ANNE M. LINDBERGH: Zúg a szél (3)

Fehér ember volt, trópusi sisakban. Megafont lóbált a kezében és kiáltott valamit. Egy szót sem hallottunk, a szélzúgás elnyelte a szavait. Mi is kiabáltunk és integettünk: igen, igen, szeretnénk bejutni a kikötőbe. Segíthetnének?...

A férjem kimászott a pilótaülésből a gép egyik pontonjára és odaerősítette a kötelet. Közben én szél ellen fordítottam a gépet. Az evezőcsapások közeledtek. Kötelet dobtak a csónakból felénk. Nem tudtuk elkapni, mellettünk esett le. Visszahúzták. Mégegyszer!... Most sikerült! A csónak visszafelé indult velünk, szél ellen. A négerek eveztek. Arcunkba csapott a felvert víz tajtékja. Hiába. A csónak nem mozdult a helyéről. Fogva tartott bennünket a hullámok ringó áramlása a kikötő bejáratánál, nem engedett beljebb. De legalább nem vitt tovább lefelé az ár a part mentén.

Állva tartott a kifeszült kötél, a kis csónak, a két néger ereje, akik nekifeküdtek az evezőiknek.

Csakugyan nem mozdulunk? Úgy tűnt, mintha sziklaszilárdan maradnánk egy helyen, az egyik oldalon a szél rángatott, a másikon a csónak kötele próbált elhúzni. Körülnéztem, megfigyeltem néhány pontot s úgy próbáltam megállapítani, változik-e a helyünk? Egy csipkézett szélű sziklát figyeltem, közeledik-e a felvert tajték fehér vonala felé. Aztán a félholdalakú kikötő másik szarvát néztem. Észrevettem, hogy egyre távolabb emelkedik ki a tengerből. A sziklaszirt lassan eltűnt mögöttünk. Mégis haladunk!

Mikor végre beértünk az öbölbe, könnyebben ment minden. Az örvényes víz elsimult. A gép nem zökkent már egyik oldaláról a másikra, egyenletesen, simán nyomult előre, az evezők ütemére. Ilyenkor a víz fodrozva csapott át a pontonok fölött. A sziklák hullámverése mögöttünk maradt. Egyszerre nagyon meleg lett és nagy csönd ereszkedett ránk. Csak a szélzúgás hangzott még mindig a fülünk mellett, tompán, üresen, távolról, mint amikor tengeri kagylóba hallgatózunk. Kivetettük kis horgonyunkat. A kötél gyűrűkben szaladt le utána. Elnyelte a víz. Elég . . . igen... most megakadt a fenéken. A kötél, már nem feszült, a vizén ringott. Kikötöttünk.

Egy óceáni repülőállomás

A csónak közelebb oldalgott, szél alól. Könnyedén emelgette evezőjét a két néger fiú. Arcukon gyöngyözött és feketén fénylett a veríték. Rongyos ingük lucskos foszlányokban lógott izzadt hátukon. Jólelkűen és bambán nézték a gépet; evezőjük most apró buborékokat vetett a fodrozódó vizén.

A fehér ember ismét felállt. Támolyogva fordult meg, hogy belekapaszkodjék a csónak orrába. Beszélni akart velünk. Arca sárgásfehér volt, nagyon halvány és húsos. Verejtékezett zöld ellenzős sisakja alatt. Ócska, barna szvettert viselt és nagy izzadtságfolt látszott a hóna alatt. Bő, gyűrött nadrágját rövidre húzott szíj tartotta kövér gyomrán.

– Monsieur – üdvözölt sápadt mosollyal. Persze, franciául beszél... tolmácsolnom kell...

– Jó helyen lesz itt a gépük? Jól van lehorgonyozva? Ki akarunk szállni? Ha igen, hol a poggyászunk? A fiúk majd átveszik. (A fiúk bambán nézték a gépet és változatlanul mosolyogtak, evezőjüket könnyedén tartva a víz színén. A buborékok felénk közeledtek.)

– Nem, köszönjük, – feleltük. Az öböl nagyon keskeny, nem hagyhatjuk így a gépet éjszakára egyetlen kis horgonnyal. Ha a szél megváltozik, a gépet továbbviszi a víz, neki a szikláknak. Három oldalról kell megerősíteni, hogy szilárdan maradjon egy helyben.

– Eh bien ... – mondta, hogy ő majd megnézi, akad-e valahol még egy horgony. – Madame, – tette hozzá – meg fogja bocsátani, hogy ilyen ruhában fogadom, de nem tudtam felöltözni, nagy lázam van, most keltem fel az ágyból.

Ránéztem sárga, beesett arcára, amelyet a zöld sisak árnyéka takart. Csakugyan nagyon sápadt volt, pedig barnára sütötte bőrét a nap. Petyhüdt ráncokat láttam a szeme alatt. Beteg volt, az bizonyos.

– Igazán sajnálom – mondtam ijedten. – Talán nem is lett volna szabad felkelnie.

Furcsa fintort vágott.

– Mais non, Madame, bizony nem, mert nagyon erős lázam van és éppen csak hogy mozdulni tudok. De nem baj, azért még elintézünk mindent, azután majd lefekszem megint.

Persze, láz. Afrikai part, – sárgalázas, maláriás vidék. Tudtam, hogy sok trópusi betegség van. Vajjon melyikben szenved szegény? Jobb, ha nem sokat kérdezősködöm, csak jussunk végre partra.

Hatalmas, rozsdás horgonyt cipeltek hozzánk. Megfelelőnek találtuk. Két horgonnyal erősítettük a fenékhez a gépet és egy sziklához is odakötözzük. Három oldalról tartotta erősen a kötél és nem tehetett vele a szél semmit.

Most aztán kimegyünk a partra. Nem, nem, köszöntük, a poggyászunk egyelőre csak maradjon itt. Becsukjuk a feljárót és leereszkedtünk a pontonokra. A pirosra festett szárny máris úgy átmelegedett a napsütésben, hogy égetett, amikor hozzáértem. Beléptünk a csónakba. Nyikorgott és megingott, aztán lassan megfordult a szélben és a part felé indult.

Vakítóan szikrázott a fehér cementgát a napfényben. De a vízre éppen ott vetett árnyékot, ahol a csónakunk haladt. Az árnyék végén, a parton, két alak állt. Egy magas férfi és egy leány. Szemem fölé emeltem a tenyeremet. Mind a ketten nagyon fiatalok voltak. Napsisak védte a fejüket. A férfit egy pillanatig négernek láttam. De nagyon fiatal vonásai voltak, nem olyan széles, vastag képe, mint a csónakban evező néger legényeknek. Bőre azonban nagyon sötét volt, majdnem kékes árnyalatú. És olyan hihetetlenül magasnak és soványnak tűnt jól vasalt sötét ruhájában, hogy szinte úgy látszott, nincs is a ruhában senki.

