezentúl úgy gondoljak Akdagmadenire, mint második otthonomra, visszavárnak.
56. nap – október 26.
Tegnap 46 ezer lépésnél is többet tettem meg, ezzel visszatértem a lábfertőzés előtti szintre. A Yildizeli nevű település közelében járok, ahonnan már csak egy napi járóföld Sivas, egy Kolozsvár méretű nagyváros. Sivasban vár rám valaki, aki el fog szállásolni. Ez megint Ahmet barátom munkálkodásának a gyümölcse, aki hihetetlenül kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, az ő folyamatos segítsége nélkül lényegesen nehezebb lenne az utam.
Tegnap reggel Pazarcik falu iskolájába voltam hivatalos. A meghívás ötletgazdája Kerem volt, akdagmadeni tolmácsom, aki a helyi iskolában tanít, s úgy gondolta, hogy a velem való találkozás érdekes lenne a gyerekeknek, mivel valószínűleg még sosem láttak külföldit, olyat pedig biztosan nem, aki gyalogosan járja be a fél világot.
Igaza volt, a gyerekek már az udvaron tartott reggeli sorakozó alatt leplezetlen kíváncsisággal méregettek, az ebédlőbeli találkozón kérdésekkel bombáztak, a fiúk többsége pedig a hátizsákomat is meg szerette volna emelni. A tanerők szinte ugyanolyan érdeklődőek voltak, mint a tanulók, még ajándékot is kaptam tőlük, egy török lobogót. Ez már a második zászló, amivel Törökországban megajándékoztak, s bár nagy megtiszteltetés, remélem, hogy több nem lesz, a hátizsákom ugyanis már így is épp elég nehéz.
Pazarcik egy 500 lakosú falu, melynek iskolájába további három, valószínűleg kisebb településről szállítják mikrobusszal a gyerekeket. Elképedtem, amikor megtudtam, hogy az iskolának 230 tanulója van, arra gondoltam, odahaza jó, ha tíz, 500 lelkes faluból össze lehet szedni ennyi gyereket. Egyébként nem csak faluhelyen, a városokban is szembeötlő, hogy mennyi a gyerek, a fiatal, a török társadalmat még jó ideig nem fenyegeti az elöregedés, s az ebből fakadó munkaerőhiány.
Az elmúlt napok egyikén, miközben gyalogoltam, megállt mellettem egy kocsi, kipattantak az utasai, s egyikük felvillanyozva kezdte nekem magyarázni, mutogatással könnyítve meg a kommunikációt, hogy látott engem a televízióban, tudja, hogy több ezer kilométert gyalogolok. Ez nagyon meglepett, mivel nincs tudomásom róla, hogy bármely török tévéadó munkatársával szóba álltam volna. Az írott sajtóban jelentek meg rólam cikkek, gondolom az egyik szerző adta tovább az információkat a tévés kollégáknak.
Minden újságíróval tolmács révén értekeztem, kíváncsi vagyok, milyen tévés anyag lett a tulajdonképpen harmadkézből kapott infókból. Arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a román kollégák kreativitásán nem tettek túl, az egyik legnépszerűbb otthoni kereskedelmi adón ugyanis az hangzott el rólam, hogy Forrest Gump módjára Ladakhig fogok szaladni. Értékelem, hogy kinézték ezt belőlem, az igazság azonban az, Enyedtől maximum Tövisig jutottam volna el kocogva, hátizsákkal pedig két kilométer után összeestem volna a fáradtságtól.
57. nap – október 27.
1,866 milliónál is több lépésre, s közel két hónapra volt szükségem, hogy elérjem Sivas városát. Lakóinak számát tekintve ez egy Kolozsvár méretű település, Törökország szívében. A tengerszint felett 1100 méteren terül el, amivel odahaza messze a legmagasabban fekvő város lenne, azonban a hegyes Törökországban ez nem számít kirívónak, még a dobogó közelébe sem lehet kerülni vele.
Lassanként Közép-Anatóliába is megérkezik az ősz. A fák többségén még zöldek a levelek, de a nyár és a jegenye már elkezdett sárgulni, barnulni. A helybeliek elmondása szerint az időjárás egyelőre szokatlanul enyhe, napközben 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, kora reggel azonban határozottan hűvös van, 4-5 fok körüli a hőmérséklet. Mivel megtörténhet még, hogy sátorban kell éjszakáznom, elhatároztam, hogy beszerzek néhány meleg felsőruhát. Futólag szét is néztem a bazárban, s elégedetten nyugtáztam, hogy csakúgy, mint az élelmiszer, a ruhanemű is roppant olcsó, 30-40 török líráért, 6-7 euróért, lehet venni egy jó pulóvert. Elképzelhető, hogy adnák olcsóbban is, azonban lelki alkatomnál fogva határozottan idegenkedem az alkudozástól.
Apropó, árak. Amikor első alkalommal betértem egy török étkezdébe, boldogan konstatáltam, hogy 14 líráért, 2 euróért, kapok egy kebabot, egy adag sült krumplit és egy pohár, ayran nevű erjesztett tejitalt. Ez minimum a duplája annak, amennyit ugyanezért Kolozsváron elkérnek. Azóta rájöttem, hogy először elég drága helyen ettem, ma például 9 lírát, 1,4 eurót fizettem egy nagy adag, zöldséggel körített, kovásztalan kenyérbe csavart, ízletes húspogácsáért. Utána Sivas főterén beültem egy kávézóba, melyet egy középkori kőépület szökőkutas udvarán alakítottak ki. Két kávéért 9 lírát fizettem, kb. 7 lejt, Kolozsvár központjában, egy jobb kávéházban, egy kávé is többe kerül.
Kénytelen vagyok megválni a szandálomtól, amelyet Nagyszeben óta folyamatosan viselek, ugyanis kilyukadt a talpa. Évekkel ezelőtt vettem, potom pénzért, egy sport- és szabadidő termékeket forgalmazó áruházban. Amikor elindultam, reméltem, Isztambulig ki fog tartani. Sok száz kilométerrel tovább bírta, hűséges útitárs volt.
59. nap – október 29.
Megint úton vagyok, Zara városa felé gyalogolok. Tegnap reggel ismét iskolalátogatás volt a program, második sivasi házigazdám, Serdar, aki angol tanár, hívott meg az intézménybe, ahol tanít. Ez alkalommal egy hetedik osztállyal találkoztam. Érdekes volt látni, hogy a javarészt faluhelyen élő, a városszéli iskolába ingázó diákok mennyire felszabadultak, cseppet sem zavartatják magukat az igazgató és két tanár, meg egy vadidegen egyidejű jelenlététől. Húsz percet tölthettem velük körülbelül, ez idő alatt alig győztem válaszolni a kérdéseikre, mindent tudni akartak, mikor és mennyit pihenek, milyen török étkeket szeretek, melyik törökországi város tetszett leginkább, mikor érek célhoz, stb. A közös csoportkép ez alkalommal sem maradt el, sőt autogramokat kellett osztogatnom, amit kissé túlzásnak tartottam, de lévén szó gyerekekről, mindenkinek, aki megkért rá, írtam néhány jó szót. Az angoltudás, jobban mondva nemtudás tekintetében ezek a gyerekek egy szinten állnak azokkal, akiket néhány nappal korábban Pazarcikban megismertem, maximum bemutatkozásra telik tőlük, bár második osztálytól tanulnak angolul. Nem lepett ez meg, ugyanis az öltönyös-nyakkendős-aktatáskás, minden bizonnyal egyetemet végzett ankarai fiatalemberek között is elvétve találni olyat, aki beszél angolul.
Voltam olyan vacsorán, ahol a 18 meghívott értelmiségi, egyetemi- és középiskolai tanárok, újságírók, orvosok, egyetemi hallgatók, színészek közül rajtam kívül egyetlen ember beszélt angolul. Találkoztam olyan, értelmesnek tűnő emberekkel Törökországban, akik a center, city center, internet, wifi szavak hallatán úgy néztek rám, mintha egy pápua törzsi nyelven próbáltam volna velük kommunikálni. Egy városkában egy ismerkedni akaró kamasz a What is this? (Mi ez?) kérdést szegezte nekem. Mivel semmire nem mutatott rá, a társalgásunk megrekedt ennél a megválaszolatlanul maradt kérdésnél. Gondolom, hogy az első angol órán még odafigyelt, utána már nem annyira.
Azok a törökök, akikkel mostanáig Shakespeare nyelvén tudtam értekezni, kevés kivétellel angol tanárok voltak. Mindegyiküket megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy egy gazdaságilag ennyire fejlett országban kuriózumnak számít az angoltudás. A válaszaik egybecsengőek voltak: az oktatás módja teljesen elhibázott, a tanulók fejét nyelvtannal tömik, a vizsgákra készítik fel őket, nem az életre, amit beléjük vernek, az a mindennapokban használhatatlan, halott tudás. Mindez nagyon ismerősen hangzott, s nem csak az idegen nyelvek tekintetében, valószínűleg azért, mert én is jártam iskolába, egyetemre.
Rövid sivasi tartózkodásom során felfedeztem két érdekességet: Rúmi, a nagy középkori misztikus költő kinetikus, forgó szobrát és a hozzávetőleg 900 éves Ulu Cami mecset ferde minaretjét. Előbbi roppant stílszerű, Rúmi ugyanis a keringő dervisek rendjének alapítója volt. Utóbbi szemmel láthatóan ferde, de sokkal kevésbé ismert, mint pisai társa, sőt talán közelebb áll a valósághoz, ha azt írom, szinte teljesen ismeretlen.
60. nap – október 30.
Magam mögött hagytam Zara városát, továbbra is keletnek tartok. Az idő egyre ősziesebb, ma reggel sűrű köd ülte meg a tájat. Hajnalban kifejezetten hűvös volt, ma például 3 fok, de az elkövetkező napokra mínuszokat is jósol a meteorológia. Szerencsére Törökországban a szállás is olcsó, 70-75 lírás, 11 eurós szállodát könnyen találni, de szerencsés esetben már 45 líráért lehet szobát bérelni.
Az utóbbi hetekben sokan kérdezték, mit eszek, milyen a török konyha? Egyik helyi ismerősöm, Kerem, azt mondja, más népek azért esznek, hogy éljenek, a törökök azért élnek, hogy ehessenek. Van ebben a mondásban egy kis költői túlzás, de arra rávilágít, hogy a közös étkezés fontos szerepet játszik a törökök életében.
Odahaza a shaormán és a kebabon kívül alig ismerünk más török ételt, pedig a konyhájuk igazán gazdag és változatos, nekem pedig olyan szerencsém volt, hogy nem csak az éttermi menüvel találkoztam, nyolc napon át ugyanis egy török nagymama házi kosztján éltem.
A leveseik közül nekem a joghurtos lencseleves és a rizsleves a kedvencem, ez utóbbi erősen fűszeres. A kebabhoz leginkább marhahúst használnak, de a messze földön híres yozgati kebabot juhhúsból készítik. Otthon csak rendkívüli körülmények között vagyok hajlandó birkát enni, de el kell ismernem, hogy a yogzati kebab nagyon finom, a juhhúsnak karakteres, kellemes íze van. Az Erdélyben használt ízetlen pita helyett itt annál vastagabb, ízesebb, gyakran olajba mártott kovásztalan kenyérrel szolgálják fel a húst.
A török konyha másik remeke a köfte nevű húspogácsa, amit roston sült zöldségekkel, rizzsel, különféle szószokkal tálalnak. Van lecsójuk is, illetve egy pazar, számomra megjegyezhetetlen nevű egytálétel, aminek húskockák és zöldségek a hozzávalói, melyeket egy kerámia tálban főznek össze. A török pizzaként is emlegetett, pide nevű pékárúba szintén beleszerettem. Ennek tésztája valóban hasonlít a pizzáéhoz, az alakja azonban általában hosszúkás, bár van kerek alakú is. A feltét roppant változatos, lehet sajt, túró, húsos zöldség, de bármi más is, főleg, hogy egyes sütődékben személyre szabott pidét is készítenek, az ügyfél által hozott feltéttel. Az ellenben alapszabály, hogy fafűtéses kemencében készítik, a tésztát a vásárlók szeme láttára gyúrják, nyújtják.
Török barátom, Ahmet szerint a mi gulyásunk is török eredetű, kaszárnyákban, hadjáratok idején főzték, innen a neve is, ku-lás, ami törökül katonák eledele. Nem tudom, tényleg így van-e, mivel a török konyhában jelenleg nincs gulyás jellegű étel, igaz, a hadsereg kondérjaiba egyelőre nem volt alkalmam bekukkantani.
61. nap – október 31.
Kerek két hónapja vagyok úton, s épp ma léptem át a 2 milliós lépéshatárt, egész pontosan 2 023 381 lépésnél tartok. Ami a kilométerszámot illeti, a telefonom közel 1 500-at mutat, ám ennél lényegesen többet tettem meg, az alkalmazás ugyanis egy 170 cm magas férfire van alapértelmezve, én pedig közel 2 méteres vagyok. Ha egy lépésem csak 5 centivel hosszabb az alapértelmezettnél, ennél a lépésszámnál már 100 km az eltérés az én javamra, tehát a valós érték 1 600 km körül lehet.
Jelenlegi tartózkodási helyem ennél messzebb van Nagyenyedtől, ám amikor rámtört a betegség, egy jókora útszakaszt busszal tettem meg Ankaráig, s a nagyvárosokon belül sem gyalogolok. Jelenleg a törökök által Erzindzsánnak ejtett Erzincan felé tartok. Imranlit elhagytam, ez már hegyvidék a javából, az út mindkét oldalán 2 000 méternél magasabb csúcsok magasodnak. Ma egy útépítő munkás ajándékozott meg egy palack ivóvízzel, amire nagy szükségem nem volt, de udvariasságból elfogadtam, tegnap pedig egy kamionos osztotta meg velem sültkrumpliból, sajtból és olivabogyóból álló uzsonnáját. Zarában, mely egy Nagyszalonta, Gyergyószentmiklós méretű városka, találtam egy szállodát, ahol 50 lírába, kb. 8 euróba kerül egy szoba. Tessék megfogózni, az árban reggeli is van. A Gülistan nevű szálláshely sem külalakját, sem berendezését, sem pedig tisztaságát tekintve nem marad el a hazai hasonló létesítményektől. Az egyetlen, de lényeges különbség az, hogy ha Erdélyben arra kérnék egy szállodást, adjon ki nekem 38 lejért egy szobát, minden bizonnyal először körberöhögne, utána megkérne, hogy ne sértegessem, végül pedig megadná a pszichiátere telefonszámát, hogy kezeltessem magam nála. Egyébként Zarában nem ez a legolcsóbb szálloda. Tegnap számomra végérvényesen megdőlt az a városi legenda, hogy a külföldiek könnyen összetévesztik Budapestet Bukaresttel. Két huszonéves török szeretett volna barátkozni velem, mikor meghallotta, hogy magyar vagyok, egyikük azonnal rávágta: Brüsszel. A másik sem adta alább, Modric, mondta. Értékeltem a jószándékukat, bár a tárgyi tudásukat lehetne még fejleszteni.
63. nap – november 2.
Megérkezett hozzám a tél, illetve megérkeztem én a télbe. Tegnap éjjel havazott, ráadásul Erzincanhoz közeledem, amely Törökország leghidegebb vidékének számít. Szinte egész nap csípős oldalszélben haladtam, ugyanakkor a fehér hegyoldalak, a havas fenyvesek látványa határozottan jólesett a lelkemnek. Ennek az utazásnak az alapvető nehézsége nem a jellegéből, hanem a léptékéből adódik, nem abból, hogy napi harmincegynéhány kilométert gyalogolok, hanem, hogy 1 600 km megtétele után még beláthatatlan távolságra van a cél. Hogy ezt kezelni tudjam, hogy ne váljon demoralizálóvá, ugyanazt a módszert alkalmazom, amely a kilenc hónapos sorkatonai szolgálatot is elviselhetővé tette. Akkor, a szolgálati idő elején, sosem a hosszú hónapok múlva esedékes leszerelésre gondoltam, hanem közeli, kézzelfoghatóbb dolgokra: az ősz beálltát, a levelek sárgulását, hullását vártam, utána pedig a karácsonyi szabadságot. Hasonlóképpen, most sem fantáziálok Ladakhról, még Indiáról vagy Pakisztánról sem, nem is tervezem az utazás későbbi szakaszait. Jelenleg azt várom, hogy megérkezzem Erzincanba, az attól hatnapi járóföldre levő Erzurum is eszembe szokott jutni, a legtávolabbi objektum pedig, amely képes megragadni a képzeletemet, egyelőre az Ararát.
Elképesztő, mennyit vagyok képes megenni, főként, hogy egyébként nem vagyok nagyétkű. Egy átlagos napon elfogyasztok két veknit, tetemes mennyiségű felvágottat és húst, utóbbit általában sülve, mellé zöldséget nyersen, grillezve vagy savanyúság formájában, gyakran némi pékárut, illetve édességet, baklava formájában, két mandarint, s mindezt leöblítem két liter ayrannal, ami egy erjesztett, folyékony tejtermék. Bár bőségesen étkezem, az indulás óta lefogytam vagy 4 kilót, a pocakkezdeményem eltűnt. Tegnap még ősz volt Gyakran előfordul, hogy reggelente állati éhséget érzek, gyomorszaggatót, olyat, amilyet utoljára, ha emlékeim nem csalnak, a 80-as évek végén tapasztaltam, amikor egyszer 24 órán át nem tettem ételt a számba. Megkockáztatom, akkor sem szednék fel plusz kilókat, ha napi öt McDonald’s-os Big Tastyt ennék meg. Kacérkodom a gondolattal, hogy utam végeztével, amikor majd visszatérek a polgári létbe, étkezési tanácsadási guruként keressem majd a kenyeremet, önmagam megfigyelése révén páratlan reveláció birtokába jutottam ugyanis: az egészséges emberek azért híznak el, mivel a kelleténél többet esznek, ellenben kevesebbet mozognak. Ezt a korszakos felismerést jó pénzért fogom megosztani a karcsúsodni vágyókkal. Ügyfeleimnek, képességeik, lelki alkatuk függvényében kétféle tanácsot adok majd: egyen 25 százalékkal kevesebbet és mozogjon 25 százalékkal többet, vagy tartsa a korábbi fejadagot, és mozogjon 50 százalékkal többet. Szerintem az én iskolám is lesz annyira sikeres, mint a fitness-konyha.
Tegnap első alkalommal ettem igazi, keleti módra. Egy jókora autóbontó telep mellett haladtam el, mikor láttam, hogy valaki integet nekem, energikus mozdulatokkal invitál be egy épületbe. Odabent hat férfi ült körül egy asztalt, kanalazott és mártogatott egy hatalmas átmérőjű lábosból valami sárgás-zöldes kását. A főnök leültetett és a kezembe nyomott egy kanalat, én pedig nekiláttam a fűszeres és ízes ételnek, melyről most sem tudom, hogy miből készülhetett. Asztaltársaimnak gyerekkorukban biztosan nem gyakran mondta az anyukájuk, hogy evés előtt kötelező a kézmosás, úgy tűnt, ahogy letették a szerszámot, azon nyomban neki is láttak az ebédnek. A higiénia hiánya nem vette el az étvágyamat, elvégre az immunrendszert sem szabad hagyni eltunyulni. Korábban többen, olyanok, akik Törökországban élnek, óvva intettek tőle, hogy csapvizet igyak, s nagyon csodálkoztak, mikor mondtam, hogy kizárólag azt iszom, az emésztésem pedig sosem volt jobb, mint az elmúlt két hónapban. Azt hiszem, jobb, hogy nem voltak szemtanúi a tegnapi ebédnek.
64. nap – november 3.
Megérkeztem Erzincanba, az egykori kelet-anatóliai örmény városba, ahol napjainkban már nyomuk sincs egykori lakóinak. A város nem bővelkedik látnivalókban, a természeti környezete ellenben pompás, impozáns, hósipkás hegyek veszik körül. Azt hiszem, mi, közép-kelet-európaiak, miközben arra várunk, hogy az életszínvonalunk elérje a német, de legalább az osztrák szintet, ami szinte biztos, hogy az elkövetkező fél évszázadban úgysem következik be, nem igazán tudjuk értékelni a békét, amelyben élünk. Törökország területére közel 100 éve nem lépett idegen hadsereg, az ország mégis folyamatosan harcban áll, ami a nyugati részeken nem, vagy csak alig-alig érződik, Erzincan környékén azonban már szembeötlő. A világ legnagyobb, saját országgal nem rendelkező népét alkotó kurdok tömegesen élnek Kelet-Anatóliában, s évtizedek óta harcban állnak a török állammal. Az első kurd felkelés még a 20-as években, Musztafa Kemál Atatürk idején robbant ki, az utóbbi évtizedekben pedig az Európai Unió által is terrorista szervezetként számon tartott Kurd Munkáspárt, a PKK küzd a központi kormányzat ellen. A PKK néhány éve fegyverszünetet hirdetett, ám a török fegyveres erők folyamatos készültségben vannak. Amikor az Erzincan közelében levő Kemah településre indultam, hogy megnézzem az ottani középkori várat, először a város határában láttam egy, az út szélén lesben álló páncélozott harci járművet. Az út során három további ellenőrző pont mellett haladtam el, az egyik valóságos erőd volt, szögesdrótkerítéssel, azon belül vastag betonelemekből épített védőfallal, őrtoronnyal, állig felfegyverzett őrséggel, az őrök pedig, bár nem paranoiásan gyanakvók, de éberek. Az egyik ellenőrző pontnál szóba elegyedtem az egyik rendőrrel. Miközben beszélgettünk, egyik társa, egy, a mellkasán kereszteződő töltényhevedereket viselő, géppuskás katona, kiszúrta, hogy lóg valami az övemen. Szólt a rendőrnek, hogy ellenőrizze a gyanús tárgyat. Amint meglátták, hogy bicska, nem érdekelte tovább őket, zavartalanul folytathattuk a beszélgetést. Szemmel láthatóan nem bicskás emberektől tartanak. Elmondásuk szerint nappal biztonságos a környék, éjjel ellenben nem az, az általuk következetesen terroristáknak nevezett partizánok most is aktívak.
Elhaladtam egy kisebb emlékmű mellett is, amelyre a környéken elesett katonák nevei vannak felvésve, volt vagy egy tucat. Azt, hogy hány kurd gerilla esett el az összecsapásokban, nem tudom, nekik nem állítottak emlékművet.
65. nap – november 4.
Törökország, bár hagyományaiból fakadóan az iszlám világ része, az Európán kívüli muszlim országok közül minden bizonnyal a legnyugatiasabb jellegű. Ez döntő módon az első török köztársasági elnök, Musztafa Kemál Atatürk munkálkodásának tudható be, aki alapvetően átformálta, radikálisan modernizálta az országot. Atatürk nélkül a mai Törökország valószínűleg nem sokban különbözne Irántól. Az európai kultúra hatása az ország nyugati felében és a nagyvárosokban mutatkozik meg leginkább, kelet felé haladva egyre gyengül a nyugati befolyás, egyre dominánsabb az iszlámban gyökerező hagyományos török kultúra. Ez nagyon jól tetten érhető a nők öltözködésében. Hétköznapi viseletük alapján a török nőket négy kategóriába lehet besorolni megfigyeléseim szerint. Az első kategóriába tartozók öltözködése semmiben nem tér el az európai normáktól, legfeljebb valamivel kevésbé kihívó, bár még a konzervatív városnak számító Sivasban is láttam a hasát, köldökét közszemlére tevő fiatal nőt, Isztambulban pedig olyan dekoltázst, amely Európában is figyelemfelkeltőnek minősülne. A második kategória tagjai szintén nyugati divat szerint öltöznek, ám a hajat és a nyakat eltakaró kendőt viselnek. A harmadik kategóriába tartozók hosszú ruhát hordanak, amely lehet színes, mintás, akár karcsúsított is, alóla pedig gyakran farmer látszik ki és márkás szabadidő cipő. A negyedik csoportot a burka vagy más néven csador viselői alkotják, kiknek csak a szemük látszik ki a zsákszerű viseletből, mely jellemzően fekete színű. Törökországi utam kezdeti szakaszán, Ankarát is ideértve, két burkás nőt láttam, azóta már jó párat, de Erzincanban is, bár már igencsak keleten van, elenyésző kisebbséget alkotnak. Isztambulban, Ankarában és a nagyobb nyugat-törökországi városokban az első kategória dominál a népesség egészén belül, 30 év alatt pedig nagy többséget alkotnak. Sivasban már valószínűleg a második, az európai stílust a kendővel kombináló csoport a legszámosabb, Erzincanban pedig egyértelmű, hogy a kendőtlenek kisebbségben vannak, de az arányuk eléri a 25 százalékot. A négy kategória részaránya markánsan változik nem csak térségenként, hanem az életkor s az anyagi, társadalmi helyzet függvényében is. Az idősebb korosztály inkább keleties módon öltözik, de a hagyományos viseletet nem feltétlenül kényszerítik rá a következő generációra, gyakran lehet látni az utcán olyan anya-leány párokat, ahol csak előbbi visel kendőt.
Ankarában, amikor egyetemek, kollégiumok környékén sétáltam, feltűnt, hogy a fiatal nők 95 százaléka fedetlen fővel jár, ellenben a város szegény negyedében minden nő kendőt viselt. Plázában felülreprezentáltak a nyugatiasan öltöző nők, a bazárban ellenben a fejkendősök. A hagyományhoz való eltérő viszonyulás nem emel falakat a nők közé, megszokott látvány, hogy két barátnő közül az egyik fejkendős, a másik pedig nem. Ami a férfi-nő kapcsolatot illeti, több ismerősöm kifejtette nekem: az iszlám szigorúan szétválasztja a nemeket, a szabadidő közös eltöltése sem lehetséges szigorú felügyelet nélkül. Feltételezem, hogy sokaknak van ilyen elképzelésük, ami igaz lehet egyes muszlim országokra, de köszönőviszonyban sincs a török valósággal. A városokban a fiatal fiúk és lányok együtt lógnak, megszokott látvány a randizó pár. Többször láttam, ahogy nyilvános helyen egy-egy fiatal férfi igencsak szenvedélyesen puszilgatja fejkendős párját, akinek ez szemmel láthatóan nincs ellenére, de a jelenet a környezetükből sem vált ki semmiféle reakciót. A törököknek egyébként szűk az intim terük, közel mennek egymáshoz, szívesen érnek hozzá a másikhoz. Egy ismerősöm mesélte, frászt kap attól, hogy társaságban, a lányok már a legelső találkozáskor búcsúpuszit adnak a fiúknak és viszont, mivel ő nem tipikus török, a testi kontaktust felületes ismeretség esetén nem szereti. A kelet-törökországi falvakban azért valószínű, hogy kevesebbet puszilóznak a fiatalok, arrafelé még előfordul, hogy a családtagok megölik a megesett lányt, amiért szégyent hozott a családra. Egyik vendéglátóm ismer olyan kelet-törökországi nőt, aki, mivel félti az életét, évek óta titkolja a családja elől, hogy házasságon kívüli kapcsolatból szült gyereket. A gyermekkel egy nyugat-törökországi nagyvárosban él, ahol senkit sem zavar a rendezetlen családi állapota. Egy barátom szerint elfogult vagyok a törökök javára, ám szerintem ez nem igaz. Gyalogos vándorként járni Törökországot pompás dolog, ám ha nő lennék, akkor egész biztosan nem itt, hanem valamelyik nyugat- vagy észak-európai országban szeretnék élni.
67. nap – november 6.
Tegnap, november 5-én 36 kilométert tettem meg, ráadásul még el sem fáradtam, úgy istenigazából. Azt hiszem, néhanapján menne a 40 km is, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, meg aztán egy több ezer kilométeres távnál az a pár kilométeres plusz igazán nem oszt, nem szoroz.
A Tercan nevű városkához közeledek. Megfürödtem az Eufráteszben, amit itt Firatnak hívnak. Nem volt éppen igazi fürdés, csak deréktől fölfelé mosakodtam meg, pedig szívem szerint megmártóztam volna, de a körülmények nem voltak kedvezőek, a levegő hőmérséklete 10 fok, a víz pedig jéghideg volt.
Kelet-Törökország hegyei között az Eufrátesz még elég jelentéktelen folyócska, ahol megmártóztam benne, ott nem szélesebb, mint a Szamos Kolozsvárnál, nem sejteti, hogy pár száz kilométerrel odébb már tekintélyt parancsoló folyam, melynek partjain az emberiség legősibb civilizációinak bölcsője ringott.
A Nyugaton Romániához kapcsolódó sztereotípiák egyike sokáig a kóbor kutya volt, napjainkban azonban sokkal inkább Törökország a kóbor ebek országa. A nagyvárosok és a falvak egyformán tele vannak szabadon csatangoló, javarészt nagy termetű kutyákkal. Ahmet barátom esküszik rá, hogy békések, sosem támadnak emberre, s nekem is ez a tapasztalatom, ám olyasvalaki számára, aki fél a kutyáktól, vérfagyasztó lehet egy ilyen falkával való találkozás. Legtöbbjükről lerí, hogy a világ leghatalmasabb termetű fajtái közé tartozó anatóliai juhászkutya, a kangal vére folyik az ereikben. Jó természetű, inkább tartózkodó, mint agresszív állatok. Némi ennivaló árán párral sikerült összebarátkoznom, egyiküknek, egy impozáns termetű hímnek, hosszú, éles és hegyes szegekkel kivert nyakörve volt, hogy a farkasok ne haraphassák át a torkát. Lehet olvasni, hallani arról, hogy a muszlimok megvetik a kutyát, tisztátalan állatnak tartják. A törökökre nagy általánosságban ez nem igaz, Isztambulban itatókat, szárazeledelt raknak ki nekik az utcára, a testes ebek ott hevernek az utca közepén, a járókelők pedig tökéletes lelki nyugalommal kerülgetik őket.
Ma Zoltán és Attila összetalálkoztak egy kisvárosi kifőzdében. Zoltán én voltam, Attila pedig a szerény lokál török tulajdonosa. Mivel a törökök a hunok rokonainak tartják magukat, az Attila név viszonylag gyakori. A mai már a harmadik Attila, akivel Törökországban megismerkedtem, az első a Török Világ Alapítvány egyik munkatársa, a második pedig Isztambul Bayrampasa kerületének polgármestere volt.
68. nap – november 7.
43 362 lépéssel ma több mint 35 kilométert sikerült magam mögött tudnom. Askale városában vagyok, a helyi Grand Hotelben szálltam meg. A neve határozottan fellengzős, mivel egy teljesen átlagos konfortszintű létesítményről van szó, egy szoba ára itt is 8 euró. Szerencsém van a török szállodai árakkal, ugyanis kizárt, hogy sátorban aludjak, éjszakánként – 5 fok körüli a hőmérséklet. Miközben a leállósávban bandukoltam, adott pillanatban arra gondoltam, bemegyek az utamba kerülő első boltba, és veszek egy üveg vizet, mert érzem, hogy kezdek kiszáradni. Pár száz lépés múlva az aszfalton heverő, telinek látszó, negyedliteres ásványvizes palackra figyeltem fel. Megvizsgáltam, nem volt felbontva. Ha pénzt találok a földön, szinte mindig ott hagyom, arra gondolván, valakinek másnap nálam nagyobb szüksége lehet rá, ezt azonban felvettem, az utolsó cseppig kiittam. Az isteni gondviselés megnyilvánulása volt, a jó karmám gyümölcse vagy csupán szerencse? Agnosztikusként úgy döntöttem, nem foglalok állást a kérdésben, maga a történés azonban kedvemre való volt.
Ma ismét láttam egy autót, melynek a motorházára a török lobogó volt felfestve. Ez már minimum a harmincadik ilyen jármű, amellyel találkozom, nem számolva azokat, amelyeken kis méretben, az egyik első lámpa felett ékeskedik a félholdas zászló. Odahaza még nem láttam olyan autót, amire a román zászló lenne felpingálva, pedig tavaly centenáriumi év volt, nem is hiszem, hogy létezik ilyen. Közép-Európa bármely országában valószínűleg közröhej tárgya lenne egy nemzeti színűre festett autó, Nyugat-Európában meg pláne. Még a trikolórmániás Funarról sem tudom elképzelni, hogy piros-sárga-kékre festette volna a kocsiját, pedig ő igazán nem fogta vissza magát, ha a román nemzeti színekről volt szó. A törökök többsége szerintem sem nevetségesnek, sem pedig giccesnek nem találja a zászlóval kidekorált motorháztetőt, igazán nem visszafogottak, amikor a hazafias érzéseik kinyilvánításáról van szó. Sivasban egyik reggel arra figyeltem fel, hogy a gyalogosok hirtelen, mintegy vezényszóra megállnak az utcán, némelyek vigyázzba is vágják magukat. Kis időbe telt, mire rájöttem, a számomra kissé meghökkentő jelenet kiváltója az volt, hogy a közeli iskola udvarán a tanulók a himnuszt énekelték. Ezt is nehezen tudom elképzelni egy európai város utcáján.
69. nap – november 8.
Ma nehéz napom van, kifejezetten fáradtnak érzem magam, nem is annyira fizikailag, hiszen 14 óráig már 26 kilométernél többet tettem meg, ami nem rossz teljesítmény, hanem pszichésen. Az Ilica nevű városka felé tartok, ahonnan már csak egy ugrás Erzurum, tulajdonképpen ez tartja bennem a lelket. Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, verőfényes nap, még nehezebb lett volna minden, nem csodálom, hogy a napos, meleg országok lakói általában boldogabbak, mint az északiak.
