A neves magyar színműíró (1880-1974), számos nagysikerű darab és filmforgatókönyv szerzője a huszadik század első évtizedeiben életére meghatározó befolyást gyakorló felfedező utat tett az Amerikai Egyesült Államokban. Írói benyomásai az akkori kor valóságához kötődnek ugyan - amikor Odaát minden jobbnak és szebbnek tűnt, mint a "régi" Európában, de így is máig ható történelmi tanulságokat tartalmaznak. Akár kuriózum is lehet a számunkra a száz évvel korábbi Amerikáról szóló, naplójában megőrzött híradás...
[1921.] December 14.
Nők és gyermekek paradicsoma — s ez a legszebb, amit Amerikáról el lehet mondani. A gyerekek szenzációsan neveletlenek. Ma meghívtuk uzsonnára a rokonaink gyerekeit, két leány s három fiúcska volt jelen, azt a lármát s felfordulást, amit véghez vittek, nem lehet leírni. Majdnem szószerint a plafonon mászkáltak, — mindent felforgattak, kihúztak, megvizsgáltak, a lakás olyan rejtett részeit fedezték fel, amiről nekünk fogalmunk nem volt, asztalokon, székeken ugráltak, kofferekbe bújtak, vázákat ledöntötték s mindezt őrjítő lárma kíséretében. De minden gyerek ilyen, — az utcákon, robogó automobilok közt, ugyanezt a játszást, ugrálást, zajt csinálják. Itt ugyancsak kiélik, kifickándozzák a temperamentumokat, nem hangzik fel minden lépten-nyomon pápaszemes bácsik és nénik »nem szabad« figyelmeztetése . . . (Milyen szánalmas kis jószág egy olyan jól nevelt kis európai gyerek, leterrorizálva s agyonijesztve mindenféle tilalmaktól — a jövendő neuraszténiásai!) Nekünk felnőtteknek, még hozzá hatalmaskodni akaró felnőtteknek, ez a független s szabad gyermekköztársaság — birodalom a birodalomban — persze szokatlan s mikor az utcán gyanútlan sétálsz s egy gyerek egy basseball-lapdával hatalmasan fejbevág, vidám »beg you pardon«-t kiált hozzá s még elvárja tőled, hogy nevess te is, nekünk ez kicsit kényelmetlen — de, s végre is ez a főszempont — milyen jó nékik!
Az iskolákban is egészen más a viszony a gyerekek s tanítók között, mint Európában ... A tanító, tanár itt nem az a mumus, akitől rettegni kell, mint nálunk, s nem az a bestia, aki veréssel akarja a gyerekbe kényszeríteni a tudományt s illendőséget, — hanem pajtás s barát, aki mentől nagyobb önállóságra, bátorságra s függetlenségre neveli a gyerekeket. Oh, tragikus iskolai éveink, — állandó félelmek, rettegések, megalázások, inkvizíciós vizsgák, felesleges tudnivalókkal való gyötrődés — s ti szomorú tanárok s tanítók szintén, éhbérért unott járomba fogva s egy hierarchiával a fejetek fölött, csoda-e, ha elégedetlenül saját életetekkel, elkeseredéseteket a tanterembe viszitek s aztán legalább ott akarjátok kiélni a tekintély hatalmát — gyerek az örök forradalmár, és tanító mint titkos ellenség áll szembe egymással...
A tanítás Amerikában majdnem egészen a nők kezébe ment át... A nők. Külsőségek: az a tiszteletteljes udvariasság, amit itt tapasztal az ember nők irányában, az a kalaplevétel a liftben jelenlétükben, a magától értetődő hely-átengedés a subway-n s vasutakon, a minden tekintetben való azonnali pártukra állás, — az már régen ismeretlen Európában. S az is nevezetes, hogy utcán, vendéglőkben, színházban mennyire nem molesztálják őket, fixírozással, megszólítással, közeledni akarással, — ez annyira megy, hogy a nem rossz szándékú idegen, aki csupa merő esztétikai gyönyörűségből nézegeti a nőket, — s van mit nézni — kiteszi magát annak, hogy a rendőr bekíséri, vagy idegen férfiak leboxolják. Látszólag egy nekünk érthetetlen asexualitás uralkodik a városban.
Egyrészt a világ legszebb női rajzanak itt s a világ legszebb lábai mutogatják magukat, s mind selyemharisnyában — másrészt — nekünk úgy tetszik legalább — a világ legközönyösebb férfiai előtt folyik ez a színjáték. Persze, ez jórészt külszín s még nagyobb részében hipokrízis — a nő és férfi egymáshoz való viszonya itt époly intenzív, mint bárhol a világon, épannyi örömet okoznak egymásnak — s épannyi bajt csinálnak, mint bárhol, — a nagy s legszebb játék itt is állandóan folyik, összes komplikációival — ez az újságokból derül ki, ahol egy-egy nagy házassági botrány kapcsán hajmeresztő részletek kerülnek nyilvánosságra. Elég az Elwell-esetre mutatni.