A leány is nagyon sovány volt. A nehéz, ormótlan napsisak úgy nyomta le a fejét, mintha koppantót tettek volna egy vékony kis gyertyára. Alighanem férfisisakot viselt; szinte elveszett alatta édes, halavány, beesett kis arcocskája. Könnyű, áttetsző, mintás nyári ruháját csupasz lábszárához csapkodta a szél. Vékony, csöpp lába szürkének tűnt a portól, nyitott szandáljában.

Odajöttek, amikor a csónak csikorogva partot ért.

– Monsieur Li-ind-bergh... Isten... hoz-ta. (Angolul is beszélt.) Én vagyok itt igazgató a francia vállalatnak. Ez itt én feleségem.

A vékony kis teremtés félénken és szerényen mosolygott nagy sisakjával leborítva. Most láttam, hogy nagyon csinos. Göndörfekete haja volt és mély, nagy, sötét szeme. Talán mulatt, – gondoltam.

A férfi tovább beszélt: – Ha mi tehetnénk valamit önökért, nagyon lennénk boldog... Franciaországból kaptam a táviratot...Tessék...

Meghajolt és keskeny, barna kezével a nyitott hangár sötét belseje felé mutatott, hogy a rendelkezésünkre áll.

– Nagyon köszönjük – felelte a férjem. – Egy éjszakára mindenesetre itt szeretnénk maradni. A szerelő már segítségünkre is volt.

Körültekintett, – de a lyukasszvetteres francia már eltűnt. A hangár árnyékában keresett menedéket a nap elől. Persze, a láz, – gondoltam.

– Egyelőre sikerült jól lehorgonyozni a gépet – folytatta a férjem. – De a kikötő egészen nyitott a tenger felől. Nem szoktak itt ebben az évszakban váratlan viharok kitörni?

A sötétbőrű, sovány ember előrehajolt figyelve, szinte hegyezte a fülét minden szóra, de látszott, hogy nem érti a kérdést. A férjem más kérdéssel próbált tájékozódni:

– Hol szoktak állni a francia gépek? Talán kiemelik a daruval a vízből (nagy daru állt a gát végén) és beviszik a hangárba?

Az igazgató még jobban előrehajolt, még szolgálatkészebben nézett ránk, de még kínosabb zavarban is. Úgy tett, mintha lélegzetfojtva figyelt volna valami elmosódott kis neszt, nagy távolságból. Felemelte kezét és idegesen köhécselt.

Felém fordította keskeny arcát.

– Beszélni franciául, Madame? Je ne comprends pas.

– A férjem azt mondja, – fogtam buzgón a tolmácsoláshoz – hogy nem lehetne-e kiemelni a vízből a gépet és bevontatni a hangárba?

Most mind a ketten a nagy fekete csigára néztünk, amely a fejünk felett himbálózott.

– Mais oui, hogyne, hogyne, Madame – mondta az igazgató.

– Kérdezd meg, – mondta a férjem – van-e elég erős láncuk?

– Igen, de nem tudom franciául, mi az... Monsieur... van-e ... izé ...

– Parancsol? – kérdezte zavarodottan.

Mind a ketten jelbeszéddel próbáltuk kifejezni, mit akarunk. A gépre mutattunk. Aztán jelképesen felemeltük, jelképes vaskapcsokkal megerősítve. – Vous comprenez, Monsieur? Érti már, igazgató úr?

– Ah... les manilles. (Megértette, mosolygott. Nagyon igyekezett segíteni.) Majd megnézzük... a hangárban.

Újra a nagy, nyitott hangárra mutatott. Megindultunk a parton; a cipőnk meg-megcsúszott a guruló kavicsokon.

A cementkifutó, amit a hangár ajtajától a gátig szállítóhelynek készítettek a gépek számára, átforrósodott az égető napban, mint a kemence. Sima, fehér felületét vöröses homok és szélfútta kavics fedte. A daru cementbe építve állt három lábon hosszú karjával. Szabadon függött fölöttünk a nagy horog. Kötél lógott róla lustán a vízbe s a cement repedéseiben apró növények bújtak meg.

Tenyeremmel beárnyékoltam a szememet és hátrasimítottam a hajamat, amit előrecsapott a szól. Égető volt a fejem teteje, alig tudtam hozzányúlni. Siettünk a hangár árnyékába. Végre kiértünk a szélből. A csönd hirtelen lepett meg; mintha nemcsak a szelet zártuk volna ki. Különös, anyagszerű csönd volt itt, mint ahogyan anyagszerű volt a zöld, hűvös árnyék is a trópusi napsütés után. Nagyot lélegzettünk és körülnéztünk.

Első pillantásra szinte ismerősnek tűnt a hangár, hiszen mindenütt egyforma volt. Szakasztott olyan zegzugosan futottak a gerendák a fejünk felett, mint máshol, bordás falak vettek körül, itt-ott vasrudakkal, – a modern repülőállomások biztonságát és békéjét éreztük. De aztán észrevettük, hogy valami mégsincs rendben. Valami hiányzott. Minek ez a modern építkezés? Minek a felszerelés, mire várnak a sarokban a gépek? Egyetlen repülőgép sem vesztegelt a cementpadlón, egyetlen szerelő sem állt a létrákon, hogy kalapáccsal a kezében munkához fogjon. Egyetlen szerszám, egyetlen kerék sem mozdult. Nem hangár volt ez, hanem óriási, üres hombár.

Egyik sarkában, faemelvényen ócska motorcsónak pihent, – talán ezen siettek valaha a vizen érkező gépek elé. Hátul, a homályban, ponyvával félig letakarva kis traktort láttam. Rozsdás kábelkötegek feküdtek halomban, üres olajkannák, néhány hordó...

A kövér, sápadt francia az egyik üres hordón könyökölt, amikor beléptünk. Felállt, közeledett, két kezét a csípőjére tette és kérdőn nézett ránk.

– Monsieur, – kezdtem – mi keresünk... izé...

Jelekkel próbáltam magam megértetni. A francia felemelte a szemöldökét, töprengve csücsörítette össze az ajkát. Jó, majd megnézi. ..

Hátrament, a hangár belső részébe. Felemelte a padlón rozsdásodó vékony láncokat és visszaejtette... halk csilingeléssel estek karikába a láncszemek. Kiment egy hátsó ajtón. Visszajött. Kiment. Bejött. Kiment. Vártunk az árnyékban, hallgattuk, hogyan dudál kint a szél, halkan és állhatatosan, mint amilyen halk és állhatatos volt a hullámok távoli morajlása. Vártunk, néztük a nyitott ajtón át a kavicsot és homokot, amint a szél fújta, egyre fújta s görgette a cementkifutón. Aztán elfordítottuk szemünket a cementgát vakító fehérségétől, a napfényben szikrázó víztől, a vízben hintázó gépmadártól és ismét a hangár belsejét figyeltük: a traktort, amely mozdulatlanul pihent a homályos sarokban, a taligákat, amelyek vártak, vártak. Az igazgató fiatal felesége tovább lökött a lábával egy kavicsot az ajtónál, ahol éles háromszögben kezdődött az árnyék. Észrevette a pillantásunkat, kicsit félszegen mosolygott...

