Fehér
ember volt, trópusi sisakban. Megafont lóbált a kezében és
kiáltott valamit. Egy szót sem hallottunk, a szélzúgás elnyelte
a szavait. Mi is kiabáltunk és integettünk: igen, igen, szeretnénk
bejutni a kikötőbe. Segíthetnének?...
A
férjem kimászott a pilótaülésből a gép egyik pontonjára és
odaerősítette a kötelet. Közben én szél ellen fordítottam a
gépet. Az evezőcsapások közeledtek. Kötelet dobtak a csónakból
felénk. Nem tudtuk elkapni, mellettünk esett le. Visszahúzták.
Mégegyszer!... Most sikerült! A csónak visszafelé indult velünk,
szél ellen. A négerek eveztek. Arcunkba csapott a felvert víz
tajtékja. Hiába. A csónak nem mozdult a helyéről. Fogva tartott
bennünket a hullámok ringó áramlása a kikötő bejáratánál,
nem engedett beljebb. De legalább nem vitt tovább lefelé az ár a
part mentén.
Állva
tartott a kifeszült kötél, a kis csónak, a két néger ereje,
akik nekifeküdtek az evezőiknek.
Csakugyan
nem mozdulunk? Úgy tűnt, mintha sziklaszilárdan maradnánk egy
helyen, az egyik oldalon a szél rángatott, a másikon a csónak
kötele próbált elhúzni. Körülnéztem, megfigyeltem néhány
pontot s úgy próbáltam megállapítani, változik-e a helyünk?
Egy csipkézett szélű sziklát figyeltem, közeledik-e a felvert
tajték fehér vonala felé. Aztán a félholdalakú kikötő másik
szarvát néztem. Észrevettem, hogy egyre távolabb emelkedik ki a
tengerből. A sziklaszirt lassan eltűnt mögöttünk. Mégis
haladunk!
Mikor
végre beértünk az öbölbe, könnyebben ment minden. Az örvényes
víz elsimult. A gép nem zökkent már egyik oldaláról a másikra,
egyenletesen, simán nyomult előre, az evezők ütemére. Ilyenkor a
víz fodrozva csapott át a pontonok fölött. A sziklák
hullámverése mögöttünk maradt. Egyszerre nagyon meleg lett és
nagy csönd ereszkedett ránk. Csak a szélzúgás hangzott még
mindig a fülünk mellett, tompán, üresen, távolról, mint amikor
tengeri kagylóba hallgatózunk. Kivetettük kis horgonyunkat. A
kötél gyűrűkben szaladt le utána. Elnyelte a víz. Elég . . .
igen... most megakadt a fenéken. A kötél, már nem feszült, a
vizén ringott. Kikötöttünk.
Egy
óceáni repülőállomás
A
csónak közelebb oldalgott, szél alól. Könnyedén emelgette
evezőjét a két néger fiú. Arcukon gyöngyözött és feketén
fénylett a veríték. Rongyos ingük lucskos foszlányokban lógott
izzadt hátukon. Jólelkűen és bambán nézték a gépet; evezőjük
most apró buborékokat vetett a fodrozódó vizén.
A
fehér ember ismét felállt. Támolyogva fordult meg, hogy
belekapaszkodjék a csónak orrába. Beszélni akart velünk. Arca
sárgásfehér volt, nagyon halvány és húsos. Verejtékezett zöld
ellenzős sisakja alatt. Ócska, barna szvettert viselt és nagy
izzadtságfolt látszott a hóna alatt. Bő, gyűrött nadrágját
rövidre húzott szíj tartotta kövér gyomrán.
– Monsieur
– üdvözölt sápadt mosollyal. Persze, franciául beszél...
tolmácsolnom kell...
– Jó
helyen lesz itt a gépük? Jól van lehorgonyozva? Ki akarunk
szállni? Ha igen, hol a poggyászunk? A fiúk majd átveszik. (A
fiúk bambán nézték a gépet és változatlanul mosolyogtak,
evezőjüket könnyedén tartva a víz színén. A buborékok felénk
közeledtek.)
– Nem,
köszönjük, – feleltük. Az öböl nagyon keskeny, nem hagyhatjuk
így a gépet éjszakára egyetlen kis horgonnyal. Ha a szél
megváltozik, a gépet továbbviszi a víz, neki a szikláknak. Három
oldalról kell megerősíteni, hogy szilárdan maradjon egy helyben.
– Eh
bien ... – mondta, hogy ő majd megnézi, akad-e valahol még egy
horgony. – Madame, – tette hozzá – meg fogja bocsátani, hogy
ilyen ruhában fogadom, de nem tudtam felöltözni, nagy lázam van,
most keltem fel az ágyból.
Ránéztem
sárga, beesett arcára, amelyet a zöld sisak árnyéka takart.