Ez egy gyanús egzisztenciájú kalandor volt, akit egy napon agyonlőve találtak fényesen berendezett legénylakásán. Amint a vizsgálat során kiderült, a legfelsőbb társaság legjobb női érdekelve voltak a dologban, mert Elwell valóságos háremet tartott s kétségtelen, hogy egyik féltékeny szeretője lőtte agyon. A nyomozás azonban végül nem vezetett semmi eredményre. (Feltűnő, hogy mennyi ilyen bűntény szálai vesznek itt el a homokban — a korrupció, a pénzzel való dolgozás óriási, — de erről később.) Newyorki tartózkodásom idején a Stillmann-válópör botrányait teregették a lapok a közönség elé. Stillmann egyike Amerika legismertebb bankárjainak — válópert indított neje ellen, aki állítólag egy indiánnal megcsalta. A nő szintén házasságtörési vádakkal lépett fel férjével szemben — és természetesen nagy anyagi követelményekkel. Az ügyvédek és — az újságok rávetették magukat a botrányra s heteken keresztül foglalkoztatták vele a közvéleményt. Hajmeresztő részleteket közöltek — a két ember privát élete milliók kíváncsi szeme előtt vonaglott. Érthetetlen, hogy egy országban, ahol a természetes — és csinált — moralitás olyan nagy, hogy szolgáltathatják ki a legprivátabb ügyeket ennyire a nyilvánosságnak. A válópör vége persze az lett, hogy a nőnek igen nagyösszegű ellátási díjat ítéltek meg — az esetek nagy részében a bíróság is mindig a nő pártján van. Mikor az első napokban a Broadway forgatagában bolyongtam, nem találtam azt a híres amerikai női szépségtípust, mely az ismert levelezőlapokról s kitsch-képekről mosolyog felénk. Csúnya, alacsony, nagyon erősen kifestett, meglehetősen ízléstelenül öltözködő nőket láttam — délelőtt is estélyi cipőkben s kivágott ruhákban, inkább a lengyel zsidó s olasz női típust képviselték, mint az amerikait. Megnyugtattak: azok ott a Broad-wayn tényleg zsidó, olasz s lengyel nők. Csak később, a Fifth avenuen olykor, finom üzletekben, a Ritz s Waldorf Astoria teáin, s különösen az Operában némely estéken bújtak elő az igazi remek női példányok, de az egészen elsőrangúak nyilvános helyeken így is ritkán láthatók. Az igazi amerikai, s a százötven jó család, mely a szűkebb társaságot alkotja, nagyon zárkózott életet él, — hozzájuk képest az európai arisztokrácia szabadelvű. — Egymás közt szórakoznak, divatos fürdőhelyen vagy falusi kastélyaikban töltik az időt, — ritkán tartózkodnak New-Yorkban, — inkább a déli városokban s vidéken élik igen disztingvált életüket. Nem vagyunk azonban rászorulva, hogy csak köztük kutassuk a szépségeket, amint az ember egy kicsit nemcsak szétnézni, hanem látni is tud a városban — a női szépségek szokatlan tömegét fedezi fel. Kétségtelenül megint fizikai, természeti okokban van az amerikai női szépség magyarázata, — amint ebben a talajban másféle fák és növények teremnek, mint Európában — úgy az emberpalánta is másféle. Ezt a hibátlan arányosságot a termetben, a lábaknak finom, egyenes, karcsú vonalait, a kezek szépségét, a szem üdeséget, a tartás magától értetődő könnyedségét nem a divat csinálja — a természet adhatja csupán. Persze, igyekeznek korrigálni, — vakmerőén festik magukat — de Isten tudja, ez se provokáló dolog náluk, az ember mosolyogva rájuk hagyja — hadd játszanak. Vegyükpersze hozzá, hogy a legutolsó kiszolgálóleányt is egy-egy szerény pastry shop-ban a fürdöttség-nek, fizikai tisztaságnak és csinosságnak az a levegője veszi körül, ami Európában csak a kiválasztottak sajátsága.
Övék a világ! — s ők könnyen és bátran hordozzák testi kellemük öntudatát a városban — sanszaik a szerelemben s ennek révén a gazdag, jó életre époly nagyok, mint a férfiaké a bussiness-világban. A musical comedyk s revük himbáló szépségei nagyon gyakran kitűnően mennek férjhez, de ami nekem a legfontosabb — a tendencia Amerikában nem az, ami Európában — nem a nő megkerítése, elcsábítása, bepiszkolása, letörése s kinevetése a cél, nincs meg az a kíméletlen hímbrutalitás, amitől Európában félni kell a nőnek, nincs meg az, hogy a nővel szemben, különösen ha gyámoltalan s szegény, minden eszköz megengedett, minden csalás és hazugság törvényesített, ha célhoz vezet. Az amerikai férfi, igaz, korántsem olyan mulatságos, mint az európai, — nem oly sokoldalú, nem oly jó társalgó, nincs meg benne a csábításnak s a nemi aggresszivitásnak az a veszélyes zamata, mely az európai férfi sajátsága s amely annyira hat a nőkre, — de a nők szempontjából mégis az amerikaiat kell hogy a jobb típusnak tartsák.