Végre jött már a szerelő, nagyokat fújva sietségében. Hozott valami láncot, de nagyon rövidet. Nem volt elég, nem bírhatta el a repülőgépet. Nincs más? Sehol sincs más? Felvonta a vállát és körülnézett az üres hangárban. – Il n'y en a pas, – mondta lehangoltan és a csupasz falra meredt. – Talán benn a városban .. Odafordultunk a magas, vékony igazgatóhoz.

– Certainement, Madame, persze, persze, Praiában bizonyosan kapunk. Ott van gépműhely... majd üzenünk, hogy küldjenek... izé ...

Hirtelen abbahagyta a mondatot, halkan kérdezett valamit a feleségétől. A fiatalasszony egykedvű kis arca felélénkült. Figyelt... mind elhallgattunk és figyeltünk. De csak a szél zúg, – gondoltam – a szél zúg állandóan és a parti hullám dobálja ki állandóan az apró kavicsokat a partra. De valami más hang is vegyül bele, mélyebb, keményebb... egy autó motorja berreg. Kimentünk a hangárból és feltekintettünk a kopár hegyoldalra, amelyen poros, keskeny út kanyargott három-négy kis sárkunyhó mellett fölfelé. Néhány csirke szaladt szét a kanyarulat előtt. Két néger asszony bukkant elő... de kocsit nem láttunk. A kunyhók teteje fölött azonban por kavargott.

– Nézd... autó jön!

Már meg is jelent. A kanyarodónál nagyokat zökkent a göröngyös úton. Szétrohantak előle a csirkék, felhőben szállt mögötte a por. Éles csikorgással megállt a homokos gát előtt, a hegy lábánál. A szél felénk sodorta a kavargó port. Lehajoltunk, hogy ne érjen annyira és két kézzel eltakartuk arcunkat.

Amikor újra feltekinthettünk, a kocsi állt. A vastag porréteg alatt is látszott, hogy frissen lakkozott, szép új gép. Hivatalos jelvény díszelgett a hűtőn és elegáns sofőr ült a kormánynál. A hátsó ülésből egy portugál katonatiszt kapaszkodott ki. Leverte egyenruhájáról a port. A kormányzó küldte Praiából a mi fogadásunkra. Elénk jött, összeütötte a sarkát, meghajolt. Kezet fogott a férjemmel, velem, az igazgatóval és a feleségével. A kövér szerelő megint eltűnt. Vajjon lefeküdt végre?

A tiszt előbb az igazgatónak mondott valamit portugálul. Mi csak álltunk és vártunk a növekvő és sűrűsödő porban. Az igazgató végre rám nézett és izgatottan köhögött.

– Madame, a kormányzó úr üdvözletét küldi...

Férjemhez fordultam és papagáj módra ismételtem mindazt, amit hallottam: A kormányzó úr üdvözletét küldi. Reméli, hogy láthat bennünket Praiában. Felajánlja vendégszeretetét. Szeretné tudni, mit segíthetne nekünk? Azonkívül kérik az útlevelünket és egyéb iratainkat.

– Nagyon köszönöm, – felelte mosolyogva a férjem. – Mondd meg, hogy örülni fogok, ha találkozhatom a kormányzó úrral. Amikor neki alkalmas, meglátogatjuk, azonkívül szeretném, ha mielőbb kaphatnék elég erős láncot. Talán a kocsin mindjárt át mehetnénk a városba?

Charles mondatait lefordítottam franciára, az igazgató pedig lefordította franciából portugál nyelvre.

– ... és valami lánc kellene, hogy kiemelhessék a gépet a vízből.

– Ah, persze, persze! Tessék csak, jöjjenek velem mindjárt, a kocsin – integetett az alacsony portugál tiszt készségesen. A nyitott kocsi hátsó ülésére mutatott. Hogyne, csak jöjjünk. Az igazgató is eljön velünk, ő lesz a tolmács.

Férjem még egyszer hátrapillantott a nyílt, védtelen kis öbölre, a gépmadárra, amely könnyedén himbálózott fényes szárnyaival a vizén.

– Rendben van minden, ha ilyen marad a szél – mondta nekem. – De ha vihar jön...

Feltekintett az égre.

– Kérdezd meg, szokott-e vihar jönni ilyenkor.

– Monsieur, szoktak ilyenkor vihart kapni a tenger felől? – kérdeztem.

—Vihart? – bámult rám az igazgató szinte meghökkenve. – Ó nem, jamais, jamais, soha, Madame!

Forrás: Anne M. Lindbergh: Zúg a szél. Révai, Budapest, 1934. Ford.Kosáryné Réz Lola. Műegyetemi Sportrepülő Egyesület

ANNE M. LINDBERGH: Zúg a szél (2)

A repülőgép, mellyel a házaspár utazott

...Hosszú ugrás volt. Ezerhatszáz mérföld leszállás nélkül, a Cap Verde-szigetektől Dél-Amerika partjáig. Erről a szökkenésről tudtuk, hogy tizenkét óráig tart az óceán fölött és nemcsak más földrészre: más égöv alá is juttat bennünket. Amerikába jutunk... de mikor? Talán már holnapután ott leszünk, – gondoltam eltöprengve. Vajjon merre járunk egy hét múlva? Letekintettem a vakítóan napfényes tenger számtalan apró fehér fodrára. Valahol Dél-Amerika partvidékén repülünk talán, a rendszeres légi járatok útján, ismerős tájak fölött? Paramaribo-Georgetown, Trinidad... jól ismert nevek, jól ismert helyek, hazafelé vezető, jólismert út...
Szinte hihetetlennek tűnt. Pedig aznap talán még a csoda sem lepett volna meg. Legalábbis úgy éreztem, hogy semmin sem tudnék csodálkozni, amint fent ültem magasan, az ég peremén, hátunk mögött a segítő széllel; a láthatár tiszta volt és távoli, – ragyogóan tiszta. A hatalmas kék égboltozat szinte fehéren izzott a napfényben. Hátunk mögött a nyári út diadalmas, óriási ugrásai, előttünk a végtelen, szabad ég... mi állíthatna meg minket? Tegnap Európát repültük át, ma Afrikát érintettük, holnap Amerikában leszünk...
Egyetlen ugrással a Cap Verde-szigeteket is magunk mögött hagyjuk. Kopasz, barna, elszórt morzsák a tengerben, ezek a szigetek az afrikai kontinens töredék darabjai. Kétszáz mérfölddel közelebb vannak Dél-Amerikához, mint a kontinens legnyugatibb pontja. Dakarból, Afrika széléről több mint ezernyolcszáz mérföld a távolság Natalig, Dél-Amerika sarkáig. De Santiagótól, a Cap Verde-csoport kis szigetétől csak ezerhatszáz mérföldnyire van Natal repülőtere. Ez a kétszáz mérföld különbség biztosította nekünk azt, hogy elegendő benzintartalékunk lesz, nem szorulunk rá az üzemanyagunk utolsó csöppjére, tetszés szerinti sebességgel repülhetünk, nem kell csökkentenünk a gép erejét, attól tartva, hogy idő előtt elfogy a benzinünk. E kétszáz mérföld jóvoltából világos nappal repülhettük át az óceánt, nem kellett sötétben tévelyegnünk. Egyszóval, ezerhatszáz mérföld mindenképpen kényelmesebb és könnyebb út, mint kétszázzal több.
Ezért határoztuk el, még a nyáron, amikor férjem alaposan áttanulmányozta az óceáni térképet, méricskélte a távolságokat, sorra vette a kikötőket, – hogy a Cap Verde-szigetcsoport egyik alkalmas helyéről indulunk el Amerikába. A térkép nem jelzett belső kikötőt sehol, arra számítottunk, hogy Portó Praia öble meglehetősen védve van. Nagyon megnyugtató volt az is, hogy a térkép szerint a francia repülőgéptársaság állomást rendezett be Portó Praiában. Megrendeltük a benzint, megrajzoltuk az útitervet, összeegyeztettük rádiótáblázatunkat a délamerikai állomások szolgálatával. Most már csak az volt hátra, hogy szépen leszálljunk Portó Praia öblének vizére, felrakjuk a szükséges benzint és olajat s aztán, ha a szél kedvező marad...


