PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (9)

52. nap – október 22.

Megyek tovább...,

Kezdem visszanyerni a régi formámat, a betegség óta tegnap volt az első nap, hogy 40 ezer lépésnél többet tettem meg, ráadásul a lábam kifejezetten jól bírta. Vasárnap Yozgatban voltam, ahol Metin Özisik várt, aki nyugállományú ezredes, jelenleg pedig a helyi kereskedelmi kamara elnöke. Kommunikációs problémáim nem voltak, hála vendéglátóm fiának, aki angol tanárnak tanul.
Yozgatban nagy megtiszteltetésben volt részem, ugyanis az egyik helyi múzeumban egy történész megajándékozott egy török zászlóval. „Nekünk a zászló szent”, mondta korábban Ahmet barátom, s nem túlzott, a félholdas-csillagos vörös lobogót ugyanis lépten-nyomon látni, nem csak középüléteken, hanem cégek székhelyén, magánházak homlokzatán, lakások ablakaiban.
Tegnap a Sorgun nevű kisvárosba értem, ahol ismét az önkormányzat vendége voltam. Egy kávézóban üldögéltem, s amikor megláttam, hogy megáll előtte egy nagy, fekete autó, amelyből két öltönyös, nyakkendős férfi száll ki, a yerköy-i tapasztalatok alapján már tudtam, hogy értem jöttek. Az 50-es évek borzalmait csak olvasmányaimból és filmekből ismerem, bennem a nagy, fekete autó mostantól kifejezetten kellemes érzéseket vált ki. Sorgunban először az alpolgármesternél viziteltem le, majd a város első emberénél, M. Erkut Ekincinél is. 
Az igazi meglepetés később ért, amikor a kocsi ablakából megpillantottam a szállásomat, egy ötcsillagos wellness szállót. A termálfürdők látogatása számomra az élet nem is annyira apró örömei közé tartozik, amikor a mozaikkal kirakott medencében belemerültem a forró vízbe, úgy éreztem, mintha hosszú száműzetés után tértem volna haza, visszataláltam volna az éltető elememhez. 
A termálvízben mintha eltűnt volna az izmaimból a sok száz kilométeres gyaloglástól felgyűlt fáradtság, a teljes ellazultság állapotában, szinte újjászületve másztam ki a medencéből. Igazi ajándék volt az az este, köszönöm polgármester úr! 

54. nap – október 24.

Teljesítményem az 54. napon

Tegnap, 23-án a természet nem volt túl kegyes hozzám, egész nap erős ellenszélben haladtam, ami sokat kivett belőlem. Ennek ellenére jókedvűen lépegettem, tudtam ugyanis, hogy a következő, Akdagmadeni nevű városkában várnak rám. Még Yozgatban voltam, amikor a polgármester megbízottja felhívott, hogy meghívjon a településre. Hogy a meghívásnak nyomatékot adjon, később egy WhatsApp üzenetet is küldött, egy rakás fénykép kíséretében, hogy meggyőzzön róla, szép a város, érdemes ellátogatnom oda. Nem kellett sokat győzködnie, főleg, hogy Akdagmadeni egyébként is útba esett volna. 
A település határában találkoztam a vendéglátóimmal, akik önkormányzati járművel érkeztek, egy Toyota márkájú, hatalmas, fehér városi terepjáróval. A polgármester, Nezih Yalcin háromfős csapatot bocsátott a rendelkezésemre: a megbízottját, aki a gondoskodni volt rólam hivatott, egy sofőrt és egy tolmácsot. Először a település legjobb éttermébe vittek, utána egy várromot néztünk meg, majd felvittek a hegyekbe, egy közel 2100 méteres csúcsra, ahonnan belátni az egész vidéket. 
Akdagmadeni környéke nem a tipikus, kopár közép-anatóliai táj, a várost hatalmas kiterjedésű fenyőerdők veszik körül, olyan, mintha a Székelyföldön lenne az ember. A napot egy kávézóban zártuk le, ahol házigazdáim elmondása szerint Törökország legjobb szalepjét készítik. Ez egy hagyományos ital, melyet egy orchideafajta megszárított és porrá tört szirmaiból készítenek, forró tejjel és fahéjjal. Ma reggel a város látnivalóit mutatták meg, XVII.-XVIII. századi épületeket, egy restaurálásra váró, Bizánc korából való romos templomot, valamint egy mecsetet, mely eredetileg szintén templom volt.
Eljátszottam a gondolattal, milyen fogadtatásban lenne része, mondjuk egy lengyelnek, aki gyalogosan szeli át a Kárpát-medencét. Felkeltené-e a sajtó figyelmét? Bizonyosan. Hát a helyi önkormányzatokét? Meghívnák-e, hogy látogasson el, egy adott településre? Gondoskodnának-e számára szállásról, megetetnék-e? 
Mivel nem vagyok lengyel, sosem fogom megtudni, ám vannak kétségeim. Ami a törököket illeti, az a benyomásom, ők a vendégszeretetet, a török-magyar testvériséget komolyan veszik, utóbbit persze csak azok, akik hisznek benne. Számukra ezek többek, mint hangzatos, tetszetős, de valós tartalommal nem bíró jelzők, melyeket előszeretettel aggat magára az ember, nekik a testvériség, a vendégszeretet személyes, kézzel fogható valóság, aminek egyedüli mértéke a tett. 
 Ma délelőtt, két kísérőm, Mehmet és Kerem azzal vált el tőlem, hogy ezentúl úgy gondoljak Akdagmadenire, mint második otthonomra, visszavárnak. 

