A Kő-park |
Nem jártam még olyan településen, ahol ilyen nagy lenne a zöldövezetek aránya az összterülethez viszonyítva. Erdélyben Temesvár, úgymond a parkok városa, Csándigár azonban nagyságrendekkel zöldebb a bánsági fővárosnál. A nagyléptékű parkosítás nagyon tudatos és praktikus stratégia volt a tervezők részéről, így próbálták meg élhetőbbé tenni a várost, könnyebben elviselhetővé a kánikulai időszakot, amikor a hőmérő higanyszála 45 Celsius-fokra is felkúszik. Ez volt a fő szempont ami alapján Le Corbusier megtervezte a legfelsőbb bíróság, immár az UNESCO világörökség részét képező helyi székhelyét, ami úgy van kitalálva, hogy azokat a helyiségeket, ahol a munka folyik, nyáron soha ne érje közvetlenül a nap.
Szerencsére a kánikula még odébb van, a mostani időjárás ideális gyalogláshoz, ma 24 fok volt a csúcshőmérséklet, éjjel pedig 7 fokra hűl le a levegő. A helyiek, gondolom, nem bánnák, ha kicsit melegebb volna, rendszeresen látok dzsekis járókelőket, miközben én rövid ujjú pólóban vagyok. Minden zöld, a parkok tele vannak virágokkal, dalolnak a madarak, igazi tavaszi hangulat van.
Az elmúlt napokban két indiai is megismerkedett velem, egyikük rendőrtiszt, s mindketten meghívtak, hogy ha ismét Kárnálban járok, térjek be hozzájuk, szívesen vendégül látnak egy éjszakára. Nem tervezem, hogy valaha még Kárnálba menjek, ez azonban semmit sem von le barátságos gesztusuk értékéből. Elképedve fedeztem fel, hogy Indiában bármelyik élelmiszerboltban árulnak olyan zacskós tejet, aminek a zsírtartalma 7,5 százalék, több mint duplája az odahaza kapható legzsírosabb terméknek. Vettem is egyet, az állaga és az íze is pont olyan, mint a házi tejnek. Úgy látszik, az itteni tejfeldolgozók még nem jöttek rá arra, amire az európaiak, hogy jobban jövedelmez, ha szinte a teljes zsírt kivonják a tejből, s fehér színű vizet adnak el tej néven.
164. nap – február 11.
Szikhek turbánnal |
Ezt a berendezkedést alapvetően az indokolja, hogy India multikulturális társadalom, igazi Bábel, nyelvek ezreit beszélik a területén, melyek többsége törzsi nyelv, ráadásul vallási tekintetben is sokszínű, annak ellenére, hogy a hinduk masszív többséget alkotnak. Harijánában a lakosság zömének a hindi az anyanyelve, azonban amerre most járok, ott a pandzsábit beszélők vannak többségben. Nem tudom megkülönböztetni őket, s abba sem fektettem energiát, hogy alapszavakat, néhány kifejezést megtanuljak, mivel nagyon sokan tudnak angolul.
Az angol összindiai szinten hivatalos nyelv, a hindi mellett, de vannak olyan szövetségi államok is, ahol az angol a kommunikáció hivatalos nyelve. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki tudna angolul, de nagyobb városokban rengetegen beszélik, legalább elemi szinten. Sajnálom, hogy csapnivaló a nyelvérzékem, egyetlen hindi szó ragadt rám, tudok köszönni az ország első számú hivatalos nyelvén.
India nem csupán képletesen sokszínű ország, hanem a szó szoros értelmében is. Nincs az a szín, olyan árnyalat, amit fel ne lehetne fedezni a nők ruházatán. Ez a teljes szebbik nemre érvényes, tarkán öltözik fiatal és öreg, gazdag és szegény, hindu és muszlim. Egy helyi ismerősöm elmondása szerint a tarka-barka viselet főleg Észak-Indiára jellemző, délen sokkal visszafogottabban öltözködnek az emberek. A ruházat sokszínűsége a férfiakra is jellemző, főleg a turbánok tekintetében, láttam már élénkpirosat, mályvaszínűt, rikító sárgát és rózsaszínt is. Nyugaton, ha turbánról hallunk, azonnal a muszlimokra asszociálunk, ami India esetében egyáltalán nem állja meg a helyét, itt a turbán jellemzően a szikhek viselete. Ez egy viszonylag fiatal, a XV. század végén létrejött vallás, születési helye pedig épp Pandzsáb, ahol ezekben a napokban járok. Ha sikerül a tervek szerint haladnom, akkor a hét végén megérkezem Amritszárba, a szikhek szent városába.
166. nap – február 13.