— Sehol a világon nem árasztják el a nőket annyi jóval, mint Amerikában. Érzékeik talán szenvednek s kielégületlenül maradnak, — de ezt kiélik fényűzésben, vásárlásban, társaséletben, hiúságuk határtalan kielégítésében. Amerikában komoly kultusza van a házasságnak, még a variétékben, még a tánchelyek alkalmi termeiben is megszokott kép,— mint a mutatvány clouja — hogy az ünnepélyes frakkos, cilinderes vőlegény oltárhoz viszi a mirtuszkoszorús, fehérruhás, — rózsás nyoszolyó-lányoktól kísért arát... Az amerikai közönség ezt— melyen ilyen környezetben az európai hangosan kacagna — illő meghatottsággal nézi. A titkos nagy harc, ami nő és férfi közt van, itt kétségtelenül a nők javára dőlt el, —joggal mondhatják, hogy Amerikában a nők uralkodnak. A férfi letette a fegyvert. Aki reggeltől estig megszakítás nélkül üzlete után szalad, akinek tehát nincs fizikai érkezése ahhoz, hogy a nővel foglalkozzék, nem nyújthatván neki ama zenéket, udvarlásokat, a nő lelki életére vonatkozó amaz érdekes beszélgetéseket, melyek a nőket — mint egocentrikus lényeket — annyira izgatják s érdeklik, másrészt pedig a rövid időt, amit üzlet s társas élet kettőjük számára szabadon hagy, nem akarván vitákra s akaratérvényesítésre vesztegetni — közös megegyezéssel majdnem mondhatnám az U. S. alkotmánya titkos pontjaképen, a házi hatalmat átadták a nőnek.
Érdekes, hogy a férfizsarnokság tunya s rest déli népeknél uralkodik leginkább, ahol a férfi főgondja, érdeklődése s foglalkozása a nő — dolgos északi népeknél, ahol a nővel való állandó foglalkozás lehetetlen, ennek kárpótlásaképen a nő vesz hatalmat a férfi felett. Mégis, — a középosztály nőinek sorsa nem irigylésreméltó: — rengeteget dolgoznak, éppen mert a személyzet kevés és nagyon drága, sokkal többet, mint Európában. Öt-hatszobás lakás minden középsorsú családnak kijár, ezt rendbetartani, a főzést, a gyerekeket ellátni — mind a háziasszony személyes munkájába kerül. Azonfelül a vendégeskedés, a társasélet is intenzívebb, mint Európában — bizony az amerikai nő nagyon el van foglalva, a jobb társaságbeli pedig — akinek házi elfoglaltsága meg van könnyítve — más téren keres magának munkát, vagy pedig annyit sportol és shoppol (üzleteket járja), annyi hangversenyt és színházat látogat, hogy teljesen betölti a napját. Itt nincs meg a nőknek az az álmodozó, regényeket olvasó, fantáziadús odaliszk élete, mint Európában. Ez lesz egyik magyarázata a könyvek kevés kelendőségének s az irodalom kisebb kultuszának. Vehemensen vetik rá magukat a nők az üzletre is. Biztosítótársaságoknál, nagy trösztök, vállalatok titkárságaiban, a színházi bussinessben nagyon sok a no — ez még hagyján. De ők írják kilencven százalékát azoknak a limonádé love-storyknak, melyekkel a magazinokat elhalmozzák, — ők szerkesztik a sekélyes színdarabokat, s — ami a legborzasztóbb — ők írják csaknem kizárólag a filmszcenáriákat. Ezt a munkát teljesen kisajátították, gyárivá tették s elsablonosították. Jó témákat rontanak tönkre, olcsó munkaerejükkel elzárják a teret az értékesebb, gondolkodóbb, logikusabb, irodalmibb értékű emberek elől. Ha gondolkozunk azon, hogy miért oly logikátlan, naiv, ostoba a remek technikájú amerikai filmek kilencven százaléka, akkor a főhibát a női szcenáriaírók elszánt kontyos hadseregében kell találnunk, akik példátlanul elsekélyesítették ezt a műfajt.
Forrás: Amerikai napló. Budapest, 1922. Athaeneum
Részlet A Zrinyi korvett útja Kelet-Azsiában c. útleírásból (1907)
Szélcsend a szó legszorosabb értelmében.
A légben nincs egy lehelet, a vízen nincs egy fodor. A tenger, a meddig a szem ellát az észtfárasztó végtelenségen, tündöklő ezüst laphoz hasonlít, amelyen fehér fényben törik meg a nyári hőséggel ráeső napsugár.
Egy magányosan kóválygó sirály az egyedüli lény, amely panaszos vijjogásával még feltűnőbbé teszi az ünnepies, isteni magányt.
