ANNE M. LINDBERGH: Zúg a szél (3)

Fehér ember volt, trópusi sisakban. Megafont lóbált a kezében és kiáltott valamit. Egy szót sem hallottunk, a szélzúgás elnyelte a szavait. Mi is kiabáltunk és integettünk: igen, igen, szeretnénk bejutni a kikötőbe. Segíthetnének?...

A férjem kimászott a pilótaülésből a gép egyik pontonjára és odaerősítette a kötelet. Közben én szél ellen fordítottam a gépet. Az evezőcsapások közeledtek. Kötelet dobtak a csónakból felénk. Nem tudtuk elkapni, mellettünk esett le. Visszahúzták. Mégegyszer!... Most sikerült! A csónak visszafelé indult velünk, szél ellen. A négerek eveztek. Arcunkba csapott a felvert víz tajtékja. Hiába. A csónak nem mozdult a helyéről. Fogva tartott bennünket a hullámok ringó áramlása a kikötő bejáratánál, nem engedett beljebb. De legalább nem vitt tovább lefelé az ár a part mentén.

Állva tartott a kifeszült kötél, a kis csónak, a két néger ereje, akik nekifeküdtek az evezőiknek.

Csakugyan nem mozdulunk? Úgy tűnt, mintha sziklaszilárdan maradnánk egy helyen, az egyik oldalon a szél rángatott, a másikon a csónak kötele próbált elhúzni. Körülnéztem, megfigyeltem néhány pontot s úgy próbáltam megállapítani, változik-e a helyünk? Egy csipkézett szélű sziklát figyeltem, közeledik-e a felvert tajték fehér vonala felé. Aztán a félholdalakú kikötő másik szarvát néztem. Észrevettem, hogy egyre távolabb emelkedik ki a tengerből. A sziklaszirt lassan eltűnt mögöttünk. Mégis haladunk!

Mikor végre beértünk az öbölbe, könnyebben ment minden. Az örvényes víz elsimult. A gép nem zökkent már egyik oldaláról a másikra, egyenletesen, simán nyomult előre, az evezők ütemére. Ilyenkor a víz fodrozva csapott át a pontonok fölött. A sziklák hullámverése mögöttünk maradt. Egyszerre nagyon meleg lett és nagy csönd ereszkedett ránk. Csak a szélzúgás hangzott még mindig a fülünk mellett, tompán, üresen, távolról, mint amikor tengeri kagylóba hallgatózunk. Kivetettük kis horgonyunkat. A kötél gyűrűkben szaladt le utána. Elnyelte a víz. Elég . . . igen... most megakadt a fenéken. A kötél, már nem feszült, a vizén ringott. Kikötöttünk.

Egy óceáni repülőállomás

A csónak közelebb oldalgott, szél alól. Könnyedén emelgette evezőjét a két néger fiú. Arcukon gyöngyözött és feketén fénylett a veríték. Rongyos ingük lucskos foszlányokban lógott izzadt hátukon. Jólelkűen és bambán nézték a gépet; evezőjük most apró buborékokat vetett a fodrozódó vizén.

A fehér ember ismét felállt. Támolyogva fordult meg, hogy belekapaszkodjék a csónak orrába. Beszélni akart velünk. Arca sárgásfehér volt, nagyon halvány és húsos. Verejtékezett zöld ellenzős sisakja alatt. Ócska, barna szvettert viselt és nagy izzadtságfolt látszott a hóna alatt. Bő, gyűrött nadrágját rövidre húzott szíj tartotta kövér gyomrán.

– Monsieur – üdvözölt sápadt mosollyal. Persze, franciául beszél... tolmácsolnom kell...

– Jó helyen lesz itt a gépük? Jól van lehorgonyozva? Ki akarunk szállni? Ha igen, hol a poggyászunk? A fiúk majd átveszik. (A fiúk bambán nézték a gépet és változatlanul mosolyogtak, evezőjüket könnyedén tartva a víz színén. A buborékok felénk közeledtek.)

– Nem, köszönjük, – feleltük. Az öböl nagyon keskeny, nem hagyhatjuk így a gépet éjszakára egyetlen kis horgonnyal. Ha a szél megváltozik, a gépet továbbviszi a víz, neki a szikláknak. Három oldalról kell megerősíteni, hogy szilárdan maradjon egy helyben.

– Eh bien ... – mondta, hogy ő majd megnézi, akad-e valahol még egy horgony. – Madame, – tette hozzá – meg fogja bocsátani, hogy ilyen ruhában fogadom, de nem tudtam felöltözni, nagy lázam van, most keltem fel az ágyból.

