PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (9)

52. nap – október 22.

Megyek tovább...,

Kezdem visszanyerni a régi formámat, a betegség óta tegnap volt az első nap, hogy 40 ezer lépésnél többet tettem meg, ráadásul a lábam kifejezetten jól bírta. Vasárnap Yozgatban voltam, ahol Metin Özisik várt, aki nyugállományú ezredes, jelenleg pedig a helyi kereskedelmi kamara elnöke. Kommunikációs problémáim nem voltak, hála vendéglátóm fiának, aki angol tanárnak tanul.
Yozgatban nagy megtiszteltetésben volt részem, ugyanis az egyik helyi múzeumban egy történész megajándékozott egy török zászlóval. „Nekünk a zászló szent”, mondta korábban Ahmet barátom, s nem túlzott, a félholdas-csillagos vörös lobogót ugyanis lépten-nyomon látni, nem csak középüléteken, hanem cégek székhelyén, magánházak homlokzatán, lakások ablakaiban.
Tegnap a Sorgun nevű kisvárosba értem, ahol ismét az önkormányzat vendége voltam. Egy kávézóban üldögéltem, s amikor megláttam, hogy megáll előtte egy nagy, fekete autó, amelyből két öltönyös, nyakkendős férfi száll ki, a yerköy-i tapasztalatok alapján már tudtam, hogy értem jöttek. Az 50-es évek borzalmait csak olvasmányaimból és filmekből ismerem, bennem a nagy, fekete autó mostantól kifejezetten kellemes érzéseket vált ki. Sorgunban először az alpolgármesternél viziteltem le, majd a város első emberénél, M. Erkut Ekincinél is. 
Az igazi meglepetés később ért, amikor a kocsi ablakából megpillantottam a szállásomat, egy ötcsillagos wellness szállót. A termálfürdők látogatása számomra az élet nem is annyira apró örömei közé tartozik, amikor a mozaikkal kirakott medencében belemerültem a forró vízbe, úgy éreztem, mintha hosszú száműzetés után tértem volna haza, visszataláltam volna az éltető elememhez. 
A termálvízben mintha eltűnt volna az izmaimból a sok száz kilométeres gyaloglástól felgyűlt fáradtság, a teljes ellazultság állapotában, szinte újjászületve másztam ki a medencéből. Igazi ajándék volt az az este, köszönöm polgármester úr! 

54. nap – október 24.

Teljesítményem az 54. napon

Tegnap, 23-án a természet nem volt túl kegyes hozzám, egész nap erős ellenszélben haladtam, ami sokat kivett belőlem. Ennek ellenére jókedvűen lépegettem, tudtam ugyanis, hogy a következő, Akdagmadeni nevű városkában várnak rám. Még Yozgatban voltam, amikor a polgármester megbízottja felhívott, hogy meghívjon a településre. Hogy a meghívásnak nyomatékot adjon, később egy WhatsApp üzenetet is küldött, egy rakás fénykép kíséretében, hogy meggyőzzön róla, szép a város, érdemes ellátogatnom oda. Nem kellett sokat győzködnie, főleg, hogy Akdagmadeni egyébként is útba esett volna. 
A település határában találkoztam a vendéglátóimmal, akik önkormányzati járművel érkeztek, egy Toyota márkájú, hatalmas, fehér városi terepjáróval. A polgármester, Nezih Yalcin háromfős csapatot bocsátott a rendelkezésemre: a megbízottját, aki a gondoskodni volt rólam hivatott, egy sofőrt és egy tolmácsot. Először a település legjobb éttermébe vittek, utána egy várromot néztünk meg, majd felvittek a hegyekbe, egy közel 2100 méteres csúcsra, ahonnan belátni az egész vidéket. 
Akdagmadeni környéke nem a tipikus, kopár közép-anatóliai táj, a várost hatalmas kiterjedésű fenyőerdők veszik körül, olyan, mintha a Székelyföldön lenne az ember. A napot egy kávézóban zártuk le, ahol házigazdáim elmondása szerint Törökország legjobb szalepjét készítik. Ez egy hagyományos ital, melyet egy orchideafajta megszárított és porrá tört szirmaiból készítenek, forró tejjel és fahéjjal. Ma reggel a város látnivalóit mutatták meg, XVII.-XVIII. századi épületeket, egy restaurálásra váró, Bizánc korából való romos templomot, valamint egy mecsetet, mely eredetileg szintén templom volt.
Eljátszottam a gondolattal, milyen fogadtatásban lenne része, mondjuk egy lengyelnek, aki gyalogosan szeli át a Kárpát-medencét. Felkeltené-e a sajtó figyelmét? Bizonyosan. Hát a helyi önkormányzatokét? Meghívnák-e, hogy látogasson el, egy adott településre? Gondoskodnának-e számára szállásról, megetetnék-e? 
Mivel nem vagyok lengyel, sosem fogom megtudni, ám vannak kétségeim. Ami a törököket illeti, az a benyomásom, ők a vendégszeretetet, a török-magyar testvériséget komolyan veszik, utóbbit persze csak azok, akik hisznek benne. Számukra ezek többek, mint hangzatos, tetszetős, de valós tartalommal nem bíró jelzők, melyeket előszeretettel aggat magára az ember, nekik a testvériség, a vendégszeretet személyes, kézzel fogható valóság, aminek egyedüli mértéke a tett. 
 Ma délelőtt, két kísérőm, Mehmet és Kerem azzal vált el tőlem, hogy ezentúl úgy gondoljak Akdagmadenire, mint második otthonomra, visszavárnak. 