Hajónk - mintha pihenőt tartana a napokig tomboló vihar után - mozdulatlanul, mint sziklafok, nyugszik a sima víztükrön. Harmadik napja, hogy mintegy ideszegezve, minden irányból szelet várva, veszteglünk ugyanegy ponton, Gravosa magasságában.
A tengerrel azonban nyugszik hű társa, a szél is. A vitorlák lomhán, unalmat gerjesztően lógnak le a magas árboczokról. Maga a parányi kis szélmutató, a mely különben a legkisebb szellőre is már vigan emelgeti a fejét, most mozdulatlanul lóg le. Pihen, mint a játékban elszunnyadt gyermek.
A parancsnoki hídon tétlenül álló őrtiszt kihajol és elmerengve néz le a titokszerű mélységbe. Mennyi varázs, mennyi bűbáj lakik abban, mennyi vágy és gondolatgerjesztő titokszerűség. A ki ismeri a tengert, csak az tudja azt. - aztán ismét folytatja rövid kis sétáit a parancsnoki híd szűk korlátai között és sóhajtva néz fel, fel északra, mintegy keresve gondolatban a helyet, a hol a tengerésztisztek egyedül üdvözítő Mekkája: - Wien fekszik.
A szolgálatban lévő legénység, felhasználva a szélcsend miatt a rendesnél hosszabb ebédutáni szünetet, az árboczok tövébe vagy kötéltekercsekre s ágyútalpakra leheveredve pihenőt tart; azaz hogy alszik.
Hja, az alvás! A mi a nőnek a szerelem, (meg a "toillette"), a fösvénynek a pénz, az a matróznak az alvás. Zaklatott, munkaterhes életének egyetlen fűszere, vágyainak netovábbja.
- Ha úr lennék, egész nap aludnám, - ez a matróz-lélektan legfőbb dogmája. A khinaiak amaz egykori kivégzési módja, hogy az elítéltet halálra gyötörték az aludni nem hagyás által, előtte a legrettenetesebb, a legszörnyűbb halál. Némelyikök olyan tökélyre viszi az alvás művészetét, hogy a legnagyobb viharban, zuhogó záporban, egy árboczról lelógó kötélvégbe kapaszkodva - alszik.
Megjegyzendő azonban, hogy a nap huszonnégy órájából a matróz csak öt órát alszik - jogosan. A nap többi órája fárasztó munkában, gyakran gyötrő izgatottságban, máskor meg - lélekölő unalomban, de mindig és mindenütt a csaknem soha meg nem szűnő munkában telik el.
De hát honnan a mennykőből van olyan sok dolguk a tengeren? - kérdezhetné valaki. Persze, erre nagyon nehéz megfelelni, mert nehéz azt mind elősorolni. Annyi azonban áll, hogy a hadihajókon a nap nem órákra, de perczekre van beosztva és minden percznek megvan a maga munkája.
Más ember ha fölkel vízszintesen fekvő ágyából, hát kényelmesen megreggelizik, kiszívja a pipáját, elolvassa a megszokott ujságját, elsétál az irodába, a gyárba, vagy a hivatalba, és dolgozik ott néhány órát; eltrécsel egy kicsit a társaival, szomszédaival; aztán szépen hazasétál, megebédel és alszik egyet. Szóval: él szépen, kényelmesen és nyugodtan, mint szárazföldi boldog ember, a kinek télen be van fűtve a szobája, nyáron behűtve az itala, stb.
Mennyit dolgozik azonban a szegény "mali", a míg csak szerény reggelijéhez, egy szilke - fekete kávénak csúfolt - italhoz és a fogtörő "galettá"-jához, a kőkemény kétszersülthöz jut!
Függő ágyát, a melyben alig aludt nehány rövid órát, pontosan megjelölve: éjféli 12 óra 10 percztől hajnali 3 óra 55 perczig, a "reveille"-re - az ébresztő kürtharsogására - leakasztja a szegről, s nagy machináczióval összegyömöszöli a nehéz ágyhálót. A pokróczokat, takarókat kis csomaggá göngyöli, akkorára, hogy csaknem beledughatná egy baka bornyujába. Aztán felmegyen vele a fedélzetre, ott glédába áll álmosan dűlöngve, ásítozva, esetleg dideregve a metsző bórában, vagy bőrig ázva a zuhogó záporban. Aztán átadja függőágyát az altisztnek, a ki azokat a hajómellvéd üregébe helyezi el. Előbb azonban ez gondosan megvizsgálja, vajjon a nehéz pokróczok az előírt rövidségre vannak-e összegöngyölve, és hogy az összefűző kötelek párhuzamosan vannak-e összeszorítva. Aztán jelenti az őrségen lévő hajóapródnak, hogy él és létezik. Erre pedig következik a mindennapi "matróz-miatyánk", a fedélzetmosás.
Háromszázhatvanötször az esztendőben, a szökő évben háromszázhatvanhatszor történik ez a fontos esemény a hadihajókon, a mely műveletnél a szivatytyúk és dézsák akkora tömeg vizet szednek föl a tengerből, hogy a tenger színe csaknem szemmel láthatólag - alább sülyed nehány hüvelykkel.