Néhány nappal korábban szinte elvesztettem a telefonomat. Egy kisvárosban, egy gázpalackokat forgalmazó cég eléggé hevenyészett irodájában érdeklődtem, tudnak-e valami olcsó szállodáról, s rövid időre rá a két munkatárs egyike már fuvarozott is teherautóval a szállásomra. Mikor célhoz értünk, eszméltem csak rá, hogy a telefonom nincs a zsebemben, az irodában felejtettem. A visszaúton a sofőr, egy fiatal török, szinte végig átszellemülten énekelt egy dalt, melynek szövegében refrénszerűen ismétlődött az Allah Akbár. Az „isten nagy”- jelentésű arab kifejezés néhány éve a médiában is viszonylag gyakran hallható, mivel az öngyilkos merénylők gyakran ezt a kiáltást hallatva támadnak. A veszélyérzet egy pillanatig átfutott az agyamon, de gyorsan el is ült, ezért aztán, meg talán mivel nagyon ritkán nézek bugyuta hollywoody-i akciófilmeket, nem ugrottam ki a mozgó autóból. Arra gondoltam, sosem ártunk szándékosan olyan embernek, akin nem sokkal azelőtt segítettünk, lévén ő nemeslelkűségünk szemtanúja és élő bizonyítéka. Márpedig ki ne akarna jó ember lenni? Igazam lett, nem csupán tútéltem az utazást, de a telefonomat is visszakaptam. Az Allah Akbározó török barátságosan köszönt el, a hangja pedig, túlzás nélkül, gyönyörű volt.
Szintén a napokban történt, hogy miközben gyalogoltam, nem messze tőlem megállt egy személyautó, kiszállt belőle egy idősödő férfi és egy öl almát ajándékozott a másik menetirányban igazoltató két közúti rendőrnek. Bár nem hallottam, mit beszélnek, az volt a benyomásom, nem ismerték egymást korábbról. Utána az én kezembe is nyomott három almát, ropogósak voltak, savanyúak, pont olyanok, amilyeneket szeretek. Kizártnak tartom, hogy odahaza egy ismeretlen autós gyümölcsöt adjon rendőrnek, hacsak nem megvesztegetés szándékával, bár arra megfelelőbb a készpénz. A törököknél az egyenruhások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint nálunk, lehet, meg is érdemlik.
Egy falucskában az egykori brassói traktorgyárban készült munkagépre figyeltem fel. Egy ház előtt volt leparkolva, úgy tűnt, használatban van. Eltelhetett már vagy harminc év, mióta kikerült a szerelőcsarnokból, strapabíró jármű lehet. A traktor még dolgozik, miközben az üzemnek már hírmondója sincs, lakópark vagy bevásárlóközpont épült a helyén, ha jól tudom. Nem sírom vissza a régi rendszert, az egykori kommunista gazdaságról sincs jó véleményem, de pár gyárat, köztük a brassóit, lehet, hogy hiba volt felszámolni.”
72. nap – november 11.
Ma egy kis időutazást tettem, köszönhetően az Erzurumban működő iráni konzulátusnak. Iráni vízumot online is lehet igényelni, nekem azonban nem sikerült, ezért voltam kénytelen a diplomáciai kirendeltséghez fordulni. Vagy háromnegyed órás üldögélést követően, mely idő alatt nem úgy tűnt, mintha az ügyfélszolgálati munkatársak keze alatt égne a munka, egy megnyerő külsejű úriember végre hajlandó volt velem szóba állni, s kezembe nyomva egy névjegyet, rövid úton el is irányított valakihez, mondván, ő majd a segítségemre lesz. Utóbb rájöttem, az úgynevezett segítőm online vízumot fog nekem beszerezni, természetesen felárral, aminek egy része, gondolom, a konzulátusi munkatárs zsebébe vándorol majd.Internetes források szerint a vízum hivatalos ára 70 euró, az én emberem azonban először 120, majd 90, később 100, illetve 110 dollárt válaszolt azt firtató kérdéseimre, mennyit kell fizetnem a belépési engedélyért, az ő szolgálatait is beleértve. A 90-es évek romániai gyakorlatát juttatta eszembe az eljárás, persze, akkoriban a keresett, amerikai, német vízumok beszerzése fejében nem 40-50 dollár aprópénzt, hanem állítólag kemény ezreseket kértek el a követségek román alkalmazottai.Egy török idegenforgalmi portálon azt olvastam, hogy épített örökségét tekintve Erzurum Rómával és Barcelonával áll egy szinten. Az Örök Várossal való összehasonlítás kínosan túlzó, azonban tény, hogy Erzurumban kellemesen el lehet tölteni két napot, gyönyörű épületei vannak a szeldzsuk korból, a legrégebbi a XII-ik században épült. A vendéglátóipar tekintetében szintén nem kell szégyenkeznie a városnak.Karavánstzeráj hangulat az erzurumi lokálban (Maszol.ro)Jó pár kávéházban, bisztróban, étteremben jártam már életemben, de a leghangulatosabbnak ezidáig a Tahiri Erzurum Evleri nevűt találtam. Egy hatalmas, régi lakóházban rendezték be, mely tele van korabeli használati tárgyakkal, karavánszeráj hangulatot kölcsönözve neki. Erzurum kulináris büszkesége a cag kebab nevű juh- és bárányhúsból készült nyársonsült, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig nem a birka a kedvencem.Múlt héten misét mondtak értem, pontosabban az utam sikeréért, az Orsolya-rend nagyváradi templomában. Különösen kedves gesztus volt ez számomra, mivel a rend egykori zárdájában működő, jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumba jártam négy, felejtehetetlen éven át. Sosem gondoltam, hogy valaha misézni fognak értem, főleg, hogy az egyházhoz fűződő viszonyom a legnagyobb jóindulattal is csupán formálisnak mondható, kimerül abban a tényben, hogy szülővárosom egykori székesegyházában, a Szent László templomban kereszteltek meg. Az otthoniak figyelme, érdeklődése sokat jelent a számomra. Miután megírtam, lekopott a szandál a lábamról, többen érdeklődtek, van-e pénzem új lábbelire, azt követően pedig, hogy pszichés fáradtságra panaszkodtam, rengeteg bátorító, biztató üzenetet kaptam. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok egyedül az úton.
74. nap – november 13.
Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg az iráni konzulátus kiadja a vízumomat, ha majd meglesz, visszautazom Erzurumba. Pasinler felé haladok. Mostanáig nem írtam a törökországi közlekedésről, pedig érdemes. Az első napokban az volt a benyomásom, hogy itt ugyanaz az elv érvényesül, mint Nápolyban és Grúziában, vagyis a közlekedési szabályokat a forgalom valamennyi résztvevője javaslatnak, azok betartását opcionálisnak tekinti, s mindezt a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével. Igaz, hogy a lámpa piros, de kit érdekel?
Isztambulban döbbentem rá, hogy ez csak részben igaz: a gépkocsivezetők tartják magukat a szabályokhoz, a közlekedési rendőrség pedig éberen ellenőrzi azok betartását, a gyalogosoknak ellenben szabad kezük van, azt csinálnak, amit csak akarnak. Ennek a kettős mércének számtalanszor voltam a szemtanúja, a gyalogosok bárhol átkelhetnek az úttesten, akár rézsútosan is, lavírozhatnak a gépkocsik között, a zebrát piros jelzés esetén is használhatják, s mindezt a közlekedésrendészet munkatársainak az orra előtt. A „Kisfiam/kislányom, megvárjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán szétnézünk, s csak utána megyünk át” mondat a legtöbb török családban valószínűleg sosem hangzik el, ugyanis kisgyerekes, babakocsit toló anyák, látszólag teljes lelki nyugalommal lépnek az úttestre, akkor is, ha piros, feltéve, ha épp nem jön semmi, s hasonlóképpen jár el mindenki, a jólöltözött hipszter éppúgy, mint a csadorba burkolt nénike.
Törökországban STOP tábla nincs, DUR tábla ellenben van. A gyalogosok számára a török KRESZ egyetlen mondatban foglalható össze: Bármit megtehetsz, ami a testi épségedet nem veszélyezteti. Két török ismerősöm is mondta, hogy a gyalogosok megrendszabályozása már kormányszinten is téma volt, s meg is született a döntés az ügyben, a személyes tapasztalatom azonban az, hogy a rendőrség egyelőre nem siet azt gyakorlatba ültetni. Mindenki ott kel át, ahol épp kedve tartja. Ugyanakkor az autósokat sem kell félteni, az előzékenység és az udvariasság szavak nem szerepelnek a szótárukban, s ahogy kelet felé haladunk, úgy válnak egyre fegyelmezetlenebbekké. Sivasban és Erzincanban még általában betartják a jelzőlámpa jelzését, Erzurumban azonban már semmi meglepő nincs abban, ha a pirosat figyelmen kívül hagyva robognak át a gyalogátkelőn, az előnyszabályt pedig csak hírből ismerik.
Törökországi tartózkodásom hét hete alatt egyetlen alkalommal láttam olyat, hogy egy gépkocsivezető előzékenyen átengedett egy gyalogost a zebrán, olyan kereszteződésben, ahol nem volt lámpa, mely viselkedés a helyi autóstársadalomban, gondolom, súlyosan deviánsnak minősül. Gyalogos az úttesten, menetiránnyal szemben. Erzurumban elmegy. Egyik házigazdám, aki öt éven át Németországban élt, s nagy híve és csodálója a német szabálytiszteletnek, miután hazaköltözött, eladta az autóját, nem bírta ugyanis az itteni vezetési stílussal járó stresszt. Megértem, bár ezen a téren én jobban kedvelem a török modellt.
75. nap – november 14.
Nem hagytam ki Pasinler várát Továbbra is kelet felé haladok, most épp Horasan a legközelebbi úticélom. Ma újabb jelképes mérföldkőhöz értem, a szó szoros és egyúttal átvitt értelmében is átléptem a 2,5 milliós határt, egészen pontosan 2 508 101 lépést tettem meg indulásom óta, ami hozzávetőleg 2 000 kilométernek felel meg. Jelenleg épp az egykori selyemúton haladok, melyet törökül Ipek Yolunak hívnak. Az útvonalam nagyjából Erzurum és az iráni Tebriz közötti szakaszon esik egybe a hajdani legendás kereskedelmi úttal, melyen karavánok szállították a selymet és más árucikkeket Kínából Európába. Marco Polo óta nagyot változott a selyemút, a menetirányonként kétsávos, kifogástalan minőségű aszfaltburkolaton karavánok helyett főleg kamionok közlekednek, sok köztük az iráni rendszámú, hiszen közeledek a határhoz.
A személygépkocsi-forgalom lényegesen kisebb, mint odahaza, egy hasonló kaliberű műúton, mivel Törökországban, a rájuk kivetett luxusadó miatt az autók drágábbak, mint az Európai Unió tagállamaiban. Használt autókat be lehet hozni az országba, de olyan horribilis adókat és illetékeket kell fizetni utánuk, hogy nemigen éri meg, ezért aztán a gépkocsipark viszonylag modern.
Tegnap egy országút melletti panzióban szálltam meg, egy szoba a szokásos 8 euróba került. Miután kifizettem, a tulajdonos, aki éppen ebédelni készült, két munkatársával közösen, a Yemek! felszólítással egy székre mutatott. Nem mondtam nemet, mivel a yemek azt jelenti, egyél. Biztos vannak olyan, a higiéniára nagy gondot fektető emberek, kiknek a gyomrát felkavarta volna közös étkezésünk látványa, az előétel ugyanis savanyú káposztából és tejfölből állt, utóbbit mindannyian ugyanabból a tálkából kanalaztuk, márpedig úgy enni tejfölt, hogy az ember ne nyalja le a kanalát, szinte lehetetlen. Az én étvágyam nem sínylette meg az egy tálból történő tejfölözést, szerencsére, mivel a káposzta után leves, majd olyan túrós csusza következett, amilyennél nagyanyám se csinált jobbat, pedig értette ő is a módját. Utóbbit, természetesen szintén egy nagy, közös tálból fogyasztottuk el.
Mivel bármiféle erődítmény szinte delejesen vonz, nem tudtam elhaladni Pasinler büszke vára alatt úgy, hogy meg ne nézzem. Mivel a török kormány blokkoltatja a Wikipédiát, nem tudtam semmiféle érdemi információt szerezni arról, milyen korból származik, illetve kik ellen kellett védelmet nyújtania a sziklára épült erősségnek. Ahogy nézegettem, az volt a határozott érzésem, ostrom esetén védő szerettem volna lenni, nem támadó.
77. nap – november 16.
„Aki 30 felett van, sose kerüljön 30 alá” – mondta, jobban mondva írta ma reggel egy barátom viccelődve, a napi, kilométerben kifejezett teljesítményemre célozva. Meg is felelek ennek az irányelvnek, bár három napja hűléssel küszködöm, ami – nagy meglepetésemre – a teljesítőképességemet nem befolyásolja. A jó tanácsokat előre is köszönöm, gyógyszert pedig szedek. Eleskirt városa felé közeledem, onnan pedig már nagyon közel van Agri, rövidesen látszani fog az Ararát. Gyaloglás közben bőven van időm gondolkodni, s eltűnődtem azon, hogy akár más módon is utazhatnék Ladakhba. Választhattam volna a távolsági tömegközlekedést, mehetnék repülővel, busszal, vonattal. Mint opció, ez fel sem merült bennem, mégpedig azért, mert ha az utazás nehézségi fokát egy 0-tól 10-ig terjedő skálán kellene meghatároznom, akkor ez a változat nálam 1-es fokozatú lenne, márpedig én kihívásra vágytam. Jogosítványom nincs, kerékpározni pedig nem tudok, ezért a személygépkocsi, motorkerékpár és bicikli sem jöhetett szóba. Az autóstop ellenben lehetett volna alternatíva, azonban, hiába van benne kaland és bizonytalanság, nem éreztem volna elég nagy kihívásnak. Az én skálámon a stoppolásos utazás nehézségi szintje 4-es. A hónapokon át tartó gyaloglás, egyedül, nagy csomaggal a hátamon, számomra az optimális nehézségi szint, igazi kihívás, de vállalható, élvezhető, a skálámon 8-nak felel meg.
Mi lenne a 10-es szint? Az, ha kizárólag gyalogosan haladnék, járműre semmilyen körülmények között nem ülnék fel, sem betegség, sem extrém fáradtság, sem ennivaló vagy ivóvíz hiánya esetén, de biztonsági megfontolásból sem, például háborús övezetben. Ez nekem túlságosan kalandos volna, ilyesmire nem vállalkoznék.
Szeretnék tisztázni egy félreértést, az a benyomáson ugyanis, sokan azt gondolják, számomra ez az utazás egyfajta küldetés, misszió. Erről szó sincs, semmiféle küldetéstudatot nem érzek, nem gondolom, hogy egy nagy, nemes cél érdekében rónám a kilométereket. Kizárólag azért indultam útnak, mert kedvet éreztem hozzá, azt gondoltam, örömömet lelem majd benne, s mostanáig nem is csalódtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne benne rengeteg erőfeszítés, kínlódás, nehézség, de összességében mégis élvezetes. A motivációm ugyanakkor tulajdonképpen önös, lényegében a magam kedvéért járom ezt a hosszú utat. Természetesen, ha bárki számára érdekes, izgalmas, esetleg elgondolkodtató vagy inspiráló, amit csinálok, az számomra öröm és nem várt elégtétel. Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoztam ezzel a vallomással, de a valóságot, ha kiábrándító is, értékesebbnek tartom az illúzióknál. Elég sokan kérdezték tőlem, miért épp Ladakhba megyek, miért nem Dardzsilingbe, ahol Kőrösi nyugszik. Számomra a sírok nem sokat jelentenek, azt gondolom, mindabból, ami egy emberi lényből fontos, semmi nem kerül a földbe vagy egy márványlap alá. Kőrösi életében Dardzsiling nem játszott fontos szerepet, teljesen véletlenszerű volt, hogy épp ott érte a halál, ugyanúgy meghalhatott volna Kalkuttában is vagy bárhol máshol. Amikor Kőrösön jártam, megnéztem Csoma szülőfaluját, a telket, melyen a családi ház állt s az emlékmúzeumot, kicsit olyan élményem volt, mintha zarándokúton lennék, egy dardzsilingi utazás ellenben nekem csak turizmus volna. Nagyenyed is óriási jelentőségű hely Kőrösi életútján, azonban meglátásom szerint a csúcspont Ladakh, az ott megszerzett tudás tette őt az egyetemes tudomány jeles alakjává, a tibetológia megalapítójává. Egyébként, bár közel három évtizede gyakorlom a tibeti buddhista meditációt, sosem vágytam Ladakhba vagy Tibetbe, egyik sincs rajta a bakancslistámon, az egyedüli ok, amiért oda tartok az, hogy Kőrösi hosszú hónapokon át Zanglában mélyült el a tibeti nyelv és kultúra rejtelmeiben.
78. nap – november 17.
Ismét egészségesnek érzem magam, s továbbra is tartom a napi 30 km feletti tempót. Megérkeztem Agriba, amit a törökök Arânek ejtenek. A magyar nyelvben nincs ilyen hang, a románban ellenben van, leginkább az ühöz hasonlít, de annál zártabb, torokból jön, kicsit nyögésszerű. Az otthoniakkal beszélgetve, gyakran az az érzésem, egészen téves elképzeléseik vannak Törökországról, elmaradott, szegény országnak vélik, amelynek a lakói örülnek, ha kerül napi két marék rizs a tányérba, ünnepnapokon egy kis kecskehús mellé, a mosógépet és az LCD tévét pedig legjobb esetben hírből ismerik.
Mindez nagyon távol áll a valóságtól, időnként én is rácsodálkozom arra, amit látok. Szó sincs róla, hogy Törökország egy keleti Svájc vagy Hollandia lenne, azonban a gazdasági fejlettség tekintetében mindenképp megelőz minimum két EU-s tagállamot, Romániát és Bulgáriát. A nagyvárosok tiszták, a vidék ellenben szemetes, kisvárosokban és faluhelyen sok a szegényes, igénytelen lakóépület. Azzal a mélynyomorral azonban, amelyben emberek – főként romák – százezrei élnek a Kárpát-medencében, sehol sem találkoztam. Mindenfelé, a néhány ezres városkákban is, rengeteg az épülőfélben levő, vagy az elmúlt néhány évben felhúzott tömbház, társasház, kinézetre semmivel sem maradnak el a hasonló hazai lakóépületektől, sőt.
Ezidáig öt lakásban töltöttem el minimum két napot. Azt tapasztaltam, hogy egy török és egy hazai lakás komfortszintje, berendezése, higiéniai állapota között semmi lényeges különbség nincs. Eltérés a méretben van, itt ugyanis egy 100 négyzetméteres lakás kicsinek számít, az átlagos alapterület 120-130 négyzetméter. Van még egy nagy különbség, mégpedig az árban. Sivasban, Erzincanban, Erzurumban legfeljebb a harmadába kerül egy lakás annak, amennyit Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen elkérnek egy hasonló méretű ingatlanért, a kolozsvári árnak pedig a negyedébe. A felsorolt városokban 30 ezer euróért válogatni lehet a 100 négyzetméteres lakások között, de találni ennyiért 120 négyzetméterest is. A bérek tekintetében nincs nagy különbség Törökország és Románia között, egy jónéhány éves szakmai gyakorlattal rendelkező, de még nem a legmagasabb fizetési osztályba tartozó tanár itt közel 600 eurót keres. Az érem másik oldala az, hogy itt sok családban a férfi az egyedüli kenyérkereső, ugyanakkor diplomásokra ez kevéssé jellemző.
Kelet-Törökországban sok olyan falun haladtam keresztül, ahol szinte minden házon napelem volt, ilyet odahaza nem láttam, nagy összegben mernék fogadni rá, hogy nincs is, sőt tíz év múlva se lesz. Yozgatban, egy Közép-Törökországi városkában, amelyet szerintem sok török nem tudna kapásból megmutatni a térképen, felfigyeltem egy XXI. századi színvonalú buszmegállóra. Teljesen zárt, csúszóajtós, wifi van benne és polc könyvekkel. Azóta Erzincanban, Erzurumban és Agriban is láttam hasonlókat. Ezen városokban az a közös, hogy télen nem ritka a mínusz 20 fok. Zimankós telek odahaza is vannak, a Székelyföldön a - 20 nem ritka, az azonban biztos, hogy nincs sok ilyen buszmegálló, el tudom azt is képzelni, hogy egy sincs.
Erzurumban láttam az épülőfélben levő, részben már működő új közegészségügyi központot, melyben rendelőintézet és több kórház kap helyet. A méretét tekintve szerintem nagyobb, mint az összes létező kolozsvári kórház együttvéve, kinézetre pedig akár irodaház is lehetne Frankfurtban vagy Milánóban. Erzurum egyébként távolról sem a legprosperálóbb török város, lakóinak száma negyedmillió körül van. A török állami egészségügyi ellátás színvonaláról nincs tapasztalatom. Természetesen Erzrumban vannak működő kórházak is, nem arról van szó, hogy mostanáig 300 kilométert kellett utazni egy gyomorfekéllyel, vagy mehetett az illető a javasasszonyhoz.
Szintén Erzurumban végigsétáltam az egyetemi campuson. A Babeș-Bolyai vagy bármely más hazai egyetem rektora lehet, rosszul lenne a sárga irigységtől, ha látná a helyi Atatürk Egyetem ingatlanállományát. Két diplomás ember is panaszkodott nekem a török felsőoktatás színvonalára, de abban is biztos vagyok, otthon sincs mindenki elájulva az egyetemeinken, vagy legalábbis némelyiken folyó szakmai munkától.
80. nap – november 19.
Megkaptam az iráni vízumot, megnyílt előttem az út kelet felé. Egyelőre azonban Agriban vagyok, innen még vagy 130 km az iráni határ, s arra mindenképp fogok időt szakítani, hogy minél közelebbről megszemléljem az Ararátot.
Agri városáról egyetlen Törökországgal foglalkozó turisztikai portálon sem találtam semmiféle érdemi információt. Kissé furcsálltam, ám miután körülnéztem a városban, megállapítottam, hogy az információhiány nem a szerkesztők felületességének volt betudható, Agriban valóban semmi látnivaló nincs. Egy említésre méltó dologra azért felfigyeltem: fél óra bóklászás során 4 darab Atatürk szobrot láttam, ami még török viszonylatban is kiemelkedő, ha eltekintünk az ábrázolt személytől, jó eséllyel világrekord lehet.
Törökországnak nehéz szívvel fogok búcsút mondani. Otthonosan érzem már magam ebben az országban, ismerősen cseng a nyelv, akkor is, ha csak kevés szót értek belőle. Visszatekintve eddigi utamra, nyilvánvaló számomra, mennyire elhamarkodottan szoktuk életünk történéseit azon frissiben szerencsésnek vagy szerencsétlennek bélyegezni. Még Bulgáriában történt, hogy egy újsütetű ismerősöm a maga ismerősét ajánlotta isztambuli házigazdaként, mondván, biztosan szívesen látna, jó dolgom lenne nála. Bele is éltem magam a dologba, pár nap múlva azonban kiderült, az illető hosszabb ideig Finnországban tartózkodik. Csalódás volt, s mivel közeledtem a török határ felé, azonnal nekiláttam, hogy a couchsurfing.com portálon keressek ingyenes szállást magamnak. Úgy tűnt, ismét rámmosolyog a szerencse, egy indiai fiatalember felajánlotta, hogy vendégül lát. Néhány napig a biztos sztambuli szállás tudatában meneteltem dél felé, de aztán érkezett egy couchsurfinges üzenet: vendéglátóm sajnálkozva tudatta, előre nem látott céges ügyben Izmirbe kell utaznia, nem tud fogadni. Ezt már övön aluli ütésnek éreztem a sors részéről, ugyanis a török megalopolisz közelében jártam, kissé rémülten próbáltam minden követ megmozgatni, hogy szállást találjak. Így került a képbe Ahmet, aki egy ismerősöm ismerősének a Facebookos felhívására jelentekezett, s azóta is egyfajta őrangyalom, utam egyengetője. S így ismerkedtem meg Balázzsal, aki önzetlen gondoskodással segített át utam eddigi egyetlen igazán kritikus, a betegség jelentette szakaszán. Utólag hálát adok érte, hogy utam nem az első két potenciális isztambuli házigazdám valamelyikéhez vezetett. Ami pechnek, sőt, szerencsétlenségnek tűnt első látásra, később áldásnak bizonyult.
81. nap – november 20.
Továbbra is Agri városában vagyok, ahol kurd egyetemi hallgatók a házigazdáim. Hetekkel ezelőtt, egy útmenti étkezdében találkoztam először kurdokkal, akik megvendégeltek, ők mondták, hogy a népük szereti a vendégeket. A mostani házigazdáimmal való tapasztalataim alapján a kijelentésük egyáltalán nem tűnik túlzónak. Egyikük átengedte nekem a szobáját, érkezésem napján megetettek a maguk főzte, lerben készített csirkés-zöldséges egytálétellel, tegnap este pedig elvittek egy cukrászdába, hogy megkóstoljam a künefe nevű édességet. Ma délelőtt reggelizni vittek egy pékségbe, utána pedig uszodába mentünk.
Akárcsak Erzincanban, ahol szintén egyetemista házigazdám volt, itt is mindenhol ők állják a cechet, ha jelzem, én szeretnék fizetni, a válasz mindig ugyanaz: a vendég az vendég, ilyen a mi kultúránk. Úszás és szaunázás után bejártuk a 10 ezer hallgató által látogatott egyetem campusát, s meg kellett állapítanom, sok közép-kelet-európai felsőoktatási intézmény biztosan elcserélné rá a sajátját.
Egyik itteni ismerősöm elmondása szerint Agriban a lakosságnak körülbelül a fele kurd. Az utcán gyakran van olyan érzésem, mintha nem törökül beszélnének az emberek, de sosem vagyok biztos benne, hogy a fülem csal-e meg, esetleg tájszólasban beszélnek törökül vagy tényleg az északi kurd dialektust, a kurmandzsit hallom. Amikor a házigazdáim egymás között beszélgetnek, sosem tudom, hogy épp az anyanyelvüket vagy az ország hivatalos nyelvét használják-e. Amikor egyszer rájuk kérdeztem, azt mondták, épp törökül beszélnek, ami határozottan meglepett, lévén, hogy az asztal körül ülő hat emberből egy magyar volt, a többi öt pedig kurd. Egyébként a kurd az iráni nyelvek közé tartozik, nem rokona tehát a töröknek. Ezidáig egyetlen olyan szó van, amit törökül és kurd nyelven is ismerek, ez pedig a tej, utóbbiakon süt, illetve sir.
Holnap útra kelek Agriból, de nagyon nem fogok sietni a határ felé. Iránban az elmúlt napokban halálos áldozatokkal járó zavargások voltak, a tüntetők egy sor nagyvárosban boltokat, bankfiókokat gyújtottak fel. Gondolom, legszívesebben az ország vezetőire gyújtották volna rá a házat, tehetetlen dühükben kezdték el pusztítani, amit értek. A zavargások amiatt törtek ki, hogy az üzemanyagok árát a kormány 50 százalékkal megemelte. Egy ilyen léptékű áremelés valószínűleg bármelyik európai országban is tömeges, erőszakos tiltakozást váltott volna ki. Az alapvető ok, ami miatt ki fogom várni a helyzet normalizálódását ,az, hogy az iráni kormány megszakította az internetet és a nemzetközi telefonösszeköttetést, ezért nem tudok kapcsolatba lépni jövendőbeli, ottani házigazdáimmal.
83. nap – november 22.
Bár Iránban továbbra is teljes hírzárlat van, s állítólag folynak az utcai harcok, továbbindultam kelet, pontosabban Taslicay felé. Valamikor a 80-as évek legelején láttam egy fotót egy magyarországi képes folyóiratban, valószínűleg az Ország-Világban vagy a Képes Újságban, amelyen egy magas rangú külföldi személyiség fogadására kirendelt szaúd-arábiai díszszázad tagjai, a vendég orra előtt földre borulnak Mekka irányában, mivel éppen eljött az ima ideje.
Az iszlám kapcsán valószínűleg ehhez hasonló képek jelennek meg sok közép-kelet-európai lelki szemei előtt. Bár az iszlámra vonatkozó ismereteim meghaladják az általános műveltségi szintet, szakértője nem vagyok a témának, törökországi tartózkodásom nyolc hete alatt azonban rengeteg, a vallással kapcsolatos dolgot figyeltem meg, jónéhány embert kérdeztem a hittel való viszonyáról.
A muszlimok vallásosságáról szemlélőként nagyon értékes információkat lehet gyűjteni, az iszlám ugyanis nem ismeri a hit általi megigazulás tantételét, hanem konkrét tettekhez köti a jó muszlim ismérveit. Ezek közül a leginkább szembeötlő, a mindennapi élet szintjén leginkább megnyilvánuló a napi öt alkalommal, meghatározott időpontban végzendő ima. El tudom képzelni, hogy vannak muszlim államok, ahol a kötelező ima idején megáll az élet, Törökországra azonban ez egyáltalán nem érvényes.
Amikor napközben felharsan a müezzin imára hívó hangja, megfigyeléseim szerint az épp annyira hidegen hagyja a törökök elsöprő többségét, mint az európai keresztények tömegeit a hétköznap délutáni templomi harangszó. Nem látok senki lelkébe, azért aztán nem állítom, hogy a minaretekből felharsanó, imára hívó kántálás hatására nem járja át vallásos révület a törökök testét-lelkét, az ellenben biztos, hogy ha így van, akkor tökéletesen álcázzák, a többség a füle botját sem mozdítja: az autómosó tovább mossa a kocsit, a háziasszony bevásárol, a teázók vendégei háborítatlanul traccsolnak vagy kártyáznak, a járókelők mennek a dolguk után. Az persze egyértelmű, hogy a török társadalom vallásosabb, mint bármelyik európai, igaz, ez nem is olyan nagy teljesítmény. Ankarától nyugatra ritkán látni az utcán olvasót morzsoló férfit, főleg városon, az ország keleti részén azonban megszokott látvány. Az is tény, hogy ezek zömükben idősödő, illetve középkorú emberek.
Az alkoholfogyasztási szokásai alapján is könnyű beazonosítani egy hithű muzulmánt, mivel az iszlám egyértelműen tiltja az ivászatot. A törökök tekintélyes része ezen a vizsgán is megbukna. Lévén alkotmánya alapján világi ország, Törökországban semmilyen törvény nem korlátozza a szeszes italok forgalmazását. Az ország nyugati részén, Ankarával bezárólag, vannak boltok, melyek kizárólag alkoholt árulnak, és nekem nem úgy tűnt, hogy a csőd szélén állnának. Egyes áruházláncokban lehet kapni szeszes italokat, másokban nem. A keleti végeken szintén hozzá lehet jutni sörhöz, töményhez, olyan lokál azonban, ahol ilyesmit tartanak, kevés van, főleg onnan lehet felismerni őket, hogy az ablakukat átlátszatlan fólia fedi. Az országutak mentén elszórt tömérdek szemét szintén azt mutatja, a törökök jelentős része nem tartja be a szeszre vonatkozó tiltást, törött sörösüvegből, üres sörösdobozból legalább annyi van, mint Coca Colás dobozból.
Mostanáig tucatnál több törökkel beszélgettem arról, milyen szerepet játszik a vallás az életében, hogyan gyakorolja. A legtöbbjük muszlimnak mondta magát, olyat azonban, aki naponta ötször imádkozik, egyet ismertem csak meg, a többség többhetente egyszer szánja rá magát, mások még ritkábban, vagy soha. Török ismerőseim többsége fogyaszt alkoholt. Az iszlám szintén kötelességként írja elő a híveknek, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak Mekkába, az én ismerőseimnek azonban eszük ágába sincs ilyesmi, inkább mennének Rómába, Amszterdamba vagy Londonba. „A törökök 99 százaléka gyűlöli az Iszlám Államot” – mondta nekem Erzincanban egy egyetemi hallgató, akinek nem csupán a fanatikusokról volt lesújtó véleménye, de a városra jellemző vallásos konzervativizmust sem tartotta sokra. Egyik házigazdám, aki a vallást nem gyakorló, istenhívő emberként határozza meg magát, kifejtette, szerinte a hit, illetve az abból fakadó cselekedetek kizárólag ez egyénre és az istenre tartoznak, ahhoz a társadalomnak semmi köze, ami lényegében az európaiak zöme által vallott liberális szemléletnek felel meg.
Az elmúlt években gyakran hallottam, olvastam olyan vélekedést, hogy a muszlimok kivétel nélkül a nyugati kultúra megsemmisítéséről ábrándoznak, az egész világot uralma alá vonó kalifátus megteremtése lebeg folyamatosan a szemük előtt. Biztos vagyok benne, ha erre rákérdeznék, rengeteg török nem is értené, miről beszélek, s nem azért, mert nem beszél angolul, mások pedig a rengeteg gyaloglás okozta szellemi kimerülés számlájára írnák, hogy ilyen marhaságokat beszélek. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)
84. nap – november 23.