56. nap – október 26.

Tegnap 46 ezer lépésnél is többet tettem meg, ezzel visszatértem a lábfertőzés előtti szintre. A Yildizeli nevű település közelében járok, ahonnan már csak egy napi járóföld Sivas, egy Kolozsvár méretű nagyváros. Sivasban vár rám valaki, aki el fog szállásolni. Ez megint Ahmet barátom munkálkodásának a gyümölcse, aki hihetetlenül kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, az ő folyamatos segítsége nélkül lényegesen nehezebb lenne az utam. 

Csoportkép iskolásokkal

Tegnap reggel Pazarcik falu iskolájába voltam hivatalos. A meghívás ötletgazdája Kerem volt, akdagmadeni tolmácsom, aki a helyi iskolában tanít, s úgy gondolta, hogy a velem való találkozás érdekes lenne a gyerekeknek, mivel valószínűleg még sosem láttak külföldit, olyat pedig biztosan nem, aki gyalogosan járja be a fél világot. 
 Igaza volt, a gyerekek már az udvaron tartott reggeli sorakozó alatt leplezetlen kíváncsisággal méregettek, az ebédlőbeli találkozón kérdésekkel bombáztak, a fiúk többsége pedig a hátizsákomat is meg szerette volna emelni. A tanerők szinte ugyanolyan érdeklődőek voltak, mint a tanulók, még ajándékot is kaptam tőlük, egy török lobogót. Ez már a második zászló, amivel Törökországban megajándékoztak, s bár nagy megtiszteltetés, remélem, hogy több nem lesz, a hátizsákom ugyanis már így is épp elég nehéz. 
Pazarcik egy 500 lakosú falu, melynek iskolájába további három, valószínűleg kisebb településről szállítják mikrobusszal a gyerekeket. Elképedtem, amikor megtudtam, hogy az iskolának 230 tanulója van, arra gondoltam, odahaza jó, ha tíz, 500 lelkes faluból össze lehet szedni ennyi gyereket. Egyébként nem csak faluhelyen, a városokban is szembeötlő, hogy mennyi a gyerek, a fiatal, a török társadalmat még jó ideig nem fenyegeti az elöregedés, s az ebből fakadó munkaerőhiány. 
Az elmúlt napok egyikén, miközben gyalogoltam, megállt mellettem egy kocsi, kipattantak az utasai, s egyikük felvillanyozva kezdte nekem magyarázni, mutogatással könnyítve meg a kommunikációt, hogy látott engem a televízióban, tudja, hogy több ezer kilométert gyalogolok. Ez nagyon meglepett, mivel nincs tudomásom róla, hogy bármely török tévéadó munkatársával szóba álltam volna. Az írott sajtóban jelentek meg rólam cikkek, gondolom az egyik szerző adta tovább az információkat a tévés kollégáknak. 
Minden újságíróval tolmács révén értekeztem, kíváncsi vagyok, milyen tévés anyag lett a tulajdonképpen harmadkézből kapott infókból. Arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a román kollégák kreativitásán nem tettek túl, az egyik legnépszerűbb otthoni kereskedelmi adón ugyanis az hangzott el rólam, hogy Forrest Gump módjára Ladakhig fogok szaladni. Értékelem, hogy kinézték ezt belőlem, az igazság azonban az, Enyedtől maximum Tövisig jutottam volna el kocogva, hátizsákkal pedig két kilométer után összeestem volna a fáradtságtól.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (8)

47. nap – október 17.

Egyik éjjeli szállásom: nem épp HIlton

Az elmúlt éjszakát Kirikkale városában töltöttem, isztambuli vendéglátóm, Ahmet barátai voltak a házigazdáim, valamennyien a török-magyar rokonság elkötelezett hívei. Díszvacsorát rendeztek a tiszteletemre, s ajándékot is kaptam, egy dedikált dvd-t egy híres török rendezőnek a Dunáról szóló dokumentumfilmjével, meg egy határidőnaplót. Előbbinek szívből örültem, utóbbinak kevésbé, mivel egyetlen fölösleges dekát sem akarok cipelni. Eldobni nem akartam, lévén, az nagy tiszteletlenség lett volna, inkább bementem egy étterembe, röviddel azután, hogy elhagytam Kirikkalét, s odaadtam a tulajdonosnak, aki cserébe meghívott egy teára.  
Néhány kilométerrel odébb, egy levendulaültetvény közelében kialakított parkolóban falatozó idősebb házaspár invitált meg hevenyészett asztalához. Lecsót ettünk, túrós lepényt, s helyben főzött teával nyomtattuk le. Azt, hogy eldiskuráltunk volna, épp nem mondhatom, pedig még a vadonatúj társalgási zsebkönyvemet is előszedtem, de tény, kellemes együttlét volt. 
Továbbra is keletnek tartok, Izzettin felé. Tegnap egy csendőrségi laktanya előtt haladtam el, s igazoltattak. Vizsgálgatták az útlevelemet, különösen a török határátkelőhelyen beleütött pecsétet, kérdezgettek a Google fordító segítségével, kíváncsiak voltak, nem Szíriába tartok-e.  Van egy telefonszámom egy eléggé befolyásos személytől, arra az esetre, ha zaklatnának a hatósági emberek, ám úgy éreztem, nem indokolt a pártfogását igénybe vennem, a csendőrök megnyilvánulásai bőven a normalitás határain belül maradtak, nem csodálom, hogy furcsállták, minek megy valaki mázsás hátizsákkal, gyalogosan Indiába. Adott pillanatban megmutattam nekik az utazásom Facebook-oldalát. Ez nem várt pozitív reakciót váltott ki belőlük, addigi bizalmatlanságuk mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, vigyorogva mutogatták egymásnak a fotókat. Rövidesen közölték, hogy mehetek tovább, a rangidős szalutált, egyikük iziben lájkolta is az oldalt.  Kicsit értetlenül állok a történtek előtt, lehet, a csendőriskolában mondták nekik, hogy aki fenn van a Facebookon, az rossz ember nem lehet.