Ránéztem sárga, beesett arcára, amelyet a zöld sisak árnyéka takart. Csakugyan nagyon sápadt volt, pedig barnára sütötte bőrét a nap. Petyhüdt ráncokat láttam a szeme alatt. Beteg volt, az bizonyos.

– Igazán sajnálom – mondtam ijedten. – Talán nem is lett volna szabad felkelnie.

Furcsa fintort vágott.

– Mais non, Madame, bizony nem, mert nagyon erős lázam van és éppen csak hogy mozdulni tudok. De nem baj, azért még elintézünk mindent, azután majd lefekszem megint.

Persze, láz. Afrikai part, – sárgalázas, maláriás vidék. Tudtam, hogy sok trópusi betegség van. Vajjon melyikben szenved szegény? Jobb, ha nem sokat kérdezősködöm, csak jussunk végre partra.

Hatalmas, rozsdás horgonyt cipeltek hozzánk. Megfelelőnek találtuk. Két horgonnyal erősítettük a fenékhez a gépet és egy sziklához is odakötözzük. Három oldalról tartotta erősen a kötél és nem tehetett vele a szél semmit.

Most aztán kimegyünk a partra. Nem, nem, köszöntük, a poggyászunk egyelőre csak maradjon itt. Becsukjuk a feljárót és leereszkedtünk a pontonokra. A pirosra festett szárny máris úgy átmelegedett a napsütésben, hogy égetett, amikor hozzáértem. Beléptünk a csónakba. Nyikorgott és megingott, aztán lassan megfordult a szélben és a part felé indult.

Vakítóan szikrázott a fehér cementgát a napfényben. De a vízre éppen ott vetett árnyékot, ahol a csónakunk haladt. Az árnyék végén, a parton, két alak állt. Egy magas férfi és egy leány. Szemem fölé emeltem a tenyeremet. Mind a ketten nagyon fiatalok voltak. Napsisak védte a fejüket. A férfit egy pillanatig négernek láttam. De nagyon fiatal vonásai voltak, nem olyan széles, vastag képe, mint a csónakban evező néger legényeknek. Bőre azonban nagyon sötét volt, majdnem kékes árnyalatú. És olyan hihetetlenül magasnak és soványnak tűnt jól vasalt sötét ruhájában, hogy szinte úgy látszott, nincs is a ruhában senki.

A leány is nagyon sovány volt. A nehéz, ormótlan napsisak úgy nyomta le a fejét, mintha koppantót tettek volna egy vékony kis gyertyára. Alighanem férfisisakot viselt; szinte elveszett alatta édes, halavány, beesett kis arcocskája. Könnyű, áttetsző, mintás nyári ruháját csupasz lábszárához csapkodta a szél. Vékony, csöpp lába szürkének tűnt a portól, nyitott szandáljában.

Odajöttek, amikor a csónak csikorogva partot ért.

– Monsieur Li-ind-bergh... Isten... hoz-ta. (Angolul is beszélt.) Én vagyok itt igazgató a francia vállalatnak. Ez itt én feleségem.

A vékony kis teremtés félénken és szerényen mosolygott nagy sisakjával leborítva. Most láttam, hogy nagyon csinos. Göndörfekete haja volt és mély, nagy, sötét szeme. Talán mulatt, – gondoltam.

A férfi tovább beszélt: – Ha mi tehetnénk valamit önökért, nagyon lennénk boldog... Franciaországból kaptam a táviratot...Tessék...

Meghajolt és keskeny, barna kezével a nyitott hangár sötét belseje felé mutatott, hogy a rendelkezésünkre áll.

– Nagyon köszönjük – felelte a férjem. – Egy éjszakára mindenesetre itt szeretnénk maradni. A szerelő már segítségünkre is volt.

Körültekintett, – de a lyukasszvetteres francia már eltűnt. A hangár árnyékában keresett menedéket a nap elől. Persze, a láz, – gondoltam.

– Egyelőre sikerült jól lehorgonyozni a gépet – folytatta a férjem. – De a kikötő egészen nyitott a tenger felől. Nem szoktak itt ebben az évszakban váratlan viharok kitörni?

A sötétbőrű, sovány ember előrehajolt figyelve, szinte hegyezte a fülét minden szóra, de látszott, hogy nem érti a kérdést. A férjem más kérdéssel próbált tájékozódni:

– Hol szoktak állni a francia gépek? Talán kiemelik a daruval a vízből (nagy daru állt a gát végén) és beviszik a hangárba?

Az igazgató még jobban előrehajolt, még szolgálatkészebben nézett ránk, de még kínosabb zavarban is. Úgy tett, mintha lélegzetfojtva figyelt volna valami elmosódott kis neszt, nagy távolságból. Felemelte kezét és idegesen köhécselt.

Felém fordította keskeny arcát.