Dogubayazit felé tartok. Ma először pillantottam meg az Ararátot egy 2 000 méternél magasabb hágóról. Sejtelmesen sejlett át a párás levegőn, aztán rövidesen takarásba került, eltűnt a szemem elől, mintha játszana velem. Kurdisztánban járok, a nagyobb települések szélén katonai ellenőrző pontok vannak. Inkább a nyugatra tartó járműveket vizsgálják át, velem nemigen foglalkoznak, gondolom, messziről lerí rólam, hogy nem vagyok kurd. Ha meg is állítanak a rendőrök, inkább csak beszélgetni akarnak, útlevelet általában nem is kérnek. Megismerkedtem egy katonatiszttel, elmondása szerint jelenleg kifejezetten nyugodt a helyzet errefelé. A török biztonsági erők becslései szerint száznál kevesebb fegyverese van a Kurd Munkáspártnak (PKK) az Agri környéki hegyekben, a városban ugyanakkor ezernél több katona, csendőr és rendőr állomásozik. Utoljára négy éve fordult elő, hogy a gerillák az egyik környékbeli kisvárosban támadtak, azóta legfeljebb kormányzati járművek a célpontjaik. A viszonyokat ismerő valamennyi ember véleménye szerint, akikkel beszéltem, a főutak és a városok biztonságosak, főleg nappal, a PKK-nak meg egyébként sem volt baja soha a külföldiekkel. Feltételezem, hogy odahaza viszonylag sokan szimpatizálnak a függetlenségért harcoló kurd szervezettel, ami eléggé irracionális viszonyulás, mivel a PKK kezdetben kifejezetten balos, mondhatni szélsőbalos szervezet volt, aztán pedig, támogatói bázisát szélesítendő, a konzervatív szunnita muszlimok felé nyitott. A vidék elég lehangoló, kopár, több a szikla, mint a fa, a települések szegényesek, igénytelenek, faluhelyen sok a gazdátlanul álló ház. „Gyűlölöm azt a helyet” – mondta egyik házigazdám Agriban, s látszott rajta, komolyan gondolja. A Törökország nyugati részéről származók számára kisebb kulturális sokk lehet a keleti végekre kerülni, az európaias környezetből a bigottan vallásos közegbe. Errefelé kevés a szórakozási lehetőség, a kultúra jobb esetben egy mozira korlátozódik, a közel százezres Agriban nincs színház.
Korábban sosem hallottam róla, hogy Indián kívül bárhol máshol tüzelőanyagként használnák a tehén ürülékét, ezen a vidéken azonban így van. Szalmával keverik össze, majd tégla alakú darabokra vágva, gúlába rakva szárítják, állítólag magas a fűtőértéke.
Kelet-törökországi tartózkodásom során ma negyedjére kérdezték meg tőlem, hogy albán vagyok-e. Rejtély számomra, miért néznek albánnak, jártam Albániában, szerintem egyáltalán nem hasonlítok az ottani emberekre. Egyszer már afgánnak is véltek, egyik házigazdámtól pedig a barátja diszkréten tudakolta meg, hogy cigány vagyok-e. A feltételezését arra alapozta, hogy Romániából jöttem, törökül pedig roma a cigányok megnevezése. Gondolom, nem lehetett nagy ász se földrajzból, se történelemből.
86. nap – november 25.
Megérkeztem Dogubayazit városába, innen már csak egy napi járóföld a határ. Ezt a rövid távolságot nem fogom elsietni, hamar letudni, annak ellenére, hogy Iránban valamelyest normalizálódni látszik a helyzet, szombaton már működött az internet. Ahmet iráni kapcsolatai azt javasolták, ne siessek az indulással, várjak még néhány napot. Törökország leghidegebb vidékén járok, Agriban egy alkalmi ismerős mutatott egy két évvel ezelőtt készített felvételt, melyen a hőmérő mínusz 42 fokon áll. A telek errefelé kemények, rengeteg hó hull, a helyiek elmondása szerint gyakori, hogy reggel, mikor kimennek az utcára, csak az autók körvonalai sejlenek ki a vastag hóréteg alól. Hozzám mostanáig nagyon kegyes volt a természet, hetek óta egy felhőt sem láttam az égen, napközben 4-8 fok van, ami ideális hőmérséklet gyalogláshoz.
Maga a város kifejezetten ronda, igénytelen, ízléstelen épületek tömkelege, ráadásul szmogos, a gáz ugyanis drága, ezért aztán a többség inkább szénnel fűt, ám a természeti környezete csodás, északról az Ararát magasodik fölé, délről az Ala Daglar vonulata, 3500 méteres csúcsokkal.
Elgyalogoltam a környék egyik idegenforgalmi látnivalójához, Ishak pasa Dogubayazittól pár kilométerre fekvő palotájához. Eddig 26 országban jártam, de a dogubayaziti palotához és közvetlen környékéhez fogható lenyűgöző helyet keveset láttam. Most már akkor sem sajnálnám, hogy útra keltem, ha semmi más hozadéka nem lenne számomra ennek az útnak.
Maga a palota egy XVIII. századi épületegyüttes, az ottomán architektúra gyöngyszeme, amelyen iráni és rokokó stílusjegyek is felfedezhetők. Berendezési tárgyak nincsenek benne, az épületet azonban példás módon restaurálták, minden zugát be lehet járni, a tanácsteremtől kezdve, a konyhán át a mellékhelyiségig. Az 1700-as évekre a Nyugat technológiailag már jócskán elhúzott az évszázadok óta dermedt állapotban levő iszlám világ mellett, a fűtéstechnika terén azonban nem, Ishak pasa isten háta megetti palotájában központi fűtés volt. Ami az Unesco Világörökségi várólistáján szereplő objektumot lélegzetelállítóvá teszi, az a környezete. A közvetlen közelében egy gigászi sziklatömb emelkedik ki a tájból, rajta Dogubayazit fellegvárával, hátrébb pedig a Dolomitokra emlékeztető, taréjszerű sziklagerinc zárja el a látóhatárt.
Miközben a palota felé gyalogoltam, elhaladtam a regnáló török elnök nevét viselő, Recep Tayyip Erdogan park mellett, s ismét arra gondoltam, mi, közép-kelet-európaiaik nem értékeljük a viszonylagos normalitást, amelyben élünk. Lehet, hogy a politikusaink nem a legjobbak közül valók, vannak köztük inkompetensek, demagógok, korruptak, de legalább nem neveznek el róluk életükben közintézményt, középületet. S ez már valami.
87. nap – november 26.
Úgy éreztem, megőrülök, ha még egy napot a Dogubayazit nevű porfészekben kell eltöltenem, ezért aztán, a lelki egészségem érdekében elindultam délnek, Caldiran, illetve Van felé. Nagyon mehetnékem van már Iránba, de még nem indulhatok el, mivel nincs egészségbiztosításom, Dogubayazitban pedig nem találtam biztosítót, amelynél megköthetném. Próbálkoztam a hazai biztosítómnál is, az ügynököm azonban először arról próbált meggyőzni, sikertelenül, hogy a jelenlegi biztosításom, amelyen fehéren feketén írja, hogy Bulgáriára, Görögországra, Törökországra, Olaszországra, Spanyolországra, Portugáliára, Ciprusra, Máltára és Horvátországra érvényes, jó lesz Iránban is, majd közölte, a rendszerben nem szerepel olyan szerződés, amelyben Irán nevesítve van.
Ha már ott voltam az Ararát árnyékában, úgy döntöttem, megnézem közelről a hegyet. Egy helyi kurd hegyivezető, Sefer fuvarozott el az Agri Dag lábához, s útközben nemesebb és értelmesebb célhoz méltó buzgalommal próbált meg az egyistenhit, szerinte egyedül üdvözítő útjára terelni. Úgy véli, az evolúció egy marhaság, amit azért nem kell elhinni, mert egy ember találta ki. Mivel Sefer egy rokonszenves és kedves ember, ráadásul ingyen és bérmentve szállított el az Araráthoz, inkább nem szembesítettem azzal a ténnyel, hogy Mohamed próféta is csak ember volt, hasonló logika alapján tehát az ő tanítását sem kellene készpénznek venni.
Ötezres csúcsokat láttam már korábban is, a Kaukázusban, azonban az Ararát nagyobb hatást gyakorolhat az emberek többségére, ugyanis nincsenek előhegyei, hirtelen emelkedik ki az anatóliai felföldből. A Van felé vezető út látványos, helyenként igazi kősivatagon halad keresztül, szikla-szikla hátán, alig látszik a talaj, sivár, de ugyanakkor izgalmas, szinte már szép, olyan az egész, mintha egy őrült művész dobálta volna egymásra a köveket.
A hegyvidéken nagyon erős a katonai jelenlét, a csúcsokról beton őrtornyok vigyázzák a vidéket, mindenfelé bunkerekkel, mellvédekkel megerősített állások, az út mentén gépfegyverüket a kősivatag felé irányító páncélozott járművek láthatók. Nem lehet könnyű napjainkban partizánnak lenni a kurd hegyvidéken, ámbár a török katonákat sem irigylem.
89. nap – november 28.
Megérkeztem Vanba. Az azonos nevű tó partján elterülő többszázezres városban eltöltött első negyedóra után máris úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, Dogubayazit sötétségéből és piszkából, nem átvitt, hanem konkrét értelemben, visszatértem volna a civilizációba. Nem mintha Van nem volna törökös, határozottan az, de nagyvilágiasan, elegánsan. A város központi sugárútja elegáns boltok, hívogató vendéglők, cukrászdák és kávéházak neonreklámjainak fényében úszik, a főutak mentén világító dekorációk százai szinte karácsonyi hangulatot kölcsönöznek a településnek. Este van, de nagyban zajlik az élet: erős az autóforgalom, jó torkú mozgóárusok nagy hangon gyümölcsöt vagy halat kínálnak, az utcákon tolonganak az emberek, a 30 alatti nők kétharmada teljesen európai módon öltözött, csadort nem látni, a férfiak elegánsak, sok közöttük az öltönyös, nyakkendős. Sikerült megkötnöm az egészségbiztosítást Iránra, most már tényleg nincs akadálya annak, hogy átlépjem a határt. Úgy tervezem, vasárnap indulok útnak, addig meg akarom ismerni, ki akarom élvezni ezt a várost és környékét, számomra kellemes közegben akarom lezárni törökországi tartózkodásomat.
Van csodás természeti környezetben fekszik. Kelet felé a Van-hegység havas vonulatára nyílik rálátás a városból, míg nyugaton Törökország legnagyobb tava határolja. A hatalmas víztükör első látásra lenyűgözött, elsősorban türkiz színével. Felületét tekintve a tó körülbelül hatszorosa a Balatonnak, a skóciai Loch Nesszel pedig az rokonítja, hogy ennek is van szörnye. A felszínre emelkedő, kígyószerű anatóliai leviathánt egy sor szemtanú látta az elmúlt évtizedekben, fényképek és egy rövid videofelvétel is készült róla. A legendás lény nem biztos, hogy létezik, az ellenben kétségtelen, hogy nem marketingcélból találták ki élelmes idegenforgalmi szakemberek, ugyanis több középkori ábrázolása is ismert. A törökök idegennyelv-tudását illetően már jó ideje nincsenek illúzióim, ma azonban minimális szintű elvárásaimat is alulmúlták. Bementem az önkormányzat által működtetett turisztikai információs központba, ahol egy szem munkatársnőt találtam, aki egy szót, annyit sem tudott kinyögni angolul. Jó szándéknak szerencsére nem volt híján, mutogatva eligazított egy másik információs iroda felé, ahol találtam is egy angolul beszélő kollégát.
Törökországi tartózkodásom során egyébként legalább huszonöten megkérdezték tőlem, hogy beszélek-e törökül, amiben van is némi logika, hiszen ha helybéliként 11, diplomásként 15 év alatt nem voltál képes minimális szinten elsajátítani egy nyelvet, joggal feltételezheted, hogy egy turista néhány nap vagy néhány hét alatt megtanulta a tiédet.
Mail-interjú Pengő Zoltánnal
2019. november 22-én, előztes egyeztetés értelmében, 21 kérdésből álló levelet juttattunk el Pengő Zoltánhoz, aki Zanglába igyekszik, hogy nagy vonalakban, kétszáz év távolában, megismételje Kőrösi Csoma Sándor tibeti vándorútját. Aki eddigi közléseink alapján nyomon követte a Törökországot immár elhagyó erdélyi újságíró vállalkozását, nem lepődik meg a kérdéseken. De talán gazdagabb lesz a novmbedr 25-én befutott válaszokkkal. Szívből köszönöm pengő Zolinak a ránk fordított időt és kívánom, továbbra is vezérelje őt a szerencse csillaga! (Cseke Gábor)
1. Elég messze vagy Erdélytől ahhoz, hogy felmérhesd: tényleg ilyen lovat akartál?
Nem volt semmiféle előzetes elképzelésem arról, milyen lesz ez a kaland. Egyetlen pillanat sem volt mostanáig, amikor bántam volna, hogy útnak indultam.
2. Mi az, ami útközben leggyakrabban az eszedbe jut itthoni életedből?
Emberek, akikel közeli kapcsolatban vagyok, színház, mozi és uszoda.
3. Reggelente mikor szoktál felkelni?
Változó, általában 7 és 8 között. Van olyan is, hogy hajnali 6-kor a müezzin óbégatása ébreszt fel, ami néha roppant idegesítő.
4. Mikor szaporább a gyaloglás: délelőtt vagy délután?
Mindig a reggeli órákban. Az első két órában általában 5-5,5 km/órás sebességgel haladok, aztán lelassulok 4-re. Kora délutén előfordul, hogy van egy holtpont, de aztán átlendülök rajta.
5. Útközben volt-e olyan felismerésed, hogy valami lényegeset kifelejtettél a csomagból?
Nem volt, illetve nem merül fel. Magyar nyelvű könyveken kívül valószínűleg nem létezik olyasmi, amit itt ne lehetne megvásárolni.
6. Mi az, amiről mostanig úgy érzed, fölöslegesen cipeltél magaddal?
Semmi ilyesmi nincs, rég eldobtam volna.
7. Éjszakánként vannak-e újszerű, „nem-szeretem” álmaid?
Nincsenek, mostanáig csak kellemes, érdekes álmaim voltak.
8. Lefekvéskor milyen gyorsan sikerül álomba merülnöd?
Nagyon változó. Van, hogy percek alatt, de megtörténik, hogy másfél óra múlva alszom el. Ritkán vagyok hullafáradt lefekvéskor.
9. A magányos gyalogláson kívül vannak-e vándor napjaidnak meghitt percei?
Amikor telefonon beszélek.
10. Mi az, ami a leginkább hiányzik eddigi „civil” életedből?
Kizárólag azok a dolgok, melyeket a 2. kérdésnél felsoroltam.
11. Gondolkoztál-e azon, hogy mi lesz Veled, az életeddel kb. egy esztendő múlva?
Átfutott párszor az agyamon, de nem foglalkoztat. A napi dolgokkal vagyok elfoglalva és a nagyon közeli jövővel.
12. Fontos mozzanat-e életedben a Karácsony?
Nem, egyetlen ünnep, ünnepnap sem fontos a számomra.
3. Hol és hogyan gondoltál megemlékezni róla, amikor eljön az ideje?
Tisztelem Jézust, de egyáltalán nem vagyok vallásos. Felmerült bennem, hol ér majd vajon a Karácsony, ugyanakkor semmi különlegeset nem tervezek arra a napra. Töltöttem már teljesen egyedül a Karácsonyt, és kifejezetten jól éreztem magam. Persze, ez most más helyzet lesz, mivel akkor az az én választásom volt, most pedig a körülmények miatt leszek majd, valószínűleg egyedül. Egyébként, gondolom, hogy kapok majd kb. 25 üzenetet és 10 telefonhívást.
14. Melyik lett az útközben megismert legkedvesebb török ételed?
Nagyon szeretem a török konyhát, nem könnyű választanom. A csípős lencselevest nagyon szeretem, amit a törökök reggelire esznek, meg a köftét, ami egy húspogácsa, és az adanai kebabot, ami rostonsült.
15. El tudnád árulni (nagy vonalakban) a receptjét is?
Egyetlen magyar étel receptjét sem ismerem, nem hogy törökét.
16. Ugyanez vonatkozik az édességre is, meg italra is.
Imádom a török édességeket, de egyiknek sem tudom a nevét, ellenben csatolok az egyikről egy fotót. A kedvenc italom az ayran, ami erjesztett tejből készül.
17. Terved szerint, amennyiben eljutsz Zanglába, hány napot szándékszol ott eltölteni és milyen előzetes programot gondoltál ki?
Fogalmam sincs, semmit nem gondoltam ki még. Annyit tudok, hogy szeretnék hazaérni június 6-ig, amikor az érettségi találkozóm lesz. Természetesen, ha a körülmények nem teszik majd lehetővé, nem fogom erőltetni.
19. Hiányzik-e pillanatnyilag valami az itthoni életedből, vagy sikerült mindent teljesen elengedned?
Semminek a hiányától nem szenvedek.
20. A mesében gyakran három nap egy esztendő. Életedben ez a két hónapnyi gyaloglás mennyi idővel ér fel szubjektív észleletben?
Nem érzem úgy, hogy lényegesen megváltozott volna a mód, ahogy az idő múlását érzékelem.
21. Eddigi utad valamely élménye nem ihletett meg Téged, hogy mindenáron valamilyen irodalmi formába öntsed (pl. vers, lírai jegyzet, levél á lá Mikes Kelemen stb.)?
Versben semmiképp, nincs érzékem, tehetségem hozzá, olvasni is sokkal inkább prózát szeretek, nagyon nem vagyok lírai alkat. A fiktív személyhez intézett levél sem hangzik túl inspirálónak. Majd meglátom, ha az utam végeztével úgy fogom érezni, vannak olyan, az úti élmények ihlette gondolataim, melyek mások számára érdekesek lehetnek, akkor papírra fogom vetni őket. Gondoltam már erre, de egyelőre ez a jövő zenéje. Klasszikus útikönyvet, melyben tényszerűen történéseket elevenítek fel, látnivalókat sorolok fel, semmiképp sem fogok írni, azon oknál fogva, hogy az ilyesmi olvasmányként is halálosan untat.
*
Köszönöm a kérdéseket. Ezek a legjobbak, melyeket mostanáig feltettek nekem.
Üdvözletem küldöm az Ararát lábától.
Zoli
90. nap – november 29.
90 napja vagyok úton, már közel 3 millió lépésnél tartok, egész pontosan 2 994 364-nél, ami a telefonos alkalmazás kalkulusa szerint 2348,85 kilométernek felel meg. Jelenleg Vanban vagyok, a hétvégén indulok tovább Irán felé. Mivel mindenfajta erődítménynek, történelmi értékkel bíró kőnek szerelmese vagyok, egyértelmű volt, hogy egy lépést sem megyek tovább, mielőtt meg nem nézem Van várát. Az eddig látott várak közül mostanáig a nápolyi Szent Elmo, valamint a montenegrói Kotorban, az albániai Krujában és az erdélyi Magyarlétán, illetve Szászkézden találhatók voltak a kedvenceim, de Van monumentális erődje nálam mindet felülmúlja. Egy hatalmas mészkőtömbre építették, először az ókori Urartu birodalom idejében, mai formáját pedig az Ottomán Birodalom idején nyerte el. A falai közül nyugat felé a Van tóra látni rá, keleti irányban magas hegyekre, közvetlenül a lábainál a földrengés pusztította óváros romjai, körös-körül pedig a modern Van épületrengetege húzódik.
Mivel itteni tartózkodásom a vége felé jár, ideje szót ejtenem a török-magyar barátságról. Tapasztalataim szerint a magyarokat rengeteg török rokon népnek tartja, s nem csupán Ahmet barátom turanista elvbarátai, hanem az utca embere is. Bennünket nem nyelv, hanem vérrokonoknak gondolnak, a rokonságot a hunoktól eredeztetik, arról, hogy a középkori Magyar Királyság területén türk törzsrészek telepedtek le, kunok és besenyők, a közember semmit sem tud. Nem tudom, hogy folyt-e a modern török nép génállományának eredetét vizsgáló kutatás, azt azonban naponta látom az utcán, hogy a jelenlegi törökök nagyon nem hasonlítanak a legközelebbi nyelvrokonaikra. Egy nemzeti sportokat bemutató isztambuli fesztiválon, ahova főleg türk népeket hívtak meg, láttam, hogy bármely törökországi török könnyedén elbeszélget egy nogáj tatárral, egy gagauzzal vagy egy azerivel, pedig a kinézetük alapján senki nem feltételezné, hogy rokonok. Eszembe is jutott egy tudós megállapítása, amelyet nemrég olvasta, hogy a nyelvek könnyen vándorolnak, a gének ellenben nehezen. A törökök között a leggyakoribb egy kreolbőrű, sötéthajú típus, amelynek tagjai pont úgy néznek ki, mint egy görög vagy egy dél-olasz. Szerintem a lakosságnak kb. a 90 százalékát teszik ki. Nem nagyon ritka a kifejezetten világos bőrű típus sem, gesztenyeszínű, néha vöröses vagy szőkés árnyalatú hajjal. Ezek között szürkéskék szeműt is láttam. Ez a típus a lakosságnak mintegy tizedét teszi ki. Nőből ilyet lényegesen többet figyeltem meg, mint férfit, aminek csakis az lehet az oka, hogy a szebbik nem képviselőin inkább megakad a szemem. Bár a törökök nyelvrokonai mongoloid jellegűek, Törökországban napokig járhatja az ember az utcákat, míg végül megpillant egy igazi széles pofacsontú, mongolredős arcot, azonban akkor sem lehet biztos benne, hogy nem egy kazah vagy üzbég bevándorló került a szeme elé. A kurdokat viszonylag könnyű felismerni, sötétebb bőrűek, mint a törökök, vastag szemöldökük, erős arcszőrzetük van. Ők sem homogének azonban az antropológiai jegyek tekintetében, egy török ismerősöm mesélt egy általa megismert vörös hajú, zöld szemű lányról, akiről elsőre nem hitte el, hogy kurd. Az igazság az, én is kétkedve hallgattam a történetet, időközben azonban már vagy öt vörös hajú és szakállú kurdot láttam, Dublinban senki nem mondaná meg róluk, hogy nem írek.
92. nap – december 1.
Elindultam Irán felé. A mai úticélom Ercek, kedden pedig számításaim szerint átlépem a határt. Vantól nehéz volt búcsút venni, számomra a legkedvesebb törökországi város. Egy helyi ismerősre is szert tettem, a kurd pszichológus, Ahmet személyében, sörözőben is voltunk, első alkalommal törökországi tartózkodásom során. Feltételezem, ritkán vetődik erre külföldi, legalábbis erre utal, hogy az idegenforgalmi információs iroda egyetlen angolul beszélő munkatársa őszinte érdeklődéssel kérdezte meg, mi szél hozott erre, honnan szereztem tudomást Van létéről.
Pihenőnapomat maximálisan kihasználva, megnéztem két helyi nevezetességet. Méretét tekintve Akdamar csak második legnagyobb sziget a Van tóban, azonban messze a leghíresebb és leglátogatottabb, köszönhetően a X. században épült örmény templomának. Negyedórás hajóútra van a legközelebbi kikötőtől, lenyűgöző hely, főleg ilyenkor, amikor a szárazföld havas hegyormai hatásos háttérként szolgának. Ilyennek képzelem a földi paradicsomot.
Ha allergiás lennék a macskaszőrre, illetve kényes arra, hogy a ruházatomra ne kerüljön állat szőre, akkor ezt a cikket valószínűleg nem írtam volna még meg, ugyanis kórházban ápolnának, de minimum be lennék nyugtatózva.
Bár nem a macska a kedvenc állatom, ellátogattam a Van macskák tenyésztésével és tanulmányozásával foglalkozó központba, ahol alig pár perc tartózkodás után az volt a benyomásom, több fehér szőrszál van rajtam és a ruhámon, mint a körülöttem forgolódó, hozzám dörgölőző, rám mászó több tucat állaton. Az itteni az egyetlen házimacska, mely szeret fürdeni, hófehér, viszonylag hosszú szőre van, a két szeme pedig eltérő színű. Pompás állatok, ráadásul a központ lakói nagyon barátságosak, szeretik az idegenek jelenlétét, ami egyértelműen a pozitív kondicionálás eredménye, a látogatók ugyanis csak akkor léphetnek be közéjük, ha vásárolnak egy adag macskaeledelt.
Az időjárás továbbra is kegyes hozzám, szinte naponta esik kiadós, néha felhőszakadásszerű eső, de szerencsére este, amikor fedél van a fejem felett. Az iráni helyzetet egy ideje már nem követem, bár úgy tudom, véget értek a zavargások. Rég rájöttem, hogy amit biztonságnak hívunk, nem más mint illúzió, önmagunk ámítása, ha sokat adnék rá, el sem indultam volna.
93. nap – december 2.
A mai az utolsó napom Törökországban. Az éjszakát az Özalp nevű hegyi kisvárosban töltöm, holnap pedig átlépem az iráni határt. Ma megszólított és beszélgetést kezdeményezett velem egy fiatal nő. A barátnőjével sétált, fejkendőt viselt, nagyon szép volt, 19-20 éves lehetett. A beszélgetés elég hamar véget ért, aminek a lány felettébb szerény angol tudása volt az oka.
Ennek kapcsán ismét eszembe jutott, az otthoniak túlnyomó többségének a valóságtól mennyire távol álló elképzelései vannak erről a társadalomról. Egyszer már megtörtént, hogy leszólított az utcán egy lány, ő pusztán kíváncsiságból, a mai azonban egyértelműen flörtölt. Pénztárosnők és pincérnők legalább négyszer próbáltak beszédbe elegyedni velem. Nem értékelem túl ezeknek a jelentőségét, világos, hogy Törökország turisták nem látogatta vidékein én érdekes vagyok. Ugyanakkor ezek az apró történések arra is rávilágítanak, hogy a nemek viszonya, az itteni nők viselkedése egyáltalán nem különbözik nagyban attól, amit odahaza normálisnak, megszokottnak tekintünk. Egy székelyföldi nő ismerősöm mesélte, a barátnőjével fontolgatták, hogy Törökországban nyaraljanak, de jóakarók lebeszélték őket, mondván, nem lenne biztonságos. Kilenc hetes törökországi tapasztalataim alapján azt gondolom, két nő nagyobb biztonságban volna Isztambulban vagy Ankarában, s megkockáztatom, hogy Antalyában is, mint helyismeret nélkül egy erdélyi falusi bálban vagy kisvárosi diszkóban.
Fájó szívvel mondok búcsút ennek az országnak, valamennyire otthonosan mozgok már benne. Hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott utam ezen szakaszán: Ahmetnek, Balázsnak, Elifnek, Serdarnak, Keremnek, Mehmetnek, Ademnek, minden házigazdámnak Kirikkalében, Yerköy-ben, Yozgatan, Sorgunban, Sivasban, Üzümlüben, Agriban, a gyümölcsárusoknak, kamionsofőröknek, pásztoroknak, névtelen járókelőknek, akik ismeretlenül is kedvesek voltak hozzám, idegenhez. Holnap fejest ugrok az ismeretlenbe, amit Iránnak hívnak.
Iránban a kormány blokkoltat minden közösségi médiát, azonban, hála a kollégáknak a kolozsvári szerkesztőségből, a beszámolóim továbbra is felkerülnek a Facebookra. A hozzászólásokra, üzenetekre nem áll majd módomban válaszolni, bárki, aki kommunikálni szeretne velem, az e-mail címemre írhat: pengoz@hotmail.com.
95. nap – december 4.
Tegnap a kapiköyi határátkelőn át beléptem Iránba. Kiderült, hogy feleslegesen stresszeltem magam az egészségbiztosítás miatt, a határőrizeti szerveket egyáltalán nem érdekelte, van-e ilyen papírom. A határátlépés sokkal könnyebben és gyorsabban zajlott le, mint azt előzetesen reméltem. Amint az iráni egyenruhások meglátták, hogy európai vagyok, azonnal soron kívül foglalkoztak velem, az útlevelem és a vízumom ellenőrzése két percet vett igénybe, aztán egy Welcome to Iran üdvözlettel utamra bocsátottak.
A határátkelő iráni oldala a 90-es évek elejének Romániájára emlékeztetett, de annál rosszabb változatban: rosszul öltözött, nem igazán bizalomgerjesztő emberek zajos tömkelege, össze-vissza parkolt, özönvíz előtti gépkocsik, ügyfelekre vadászó illegális valutaváltók és feketén dolgozó fuvarozók. Az első utamba kerülő valutázónál átváltottam a megmaradt török pénzemet, 620 lírát, mintegy 100 eurót, kaptam érte kerek 13 millió riált. A romániai pénzügyi reform óta először tudhatom magam milliomosnak, jóleső érzés, hogy alig férnek a pénztárcámban a félmilliós bankók.
Az irániak ugyanolyan szinten kreatívak a bankjegyek tekintetében, mint a törökök, utóbbiaknál a nagy címletű bankókon kivétel nélkül Atatürk Kemál arcképe szerepel, előbbieknél öt címleten Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság megalapítója virít. Rajtuk csak a moldávok tesznek túl, nekik ugyanis nincs olyan papírpénzük, amire ne Ștefan cel Mare moldvai vajda portéja lenne nyomtatva.
Már a törökországi árak is kifejezetten kedvemre valók voltak, az irániak pedig még inkább. Perzsa földön először egy hatalmas méretű húsos szendvicset ettem, 100 ezer riálba került, vagyis kb. 80 eurócentbe.
Az első iráni város, ahova megérkeztem, Khoy. Nyugat-Azerbajdzsán tartományban található, ennek megfelelően azeriek lakják, akik a törökkel közeli rokonságban levő nyelvet beszélnek, értek is néhány szót belőle. Az első benyomásom az, hogy az utam további állomásai Khoynál csakis szebbek lehetnek majd.
Törökországban is, főleg vidéken, sok az ízléstelen, összegányolt épület, de annyi tákolmányt, mint itt, sehol nem láttam. Khoy tele van olyan lakóházakkal, melyeknek a homlokzatát műmárvánnyal borították, az oldalukat azonban nem hogy nem festették le, de be sem vakolták.
A nők többsége fekete fejkendőt és ugyancsak fekete, hosszú felsőruhát visel vagy csadort, lehangoló látványt nyújtanak. Fedetlen fejű nőt nem látni, a kendő viselését törvény írja elő, azonban annak színe nincs szabályozva. Törökország idilli hely lehet a nők számára Iránhoz képest, azonban az itteni férfiakat sem irigylem, hogy folyamatosan a szebbik nem ilyen gyászos kinézetű képviselői veszik őket körül. Az utca hangulata teljesen nyugodtnak tűnik, semmi nem utal arra, hogy néhány hete még országszerte zavargások voltak, utcai harcok dúltak.
96. nap – december 5.
Ey Oghli a mai úticélom. Tegnap elégedetten állapítottam meg, hogy itt enyhébb az idő, mint a határ mentén húzódó hegyek túlsó, törökországi oldalán, a platánokon rengeteg még a levél, őszies a hangulat. Ma reggelre aztán ide is megérkezett a tél, reggel sűrű pelyhekben hullott a hó. Most is szállingózik még, de el is olvad azonnal, mivel a hőmérséklet bőven 0 fok felett van.
Khoyban egy kétcsillagos szállodában éjszakáztam. Elnézve a komfortszintjét, nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy egycsillagos szálloda Iránban, de olyan nagyon nem is vagyok kíváncsi rá. A szállásomról annyit, hogy két zuhanyzóhelyiség van a folyosón, a jobb állapotban levőben az ablaknyílás nylonnal van befedve, az egyik sarkát lengeti a szél. Hozzá vagyok szokva a tábori körülményekhez, különösebben nem zavar, meg aztán 600 ezer riálba kerül egy éjszakára, kevesebb, mint 5 euróba, ennyi pénzért nem lehetnek különösebb igényeim.
Tegnap vásároltam egy iráni telefonkártyát. Miután elém tette a szerződést, az eladó megkért, hogy nyomjam rá a mutatóujjamat egy pecsétpárnára, majd pedig az ujjlenyomatommal hitelesítsem a szerződést. Mostanáig azzal a meggyőződéssel éltem, hogy értelmes az arckfejezésem, ha szemüveget viselek, akkor kifejezetten értelmiséginek tűnök, egy kolozsvári művelődési folyóirat vezető munkatársa szerint székelyföldi múzeumigazgatónak nézek ki, ezért aztán meglepődtem, hogy Khoyban, ami nem tűnik épp a szellem fővárosának, analfabétának néznek. Aztán kiderült, nem erről van szó, hiszen alá is kellett írnom a papírt, az ujjlenyomatozás itt a szerződéskötési procedúra része.
Iránban ugyanolyan barátságosak az emberek, mint Törökországban, s ugyancsak a közös fotózás a mániájuk, amihez elegendő ok számukra, hogy eltöltöttünk három percet egymás társaságában. A telefonkártya vásárlás záróakkordja egy hármas szelfi elkészítése volt, de van már közös fényképem egy kifőzde alkalmazottjával is. A nyelvtudás tekintetében túltesznek a törökökön, igaz, ez nem nagy művészet, a semmit nem nehéz felülmúlni. Bár Khoy egy isten háta megetti, turisták nem járta város, viszonylag sok fiatal gügyög valamicskét angolul, de találkoztam olyan javakorabeli férfivel is, aki meglepően jól beszélt. Iránban a közösségi média nem elérhető, ezért aztán nem látom az útinaplómhoz fűzött bejegyzésket és a Messenger-üzeneteket, s válaszolni sem tudok rájuk. Bárki szeretne velem kommunikálni, megteheti e-mailben, a címem: pengoz@hotmail.com.
98. nap – december 7.