- De hát az Isten szerelméért, miért súrolnak annyit? Hiszen a tengeren nincs por meg szemét, a mi bepiszkolná a "pádimentumot"? - kérdezhetné valaki.
Igaza van ugyan de hát még is így van. Mégpedig így van: 1-ször, az már így szokás; 2-szor, mégis előfordulhatna por és szemét; 3-szor, ez a mindennapi fedélzetmosás nagyon alkalmas arra, hogy egy óráig elvonja a matróz figyelmét afeletti elmélkedésétől, hogy mégis csak jobb lenne talán - egri püspöknek lenni; 4-szer pedig, a tisztasági érzék a legelső, a legjellemzőbb és csaknem vérévé vált tulajdonsága a tengerésznek. És pedig nemcsak a hadihajókon, hanem a legigénytelenebb, a legpiszkosabb mesterséggel foglalkozó teherszállító hajókon is.
A grönlandi fókavadász, az angol kőszénszállító, a ki bokáig gázol a piszokban, szemétben, mintaszerű tisztasággal gondozza a saját kis fülkéjét. A kanadai czethalvadász, a ki egész életét bűzös mocsokban, félig rohadt halak és czetháj között tölti el, a kinek a hajója már mérföldekről csavarja az ember orrát, a ki három hónapban egyszer vált inget (t. i. a belszinével kifelé fordítja a régit és a főárbocz tövébe rovással jegyzi fel magának a fehérneműváltás idejét), s a kinek arcza hetekig nem jön vízzel érintkezésbe, legalább direkt mosdási czélból nem, - ez az ember is gonddal, szeretettel, mint fiatal özvegy egyetlen gyermekének sírját, úgy ápolja s gondozza hajójának egyik részét, a maga személyes oduját - fülkéjét - mindennap, holott csak vasárnaponként teszi be oda a lábát pár perczre imádkozni vagy a - pénzét olvasni.
A hollandok köpőládát állítanak a kormányos elé, nehogy az istenért az valahogy a padlóra köpjön.
A tisztasági mánia a végletekig megy, a mint bizonyítja azt a következő kis példa. A minap - vasárnap lévén - a hajóparancsnok szemlét tartott. Végigmegyen a fedélzeten s egyszerre megáll, rémülve néz egy bizonyos pontra.
- Hol a fedélzetmester? - kérdi haragos tekintetet vetve a környezetre. Előhozzák, helyesebben előfütyülik neki a fedélzetmestert.
- Micsoda szemétdomb az ott? - kérdi a parancsnok, rámutatva arra bizonyos pontra.
A fedélzetmester keresi a szemétdombot. A környezet is keresi, de a szemétdomb nem látható! Sőt ellenkezőleg: ragyog minden a tisztaságtól.
- Hát nem látja ott azt a szemétdombot? Mi? - A parancsnok lehajol és felemel egy - vékonyka kis zsinegdarabot...
A fedélzetmosás nem az egyedüli mulatsága a jámbor malinak. A "Dienstreglement" gondoskodik más hasonlóan kellemes időtöltéséről is. Így pl. a mindennapi fedélzetmosás után jön a mindennapi mosakodás (a "szik-vaszen", a mint a mali mondja a "sich-waschent"); átöltözés, reggeli. Ezután gyakorlatok ágyúval, kézi fegyverrel, revolverrel, torpedóval. Továbbá a nehéz iskola a roppantul szövevényes jelzőlobogókkal meg a többi jelzőkészülékekkel kis és nagy távolságokra. Este ugyanez az iskola villanyos lámpákkal, röppentyűkkel; a vitorla- meg a kormánygyakorlatok talán soha meg nem szünnek. Hol van még a szerep--begyakorlás a támadásokra, tűz- és vízveszélynél, torpedó-támadásnál; csónakgyakorlatok evezővel és vitorlákkal; a Dienstreglement magyarázata, fehérnemű-mosás, s száz meg száz mindenféle munka, a melyekből a hadi hajókon sohasem fogynak ki az emberek.
Hát még az éjjeli szolgálat! Éjjel t. i. a legénységnek csak egyik fele van szolgálatban, a másik fele nyugszik; alszik lenn a függőágyakban (ha az időjárás is úgy akarja). De a szél hirtelen rendet bont; friss szélroham jön ellenkező irányból vagy olyan erős, hogy a felső vitorlákat fel kell göngyölni, különben vagy szétrepednek vagy letörik az árboczok vékony nyúlványait. A vitorlákat másképp kell fordítani; a szolgálatban lévő kevés ember azonban nem bír velök; vagy nem tudja elég gyorsan elvégezni a szükséges munkálatokat. Tehát föl a többi legénynyel is.