Le tudunk-e szállni?

A férjem figyelmeztetésül meghimbálta a gépet, aztán hátranyújtott egy feljegyzést, hogy rádión továbbítsam:

Helyzet: 13:00GMT

17°       40'N

20°       40' W

Boavista a láthatáron.

Praia a térképen

Leszállunk Portó Praiában körülbelül 15: 00.
...Lám, csakugyan, ott vannak a Cap Verde szigetek: elmosódó szürke halmocskák a láthatár szélén.
Még fél óra tehát. Most éppen dél. Persze, kedvező a szelünk...
A szigetek az előbb éppen olyanok voltak, mint minden szigetcsoport, messziről. Felhős-ködös, halványszürke foltok; mintha az óceán vize néhol összesűrűsödött volna, – mintha csak egy-egy magas hullám mozdulatlanul maradt volna, de bizonyára azonnal visszasüllyed a tenger síkjára... Azután lassan egyre határozottabb alakot öltöttek a szürke foltocskák. A hullámtarajnak látszó vonal megélesedett és tagolódott. Ugyanekkor egyre sötétebb szürkén vált el az óceántól; áttetsző, levegős halaványsága eltűnt.
Közelebbről már azt is láttuk, hogy nem egyforma nagyságú és nem egyformán kerek sziklatömbök állnak ki a vízből. Könnyű felhő libegett a szigetek fölött. Mostanáig eltakarta előlünk a magas, vulkanikus hegy ormokat. A szigetek partja nem csúszott le simán a vízhez. Egyre szaggatottabbnak, szinte rojtosszélűnek tűnt. Szikladarab, letöredezett kőtörmelék hevert a parton, – a víz és a kő között dúló örök küzdelem jele. Helyenkint gőgösen áll még egy-egy kőszirt a hullámok között, még mindig védelmezi magát, pedig fehér tajtékos hullámok csapkodják szakadatlanul. Amott már a tenger győzött: jó darabot leharapott és a sziget földjét engedelmesre késztette. Ahol föld volt, most könnyű ívű öböl sekély vize csillog békésen.
Egész Santiago ilyen volt felülről. Mintha valaha szabályosan kerek lett volna a sziget, de a tenger időközben nagy darabokat harapott volna ki belőle. A sziget belseje nap égette, megvénült, száraz, barna kő, repedések barázdálják, a tropikus esőzések nyomai. A völgyekben zölden bújik meg egy-egy kis facsoport.
Más ez, mint Afrika sivatagos partja, amelyet nemrég láttunk, – gondoltam a fákkal benőtt szakadékok és a völgyek mélyén megművelt földcsíkok felett. De nem hasonlít Dél-Amerika dzsungeljeihez sem, amelyeket majd ezután látunk meg. Nem emlékszem, hogy ilyen vidéket valaha is láttam volna. Mihez is hasonlítanak ezek a szigetek? Töprengve igyekeztem hasonlatot találni. De hiába. Egyszerűen csak szigetek, az Atlanti-óceán vizében, – nyugodtam bele – elszórt, magányos szigetek. Ugrókőül szolgálnak nekünk.
Igen, itt vagyunk... Innen indulunk majd hazafelé. Nem kerestük-e ki a térkép tisztán rajzolt vonalai között éppen ezt a helyet? Nem tettük-e az ujjunkat éppen erre az öbölre, amely most alattunk ragyog? Úgy tekintettünk le a térképre, mint most, félistenek módjára, az alattunk elterülő apró világra. Lám, – mondtuk a térkép előtt – itt fogunk leszállni, benzint és olajat veszünk fel és egyenesen átvágunk Dél-Amerikába.
Itt repültünk most, figyeltük a töredezett, szaggatott partot, az óceán apró, apró fodrait a mélyben, a játékhajócskákat, amint a víz fodrain bukdácsoltak, a csöppnyi sárga és rózsaszínű játékházacskákat, amelyek, mint színes kavicssor, szegélyezték Portó Praia félholdalakú kikötőjét. Valamelyik rózsaszín kis kövecske mélyén van a mi benzinünk. Itt fogunk leszállni.
Óvatos keringéssel ereszkedtünk lejjebb az olimpusi magasságból. A motor könnyebben kezdett lélegzeni, a levegő sípolt a vezetékeken. Most már láttam, hogy Praia nagy város. Utak vezettek lefelé, a vízhez, de a tömött házcsoport hátrább állt, egy domb mögött, a vizen túl. Felismertem a főteret, gondosan ültetett zöld fák négyszögében. Az öböl elég nagy volt, de nem olyan védett, mint gondoltuk. Hatalmas hullámok csapkodták a partot. Azok az apró kis fehér tajtékok, amelyek olyan játékosak voltak felülről tekintve, óriási, mennydörgő, tarajos hullámoknak bizonyultak. Most már érthető volt, hogy a hajók miért táncoltak az öbölben.
Persze, persze, – gondoltam – erős a szél odalenn. De mellettünk sem volt nyugodt a levegő. A gép csökönyösködött, amint a völgy fölé értünk, meg-megtorpant, mint valami ijedős ló. Megkerültük a várost, ismét a tengerre jutottunk. Nagyon keservesen bukdácsoltunk. Lehet, hogy az előbb tévedtem. Talán mégsem vagyunk győzedelmes félistenek, olimpusi hősök... nem lovagolhatjuk meg a szelet tetszésünk szerint. Inkább azt mondhatnám, hogy lehullott falevél a gépünk, amelyet ide-oda dobál a szélroham a levegő óriási, nyugtalan óceánjában.
Vagy talán megint tévedtem? Nem, nem falevél a gépünk, hanem ideges, élő állat; önálló akarata van. Egyszer körbe szeretne rohanni, mint a vad csikó, ha gyengén tartják a zabláját, aztán egyszerre megcsökönyösödik és a világért sem akar megfordulni, hanem addig toporzékol és hátrál, ameddig csak lehet. Körül keringtük Portó Praia kikötőjét újra meg újra, elóvakodtunk a vad levegőáramok közeléből és ha kedvező, enyhébb áramlatot találtunk, lejjebb ereszkedtünk. Figyeltük a sziklás part félhold alakú ívét s aztán lassú hátrálással újra kirepültünk a szabad tenger fölé. Figyeltük a hosszú hullámokat, amint árnyékszerűen vágtatták végig a vizet, – sötét, fenyegető árnyékok voltak. (A parton eltűntek a fehér tajték kavargásában.) És újra jöttek, egyre jöttek az árnyékok, az egyenes, felmagasodó vonalak. Jöttek, sötétedtek, felmagasodtak, eltűntek és mögöttük a nyílt tenger felől új sor rohant.
Itt nem tudunk leszállni, legalábbis ma nem, amíg ez a szél... talán, ha csendesebb napunk lenne... Férjem gázt adott a motornak. Harsogva iramodott neki a gép; tovább szálltunk a part mentén. Talán találunk jobb kikötőt, védettebbet...
Egy-két perc múlva kis nyílást vettünk észre a sziklás part vonalán. Apró házcsoport bújt meg benne. Cementszínű védőgát, hangár, néhány ház és fészer, két rádiótorony... a francia repülőgépállomás! A keskeny víznyelv, ami a sziklák közé nyomult, nem látszott elég szélesnek, hogy leszálljunk a tükrére, de reméltük, hogy nem háborgatja a szél. Odakint leszállhatunk, éjszakára pedig bevihetjük a gépet. Megnyugtató látvány volt a modern hangárépület széles teteje és nagy nyitott ajtaja, a cementgát, széles hullámtörővel a végén, a tiszta fehérre meszelt házcsoport és a két rádiótorony. Itthon vagyunk! Ez a hely a repülők otthona. Itt megtalálunk mindent, ami kell, segítséget, kényelmet. Csak végre leszállhatnánk!
Vajjon hol szállhatnak le a francia gépek? Kikötőt nem láttunk az állomás közelében. Csak nem a nyílt vízre ereszkednek le? Ilyen tarajos hullámok közé? Máskor talán könnyebb leszállni. Ma a szól még a védett parton is ijesztően felkavarta a tengert. Lehet, hogy csöndesebb napon könnyen és biztonságosan lehet leszállni, a magas partok védelme alatt.
Úgy láttam, mi is a part védelmét keressük. Legalább is kerestük. Felkapaszkodtunk a sziklaormok fölé, nagy körben elrepültünk a hangár fölött, a rádiótornyokon túl és lecsaptunk, – alattunk vonaglott és himbálózott a gödrös, árkos víztömeg. Aztán visszatértünk a part fölé, hogy nyugodtabb helyet keressünk...
Így tettünk újra meg újra. Körüljártuk a telepet, újra körüljártuk... Felemelkedtünk magasan a sziklaormok fölé, nagyot zökkentünk, amikor átszálltunk a völgy fölött, – itt állandóan kavargott a levegő – és lecsaptunk a vízre, hogy a szél hatását minden irányból kipróbáljuk. Aztán a hosszadalmas erőpróba következett: alacsonyan repülni, majdnem a víz színén, alkalomra lesve, szinte alig-alig lógva a levegőben, majdnem a hullámokon. Olyan ez a repülés, mintha az ember hosszan, nagyon hosszan visszatartaná a lélekzetét. Végigseperjük a partot, minden kikötő előtt megtorpanunk, kacérkodunk valamennyivel: – Téged választalak... mindjárt... mindjárt... mindjárt... téged... de nem...várj ...várj... várj... nem, mégsem hozzád megyek...
Aztán felbőg a gép megint, magasabbra kapaszkodik a hegyek fölé és lejjebb zuhan a vízre más helyen... talán... talán.... talán most... nem... most sem...
Istenem, milyen óriási hullámok! – gondoltam, amint elsuhantunk a tajtékos vízhegyek fölött. Ijesztőbb volt a tenger, mint Madeiránál, pedig ott nem tudtunk leszállni, tovább kellett mennünk Las Palmasba. Talán most is el kell mennünk máshová? Vissza, Afrikába? De Madeirában ha le is szálltunk volna, nem találtunk volna védelmet a part mellett. Itt mégis jobb. Csak a leszállás nehéz. Ha egyszer sikerül... Az öböl, a gát, a hangár... Ó, csak leszállhassunk, akkor jó lesz minden.
Most talán... Majdnem... majdnem... majdnem. A repülőtér minden másodpercben lejjebb süllyedt a hullámhegyek közé. Nem... a motor hosszú lélegzete újra felerősödött, haragos bőgéssel rugaszkodott feljebb. Fel, fel a sziklák fölé, a levegőbe, ez az ő eleme... itt király, itt félisten, itt nem kell türelmet kérnie senkitől és semmitől... itt lenéz mindenre... De aztán újra lejjebb ereszkedik a vízhez...