Csakugyan nagyon sápadt volt, pedig barnára sütötte bőrét a
nap. Petyhüdt ráncokat láttam a szeme alatt. Beteg volt, az
bizonyos.
– Igazán
sajnálom – mondtam ijedten. – Talán nem is lett volna szabad
felkelnie.
Furcsa
fintort vágott.
– Mais
non, Madame, bizony nem, mert nagyon erős lázam van és éppen csak
hogy mozdulni tudok. De nem baj, azért még elintézünk mindent,
azután majd lefekszem megint.
Persze,
láz. Afrikai part, – sárgalázas, maláriás vidék. Tudtam, hogy
sok trópusi betegség van. Vajjon melyikben szenved szegény? Jobb,
ha nem sokat kérdezősködöm, csak jussunk végre partra.
Hatalmas,
rozsdás horgonyt cipeltek hozzánk. Megfelelőnek találtuk. Két
horgonnyal erősítettük a fenékhez a gépet és egy sziklához is
odakötözzük. Három oldalról tartotta erősen a kötél és nem
tehetett vele a szél semmit.
Most
aztán kimegyünk a partra. Nem, nem, köszöntük, a poggyászunk
egyelőre csak maradjon itt. Becsukjuk a feljárót és
leereszkedtünk a pontonokra. A pirosra festett szárny máris úgy
átmelegedett a napsütésben, hogy égetett, amikor hozzáértem.
Beléptünk a csónakba. Nyikorgott és megingott, aztán lassan
megfordult a szélben és a part felé indult.
Vakítóan
szikrázott a fehér cementgát a napfényben. De a vízre éppen ott
vetett árnyékot, ahol a csónakunk haladt. Az árnyék végén, a
parton, két alak állt. Egy magas férfi és egy leány. Szemem fölé
emeltem a tenyeremet. Mind a ketten nagyon fiatalok voltak. Napsisak
védte a fejüket. A férfit egy pillanatig négernek láttam. De
nagyon fiatal vonásai voltak, nem olyan széles, vastag képe, mint
a csónakban evező néger legényeknek. Bőre azonban nagyon sötét
volt, majdnem kékes árnyalatú. És olyan hihetetlenül magasnak és
soványnak tűnt jól vasalt sötét ruhájában, hogy szinte úgy
látszott, nincs is a ruhában senki.
A
leány is nagyon sovány volt. A nehéz, ormótlan napsisak úgy
nyomta le a fejét, mintha koppantót tettek volna egy vékony kis
gyertyára. Alighanem férfisisakot viselt; szinte elveszett alatta
édes, halavány, beesett kis arcocskája. Könnyű, áttetsző,
mintás nyári ruháját csupasz lábszárához csapkodta a szél.
Vékony, csöpp lába szürkének tűnt a portól, nyitott
szandáljában.
Odajöttek,
amikor a csónak csikorogva partot ért.
– Monsieur
Li-ind-bergh... Isten... hoz-ta. (Angolul is beszélt.) Én vagyok
itt igazgató a francia vállalatnak. Ez itt én feleségem.
A
vékony kis teremtés félénken és szerényen mosolygott nagy
sisakjával leborítva. Most láttam, hogy nagyon csinos.
Göndörfekete haja volt és mély, nagy, sötét szeme. Talán
mulatt, – gondoltam.
A
férfi tovább beszélt: – Ha mi tehetnénk valamit önökért,
nagyon lennénk boldog... Franciaországból kaptam a
táviratot...Tessék...
Meghajolt
és keskeny, barna kezével a nyitott hangár sötét belseje felé
mutatott, hogy a rendelkezésünkre áll.
– Nagyon
köszönjük – felelte a férjem. – Egy éjszakára mindenesetre
itt szeretnénk maradni. A szerelő már segítségünkre is volt.
Körültekintett,
– de a lyukasszvetteres francia már eltűnt. A hangár árnyékában
keresett menedéket a nap elől. Persze, a láz, – gondoltam.
– Egyelőre
sikerült jól lehorgonyozni a gépet – folytatta a férjem. – De
a kikötő egészen nyitott a tenger felől. Nem szoktak itt ebben az
évszakban váratlan viharok kitörni?
A
sötétbőrű, sovány ember előrehajolt figyelve, szinte hegyezte a
fülét minden szóra, de látszott, hogy nem érti a kérdést. A
férjem más kérdéssel próbált tájékozódni:
– Hol
szoktak állni a francia gépek? Talán kiemelik a daruval a vízből
(nagy daru állt a gát végén) és beviszik a hangárba?
Az
igazgató még jobban előrehajolt, még szolgálatkészebben nézett
ránk, de még kínosabb zavarban is. Úgy tett, mintha
lélegzetfojtva figyelt volna valami elmosódott kis neszt, nagy
távolságból. Felemelte kezét és idegesen köhécselt.