– Beszélni franciául, Madame? Je ne comprends pas.

– A férjem azt mondja, – fogtam buzgón a tolmácsoláshoz – hogy nem lehetne-e kiemelni a vízből a gépet és bevontatni a hangárba?

Most mind a ketten a nagy fekete csigára néztünk, amely a fejünk felett himbálózott.

– Mais oui, hogyne, hogyne, Madame – mondta az igazgató.

– Kérdezd meg, – mondta a férjem – van-e elég erős láncuk?

– Igen, de nem tudom franciául, mi az... Monsieur... van-e ... izé ...

– Parancsol? – kérdezte zavarodottan.

Mind a ketten jelbeszéddel próbáltuk kifejezni, mit akarunk. A gépre mutattunk. Aztán jelképesen felemeltük, jelképes vaskapcsokkal megerősítve. – Vous comprenez, Monsieur? Érti már, igazgató úr?

– Ah... les manilles. (Megértette, mosolygott. Nagyon igyekezett segíteni.) Majd megnézzük... a hangárban.

Újra a nagy, nyitott hangárra mutatott. Megindultunk a parton; a cipőnk meg-megcsúszott a guruló kavicsokon.

A cementkifutó, amit a hangár ajtajától a gátig szállítóhelynek készítettek a gépek számára, átforrósodott az égető napban, mint a kemence. Sima, fehér felületét vöröses homok és szélfútta kavics fedte. A daru cementbe építve állt három lábon hosszú karjával. Szabadon függött fölöttünk a nagy horog. Kötél lógott róla lustán a vízbe s a cement repedéseiben apró növények bújtak meg.

Tenyeremmel beárnyékoltam a szememet és hátrasimítottam a hajamat, amit előrecsapott a szól. Égető volt a fejem teteje, alig tudtam hozzányúlni. Siettünk a hangár árnyékába. Végre kiértünk a szélből. A csönd hirtelen lepett meg; mintha nemcsak a szelet zártuk volna ki. Különös, anyagszerű csönd volt itt, mint ahogyan anyagszerű volt a zöld, hűvös árnyék is a trópusi napsütés után. Nagyot lélegzettünk és körülnéztünk.

Első pillantásra szinte ismerősnek tűnt a hangár, hiszen mindenütt egyforma volt. Szakasztott olyan zegzugosan futottak a gerendák a fejünk felett, mint máshol, bordás falak vettek körül, itt-ott vasrudakkal, – a modern repülőállomások biztonságát és békéjét éreztük. De aztán észrevettük, hogy valami mégsincs rendben. Valami hiányzott. Minek ez a modern építkezés? Minek a felszerelés, mire várnak a sarokban a gépek? Egyetlen repülőgép sem vesztegelt a cementpadlón, egyetlen szerelő sem állt a létrákon, hogy kalapáccsal a kezében munkához fogjon. Egyetlen szerszám, egyetlen kerék sem mozdult. Nem hangár volt ez, hanem óriási, üres hombár.

Egyik sarkában, faemelvényen ócska motorcsónak pihent, – talán ezen siettek valaha a vizen érkező gépek elé. Hátul, a homályban, ponyvával félig letakarva kis traktort láttam. Rozsdás kábelkötegek feküdtek halomban, üres olajkannák, néhány hordó...

A kövér, sápadt francia az egyik üres hordón könyökölt, amikor beléptünk. Felállt, közeledett, két kezét a csípőjére tette és kérdőn nézett ránk.

– Monsieur, – kezdtem – mi keresünk... izé...

Jelekkel próbáltam magam megértetni. A francia felemelte a szemöldökét, töprengve csücsörítette össze az ajkát. Jó, majd megnézi. ..

Hátrament, a hangár belső részébe. Felemelte a padlón rozsdásodó vékony láncokat és visszaejtette... halk csilingeléssel estek karikába a láncszemek. Kiment egy hátsó ajtón. Visszajött. Kiment. Bejött. Kiment. Vártunk az árnyékban, hallgattuk, hogyan dudál kint a szél, halkan és állhatatosan, mint amilyen halk és állhatatos volt a hullámok távoli morajlása. Vártunk, néztük a nyitott ajtón át a kavicsot és homokot, amint a szél fújta, egyre fújta s görgette a cementkifutón. Aztán elfordítottuk szemünket a cementgát vakító fehérségétől, a napfényben szikrázó víztől, a vízben hintázó gépmadártól és ismét a hangár belsejét figyeltük: a traktort, amely mozdulatlanul pihent a homályos sarokban, a taligákat, amelyek vártak, vártak. Az igazgató fiatal felesége tovább lökött a lábával egy kavicsot az ajtónál, ahol éles háromszögben kezdődött az árnyék. Észrevette a pillantásunkat, kicsit félszegen mosolygott...