56. nap – október 26.

Tegnap 46 ezer lépésnél is többet tettem meg, ezzel visszatértem a lábfertőzés előtti szintre. A Yildizeli nevű település közelében járok, ahonnan már csak egy napi járóföld Sivas, egy Kolozsvár méretű nagyváros. Sivasban vár rám valaki, aki el fog szállásolni. Ez megint Ahmet barátom munkálkodásának a gyümölcse, aki hihetetlenül kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, az ő folyamatos segítsége nélkül lényegesen nehezebb lenne az utam. 

Csoportkép iskolásokkal

Tegnap reggel Pazarcik falu iskolájába voltam hivatalos. A meghívás ötletgazdája Kerem volt, akdagmadeni tolmácsom, aki a helyi iskolában tanít, s úgy gondolta, hogy a velem való találkozás érdekes lenne a gyerekeknek, mivel valószínűleg még sosem láttak külföldit, olyat pedig biztosan nem, aki gyalogosan járja be a fél világot. 
 Igaza volt, a gyerekek már az udvaron tartott reggeli sorakozó alatt leplezetlen kíváncsisággal méregettek, az ebédlőbeli találkozón kérdésekkel bombáztak, a fiúk többsége pedig a hátizsákomat is meg szerette volna emelni. A tanerők szinte ugyanolyan érdeklődőek voltak, mint a tanulók, még ajándékot is kaptam tőlük, egy török lobogót. Ez már a második zászló, amivel Törökországban megajándékoztak, s bár nagy megtiszteltetés, remélem, hogy több nem lesz, a hátizsákom ugyanis már így is épp elég nehéz. 
Pazarcik egy 500 lakosú falu, melynek iskolájába további három, valószínűleg kisebb településről szállítják mikrobusszal a gyerekeket. Elképedtem, amikor megtudtam, hogy az iskolának 230 tanulója van, arra gondoltam, odahaza jó, ha tíz, 500 lelkes faluból össze lehet szedni ennyi gyereket. Egyébként nem csak faluhelyen, a városokban is szembeötlő, hogy mennyi a gyerek, a fiatal, a török társadalmat még jó ideig nem fenyegeti az elöregedés, s az ebből fakadó munkaerőhiány. 
Az elmúlt napok egyikén, miközben gyalogoltam, megállt mellettem egy kocsi, kipattantak az utasai, s egyikük felvillanyozva kezdte nekem magyarázni, mutogatással könnyítve meg a kommunikációt, hogy látott engem a televízióban, tudja, hogy több ezer kilométert gyalogolok. Ez nagyon meglepett, mivel nincs tudomásom róla, hogy bármely török tévéadó munkatársával szóba álltam volna. Az írott sajtóban jelentek meg rólam cikkek, gondolom az egyik szerző adta tovább az információkat a tévés kollégáknak. 
Minden újságíróval tolmács révén értekeztem, kíváncsi vagyok, milyen tévés anyag lett a tulajdonképpen harmadkézből kapott infókból. Arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a román kollégák kreativitásán nem tettek túl, az egyik legnépszerűbb otthoni kereskedelmi adón ugyanis az hangzott el rólam, hogy Forrest Gump módjára Ladakhig fogok szaladni. Értékelem, hogy kinézték ezt belőlem, az igazság azonban az, Enyedtől maximum Tövisig jutottam volna el kocogva, hátizsákkal pedig két kilométer után összeestem volna a fáradtságtól.

(Folytatjuk)