Tengeri sziklák a parton

Most már egészen bizonyos, hogy le fogunk szállni, – mondtam magamban és lesiklás közben visszafojtottam a lélegzetemet. Igen, meg is érintettük a vizet... De most újra felugrottunk. Zsuppsz... Oldalt kapott egy hullám. Fel, fel a magasba megint... micsoda zökkenés! A gép szíve riadtan ver. Vártam a második ütést. Zsuppsz... újra. Zsuppsz...zsuppsz... zsuppsz... zsuppsz... sohasem lesz vége? Igen, lenn vagyunk. Leszálltunk. De micsoda vízre! Nem szakította le a pontonjainkat a hullám? Az a fontos, hogy ideértünk ... és most...
Megfordultunk a kikötő felé. Mögöttünk volt, mert a gép meglehetősen magasan a part mentén ért vizet. Néhány másodperccel előbb állandóan változott körülöttünk a világ, most egyszerre megállott minden. Nem láttunk tucatnyi öblöcskét és földnyelvet, nem láttuk szédítő összevisszaságban a völgyet, a sziklaormokat, a tengert. Nem, csak egy kis helyet magunk körül. Most már ide vagyunk zárva, erre a kis helyre. A földhöz vagyunk szögezve. Ez a kis öböl alig egy perccel előbb még csak egy volt a sok közül, amelyek közt választhattunk. Most a többi mind eltűnt. Csak ez az egy maradt, ez az egy lett a miénk. Ez a mi világunk, ez az öböl, partjaival, hullámaival, a hatalmas sziklaszirttel, amely a kikötő bejáratát őrzi. Oltalmára bíztuk magunkat, itt kell maradnunk.
Nem vesztegeltünk egy helyen, de mozgásunk már nem volt szabad, mint a repülés. Kötött időben, kötött helyen kellett maradnunk. A gép egyhangúan zümmögött, mindig  egyformán, a szél mindig ugyanabban az irányban zúgott el a fülünk mellett. A hullámok nekiütődtek a partnak, széthulltak, visszaestek. A gép a víz mozgásával együtt emelkedett és süllyedt, ahogy a nagy hullámok parancsolták. Lassan vetődtünk egyre közelebb a parthoz.
A gép pöfögött. Megfordult. Most a kikötő felé néztünk. Megtört az egyhangú ütem. Megrázkódott a légi paripa, imbolyogva nekiment a hullámoknak. Először az egyik szárnya hajlott lejjebb, aztán a másik, majdnem belemerülve a vízbe. Ügyetlenül nehézkesen vergődött a part felé. És a szél... a szél most oldalszél lett, befütyült a réseken és a maga útján terelt bennünket a kikötő előtt sötétlő sziklazátonyok felé.
Nem, így nem jutunk be a védett vízre. Láttam, hogy nem lesz belőle semmi. Megint megfordultunk s a part mentén haladtunk kissé tovább. Hátráltunk. Aztán újra megkíséreltük.
Közben a kis telep felé pillantottam. Bizony csak egy-két ház állt ott és néhány kunyhó. De a hangár, a cementgát és a rádiótorony megvigasztalt.
Kis evezősbárka indult el a partról. Két néger húzta az evezőket, egy harmadik férfi pedig a bárka közepén állt.