Végre jött már a szerelő, nagyokat fújva sietségében. Hozott valami láncot, de nagyon rövidet. Nem volt elég, nem bírhatta el a repülőgépet. Nincs más? Sehol sincs más? Felvonta a vállát és körülnézett az üres hangárban. – Il n'y en a pas, – mondta lehangoltan és a csupasz falra meredt. – Talán benn a városban .. Odafordultunk a magas, vékony igazgatóhoz.

– Certainement, Madame, persze, persze, Praiában bizonyosan kapunk. Ott van gépműhely... majd üzenünk, hogy küldjenek... izé ...

Hirtelen abbahagyta a mondatot, halkan kérdezett valamit a feleségétől. A fiatalasszony egykedvű kis arca felélénkült. Figyelt... mind elhallgattunk és figyeltünk. De csak a szél zúg, – gondoltam – a szél zúg állandóan és a parti hullám dobálja ki állandóan az apró kavicsokat a partra. De valami más hang is vegyül bele, mélyebb, keményebb... egy autó motorja berreg. Kimentünk a hangárból és feltekintettünk a kopár hegyoldalra, amelyen poros, keskeny út kanyargott három-négy kis sárkunyhó mellett fölfelé. Néhány csirke szaladt szét a kanyarulat előtt. Két néger asszony bukkant elő... de kocsit nem láttunk. A kunyhók teteje fölött azonban por kavargott.

– Nézd... autó jön!

Már meg is jelent. A kanyarodónál nagyokat zökkent a göröngyös úton. Szétrohantak előle a csirkék, felhőben szállt mögötte a por. Éles csikorgással megállt a homokos gát előtt, a hegy lábánál. A szél felénk sodorta a kavargó port. Lehajoltunk, hogy ne érjen annyira és két kézzel eltakartuk arcunkat.

Amikor újra feltekinthettünk, a kocsi állt. A vastag porréteg alatt is látszott, hogy frissen lakkozott, szép új gép. Hivatalos jelvény díszelgett a hűtőn és elegáns sofőr ült a kormánynál. A hátsó ülésből egy portugál katonatiszt kapaszkodott ki. Leverte egyenruhájáról a port. A kormányzó küldte Praiából a mi fogadásunkra. Elénk jött, összeütötte a sarkát, meghajolt. Kezet fogott a férjemmel, velem, az igazgatóval és a feleségével. A kövér szerelő megint eltűnt. Vajjon lefeküdt végre?

A tiszt előbb az igazgatónak mondott valamit portugálul. Mi csak álltunk és vártunk a növekvő és sűrűsödő porban. Az igazgató végre rám nézett és izgatottan köhögött.

– Madame, a kormányzó úr üdvözletét küldi...

Férjemhez fordultam és papagáj módra ismételtem mindazt, amit hallottam: A kormányzó úr üdvözletét küldi. Reméli, hogy láthat bennünket Praiában. Felajánlja vendégszeretetét. Szeretné tudni, mit segíthetne nekünk? Azonkívül kérik az útlevelünket és egyéb iratainkat.

– Nagyon köszönöm, – felelte mosolyogva a férjem. – Mondd meg, hogy örülni fogok, ha találkozhatom a kormányzó úrral. Amikor neki alkalmas, meglátogatjuk, azonkívül szeretném, ha mielőbb kaphatnék elég erős láncot. Talán a kocsin mindjárt át mehetnénk a városba?

Charles mondatait lefordítottam franciára, az igazgató pedig lefordította franciából portugál nyelvre.

– ... és valami lánc kellene, hogy kiemelhessék a gépet a vízből.

– Ah, persze, persze! Tessék csak, jöjjenek velem mindjárt, a kocsin – integetett az alacsony portugál tiszt készségesen. A nyitott kocsi hátsó ülésére mutatott. Hogyne, csak jöjjünk. Az igazgató is eljön velünk, ő lesz a tolmács.

Férjem még egyszer hátrapillantott a nyílt, védtelen kis öbölre, a gépmadárra, amely könnyedén himbálózott fényes szárnyaival a vizén.

– Rendben van minden, ha ilyen marad a szél – mondta nekem. – De ha vihar jön...

Feltekintett az égre.

– Kérdezd meg, szokott-e vihar jönni ilyenkor.

– Monsieur, szoktak ilyenkor vihart kapni a tenger felől? – kérdeztem.

—Vihart? – bámult rám az igazgató szinte meghökkenve. – Ó nem, jamais, jamais, soha, Madame!

Forrás: Anne M. Lindbergh: Zúg a szél. Révai, Budapest, 1934. Ford.Kosáryné Réz Lola. Műegyetemi Sportrepülő Egyesület