Megérkeztem Marandba. A külvárosban jártam, amikor egy útszéli gyümölcsárusnál vásároló középkorú férfi megállított és kérdezgetni kezdett. Felajánlotta, hogy bevisz a központba autóval, majd miután tiszteletteljesen visszautasítottam, egy egész szatyornyi mandarint akart rám tukmálni, amiből egy darabot el is fogadtam. Kicsivel később egy másik férfi szólított meg, aki aztán el is fuvarozott egy nagyon olcsó szállodához. Időközben egy angolul kifejezetten jól beszélő helyi fiatalemberrel is megismerkedtem, jobban mondva ő velem, felajánlotta, hogy megmutatja a várost, illetve, hogy befogad egy éjszakára a lakásába, ha mégsem szeretnék a valóban ordenáré hotelben megszállni. Sajnos akkorra már kifizettem a szállást, 600 ezer riált, csakúgy, mint korábban Khoyban. Egy facebookos ismerős megjegyezte, a 600 ezres összeg elég rémesen hangzik egy szobáért, ami igaz is, főleg, ha valaki nem ért meg inflációs időszakot, de egyáltalán nem vészes, ha az embernek milliók vannak a zsebében.
Az emberek kedvessége ellensúlyozza az egész vidék siralmas hangulatát. Mióta átléptem a határt, nem láttam a napot, ami kifejezetten rosszat tesz a hangulatomnak. Minden szürke, a hófelhők alacsonyan úsznak az égen, a köd nagyon leszűkíti a látóhatárt. A táj egyébként is banális, a települések elhanyagoltak és jellegtelenek, a járókelők elsöprő hányada sötét, főleg fekete ruhát visel. Kifejezetten üdítően hatott rám, amikor legutóbbi ismerősöm társaságában feltűnt egy narancssárga ruhába öltözött, kendő helyett sárga sapkát viselő, a húszas éveinek elején járó lány, napok óta ő volt az első európai kinézetű nő.
Nyugat-Azerbajdzsánban lépten-nyomon bútorüzleteket látok masszív, a rokokó ihlette, aranyozott garnitúrákkal tele, melyek Európában borzasztóan giccsesnek minősülnének. Ha ismerné a kínálatot, azt hiszem, sok romániai újgazdag innen bútorozná be a lakását. Eddigi tapasztalataim szerint a közétkeztetés itteni színvonala messze elmarad a törökországi mögött, a falatozók szegényesek, a kínálatuk is, sok az utcán felállított rostély, ami nem is lenne baj, ha evés közben nem hullna az ember nyakába a hó. Azzal vigasztalom magam, én csak átutazóban vagyok itt, mások meg az egész életüket itt élik le.
100. nap – december 9.
Kereken 100 napja vagyok úton. Jelen pillanatig 3.360.574 lépés a mérlegem, 2.631,97 kilométert tettem meg gyalog. Iránról mindenkitől csupa jót hallottam, rám azonban egyáltalán nem tesz jó benyomást. Önkéntelenül is összehasonlítom Törökországgal, amiből nagyon rosszul jön ki, sokkal elmaradottabbnak, rendezetlenebbnek, szegényebbnek tűnik, ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy a világ egyik vezető kőolajexportőre. Ebben természetesen nagy része van annak, hogy hosszú ideje kereskedelmi és pénzügyi embargó alatt áll, amit az Egyesült Államok hirdetett ellene. Utazók számára ennek talán legkellemetlenebb vetülete az, hogy Iránban nem lehet használni a világ más országaiban elfogadott bankkártyákat, például a Visát és a Mastercardot, ezért aztán az embernek annyi készpénzzel kell átlépnie a határt, amennyiről feltételezi, hogy fedezni fogja itteni tartózkodásának a költségeit.
Hogy a gazdasági embargó pontosan miben áll, mire terjed ki, arról nem tudtam pontos információkat szerezni az internetről, tény azonban, hogy mindazon országok közül, ahol eddig megfordultam, Iránban érezhető legkevésbé a globalizáció. Rengeteg a bankfiók, de kizárólag helyi pénzintézetek kirendeltségei, nemzetközi kereskedelmi- és gyorsétkezde hálózatok nincsenek, a boltok polcain fel lehet fedezni nemzetközi márkákat, de nagyságrendekkel kevesebbet, mint Törökországban, az EU-s tagállamokról nem is beszélve.
Olvastam, hogy nemrég Trump kijelentette, aki Iránnal kereskedik, az nem fog az USA-val. Ennek fényében számomra meglepő, hogy két amerikai világmárka, a Coca-Cola és a Pepsi jelen van az országban, igaz, licenc alapján gyártják őket. Kíváncsi vagyok, hogy vajon humanitárius megfontolásból nem fosztja meg az amerikai kormányzat az irániakat a két gigavállalat löttyeitől, avagy épp ellenkezőleg, egyfajta alternatív hadviselés az, hogy azokkal itatják őket.
Az iráni egyébként ügyes népség, legyártanak maguknak mindent, amihez Nyugatról nem tudnak hozzájutni. Életemben annyi hamis Levi’s és Lee farmert nem láttam még egy rakáson, mint az iráni bazárokban, pedig a teherániban nem is jártam még, fél kilométerről látszik, hogy silány minőségű hamisítványok. Saját kólájuk is van, Zam Zamnak hívják, az üveg dizájnja a Pepsire hajaz, az íze elfogadható. A gépkocsipark elképesztően elavult, az autók többsége egy guruló roncs, rozsdaette alvázzal, sűrű, szürke kipufogógázt eregetnek. Ha holnaptól, mondjuk, csak Euro 3 katalizátorral felszerelt gépkocsik közlekedhetnének, kiürülnének az iráni országutak. Rengeteg az autószerelő műhely, lehet munkájuk bőven. A Logan azon ritka modern modellek közé tartozik, melyekből elég sok fut, itt Renault Tondar a nevük. Nem tudom, hogy a pitești-i gyárban készülnek-e, egy helyi ismerősöm szerint igen. Ugyanazon ismerősöm elmondása szerint egy liter benzin ára 25 dollárcent körül van úgy, hogy nemrég 50 százalékkal drágították meg. Az alacsony üzemanyagárnak tudható be, hogy európai mércével mérve a személyszállítás nagyon olcsó, százával lehet látni taxikat.
101. nap – december 10.
Tabrizban vagyok, ami a város hivatalos neve a perzsák által beszélt fárszi nyelven, a többségi lakosságot alkotó azeriek Tebriznek hívják. Itt elméletileg lett volna egy házigazdám, sajnos az elmélet ezúttal nem állta ki a valóság próbáját. Az illető, egy ismerős ismerőse ismerősének az ismerőse, s azt gondolta, hogy nekem egy helyi idegenvezetőre van szükségem. Ilyen megfontolásból elvitt sétálni egy parkba, ami Tabriz látványosságai közé tartozik, benne egy tóval, annak a közepén egy szigettel, a szigeten pedig egy 150 éves épületben működő étteremmel és kávéházzal. Nyáron kellemes hely lehet, nekem azonban egy porcikám sem kívánta a sétálást, talán azért, mert az elmúlt hónapokban 2600 kilométernél többet gyalogoltam, s nulla fok körüli hőmérsékleten egyébként sem szeretek parkokban andalogni. Amilyen gyorsan csak tudtam, leráztam az idegenvezetőmet, s kivettem egy szállodai szobát. Másfél millió riálba került, kb. 11 euróba, de luxusnak tűnik azok után a retkes, bűzös odúk után, ahol az elmúlt éjszakákat töltöttem, mióta Iránba értem.
Ma pihenőnapom volt, körülnéztem a városban. Tabriz fő látványossága az UNESCO Világörökség részét képező nagybazár. Egy útikalauzban azt olvastam, hogy 7 négyzetkilométeren terül el, és e terület nem teljes egészében fedett, vannak ugyanis nyitott, belső udvarai. Tény, hogy valóságos labirintus, órákig elbóklászhat benne az, aki szeret nézelődni, vásárolni. Én csak egy kis datolyát akartam venni, 10 dekával beértem volna, erre kimértek egy kilót. A kiskereskedelem már Törökországban is, Iránban pedig szintúgy, tematikusan helyezkedik el, s nem csak a bazárban, több tucat azonos termékcsoportot árusító bolt van általában egymás mellett. Emiatt történhetett meg, hogy tegnap este elmentem vagy 57 ruházati szaküzlet, 49 cipőbolt és minimum 38 papír- és írószeráruda mellett, de egyszer használatos borotvát csak 45 perc keresés után találtam. A bazárból nekem a szőnyegrészleg tetszett a legjobban, a felhozatal elképesztő, nemcsak mennyiségileg, de a változatosság tekintetében is. Nem csupán padlóra való perzsákat árulnak, vannak bekeretezett, falra akasztható darabok is, amelyekbe egy-egy Korán idézetet szőnek bele vagy valamilyen rokokó környezetbe helyezett, iszonyúan giccses jelenetet krinolinos hölgyekkel és rizsporos parókás urakkal. Az európai kultúráról egy átlagos iráni keveset tud, gondolom, hogy az előkelőséget asszociálják ezekhez a rondaságokhoz, melyek kivitelezésüket illetően minőségi darabok.
103. nap – december 12.
Eljutottam Bostanabadba. Az elmúlt két napon nagyon jól haladtam, tegnap 44 185 lépést, 34,33 kilométert tettem meg. Ma jobb a kedvem, mint az elmúlt napokban, részben amiatt, hogy végre ragyogó napsütés volt, az országúttól délre, a távolban hóborította hegylánc magasodik, kedvem volna közelről megnézni.
Bostanabad külvárosában megszólítottam egy iskolázottnak látszó fiatalembert, arról érdeklődtem tőle, van-e szálloda a városban. Nem csalódtam, jó angolsággal válaszolt, sőt, felajánlotta, hogy elfuvaroz a szálláshelyre és még annak tulajdonosával is beszélt, nehogy az felárat számítson fel nekem, látván, hogy külföldi vagyok. Újsütetű ismerősöm elmondta, két szálloda van a városban, ő abba vitt el, amelyet jobbnak gondol. Hálás vagyok neki ezért, bár nehezemre esik elképzelni egy ennél ótvarabb helyet, bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, nincs olyan, az utolsó bányabéka feneke alatti nívójú iráni szállás, amit egy másik alul ne tudna múlni. Az árával ugyanakkor elégedett vagyok, 500 ezer riál, ennyibe került a belépő a tabrizi Kék Mecsetbe, igaz, az nagyon túl volt árazva.
Bostanabadi ismerősömmel elválás előtt telefonszámot cseréltünk, holnap reggel körbevezet a városban. Úgy tűnik, rám mosolygott a szerencse, szálláshelyemtől pár száz méterre egy termálfürdő van, melynek vize, ásványianyag tartalma alapján állítólag világszinten különlegesnek számít.
A tegnapi nap egy nemvárt örömteli pillanatot hozott. Felhívott telefonon az a honfitársam, világot járt utazó, akivel a közelmúltban durva vitába keveredtem a Facebookon, ami nagyon felzaklatott. Azért keresett meg, hogy felajánlja a segítségét, amit örömmel fogadtam. Össze is hozott egy teheráni ismerősével, aki jól beszél magyarul, s rögvest felajánlotta, hogy vendégül lát, ha a fővárosba érek. Az egész történést ajándékként éltem meg, megerősítéseként annak az elképzelésemnek, hogy az emberi alaptermészet a jóság, a jóindulat és a segítőkészség.
Amikor az utcán vagy egy boltban nekem szegezik a „Where are you from?” (Hova valósi vagy?) kérdést, vagy azt mondom, magyar vagyok, vagy, hogy Romániából jöttem, mindkettő egyformán igaz. Egy tebrizi büfében a pultos lánynak az utóbbi verziót válaszoltam, mire ő visszakérdezett: Jó-jó, Romániából, de melyik országból? Úgy tűnik, nem csak az amerikaiak fejében nagy a homály Európát illetően.
104. nap – december 13.
Eddigi iráni élményeim legjobbja az volt, amikor meghívtak egy családi ebédre. Ez még Marandban történt, a meghívást pedig alig pár órás ismeretség előzte meg, de ez a körülmény itt nem számít rendkívülinek. Amikor beléptem az ismerősöm nagybátyjának a lakásába, ami egy semmitmondó kinézetű ház első emeletén volt, elhűltem a csodálkozástól, mivel a konyhával egybenyitott nappali táncterem méretű volt, odahaza nem láttam még ekkora szobát. A helyiség léptékéről mindent elmond, hogy a bejárati ajtótól a konyhapultig terjedő rész padlóját nyolc darab tekintélyes méretű perzsaszőnyeg borította. A 180 négyzetméteres lakásban olyan tisztaság és rend volt, amely bármely kárpát-medencei otthonnak a díszére válna. Az ebédet hagyományos módon, a földön, egy leterített abroszt körbe ülve költöttük el. Az első fogás bárányhúsból főzött leves volt, amibe a kovász nélkül készített vékony kenyeret aprítottuk bele, majd miután megszívta magát lével, kikanalaztuk. Bár Törökországban ettem már birkahúsból készült, kifejezetten ízletes ételeket, a juhval továbbra is szívesebben találkozom a réten, mint a tányéromban, azonban tény, hogy a leves finom volt.
Második fogásként a levesben megfőtt húst kaptuk krumpliból és a lencséhez hasonló, de annál lényegesen nagyobb szemű zöldségből készült körettel, amit egy henger alakú, fa kéziszerszámmal mindenki pépesített magának a tányérjában. A desszert után, ami valamiféle jellegtelenül édes sütemény volt, az elmaradhatatlan tea következett.
A nők külön ettek, az ismerősöm elmondása szerint kizárólag a nagynénje szégyenlőssége miatt, aki nagyon ritkán találkozik idegennel, egyébként a család mindig közösen étkezik. A tányérokat, evőeszközöket és az ételmaradékot a háziasszony férje szedte össze, szerintem sok magyar nő szeretne magának egy hasonlóan segítőkész élettársat.
Az irániakat ugyanolyan nagy teaivóknak tartják, mint a törököket, ami igaz lehet, ám teázóból lényegesen kevesebb van, mint nyugati szomszédjuknál, legalábbis Nyugat-, illetve Kelet-Azerbajdzsán tartományokban. Bostanabad városában azonban a legtöbb vegyeskereskedés előtt, az utcán áll egy-egy gőzölgő szamovár, aminek állítólagos oka az, hogy óriási a városon átmenő közúti forgalom, sok autós megáll egy teára.
Egyelőre nem nyűgözött le az iráni konyhaművészet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amerre eddig jártam, ott perzsák nemigen élnek, a lakosság elsöprő többségét törökök alkotják, akik a főzés tekintetében nem veszik fel a versenyt a határ túlsó oldalán élő testvéreikkel. Az átlagos kifőzdék kínálatát nyárson sült csirke- vagy juhhús teszi ki, ami mellé általában rizset szolgálnak fel, mellé pedig egy kocka vajat. A forró rizsbe kell vájni egy mélyedést, s beletenni a vajat, mely beleolvad, ízletesebbé téve azt. Tebrizben és Bostanabadban is megkóstoltam a helyi specialitásnak számító édességet. Előbbi egy rózsa formájú sütemény, melynek tésztája édes sziruppal van átitatva. Utóbbi egy tenyér méretű, kerek péksütemény, aminek a tetejét különféle virágmintákkal díszítik. A tésztája száraz, citromsárga színű, édeskés. Nekem mindkettő inkább esztétikai, mint kulináris élvezetet nyújtott. Az erjesztett tejből készült ayran itt is éppoly közkedvelt ital, mint Törökországban, csak épp nem olyan. Az iránit ízesítik, mégpedig mentával. Megszoktam már, megszeretni valószínűleg nem fogom.
106. nap – december 15.
A mai úticélom Miyaneh. Kelet-Azerbajdzsánra ismét köd, szürkeség ereszkedett, a hegyek között helyenként száz méternél is kevesebb a látótávolság. Hasonló homály fedi utam további részét. Ami biztos, január 3-ig Iránban tartózkodhatom, addig érvényes ugyanis a vízumom, de mivel ez egy hatalmas ország, annyi idő messze nem elég az átszeléséhez. A vízum 30 nappal való meghosszabbítását akkor igényelhetem majd, ha minimum 20 napja tartózkodom Iránban. Azt hallottam olyanoktól, akik már jártak ebben az országban, illetve olvastam a világhálón, hogy a vízumhosszabbítási kérelem jóváhagyása vagy visszautasítása teljesen esetleges. Az iráni hatóságok nem ellenségesek a külföldiekkel, az illetékes tisztviselők viszonyulását az a mondat jellemzi, amellyel Tarr Béla remekművében, a Sátántangóban a százados foglalja össze minden korok bürokratáinak a mögöttes ideológiától teljességgel független vezéreszméjét: „Minden attól függ, hogy milyen az én kedvem”. Valaki azt tanácsolta, hogy Yazd városában próbálkozzak a vízumom meghosszabbítással, mivel ott a legmagasabb a pozitív elbírálások aránya. Yazd sok száz kilométerre fekszik az útvonalamtól, ráadásul ez egy ellenőrizhetetlen információ, ezért tehát biztosan nem fogok oda utazni. Azt sem tudom még, hogy Irán után merre veszem majd az irányt. Az biztos, hogy Afganisztánon nem fogok átgyalogolni, nem vagyok adrenalinfüggő, eszem ágában sincs azt kockáztatni, hogy megöljenek vagy váltságdíj fejében elraboljanak, pedig akkor esetleges szabadulásom után biztosan megírhatnám azt a könyvet, amely felől máris elég sokan érdeklődnek. Ezt a döntést jóval korábban, már Bulgáriában meghoztam. Nem észérvek alapján jutottam erre az elhatározásra, hanem spontán módon, miután a sokszázadik, az út szélén heverő, Hell feliratú, üres, energiaitalos doboz mellett elhaladtam. A hell angolul poklot jelent, én pedig nem akarom, hogy az utam a pokolba vezessen, persze, átvitt értelemben. Lehet, hogy egyeseknek ezek után egy kótyagos alaknak tűnök, akinek a feje ezotérikus zagyvaságokkal van tele, pedig valójában nagyon is szkeptikus alkat vagyok, aki nem fogékony a miszticizmusra.
Egy sor pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a racionális ember, aki a döntéseit logikusan hozza meg, nem több egy mítosznál, napjainkra egy tudománytalan paradigma, csak épp miután érzelmi alapon elhatározunk valamit, utána racionalizáljuk azt, kitalálunk egy ésszerű történetet az alátámasztására, hogy az emberek ne nézzenek minket hülyének. Én csak annyiban különbözöm az átlagtól, hogy különösebben nem izgat, ha hülyének néznek. Pakisztánba próbáltam online úton vízumot szerezni, azonban félbehagytam, mivel fel kell tölteni a rendszerbe a járműre szóló jegyet, amellyel át fogok kelni a határon. Ez azt jelenti, hogy gyalogos nem szerezhet online vízumot, lehet, hogy semmilyet sem, s hogy még cifrább legyen a történet, nem létezik olyan szárazföldi járat, vonat vagy busz, amely Irán és Pakisztán között közlekedne. A jövő tehát homályos, de a legkevésbé sem izgatom magam miatta.
109. nap – december 18.
A mai úticélom Zandzsán, Kelet-Azerbajdzsán egyik, hozzávetőleg Kolozsvár méretű nagyvárosa. Kelet felé haladok, a távlati célom, hogy karácsonyra elérjem Teheránt.
Iránban kellemetlenebb gyalogolni, mint azokban az országokban, amiket korábban átszeltem. Itt nagyobb a forgalom, mint a török és a bolgár utakon, ráadásul a járműpark elképesztően elavult. Egy helyi ismerősöm 30 évre becsüli a teherautók átlagéletkorát, jelentős részük az iszlám forradalom előtti időkből való, ami 1977-ben volt. Rengeteg masszív, viharvert Mercedes és Volvo kamion járja az utakat, olyan típusok, amilyeneket korábban csak filmekben láttam. Gyerekkoromban szerettem a teherautók kipufogógázának a szagát, most kiélhetném magam, csak hát időközben változott az ízlésem.
Óriási szerencse, hogy az ország ezen részén a nagyvárosokat műút és autópálya is összeköti, a forgalom az utóbbiakon intenzívebb, én ellenben kizárólag az előbbieken közlekedem. A gyaloglás itt nem csupán kellemetlenebb, hanem veszélyesebb is, nem is annyira az országutak mentén, mint a városokban. Az iráni gépjárművezetők nem ismernek sem istent, sem embert, fittyet hánynak az összes közlekedési szabályra, sőt, az emberi jóérzés szabályaira is. Indexelni itt nem szokás, gyakori a járdán közlekedő motoros, de láttam olyat is, aki az autók között haladt, menetiránnyal szemben. Sötétedés után életveszélyesek a kivilágítatlan autók. Elképesztően agresszív a vezetési stílus, a legbunkóbb, gyalogosokkal szemben legérzéketlenebb hazai autós Iránban úrvezetőnek minősülne. Odahaza gyalogosként roppant bátran közlekedem, s nem éppen szabályosan, itt azonban félve kelek át az úttesten, általában úgy helyezkedve, hogy minimum egy járókelő legyen köztem és a legközelebbi jármű között.
Azt figyeltem meg, hogy egy ideje jóval kevesebbet eszem, mint korábban. Ezelőtt egy hónappal farkasétvéggyal ettem, mondhatni zabáltam, egy ideje azonban, bár átlagban ugyanannyit gyaloglok, mint akkoriban, jóval kisebb a kalóriaigényem. Gondolom, a szervezetem olyan szinten szokott hozzá a terheléshez, aminek ki van téve, hogy már kisebb energiabevitellel is képes ugyanolyan teljesítményre.
111. nap – december 20.
Takesztán felé tartok. A mai nap is verőfényes és enyhe, dél körül egy szál pulóverben gyalogoltam. Tegnap, miközben papírzsebkendőt és csokoládét kerestem egy boltban, megismerkedtem egy ifjú párral, akik épp életük első közös bevásárlásán voltak. Az ismerkedést ők kezdeményezték, pontosabban a férj. Bevásárlás végeztével elvittek kávézni, majd meghívtak ebédre egy hangulatos kisvendéglőbe. Természetesen elválás előtt telefonszámot cseréltünk, Ali pedig a lelkemre kötötte, hogy bármi problémám akadna, nyugodtan hívjam fel. Szinte elfelejtettem, hogy a papírzsebkendőt és a csokit is ők fizették.
Már meg sem lepődöm azon, hogy valaki, aki szóba elegyedik velem az utcán, félóra elteltével ebédre invitál, elvisz kirándulni, meghív egy termálfürdőbe vagy felajánlja, hogy töltsem a házában az éjszakát. A törököknél ezek a vendégszeretet természetes megnyilvánulásai, s valószínűleg a perzsáknál is. Alireza, aki a házigazdám lesz Teheránban, megkérdezte, hány napot szándékozom nála tölteni, mondtam, hogy hármat. „Csak? Igazán maradhatnál egy hetet” – válaszolta ő, hozzátéve, hogy meg szeretne mutatni nekem jó néhány látnivalót, elvinne a Káspi-tengerhez is. Bár reméltem, kizárólag praktikus okokból, hogy két török nemzeti lobogóból álló zászlógyűjteményem nem fog gyarapodni, nem így történt. Bostanabadban egy cukrászdában összeismerkedtem egy helybelivel, aki az iráni első osztályban szereplő tebrizi fociklub, a Traktor fanatikus szurkolója, s épp nagyon boldog volt, csapata aznap egy-nullára nyert. Miután meghívott egy süteményre és készítettünk pár közös fotót, nekem ajándékozta a csapat lobogóját. Kelet-Azerbajdzsánban ez ugyanakkora megtiszteltetés, mint amikor Törökországban a félholdas-csillagos zászlót adják az embernek, a Traktor a helyi törökök nemzeti büszkeségének a megtestesítője.
Zendzsánban bementem egy kinézete alapján kétcsillagosnak tűnő szállodába, aztán gyorsan ki is fordultam, amikor a recepciós szemrebenés nélkül közölte, hogy 35 dollár egy szoba. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy tavaly decemberben, Amszterdamban ennél kevesebbet fizettem egy hasonló színvonalú szállásért. Igaz ami igaz, nem lehet összehasonlítani Zendzsánnal a holland fővárost, elvégre egy nyamvadt bazár sincs benne. Szerencsére akadt fedél a fejem fölé, találtam egy 4 dolláros szobát. Becsléseim szerint vagy 7 négyzetméter lehetett a wc-ként is szolgáló zuhanyfülkével együtt, hamisítatlan börtöncella hangulattal, még rács is volt az ablakon. Ha a civilizált észak-európai országokban egy rablógyilkost vagy egy visszaeső pedofilt hasonló körülmények között tartanának elzárva, jogvédő szervezetek hatalmas botrányt csapnának. Cellajellege ellenére nem találtam nyomasztónak a szobámat, elvégre jószántamból költöztem be, csak egy éjszakára, s a kulcs is nálam volt.
Zendzsánban van egy egyedülálló múzeum, melyet az egykori mosóházban rendeztek be, ahova a háziasszonyok hordták a szennyest az automata mosógépek előtti korszakban, viaszbábuk segítségével próbálják visszaadni a korabeli hangulatot.
113. nap – december 22.
Qazvinban vagyok. A legutóbbi napok nagyon nehezek voltak, nem lelkileg, hanem fizikailag. Már tegnapelőtt is szinte vánszorogtam, tegnap pedig úgy éreztem, hogy teljesen elkészültem az erőmmel, szinte nem is a lábaim, hanem az elhatározás, az akarat vitt előre. Pénteken telefonon beszélgettem egy otthoni ismerőssel, ő mondta, hogy a napforduló nem csak a makrokozmoszban zár le egy folyamatot és indít el egy ellentéteset, hanem az emberekben is. Mondtam neki, hogy önmagamban sosem tapasztaltam még ezt meg, de ez alkalommal különösen figyelni fogom. Őszinte meglepetésemre, ma reggel úgy ébredtem, hogy eltűnt a tagjaimból az ólmos fáradtság. Kicsit gyengének éreztem még magam, úgy, mintha betegség után lábadoznék, de úgy tűnik, a külső fénnyel együtt az erő is újjászületett bennem. Ennek ellenére elhatároztam, hogy nem fogom kizsákmányolni a testemet, mivel az előbb-utóbb visszaüt, karácsony első napjával kezdődően, Teheránban többnapos teljes pihenőt tartok majd.
Fizikai állapotom csodás javulásában annak is szerepe lehetett, hogy legutóbbi szállásom olcsó volt, de összkomfortos, még Mekka irányát is jelezték benne, egy falra festett nyíllal. Az is hozzájárulhatott, hogy tegnap ettem életem egyik legjobb hamburgerét. Nem gondoltam volna, hogy erre a Takesztán nevű iráni kisvárosban kerül sor, ahol semmi említésre méltó dolog nincs, kivéve az igazán mestermű kategóriájú hamburgert. Ez volt a legjobb étel, amit az elmúlt közel három hétben ettem, ami azért sokat elmond az iráni konyhaművészettel kapcsolatos eddigi tapasztalataimról. Nem is csoda, hogy elfáradtam, lévén, hogy ma átléptem a 3000 kilométeres határt, egész pontosan 3017,03 km-t gyalogoltam szeptember 1. óta. Ezt onnan tudom szinte méterre pontosan, hogy heti egy-két alkalommal összeadom a távolságokat, amiket a lépésszámom alapján a telefonos alkalmazás kiszámít.
Ebben az időszakban, nem én vagyok az egyetlen, aki gyalogosan barangol a világ ezen táján. Tebrizben, a helyi idegenforgalmi információs központban meséltek egy, a közelmúltban ott megfordult francia férfiről, aki hatodik éve járja gyalogszerrel a világot. Arról a Cristian nevű német úriemberről pedig Dogubayazitban hallottam először, aki nagyrészt gyalogosan akar eljutni Tokióba, a következő nyári olimpia helyszínére. Tebrizben szinte összefutottam vele, pár óra különbséggel fordultunk meg a helyi turisztikai központban. Hozzá képest én igazán kispályás vagyok, igaz, semmi nem motivál arra, hogy elgyalogoljak Tokióba, egyáltalán nem érdekel az olimpia.
114. nap – december 23.
Qazvin volt az első, nekem tetsző iráni város. Mostanáig négy tartományon haladtam át, közülük Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán jellemzőiként a totális igénytelenség, az ízléstelenség, a szedett-vedettség és az ágrólszakadtság jutnak eszembe, még a milliós Tebriz, az ország második legnagyobb városa is rémesen provinciálisnak tűnt. Zendzsán, ha csak egy fokkal is, de jobb volt, Qazvin pedig egy olyan hely, amit jó szívvel tudnék ajánlani, mint felkeresésre érdemeset. Ezen a Kolozsvár és Temesvár méretű városon mintha érződne, hogy, bár évszázadokkal ezelőtt, és csak pár évtizedig, de mégis egy birodalom fővárosa volt, maradt benne némi nagyság, elegancia.
A szállásom legfeljebb 200 méterre volt az egykori karavánszerájtól, ami az első olyan, általam látott iráni műemlék, amit európai színvonalon újítottak fel és hasznosítottak. Tele van igényes szuvenír- és kézműves boltokkal, olyan hangulatos kávézókkal és bisztrókkal, amelyek akármelyik európai nagyvárosban megütnék a szintet.
Még egy gyönyörűen berendezett éttermet is felfedeztem benne, s úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, a megtett 3000 km után megérdemlek egy jó vacsorát. Volt bennem egy szemernyi lelkiismeret-furdalás, arra gondolván, hogy szórom a pénzt, de egyből elmúlt, amikor megláttam a számlát: 4,5 dollár volt, hozzávetőleg 20 lej vagy 1500 forint. Egy átlagos iráninak ez borsos ár, több helyi ismerősöm egybehangzóan állítja, hogy egy tanár kb. havi 200 eurót keres, egy 1000 eurós jövedelemmel rendelkező család pedig tehetősnek számít. Iránban a nők elsöprő többsége háztartásbeli, a legtöbb család egy fizetésből él.
Mostanáig jól elboldogulhattam volna a török nyelvvel Iránban is, mivel amerre jártam, főleg annak azeri változatát beszélők élnek. Az azeri egyes nyelvészek szerint az itt isztambuli töröknek nevezett nyelv közeli rokona, mások szerint annak egy nyelvjárása. A hanglejtése erősen különbözik tőle, az azeriben ugyanis a hangsúly a mondat utolsó szótagján van, amit el is nyújtanak, amitől aztán a beszéd dallamossá válik, az én fülemnek nagyon kellemessé. Sajnos egyáltalán nincs nyelvérzékem, s energiám sem volt a tanulásra, ezért aztán nem sok ragadt rám a török nyelvből, s ami igen, jószerivel elég haszontalan, olyan szavakat tudok törökül, mint polgármester, faszén, deszka, tó, márvány. Kedvenc török szavam a viszlát jelentésű güle-güle, mivel azonban búcsúzáskor az mondja ezt, aki helyben marad, soha nem volt alkalmam használni. A számok közül csak az egyet, a kettőt, az ötöt és a tízet voltam képes megtanulni, sajnos az árak jelentős része más számokat is tartalmaz. Qazvin a török nyelvterület keleti határán fekszik, a környező falvakban még az azerit beszélik, a városban azonban már a perzsát. Szerencsére továbbra sincsenek nyelvi gondjaim, meglepően sokan tudnak valamicskét angolul. A közterületeken gyakoriak az angol nyelvű irányjelző táblák, néha viccesen hangzó felirattal. Láttam már Justice, vagyis igazság szövegű nyilat, de olyat is, amin az állt, Hot Water. Ez utóbbi egy termálfürdőre utalt, s mivel abban tényleg forró víz van, volt is benne logika, bár egy helyismerettel nem rendelkező számára okozhat némi fejtörést.
Holnap bevonatozok Teheránba, hogy ott töltsem a Karácsonyt.
116. nap – december 25.
Tegnap bebuszoztam Teheránba, kezdetét vette néhány napos pihenésem. Annak ellenére, hogy Irán berendezkedését tekintve teokrácia, hivatalos államformája iszlám köztársaság, ráadásul a lakosság 99,9 százaléka muszlim, karácsony estéje nem ért karácsonyfa nélkül. Házigazdám, Alireza 20 éven át egy erdélyi nagyvárosban élt, a keresztény kultúrkör olyannyira otthonos a számára, hogy teheráni otthonában is állít karácsonyfát, egy kisméretű műfenyőt, úgy feldíszítve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Alireza igazi nyelvtehetség, bár évek óta ismét Iránban él, még mindig elég jól beszél magyarul, ha pedig egy szó nem jut eszébe, mondja románul. A Szentestén még a tévéből is magyar szót hallottam, többek között az Euronews magyar nyelvű adását néztük.
Ünnepi vacsora is volt, ráadásul ez volt az első igazi találkozásom a perzsa konyhaművészettel. Érdekes kulináris élmény volt, a főfogás domináns íze lévén nem a sós, hanem az édes, köszönhetően annak, hogy a körítésként tálalt rizs szirupos narancshéjjal volt megszórva.
Az iráni fővárosban van működő keresztény templom, azonban odahaza sem vagyok templomba járó, így tehát kihagytam a teheráni éjféli misét. Még Qazvinban felfedeztem egy kirakatot, melyben karácsonyi díszek, karácsonyi motívumos tárgyak voltak, egyébként közterületen semmiféle, a karácsonnyal kapcsolatos szimbólumot nem lehet látni.
Teheránnal egyelőre csak egy viszonylag rövid séta erejéig ismerkedtem. Igazi megalopolisz, elővárosaival együtt 15 milliónál többen lakják. Tegnap a buszból láttam egy gigászi tömbházerdőt Teherán nyugati részén, nagyobbat, mint a kolozsvári Monostor-, Mărăști-, Grigorescu- és Györgyfalvi-, a nagyváradi Rogériusz- és Nufărul-, valamennyi szatmári Micro, valamint a marosvásárhelyi Tudor- és Kövesdomb negyed együttvéve.