Felém
fordította keskeny arcát.
– Beszélni
franciául, Madame? Je ne comprends pas.
– A
férjem azt mondja, – fogtam buzgón a tolmácsoláshoz – hogy
nem lehetne-e kiemelni a vízből a gépet és bevontatni a hangárba?
Most
mind a ketten a nagy fekete csigára néztünk, amely a fejünk
felett himbálózott.
– Mais
oui, hogyne, hogyne, Madame – mondta az igazgató.
– Kérdezd
meg, – mondta a férjem – van-e elég erős láncuk?
– Igen,
de nem tudom franciául, mi az... Monsieur... van-e ... izé ...
– Parancsol?
– kérdezte zavarodottan.
Mind
a ketten jelbeszéddel próbáltuk kifejezni, mit akarunk. A gépre
mutattunk. Aztán jelképesen felemeltük, jelképes vaskapcsokkal
megerősítve. – Vous comprenez, Monsieur? Érti már, igazgató
úr?
– Ah...
les manilles. (Megértette, mosolygott. Nagyon igyekezett segíteni.)
Majd megnézzük... a hangárban.
Újra
a nagy, nyitott hangárra mutatott. Megindultunk a parton; a cipőnk
meg-megcsúszott a guruló kavicsokon.
A
cementkifutó, amit a hangár ajtajától a gátig szállítóhelynek
készítettek a gépek számára, átforrósodott az égető napban,
mint a kemence. Sima, fehér felületét vöröses homok és
szélfútta kavics fedte. A daru cementbe építve állt három lábon
hosszú karjával. Szabadon függött fölöttünk a nagy horog.
Kötél lógott róla lustán a vízbe s a cement repedéseiben apró
növények bújtak meg.
Tenyeremmel
beárnyékoltam a szememet és hátrasimítottam a hajamat, amit
előrecsapott a szól. Égető volt a fejem teteje, alig tudtam
hozzányúlni. Siettünk a hangár árnyékába. Végre kiértünk a
szélből. A csönd hirtelen lepett meg; mintha nemcsak a szelet
zártuk volna ki. Különös, anyagszerű csönd volt itt, mint
ahogyan anyagszerű volt a zöld, hűvös árnyék is a trópusi
napsütés után. Nagyot lélegzettünk és körülnéztünk.
Első
pillantásra szinte ismerősnek tűnt a hangár, hiszen mindenütt
egyforma volt. Szakasztott olyan zegzugosan futottak a gerendák a
fejünk felett, mint máshol, bordás falak vettek körül, itt-ott
vasrudakkal, – a modern repülőállomások biztonságát és
békéjét éreztük. De aztán észrevettük, hogy valami mégsincs
rendben. Valami hiányzott. Minek ez a modern építkezés? Minek a
felszerelés, mire várnak a sarokban a gépek? Egyetlen repülőgép
sem vesztegelt a cementpadlón, egyetlen szerelő sem állt a
létrákon, hogy kalapáccsal a kezében munkához fogjon. Egyetlen
szerszám, egyetlen kerék sem mozdult. Nem hangár volt ez, hanem
óriási, üres hombár.
Egyik
sarkában, faemelvényen ócska motorcsónak pihent, – talán ezen
siettek valaha a vizen érkező gépek elé. Hátul, a homályban,
ponyvával félig letakarva kis traktort láttam. Rozsdás
kábelkötegek feküdtek halomban, üres olajkannák, néhány
hordó...
A
kövér, sápadt francia az egyik üres hordón könyökölt, amikor
beléptünk. Felállt, közeledett, két kezét a csípőjére tette
és kérdőn nézett ránk.
– Monsieur,
– kezdtem – mi keresünk... izé...
Jelekkel
próbáltam magam megértetni. A francia felemelte a szemöldökét,
töprengve csücsörítette össze az ajkát. Jó, majd megnézi. ..
Hátrament,
a hangár belső részébe. Felemelte a padlón rozsdásodó vékony
láncokat és visszaejtette... halk csilingeléssel estek karikába a
láncszemek. Kiment egy hátsó ajtón. Visszajött. Kiment. Bejött.
Kiment. Vártunk az árnyékban, hallgattuk, hogyan dudál kint a
szél, halkan és állhatatosan, mint amilyen halk és állhatatos
volt a hullámok távoli morajlása. Vártunk, néztük a nyitott
ajtón át a kavicsot és homokot, amint a szél fújta, egyre fújta
s görgette a cementkifutón. Aztán elfordítottuk szemünket a
cementgát vakító fehérségétől, a napfényben szikrázó
víztől, a vízben hintázó gépmadártól és ismét a hangár
belsejét figyeltük: a traktort, amely mozdulatlanul pihent a
homályos sarokban, a taligákat, amelyek vártak, vártak. Az
igazgató fiatal felesége tovább lökött a lábával egy kavicsot
az ajtónál, ahol éles háromszögben kezdődött az árnyék.
Észrevette a pillantásunkat, kicsit félszegen mosolygott...
Végre
jött már a szerelő, nagyokat fújva sietségében. Hozott valami
láncot, de nagyon rövidet. Nem volt elég, nem bírhatta el a
repülőgépet. Nincs más? Sehol sincs más? Felvonta a vállát és
körülnézett az üres hangárban. – Il n'y en a pas, – mondta
lehangoltan és a csupasz falra meredt. – Talán benn a városban
.. Odafordultunk a magas, vékony igazgatóhoz.
– Certainement,
Madame, persze, persze, Praiában bizonyosan kapunk. Ott van
gépműhely... majd üzenünk, hogy küldjenek... izé ...
Hirtelen
abbahagyta a mondatot, halkan kérdezett valamit a feleségétől. A
fiatalasszony egykedvű kis arca felélénkült. Figyelt... mind
elhallgattunk és figyeltünk. De csak a szél zúg, – gondoltam –
a szél zúg állandóan és a parti hullám dobálja ki állandóan
az apró kavicsokat a partra. De valami más hang is vegyül bele,
mélyebb, keményebb... egy autó motorja berreg. Kimentünk a
hangárból és feltekintettünk a kopár hegyoldalra, amelyen poros,
keskeny út kanyargott három-négy kis sárkunyhó mellett fölfelé.
Néhány csirke szaladt szét a kanyarulat előtt. Két néger
asszony bukkant elő... de kocsit nem láttunk. A kunyhók teteje
fölött azonban por kavargott.
– Nézd...
autó jön!
Már
meg is jelent. A kanyarodónál nagyokat zökkent a göröngyös
úton. Szétrohantak előle a csirkék, felhőben szállt mögötte a
por. Éles csikorgással megállt a homokos gát előtt, a hegy
lábánál. A szél felénk sodorta a kavargó port. Lehajoltunk,
hogy ne érjen annyira és két kézzel eltakartuk arcunkat.
Amikor
újra feltekinthettünk, a kocsi állt. A vastag porréteg alatt is
látszott, hogy frissen lakkozott, szép új gép. Hivatalos jelvény
díszelgett a hűtőn és elegáns sofőr ült a kormánynál. A
hátsó ülésből egy portugál katonatiszt kapaszkodott ki. Leverte
egyenruhájáról a port. A kormányzó küldte Praiából a mi
fogadásunkra. Elénk jött, összeütötte a sarkát, meghajolt.
Kezet fogott a férjemmel, velem, az igazgatóval és a feleségével.
A kövér szerelő megint eltűnt. Vajjon lefeküdt végre?
A
tiszt előbb az igazgatónak mondott valamit portugálul. Mi csak
álltunk és vártunk a növekvő és sűrűsödő porban. Az
igazgató végre rám nézett és izgatottan köhögött.
– Madame,
a kormányzó úr üdvözletét küldi...
Férjemhez
fordultam és papagáj módra ismételtem mindazt, amit hallottam: A
kormányzó úr üdvözletét küldi. Reméli, hogy láthat bennünket
Praiában. Felajánlja vendégszeretetét. Szeretné tudni, mit
segíthetne nekünk? Azonkívül kérik az útlevelünket és egyéb
iratainkat.
– Nagyon
köszönöm, – felelte mosolyogva a férjem. – Mondd meg, hogy
örülni fogok, ha találkozhatom a kormányzó úrral. Amikor neki
alkalmas, meglátogatjuk, azonkívül szeretném, ha mielőbb
kaphatnék elég erős láncot. Talán a kocsin mindjárt át
mehetnénk a városba?
Charles
mondatait lefordítottam franciára, az igazgató pedig lefordította
franciából portugál nyelvre.
– ...
és valami lánc kellene, hogy kiemelhessék a gépet a vízből.
– Ah,
persze, persze! Tessék csak, jöjjenek velem mindjárt, a kocsin –
integetett az alacsony portugál tiszt készségesen. A nyitott kocsi
hátsó ülésére mutatott. Hogyne, csak jöjjünk. Az igazgató is
eljön velünk, ő lesz a tolmács.
Férjem
még egyszer hátrapillantott a nyílt, védtelen kis öbölre, a
gépmadárra, amely könnyedén himbálózott fényes szárnyaival a
vizén.
– Rendben
van minden, ha ilyen marad a szél – mondta nekem. – De ha vihar
jön...
Feltekintett
az égre.
– Kérdezd
meg, szokott-e vihar jönni ilyenkor.
– Monsieur,
szoktak ilyenkor vihart kapni a tenger felől? – kérdeztem.
—Vihart?
– bámult rám az igazgató szinte meghökkenve. – Ó nem,
jamais, jamais, soha, Madame!