(Folytatjuk)

ANNE M. LINDBERGH: Zúg a szél (1)

A bevezetőt maga Charles A. Lindbergh írta... Amiből kitetszik, mit is tartalmaz ez az izgalmas útikönyv, amelyet a budapesti Révai adott ki 1934-ben, Kosáryné Réz Lola fordításában, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület jóvoltából.

„Feleségem könyve egy megfigyelőutunkról szól. Az Atlanti-óceánt repültük át 1933-ban. Pontos és hű képe mindennek, ami történt, míg Afrikából átjutottunk Dél-Amerikába. Feladatunk az volt, hogy tanulmányozzuk a légiutakat Európa és Amerika közt. Abban az időben kezdtek véglegesen kialakulni a légi országutak. A szárazföldi országokat átrepülték már, az egyes földrészeket is összekötötték egymással. Most már csak az óceánokat kellett behálózni. A nagy vízi távolságok voltak a légi világkereskedelem utolsó jelentősebb nehézségei.

Az Atlanti-óceán északi részének átrepülése a légi kereskedelem legfontosabb és legnehezebb feladata. Nemcsak a nagy távolság: a légköri és éghajlati viszonyok is sok nehézséget állítanak a repülő elé. Ahol a távolság kisebb, ott az éghajlat nagyon hideg – fenn északon. Délen viszont, ahol enyhébb a levegő, óriási távolságokkal kell számolni. Három természetes légiút vezet át az óceán északi részén. Az elsőt Grönlandi-útnak nevezhetjük, ez északon van, a másodikat, a délit Azori-útnak és a harmadikat, a középsőt Nagykörútnak. Mind a hármat meg akartuk ismerni.

Júliusban indultunk el New Yorkból és miután a Nagykörúton át Newfoundlandba értünk, Labrador partjai fölött északnak fordultunk. Átvágtunk Európába, az északi úton Koppenhágában értünk partot. A következő heteket Európában töltöttük, Norvégiában, Skóciában, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában.

Az Azori-szigetekre túlságosan későn értünk; az akkori lehetőségek mellett nem repülhettünk már Újfoundlandba vagy a Bermudákra. Túl nagy kockázatot kellett volna vállalnunk. Néhány napig a szigeteken maradtunk, Afrikába mentünk és a könnyebb utat választottuk, azt, amely az Egyenlítőn át visz Dél-Amerika felé. A könyv ezt az utunkat írja le, Afrikától Dél-Amerikáig. Benne vannak az emberek, akikkel találkoztunk, a nehézségek és problémák, amikkel szemben találtuk magunkat, mikor minden előkészület nélkül hosszú tengeri útra vállalkoztunk olyan géppel, mely eredetileg szárazföldi repülésre készült.

Gépünk, a Tingmissartoq (az eszkimók kiáltanak így, ha repülőgépet látnak s azt jelenti; „ami úgy repül, mint a nagy madár”) 1929-ben épült szárazföldi tanulmányutakra. 1930-ban elérte a transzkontinentális csúcsidőt Kalifornia és New York között. 1931-ben kerekek helyett pontonokat szereltek reá egy sarkvidéki út alkalmából. Két évvel később erősebb motort kapott; így indultunk el vele óceáni utazásunkra.

Fontos volt, hogy lehetőleg magunk szolgálhassuk ki magunkat. 1933-ban még nem igen volt repülőtelep azon a vidéken, ahol le akartunk szállni. Örülhettünk, ha leszállásnál jó horgonyzóhelyet és kedvezően elhelyezett bóját találhattunk valahol. Nem ragaszkodtunk menetrendszerűen megállapított útitervhez. Hogy mennyi időt töltünk itt vagy ott, attól függött, milyen körülményeket találtunk. Gyakran megtörtént, hogy még előzetes értesítést sem kértünk és kaptunk a leszállási viszonyokról. Ha rossz helyre kerültünk, mint például Madeirában, másfelé folytattuk az utat. Elinduláskor mindig legalább kétféle lehetőségre számítottunk.

Természetes, hogy ilyenformán különleges mentőfélszerelésre és sokkal több üzemanyagra volt szükségünk. Gépünk többnyire túl volt terhelve. Biztonságunk nem az előzetes tervek pontos kivitelezésén alapult, hanem inkább a lehetőségek állandó kihasználásán, a körülményekhez való gyors alkalmazkodáson, az állandóan változó tényezők egyensúlyozásán. Néha sietve kellett indulnunk, mint Angmagssalikban, a jéghegyek közül, máskor lassan készültünk hozzá és késlekednünk is kellett, mint mikor az óceánt átrepültük Brazília felé. Külön rakomány benzint és minden eshetőségre való felszerelést vittünk magunkkal mindig.

Két teljes, egymástól függetlenül működő rádiónk volt, leadó- és vevőkészülék. Az egyik vízhatlan burkolatban, gumicsónakba építve. Hosszú időre való élelmiszerrel és vízzel láttuk el magunkat. Vittünk puskát, féregmentes sátrat és még sok mindent, amire esetleg szükségünk lehetett.

Ennek köszönhettük, hogy a legtöbb út folyamán kivételesen jó rádióösszeköttetést kaptunk. Ha kényszerleszállásra került volna a sor akár szárazon, akár tengeren, lett volna mit ennünk, hol laknunk, tovább tudtunk volna menni és kapcsolatot találtunk volna a világgal. Harmincezer mérföldnyi utunk alatt mindig volt elegendő tartalékbenzinünk is.

Legtöbb gondot ez adott: az indulás ezzel a nehéz teherrel. Teli tartályokkal és ilyen súlyos felszereléssel elindulni csak kedvező szélben és alkalmas helyen lehet, ahol elég nagy és nyugodt vízterület áll rendelkezésre.