Isztambuli barátom, Ahmet felkészített rá, hogy az ósdi járműpark miatt pokolian szennyezett a levegője, nekem azonban elviselhetőnek tűnik, lehet, amiatt, hogy már jó három hete szokom az iráni viszonyokat.
118. nap – december 27.
Mostanáig nem ettem december végén magam szedte szedret, ma azonban sort került rá, a Káspi-tenger közelében fekvő Behshahr városában, ahová Alirezáék, a házigazdámék hoztak el. Második napja, hogy nem gyalogolok, ami határozottan jól esik testemnek, lelkemnek egyaránt. Behshahr vidékén a klíma enyhe és csapadékos, ilyenkor is zöldell a fű, a hegyoldalakat erdők borítják, ami üdítően hat rám Irán belső, sivatagos és félsivatagos területeinek kopársága után. Tegnap egy Shahmirzad nevű hegyi városkában voltunk, ami hűvös nyarai miatt kedvelt üdülőhelyük a pokoli forróságtól eltikkadt irániaknak. Shahmirzadban sok a hagyományos stílusú porta, mi is egy ilyenben éjszakáztunk.
Alirezáéknak köszönhetően egy átlagos turistánál lényegesen közelebbről pillanthatok be az irániak mindennapjaiba, ma a rokonaikat látogattuk meg.
Ami az iráni mindennapokat illeti, ebben az országban legfeljebb csak hallottak a szociáldemokráciáról, annak vívmányait, például az ötnapos munkahetet, nem élvezik. A szabadnap a péntek, ami az iszlámban a mi vasárnapunknak felel meg, azonban a boltok, műhelyek késő estig nyitva tartanak.
Iránt a legnagyobb jóindulattal sem lehet tiszta országnak nevezni, körülbelül ugyanolyan szemetes, mint Dél-Románia. Ugyanakkor, az iráni, aki az utcán a legtermészetesebb mozdulattal dobja a földre a szemetet, szinte mániákusan tisztaság- és rendszeretővé válik, amint hazaér. Eddig négy itteni lakásban fordultam meg, mindegyikben patyolattisztaság uralkodott, enni lehetett volna a földről, jobban mondva a perzsaszőnyegről. Cipőben belépni a házba elképzelhetetlen, a lábbelit háziak és vendégek egyaránt a lépcsőházban vagy az udvaron vetik le. A szállodák, éttermek vécéi gyakran, a nyilvános WC-k pedig mindig undorítóak, egy átlagos házi illemhely Iránban azonban minimum annyira aszeptikus, mint egy kórterem Romániában, megkockáztatom, egyes kórházakat le is pipál. Iránról a média kifejezetten kedvezőtlen képet fest, sokan úgy képzelik, minden sarkon fegyveres katona strázsál. Ennek semmi köze a valósághoz, nemhogy Törökországban, de Magyarországon is lényegesen több fegyveres egyenruhást látni az utcákon, mint itt. Fegyveres járőrrel nem találkoztam, közúti katonai ellenőrző pontot egyet láttam, egy szál katona álldogált mellette unottan, integetett, amikor elhaladtam. Közlekedési rendőr ellenben elég sok van, a legnagyobb csúcsforgalomban is jóízűen traccsolnak egy zsúfolt kereszteződésben vagy elmélyülten nyomogatják a telefonjuk gombjait, érdemi forgalomirányítást végezni egyet sem láttam. Felfigyeltem rá, milyen sokan használnak itt lopásgátló kormányzárat. Az autólopás gyakori, ismerőseim elmondása szerint a lopott autókat általában alkatrészként értékesítik, arra ugyanis, a rettentően elavult járműállomány miatt óriási az igény. A betörések vélhetően szintén gyakoriak, a tetszetős házak gyakran erődítményszerűek, olyan falakkal, melyek a középkorban nehéz feladat elé állítottak volna egy ostromló csapatot.
Mióta Alirezáék autóval hordoznak, láttam már az országúton menetiránnyal szemben haladó gépkocsit, egy kézzel vezető motorost és olyan motorbiciklit is, melyen négyen utaztak, köztük egy karonülő gyerek. Alireza elmondása szerint a legérzéketlenebb, legpofátlanabb és legbunkóbb teheráni autós is roppant előzékennyé válik, amint kiszáll a kocsiból, s valószínűleg maga elé enged az ajtóban, akkor is, ha pár perccel korábban lelkifurdalás nélkül elütött volna a zebrán, ha nem vagy elég éber.
120. nap – december 29.
Meghosszabbították a vízumomat, az eredeti határidőnél 20 nappal tovább, január 22-ig maradhatok Iránban. Valószínűleg nem volt még olyan vízumhosszabbításért folyamodó személy, aki annyira egykedvűen lépett volna be a teheráni rendőrség illetékes ügyosztályára, mint én, a legkisebb szívfájdalom nélkül vettem volna tudomásul, ha elutasítják a folyamodványomat. A jelenlegi helyzettel is elégedett vagyok, így legalább ismét ráléphetek a Kőrösi útvonalára.
Kőrösi 1820 októberében érkezett meg Teheránba, hozzávetőleg tizenegy hónappal nagyenyedi indulása után. Én kevesebb, mint négy hónap alatt tettem meg az utat, annak köszönhetően, hogy a lehető legrövidebb útvonalon haladtam, az Anatóliai-félsziget közepén vágva át, ahogy valószínűleg Kőrösi is tett volna, ha az éppen tomboló pestisjárvány meg nem akadályozza ebben. A járvány miatt ő Alexandriába hajózott, s Aleppón és Damaszkuszon keresztül, dél felől jutott el Teheránba, s négy hónap múlva indult tovább Meshed felé.
A vízumhosszabbítás a vártnál sokkal gyorsabban, gördülékenyebben zajlott. A román útlevelem ismét jó pont volt a hatóságok szemében. Romania good, azaz Románia jó, jelentette ki a bejáratnál szolgálatot teljesítő egyenruhás, amikor közöltem vele, hogy feltételezésével ellentétben nem Németországból érkeztem. Az ügyosztály alkalmazottai később is előzékenyen viselkedtek, sőt, kivételeztek velem, egy recepciós még a kérvény kitöltésében is segédkezett, pedig nem lett volna kötelessége. A kivételezést nagyrészt annak tudom be, hogy a kérelmezők zöme afgán volt, egyedül képviseltem az intézményben Európát. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen bánásmódban van része hasonló helyzetben egy amerikai állampolgárnak.
Miközben a soromra vártam, megakadt a tekintetem egy fiatal, kétgyermekes afgán házaspáron. Minden bizonnyal tartózkodási engedélyért vagy annak meghosszabbításáért folyamodtak, szemmel láthatóan boldogok voltak, amikor kézhez kapták a papírt. Belegondolni is rossz, micsoda hely lehet Afganisztán, ha az ottani viszonyokhoz képest az iráni vendégmunkási lét is paradicsomnak tűnik. Az afganisztáni hírek alapján, melyekkel tele van a média, nem meglepő ez, elvégre Iránban az emberek nem élnek folyamatos életveszélyben, aki dolgozik, az nem éhezik, normális oktatás, tisztességes egészségügyi ellátás van.
Egy napot még Teheránban töltök pihenéssel és nézelődéssel, az év utolsó napján indulok tovább. Tegnap elmentem egy képzőművészeti múzeumba, ahol javarészt XX. századi munkák voltak kiállítva, zömükben olyanok, melyek Közép-Kelet-Európában is bekerülhetnének egy vidéki képtár állandó tárlatába. Az egyik teremben aztán felfedeztem a Mona Lisát, pontosabban annak másolatát. Körülbelül tíz hónapja láttam az eredetit, nem gondoltam volna, hogy még az idén ismét megpillantom a rejtélyes mosolyt, ráadásul a Közel-Keleten.
121. nap – december 30.
Teherán messze a legérdekesebb, legkozmopolitább és legélhetőbbnek tűnő azon iráni városok közül, melyeken eddig áthaladtam. A főváros északi, az Alborz hegység lábánál fekvő kerületei számítanak a legelőkelőbbeknek, toronyházai nyugatias jelleget kölcsönöznek nekik, az életminőség errefelé közel van a kelet-közép-európai nagyvárosok szintjéhez. Az iráni főváros központi részén van az egykori óváros, keleties hangulattal, hagyományos iráni stílusú épületek tömkelegével.
Ma megnéztem a perzsa uralkodók egykori rezidenciáját, a Golesztán-palotát. Lenyűgöző alkotás, sok ezer négyzetméter majolikával és remekbe szabott tükördekorációkkal. Miközben csodáltam a díszítésekben tobzódó termeket, ugyanarra gondoltam, mint a szentpétervári Téli Palotában és a szinajai Peleș-kastélyban: gyönyörű, de nem lehetett jó itt élni, nincs benne egy emberi léptékű, meleg zug. Teherán déli kerületeiben nem jártam, több ismerősöm figyelmeztetett, hogy ha kedves a testi épségem és ragaszkodom a pénztárcám tartalmához, jobb, ha nem megyek arra felé.
Az iráni fővárosban nem csak gépkocsik működnek taxiként, hanem motorkerékpárok ezrei is. A motortaxik minden forgalmas téren, útkereszteződésben várnak az ügyfelekre, feltételezem, hogy olcsóbbak a klasszikus taxiknál. Elég sok pénzt kellene ajánljanak nekem azért, hogy felüljek egyre az őrült teheráni forgalomban. Egy helyi ismerősöm azt mondja, a hivatalos statisztikák szerint évente 1 millió közúti baleset történik Iránban, a halálos áldozatok száma 27 ezer körül van. Elnézve a helyi vezetési stílust, nem tűnik túlzottnak ez a szám.
Bár már közel négy hete vagyok Iránban, még mindig nem érzem a riál értékét, megtörténik, hogy fogalmam sincs, mi mennyibe kerülhet. Ennek részben a kacifántos iráni pénzügyi rendszer az oka. Az irániak nem riálban, hanem tumánban számolnak, ami előbbinél tízszer többet ér. A tumán azonban egy virtuális fizetőeszköz, nem létezik ilyen pénz, az irániak azért találták ki, hogy kisebb összegekkel kelljen számolniuk. Számomra ez teljesen értelmetlennek tűnik, mivel egy 150 ezer riálos ár esetében tizenötöt mondanak, ami 15 ezer tumánt jelent, de ennyi erővel akár 150-et is mondhatnának. Az már az abszurdum netovábbja, hogy az újfajta félmillió riálos bankón 50-et ír, tehát már az Iráni Nemzeti Bank is tumánban számol, ami hivatalosan nem is létezik.
Mióta Iránban vagyok, ma jártam először hivatalos valutaváltó irodában, beváltottam 100 dollárt. A tranzakciót sikerült negyed óránál valamivel rövidebb idő alatt lebonyolítani, ami, figyelembe véve a summa tekintélyes voltát, dicséretes. A túlzott bürokrácia miatt szintén nem panaszkodhatom, hiszen nem kértek tőlem háziorvosi igazolást arról, hogy be vagyok oltva kanyaró ellen, s azt sem kellett dokumentumokkal igazolnom, hogy nincs feleségem. Az adás-vételben a váltónak három munkatársa vett részt, nekem pedig csupán egy kérvényt kellett kitöltenem, természetesen beleírva a telefonszámomat és az e-mail címemet, illetve rákanyarítanom az aláírásomat három, kizárólag fárszi nyelvű, arab betűs papírra. Remélem nem íratták alá velem, hogy az elkövetkező tíz évben a jövedelmem tíz százalékát átutalom a cég tulajdonosának.
123. nap – január 1.
Véget ért a teheráni vakáció, ismét gyalogolok, a legközelebbi úticélom Garmsar. Teljesen frissnek érzem magam, az év utolsó napját egy 41 040 lépéses etappal ünnepeltem meg. Ezzel sikerült igazán stílusosan lezárnom 2019-t, mivel elértem a 4 milliós szintet, 4 011 032 lépést tettem meg szeptember 1. óta, havi átlagban körülbelül 1 milliót.
Brassai Sámuel naponta 5000 lépést tett meg egészségmegőrzési céllal, és 99, más források szerint 100 évet élt. Nekem 30 ezer körül van a napi átlagom, ha így folytatom, jó eséllyel hosszú öregkorra van kilátásom. A szilveszter estét egy szállodában töltöttem, pontosabban egy ablaktalan, de attól eltekintve kifejezetten civilizált szállodai szobában. Iránban alkoholtilalom van, ezért pezsgőt nem bontottam, de nem hiányzott, s magányosnak sem éreztem magam, mivel egy csomó új évi üdvözletet kaptam, s telefonon is sikerült beszélnem az otthoniakkal.
Az év záróakkordját nekem az jelentette, hogy megnéztem az immár klasszikusnak számító magyar vígjátékot, az Egészséges Erotikát. Nagyon hálás vagyok a Nemzeti Filmintézetnek, hogy az ünnepek időszakára ingyenesen nézhetővé tett 66 magyar filmet, ez már a negyedik alkotás volt, amit megnéztem az elmúlt napokban. Bár jelenleg munkanélküli vagyok, 2020-ra ragyogóak a pénzügyi kilátásaim, ma ugyanis lencselevest reggeliztem.
Az idei szilveszterem nem csupán pezsgő-, hanem petárda- és tűzijátékmentes is volt, aminek kifejezetten örültem. Iránban iszlám időszámítás van, s mivel a keresztények egy törpe kisebbséget alkotnak, a szilveszter egyáltalán nem volt érzékelhető, összesen három, Happy New Year feliratú molinót láttam az olasz- és a vatikáni diplomáciai képviseletek környékén. Az irániak nem csak, hogy nem velünk egyszerre ünneplik az új évet, de nem is 2020-t írnak. A muszlimok időszámításának kezdte a Krisztus utáni 622-ik év, amikor Mohamed elmenekült Mekkából, s Medinában telepedett meg. Náluk még javában tart 1398, az új év márciusban kezdődik majd. Az új esztendő első napján meglátogatják a rokonaikat, gyümölcsöt és hagyományos süteményeket fogyasztanak családi körben, s újonnan vett ruhákba öltöznek. Ez utóbbi szokást szerintem az európai kereskedők is szíves örömest meghonosítanák a nyugati kultúrkörben.
Tűzijáték náluk nem az óév és az új fordulóján van, hanem az év utolsó szerdáján, az utolsó csütörtökön pedig szent helyeket és szeretteik sírjait látogatják meg. A muszlimok megadják a módját az óév búcsúztatásának és az új köszöntésének, Iránban az utolsó szerdától számítva 13 napos az ünnep, az egész hivatalos munkaszüneti időszak.
124. nap – január 2.
Törökországban egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a társadalmi viszonyok a nyugati értékrend és az iszlám keveredésének az eredményei, előbbinek a jelenléte a legkonzervatívabbnak számító vidékeken, így például Erzurumban is tetten érhető.
Iránban az iszlám kultúra dominanciája megkérdőjelezhetetlen, itt a világias attitűd, a kozmopolitizmus már csak nyomokban van jelen. Államformáját tekintve Irán iszlám köztársaság, az iszlám szabályrendszere az élet minden területére kiterjed. A nők nyilvános helyen nem mutatkozhatnak fedetlen fejjel, a kendő viselete kötelező. A kendő színe nincs törvényileg szabályozva, azonban feketéből van a legtöbb, hovatovább a nők jelentős része bokáig érő fekete leplet visel, ami szintén nem hatósági előírás. Miután átléptem a török–iráni határt depresszióba estem, persze nem a szó klinikai értelmében, kifejezetten rossz volt a hangulatom. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy folyamatosan feketébe öltözött embereket láttam magam körül, olyan volt, mintha egész települések borultak volna gyászba. Irán észak-nyugati, törökök lakta vidékein a nőknek kétharmada jár fekete lepelben, de a férfiak szintén előszeretettel öltöznek feketébe.
Kelet- és Nyugat Azerbajdzsán tartományokban megszokott látvány, hogy egy férfi fekete cipőt, fekete nadrágot, fekete inget vagy fekete pulóvert és fekete dzsekit visel. A kislányokra fehér kendőt adnak.
Adott pillanatban már figyeltem, hány olyan nőt látok, akin egyetlen fekete ruhadarab sincs, 1 százalékra becsültem az arányukat. Az egyik kisvárosban szembe jött velem egy idős asszony, aki színes kendőt, lila kabátot viselt. Számomra ő volt a nap hőse, a normalitás megtestesülése egy nyomasztó, bizarr világban. Tudatában vagyok annak, hogy a világot annak a kultúrának a szűrőjén keresztül értelmezzük, amelyben felnőttünk, részben ez az, amit a keleti filozófiák a mája fátylának neveznek. Ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy létezzen olyan kultúra, ahol a feketét, mely tulajdonképpen nem is szín, hanem a fény, a szín hiánya, nem szomorúnak, lehangolónak tapasztalják meg. Tebrizben megkérdeztem egy helybelit, mi az oka az általános feketeségnek. Azt mondta, ez a helyi hagyományban gyökerezik, senki nem kényszeríti az embereket arra, hogy feketébe öltözzenek. Hozzátette, számára szomorú szín, ezért nem engedi a feleségének, hogy fekete ruhákba öltözzön. Teherán már lényegesen tarkább, mint a nyugati végek városai, arányaiban lényegesen kevesebb a tiszta feketébe öltözött járókelő, a boltokban pedig mindenféle színű ruhát árulnak, sárga pulóvert éppúgy, mint piros kabátot.
A nemek érintkezése Iránban, Törökországtól eltérően, nagyon közel áll az iszlámmal kapcsolatos nyugati sztereotípiákhoz. Az iskolák szegregáltak, koedukált oktatás csak az egyetemeken van. A konzervatív Nyugat-Iránban kézen fogva járó fiatal párt egyet sem láttam, Teheránban már igen, de itt sem gyakoriak. Az, hogy közeli rokoni kapcsolatban nem álló férfiak és nők puszilózzanak találkozáskor vagy elváláskor, ami Törökországban általános, itt szinte elképzelhetetlen, bár lehet, hogy iráni léptékkel szélsőségesen liberálisnak számító körökben van rá példa. Egy ismerősöm elmondása szerint, mivel a nemek érintkezése erősen korlátozott, a fiatalok többsége online ismerkedik. A vallási konzervativizmus egyik fellegvárának számító Tebrizben a buszokra férfiak és nők külön ajtón szállhatnak csak fel, a lényegesen szabadosabb Teheránban az ajtók közösek, ellenben az utastér hátsó része kizárólag nőknek van fenntartva.
Az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, ezért Iránban nem lehet szeszes italt vásárolni. Alkoholmentes sörből rengeteg fajta van, meg is kóstoltam egyet, kifejezetten jónak találtam, bár inkább üdítő jellegű volt. Alkoholmentes pezsgőt szintén árulnak, ahhoz már nem volt gusztusom.
126. nap – január 4.
Az otthoniakkal beszélgetve rájöttem, hogy Iránnal kapcsolatos elterjedt téveszme, miszerint arab ország lenne. A valóság az, hogy Iránban nagyon kevés arab él, ők is a dél-nyugati országrészben. A perzsák és az arabok még csak rokonságban sem állnak egymással, bár utóbbiak, a valláson keresztül erős kulturális hatást gyakoroltak Iránra, ennek egyik következménye az arab írás használata. A perzsák és az Irán nyugati részén élő kurdok, bármily furcsa is, a legtöbb európai nyelvvel, így például az angollal, a némettel, a románnal vagy az orosszal éppúgy, mint a hindivel és a hinduk szakrális nyelvével, a szanszkrittal rokon nyelvet beszélnek. Perzsául a víz áp, ami nem véletlenül hasonlít a román ápára (apă) és a latin aqua-ra, az apa pedár, az anyát pedig hozzávetőleg mádernek ejtik.
A nyugati világban az iszlámot általában egy homogén közösségnek képzeljük el, ami szintén távol áll az igazságtól. Az iszlámnak két nagy irányzata létezik, a többségi szunnita és a síita, ez utóbbinak hívei a muszlimok kb.15 százalékát teszik ki. A világon hozzávetőleg 40 muszlim ország van, a síiták csupán háromban vannak többségben: Irakban, Azerbajdzsánban és Iránban, utóbbiban a lakosságnak szinte 99 százalékát teszik ki.
A szunniták és a síiták finomam szólva nem igazán kedvelik egymást, Kőrösi idejében nagyobb biztonságban utazhatott egy keresztény közöttük, mint egy síita – szunnita földön vagy fordítva. Manapság persze már nem ez a helyzet, ugyanakkor a szunnita hátterű Iszlám Állam deklaráltan ellenséges a síitákkal, ezért az Irán által támogatott síita milíciák Irakban és Szíriában is aktívan részt vettek a vallási fanatikusok elleni harcban. Az iszlám ökuménia azonban még messze van, jelenleg is vannak olyan síita mecsetek, ahova szunniták nem léphetnek be, de természetesen keresztények vagy zsidók sem.
Az iszlámon belüli szakadás röviddel Mohamed próféta halála után következett be. Miközben a korai keresztény teológusok olyan kérdésekről folytattak épeszű emberek számára nehezen értelmezhető vitákat, hogy a Fiú egylényegű-e az Atyával vagy csak hasonló lényegű, addig a muszlimok sokkal gyakorlatiasabb okból estek egymásnak: abban nem értettek egyet, hogy Mohamed után ki legyen a világi hatalom birtokosa. A jelenleg szunnitaként ismert többség szerint az utódot érdemei alapján a hívők közösségének kell megválasztania, míg az ellentábor úgy vélte, hogy az örökös csakis családtag lehet, pontosabban Ali, Mohamed veje. Innen ered a felekezet neve, a síita ugyanis körülbelül azt jelenti, Ali pártja. Az évszázadok során a két irányzat között teológiai különbségek is megjelentek, például a siíták körében fontos a szentek kultusza, míg a szunniták elutasítják azt. A kívülálló számára is érzékelhető fontos különbség, hogy míg a szunnitáknál napi öt kötelező ima van, addig a síitáknál csak három, pontosabban utóbbiak kettőt-kettőt összevonnak. Nem láttam semmiféle hivatalos statisztikát a mecsetek számáról, de határozott benyomásom, hogy a berendezkedését tekintve világi Törökországban jóval több van belőlük, mint Iránban. Persze, lehet, az téveszt meg, hogy a török mecsetek sokkal jobban ki vannak hangosítva, a müezzin imára hívó éneke rockkoncertekre jellemző hangerővel bömböl, az irániak lényegesen csendesebbek.
Utam törökországi szakaszán rendszeresen megtörtént, hogy reggel 6-kor a dobhártyarepesztő kántálás ébresztett, Iránban ez egyszer sem fordult elő. Érdekes különbség a nyugati kultúrkör és az iszlám világ között, hogy az itteni emberek, ha a világnézetükről, a vallásukról kérdezem őket, mindig muszlimnak nevezik magukat. Az irániak utólag esetleg hozzáteszik, hogy ők síiták, olyan törökkel azonban nem találkoztam, aki a szunnita szót kiejtette volna. Nem hiszem, hogy sok olyan európai volna, aki kérdésre válaszolva magát elsősorban kereszténynek nevezné, s ne azt mondaná, hogy ő katolikus, ortodox, református stb. A leginkább kozmopolita és liberális iráni városnak számító Teheránban szerintem több az utcán rózsafüzért morzsolgató férfi, mint a vallási konzervativizmus törökországi fellegvárában, Erzurumban, ellenben eddig egyetlen embert láttam, aki a szabad ég alatt, a magával hordott imaszőnyegén borult le Mekka irányában, amikor eljött az ima ideje.
127. nap – január 5.
Határozottan nem tett jót a biztonságérzetemnek, hogy Kászim Szulejmáni tábornok likvidálása miatt szintet ugrott az Irán és az Egyesült Államok közötti feszültség, ugyanakkor semmiféle ellenséges megnyilvánulást nem tapasztaltam, továbbra is mindenki barátságos velem és segítőkész. Az iráni városok utcáit ellepték a háromnapos nemzeti gyász miatt kitett, a tábornokot ábrázoló molinók, csodálom, hogyan tudtak nagyon rövid idő alatt ennyit legyártani. Ismerősök kérdezték tőlem, hogy a Szulejmáni valóban olyan népszerű volt-e a lakosság körében, ahogy azt az iráni média állítja. Nem vagyok kompetens ezt megválaszolni, az tény, hogy az elmúlt két napban jó pár motorkerékpárt láttam, melynek a szélvédőjére fel volt ragasztva a tábornok képe.
Többen kérdezték az otthoniak közül, hogy a kialakult feszült helyzet miatt nem vettem-e fontolóra, hogy a tervezettnél hamarabb hagyjam el Iránt. Az itteni tartózkodásom valóban megrövidül, de ennek nincs közvetlen köze az elmúlt napok történéseihez, előre nem látott kiadások miatt kezdek kifogyni a pénzből. Az USA által meghirdetett nemzetközi pénzügyi embargó miatt Iránban nem lehet pénzt felvenni külföldi bankszámláról, az embernek annyival kell gazdálkodnia, amennyi készpénzzel átlépte a határt. A büdzsémet két nem várt kiadás is tetemes összeggel csapolta meg. Mivel egy hónapnál régebben tartózkodom az országban, nyilvántartásba kellett vetetnem a telefonomat, különben nem tudnám használni, nélküle pedig nehezen tudnék tájékozódni. A nyilvántartásba vétel 9 millió riálba, mintegy 70 dollárba került, ennyi pénzből egy hétig meg tudtam volna élni. Még nagyobb összeget, 100 dollárt vitt el az, hogy az indiai vízumot nem tudtam online megszerezni, ezért készpénzben kellett befizetnem az árát. Ma interjúra kellett mennem India teheráni követségére, keddre ígérték a vízumot. Amint kézhez kapom az indiai beutazásra jogosító dokumentumot, el is hagyom az országot, három-négy napig még kitart a pénzem. Iránból Azerbajdzsánba megyek, valószínűleg busszal. Jó két hónappal ezelőtt, az iszlamabadi magyar követség egyik munkatársa tájékoztatott arról, hogy Pakisztánnak az Iránnal határos, Beludzsisztán nevű tartománya a legveszélyesebb zónája az országnak, több szerparatista- és terrorszervezet hajt végre rendszeresen támadásokat, az emberrablások sem ritkák. Emiatt letettem arról, hogy átutazzam a tartományon, arra gondoltam, Teheránból repülővel megyek majd Iszlamabadba, onnan pedig gyalogosan folytatom az utat. Időközben úgy döntöttem, inkább Delhibe repülök. Ennek alapvető oka az, hogy nem akarok egy órát sem eltölteni egy olyan barbár országban, mint Pakisztán, ahol nemrég istentagadás miatt halálra ítéltek egy tanárt, s napirenden vannak a vallási kisebbségek elleni atrocitások. Nagyon megviselne egy középkori mentalitások uralta országban lennem, nem akarom ennek kitenni magam. Másrészt Iszlamabadból Amritszárba mentem volna, ahol Kőrösi is járt, az pedig Delhitől még messzebb is van, az utamat tehát ezzel nem rövidítem meg, sőt. Az azeri fővárosból, Bakuból január 22-én repülök majd Delhibe.
129. nap – január 7.
233 610 lépés, 3 306,67 km megtétele után, tegnaptól lezártnak tekintem utam első szakaszát.
Ma ismét be kellett mennem India teheráni követségére, hogy az utazásomra vonatkozó további információkkal szolgáljak, ami hirtelenjében megemelte a vérnyomásomat, végül azonban elégedetten távoztam, mivel ígéretet kaptam rá, hogy a délután folyamán kézhez kapom a vízumot. Holnap délelőtt fel fogok szállni egy, a törökországi Trabzonba tartó buszra, amire a jegyet megvettem már. Ideje, hogy elhagyjam Iránt, már csak azért is, mivel a cipőm mindkét párján két, napról-napra terebélyesedő lyuk tátong, s amíg nem férek hozzá a bankszámlámhoz, nem tudok újat venni.
A napokban egy nagyon rokonszenves istennél tettem tiszteletemet. Ahura Mazdának hívják, a japánok róla nevezték el az egyik autómárkájukat. A templomát véletlenül fedeztem fel Teherán egyik hangulatos mellékutcájában. A híveit zoroasztriánusokként szokás emlegetni, napjainkra alig 200 ezren maradtak. Neki is volt egy prófétája, Zoroaszter vagy Zarathusztra nevű, akiről nem lehet pontosan tudni, mikor élt, de minimum 700 évvel Krisztus előtt.
Szent könyvvel is megajándékozta az emberiséget, a címe Zend Aveszta. Nekem az egyik felettébb barátságos és angolul beszélő, nőnemű híve mutatta meg a templomot, s magyarázott a vallásról. Elmondása szerint Ahura Mazda a szeretet istene, mindenkihez kedves, nem fenyegeti örökkön tartó, a pokol nevű rémes helyen letöltendő büntetéssel azokat, akik nem tartják be a parancsolatait. Ez, mondjuk, nem vág pont egybe azzal, amit a zoroasztrizmusról olvastam, de gondolom, hogy egy hús-vér zoroasztriánus megbízhatóbb forrás egy lexikonnál. Ahura Mazda a fény istene, melyet a tűz szimbolizál, s minden templomában, építése óta folyamatosan lobog a szent láng, amit kizárólag a mubájnak nevezett pap táplálhat. Az általam felkeresett templomban több mint 100 éve ég folymatosan Ahura Mazda tüze, de van egy templom Yazd városában, ahol többezer éve nem aludt ki.
Szerettem volna oda elmenni, az egyetlen hely Iránban, ahová igazán vágytam. A szent tüzet a hívek csak egy üvegablakon keresztül láthatják, nekem azonban megengedte a mubáj, hogy az ajtónyíláson át megszemléljem, szívmelengető pillanat volt, itteni tartózkodásom egyik legjobb élménye. A híveknek nem kell feltétlenül templomba menniük ahhoz, hogy Ahura Mazdához szóljanak, bárhol imádkozhatnak, ahol fény van, akár egy gyertya lángja vagy a nap felé fordulva. A muszlimok tűzimádóknak tartják a zorosztriánusokat, ami tipikusan esete annak, amikor valaki képtelen különbséget tenni szimbólum és mögöttes tartalom között, ugyanakkora ostobaság, mint az, hogy a hinduk a tehenet istenként imádják.
Az Ahura Mazda hajlékában tett látogatást követően, az ökuménia jegyében bementem az utca másik oldalán álló örmény templomba, ahol épp miséztek, olyan buzgó tömjénezés mellett, hogy nehéz volt lélegeznem. A misét két pap celebrálta, a padokban egyetlen ember ült, úgy tűnik, a hívek itt sem ölik meg magukat a templomba járással, mondjuk, nem is lehetnek sokan.
Az interneten lehet arról olvasni, az iráni hatóságok nem tolerálják keresztény vallási szimbólumok nyilvános térben történő elhelyezését. Az én tapasztalataim ezt nem igazolják, Teherán központi részein egy csomó bolt kirakatában láttam karácsonyfát, karácsonyi díszeket, olyan örmény kávézóban is jártam, ahol a tulajdonos az utcáról is jól látható karácsonyfát állított. Az persze kérdéses, hogy napjainkban a karácsonyfa vallási szimbólum-e vagy a vallásos köntösbe bújt merkantilzmus jelképe-e. Meglehet, az iráni hatóságok szemében az utóbbi.
131. nap – január 9.
Hosszú és némiképp kalandos utazás végén, a hajnali órákban átléptem az irán-török határt. Amint a határőr beütötte az útlevelembe a pecsétet, s beléptem a török felségterületre, óriási feszültség oldódott fel bennem, azonnal mosoly ült ki az arcomra. Iránt nyomasztó országként éltem meg, azóta pedig, hogy az amerikaiak likvidálták Kászim Szulejmáni tábornokot, szinte folyamatosan szorongás kínzott.
Az utazásomat az tette kalandossá, hogy az autóbusz sofőrjét az iráni határőrizeti szervek nem engedték ki az országból, mivel nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Részemről rendben van, ha egy gyermek jólétének az ára az, hogy bár kifizettem, nem szállítottak el az úticélomig, bár némi kétségeim vannak a módszer hatékonyságát illetően. Egy üzletember útitársam mondta, hogy nem lepődött meg a történteken, mivel amikor iráni vállalattal utazik külföldre, soha nincs olyan, hogy valami komoly probléma ne adódna.
Tegnap délelőtt 11 órakor indultunk útnak Teheránból, s mivel sofőr hiányában reggel 8 órakor még mindig a dogubayaziti határátkelő nem éppen lakályos kávézójában vesztegeltünk, úgy döntöttem, elválok az útitársaimtól, akik arra vártak, hogy a cég új sofőrt küld a kb. 700 km-re fekvő fővárosból. Az úticélt Trabzonról Karszra, Törökország leghidegebb, de gyönyörű hegyvidéken fekvő városára módosítottam. Elképesztő változást tapasztaltam a lelkiállapotomban, az átvirrasztott éjszaka ellenére frissnek, energikusnak és optimistának éreztem magam. A vadregényesen kopár, sziklák borította kurdisztáni táj ismerős látványa felvillanyozott, az ellenőrző pontokban strázsáló, állig felfegyverzett török katonák látványa is örömmel töltött el, biztonságérzetet adott.