- Minden kéz a fedélzetre! - dörgi ilyenkor a hajómester.* És a sokat zaklatott szegény matróz kibúvik az alig átmelegedett pokrócz alól, a hol legalább négy órát remélt pihenni és felmegy, azaz hogy felrohan a fedélzetre. Rohanni kell, hogy ne legyen utolsó a megjelenésben. Utolsónak lenni a megjelenésben, de különösen az árboczokra való felkúszásban, nemcsak szégyenletes dolog - de kellemetlen is. Egy világhírű admirálisunk idejében, a mikor még nem volt "világhírű" és a mikor még nem vezényelt egész hajórajt, hanem csak egy szerényebb fregattot vagy korvettát, az a matróz, a ki utolsó volt az árboczon, stante pede megkapta a maga - huszonötjét. Miután pedig a fizikai törvények értelmében valakinek okvetlenül kellett utolsónak lenni, képzelhető az a gyorsaság, a melylyel a matrózok úgyszólván - felrepültek az árboczokra. A matróz tehát rohan a fedélzetre; félig meztelen mellét és vállát csípi a hideg szél, veri a zúgó zápor. És innen vagy rohan fel a kötélhágcsókon a vitorlarudakra vagy lenmarad a fedélzeten s itt húzza-vonja a karvastag köteleket teljes erejéből, hogy izzadtság lepi el vihar és napbarnította arczát.
És bizony eltelik néha negyvennyolcz óra is, míg ismét a függőágyában alhatik nehány órát.
Viszontagságos életében tehát valóságos oázis az ilyen istenadta kis szélcsend.
Ilyenkor minden munka szünetel és a "szabad foglalkozás", hivatalos nyelven: "önkénytes vagyontisztogatás"** van rendelve, a melynek tartama alatt ki-ki saját szive kivánsága szerint ütheti agyon az időt. Magától értetődik, hogy a legények nagyobb része alszik. Kikeres magának egy "puha" deszkát, a feje alá dug egy vonó-csigát párnának, betakarózik a saját bőrével és alszik mint egy - matróz.
Egynehány a főárbocz töve guggolva levelet ír. A megszólítás persze kivétel nélkül: "Mia Cara!" Az első sor felfut az árboczcsúcs felé, a második leigyekszik a lőporoskamra felé. Hogy azonban a sok drága papir ne menjen kárba, utólagosan a sorok közti tért is kitölti gyengéd gondolatokkal. Odahaza aztán a "Mia Cara" hetekig törheti fejét az árbócztövéből kikerült matrózhieroglifákon.
A harmadik kedvencz ágyúja mellé húzódik. Zubbonyával súrolgatja, kezeivel gyöngéden czirógatja a szeretett kolosszus fénylő részeit és nagy lelki gyönyörűséggel tapasztalja, hogy mégis csak fényesebb az ő ágyúja, mint az a másik, a baloldali battériában.
Mert a vetélkedés, az egymást való felülmulás, a matróz második természete. Vetekednek az ágyúk kifényesítésében, a czéllövésben, versenyeznek az árboczra való felfutásban. (Jóllehet az utolsónak szánt huszonöt már kiment a divatból.) Ha véletlenül két csónak ugyanegy irányba evez, már kész a regatta. Nem egy bevert fejet kötöztem már be, amely ama vakmerő állításnak lett véres áldozata, hogy a "Tegetthoffnak" nagyobb ágyúi vannak mint a "Custozzá"-nak. (Pedig hát tényleg nagyobbak.)
És csak mikor már mindezzel készen van, akkor veszi elő azt, a mi lelkének, szivének a legdrágább, a miért - talán - képes lenne feláldozni kétórai alvást is.
Előveszi a zsákját, azt a numerussal ellátott kincstárt, amely a többiekével egyetemben szépen kisorakoztatva ott lenn fekszik a korridorban egy széles pallossal felfegyverzett matróz őrizete alatt, a melyben fehérneműjét, gunyáját, egyáltalán drágaságait tartja. A reá váró gyönyörök és meglepetések özönének előérzetében, mosolylyal ajkán oldja föl. Kiszedi belőle egyenként és nagy óvatosan a szép zubbonyt, a bő nadrágot, a fényes bakkancsot, a sajátkezűleg mosott kékgalléros (sajnos, még csillagtalan) inget. Kiteregeti őket, megszemléli kívül-belül; megczirógatja, megsimogatja gyöngéden, szeretettel; és aztán, hogy elérje a gyönyörök legmagasabb fokát, kihúzza a zsák mélyén rejlő kincseit, a melyek szép piros csíku, kék keszkenőbe vannak begöngyölve.