Repülőutunk közel hat hónapig tartott. Ebben a könyvben csak tíz napról van szó. A repülés történetében azóta új fejezet kezdődött, de a régi talán érdekesebb volt mindennél, amit a jövő hozhat. Amint az idő múlik, a gép tökéletesedése egyre jobban függetleníti az embert az elemektől. A jövő sztratoszféra-gépjei úgy fogják átrohanni az óceánt, hogy az utas észre sem veszi az alatta hullámzó vizet. Mint alagúton átszáguldó vonatból, nem láthatja sem a veszedelmeket, sem a szépségeket. Csak a gépek remegését és lüktetését fogja hallani, a széllel, a forrósággal, a holdsugárral nem lesz gondja.

(Innen aztán a feleség, Anne M. Lindbergh veszi át a tollat, a továbbiakban ő tudósít...)

Hátszél

Az útvonal térképe

Hátszél... Letekintettem a repülőgépből a vízre, a hosszú-hosszú fehér csíkokra. Fehér gőzösök haladtak odalent. Szabálytalanul, mint a kuszált fonal, húzódott mögöttük a felszántott vízvonal. Valamennyi egy irányban vezetett. Arrafelé igyekeztek, amerre mi: Afrika partjairól délnyugatra mentünk, a Cap Verde-szigetek felé. A szél azóta pártolt hozzánk, hogy elindultunk az Azori-szigetekről. Lökte a gépünk farkát, sarkunkban zúgott és süvített, belefütyült fülkémbe – és úgy sodródtunk vele, mint ahogyan a csónak siet hazafelé, a szél áradatában, felvont vitorlával, könnyedén: a tenyerén.

Hátszéllel jöttünk Spanyolországból. Az elmúlt éjszakát Afrika sivatagjában töltöttük, sátorban, – azelőtt pedig a Kanári-szigeteken Las Palmasban álltunk meg éjszakára. Bazárok és boltok, dokkok és piacterek fogadtak a Kelet és Nyugat ősi országútján. Visszaugrottunk Las Palmasból és már az Azori-szigeteken voltunk. Még egy ugrás visszafelé: Lisszabon, óriási léptekkel haladtunk: Horta, Ponta Delgada, Las Palmas, Rio del Oro. A szél mindig segített. Szinte elhalmozott bennünket a természet ajándéka... Itt egy kis időt nyertünk, amott benzint takarítottunk meg a kedvező szél jóvoltából. Segített a szél, amelyre sohasem lehet számítani, amely néha ránehezedik a gép egyik vagy másik szárnyára és eltéríti útjából, vagy mint a fal, mered a gép elé magasan, hogy fáradságos kapaszkodásra kényszerítsen meredeken felfelé – s közben elmúlik a drága nappali világosság és fogy a benzin. A szeszélyes, kiszámíthatatlan, csalfa szél most hűséges jóbarátunk volt teljes kétezer mérföldön keresztül. Szinte csoda történt. Mintha Odysseus történetéhez hasonlóan, egy görög isten ökörbőrzacskóba zárta volna valamennyi rossz szelet és csak egyet hagyott volna szabadon, hogy hazavezéreljen bennünket.

Mert ekkor már hazafelé mentünk. Az Atlanti óceán fölött átkutattuk a levegőt. Grönlandban töltöttük a nyarat, Európában a ködös, esős kora őszt. Koppenhága, Stavanger, Southampton, a skót partok, Írország, Spanyolország és Portugália, az Azori-szigetek... mind egy-egy ugrás, mind egy-egy kísérlet, hogy merre lehetne légijáratokat rendszeresíteni Amerika felé. Kipróbáltuk valamennyit. Megérkeztünk Afrika partjára, magunk mögött hagytuk a hideget és a ködöt; tiszta égboltra bukkantunk a felhőkön túl és tüzes napsütés várt. Most már az utolsó ugrás következett: át Amerikába.

Anne M. Lindbergh

(Folytatjuk)

RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (3)