Házioltár szállodában |
A hinduk a szubkontinens hét folyamát, illetve folyóját is szentként tisztelik, ami azonban nem gátolja meg őket abban, hogy háztartások millióinak és kezdetleges technológiákkal dolgozó műhelyek és kisüzemek ezreinek a tisztítatlan szennyvizét beléjük eresszék. Ha a környezetvédelem hangzatos szlogenekben merülne ki, akkor India világviszonylatban élenjáró volna. A legszemetesebb településeken, mint például Ludiánában is lépten-nyomon lehet látni a „Tartsuk a várost tisztán, zölden” feliratokat, a közúti felüljárók betonpilléreire, támfalaira pedig előszeretettel festenek graffitit a „Tiszta India, zöld India” szöveggel.
Ez utóbbi egy gyönyörű utópia, jelenlegi állapotában ugyanis az, amit eddig láttam Indiából, sokkal inkább környezeti katasztrófára hasonlít, mint amennyire zöld és főleg tiszta. Érdekes megfigyelni, hogy míg Európában a szakralitás nagyrészt kiszorult a hétköznapi életből, sőt, egyre több helyen már a templomokból is, addig itt nincs annyira éles határvonal szent és profán között, a vallás különféle megnyilvánulásai szerves részei a mindennapoknak.
Az otthonokban gyakoriak a házioltárok, a lakóházak között pedig sok a kisméretű szentély, amit a környékbeliek ingyen és bérmentve, napi szinten gondoznak. A napokban több olyan boltot láttam, mely Guru Nánák, az errefelé domináns szikh vallás alapítójának a nevét viseli, s a ludiánai stadiont is róla nevezték el. Odahaza közfelháborodást és közröhejt keltene a Szűz Mária fehérneműbolt vagy a Jézus Krisztus vegyeskereskedés, de azt sem tudom elképzelni, hogy a római Olimpia Stadion felvegye Szent Péter nevét. A szikhek ellenben mindebben semmi kivetnivalót nem találnak, ők családias viszonyban vannak a szentjeikkel.
Egy rövid szakaszon letértem a főútról, kíváncsi voltam, hogy milyen a vidéki India. Csendes, nyugodt és lényegesen tisztább, mint az urbánus területek, üdítő élmény volt egy mellékúton baktatni, zöldellő vetések között. Az életkörülmények falun sem fényesek, sok család él egy-egy csupasz téglafalú helyiségben, melynek a bejáratát gyakran egy pokróc takarja, ajtó csak a jobb módúaknak jut. Indiaik tömegei élnek ilyen körülmények között A városokban rengetegen tengődnek nájlonzsákokból, ponyvából összeszkabált sátorszerű putrikban, de a legelesettebb réteget azok alkotják, akik a szabad ég alatt élnek, a járdán alszanak, minden vagyonuk egy takaró.
168. nap – február 15.
Kicsit ünnepnap jellegű volt a csütörtök, hosszabb szervezés után Dzsálándárban végre összefutottam egy honfitárssal, aki ráadásul maga is utazó, egy húron pendülünk. Zichó Viktornak hívják, kitűnő sportember, ráadásul bátor fickó. Júliusban kezdte el a Csoma Útján Expedíció nevű projektet. Budapestről indult, kalandos útja során eddig 10 ezer kilométert kerekezett. (Viktor utazását Zanglába, illetve Dardzsilingbe ezen a linken lehet követni.)
Műhegy |
A napokban egy otthoni ismerősnek átküldtem egy fotót egy templom udvarán magasodó, tömbházméretű istenszoborról. „Olyan, mintha egy vidámparkban állna” – mondta róla a címzett serdülő korú fia. Könnyen meglehet, hogy egy felnőtt nem mondana ilyet, elvégre a vallásokról nem illik kritikusan, főleg nem ironikusan vagy gunyorosan beszélni, főleg ha az adott országban barátságos emberek élnek, azonban a szóban forgó tinédzser meglátott és kimondott valami lényegeset. Az indiaiak ízlésvilága nagyon különbözik a nyugatitól, számukra esztétikus és fennkölt valami, ami nekünk esetleg giccses, megmosolyogtató.
A dzsálándári templomban az volt az érzésem, mintha egy spirituális Disneylandben járnék: az istennőnek megformált szökőkút, a szabadtéri mitológiai park méretes betonfigurákkal, műheggyel, annak belsejében egy adományt gyűjtő és áldást osztó pappal, a szentély külső udvarán elhelyezett nagyméretű, céges reklámokat lejátszó képernyő, nyugati szemmel disszonánsnak tűnik.
Az indiaiak azonban mindebben nem találnak semmi oda nem illőt, a nekünk giccsesen ható formanyelv az ő szemükben harmonizál a hely szakralitásával. El tudom képzelni, hogy egy hindu, aki először jár Európában, szintén furcsállja a gótikus katedrálisok rideg fennköltségét, ellenben egy barokk székesegyházban már otthonosabban érzi magát. Viktortól tudtam meg, hogy az amritszári Aranytemplomban, a szikh vallás legfontosabb szentélyében is vannak vendégszobák, lehet, hogy el fogok tölteni ott egy éjszakát.
(Folytatjuk)