Stoppoltam, s amikor három kurd aranyifjú vett fel a városi terepjárójába, szinte ujjongtam, majdnem olyan érzésem volt, mintha földijeimmel hozott volna össze a jószerencse. Később, amikor egy kurd benzinkutas nénike teával és süteménnyel kínált, már teljesen úgy éltem meg, hogy ismét hazai földön járok. Iránról az interneten szinte csak áradozó hangvételű útleírásokat lehet olvasni, melyek azt hangsúlyozzák, mennyire vendégszeretőek az irániak. Ezt magam is aláírom, hozzátéve, hogy ugyanez a tapasztalatom a törökökről és a kurdokról is. Ugyanakkor ezt nem kell abszolutizálni, a helyiek viszonyulása nagyban függ a turizmus fejlettségétől. Antalyában és Isztambulban senki nem fog megszólítani egy külföldit, hogy teára, kebabra invitálja, vagy ingyen szállást kínáljon neki, ellenben arról lehet hallani, hogy a vendéglősök, taxisok túlárazzák a szolgáltatásaikat. Nekem azért voltak szinte kizárólag pozitív tapasztalataim, mivel olyan vidékeken jártam, ahova alig tévednek turisták. Iránban az idegenforgalom minimális, öt hét alatt kb. tíz külföldit láttam. Alireza, Husszein, Ali, Davood, Muhammad személyében olyan embereket ismertem meg, akiket túlzás nélkül nevezhetek a barátaimnak, de nem egy olyan teheráni taxissal találkoztam, aki szemrebbenés nélkül a normális viteldíj háromszorosát számolta volna fel, ha hagyom. Vendégszeretőek a közel-keletiek, de ez egyénfüggő, Iránban és Törökországban is vannak, akik az idegenben nem potenciális vendéget, hanem fejőstehenet látnak.
132. nap – január 10.
Utolsó, Iránnal kapcsolatos bejegyzésemben olyan élményeimet akarom megosztani, melyeket, míg az országban voltam, nem mertem megtenni. Kereken egy tucat iránival beszélgettem a mindennapokról, az életükről, arról, hogyan befolyásolja azt a politika. Egyetlen kivételtől eltekintve, a kényes témát ők hozták szóba. Ismerőseim, kik közül néhánynak a nevére sem emlékszem már, nem képezik le hűen az ország társadalmát, mivel túlnyomó többségükben angolul beszélő fiatal férfiak, azonban az életérzésük felfedi Iránnak azt a visszataszító arcát, amiről a nyugati utazók nemigen szoktak beszámolni, lehet, nem is tudnak róla. „Gyűlölöm ezt az országot” – jelentette ki egy iráni barátom szenvedélymentes hangon. Mivel hosszasan beszélgettünk arról, hogyan él, mire vágyik, egyértelmű számomra, hogy nem a hazáját gyűlöli, hanem a fennálló politikai rendszert, s azt, amilyenné az iszlám rezsim tette az országot. Azt is tudom róla, hogy nem hisz istenben, s megtisztelve éreztem magam, hogy megosztotta velem ezt a titkot, mivel az iráni diktatúrában ez istentagadásnak minősül, amiért halálbüntetés jár. Iránban egyébként az is halálos veszélynek teszi ki magát, aki más vallás követőjévé szeretne válni, például megkeresztelkedik, a hitelhagyás súlyos bűncselekménynek számít. Annak a fiatalembernek, aki a fentieket elmesélte, leghőbb vágya, hogy örökre otthagyja Iránt, amit egyelőre nem tud megtenni, útlevelet ugyanis csak az kap, aki letöltötte a kétéves sorkatonai szolgálatot. Iráni ismerőseim túlnyomó többsége arról álmodik, hogy elmeneküljön a hazájából, számukra már Törökország is idilli helynek tűnik, s szerintem valóban az.
Egy városkában, két újsütetű ismerőssel betértünk egy bisztróba, ahol több barátjuk is dolgozott. Amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, egyikük azonnal megkérdezte, hogy lehet oda eljutni, ott élni. Ugyanúgy reagált volna Bulgária vagy Lengyelország hallatán, számára mindegy lenne, csak olyan országban legyen, ahol nincs állami terror, ahol az emberek normális társadalmi keretek között, szabadon élnek.
„Ez egy roppant képmutató ország” – mondta egy másik barátom. Ő jó muszlimként akar élni, s mélyen elítéli az iráni rendszert, amiért az durva erőszakkal próbálja vallási előírások betartására kényszeríteni a népet. Szerinte a hit, a vallásos szellemben való élet csak önkéntes lehet. Egészségügyi szakembernek tanul, s figyelmeztetett, nagyon vigyázzak, mit iszom, mivel a teljes alkoholtilalom miatt rengetegen kotyvasztanak otthon szeszes italt, nagyon sokan vakulnak meg vagy kerülnek kórházba más, súlyos tünetekkel. Ő is ott akarja hagyni Iránt. „Ezek a társadalom kurvái” – jelentette ki, mikor az utcán meglátta a Forradalmi Gárda egyik tisztjét, hozzátéve, hogy a hadsereg elit alakulatának számító testület tagjai közutálatnak örvendenek. Ezen nem csodálkoztam, azt azonban kicsit furcsálltam, hogy miért pont prostituálthoz hasonlítják őket. Rövidesen kiderült, hogy a köznyelvben a társadalom piócáiként emlegetik őket, az angolban pedig a bitches és a leeches hasonlóan hangzik. Később másoktól is hallottam, széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Forradalmi Gárda egy egyenruhás bűnszövetkezet, melynek egyik fő tevékenysége a csempészet.
A nemek elkülönítésének és a női testtől való irtózatnak vagy félelemnek olyan megnyilvánulásait láttam Iránban, hogy mai napig nem tudom, sírjak-e vagy inkább röhögjek rajtuk. Egy barátom megmutatta az esküvője videófelvételét. A férfiak és a nők, bár szinte kizárólag rokonok voltak a meghívottak között, külön teremben lakodalmaztak, egyedül a vőlegény mehetett be a női részlegre. Ez hatósági előírás, a koedukált mulatozás szigorúan tilos. A teheráni rendőrségen láttam egy tisztviselőnőt, aki nem csupán kizárólag az arcát szabadon hagyó, rendőrségi emblémás leplet viselt, de mindkét kezét fekete kesztyűbe bújtatta a jól fűtött irodában. Sok fényképészet kirakatában csak kisfiúkat, kislányokat és felnőtt férfiakat ábrázoló fotók vannak. A tipikusan női pózokban, például menyasszonyi ruhában, kislányokat fényképeznek le. Nálam ez már az a kategória, ahol a szánalmas groteszk perverzbe fordul. Amikor az indiai konzulátuson kijöttem az interjúról, visszaültem a székemre. Az időközben a szomszédos helyre telepedett, fiatal középkorú nő, szemmel láthatóan irritáltan állt fel, s ült néhány hellyel odébb. Belegondoltam, micsoda beteges elképzeléseket sulykolnak ezeknek az embereknek az agyába a másik nemről, a nemek kapcsolatáról. Iráni tapasztalataim fényében nagyon egyet tudok érteni mindazokkal, akik nem szeretnének az európai városokban fekete csadoros nőket látni, olyan férfiakat tudni maguk körül, akik az iszlám szigorú értelmezése alapján szabályoznák a társadalmi életet. „Az irániak 99 százaléka gyűlöli ezt a rendszert” – állítja egy ismerősöm, aki maga is arra készül, hogy örökre otthagyja Iránt. Az arány mindenképpen rettentőn eltúlzott, egyetlen diktatúra sem maradhat fenn évtizedeken át ilyen minimális támogatottsággal, Iránban is vallási fanatikusok és képmutató, elvtelen haszonélvezők milliói állnak biztosan mögötte. Tapasztalataim alapján azonban abban is biztos vagyok, hogy milliók fulladoznak az iráni vallási diktatúra bigott levegőjében. Engem Irán a 80-as évek Romániájára emlékeztet. Nem mintha napjaink Perzsiájában nem lenne mit enni, és áramszünetek sincsenek, az épületek pedig jól fűtöttek. A kilátástalanság azonban közös jellemző, az élet kereteit szűk, merev, embertelen korlátok közé zárták mindkét államban, s aki feszegeti azokat, feketelistára kerül, ha pedig kitöréssel próbálkozik, halálos veszélynek teszi ki magát. „Irán veszélyes ország, itt elnyomják az embereket” – mondta, szinte suttogva egyik útitársam a buszon, mellyel elhagytam Iránt. „Tudom” – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy minden ottani barátomnak, s az ismeretlen senyvedő millióknak is azt kívánom, tudjanak emberhez méltó körülmények között, olyan életet élni, amilyet szeretnének.
137. nap – január 15.
Mióta elhagytam Iránt, nem gyalogolok, várom, hogy elrepülhessek Delhibe, ahonnan gyalogosan megyek majd tovább. Jelenleg Grúzia fővárosában, Tbilisziben vagyok.
Az elmúlt hónapokban többen kérdezték, hogy a törökök, irániak mit tudnak rólunk, magyarokról. Törökországban sok emberrel találkoztam, akik szóba hozták a tudományos körökben egyelőre bizonyítottnak nem tekintett török-magyar rokonságot. A magyar szó hallatán a törökök két személyre asszociáltak, Attilára és Puskásra, utóbbira többen.
Jónéhány turanistával találkoztam, olyan törökökkel, akik számára fontos a múlt, a hagyományok- és a rokoni kapcsolatok ápolása a közös eredetű népekkel, ők jellemzően többet tudnak rólunk az átlagnál. A turanistáknak általában tudomásuk van arról, hogy létezik egy Erdély nevű tartomány, ahol élnek magyarok, sőt, egyesek a Székelyföldről is hallottak, amit ők Szekelisztánnak neveznek. Egy turanista azt magyarázta nekem, hogy kedveli Orbán Viktort, ami érthető is volt, mivel a magyar kormány akkoriban torpedózta meg, hogy az EU elítélje Törökországot a szíriai agresszió miatt, majd kijelentette: „Nekünk ő a második Orbán”. Először csak bámultam rá, mivel nem tudok róla, hogy a magyar miniszterelnök dinasztiaalapításon gondolkodna, meg egyébként is, az egyes sorszám járna neki, aztán leesett a tantusz: beszélgetőtársam a törökök által Urbánnak nevezett magyar ágyúöntőmesterre gondolt, aki Konstantinápoly 1453-as ostromához hatalmas löveget öntött a szultánnak. Nem árultam el neki, egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy egy magyar verte be az egyik utolsó szeget Bizánc koporsójába. Nemrég egy Facebookos kommentelő közölte velem, vegyem tudomásul, az irániak többet tudnak a történelmünkről, mint sok magyar. Nem beszélem a fárszit, nem töltöttem el hosszú hónapokat az országban, s nem beszélgettem több száz, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó emberrel, ezért aztán nem tehetek ilyen kategorikus kijelentéseket az irániaknak a történelmünkkel kapcsolatos ismereteiről, azonban a tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá ezt a véleményt. Egyetlen olyan emberrel találkoztam Iránban, aki valamit tud a magyarságról, azon túl, hogy létezik egy ilyen nép, de ő nagyon nem átlagos iráni, mivel képzőművészként egy sor erdélyi alkotóval ismerkedett meg nemzetközi projektek keretében. A többi iráni ismerősnek azt is mondhattam volna, hogy Bergengóciából jöttem, fogalmuk nem volt róla, hogy van a világnak egy Erdély nevű szeglete. Nem is csodálom ezt, mivel mifelénk meg Golesztán vagy Szisztán-Beludzsisztán neve nem cseng ismerősen. Az átlagos irániaknak nem csak rólunk vannak minimális ismereteik, a nyugati kultúráról roppant keveset tudnak, az iskolában alig tanulnak róla. Ez nem csak a magaskultúrára vonatkozik, a popkultúra is ismeretlen számukra, egy értelmes, érdeklődő, a jövőjét Nyugaton elképzelő ismerősöm például tőlem hallott először a karaokéról. Grúziában ellenben van olyan magyar személyiség, aki szervesen beépült a helyi kultúrtörténetbe, mégpedig Zichy Mihály. A romantikus magyar festőnek, aki hosszú időn át az orosz cári udvarnak dolgozott, szobra áll Tbiliszi központjában, egy gyönyörű park kellős közepén, de utca és szálloda is viseli a nevét a grúz fővárosban. Zichy ezt azzal érdemelte ki, hogy illusztrálta a grúzok nemzeti eposzának, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című verses elbeszélésének az 1870-es években készült kiadását. A ma már ritkaságnak számító könyv egy példányát a Művészet Palotája nevű múzeumban őrzik.
Mivel mondtam, hogy magyar vagyok, s kifejezetten azért jöttem a múzeumba, hogy megnézzem, a kedvemért előhozták a féltve őrzött, dedikált példányt. A kötet színes, nyitóillusztrációja a Sota Rusztaveli bemutatja költeményét Tamar királynőnek címet viseli. Tipikus romantikus alkotás, az egyik középkori grúz főúr ruházata megszólalásig hasonlít egy magyar mentére.
143. nap – január 21.
Végre-valahára Indiában, pontosabban annak fővárosában vagyok. Az ideút elég kacskaringósra sikerült, mivel a repülőm Bakuból, Azerbajdzsán fővárosából indult, azonban az azeri kormány online vízumszolgáltatása épp akkor nem működött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a készpénzem Iránban pedig vészesen fogyott, ezért úgy döntöttem, hogy biztos-ami biztos alapon Törökországba utazom vissza. Törökországból a grúz fővárosba buszoztam, onnan pedig Bakuba vonatoztam. Azerbajdzsánból Dubaiba vitt a repülő, ahol átszálltam egy Delhibe tartó járatra. Extra pihenőnapokra különösebben nem vágytam, annak azonban kifejezetten örültem, hogy ez alatt az idő alatt eljutottam Karszba, Tbiliszibe és Bakuba. Előbbi talán a legkevésbé tipikus török város, legalábbis az óvárosi része, amely tele van az oroszok által felhúzott, abból az időből maradt épületekkel, amikor Karsz a cárok birodalmához tartozott. A környezete sem jellegzetesen törökös, magas hegyvidék fenyvesekkel, igazi alpesi táj.
Tbilisziben jártam már két évvel korábban, de szívesen mentem vissza. Grúzia sok szempontból egyedi ország: egyedi az építészete, az írása, a konyhaművészete, de még a borkészítési technológiája is, itt ugyanis a szőlő levét nem hordóban, hanem méretes agyagedényekben erjesztik, érlelik. Tbiliszi az egyik legszebb főváros, melyben mostanáig megfordultam, nagy óvárossal, tradicionális grúz stílusú épületek százaival, ráadásul kellemes hangulatú, nyugodt, nem érezhető benne az a zaklatott energia, ami a legtöbb nagyváros sajátja.
Az igazi meglepetés számomra Baku volt. A földgázban gazdag Azerbajdzsán fővárosa eklektikus hely, ahol egyidejűleg van jelen az elegáns modernség, a keleties egzotikum, a szovjet örökség pedig épületek, egyenruhák stílusában köszön vissza. Baku egy igazi XXI. századi város, extravagáns felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal, melyeken még a hétfő reggeli csúcsidőben is tisztességes sebességgel lehet közlekedni, olyan reptérrel, amely mellett elbújhat a dubai-i, természetesen nem a méretét, hanem a dizájnját tekintve, míg az Unesco védelem alatt álló óvárosban ezer évnél idősebb épület is van.
Leginkább mégis Baku általános állapota lepett meg, a szembeötlő rend, rendezettség, tisztaság, igényesség, melyek tekintetében akármelyik közép-európai fővárossal felveszi a versenyt, sőt. Az egységnyi közterületre kivezényelt rendfenntartók számát tekintve szerintem a világelsők között van, a belvárosban szinte minden sarkon láttam egy egyenruhást, de rendőrök vigyázzák a metróállomásokat is, mindenkinek ellenőrzőkapun kell átmennie. Az öltözetek és az embertípusok olyan kavalkádjával, mint amilyet dubai-i reptéren láttam, még nem találkoztam. A legérdekesebb egy három, világos bőrű, európaias arcú férfiből álló társaság volt, akikről az volt a benyomásom, hogy két-két fehér fürdőlepedőt tekertek maguk köré. Szandált viseltek, egy Jézus életéről szóló filmben azonnal felvették volna őket statisztának. Nők is voltak velük, ők nagyon hasonló, krémszínű, hosszú ruhát viseltek és fejkendőt, nem tűntek muszlimoknak. Sosem láttam képen vagy filmen hasonló öltözetű embereket, az olvasmányaim alapján sem tudtam semmiféle etnikai vagy vallási közösségre asszociálni, s a hangzása alapján a nyelvük sem nyújtott semmifélé támpontot.
152. nap – január 30.
Az utam indiai szakasza eddig nagyon másként alakult, mint azt elterveztem, ugyanis megérkezésem után szinte azonnal lebetegedtem. Még Tbilisziben szedtem össze egy makacs influenzát, amiről azt gondoltam, hogy már kilábaltam belőle, de visszaestem. Amellett, hogy nem volt rendesen kikezelve, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy az indiai lakásokban nincs fűtés. Nem olyan értelemben nincs, ahogy odahaza, Ceaușescu idején nem volt, pedig lehetett volna, ha az elvtársak nem takarékoskodtak volna a tüzelővel, az itteni lakásokba nem építenek be semmiféle fűtéstechnikai berendezést. Mostanáig négy, a középosztály által lakott környéken levő lakásban fordultam meg, mindegyikben ez volt a helyzet, egy helyi ismerősöm véleménye szerint valószínűleg csak az elit szállodákban van fűtés. Az indiai otthonok kialakításánál az elsőrendű szempont, hogy minél élhetőbbek legyenek a hőség idején, a hidegtől jóval kevésbé tartanak. Való igaz, hogy a tél Delhiben mást jelent, mint Közép-Európában, érkezésem óta a nappali hőmérséklet 17-20 fok körül alakult, éjjel pedig nem süllyedt 7 fok alá. Persze, az éjszakai 10 fok alatti hőmérsékletek rendesen ki tudják hűteni a lakásokat. Voltam olyanban, ahol 12 fok volt, ami kolozsvári egyetemi éveimet juttatta eszembe, amikor a kollégiumban merülőforralóval órákon át vizet melegítettünk, hogy a gőz valamivel elviselhetőbbé tegye a levegő hőfokát.
Napokon át teljesen erőtlenül és apatikusan feküdtem, szinte kiköhögtem a tüdőmet, ellenben semmiféle érdemleges tevékenységre nem voltam képes. Indiában lévén, stílszerű azt írnom, volt annyira jó a karmám, hogy nagyon gondoskodó házigazdák vigyáztak rám, Hemant és felesége Jaya, majd pedig Anand, amiért is ezen kritikus időszakban semmiben nem szenvedtem hiányt. Előzetes terveim szerint 25-én keltem volna útra ismét, de úgy éreztem, hogy nem 30, de még 3 kilométert sem tudnék gyalogolni. Először tegnap éreztem azt, hogy kezd visszatérni belém az energia, s azzal együtt a külvilág iránti érdeklődés, ki is mentem a városba szétnézni. Ma biztos, ami biztos alapon, orvoshoz megyek, s ha ő is egészségesnek talál, akkor holnapután útnak indulok. Utam során India az első ország, ahol nem fogok csapvizet inni. Nem vagyok előítéletes Indiával szemben, de szemmel látható, még a fővárosban is, hogy a hulladék- és a szennyvízkezelést egyelőre nem sikerült nem hogy XXI., de még XX. századi színvonalon sem megoldani. Tegnap átmentem egy kb. Küküllő méretű folyó hídján. A mederben sötétszürke, gyomorforgató bűzt árasztó szennylé kavargott. Marad a palackozott víz, végszükség esetére pedig egész készlet van a hátizsákomban vízfertőtlenítő tablettából, ami fél óra alatt a csapvizet is biztonságosan ihatóvá teszi.
154. nap – február 1.
Tegnap az orvos nagyjából egészségesnek nyilvánított, ezért ma, körülbelül három hetes kihagyás után, ismét útra keltem. Amritszárnak vettem az irányt, a közvetlen úticélom pedig Szonipát, Delhi egyik elővárosa. Iszonyatos méretű, számomra embertelen léptékű település az indiai főváros, másfél napba fog kerülni, hogy kikerüljek belőle. 26 évvel ezelőtt már töltöttem itt néhány felejthetetlen napot, akkor egy helyi ismerős azt mondta, Delhit egy hozzávatőleg 60 km sugarú körként képzeljem el. Azóta a város még nagyobbra nőtt, lakóinak száma állítólag meghaladja a 20 milliót. A terjeszkedő megalopoliszban lépten-nyomon építőtelepeket látni, százával húzzák fel a 20 emeletes lakóházakat, ahova az új indiai középosztály tagjai költöznek be. Az építőtelepekről a levegőbe kerülő hatalmas mennyiségű pornak, na meg a nem éppen modern járműparknak betudhatóan gyakori a szmog, ami, ha nincs légmozgás, sűrű ködként üli meg a várost.
Ha Delhiben nem fogok halláskárosodást szenvedni, akkor sehol, a főutak mentén ugyanis elképesztő a ricsaj. A közlekedés körülbelül ugyanolyan szinten kaotikus, mint Iránban, a zajszint pedig egészen elképesztő, mivel mindenki dudál, ha kell, ha nem. Szerencsére, míg az iráni közlekedési stílus megrémített, addig az indiai nem hat így rám, nagyon éberen, de teljes lelki nyugalommal közlekedem, nincs olyan érzésem, hogy egy elhibázott lépés, a figyelmem pillanatnyi lanyhulása a testi épségembe kerülhet.
Nagyot változott Delhi azóta, hogy itt jártam, nem csak lényegesen nagyobb, de modernebb is lett. Ember hajtotta riksából és háromkerekű tuk-tukból ugyanannyi van az utakon, ugyanakkor rengeteg a viszonylag modern, helyben gyártott, Tata és Maruti-Szuzuki márkájú gépkocsi. 1994-ben a tömegközlekedést kizárólag az autóbuszok jelentették, azóta 12 metróvonal épült, a hálózat hossza közel 380 kilométer.
Gyors modernizáció megy végbe Indiában, tízmilliók most találkoznak először a nyugati techikával és életstílussal, aminek sok apró jelét figyeltem meg. Egy külvárosi plázában, melynek a látogatói, egy ismerősöm elmondása szerint főleg a Delhi környéki falvakból kerülnek ki, több embert is láttam, aki nem mert rálépni a mozgólépcsőre, vélhetően sosem találkozott még ilyen ördöngösséggel. A metróállomásokon ki van írva, hogy a mozgólépcsőt mezítlábasan nem szabad használni, illetve, hogy a földre köpni tilos, a szerelvényeken pedig hangosbemondón kérik az utazóközönséget, hogy ne üljön a kocsik padlójára. A hagyományos indiai kultúrában mezítláb járni és a földre ülni teljesen elfogadott, annyi köpködő férfiembert pedig, mint itt pár nap alatt, egész korábbi életem során nem láttam.
155. nap – február 2.
Nem éppen tüdőbarát tevékenység Delhi forgalmas főútvonalai mentén gyalogolni, ráadásul haladni is kifejezetten lassan lehet. Ennek két oka van: egyrészt az utcák rettentően zsúfoltak, kerülgetni kell az embereket, az útszéli árusokat, másrészt roppant érdekes város, nekem nem jött, hogy átrohanjak rajta.
Delhi óvárosában az élet az utcán zajlik, sokan az utcán alszanak, vagy ha éjszakára fedél alá is húzódnak, reggel azonnal előjönnek, az utcán esznek, ott mosakodnak, mosnak fogat és végzik a nagymosást, ott borotválkoznak, a nők ott főznek, mosogatnak, pelenkáznak, a szabók az utcán varrnak, a borbélyok az utcán nyírnak.
Időközben magam mögött hagytam a fővárost, a mai éjszakát a Szonipát nevű városkában töltöm. December és január folyamán többször is elábrándoztam azon, milyen jó lesz majd megint sátorban aludni Indiában, azonban az itteni ismerőseim határozottan megpróbáltak lebeszélni róla, sikerrel. A vadállatoktól félt-e, kérdeztem Hemant nevű házigazdámat, aki azt válaszolta: „Nem, a vad emberektől”.
Bár ezidáig kizárólag barátságos és segítőkész emberekbe botlottam, egyértelmű, hogy vannak kivételek, egy, az országokat a turisták biztonsága alapján rangsoroló tanulmány ugyanis Indiát a nem túl előkelő 109. helyre teszi. A közbiztonságot illetően két beszédes apróságra figyeltem fel. Nagyon sok készpénz automatára puskával felfegyverzett biztonsági őr vigyáz, Anand barátom elmondása szerint azért, mert viszonylag gyakoriak a rablások, amikor is a tettesek nem bajlódnak az automatának a helyszínen való feltörésével, hanem viszik egészben. Egy kereskedelmi áruházlánc szupermarketjeiben lakat alatt tartják a csokoládét, az egyik alkalmazott elmondása szerint a rengeteg lopás miatt. Tény, hogy nagyon finom az indiai csokoládé.
A sátorozásról azért is mondtam le, mert bár a Delhi környéki síkságon 7 és 9 fok között van a hőmérsékleti minimum ezekben a napokban, Amritszár már magasabban van, arrafelé hűvösebb az idő, Dzsammuról nem is beszélve.
Tbilisziben vettem egy új cipőt, ami már nagyon időszerű volt, az előzőn ugyanis két-két lyuk tátongott. Megszolgálta az árát, körülbelül 2 000 kilométert gyalogoltam benne, Szivasz óta folyamatosan a lábamon volt. A jelenlegi lábbelinek ki kell tartania az út végéig, amire reális esély van.
157. nap – február 4.
Kezdem visszanyerni a korábbi formámat, mióta elindultam Delhiből, a tegnapi volt az első nap, amikor 30 kilométernél nagyobb távot tettem meg. Mai úticélom a Pánipát nevű város. Indiai viszonylatban kisvárosnak minősül, jelentéktelen pont az országos térképen, a Kárpát-medencében azonban, a maga hozzávetőleg negyedmillió lakosával, jelentős településnek számítana. Nem öncélú teljesítményhajhászás késztet rá, hogy a fizikai lehetőségeimhez képest a lehető legnagyobb távolságot tegyem meg. Igyekszem mihamarabb kikerülni Delhi vonzáskörzetéből, nem igazán kellemes vidék ez a gyalogláshoz. Bár a térkép szerint a nagyobb települések között 25-30 km a távolság, a valóságban össze vannak nőve, folyamatosan urbánus jellegű környezeten haladok, annak minden hátrányával. Olyan vidék ez, ahová, bár közel van a fővároshoz, turisták csak elvétve vetődnek. Errefelé nincs Tádzs Mahal, nincs Vörös Erőd és elorai szikltemplomok, nincs az a kirakatszerű, idealizált India, amellyel a bédekkerek, az idegenforgalmi portálok és az útikönyvek csalogatják a turistákat, mely sokkal inkább hasonlít Kipling regényeinek színteréhez, mint 2020 valóságához. Ez itt az igazi, hétköznapi India, a maga elképesztő, idegborzoló, sosem csituló zsivajával, bűzzel, szeméttel és mocsokkal.
Európai mértékkel leírhatatlanok az itt uralkodó higiéniai állapotok. Elterjedt, s az Európai Unió viszonylatában mindenképpen helytálló vélekedés, hogy Románia szemetes ország, Indiához, vagy legalábbis India ezen vidékéhez képest azonban patyolattisztaságú, a pedantéria mintaképe. Mióta elindultam Delhiből, mást sem látok, csak szemetet, mely az egész vidéket elborítja, nájlont, műanyagot, pillepalackokat, egyszer használatos csomagolóanyagot. A hulladékgazdálkodás XIX. századi színvonalú, a boltosok az üzletük, az emberek a házuk közelében levő legközelebbi üres telekre dobják a szemetet, hulladékgyűjtő konténert egyet sem láttam az elmúlt négy nap során, a csokolodéspapírt átlagban egy óráig hordozom magammal, míg végre egy kukát találok. Nem tudom, hogy csatornázás van-e egyáltalán, tény, hogy sokfelé látni, ahogy az utcák mindkét oldalán egy-egy keskeny árokban folydogál a szennylé. Már nem is számolom, hány olyan folyó mellett mentem el, melynek a medrében víznek nem nevezhető, szürkés-fekete szutyoklé folyt. Delhiben valamivel jobbak a köztisztasági állapotok, ott kukáskocsival is találkoztam, szennyvíztisztító állomást is láttam. Remélem, hogy ahogy távolodom a fővárostól, változni fog, vidékiesebb, csendesebb, emberibb lesz a táj.
159. nap – február 6.
Továbbra is sikerül tartanom, különösebb megerőltetés nélkül, a napi 30 kilométer feletti szintet. Az elmúlt éjszakát Kárnálban töltöttem. A kb. kétszázezres város kellemes meglepetés volt, azt követően, hogy előtte napokon át rettentően szemetes és szennyezett vidéken haladtam keresztül. Kárnál tipikusan indiai, zajos és nyüzsgő, ugyanakkor helyi viszonylatban kifejezetten tiszta és rendezett település, még a lakóépületei is igényesebbek azoknál, amiket más, hasonló kaliberű környékbeli városokban láttam. Fél óra alatt két utcaseprőt mellett is elmentem, volt látszatja a munkájuknak.
Szállásra teljesen véletlenül leltem, jobban mondva a szállás talált rám, egy angolul jól beszélő fiatalember képében, aki szóba elegyedett velem az utcán, s meghívott, töltsem az éjszakát a családi házukban. Voltak kétségeim, amikor igent mondtam az ajánlatra, mivel Szonipátban és Pánipátban nagyon kellemetlen tapasztalatokat szereztem magánházaknál lefoglalt szállásokat illetően. Előbbiben, a fürdőszobának csúfolt helyiségben zuhanyrózsa és zuhanytálca nem volt, meleg víz sem, mindent beborító vastag kosz ellenben igen, olyannyira, hogy le is mondtam az alapos mosdásról. Pánipátban egy farmként reklámozott szállást foglaltam le, melyről a tulajdonosa csak azt felejtette el közölni a potenciális vendégekkel, hogy egy szeméttelep kellős közepén található, az ajtó előtt pár méterre egy bűzlő szennyfolyó húzódik. A környezet engem a kolozsvári Patarét és a nagyváradi Gutenberg utcai gettó kombinációjára emlékeztetett, tovább is álltam. A kárnáli szállás ezekhez képest maga volt a luxus, egy kellemes, élhető környéken található polgári otthon, benne egy figyelmes és barátságos családdal. Fizettem a szállásért, amit természetesnek találok, már az is nemes gesztus valaki részéről, hogy meghív magához egy vadidegent, az asztalához ülteti.
Az átlagos műveltségi szintnél már eddig is lényegesen jobban ismertem a hinduizmust, de olyan emberrel, aki beleszületett ebbe a komplex és ezerarcú kulturális közegbe, korábban alig beszélgettem a vallásról. Szerencsére a házigazdáimat, akik egy modern hindu irányzat követői, s némi térítői hév is szorult beléjük, nem kellett sokat kapacitálni, hogy a vallásukról beszéljenek. Szerintük a világtörténelem, a legapróbb részletekbe menően, 5 000 ezer éves ciklusokban ismétli magát, minden történés előre elrendeltetett. Most a Káli-júga néven ismert vaskor legvégét, a végső hanyatlás idejét éljük, ami a civilizáció pusztulásában tetőződik majd be, utána azonban új aranykor köszönt a túlélőkre. Semmi új nincs a nap alatt, rengetegszer vendégeskedtem már náluk Kárnálban, s nagyon sokszor fogok is még. Nem túl kreatív világkép, ami pedig a gyakorlati vonzatát illeti, erkölcsileg megkérdőjelezi az emberi igazságszolgáltatás létjogosultságát, elvégre milyen jogon volna felelősségre vonható bárki is olyasmiért, amire egy teremtő isten megfellebezhetetlen akarata kényszeríti. Nem nyertek egy újabb hívet, maradok a szabad akarattal, vagy legrosszabb esetben annak az illúziójával.
Az elmúlt napokban ketten is ajánlottak anyagi támogatást, amit, mivel saját elhatározásból, kedvtelésből gyalogolok, nem pedig egy, a sors által rám rótt feladatot teljesítek, nem fogadtam el, ráadásul nincs is szükségem plusz pénzre. Most is csak azt tudom ajánlani, amit korábban is: aki úgy érzi, hogy egy arra érdemes ügyet támogatna, a magyarországi Bátor Tábor mintájára működő erdélyi Yuppi Campet segítse. Ismerem a szervezetet, sok gyerek és fiatal életét teszik jobbá. Ezen a linken keresztül lehet pénzt utalni nekik, van magyar nyelvű leírás is.
161. nap – február 8.
Elhagytam Kuruksetrát, Csandigár felé tartok. Előbbi kiemelkedő jelentőséggel bír a hindu kultúrában, az isteni kinyilatkoztatás helye, ami miatt minden évben zarándokok tömegei keresik fel. Állítólag itt játszódott le a gigantikus méretű, 100 ezer versszakból álló hindu eposz, a Mahábhárata cselekményének egyik központi eseménye, egy testvérháború mindent eldöntő végső ütközete. A csata előtt az eposz egyik főszereplőjének, a vérontás szükségességében kételkedő Arjdzsunának megjelent az egyik hindu isten, Krisna, felfedve számára az univerzum működésének titkait, az élet értelmét.
Arjdzsuna és Krisna találkozásának történetét az eposz Bhagavad Gita című fejezete írja le, mely a hinduizmus egyik legfontosabb szentírásának számít. Szerencsére nem az éves zarándoklat idején haladtam át a városon, elképesztő lehet a káosz, amikor hívők százezrei özönlik el. Kuruksetra turisztikai brandje egyértelműen a „Bhagavad Gita városa”, a Marosvásárhely méretű településen minden erről szól. 2017-ben a kormány Kuruksetrát szent városnak nyilvánította, s mivel a hinduizmus a nem-ártás tanát hirdeti, amiből logikusan következik a vegetarianizmus, betiltották bárminemű hústermék forgalmazását a város területén. A hindu zarándokok főleg azért jönnek a városba, hogy rituálisan megmártózzanak két, ősi időkből származó mesterséges tóban. Megnéztem őket, azonban nem fürödtem meg, elszalasztva ezzel annak lehetőségét, hogy megtisztítsam a lelkemet minden bűntől, s ezáltal kiléphessek az újjászületések örök körforgásából.
A hinduizmus elképesztően komplex vallási és filozófiai rendszer, istenek tucatjaival, akik közül kiemelkedik a hármasságot alkotó teremtő Brahma, fenntartó Visnu és pusztító Shiva. Kifejezetten befogadó vallás, Jézust gyógyító istenségként, a buddhizmus alapítóját, a Buddhaként ismert Sziddarta Gautamát pedig Visnu egyik megtestesüléseként integrálta a maga panteonjába. A göröggel és a germánnal némi hasonlóságot mutató hindu mitológia, az emberekre nagyon is hasonlító, gyarlóságoktól távolról sem mentes isteneivel, kissé naivnak tűnhet a 21. század nyugati embere számára, azonban mély filozófia húzódik mögötte. A hinduizmus világképének a modern fizikával való párhuzamairól Fritjof Capra, amerikai elméleti fizikus írt érdekes, a laikusok számára is élvezhető, magyar fordításban is megjelent könyvet, A fizika taója címmel.
Többen kérdezték az elmúlt napokban, hogy miért Amritszár felé megyek, elvégre az kerülő Ladak felé. Így igaz, azért tartok Amritszár felé, mivel Kőrösi annak érintésével vette az irányt Ladaknak, s ismét rá szeretnék lépni az ő útvonalára.
162. nap – február 9.
Megérkeztem Csándigárba. Ennek a körülbelül egymilliós városnak a létezéséről másfél héttel ezelőtt értesültem, s annak alapján, amit olvastam róla, úgy döntöttem, egynapos kerülőt teszek miatta. Nem bántam meg, Csándigár ugyanis felettébb érdekes. Ez a világ egyik legfiatalabb nagyvárosa, tudatosan megtervezett település. Dzsaváharlál Nehru, a független India egyik megteremtője és első miniszterelnöke álmodta meg, tervezője pedig a 20. század egyik legjelentősebb építésze, Le Corbusier. Építése az 1950-es években kezdődött, több tanulmány szerint napjainkban India legjobb életminőséget kínáló, legtisztább és leginkább jómódú városa. A viszonylagos jómódnak természetesen hátulütője is van, Csándigárban kicsivel minden drágább, mint a szegényebb indiai városokban. Szembeötlő, hogy Csándigár lényegesen tisztább bármelyik indiai városnál, melyben mostanáig megfordultam, sokkal kevesebb a koldus és a nyomortanya jellegű lakóépület, ellenben sok az elegáns márkabolt. Nagyon könnyű eligazodni benne, mivel téglalap alakú, számozott szektorokra van osztva. Elképesztően zöld település, hatalmas kiterjedésű parkokkal és parkerdőkkel van tele, a széles sugárutakat végig fasorok szegélyezik.
Nem jártam még olyan településen, ahol ilyen nagy lenne a zöldövezetek aránya az összterülethez viszonyítva. Erdélyben Temesvár, úgymond a parkok városa, Csándigár azonban nagyságrendekkel zöldebb a bánsági fővárosnál. A nagyléptékű parkosítás nagyon tudatos és praktikus stratégia volt a tervezők részéről, így próbálták meg élhetőbbé tenni a várost, könnyebben elviselhetővé a kánikulai időszakot, amikor a hőmérő higanyszála 45 Celsius-fokra is felkúszik. Ez volt a fő szempont ami alapján Le Corbusier megtervezte a legfelsőbb bíróság, immár az UNESCO világörökség részét képező helyi székhelyét, ami úgy van kitalálva, hogy azokat a helyiségeket, ahol a munka folyik, nyáron soha ne érje közvetlenül a nap.
Szerencsére a kánikula még odébb van, a mostani időjárás ideális gyalogláshoz, ma 24 fok volt a csúcshőmérséklet, éjjel pedig 7 fokra hűl le a levegő. A helyiek, gondolom, nem bánnák, ha kicsit melegebb volna, rendszeresen látok dzsekis járókelőket, miközben én rövid ujjú pólóban vagyok. Minden zöld, a parkok tele vannak virágokkal, dalolnak a madarak, igazi tavaszi hangulat van.
Az elmúlt napokban két indiai is megismerkedett velem, egyikük rendőrtiszt, s mindketten meghívtak, hogy ha ismét Kárnálban járok, térjek be hozzájuk, szívesen vendégül látnak egy éjszakára. Nem tervezem, hogy valaha még Kárnálba menjek, ez azonban semmit sem von le barátságos gesztusuk értékéből. Elképedve fedeztem fel, hogy Indiában bármelyik élelmiszerboltban árulnak olyan zacskós tejet, aminek a zsírtartalma 7,5 százalék, több mint duplája az odahaza kapható legzsírosabb terméknek. Vettem is egyet, az állaga és az íze is pont olyan, mint a házi tejnek. Úgy látszik, az itteni tejfeldolgozók még nem jöttek rá arra, amire az európaiak, hogy jobban jövedelmez, ha szinte a teljes zsírt kivonják a tejből, s fehér színű vizet adnak el tej néven.
164. nap – február 11.
Tegnap elindultam Csándigárból, az úticélom Ludiána. Itteni tartózkodásom során első ízben léptem át egy államhatárt, korábban Harijánában voltam, most már Pandzsábban. Államformáját tekintve India szövetségi állam, 28 államból áll, mindegyiknek saját kormánya és parlamentje van. Az ország 1947-ben vált függetlenné, s kezdetben kevesebb szövetségi állam létezett, ám az évtizedek során osztódással szaporodtak.
Ezt a berendezkedést alapvetően az indokolja, hogy India multikulturális társadalom, igazi Bábel, nyelvek ezreit beszélik a területén, melyek többsége törzsi nyelv, ráadásul vallási tekintetben is sokszínű, annak ellenére, hogy a hinduk masszív többséget alkotnak. Harijánában a lakosság zömének a hindi az anyanyelve, azonban amerre most járok, ott a pandzsábit beszélők vannak többségben. Nem tudom megkülönböztetni őket, s abba sem fektettem energiát, hogy alapszavakat, néhány kifejezést megtanuljak, mivel nagyon sokan tudnak angolul.
Az angol összindiai szinten hivatalos nyelv, a hindi mellett, de vannak olyan szövetségi államok is, ahol az angol a kommunikáció hivatalos nyelve. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki tudna angolul, de nagyobb városokban rengetegen beszélik, legalább elemi szinten. Sajnálom, hogy csapnivaló a nyelvérzékem, egyetlen hindi szó ragadt rám, tudok köszönni az ország első számú hivatalos nyelvén.
India nem csupán képletesen sokszínű ország, hanem a szó szoros értelmében is. Nincs az a szín, olyan árnyalat, amit fel ne lehetne fedezni a nők ruházatán. Ez a teljes szebbik nemre érvényes, tarkán öltözik fiatal és öreg, gazdag és szegény, hindu és muszlim. Egy helyi ismerősöm elmondása szerint a tarka-barka viselet főleg Észak-Indiára jellemző, délen sokkal visszafogottabban öltözködnek az emberek. A ruházat sokszínűsége a férfiakra is jellemző, főleg a turbánok tekintetében, láttam már élénkpirosat, mályvaszínűt, rikító sárgát és rózsaszínt is. Nyugaton, ha turbánról hallunk, azonnal a muszlimokra asszociálunk, ami India esetében egyáltalán nem állja meg a helyét, itt a turbán jellemzően a szikhek viselete. Ez egy viszonylag fiatal, a XV. század végén létrejött vallás, születési helye pedig épp Pandzsáb, ahol ezekben a napokban járok. Ha sikerül a tervek szerint haladnom, akkor a hét végén megérkezem Amritszárba, a szikhek szent városába.
166. nap – február 13.
Magam mögött hagytam Ludiánát, a következő úticél Dzsálándár. Megérkezésem óta Indiában folyamatosan kellemesen langyos, napsütéses az idő, mára pedig kifejezett strandidőt, 27 fokos csúcshőmérsékletet jósol a meteorológia. Strandot eddig, sajnos, egyet sem láttam, az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy egy folyóban megmártózzam, nem szeretnék közvetlen tapasztalatokat szerezni az indiai kórházi ellátásról.
A hinduk a szubkontinens hét folyamát, illetve folyóját is szentként tisztelik, ami azonban nem gátolja meg őket abban, hogy háztartások millióinak és kezdetleges technológiákkal dolgozó műhelyek és kisüzemek ezreinek a tisztítatlan szennyvizét beléjük eresszék. Ha a környezetvédelem hangzatos szlogenekben merülne ki, akkor India világviszonylatban élenjáró volna. A legszemetesebb településeken, mint például Ludiánában is lépten-nyomon lehet látni a „Tartsuk a várost tisztán, zölden” feliratokat, a közúti felüljárók betonpilléreire, támfalaira pedig előszeretettel festenek graffitit a „Tiszta India, zöld India” szöveggel.
Ez utóbbi egy gyönyörű utópia, jelenlegi állapotában ugyanis az, amit eddig láttam Indiából, sokkal inkább környezeti katasztrófára hasonlít, mint amennyire zöld és főleg tiszta. Érdekes megfigyelni, hogy míg Európában a szakralitás nagyrészt kiszorult a hétköznapi életből, sőt, egyre több helyen már a templomokból is, addig itt nincs annyira éles határvonal szent és profán között, a vallás különféle megnyilvánulásai szerves részei a mindennapoknak.
Az otthonokban gyakoriak a házioltárok, a lakóházak között pedig sok a kisméretű szentély, amit a környékbeliek ingyen és bérmentve, napi szinten gondoznak. A napokban több olyan boltot láttam, mely Guru Nánák, az errefelé domináns szikh vallás alapítójának a nevét viseli, s a ludiánai stadiont is róla nevezték el. Odahaza közfelháborodást és közröhejt keltene a Szűz Mária fehérneműbolt vagy a Jézus Krisztus vegyeskereskedés, de azt sem tudom elképzelni, hogy a római Olimpia Stadion felvegye Szent Péter nevét. A szikhek ellenben mindebben semmi kivetnivalót nem találnak, ők családias viszonyban vannak a szentjeikkel.
Egy rövid szakaszon letértem a főútról, kíváncsi voltam, hogy milyen a vidéki India. Csendes, nyugodt és lényegesen tisztább, mint az urbánus területek, üdítő élmény volt egy mellékúton baktatni, zöldellő vetések között. Az életkörülmények falun sem fényesek, sok család él egy-egy csupasz téglafalú helyiségben, melynek a bejáratát gyakran egy pokróc takarja, ajtó csak a jobb módúaknak jut. Indiaik tömegei élnek ilyen körülmények között A városokban rengetegen tengődnek nájlonzsákokból, ponyvából összeszkabált sátorszerű putrikban, de a legelesettebb réteget azok alkotják, akik a szabad ég alatt élnek, a járdán alszanak, minden vagyonuk egy takaró.
168. nap – február 15.
Kicsit ünnepnap jellegű volt a csütörtök, hosszabb szervezés után Dzsálándárban végre összefutottam egy honfitárssal, aki ráadásul maga is utazó, egy húron pendülünk. Zichó Viktornak hívják, kitűnő sportember, ráadásul bátor fickó. Júliusban kezdte el a Csoma Útján Expedíció nevű projektet. Budapestről indult, kalandos útja során eddig 10 ezer kilométert kerekezett. (Viktor utazását Zanglába, illetve Dardzsilingbe ezen a linken lehet követni.)
Utam során aludtam már református közösségi házban, az ortodox egyház által fenntartott kempingben, buddhista meditációs központban, hindu templomban azonban még nem. Most erre is sor került, köszönhetően Viktornak, ő állt ugyanis elő a javaslattal, ami több szempontból is szerencsésnek bizonyult. A templom vendégszobáiban igazán jutányos áron lehet megszállni, ráadásul élménynek sem volt mindennapi Pandzsáb egyik legnagyobb hindu szentélyét, az abban folyó tevékenységet egy futó látogatásnál alaposabban megszemlélni.
A napokban egy otthoni ismerősnek átküldtem egy fotót egy templom udvarán magasodó, tömbházméretű istenszoborról. „Olyan, mintha egy vidámparkban állna” – mondta róla a címzett serdülő korú fia. Könnyen meglehet, hogy egy felnőtt nem mondana ilyet, elvégre a vallásokról nem illik kritikusan, főleg nem ironikusan vagy gunyorosan beszélni, főleg ha az adott országban barátságos emberek élnek, azonban a szóban forgó tinédzser meglátott és kimondott valami lényegeset. Az indiaiak ízlésvilága nagyon különbözik a nyugatitól, számukra esztétikus és fennkölt valami, ami nekünk esetleg giccses, megmosolygtató.
A dzsálándári templomban az volt az érzésem, mintha egy spirituális Disneylandben járnék: az istennőnek megformált szökőkút, a szabadtéri mitológiai park méretes betonfigurákkal, műheggyel, annak belsejében egy adományt gyűjtő és áldást osztó pappal, a szentély külső udvarán elhelyezett nagyméretű, céges reklámokat lejátszó képernyő, nyugati szemmel disszonánsnak tűnik.
Az indiaiak azonban mindebben nem találnak semmi oda nem illőt, a nekünk giccsesen ható formanyelv az ő szemükben harmonizál a hely szakralitásával. El tudom képzelni, hogy egy hindu, aki először jár Európában, szintén furcsállja a gótikus katedrálisok rideg fennköltségét, ellenben egy barokk székesegyházban már otthonosabban érzi magát. Viktortól tudtam meg, hogy az amritszári Aranytemplomban, a szikh vallás legfontosabb szentélyében is vannak vendégszobák, lehet, hogy el fogok tölteni ott egy éjszakát.
169. nap – február 16.
Végre-valahára megérkeztem Amritszárba. Csoma 1822 márciusában fordult meg a városban. Ő nyugat felől, Lahorból érkezett, én keletről. Itt északnak fordult, Dzsammu és Szrinagar felé haladt tovább, én is arra fogok menni.
Amritszár hozzávatőleg 1 millió lakosú nagyváros, a szikhek vallási központja. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, nem különbözik más, hasonló méretű indiai településektől, ám az utcán feltűnően sok a színes turbánt viselő férfi, mivel a szikhek a lakosságnak csaknem a felét teszik ki. A turbán mellett egy fém karperec és egy görbe tőr viselése is kötelező. Ez utóbbi előíráshoz csak egy törpe kisebbség tartja magát, de láttam több szikhet, akinek nem is egy, hanem két-három, különböző méretű gyilok volt felcsatolva az övére, úgy néznek ki, mintha egy kosztümös filmből léptek volna ki.
Ha hinni lehet az interneten található információknak, a szikh a világ ötödik legtöbb követővel rendelkező vallása, a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus után, híveinek száma 25 millió. A szikhek szerint a vallásalapító Guru Nánák az 1500-as évek végén érte el a megvilágosodást, felismerve, hogy nem létezik külön keresztény, muszlim, zsidó vagy hindu isten, hanem minden vallás, ha más módon is, de ugyanazt a transzcendens lényt imádja. A szikhek istene nemtelen, tehát nem Atyaisten, s abban is ellentmond a keresztény teológiának, hogy mivel testetlen, azért az embert nem teremthette a maga képére. Ott lakozik minden teremtményében, megismerni a szeretet és meditáció révén lehet. Más vallásokhoz hasonlóan a szikh is tele van nemes elvekkel, például minden embert egyenlőnek ismer el, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, ezért aztán elutasítja a kasztrendszert. Abban is hasonlít a többi valláshoz, hogy a híveknek a csodás elveket nem mindig sikerül gyakorlatba ültetniük, így például a szikhek között is vannak kasztok, s arra is nagyon kíváncsi lennék, hogyan valósul meg a szikh társadalomban a nemek egyenjogúsága.
Amritszár szívében, egy hófehér épületegyüttes által keretbe fogott szent tó közepén áll az Aranytemplom, a vallás legfontosabb szentélye, mely egy, a főbejárat mellé kitett felirat szerint „a világ spirituális központja”. Az arhitekturálisan is lenyűgöző komplexum a zajos, fotózó zarándokok nyüzsgése ellenére mennyei harmóniát áraszt, az athéni Akropoliszon és a párizsi Notre-Dame-on kívül nem emlékszem, hogy egy kultikus hely ilyen mély hatást tett volna rám. A tulajdonképpeni szentély külső burkolata nem masszív arany, hanem arannyal futtatott réz, de így is rászolgál a nevére.
Először valószínűleg 1984-ben hallottam az Aranytemplomról, amikor az indiai hadsereg tüzérség és tankok bevetésével füstölte ki belőle egy fegyveres szikh szeparatista szervezet tagjait, akik főhadiszállásukként használták. Valószínűleg akkoriban álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer testközelből fogom látni, ráadásul egy kifejezetten alternatív jellegű utazás során.
171. nap – február 18.
Amritszár után a következő úticélom Gurdászpur. Az elmúlt napokban folyamatosan nagyon fáradt voltam, ma már lényegesen energikusabb vagyok. Teljesen normális, hogy időnként lestrapáltnak érzem magam, szeptemberi indulásom óta 4,86 millió lépést tettem meg, ami közel 3 800 kilométernek felel meg. Mivel Ladakh kis túlzással már csak egy ugrásra van, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy beszerezzek egy olyan lábbelit, ami megfelel az ottani időjárási viszonyoknak.
Ladakh átlagos tengerszint feletti magassága meghaladja a 3 000 métert, ebben az időszakban ott még tombol a tél, hó van, a hőmérséklet napközben sem emelkedik 0 fok fölé.
Amritszárban, a helyi Decathlonban találtam is egy megfelelő bakancsot, egészen nevetséges, leszállított áron, odahaza legalább a négyszeresét kérnék el, s ér is annyit. A cimkéjén az van feltüntetve, hogy Romániában gyártották. A felsőrésze marhabőrből készült, nem csodálom, hogy Indiában nem volt nagy keletje.
Ladakhhal kapcsolatban a közelmúltban nagy öröm ért. Két különböző forrásból is azt az információt kaptam, hogy az indiai hatóságok újabban külön engedélyhez kötik a térségbe való beutazást, amit állítólag 40 nap alatt kaphat meg az igénylő. A hallottak miatt kissé feszülten állítottam be a csándigári rendőrség illetékes osztályára, egy porcikám sem kívánta a találkozást az indiai bürokráciával. Miután előadtam, hogy mi járatban vagyok, a hivatal egyik munkatársa elkérte az útlevelemet, legalább öt percen át elmélyülten tanulmányozta a vízumomat, majd kijelentette, hogy ezen vízum mellé semmiféle plusz engedélyre nincs szükségem. Utána egy kolléganő kezébe került az útlevelem, aki, valamivel rövidebb idő alatt jutott ugyanarra a következtetésre. Aztán a lelkiismeretes hivatalnokok felhívtak telefonon egy, vélhetően náluk magasabb beosztású munkatársat, továbbították neki a vízumom fényképét, majd rövid megbeszélés végeztével megerősítették: ezzel a vízummal oda megyek egész India területén, ahová csak akarok. A kijáratnál szolgálatot teljesítő rendőr beszédes kedvében volt, megkérdezte, hová tartok, s mikor mondtam, hogy Ladakh az úticélom, áradozni kezdett róla, mondván, gyönyörű vidék, ősi kultúra földje. Madarat lehetett volna fogatni velem amiatt, hogy nem kell 40 napot izgulnom, megkapom-e az engedélyt. Úgy látszik, bár akkor erősen próbára tette a türelmemet a hosszadalmas ügyintézés, mégis érdemes volt háromszor bemennem Teheránban az indiai konzulátusra, s további három alkalommal a beutazási engedélyekért felelős központba, jó kis vízumot kaptam.
173. nap – február 20.
Magam mögött hagytam Pándzsábot, Dzsammu és Kasmír államban járok, Kátua felé tartok. Mióta elindultam Delhiből, a domborzat körülbelül annyira volt változatos, mint a Hortobágyon, síkságon kívül mást nem láttam. Első ízben tegnap, Pátánkot határában pillantottam meg néhány dombocskát, most pedig már több sor dombvonulat fut az úttal párhuzamosan, a távolból havas hegycsúcsok sejlenek. Dzsammu és Kasmír nem éppen a béke és a nyugalom szigete. Ez India egyetlen muszlim többségű állama, kasmíri régiójára a szomszédos Pakisztán is igényt tart, ami 1947-es létrejöttük óta mérgezi a két ország viszonyát. Mielőtt a britek kivonultak volna az akkoriban Pakisztánt és Bangladest is magába foglaló koronagyarmatról, felosztva azt a hinduk és a muszlimok között, felszólították a kasmíri maharadzsát, döntse el, melyik országhoz szeretne csatlakozni a birtokával. A maharadzsa álma a független Kasmír volt, ám amikor a britek közölték, hogy erről szó sem lehet, Indiát választotta. India felosztásának történetéről Szabadság éjfélkor címmel jelent meg könyv magyarul, olvasmányosabb és érdekesebb dokumentumkötet nem járt még a kezemben. A kasmíri régióban iszlamista-szeparatista terrorcsoportok tevékenykednek, az indiai hatóságok gyanúja szerint pakisztáni támogatással. Az is fokozta a feszültséget, hogy tavaly a kormány megszüntette az állam autonómiáját, közvetlenül Delhi irányításának rendelve alá, s egyidejűleg sokezer katonát vezényelt a térségbe. Dzsammu régiót főleg hinduk lakják, ezért itt nyugalom van. A pakisztáni határ közelsége miatt azonban itt is nagyon erős a katonai jelenlét, ma több laktanya mellett haladtam el, az utakon megszokott látványt jelentenek a katonai járművek, egymást érik az ellenőrzőpontok.
Kora délelőtt épp egy olyan mellékúton haladtam, amelyet egy szakaszon mindkét oldalról kaszárnyák szegélyeztek, amikor igazoltatott két katona. Miután bámulatos alapossággal megvizsgálták, majd lefényképezték az útlevelemet, s kedélyes hangnemben kikérdeztek, mi járatban vagyok, telefonáltak egyet. Rövidesen érkezett is egy harmadik egyenruhás, ennek már egy csillag volt az egyenruháján, míg az első kettő rangját csak csíkok jelezték. Komótosan végigcsinálta ugyanazt, mint a bajtársai, de valószínűleg feleslegesen, adott pillanatban ugyanis befutott egy harmadik tiszt is, akinek már három csillag ékeskedett a vállpántján. Ő folyékonyan beszélt angolul, s az alatt a kb. egy óra alatt, amit együtt töltöttünk a kaszárnya kapuja előtt, legalább ötször elmondta, ne aggódjak, rutinellenőrzésről van szó. Barátságos, kíváncsi és beszédes ember volt, szót ejtettünk Közép-Kelet-Európa országainak politikai földrajzáról, különös tekintettel a fővárosokra, Románia gazdasági állapotáról és éghajlatáról, én pedig értesültem arról, hogy a húga a közelmúltban hosszabb európai kiruccanáson volt, amely során Párizsban is megfordult. A bánásmódra nem panaszkodhatom, kitűnő teát szolgáltak fel, a háromcsillagos pedig felajánlotta, üljek be az autójába, amíg tart a procedúra. Búcsúzáskor kétszer is megkért, ne nehezteljek, amiért hosszasan feltartottak, majd felajánlotta, hogy egy katonai járművel elvisznek a főútig. Az indiai hadsereg mostanáig nem fuvarozott, meg aztán minimum két órát vesztettem az ellenőrzéssel, ezért elfogadtam a segítséget. Azóta elhaladtam már öt-hat ellenőrzőpont mellett, az ott posztolók, szerencsére, legfeljebb integettek.
175. nap – február 22.
Északnak tartok, Dzsammu régió azonos nevű fővárosa felé. Indiának van hangulata, s folyamatosan meglepetéseket tartogat. Megtörténhet, mint velem Amritszárban, hogy megy az ember egy belvárosi sikátorban, s adott pillanatban észreveszi, hogy egy elefánt cammog előtte. Az elefánt a tigrissel egyetemben India emblematikus állata, de a városokban ritkán találkozni vele, nekem ez volt a második, az elsőt Csándigárban láttam, fotózkodni lehetett vele.
Indiában a társadalmi együttélés szabályai sok tekintetben jelentősen eltérnek a nyugatitól, az európai értelemben vett illem, udvariasság itt csökevényes formában van jelen. A napokban, miközben egy teázóban arra vártam, hogy elkészüljön az italom, az asztalomhoz telepedett egy finom anyagból készült szárit viselő, ápolt kinézetű ötvenes hölgy. Annyit se mondott, fakalap, ahogy a kicsit később érkező két fiatalabb családtagja sem. Nálunk ez kőbunkó viselkedésnek minősülne, Indiában azonban nem számít illetlenségnek, valószínűleg azért, mert náluk jóval szűkebb az emberek intim szférája, mint Nyugaton. Indiában azon sem kell csodálkozni, hogy miközben bankautomatából pénzt vesz fel az ember, a biztonsági őr vagy a sorára váró ügyfél kb. fél méterről, olyan érdeklődéssel figyeli, mit csinál, mintha még sosem látott volna hasonlót. Annak is többször voltam szemtanúja, hogy egy szupermarket pénztáránál a vásárló nem maga üti be a bankkártyája kódját, hanem fennhangon bediktálja a kasszásnak. Szállodában az indiaiak többsége úgy viselkedik, minta otthon volna: az ajtókat nyitva hagyják, nagy szájjal traccsolnak, átkiabálnak a szomszéd szobába a rokonoknak, barátoknak, a gyerekek visongva rohangálnak a folyosón. Eddig négyszer tapasztaltam ezt meg, legkésőbb éjfél előtt fél órával mindig elcsendesedtek.
A közúti közlekedés elképesztő, az indiaihoz képest a dél-olasz vezetési stílus szabálykövetés a felsőfokon. Mikor egy-egy forgalmas városi kereszteződésen haladok át, az a benyomásom, mintha kiengedték volna az összes itteni pszichiátriai zárt osztály minden páciensét, autót vagy motorkerékpárt tettek volna a fenekük alá, az ápolók pedig a lelkükre kötötték, folyamatosan dudáljanak, mert ha nem, visszaviszik őket. A legtöbb teherautó és furgon hátuljára öles betűkkel van kiírva, „Blow Horn”, vagyis Dudálj!, s minden járművezető tartja is magát ehhez, tülkölnek, ha kell, ha nem, mintha az életük függne tőle.
Nem tudom mennyire kedvelt utazási célországuk India a neonáciknak, de ha az volna, lehet, élveznék az ittlétet. Nem mintha a helyiek tipikus árják lennének, nagyon nem azok, hanem azért, mert lépten-nyomon horogkereszteket látni. Horogkeresztet festenek a házak bejárata mellé, a robogó szélvédőjére, a templomokra, de még a csándigári Le Corbusier épületegyüttesnek is része egy méretes horogkereszt. Természetesen mindennek semmi köze a nemzetszocializmushoz, a horogkereszt ősi hindu szimbólum, amit használ az erőszak minden formáját elutasító dzsainizmus is, a szerencse, a bőség jelének tartják.
Határozottan az a benyomásom, a termelékenységi mutatók tekintetében India nem tartozik a világ élvonalába. Sok építkezés mellett elhaladtam, egyet sem láttam, ahol talicskát használtak volna, nem tudom, ismerik-e egyáltalán. A homokot, kavicsot, cementet, földet egy lapos kosárba töltik, azt pedig a fejükön szállítják el a munkaterület megfelelő pontjára. Láttam egy munkást, aki kézben, négyesével hordta a téglát. Talicskázással szerintem minimum háromszoros volna a munkavégzés hatékonysága, igaz, ahhoz le kellene mondani egy hagyományról. Márpedig az indiaiak hagyománytisztelő emberek.
176. nap - február 23.
Dzsammu városában vagyok, Dzsammu és Kasmír állam félmillió lakosú téli fővárosában. Ez a táj lényegesen zöldebb, fásabb, mint a vidékek, ahol korábban haladtam. Tisztább is, aminek a fő oka az alacsonyabb népsűrűség lehet. Itt már a nagyobb vízfolyások folyónak tűnnek a víztisztaság alapján, nem pedig csatornának, mint oly sok, Pandzsáb és Hariána államokban. Hosszú hónapok óta tart a száraz évszak, a legtöbb folyó vízhozama minimális, alig csordogál egy kis víz bennük, sok meder pedig teljesen száraz.
Nem csak a természeti táj más errefelé. Egyre kevesebb a színes turbános férfi, s megritkultak a fehér kupolás szikh templomok is, ellenben egyre több a cifra hindu szentély. Dzsammuban már elég sok muszlimot is lehet látni, bár itt még a hinduk vannak elsöprő többségben. A nyelv is más, a többség a dogrit beszéli.
Pár nappal korábban, Kátuában mondta valaki, hogy Kasmírban látok majd európai kinézetű nőket, s értelemszerűen férfiakat is, tettem hozzá magamban. Ha az európai jelleg alatt a bőrszínt értjük, igaza volt. Mostanáig egyetlen fehér bőrű indiaival találkoztam, de ő egyértelműen albínó volt. Dzsammuban jópár kifejezetten fehér bőrű nőre figyeltem fel, öltözetük alapján a többség muszlimnak tűnt, volt olyan is, akin határozottan látszottak a mongoloid vonások. Furcsamód, fehér bőrű férfit alig egyet-kettőt láttam. Észak-nyugat India általam eddig bejárt vidékein az emberek bőrszíne a barna legkülönfélébb árnyalatainak széles skáláján mozog, attól kezdve, amit Európában kreolnak nevezünk, az egészen sötét barnáig. Dél-Indiában a helyiek mind sötét bőrszínűek, mondta egy Delhi-i ismerősöm, ezért kisebbrendűségi komplexusuk van a világosabb északiakkal szemben, azt gondolván, hogy azok lenézik őket, pedig ez nem igaz. Nagyon szép volna, ha így lenne, de vannak kétségeim.
Bár van indiai telefonkártyám, mióta átléptem Dzsammu és Kasmír határát megnehezült a kommunikáció. Nemzetbiztonsági okokból az indiai kormány helyi szinten korlátozza az internethasználatot, kizárólag wifi van, szélessávú internet pedig csak bankokban. Telefonálni kizárólag előfizetéses kártyával lehet, nekem pedig feltöltőkártyám van. Benzinkutaknál és éttermekben általában nincs wifi, ezért, ha kommunikálni akarok a külvilággal, olyan helyen kell megszállnom, amely internet hozzáférést biztosít, ezek pedig a drágább szállodák. Akadnak viszonylag olcsó hotelek is, ahol van wifi, de lehet, hogy annak a sebessége a 90-es évek szintjét idézi, illetve, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem működik, mindkét változatot megtapasztaltam.
178. nap – február 25.
Tegnap gyalogoltam még egy kicsit észak felé, aztán visszamentem Dzsammuba, ma korán reggel pedig gépkocsival útra keltem Srinagár felé. Srinagár a muszlimok lakta Kasmíri-völgyben fekszik, amely nem számít biztonságos területnek, az itteni, angol nyelvű lapok rendszeresen beszámolnak az indiai fegyveres erők és az Indiától való elszakadásért küzdő iszlamista militánsok közötti összecsapásokról. Ezekre a fegyveres incidensekre általában a hegyes határvidéken kerül sor. Srinagár és az azt Dzsammuval összekötő műút nem veszélyes övezet, de én óvatos duhaj vagyok, felesleges veszélyeknek nem teszem ki magam.
Mostanáig kizárólag síkvidéki városokban fordultam meg Indiában, Dzsammu azonban dombos, ami izgalmassá teszi. Széles, jelenleg nagyrészt száraz folyóágy vágja ketté, mely fölött, egy dombtetőn vár áll. A lapos tetős, domboldalakra kapaszkodó házak alkotta negyedek kellő távolságból szemlélve festői, romantikus jellegűek, némileg a mediterrán világra emlékeztetnek. Közelről szemlélve már nyoma sincs bármiféle festői hangulatnak, az igénytelen, jellegtelen és elhanyagolt lakóépületek tömkelege sivár és helyenként bűzös sikátorokká áll össze.
Műemlékvédelmi szakembereknek nagyon tanulságos lehet egy indiai körutazás, lelkialkatuktól függően nagyon jól szórakoznának vagy rengeteget szörnyülködnének, ám az biztos, hogy utána más szemmel látnák a hazai műemlékvédelem állapotát.
A Tawi folyó fölé magasodó Bahu erőd több száz éves, s kifejezetten jó állapotban van, jelenleg egy hindu templomnak ad otthont. A dzsammuiak azonban vélhetően nem érezték elégséges látványosságnak a várat, ezért építettek mellé egy hatalmas, kettőbe vágott halat, aminek a belsejében, s részben a föld alatt egy akvárium van. A pikkelyes monstrummal egyetemben a várnak most már van egy hangsúlyos vidámpark jellege, az összhatás nem is annyira giccses, mint inkább röhejes. (El tudom képzelni, hogy ha Segesvár indiai fennhatóság alatt állna, akkor az óvárosba, a városkapu melletti térre állítottak volna egy hatméteres, színes, két, nagy metszőfogas Drakula szobrot.)