A zsinegek kivetése kétemberes művelet. A csalétkeket éjszakára a hajófar külső oldalára vert szögekre erősített madzagra aggatják. Innen fut előre a drótcserke meg a zsineg, kívül, a hajóoldal mentén, egészen az egymás tetejére rakott nagy zsineg- és húzókötéltekercsig, amelyeket a kis acél csődarabokhoz szíjaznak.
– Hadd menjen, ar gust – hangzik a tekercsek őrzőjének elkínzott kiáltása.
Ebben a korai órában mindig érzékenyek a kedélyek. Aki ott van elöl, fönt, nemigen látja, mit művel hátul a társa, és gyanakszik, hogy egyebet sem tesz, csak: „tournant lespouces”, azaz szó szerint: forgatja a hüvelykujját, vagyis „malmozik", ami franciául is a semmittevés képes kifejezése.
A kidobott csalétek kellemes toccsanással pottyan a vízbe, és a páros második tagja a tekercseknél kifuttatja a zsineget, amelyet a csalétek súlya egyenletes ütemben, folyamatosan ráncigál át a hajó peremén. Azután halk pendülés jelzi, hogy a zsineg teljes súlyával a tangonra nehezedik. Hat-hat zsineg lóg kétoldalt, és még három a taton — két szélről egy-egy és a harmadik a tatvitorla rúdjáról. Végre először en peche, azaz halászatra készen állunk.
Észrevehetően világosodik az égbolt, de nem süt a nap. Mintha valami komor barlang mélyén úsznánk az alacsonyan lógó, tömör, szürke, gyapjas felhőzet alatt. Fúj egy kis szél, de éppen csak annyi, hogy megborzongasson. Kint sohasem pihennek a zsinegek szüntelenül változó, fekete parabolavonalai. A tatról látni a kis hullámok gleccserfalain bukdácsolva le-fel szánkázó csalikat, finoman barázdált nyomvonalak követik őket. Majd egyszerre buknak a felszín alá, amikor a tangonokon enged a zsineg húzása. Azután imbolyog egyet a tangon, és kezdődik újból a vad szánkázás. Látni a horgok legfelül vágtázó villáját. Pontosan ott, ahol a kötél vizet ér és eltűnik szem elől, kidudorodnak a vaskos, duplán meghurkolt ütközőgumik, hattyú alakzatban repülnek a víz tetején. Valamivel előbbre a Plomb-család láncai vonszolódnak a vízen, megmártóznak, ha a hajó bukdácsol egyet, majd felbukkannak ismét.
Az általános tengerészgyakorlattal ellentétben, a tonhalászhajó legénysége arccal mindig a tat felé fordul, hogy figyelje, rendben vannak-e a csalétkek, nem akaszkodott-e rájuk tengeri moszat vagy vízen úszó szemét. A tonhalászok átka az úszó nylonzacskó, amely az óceáni áramlatok hátán flottákban kering a föld körül. A másik a tócsákba sűrűsödő motorolaj, amely fekete gubancokká silányítja a takaros csalikat.
A legnagyobb ellenség azonban mégis a lankadó figyelem. A zsinegek örökmozgó, vonalas mintáiból valósággal rajzanak a befelé forduló gondolatok, márpedig ez a tonhalásznak nélkülözhetetlen éberség halála. Az ember, tulajdon gondolatain kívül, alig képes bármire összpontosítani. Ha erőszakkal visszaráncigálja is az eszét, hogy figyelje a zsineget, hiába, a gondolatok és az emlékek újból visszalopakodnak. A tenger hangjai adják a kísérőzenét, és a kis gondolatbuborékok, mint apró fehér labdák, ugrándoznak a dallam ritmusára. Azon kapom magam, hogy nézek, de nem látok. Ez a legrosszabb. Martial nyomban lefüleli az efféle csalást, és dühös üvöltözése lassanként életem állandó kísérőjelenségévé lesz. Az üres figyelés nehéz mesterség.
A breton halász elismert figyelőtehetség. Jön-megy, a hajó orrától a tatig, kikerüli az útjába eső akadályokat, akár az alvajáró, és közben le nem veszi szemét a zsinegekről. A vérében van, hogy figyelnie kell. Keze a legkényesebb műveleteket végzi, és ő akkor is figyel.
Jean, mintha hirtelen eszét vesztette volna, felfűrészelt egy teljesen használható seprűnyelet. Azután mindegyik darab végébe belekalapált egy tizenöt centis szöget, és tűhegyesre fente. Hosszabb időre eközben sem tévesztette szem elől a zsinegeket.
– Mire jók ezek, Jean?
– Gyilkozni, tudod – Jean jól beszél angolul és gyakran is, de mindig szerényen vigyorog hozzá.
– Gyilkolni, mit?
– A 'alat.
– Bullharst.
Jean megsértődött. Gyors mozdulattal szájába kapta összecsippentett ujjait, mintha ennivalót tömne magába.
– Meg kell gyilkozni a 'alakat, 'amar, különben nem jó, te nem érted? Meglátod majd, ne féljél.
Ujjával a zsinegek felé bökött, azután a szemére mutatott. Visszatért a franciára.
– Figyelj. Hanyagságon kapott.
– Figyelek.
– Nagyon helyes.
Elballagott a fedélzeten, combján összedörzsölődött a viaszosvászon nadrág két szára. Az új fegyvereket felrakta a faállványra, a nagy, tőrszerű tonhalkések mellé. A sós levegőtől már vörösödött a vadonatúj kések pengéje.
Lassan előrehaladt a délelőtt, és az erős napsütés felszívta a felhőtakarót. Jean önként vállalta a csapos teendőit az ebéd előtti apéritifosztásnál, ez a szertartás ugyanis szent és sérthetetlen minden francia hajón, bárhol járja is a tengert. Breton létére, Jean borfogyasztásban kivételesen mértéktartó volt, ugyanis jócskán elmaradt a napi egyliteres átlagtól. A pastis-t azonban nagyon szerette. Egész napja észrevehetően a keverék elkészítése körül forgott. Még egy kis nótát is tudott az apéritifkeveréshez, csakis ő ismerte a sajátos dallamocskát, amelyet dúdolgatva mérte össze a hozzávalókat. Egyszer, egyetlenegyszer megkérdeztem, mi az, amit dúdol. Értetlenül nézett rám. Az ösztönös és finom kis dallam nem bírta a durva kíváncsiskodás súlyát. Másnap észrevettem, hogy nem énekel, és szomorúnak látszott. Két nap múlva azonban visszatért a régi kerékvágásba. Soha többé nem kérdeztem semmi ilyesmit.
Mint a pap a szent áldozást, olyan változatlanul és egyazon dallamra celebrálta Jean az aperitifet. Egy palack pastis hatodrésze, felöntve palackozott ásványvízzel. Tam-tara-ta-tam-tam. Fordítsd fejjel lefelé az üveget, egyszer, kétszer, háromszor. Lala-la-la. És kész. Fel a kormányosfülkébe, az első pohár a patroné, a másodikkal engem kínált, én azonban nem kértem, ki nem állhattam az erős likőr ízét, és elálmosodtam tőle. Akkor saját magának töltött. Utána kiosztotta a többiek részét. Az én kosaram és Erry önmegtartóztatása hagyott Jeannak még egy pohárral. Előbb mindig nekem ajánlotta fel azt is.
– Nem kéred, biztosan?
– Köszönöm, nem, mint mindig.
– Pedig jó, mint mindig.
– Mad ow (jó hát).
Ezen a reggelen nem rakta vissza a poharat az állványra, hanem óvatosan letette a fedélzeten. Átballagott a Négyeshez, amelyik, lévén legközelebb a hajó törzséhez, a legrövidebb zsineg is. Egyet rántott rajta, és húzni kezdte, egyelőre erőlködés nélkül, csak szedte befelé, vagy félméternyit minden karmozdulattal.
– Nylonzacskó?
Nincs válasz, Jean inas karja nagy lendülettel szedi a fedélzetre a zsineget, összeszorított markából csorog a víz. A lélegzetem is elállt a megdöbbentő felismeréstől. Már láttam a tonhalat, a víz színén szánkázott felénk, villogó, fekete-fehér torpedó, hatalmasra tátott állkapcsát szétfeszítette a horog.
– Er eh gata – a többiek is átvették a kiáltást. Most nincs más nyelv, csak breton, mindenki egyszerre rohangál, kiáltozik, szinte csaholnak, mint egy falka vadászkutya.

Kálvária - Saint Thégonnec

Jean valósággal ráúszik a zsinegre, a drótcserke vékony, dallamos jajongással betöltheti végre szerepét. A tonhal kiszökken a vízből, és hangos cuppanással toccsan a fedélzetre. Állkapcsából kibukik a horog, és a zsineg már fütyülve csúszik vissza Jean markából a vízbe.
A pompás fekete-fehér foltos rombusz valóságos gépfegyverropogással veri sarló alakú farkával a fedélzetet, elnyílt állkapcsából vér szivárog. Martial az egyik seprőnyéltüske egyetlen, gyors döfésével végez vele. Abban a szempillantásban elfakulnak a színek.
Kifogtuk az első tízkilósat – négy angol fontot érő, zamatos halat – június 9-én, délelőtt 11 óra 20 perckor, az északi szélesség 43° 40' és a nyugati hosszúság 15 fokán, az Azori-szigetektől ötszáznegyven mérföldre, éppen hetvenegy órával azután, hogy kifutottunk Santez Edwette-ből.
Első megdöbbenésemet követte az elragadtatás, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, hogy a rengeteg munkát végül is siker koronázta. Még most is alig hiszem.
Jean kisebbfajta haditáncot járt a fedélzeten. Kifulladt, boldog volt, szemében a ragadozók vadsága villogott. Erre született, ezért élt.
– Az üveget, az üveget – egészen berekedt.
Valamennyien lehajtottunk egy-egy színültig teli pohár vörösbort amelyet leplezetlen gyönyörűséggel köszöntöttünk egymásra. Később fogtam csak fel, hogy én bizony semmit sem vettem észre a Négyesen, pedig azt nekem kellett volna figyelnem...


Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa