PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (7)

40. nap – október 10.

Atatürk poszter egy ankarai iskolán

Jövő szerdáig Ankarában pihenek: akkor mondják ki a verdiktet, folytathatom-e most még beteg lábammal a gyaloglást? 
Ismét voltam az orvosnál, azt mondja, a vérvizsgálat eredménye elég jó lett, a fertőzést okozó baktériumok koncentrációja viszonylag alacsony a szervezetemben. Jövő keddre visszarendelt egy utolsó ellenőrzésre.
Ha úgyis Ankarában kell időznöm, legalább megnézem a várost. 
Az ismerkedést Musztafa Kemál Atatürk mauzóleumával kezdtem. Azt már eddigi utam során is lehetetlen lett volna nem észrevennem, hogy a Törökök Atyját, ezt jelenti ugyanis az Atatürk, egészen elképesztő össznemzeti rajongás övezi, mely egy európai szemében akár személyi kultusznak tűnhet. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan iskolát, melynek udvarán ne lett volna ott a katonaként és politikusként is kiemelkedő Atatürk aranyozott mellszobra, vagy olyan városban, ahol ne állna emlékműve, de a képe ott van boltok kirakatában, irodák falán, szigorú tekintettel figyeli az éttermek, teázók vendégeit. Jártam olyan faluban, ahol tucatnyinál több példányát számoltam meg köztéren elhelyezett arcmásának, bronzba öntve, zászlóra, plakátra nyomtatva. 
Megéltem a Ceaușescu-éra legsötétebb éveit, amikor nemcsak a kondukátornak, hanem feleségének, a félanalfabéta akadémikus Elenának is hozsannázott az egész ország. A román diktátor házaspár groteszkbe hajló személyi kultusza és az Atatürk személye felé irányuló felfokozott, szinte vallásos tisztelet között alapvető különbséget látok: előbbi teljesen mesterséges, az államhatalom által generált és fenntartott jelenség volt, ellenben a modern Törökország megteremtőjét valós tisztelet övezi, ami ráadásul indokolt is. 
Még a szultáni hadsereg tisztjeként oroszlánrésze volt abban, hogy az 1915-ös gallipoli csatában a török csapatok presztízsvesztéssel együtt járó, súlyos vereséget mértek az angol-ausztrál-új zélandi expedíciós hadseregre. A világháborút követően a Törökország Antant általi megcsonkítását megakadályozó függetlenségi háború vezéralakja volt, neki köszönhetően nem lett török Trianon. 
A békekötés után, immár államelnökként, radikális modernizációt hajtott végre, európai arculatot szabott az elmaradott Törökországra: az iszlám törvénykezést az európai jogrenddel helyettesítette, az arab ábécét latinbetűsre cserélte, betiltotta a hagyományos fez viselését. Atatürknek köszönhetően a török nők hamarabb kaptak szavazati jogot, mint a svájciak. A magyar történelemben talán csak Szent István volt annyira korszakos személyiség, mint a törökben Atatürk. A mauzóleum nemzeti zarándokhely. Ottjártamkor a kínaiak mellett kisiskolások tették ki a látogatók zömét, egy népes delegáció pedig épp koszorút helyezett el. A mauzóleum azok számára is érdekes lehet, akiket jottányit sem érdekel a török történelem, a helyszínét ugyanis jó érzékkel választotta ki a tervezője, Ankara központi részén, egy dombon áll, pompás kilátás nyílik belőle a török fővárosra. 

42. nap – október 12.

Magyarokkal a követségen

Néhány napig még a gyógyulás, lábadozás állapotában vagyok, ami Ankarához köt. Nagy távokat gyalogolni egyelőre nem tudok, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, ráadásul meglepően népes hallgatóság előtt. A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik értenek-beszélnek magyarul. 
Lassanként kezdhetném megszokni, hogy nagyköveti rezidenciákon vendégeskedem, de az igazság az, hogy ez a második meghívás is teljesen váratlanul ért, még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora érdeklődés kíséri az utamat. A bukaresti rezidencia mint épület nyűgözött le, az arisztokratikus eleganciájával, az ankaraiban a berendezést találtam figyelemre méltónak, főleg a festményeket. Az élménybeszámolót Kossuth apánk figyelő tekintete előtt tartottam, a hátteret egy számomra ismeretlen nevű magyar festő nagy méretű, meglepően jó, romantikus olajfestménye, a Gül Baba halála szolgáltatta. 
Bekukkanthattam abba a szobába, ahol Bartók 1936-os anatóliai gyűjtőútja során vendégeskedett, a találkozónak otthont adó helyiségben pedig az azóta csak Bartók zongorájaként emlegetett hangszer állt a sarokban. Kellemes, oldott hangulatú együttlét volt, kötetlen beszélgetésekkel, egri bikavérrel és tokajival, ráadásul még egy kétnyelvű, történelmi tárgyú dokumentumkönyvet is kaptam ajándékba a nagykövet úrtól. Őszintén megörültem neki, mert nagyon ki vagyok éhezve a betűkre, a történelem pedig zsenge gyerekkorom óta érdekel. 

46. nap – október 16.

Ankarai szegénynegyed

Október 15-én, kedden  újabb orvosi ellenőrzésen estem át és lábam gyógyultnak találtatott. Legközelebbi úticélom Kirikkale.
Nyolc napot töltöttem Ankarában, öttel többet, mint amennyivel előzetesen számoltam. Először kifejezetten rossz néven vettem, hogy a lábam, illetve a fertőzés keresztülhúzta a számításaimat, de aztán megbékéltem a helyzettel. Így legalább alaposan bejárhattam Ankarát, s arra is jutott időm, hogy elovassam Ljudmila Ulickaja két remekművét, melyekre gondoskodó házigazdáim, Elif és Balázs könyvtárában találtam rá. Érdekes helyzeteket produkál az élet, 1000 km-nél több gyaloglásra és egy betegségre volt szükség, hogy felfedezzek egy ilyen zseniális írót, mint Ulickaja. Egyik nap megnéztem az ankarai várat, utána pedig bóklásztam kicsit a közelben húzódó szegénynegyedben. Ég és föld a különbség az ottani világ és a modern, jómódú Ankara között: a házak szegényesek, elhanyagoltak, a gyerekek az utcai kutakra járnak vízért, minden nő fejkendőt visel, az utcákon nem látni autókat. Balázsék nagyot néztek, amikor elmeséltem, merre jártam, azt mondták, az a főváros legveszélyesebb része, könnyen megtörténhetett volna, hogy kirabolnak. Erre én meresztettem nagy szemeket, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyes a környék, egy pillanatig sem éreztem fenyegetve magam. 
Törökországban egyébként sokkal fokozottabb a rendőri jelenlét, mint Erdélyben, a szíriai offenzíva kezdete óta pedig még több a fegyveres egyenruhás az utcákon. Ankarában ugyanakkor nem tapasztaltam feszültséget, ha nem tudom a sajtóból, nem találtam volna ki, hogy az ország háborúban áll.
Sajnos nem vagyok tehetséges a nyelvtanulás tekintetében, ám az utóbbi napokban mégis ragadt rám néhány szó. Tudom már, hogy a yunus delfint, a balik halat, a coban pedig pásztort jelent, utam hátralevő részén bizonyára nagy hasznát látom majd szókincsem gazdagodásának.

Folytatjuk