49. nap – október 19.

A lábam elég jól bírja a megterhelést, igaz, mióta elindultam Ankarából, valamelyest visszavettem a betegség előtti tempóból. A mai cél Yerköy, ahol maga a polgármester lesz a házigazdám, köszönhetően Ahmetnek, isztambuli jótevőmnek, aki folyamatosan figyelemmel követi és egyengeti az utamat. Kirrikale óta egy éjszakát sátorban töltöttem, tegnap pedig egy cukorrépaföld szélén, egy csőszkunyhóban aludtam. Eredetileg tegnap is sátorozni készültem, ám a kaliba tört németséggel beszélő tulajdonosa nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta az építményt, ahol ő szokott tanyázni. Nem volt épp egy Hilton szintű szállás, de én nem is kéjutazásra indultam.
Napi átlagban 15-20 autós dudál rám, villogtat, integet, ám tegnap megdőlt minden korábbi rekord, 40 körüli volt a sofőrök száma, akik valamilyen módon üdvözöltek. A körülményeket nem ismerő megfigyelő számára úgy tűnhetett volna, országos híresség vagyok. Egy, a harmincas évei elején járó teherautósofőr meg is szakította az útját miattam, ragaszkodott hozzá, hogy közös szelfit készítsünk és lefilmezett, ahogy az országút szélén ballagok. Mindezek után hosszasan és lelkesen magyarázott valamit, látván, hogy nem értem, növekvő hangerővel. Végül, úgy tűnt, rájött, hogy nem süket vagyok, hanem törökül nem tudok. Ma hét darab almát kaptam ajándékba két útszéli gyümölcsárustól és meghívtak egy teára is. Egy harmadik árus is magához invitált, őt azonban tisztelettudóan visszautasítottam, mivel sárgadinnyével kínált, amit utálok. Ezek spontán gesztusok a törökök részéről, nem provokálom ki őket, nem lesem, hol lehet potyázni, ugyanis minden nagyon olcsó, kevés pénzért bőségesen tudok étkezni. Idegenforgalmi vidékeken biztosan nem ilyenek, erre azonban ritka madár a külföldi. Tegnap egy lány szinte megbabonázva nézett vagy egy percen át. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen benyomást tettem volna egy nőre, gondolom, Leonardo di Caprionak lehetnek hasonló élményei.
Ankara óta a táj szinte folyamatosan félsivatagos jellegű, kopár, sziklás hegyekkel, zöld foltokkal források, időszakos vízfolyások, folyók mentén. Bár a hajnalok kifejezetten hűvösek, 10 foknál hidegebb is volt már, a levegő annyira száraz, hogy harmat nincs. Mivel a földet szemmel láthatóan művelik, kell lennie csapadékos időszaknak is, nagy szerencse, hogy az nem most van.”

50. nap – október 20.

jellegzetes török táj: ilyennek képzelem a prérit

Az elmúlt éjszakát Yerköy városában töltöttem, reggel indultam tovább, Yozgat felé. A yerköy-i fogadtatás minden előzetes elképzelésemet felülmúlta, mondjuk nem is volt nehéz, mert semmi extrára nem számítottam. Ehhez képest maga a polgármester, Ferhat Yilmaz jelent meg a kávéházban, ahol üldögéltem, több önkormányzati képviselő, egy újságíró és egy angoltanár kíséretében. Ez utóbbinak különösen örültem, nélküle kézzel-lábbal tudtunk volna csak értekezni. A városka első embere nagy magyarbarát, meggyőződéses turanista, aki biztosított róla, nagy örömére szolgál, hogy vendégül láthat. Én hasonlóképpen éreztem. Miután elmeséltem az utam részleteit, az egyik önkormányzati képviselő felvetette, hogy kerékpárral könnyebb dolgom volna. Ezt elismertem, azt azonban nem árultam el, hogy ha akarnék, sem biciklizhetnék el Ladakhba, mivel nem tudok kerékpározni. Megelőzendő az ilyenkor szokásos kérdést, elárulom a kedves olvasóknak, hogy úszni tudok. 
Miután elfogyasztottunk egy fenséges kebabot, a polgármester városnézésre invitált. Az állam akkor esett le, amikor kilépvén a lokálból megláttam, hogy a fekete szolgálati gépkocsi vár bennünket, sofőrrel, aki siet kinyitni nekem a bal hátsó ajtót. Az ajtónyitásos jelenet megismétlődött, amikor megérkeztünk a szállodához, ahol a polgármester nagyvonalúan szobát bérelt nekem. Kicsit lelkiismeretfurdalásom lett, a fülemben csengtek a verssorok: „...nemzedékem legjobbjai is megtanulták, hogy az elegáns szolgálati autóban a jobb oldali hátsó ülés az övék, és érkezéskor természetesen megvárhatnák, amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót és kinyitja nekik az ajtót, de nemzedékem legjobbjai lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat, hiszen erre szegődtek valamikor, és nem veszik igénybe a segítséget, hanem fürgén kiugornak”. 
A lelkiismeret szerencsére nem sokáig kínzott, mivel beláttam, a fürge kiugrás elmaradása az én esetemben nem az embertársaim iránti tisztelet hiányának a jele, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy sofőr vezette, fehér bőrüléses hivatali járművel furikázzak. Mielőtt elváltunk volna, a polgármester kijelentette, szívesen lát máskor is. Mivel a visszautat repülővel szándékozom megtenni, ezt nem ígértem meg, ugyanakkor úgy éreztem, nem tudtam kellőképpen megköszönni a vendéglátást. Nem a hiányos angoltudásom miatt, hanem mivel erre nem elegendőek a szavak. 
Ma reggel, röviddel azután, hogy elindultam, egy útszéli falatozóba invitáltak be határozott gesztusokkal. Először csak egy teáról volt szó, de rövidesen étel is került az asztalra, amit csak udvariasságból nem utasítottam vissza, ugyanis nem sokkal korábban bőségesen megreggeliztem. Vendéglátóim kurdok voltak, akik kijelentették, hogy a kurdok szeretik a vendégeket. Nekem is úgy tűnt. Ez biztató a jövőre nézve, mert rövidesen főleg kurdok lakta vidékre érek.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (7)

40. nap – október 10.

Atatürk poszter egy ankarai iskolán

Jövő szerdáig Ankarában pihenek: akkor mondják ki a verdiktet, folytathatom-e most még beteg lábammal a gyaloglást? 
Ismét voltam az orvosnál, azt mondja, a vérvizsgálat eredménye elég jó lett, a fertőzést okozó baktériumok koncentrációja viszonylag alacsony a szervezetemben. Jövő keddre visszarendelt egy utolsó ellenőrzésre.
Ha úgyis Ankarában kell időznöm, legalább megnézem a várost. 
Az ismerkedést Musztafa Kemál Atatürk mauzóleumával kezdtem. Azt már eddigi utam során is lehetetlen lett volna nem észrevennem, hogy a Törökök Atyját, ezt jelenti ugyanis az Atatürk, egészen elképesztő össznemzeti rajongás övezi, mely egy európai szemében akár személyi kultusznak tűnhet. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan iskolát, melynek udvarán ne lett volna ott a katonaként és politikusként is kiemelkedő Atatürk aranyozott mellszobra, vagy olyan városban, ahol ne állna emlékműve, de a képe ott van boltok kirakatában, irodák falán, szigorú tekintettel figyeli az éttermek, teázók vendégeit. Jártam olyan faluban, ahol tucatnyinál több példányát számoltam meg köztéren elhelyezett arcmásának, bronzba öntve, zászlóra, plakátra nyomtatva. 
Megéltem a Ceaușescu-éra legsötétebb éveit, amikor nemcsak a kondukátornak, hanem feleségének, a félanalfabéta akadémikus Elenának is hozsannázott az egész ország. A román diktátor házaspár groteszkbe hajló személyi kultusza és az Atatürk személye felé irányuló felfokozott, szinte vallásos tisztelet között alapvető különbséget látok: előbbi teljesen mesterséges, az államhatalom által generált és fenntartott jelenség volt, ellenben a modern Törökország megteremtőjét valós tisztelet övezi, ami ráadásul indokolt is. 
Még a szultáni hadsereg tisztjeként oroszlánrésze volt abban, hogy az 1915-ös gallipoli csatában a török csapatok presztízsvesztéssel együtt járó, súlyos vereséget mértek az angol-ausztrál-új zélandi expedíciós hadseregre. A világháborút követően a Törökország Antant általi megcsonkítását megakadályozó függetlenségi háború vezéralakja volt, neki köszönhetően nem lett török Trianon. 
A békekötés után, immár államelnökként, radikális modernizációt hajtott végre, európai arculatot szabott az elmaradott Törökországra: az iszlám törvénykezést az európai jogrenddel helyettesítette, az arab ábécét latinbetűsre cserélte, betiltotta a hagyományos fez viselését. Atatürknek köszönhetően a török nők hamarabb kaptak szavazati jogot, mint a svájciak. A magyar történelemben talán csak Szent István volt annyira korszakos személyiség, mint a törökben Atatürk. A mauzóleum nemzeti zarándokhely. Ottjártamkor a kínaiak mellett kisiskolások tették ki a látogatók zömét, egy népes delegáció pedig épp koszorút helyezett el. A mauzóleum azok számára is érdekes lehet, akiket jottányit sem érdekel a török történelem, a helyszínét ugyanis jó érzékkel választotta ki a tervezője, Ankara központi részén, egy dombon áll, pompás kilátás nyílik belőle a török fővárosra. 

42. nap – október 12.

Magyarokkal a követségen

Néhány napig még a gyógyulás, lábadozás állapotában vagyok, ami Ankarához köt. Nagy távokat gyalogolni egyelőre nem tudok, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, ráadásul meglepően népes hallgatóság előtt. A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik értenek-beszélnek magyarul. 
Lassanként kezdhetném megszokni, hogy nagyköveti rezidenciákon vendégeskedem, de az igazság az, hogy ez a második meghívás is teljesen váratlanul ért, még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora érdeklődés kíséri az utamat. A bukaresti rezidencia mint épület nyűgözött le, az arisztokratikus eleganciájával, az ankaraiban a berendezést találtam figyelemre méltónak, főleg a festményeket. Az élménybeszámolót Kossuth apánk figyelő tekintete előtt tartottam, a hátteret egy számomra ismeretlen nevű magyar festő nagy méretű, meglepően jó, romantikus olajfestménye, a Gül Baba halála szolgáltatta. 
Bekukkanthattam abba a szobába, ahol Bartók 1936-os anatóliai gyűjtőútja során vendégeskedett, a találkozónak otthont adó helyiségben pedig az azóta csak Bartók zongorájaként emlegetett hangszer állt a sarokban. Kellemes, oldott hangulatú együttlét volt, kötetlen beszélgetésekkel, egri bikavérrel és tokajival, ráadásul még egy kétnyelvű, történelmi tárgyú dokumentumkönyvet is kaptam ajándékba a nagykövet úrtól. Őszintén megörültem neki, mert nagyon ki vagyok éhezve a betűkre, a történelem pedig zsenge gyerekkorom óta érdekel. 

46. nap – október 16.

Ankarai szegénynegyed

Október 15-én, kedden  újabb orvosi ellenőrzésen estem át és lábam gyógyultnak találtatott. Legközelebbi úticélom Kirikkale.
Nyolc napot töltöttem Ankarában, öttel többet, mint amennyivel előzetesen számoltam. Először kifejezetten rossz néven vettem, hogy a lábam, illetve a fertőzés keresztülhúzta a számításaimat, de aztán megbékéltem a helyzettel. Így legalább alaposan bejárhattam Ankarát, s arra is jutott időm, hogy elovassam Ljudmila Ulickaja két remekművét, melyekre gondoskodó házigazdáim, Elif és Balázs könyvtárában találtam rá. Érdekes helyzeteket produkál az élet, 1000 km-nél több gyaloglásra és egy betegségre volt szükség, hogy felfedezzek egy ilyen zseniális írót, mint Ulickaja. Egyik nap megnéztem az ankarai várat, utána pedig bóklásztam kicsit a közelben húzódó szegénynegyedben. Ég és föld a különbség az ottani világ és a modern, jómódú Ankara között: a házak szegényesek, elhanyagoltak, a gyerekek az utcai kutakra járnak vízért, minden nő fejkendőt visel, az utcákon nem látni autókat. Balázsék nagyot néztek, amikor elmeséltem, merre jártam, azt mondták, az a főváros legveszélyesebb része, könnyen megtörténhetett volna, hogy kirabolnak. Erre én meresztettem nagy szemeket, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyes a környék, egy pillanatig sem éreztem fenyegetve magam. 
Törökországban egyébként sokkal fokozottabb a rendőri jelenlét, mint Erdélyben, a szíriai offenzíva kezdete óta pedig még több a fegyveres egyenruhás az utcákon. Ankarában ugyanakkor nem tapasztaltam feszültséget, ha nem tudom a sajtóból, nem találtam volna ki, hogy az ország háborúban áll.
Sajnos nem vagyok tehetséges a nyelvtanulás tekintetében, ám az utóbbi napokban mégis ragadt rám néhány szó. Tudom már, hogy a yunus delfint, a balik halat, a coban pedig pásztort jelent, utam hátralevő részén bizonyára nagy hasznát látom majd szókincsem gazdagodásának.

Folytatjuk

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (6)

34. nap – október 4.

Barátkozás, útközben

Reggel felkerekedtem Isztambulból, jelenleg Izmit tájékán járok. 
Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy. Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.
1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió? 
Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...  

35. nap – október 5.

Keletnek tartok, az Anatóliai félsziget belseje felé, Sakarya városának közelében járok. Ide is megérkezett az ősz, szerencsére nem hideggel, csupán csendes, áztató esővel. 
Sokan féltenek különböző veszélyektől, táliboktól, az Iszlám Állam fanatikusaitól, maláriától, vérhastól, rablótámadástól. Ha visszagondolok az elmúlt, közel öt hét élményeire, meg kell állapítanom, hogy valós veszélynek ezidáig egyszer voltam kitéve.  Amikor az Olt völgyének rövid szakaszain a műút mellett voltam kénytelen haladni, a szinte jelképes méretű útpadkán, tőlem 10 centire húztak el 90 km/órás sebességgel a kamionok, s a korlát másik oldalán többméteres mélység tátongott. Félelmetes élmény volt, nem szeretném még egyszer átélni. 
Még Törökország európai részén jártam, amikor egy falusi teázóban, a helyiek egy csoportja az utazásomról faggatott, kézzel-lábbal, néhány szavas angolsággal. Mikor felsoroltam a törökországi szakasz nagyobb városait, egyikük félreérthetetlen mozdulatokkal adta tudtomra, hogy Kurdisztánba ne menjek, mert ott a gerillák le fognak lőni. Nem sikerült belém tennie a frászt, sosem hallottam róla, hogy a kurdok külföldieket támadtak volna meg.  
Egy újságíró kolléga jószándékkal figyelmeztetett, hogy Ahmet társaságában a Szürke Farkasok nevű szélsőségesen nacionalista török szervezet jelét mutatva pózolok. Nem vagyok szélsőséges nacionalista, török pedig végképp nem. Ahmet azt mondja, a farkas a törökök ősi totemállata, még az iszlám előtti időkből, olyan, mint a magyarok turulmadara, a jel pedig egyszerűen a török identitás szimbóluma, bármiféle politikai üzenet, gyűlölködő nacionalizmus nélkül. Jó embernek ismertem meg, hiszek neki. 

37. nap – október 7.

Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útra készen, arra várva, hogy elálljon. Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány. 
Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal. Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt. 
A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt. 
Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost.

39. nap – október 9.

Vizsgálják a lábam

Tegnap orvosnál voltam Ankarában, megvizsgáltatni a lábam. A diagnózis bakteriális fertőzés, aminek az okát nem sikerült azonosítani, de annyira nem is fontos. Egy orvos barátom azt mondja, egy szabad szemmel nem látható mikrosérülés is lehet a fertőzés forrása. A tegnapi nap a pihenésről szólt, szedem a gyógyszert, a lábam állapota pedig máris szemmel láthatóan javult, remélem, hogy minél hamarabb útra kész lesz. Bár egyrészt nem örülök annak, hogy betegség hátráltat, azt el kell ismernem, hogy a lehető legkedvezőbb helyen és időben tört rám. Egy magyar-török házaspár, Balázs és Elif vendégszeretetét élvezem, akik olyan szinten törődnek velem, mintha ezer éves barátság fűzne hozzájuk, jobb kezekben nem is lehetnék. Az egész út, s különösen az ehhez hasonló helyzetek alázatra tanítanak, arra, hogy nem lehet mindent akarással megoldani, vannak szituációk, amikor meg kell adnom magam a körülményeknek, s a legjobb, amit tehetek, hogy pozitívumot keresek a szándékaimat keresztező történésekben.  Jelen esetben ez nem is olyan nehéz, hiszen egy otthonos, védelmező közegben átadni magam a gondtalan semmittevésnek, feltöltődni az előttem álló útra egész kellemes. 
Annak kifejezetten örülök, hogy a problémát nem túlterhelés okozta, nem a magamnak diktált tempó volt erőltetett. Az elmúlt napokban rengeteg jókívánságokat, konkrét tanácsokat tartalmazó, segítséget ajánló üzenetet kaptam. Jól estek a figyelemnek ezek a megnyilvánulásai, ez is pozitív hozadéka a betegségnek. Korábban nem jártam Törökországban, s be kell ismernem, hogy nem épp valósághű elképzeléseim voltak róla, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Romániában elképesztő ritmusban kellene fejlődnie az úthálózatnak ahhoz, hogy 20 éven belül elérje a jelenlegi törökországi szintet, Ankara pedig infrastrukturálisan, urbanisztikailag közelebb áll Nyugat-Európához, mint bármelyik közép-kelet-európai főváros. 
A kórház, ahol megvizsgáltak, nyugodtan lehetne Frankfurtban vagy Milánóban, a szakorvosi konzultáció pedig 180 török lírába, mintegy 150 lejbe, 9000 forintba került. Kolozsváron ugyanezért a szolgáltatásért 200 lejt kellett volna fizetnem, igaz, odahaza van olyan opció is, hogy az állami ellátórendszerben kérek időpontot, s valamikor november végén, december elején kerülök sorra, persze, ha vagyok olyan szerencsés, és megérem. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (5)

28. nap – szeptember 28.

Szelfi, egyenruhásokkal

Törökországban vagyok. Isztambulba gyorsforgalmi út, illetve autópálya is vezet a határtól, én azonban mellékutak mentén haladok, falvakat, kisvárosokat szelek át. Az eddigi tapasztalataim a törökökkel kapcsolatban roppant pozitívak, az emberek érdeklődőek, aktívan segítőkészek, ha tanácstalannak tűnök, kérés nélkül is odalépnek hozzám, próbálnak útba igazítani.
Egy számomra megjegyezhetetlen nevű városkában egy kék egyenruhás férfitől, gondolom rendőrtől, érdeklődtem következő úticélomról. Tört angolsággal kikérdezett, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, miért épp oda, aztán betessékelt egy autóba, ahova egy kollégája, majd pedig egy civil is beszállt. Egyenruhásokat nemigen utasít vissza az ember, főleg egy EU-n kívüli országban, ahol ráadásul kommunikációs nehézségei vannak. Nem tudtam, hová tartunk, nem is firtattam, útközben közvetlen stílusban kérdésekkel bombáztak, be is mutatkoztunk. Vagy tíz perc múlva megálltunk egy műút szélén, mondták, innen már folytathatom az utamat gyalog, egyenesen előre. Ragaszkodtak hozzá, hogy elválás előtt csináljunk néhány szelfit.
Egy másik faluban teára invitált meg egy helybéli, aki 15 évet dolgozott Németországban, beszéli a nyelvet, sajnos én nem, valamicskét értek, de csak néhány tőmondatot vagyok képes elgügyögni. Isztambulban első dolgom lesz venni egy nyelvkönyvet, két hónapnál többet fogok eltölteni Törökországban, hasznos lenne érteni kicsit a nyelvet.

31. nap – október 1.

Tegnap volt pont egy hónapja, hogy elindultam. 
Elhagytam Szilivri városát, innen már karnyújtásnyira vannak Isztambul elővárosai. Tegnap 34 kilométert tettem meg, s az erőfeszítésnek, ami egyébként nem is volt túl nagy, megvolt a jutalma, mivel este a Márvány tengerben fürödtem, az éjszakát pedig a partján töltöttem. A díszlet igazán romantikus volt és stílszerű, a távolból már látszottak a megalopolisz fényei, a víztükörre pedig ez esetben akár török félholdnak is nevezhető holdsarló fénye esett. 
Isztambuli házigazdám Ahmet lesz, aki Kelet-kutató, s ámulatomra magyarul szólt bele a telefonba. Szinte mindenki, aki a hogylétemről érdeklődik, először a lábam állapotára kérdez rá. Ezidáig a lábaim okozták a legkevesebb gondot. Bár logikusnak tűnne, hogy egy ilyen jellegű utazásnál a gyaloglás legyen az első számú nehézség, az én tapasztalatom nem ez. Mióta ismét egyedül vagyok, stabilan és bőven napi 30 km felett teljesítek, s nem érzem hullafáradtnak magam. 
Fő problémaként a szálláskeresést élem meg, ha ez, illetve a vele járó stressz nem lenne, a gyaloglás szinte szórakozás volna. A második számú, folyamatos gond az ingyenes internet becserkészése, ami itt lényegesen nehezebb, mint odahaza. Romániában alig akad olyan lepukkant lebuj, ahol ne lenne wifi, Törökországban ellenben nem így van, még a nagy kőolajipari cégek kútjainál sincs mindenhol, ahol pedig van, lehet, hogy nem lehet tölteni a laptopot, mert nincs konnektor, az enyém pedig hamar lemerül. Nem egyszer történt már meg, hogy nem ültem be a fantasztikus illatokkal csalogató, olcsó kifőzdébe, hanem drágább éttermet kerestem, s nem flancolásból, hanem az internet miatt. 
Apropó, egyedüllét. Egyelőre nem szenvedek a magánytól, de egyértelmű, hogy kettesben menni jobb. Vannak barátok, ismerősök, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy rövidebb szakaszokra csatlakozzanak hozzám, de a lehetőség mindenki számára adott, aki nem retten vissza egy kis gyaloglástól. Az alaptermészetem introvertált, de azt hiszem, hogy néhány napra elfogadható útitárs vagyok. Hosszú még az út, aki késztetést érez, ne szégyenlősködjön.

32. nap – október 2.

Bazárban

Isztambul előkelő helyen állt a bakancslistámon, az elmúlt napokban az volt a számomra, mint a hetek óta a sivatagban baktató tevének a vízben bővelkedő oázis. Bár a szultánok egykori székvárosáról az ember leginkább a bazárra, mecsetekre és keleties pompájú palotákra asszociál, nekem először egy felhőkarcoló-erdőt mutatott meg magából. Isztambul a tömény, sokrétegű történelmi múlt és a modernitás varázslatos keveréke.
A hozzávetőleg 20 millió lakosú világváros elképesztően fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a tömegközlekedése bámulatosan jól működik, a helyi közszállítás járműparkja messze felülmúlja nem hogy Bukarestét, de Budapestét is. Felemás érzés ezt leírnom, de a nyilvános helyen való viselkedés tekintetében az isztambuliak, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, felülmúlják az erdélyieket, maximálisan civilizáltak.
Csúcsidőben vettem igénybe a tömegközlekedést, de tülekedést, magának könyökölve utat törő embert nem láttam, az utazóközönség tudomásul veszi, hogy tele a busz, nem próbál meg minden áron beszuszakolódni a járműbe. Ez az attitűd természetesen nem a génekből fakad, hanem abból a bizonyosságból, hogy 2 perc múlva jön a következő autóbusz. És tényleg jön.
Ma jártam a bazárban, nem adnám oda 100 plázáért. Utóbbi elszívja az energiámat, háromnegyed óra benne jobban kifáraszt, mint másfél óra gyaloglás 15 kilós zsákkal a hátamon. A bazárnak ellenben lelke van, hangulata, illata. Hallottam korábban a bazári árusok rámenősségéről, ebből én semmit nem tapasztaltam, pedig már vége a turisztikai csúcsszezonnak. Persze, lehet, a bazárosok kitűnő emberismerők, messziről látták rajtam, semmi esélyük rá, hogy nekem bármit is eladjanak.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (4)

23. nap – szeptember 23.

Találkozás egy ecskenyájjal

Túl vagyok a 800 ezredik lépésen, megérkeztünk Burgaszba, a tengerpartra.
Egy ideje egyfajta stabilitás állt be a fizikai és a lelkiállapotomban. Előbbi távolról sem jelenti azt, hogy nem fáradok el, olyan lettem, mintha Duracell elemmel működnék, utóbbi pedig, hogy nem kavar fel semmi, folyamatosan a rendíthetetlen egykedvűség állapotában időzöm. A stabilitás abban áll, hogy többé-kevésbé megszűnt a jó és a rossz napok ritmikus váltakozása, egy ideje nincsenek már olyan reggelek, amikor előre érzem, hogy aznap keményen meg kell küzdenem minden kilométerrel, rámnehezedik a testi és a lelki fáradtság. 
A változás azon a napon állt be, mikor elhagytuk Ruszét. Az első órák nehezek voltak, szenvedés volt a gyaloglás, s amikor felhívott egy kolozsvári rádiós kolléga, hogy interjút készítsen velem, úgy éreztem, annyira kell ez most nekem, mint ablakosnak a hanyattesés. Javasoltam, hogy halasszuk el, de aztán, főleg mivel előre megbeszélt interjúról volt szó, ráálltam. A beszélgetés alatt is haladtunk, izzadtam, mint egy igavonó barom, egyszer még el is estem, miközben egy meredek falú árkon keltem át. Adott pillanatban arra eszméltem, hogy élvezem a beszélgetést, a gyaloglásból adódó zavaró körülmények pedig már nem is zavarnak. 
Miután elköszöntünk, meglepődve állapítottam meg, hogy energikusnak érzem magam, nyoma sincs a korábbi törődöttségnek, s ez az állapot enyhe ingadozásokkal azóta is tart. Többen, akik végigjárták a Camino zarándokutat, mesélték, hogy kb. két hétbe telik, amíg a gyaloglás gyötrelme megszűnik, a mindennapi táv teljesítése különösebb nehézség nélküli rutinná válik. Úgy tűnik, valóban így van. 

25. nap – szeptember 25.

Ismét egyedül vagyok, a barátom tegnap reggel hazautazott. Délnek tartok, a tengerparttal párhuzamosan, a török határ felé. Burgaszban támadás áldozata voltam, a támadó egy sirály volt. A városközpontban sétáltam, amikor hirtelen éreztem, hogy van valami a fejemen, a következő pillanatban pedig a rámtelepedő, kisebbfajta lúd méretű sirály már ki is csípett egy adag, zöldséggel vegyes húst a shaormámból, majd pedig szedegetni kezdte a földről. 
Egy szempillantás alatt játszódott le az egész, ha félnék a sirályoktól, akkor sem lett volna időm megijedni. Eddig is tudtam, hogy a sirály opportunista madár, a könnyű táplálékforrás miatt telepedett meg egy sor erdélyi városban, azt azonban, hogy ennyire nem tart az emberektől, nem feltételeztem. 
Burgaszban meghívott ebédelni egy holland hölgy, Foka, aki a németalföldi protestáns egyház misszionáriusaként dolgozik Bulgáriában. Egy évig a kolozsvári teológia vendéghallgatója, később oktatója volt, akcentussal, de választékosan beszéli a nyelvünket, jó pár született magyart lepipálna a szókincsével. Az elmúlt éjszakát a bolgár tengerpart egyik gyöngyszemének számító Szozopolban töltöttem, egy szélvédett öbölben húztam fel a sátram, közvetlenül a vízparton. A hullámok csobogása jó altató, s az sem utolsó, amikor sirályok vijjogására ébred az ember.

27. nap – szeptember 27.

Örülhettek a bolgár gazdák, tekintélyes mennyiségű csapadék hullott az elmúlt napokban az ország dél-keleti vidékére. Én kevésbé örültem, hiszen a Szozopol és Carevo között útszakaszon szinte egész nap áztam. Szerencsére az eső nem járt lehűléssel, a 20 fok körüli hőmérséklet pedig ideális a gyalogláshoz. Másfél napja, mióta elhagytam Carevót, folyamatosan erdős vidéken haladok, az út szálfák árnyékában kanyarog. A forgalom roppant gyér, madárdalt sokkal többet hallok, mint motorzúgást. Tegnap, napnyugta után farkasüvöltéshez hasonló hangra figyeltem fel, aranysakálok kórusa volt. Egy nappal korábban láttam egyet az útpadkán, autó ütötte el.  Közepes kutya méretű, vöröses szőrű állatok, egy falkával szemben Chuck Norrisnak sem lenne esélye. Szerencsémre az emberre nem jelentenek veszélyt, kerülik a találkozást, érthető módon, mivel vadásszák őket. 
Az elmúlt éjszakát, életemben először egy kávézóban töltöttem, az asztalok közé fektettem le a felfújhatós matracomat. Gramatikovo faluban a Diána nevű szerény kávéházba húzódtam be a szakadó eső elől. A lokálban már csak a tulajdonos családja falatozott. A lánya szerencsére tudott angolul, mondtam neki, ott tölteném az éjszakát. Nem volt kifogásuk ellene, az asztalukhoz is meghívtak, megetettek, megitattak rakiával, a bolgár pálinkával. Ma ismét verőfényes az idő. Malko Tarnovonál járok, rövidesen átlépem a török határt. 

(Folytatjuk)