Tartalma: egy új sapka, melyen a tenger vize még nem húzott sóbarázdákat. Rajta vadonatúj szalag, amelyen csak úgy ragyognak a "Zrinyi" aranyos betűi. Felpróbálja s aztán kerek kis bádogtükröt vesz elő (szintén a kincstárból). Belenéz, de csak egy másodperczre, hogy ne kopjék. (A tükör tudniillik.) Van benne továbbá: egy darab mandulaszappan, az érintéstől még szűz selyempapirban; a tartalékgombok a hozzávaló "puczpulverrel"; egy bugyelláris, amelynek minden fiókja minden alkalommal gondosan végigszemléltetik; a leendő csillagok, a melyekhez képest - az ő fantáziájában - Uranus és Syrius csak hitvány olajmécsesek; egy-két levél "dallacasa" (hazulról) és - végül - maroknyi por Lissa, Lagosta vagy Curzola szigetének drága földéből. (Hja, én is ereklyeként tartogattam íróasztalomon az anyám sírjáról hozott drága szilágysági földet.)
Jóllakva és teleszíva magát a sok élvezettel, mint pillangó a himporral, visszarakja aztán a drága kincseket eredeti helyükre és az eredeti sorrendben (melyet a szent biblia: a "Dienstreglement" szigorúan előír).
Ugyanezen időben a fedélzet egy másik részében, a hajóorr alatt lévő "bástyá"-ban ("matróz-casino), továbbá az árboczok tövében, a kormánykeréknél és a battériákban különböző tárgyú leczkék tartatnak. Itt hall aztán a szegény spalatói vagy sabbioncelloi dalmát, a ki az olasz nyelv legkeményebb, legropogósabb idiomájához szokott, többek közt olyan szavakat is, hogy csak úgy kétfelé áll tőle a füle. Vorstengestagsegel, Backspierenhisstalje, Bootsgrosskettenstropp, Längsbackstaljenauge, stb. És más ilyen szépen hangzó szavacskák egész sorozatát kell a jámbornak megemészteni. Persze, hogy ebből kifolyólag meglehetős gyakoriak a következőkhöz hasonló kis - félreértések:
A tüzérinstructor, t. i. az az altiszt, a ki éppen ,magyaráz, az ágyútalpnak igénytelen kis részére mutatva, kérdi az előtte állók egyikétől, hogy hát hogy is hívják azt? A kérdettnek a bámulattól V-alakúlag állnak kétfelé mezitelen lábainak bütykös hüvelykjei.
- Bic-bacen-puff, - feleli hosszas fejtörés után.
- Asino! - rivall rá az instructor, - hányszor mondtam már, hogy nem: bic-bacen-puff, hanem "bac-bicen-puff"! (Tulajdonképpen Bachs-Büchsen-Propf annak a tisztességes neve.)*
Közvetlen mellette a rémek réme, a matróz-nagymogul, a hajómester* tart előadást a "Tincreglán"-ból (értsd: Dienstreglement). Jelenleg éppen azt magyarázza, hogy a matróz az istennek olyan válogatott népe, a melynek nemcsak kötelességei vannak, de sőt ellenkezőleg: jogai is.
Így például, ha a matróz az ebédnél a rendesnél véletlenül kevesebb húst kap, jogában áll az inspekcziós-tisztnél panaszt emelni. "Hanem - nem tanácsolom", - jegyzi meg szelíden.
Vagy pedig:
- Ha én téged, Picinich, hátba váglak, a restségedért - mert ti mind restek, tunyák és munkakerülők vagytok, - akkor neked jogodban áll a másnap reggel 9 órakor tartandó rapporton panaszt emelni az "első hadnagynál".** Nos, te nagyfülű, ne tátsd úgy el a szádat, mert még belerepül ez a hajó! Mihez van neked jogod?
- Panaszt emelni.
- Hát aztán mi történik?
Erre már nem tud felelni a jámbor, vagy nem merészel; azt azonban homályosan sejti, hogy az ő egyéni jogának - a panaszemelésnek - bizonyos következményei vannak, mégpedig szintén - egyéniek. A hajómester meg is magyarázza neki rögtön.
- Hát aztán az történik, hogy én úgy elhusángollak ezzel a madzaggal (négyujjnyi vastag vitorlakötélvéget tart a kezében), hogy vakaródzol utána Punta Biancától Gravosáig.
Az emígyen felvilágosított mali nagyot épülve "természetes jogainak" alapos biztosításán, visszavonulhat, hogy a hajóorr egyik zugában tovább folytathassa a más megkezdett "melldiszítést", a tätovirozást.
A nemes munkához méltó lelki nyugalommal állja ki a finom tűhegy száz meg száz szúrását, a melyekkel egyik "festő-művész" czimborája kiczirkalmazza mellére a szokásos szivet, átszúrva egy - horgonynyal.
Az érdekes munkát nagy élvezettel nézik a hajó "cibil" tagjai. A vitorlamester, a szakács és az élelmezési mester.
A vitorlamester, mint vén tengeri medve, egyszersmind kiváló időjós is. Egy alkalommal, a szélcsend második napján, kérdem tőle, hogy mit gondol, milyen időnk lesz holnap: Kapunk-e egy kis szelet?
Az időjós, műértő szemmel végignéz a szemhatáron, vállvonogatva mondja az orákulumot:
- Eh sior, se non fa vento sta notte, penso, che resterà cosi. (Ha nem támad szél az éjjel, akkor úgy gondolom, hogy így marad.)
És igaza volt.
Mellette a szakács és segédje, az úgynevezett "czukrász", érdekes társalgásba vannak merülve az élelmezési mesterrel. Az egyik olyan szakács, mint a minő mester a másik. Igaz például, hogy a szakácsunk napi étlapja nem valami túlságosan változatos, - állván az összes szakácstudománya hat tál étel elkészítésében, - hanem annál nagyobb művész azoknak változatos feltálalásában.
Mert ha a hét első felében mindennap rizslevest kaptunk burgonyával, biztosra vehetjük, hogy a hét második felében burgonyalevest kapunk rizszsel. Vagy pedig: ha hétfőn a főtt marhahús jobbfelől borsóval van garnirozva és balról tepsiben sült paradicsommal, kedden minden bizonnyal bal oldalon lesz a paradicsom és jobbfelől a borsó.
Ellenben nagyon jártas a sültek különböző elkészítésében. A minap is például az ebédnél borjubordának néztem a behozott "fasirozottat" és csak azután tudtam meg, hogy az bizony tojásban sült sonka volt. (Hogy is mondta az uzoni székely? "Úgy elnézem azt a sajtot, azt hiszem, hogy kulacs, há' pég' kinyer! Pedig a - kalapja volt.)
Nagyobb tekintély a szakácsnál az élelmezési mester. Már csak azért is, mert tudományokban és sok világrészben jártas ember. Leginkább a fizikát praktizálja, különösen pedig Archimedes tantételét, a mely szerint: a mely helyet egy bizonyos test elfoglal, ugyanazon helyet ugyanazon időben más test el nem foglalhatja. És ezen megdönthetetlen tantételhez tartva magát, úgy méri ki a legénységnek a bort, hogy mérés közben - a hüvelykujját beledugja a pohárba.
Hogy ez az egyetlen fizikai tantétel behajt neki évenként annyit, mint némely középiskolai fizikai tanárnak az összes tudománya, könnyen elgondolható, ha az ember kiszámítja, hogy két-háromszáz embernek naponként kétszer-háromszor méri ki a bort.
Innen van, hogy az élelmezési mester az eskütételnél három ujja helyett csak egyet tart fenn, még pedig - a hüvelykét. - - -
A hadi hajókon uralkodó sajátságos és a mindennapi életben sok tekintetben eltérő életmód miatt, vagy talán éppen ennek következtében, a matróz rajong a hajójáért. Szereti azt, mint huszár a lovát és kiszolgálván négy esztendei kötelezettségét, nagy része önkénytesen szolgál tovább a tengeren.
Ne feledkezzünk meg azonban két erősen vonzó körülményről, a melyeknek nagy része van abban, hogy a tengerész-katona szívvel-lélekkel vonzódik és ragaszkodik úgy a hajójához, mint a tengerhez.
Először is föllebvalóinak, t. i. a tengerész-tiszteknek szép és vonzó példája, a kik vészben és viharban, nélkülözésekben és sanyarúságokban éppen olyan híven osztoznak meg vele, mint a második vonzó momentumban, a kikötői élet gyönyörűségeiben. Sehol és semmiféle fegyvernemnél nem olyan nagy a közösség a nélkülözések, fáradalmak és szolgálati kellemetlenségek elviselésében, mint éppen a hadi tengerészetnél. A viharos időjárás okozta álmatlan éjjeleken a matróz és tiszt egyaránt kemény, nehéz és felelősségteljes munkában töltik az éjszakát. A háborgó hullámokon dióhéjként hánykódó csónakban matróz és tiszt egyformán áznak bőrig. A hetekig tartó czirkálások idejében matróz és tiszt ugyanegy konserven táplálkozik; a matróz baja a tiszt baja is, a matróz örömében osztozik a tiszt is. Az a nagy, hatalmas gépezet, a melyet hajónak neveznek, nem egyéb, mint egy nagyszámú családnak közös hajléka, a melyen egyformán és bajtársiasan osztozik minden családtag a nélkülözésben, bajban és veszélyben. De az örömökben is. És a tengerész nehéz életében ebből is - az örömből - sok van, de sohasem - elég.
*
A szerző 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Édesanyját fiatalon elvesztette. A kolozsvári unitárius gimnáziumban töltött középiskolai évei után a bécsi egyetemen tanult, ahol orvosi diplomát szerzett. 1886-ban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába állt. Csaknem két évtizedes hajó orvosi munkája alatt hét évig, mint fregatt-orvos működött, majd kereskedelmi hajókon, több alkalommal bejárta mind az öt világrészt. Utazásainak java részét vitorlás hadihajókon tette meg. Útleírásai koruk igen kedvelt olvasmányai voltak. (A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról.) Egyéb művei: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel (Szeged, 1892); A tengerészet lovagkora (1905); A Föld körül (6 kötet, Budapest, 1906-1908); A fehér ember útja (2 kötet, Budapest, 1912); Tengereken-szigeteken (1913).]