A várral szembeni dombtetőn áll az Amar Mahal nevő palota, amely a helyi maharadzsák rezidenciája volt, ahol épp folyamatban van a födémcsere. A műemléképületre vörös bádoglemezt raknak, gondolom azért, mert az volt a legolcsóbb tetőfedő anyag, olyan primitív módon erősítve fel, hogy egy magánház igényes tulajdonosa biztos elzavarná a mestereket. A palota folyó felőli homlokzatán kábelágyak és elég vastag csövek futnak, s az indiai műemlékvédelmi hatóság abban sem látott semmi kivetnivalót, hogy néhány légkondicionálót helyezzenek el rajta.
Nem messze tőle pazar palota, a Mubarak Mandi. Pontosabban, pazar legutóbb úgy harmincöt-negyven éve lehetett, jelenleg egy része már omladozik. A pozitívum az, hogy fel van állványozva, igaz, egy fia munkást nem láttam a környéken. Erre lehet azt mondani, hogy India szegény ország, nem tud műemlékvédelemre költeni, azonban a kép ennél összetettebb. Indiának saját űrprogramja van, ami nélkül sok, lényegesen fejlettebb állam nagyon jól megvan, arról nem is beszélve, hogy atomfegyverek gyártására is volt, van pénzügyi fedezete. Jelen esetben talán értelmesebb dolog lett volna, ha a halra költött pénzt a két palota tisztességes restaurálására fordítják.
Tegnap hivatalos látogatásra Indiába érkezett az amerikai elnök, ami miatt Dzsammu utcáin legalább háromszor annyi volt a fegyveres, mint egy nappal korábban. A sajtó sokat cikkezett arról, Ahmedabad városában a hatóságok több száz méter hosszú falat építtettek, hogy eltakarják Trump elől a város egyik nyomornegyedét. Annak alapján, amit eddig láttam Indiából, ha az ország minden nyomorát el szeretnék rejteni a világ elől, ahhoz két kínai nagy fal sem lenne elég.
181. nap – február 28.
Dzsammuból szárazföldön eljutni Srinagárba kihívás, akkor is, ha nem gyalogszerrel megy az ember. A közel 300 kilométeres utat a városi terepjáró, amelyben rajtam kívül öten utaztak, plusz a sofőr, kerek kilenc óra alatt tette meg, többször éreztem úgy, hogy sosem fogunk már megérkezni. A magas, meredek hegyoldalakon kanyargó országút kétharmada kifogástalan minőségű. Sajnos, a fennmaradó egyharmad olyan állapotban lehet, mint az utolsó angol alkirály távozásakor, ami 73 éve történt, ráadásul olyan szűk, hogy két autóbusz éppen csak elfér egymás mellett, emiatt gyakoriak a dugók. Az út nagyon látványos, azonban tériszonyosoknak nem feltétlenül ajánlott. Sajnos nekem tériszonyom van.
Új tájegységhez új vallás és új nyelv dukál Indiában, ami Kasmírra is érvényes. Már Dzsammu régió északi részén több a mecset, mint a hindu templom, az utcákon a gyakran bajusztalan, hosszú szakállas muszlim férfiak és a fejkendős nők vannak többségben. Kasmírban aztán szinte kizárólag muszlimokból áll a lakosság, a korábban itt élő kasmíri panditoknak nevezett hindu kisebbséget elüldözték az iszlamista szélsőségesek. A helyiek anyanyelve a kasmíri. Az építészeti stílus is más, a lapos tetős épületek helyett itt kizárólag sátortetős házak vannak, a hó miatt. Utam során jártam már olyan vidéken, Kurdisztánban, ahol szeparatista fegyveres szervezet harcol a kormányerők ellen, azonban Kasmírhoz képest Kelet-Törökország demilitarizált övezetnek tűnik. Egyik útitársam szerint a világon Kasmírban a legnagyobb az adott területen állomásozó fegyveres erők aránya a helyi lakossághoz képest. Nem tudom leellenőrizni ennek az állításnak a hitelességét, de elképzelhetőnek tartom, döbbenetes szintű a katonai jelenlét. A főút mentén 300-400 méterenként áll egy rohamsisakos, géppisztolyos katona, sok a megerősített megfigyelőpont, egymást érik a csapatszállító járművek. Bennünket nem állítottak meg, kizárólag annál az ellenőrzőpontnál kellett megszakítsuk az utunkat, ahol a Kasmírba érkező külföldieket veszik nyilvántartásba. A nyilvántartásba vétel kétperces, banális formalitás volt, sokkal egyszerűbb, mint a bejelentkezés a dzsammui szállásomra. Mikor ez utóbbira megérkeztem, egy 33 pontból álló formanyomtatványt kellett kitöltenem, egy nyilvántartási naplót aláírnom, s természetesen az útlevelemet is beszkennelték. Kasmír határán csak a nevemet és az útlevélszámomat írták be golyóstollal egy nagy füzetbe. Gondolom, kilépéskor is bevezetik majd az adataimat egy hasonló füzetbe, melyeket év vagy hónap végén összehasonlítanak a hatóságok, leellenőrizendő, megvan-e hiánytalanul az összes turista.
Kőrösi Csoma Sándor 1822. április 17-én érkezett meg Srinagárba, 26 nappal azután, hogy elindult Lahorból. Napi átlagban körülbelül 20 kilométert tett meg, ami hatalmas teljesítmény, figyelembe véve, hogy akkor már több mint két éve volt úton, közel 7 000 kilométer volt mögötte.
183. nap – március 1.
Kasmírt földi édenkertként szokták emlegetni, s természeti adottságai valóban csodásak. Egy magas hegyek által határolt medence, vízben bővelkedő, szélsőséges időjárástól mentes, kellemes éghajlatú vidék. Klímája hasonló Közép-Európáéhoz, négy évszak van, az India más vidékein özönvízszerű monszunból viszonylag keveset kap. Srinagárnak, a régió fővárosának első számú látványossága a Dal tó, melyen szállodaként működő lakóhajók tömkelege várja a turistákat, de a tulajdonosok szintén azokon élnek. Szállásadóm elmondása szerint az elsők a britek megrendelésére készültek, még abban az időben, amikor India a brit korona legszebb gyémántja volt.
A lakóhajókat egy nagyon időtálló, vízben is nehezen korhadó fafajtából ácsolják. Minden lakóhajóhoz legalább egy ladik is tartozik, amivel a lakók a tavon közlekednek. A Dal tó népe mesterien forgatja az evezőt, a gyerekek öt-hat éves korukban kezdik elsajátítani a lapátolás tudományát.
Február utolsó napjaiban a nappali hőmérséklet 18 fok körül volt, éjszaka pedig 4-5 fokra hűlt le a levegő. Decemberben és januárban ennél lényegesen hidegebb az idő, havazni is szokott, ám mindezek ellenére fűtés, India más vidékeihez hasonlóan, a köznép házaiban Kasmírban sincs. A férfiak télen egy orosznyakú, hosszú és bő, poncsószerű felsőruhát viselnek. Amikor ülnek, egy parázzsal megrakott, virágcserépszerű edényt tesznek maguk mellé, a nők a ruhájuk, a férfiak a poncsójuk alá, így melegszenek. A lakóhajók kiadó szobáiban sincs fűtés, hőmérséklete alapján az enyém leginkább egy jégveremhez hasonlított, maximum 10 fok lehetett benne. Ettől eltekintve lakóhajón sokkal hangulatosabb eltölteni pár napot, mint egy banális szárazföldi szálláson.
A Dal tó lakóinak a ladik a közlekedési eszközük Kasmírban egyáltalán nincs internet, amivel a kormány a tartománynak Indiától való elszakadásáért harcoló iszlamista gerillák közötti kommunikációt akarja megnehezíteni. Állítólag szintén a terrorizmus elleni küzdelemnek tudható be a napi három áramszünet: egy kora délelőtt, egy délután, sötétedés után, egy pedig este. Nem tudom elképzelni, hogy ez mily módon segíti elő a terrorizmus elleni harcot, az ellenben biztos, hogy a lakosságnak sok kellemetlenséget okoz, jó módja annak, hogy olyanokkal is megutáltassák a kormányt, akik egyébként lojálisak Indiához.
A Dal tó közelében, egy jókora domb tetején óriási alapterületű, impozáns vár magasodik. A közelmúltig látogatható volt, azonban tavaly, azt követően, hogy a delhi kormány megszüntette Dzsammu és Kasmír autonómiáját, s jelentős létszámú katonai alakulatokat vezényelt a térségbe, a hadsereg vette birtokába. Igazuk is van, várba katonák valók, nem pedig mihaszna, bámészkodó civilek. Pompás fekvésű hely Srinagár, a hangulata azonban nem tűnt barátságosnak, kifejezetten feszültként éltem meg. Hiába áll szinte minden sarkon egy katona teljes harckészültségben, egyedül egy lépést sem tettem, a házigazdám mindenhová elkísért, bár közöltem vele, hogy nem igénylem ezt a szintű törődést. Egyértelmű volt, hogy úgy gondolja, egymagamban nem lennék teljes biztonságban. Muszlim volt a szállásadóm, aki az iszlámnak egy olyan, liberális értelmezését vallja, mely a whisky többé-kevésbé rendszeres fogyasztását összeegyeztethetőnek tartja a próféta tanaival. Fifikás fickó a volt házigazdám, a whisky fogyasztását következetesen sörivásnak nevezi, utóbbi, gondolom, Allah szemében bocsánatosabb bűnnek számít.
Az útinaplóm legutóbbi beszámolóját Srinagárban írtam, de csak azt követően tudtam közzétenni, hogy visszaértem Dzsammuba, ahol van internet, feltéve, ha nem esik az eső. Szombaton délelőtt zuhogott, ezért sem a világháló nem volt elérhető, sem a vezetékes telefonok nem működtek, de 6-7 alkalommal rövid időre az áramszolgáltatás is megszakadt. Kíváncsi vagyok, mi történik, amikor fúj a szél, feltételezem, hogy ingadozik a térerő, s a hálózati feszültség úgyszintén.
185. nap – március 3.
Lehben vagyok, Ladak fővárosában. Nincs hétmérföldes csizmám, hogy ilyen hamar ideértem Dzsammuból. Ladak egy magas fennsík, legalacsonyabb pontja 2500 méteren van, s két országút köti össze a külvilággal, amelyek a hóval borított hágók miatt csak májusban válnak járhatóvá. Mivel a tartomány ebben az időszakban szárazföldi úton megközelíthetetlen, Dzsammuban repülőre ültem.
Ladak minden értelemben teljesen más világ ahhoz képest, amit eddig Indiából láttam. Leh 3500 méter magasan fekszik, körös-körül a Himalája magasodik, szinte elérhető közelségben. Az egész vidék egy száraz sivatag, fákat csak a városban látni, de mégsem sivár, a maga kopárságában is fenséges. Ezekben a napokban éjjelente mínusz 18-19 fokig süllyed a hőmérő higanyszála, de napközben is 0 C fok alatt marad. Ennek ellenére, mivel ritka a levegő, a napnak elképesztő ereje van, egy szál rövid ujjú pólóban járkálok, csak a derekam köré kötök egy pulóvert. Az itt megforduló turisták közül sokan szenvednek légszomjtól, fejfájástól, álmatlanságtól, fokozott fáradékonyságtól. Sok gyógyszertárban árulnak palackozott oxigént, a hatóságok azt ajánlják, hogy a látogatók 36 órát akklimatizációra szánjanak, kerüljenek bármiféle fizikai erőfeszítést. Eszem ágamban sem volt ehhez az intelemhez tartani magam, szerencsére nálam egyik tünet sem jelentkezett.
Ladak kulturálisan is egyedi a szubkontinensen belül. Őslakosai tibetiek, akik a tibeti nyelv helyi dialektusát, a ladakit beszélik. Vallásukat tekintve buddhisták, a buddhizmus tibeti válfaját követik, melyet vallástörténészek régebben előszeretettel neveztek lámaizmusnak, aminek körülbelül annyi értelme van, mintha az ortodox kereszténységet egy szobatudós pópaizmusnak keresztelne el. A vallás szemmel láthatóan áthatja a ladaki kultúrát: a házakon, a hegyoldalakon imazászlókat lenget a szél, lépten-nyomon sztupáknak nevezett buddhista emlékműveket, tekintélyes méretű imamalmokat lehet látni. Ladak egészét tekintve napjainkban már a később betelepülő muszlimok vannak többségben, de Lehben a buddhisták abszolút többséget alkotnak.
Leh messze a legkellemesebb hangulatú, legtisztább város, amit eddig Indiában láttam. Az épületei klasszissal igényesebbek, ízlésesebbek, mint más vidékek településein, az újak többsége is a hagyományos helyi stílusjegyeket viseli. Primitív lakóházak, kétes tisztaságú, szegényes öltözetű emberek itt is vannak, ellenben nincsenek putrik, nincs az a mindenhol jelenlevő, döbbenetes mélységű nyomor, ami annyira jellemző az indiai városokra. Hajléktalanok már csak az éghajlat miatt sem lehetnek, kizárt, hogy valaki az utcán túléljen egy ladaki telet.
Kőrösi 1822 június 9-én érkezett Leh városába. Akkor még esze ágában sem volt Zanglába menni és a tibeti nyelvet tanulmányozni, továbbra is az ujgurok földjére szeretett volna eljutni, azonban az utazás észak-nyugati irányban, amerre indulni szeretett volna, nem volt biztonságos. Lehben találkozott William Moorcroft angol utazóval és felfedezővel, aki felismerte benne a lingvisztikai zsenit, és felhívta a figyelmét a tibeti nyelvre. Csoma tudományos munkásságában Moorcroft egy kulcsfigura.
186. nap – március 4.
Valószínűleg ritka az olyan hely a világban, ahol a vallásgyakorlás annyira a mindennapok része lenne, olyan mértékben a nyilvános térben, mindenki szeme láttára folyna, mint Ladakban. A Kőrösi Csoma Sándor iránt érdeklődők számára ez amiatt is érdekes lehet, mivel az erdélyi tudós maga is jó ismerője volt a tibeti buddhizmusnak, éveken át élt abban a vallási közegben, mely alig változott az azóta eltelt közel két évszázad alatt. Kőrösi írt is egy Buddha életrajzot, ez életművének valószínűleg egyetlen olyan darabja, ami napjaink átlagembere számára is érdekes lehet, megjelent a Kriterion kiadónál, s az internetről is letölthető.
Szállásom közelében, mesterséges dombocska tetején méretes Buddha-szobor áll. Már a kora reggeli órákban megelevenedik a környéke, pár hívő a keresztény rózsafüzérre hasonlító, 108 szemből álló maláját morzsolva, mantrát mormolva járja körül, egy asszony azzal fejezi ki az odaadását, hogy újra és újra leborul az irányában. Ez utóbbi alapvető meditációs gyakorlatnak számít a tibeti buddhizmusban, amiből egy élet alatt illik minimum 111 ezret elvégeznie annak, aki komoly gyakorlónak tartja magát. A déli órákban már ötven-hatvan ember népesíti be a szobor környékét, férfiak és nők vegyesen, utóbbiak azért többségben vannak, pár gyereket is látni, utánozzák a felnőtteket, leborulást, meditálást játszanak.
A köztéri imamalmok, sztupák sem dekorációs tárgyak, sok járókelő megforgatja, illetve körbejárja őket, aztán mennek tovább a dolgukra. Leh egyik fő ékessége, a városon kívül, egy magas dombon álló Shanti sztupa, melyhez 500 lépcsőfokot megmászva lehet felkapaszkodni. A hófehér, hosszú csúcsban végződő, kupolaszerű építmény, háttérben a hóborította hegycsúcsokkal, azok számára is lenyűgöző látvány lehet, akikben nem teng túl a vallásos érzület.
A buddhizmusról lehet olyat olvasni, hogy többistenhit, létezik ugyanis egy istenségek és istennők százait számláló tibeti buddhista panteon. Mindezek a nem evilági lények azonban csak szimbólumok, amelyek az emberi tudat különböző pozitív minőségeit, együttérzés, bölcsesség, félelemnélküliség, stb. testesítik meg. A buddhizmusban nem létezik teremtő, irányító és ítélkező mindenható fennvaló, a vallásgyakorlás célja pedig a tudatos erőfeszítés révén elérhető megvilágosodás, ami a minden emberben benne rejlő teljes potencialitás kibontakoztatását jelenti.
Zanglába nem jutok el, de elmegyek Dardzsilingbe
Azóta, hogy elindultam Nagyenyedről, 5 143 762 lépést, 4062,63 kilométert tettem meg gyalogosan. Úticélként Zanglát tűztem ki, oda azonban nem tudok eljutni. Zangla egy távoli völgyben fekszik, az oda vezető út, a nagy hó miatt, május közepéig járhatatlan, annyi pénzem pedig nincs, hogy addig maradjak. Télen a Zanszkár folyó jegén szoktak gyalogtúrákat szervezni a völgybe, azonban a melegedő idő miatt a hatóságok február 12-i hatállyal megtiltották ezeket, a baleseteket megelőzendő.
Zanglába nem jutok el tehát, a körülmények nem teszik lehetővé. Mivel azonban haza csak a hónap végén utazom, addig elmegyek Dardzsilingbe, Csoma végső nyughelyére, illetve a Kanum/Kinnaur nevű településre. Ez utóbbi szintén a Himalájában van, de ebben az időszakban is megközelíthető. Csoma hosszabb időt töltött el ott, tanulással, írással. Ezen helyekre kizárólag járművel utazom majd, a gyalogutam gyakorlatilag véget ért.
188. nap – március 6.
„Olyan, hogy indiai konyha, nem létezik” – mondta nekem néhány évvel ezelőtt egy indiai étterem tulajdonosa. Gondolom, hogy az indiai gasztronómia ismerői és szerelmesei közül páran most felszisszentek, s meg is értem őket, ugyanakkor világos számomra egykori beszélgetőtársam üzenetének lényege is: a szubkontinens konyhaművészete annyira változatos, régiónként olyan sok helyi specifikummal, hogy kérdéses, lehet-e róla egységes egészként beszélni. Ezidáig csak az ország észak-nyugati vidékein jártam, ezért aztán kevés fogalmam van például a dél-indiai vagy a bengáli konyháról.
Utam során kulináris téren két ország nyűgözött le, Törökország és India, azonban ez utóbbi számomra egzotikusabbnak és komplexebbnek tűnik. Ha egyetlen szóval kellene jellemezzem az indiai konyhát, akkor a fűszeres jelzőt választanám. Mi magyarok úgy gondoljuk, s a nagyvilág is azt tartja rólunk, hogy fűszeresen főzünk. Európai viszonylatban ez igaz is lehet, ám az indiai szakácsok, háziasszonyok lényegesen több fajta és nagyobb mennyiségű fűszert használnak, mint a magyarok, ami érzik is a főztjükön. Ha hús kerül az asztalra, az leginkább csirke Érzékeny gyomrú, a csípőset nem kedvelő ember számára egy indiai utazás sok kellemetlenséggel járhat. Természetesen jobb helyeken lehet kevéssé csípős, illetve nem csípős ételt rendelni, de a csípős fogalma itt mást jelent, mint odahaza. Szemtanúja voltam annak, amint az intenzív fűszerezéstől kikészült gyomrú kisebb lengyel társaság csirkét rendelt egy étteremben, olyat, ami egyáltalán nem csípős. Ehhez a képest a felszolgált hús piroslott a csilitől. Helyhiány miatt egyszer egy idős holland házaspár asztalához ültem, s érdeklődtem, ízlik-e nekik az indiai konyha. Hogyne, nagyon is, válaszolták, majd hozzátették, hogy az erős fűszerezés miatt már csak levest mernek enni. Ez nem feltétlenül jelent megoldást, mivel az indiai levesek többsége szintén kifejezetten csípős. Az indiai konyha nem olyan húsközpontú, mint a magyar, az ételek többsége vegetáriánus. Ennek vallási okai vannak, a hinduizmus az erőszakmentes életvitelt javasolja, amibe beletartozik az állatok leölésének kerülése is. Ugyanakkor az egyetlen hús, amelyhez magát hindunak valló ember nem nyúl, a marha. Disznóhúsból készült étellel szintén nem találkoztam mostanáig Indiában, háznál tartott sertéseket ellenben láttam, feltételezem, hogy fazékban végzik. Az indiaiak leginkább főzeléket esznek, rizzsel vagy valamilyen indiai kenyérrel. Ez utóbbinak szintén sok változata van, egyik jobb a másiknál. A náán fehér lisztből készül, sokféle ízesítéssel, van vajas, fokhagymás stb. A rotti és a csápáti alapanyaga a teljes kiőrlésű liszt, míg a paranta zöldséggel vagy túróval van töltve, s általában egy vajkockával a tetején szolgálják fel. Az ízében és állagában az európai kenyérhez hasonló pékárut kizárólag Kasmírban láttam, szezámmaggal megszórt karikák, kasmíri kenyérnek hívják. Bármi is legyen a fő fogás, csípős szósz szinte mindig kerül az asztalra, a kedvencem mentából készül.
Az indiaiak reggel is meleg ételt fogyasztanak, nem jártam még olyan családnál, ahol európai jellegű reggeli lett volna. Nem is lenne könnyű ilyet készíteni, felvágottat szinte egyáltalán nem lehet kapni, a sajtkínálat is roppant szegényes. Törökországban többfajta szalámit is indiai néven forgalmaznak, ami teljesen abszurd, lévén, hogy szalámi Indiában nem létezik, én legalábbis nem láttam, pedig már sok boltban megfordultam. A legjellegzetesebben indiai ital talán a maszala tea. Ha 120 évet élnék sem tudnám igazán megszeretni a fekete- vagy zöld teából, illetve gyógynövényekből készült, nálunk elterjedt párlatokat, főzeteket, de a maszala teát imádom. Kinézetre inkább híg tejes kávéra hasonlít, mint teára, s tejen kívül kardamont és gyömbért is tesznek bele, állítólag rengeteg receptvariáns létezik.
191. nap – március 9.
Indiában tegnap a hivatalos adatok szerint 40 fő volt a koronavírussal fertőzöttek száma, s hogy ne rontsam a statisztikát, biztonsági intézkedéseket foganatosítottam. Néhány napja kizárólag olyan éttermekben, gyorsétkezdékben eszem, melyekről feltételezhető, hogy megfelelnek az alapvető higiéniai normáknak, s egyúttal a korábbinál is nagyobb gonddal és gyakrabban mosok kezet. Indiában a közegészségügyi állapotok európai mércével mérve minősíthetetlenek, csodálom, hogy időről-időre nem pusztítanak járványok az országban. Napi rendszerességgel tízmilliók étkeznek olyan utcai kifőzdékben, ahol semmiféle higiéniai szabály nem létezik, puszta kézzel rakosgatják, mérik az ételt. Abban sincs semmi kirívó, ha a büfés abba a tálkába számolja le a visszajárót, melybe a következő adagot kirakja majd, s könnyen meglehet, meg is nyálazza az ujját, hogy könnyebben csússzanak a bankók. Megelőző intézkedésként azt is eldöntöttem, hogy megrövidítem itteni tartózkodásomat, ezért aztán a mai nap folyamán útra is kelek Dardzsilingbe.
Tegnap újabb ízelítőt kaptam az eszement indiai bürokráciából. Ahhoz, hogy megvehessek egy belföldi vonatjegyet, ki kellett töltenem egy formanyomtatványt, s be kellett mutatnom az útlevelemet, ahonnan adatokat vezettek be számítógépbe. A procedúra úgy negyed órát tartott, amihez hozzájött 25-30 perc várakozási idő. Ez úton szeretném felhívni a hazai hatóságok figyelmét, vessenek véget annak a hanyag gyakorlatnak, hogy nálunk minden jöttment külföldi úgy vásárolhat Kolozsvártól, teszem azt Nagyváradig szóló menetjegyet, mint almát a piacon, s a vasúttársaság még azt sem tudja, hogy John Smith avagy Günther Mayer az illető neve, nem ismeri a telefonszámát, és semmiféle dokumentum nem marad a fontos tranzakcióról. Indiában egyébként áruházban sem lehet személytelenül vásárolni, fizetéskor a pénztáros kéri az ügyfél telefonszámát akkor is, ha csak egy csokoládé és egy üveg ásványvíz van a kosarában. Általában azt szoktam mondani, nincs telefonom, ilyen olcsó trükkel azonban nem lehet mindenhol kibújni az adatszolgáltatás alól: a Decathlonban kerek perec közölték, nem adják el nekem a kiszemelt bakancsot, ha nem adom meg az e-mail-címemet. Ez kb. három hete történt, azóta sem írtak, igazán nem szép tőlük.
Kevés ország lehet a világon, ahol olyan széles körben folyik teljesen értelmetlen alibitevékenység, mint Indiában. A új delhi-i pályaudvaron belépéskor átvilágítják a csomagokat, az utasokat azonban nem ellenőrzik, ezért aztán bárki besétálhatna két kézigránáttal és egy pisztollyal a zsebében. A dzsammui reptéren minden utast négyszer motoznak meg, a jegyét pedig háromszor pecsételik le és írják alá. Ugyanakkor a fémdetektoros beléptetőkapuk, melyeken át kell sétálni, nem működnek, s mivel a kézi motozás a nyak és a térd közti testfelületre korlátozódik, cipőben vagy zokniban gond nélkül fel lehetne vinni a gépre fegyvert vagy kisméretű robbanószerkezetet. Laptopot tilos poggyászként feladni, az utastérbe azonban be lehet vinni, kókuszdiót pedig egyáltalán nem szabad repülőn szállítani. A laptopokat illető, minden rációt nélkülöző rendszabálytól eltérően ez érthető rendelkezés, elvégre is köztudott, hogy a kókuszdió a légikalózok kedvenc fegyvere, s földi terrortámadásoknál is gyakran használják. Úgy tűnik, az indiai hatóságok sem gondolnak mindenre, a dió ugyanis nincs tilalmi listán.
A szubkontinens minden olyan szállodája, metróállomása és bevásárlóközpontja, ahol megfordultam, fémdetektoros beléptetőkapuval van ellátva, ezek azonban csupán díszletként szolgálnak, általában nem működnek, el tudom képzelni, hogy be sem üzemelték őket. Minek is, elvégre mindegyik mellett ott áll egy egyenruhás, aki végigtapogatja az embert, nehogy már a gép elvegye a munkáját.
194. nap – március 12.
Dardzsiling több mint 1 500 kilométerre van Delhitől, India észak-keleti vidékén, Nyugat-Bengál államban. Az út kerek 24 órát tartott, ebből 21-et vonaton ülve töltöttem.
Romániára nézve határozottan kínos, de tény, hogy a szerelvény nagyobb átlagsebességet produkált, mint a hazai vonatok többsége, pedig India a vasút fejlettségét tekintve nagyon távol áll a világelittől.
Mielőtt elérte volna Nyugat-Bengált, a vonat több száz kilométeren át Bihar államban haladt. Nem néztem utána, de mérget mernék venni rá, hogy voltak már botcsinálta nyelvészek, akik az indiai régió és az egykori vármegye névazonosságában a magyar és a szanszkrit, illetve hindi nyelv rokonságának bizonyítékát látják.
Dardzsiling vidéke megint csak egy új világ India többi részéhez képest. Errefelé a Gangesz síksága szinte színtiszta hindu, azonban ahogy az út egyre magasabban kanyarog, megjelennek a tibeti imazászlók, a sztupák és a buddhista kolostorok. A fizimiskák is mások, mint a lapályon, egyre több a mandulavágású szem. Himalájai népek alkotják a többséget ezen a vidéken. A domináns etnikum a gurka, a harcias törzs tagjai etnikai alapon szervezett alakulatokban nem csupán az indiai és a nepáli, de a brit, a szingapúri és a brunei-i hadseregben is szolgálnak. A nemzetközi jog tiltja zsoldosok alkalmazását, azonban ezen államok hadseregeinek gurka egységei hivatalosan kivételt képeznek.
Dardzsiling a Himalája előhegyeiben fekszik, 2 000 méter magasan, meredek szerpentineken át lehet eljutni a városba. Tiszta időben idelátszik a közel 8 600 méter magas Kancsendzönga, nekem nem volt szerencsém megpillantani. Csoma 1842 márciusában, indiai tartózkodásának huszadik évében ért Dardzsilingbe, ahonnan a hegyeken át a tibeti fővárosba, Lhászába szeretett volna eljutni. 58 éves volt ekkor, ráadásul maláriás, emberfeletti teljesítmény volt már az is, hogy Dardzsilinget elérte. A betegség április 11-én végzett vele.
Amikor mondom, hogy honnan jöttem, a keresztény temető öreg hippi kinézetű hindu gondnoka már tudja, hogy Kőrösi végső nyughelyét keresem, azonnal útba igazít. Az erdélyi tudós vándor halotti emlékműve tűnik az egyetlen látogatott sírnak a temetőben. Lenyűgöző mellőle a kilátás, pedig nem is tiszta az idő, a távolabbi csúcsok és a mélyebben fekvő völgyek felhőbe, ködbe burkolóznak.
Hatvanadik életévéhez közeledve, megroggyant egészségi állapotban Kőrösinek esélye sem lehetett eljutni Lhászába, s onnan tovább az ujgurok földjére, fellelni az őshazát, rokon népre találni. Ennek alapján akár tragikus hősként is tekinthetnénk rá, aki heroikus vállalkozását nem tudta véghez vinni. Az én szememben azonban Csoma sokkal inkább nagy és sikeres tudós, olyan ember, aki nem csak szépet tudott álmodni, de a körülmények hatalmának engedve, pragmatizmusra váltva az idealizmust, de a nagy célt szem elől nem tévesztve alkotott, értékes életművel ajándékozta meg a világot. Hídverő ember volt, munkássága kultúrákat kötött össze egymással, megnyitva köztük a kommunikáció, a kölcsönös megismerés lehetőségét. Mi ez, ha nem egy sikeres élet tartalma?
196. nap – március 14.
Tegnap 103-ra emelkedett Indiában a koronavírussal fertőzöttek száma, ami, a népességhez arányítva, nagyságrendekkel kisebb fertőzöttségi szint, mint az európai. Ennek ellenére a kormány elrendelte a tanítás felfüggesztését és a mozik bezárását. Nem érzékelek feszültséget vagy pánikhangulatot, igaz, napok óta egyetlen helyivel sem beszélgettem. A műemlékeknél állítólag lényegesen kevesebb a látogató, mint általában, amit csak elhinni tudok, megtapasztalni nem, mivel nincs összehasonlítási alapom. Az tény, óvtak attól, hogy a Tádzs Mahalt hét végén nézzem meg, mondván, akkor iszonyatos a tömeg, nekem azonban nem volt olyan benyomásom, hogy nagy volna a zsúfoltság, nem taposták egymás lábát a turisták. Az Unesco világörökséghez tartozó, 2007-ben a világ hét új csodája közé beválasztott mauzóleumhoz olyan időben érkeztem, amit a meteorológiai szaknyelv változóan felhősnek nevez. Kicsit be volt borulva, amikor megpillantottam az örök szerelem műemlékeként emlegetett épületet, s konstatáltam, hogy szépnek szép ugyan, de nem tesz rám különösebb hatást. Vagy negyed órával később aztán előbújt a nap, s a Tádzs Mahal elkezdett ragyogni. Nem ismerek még egy építményt, melynek látványát a fényviszonyok aránylag csekély változása ennyire befolyásolná. Az anyaga teszi ezt, Sáh Dzsáhán mogul uralkodó Mumtáz Mahal nevű kedvenc feleségének a mauzóleuma ugyanis kőberakással díszített fehér márványból készült, s felhős időben szürkésnek tűnik, a ráeső napsugarak hozzák elő belső pompáját.
Az elmúlt napokban 3 000 kilométert vonatoztam, ami nem nevezhető épp kéjutazásnak, de kifejezetten érdekes és gondolatébresztő tapasztalat volt. Mostanáig meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan banális közlekedési eszköz, mint a vasúti kocsi, a maga szűk, tárgyi mivoltában, mennyire kulturálisan meghatározott termék, mily hű kifejeződése a helyi társadalmat meghatározó mentalitásoknak.
Indiában a személyszállító vagonokban nincs beépített kuka. Elsőre ez egy kellemetlen, de banális konstrukciós hibának tűnhet, tervezői idiotizmusnak, amit a forgalomba állításig senki nem vett észre. De ez nem igaz. Az indiai vonatokon azért nincs kuka, mivel a szemetelés itt társadalmilag teljes mértékben elfogadott, reflexszerűen működő tömeges beidegződés. Útitársam 58 éves rendőrtiszt, angolul folyékonyan beszélő, tanult ember. A hulladékot magától értetődő mozdulattal dobálja a földre, azzal a természetességgel, mint amikor a lényünk részévé vált társadalmi normák szerint nyilvánulunk meg, nem zavarja, hogy utunk vége felé már kisebbfajta szemétdomb közepén ücsörgünk.
A szomszédos fülkében idősödő, jól öltözött házaspár utazik. Leszálláskor nyitva hagyják az ajtót, bepillantok, ugyanaz a disznóól van ott is, mint nálunk. Mindez a helyi viszonyok mellett drágának számító, első osztályú hálókocsiban történik, ahol a középosztály jólnevelt, konszolidált tagjai utaznak. El tudom képzelni, mi lehet a rabszállító vagon benyomását keltő, rácsos ablakú másodosztályon, ahol az emberek heringekként összezsúfolódva utaznak.
A mai lesz valószínűleg indiai tartózkodásom leghosszabb napja. Holnap reggel repülőre szállok, Isztambulon keresztül utazom haza.
Szép és jó volt Indiában, de most már nagyon elég volt, várom, hogy hazai földre lépjek. Itt a vége, ez az útinapló utolsó fejezete, köszönöm mindenkinek, hogy lélekben velem volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése