A
bevezetőt maga Charles A. Lindbergh írta... Amiből kitetszik, mit
is tartalmaz ez az izgalmas útikönyv, amelyet a budapesti Révai
adott ki 1934-ben, Kosáryné Réz Lola fordításában, a Műegyetemi
Sportrepülő Egyesület jóvoltából.
„Feleségem
könyve egy megfigyelőutunkról szól. Az Atlanti-óceánt repültük
át 1933-ban. Pontos és hű képe mindennek, ami történt, míg
Afrikából átjutottunk Dél-Amerikába. Feladatunk az volt, hogy
tanulmányozzuk a légiutakat Európa és Amerika közt. Abban az
időben kezdtek véglegesen kialakulni a légi országutak. A
szárazföldi országokat átrepülték már, az egyes földrészeket
is összekötötték egymással. Most már csak az óceánokat
kellett behálózni. A nagy vízi távolságok voltak a légi
világkereskedelem utolsó jelentősebb nehézségei.
Az
Atlanti-óceán északi részének átrepülése a légi kereskedelem
legfontosabb és legnehezebb feladata. Nemcsak a nagy távolság: a
légköri és éghajlati viszonyok is sok nehézséget állítanak a
repülő elé. Ahol a távolság kisebb, ott az éghajlat nagyon
hideg – fenn északon. Délen viszont, ahol enyhébb a levegő,
óriási távolságokkal kell számolni. Három természetes légiút
vezet át az óceán északi részén. Az elsőt Grönlandi-útnak
nevezhetjük, ez északon van, a másodikat, a délit Azori-útnak és
a harmadikat, a középsőt Nagykörútnak. Mind a hármat meg
akartuk ismerni.
Júliusban
indultunk el New Yorkból és miután a Nagykörúton át
Newfoundlandba értünk, Labrador partjai fölött északnak
fordultunk. Átvágtunk Európába, az északi úton Koppenhágában
értünk partot. A következő heteket Európában töltöttük,
Norvégiában, Skóciában, Írországban, Spanyolországban,
Portugáliában.
Az
Azori-szigetekre túlságosan későn értünk; az akkori lehetőségek
mellett nem repülhettünk már Újfoundlandba vagy a Bermudákra.
Túl nagy kockázatot kellett volna vállalnunk. Néhány napig a
szigeteken maradtunk, Afrikába mentünk és a könnyebb utat
választottuk, azt, amely az Egyenlítőn át visz Dél-Amerika felé.
A könyv ezt az utunkat írja le, Afrikától Dél-Amerikáig. Benne
vannak az emberek, akikkel találkoztunk, a nehézségek és
problémák, amikkel szemben találtuk magunkat, mikor minden
előkészület nélkül hosszú tengeri útra vállalkoztunk olyan
géppel, mely eredetileg szárazföldi repülésre készült.
Gépünk,
a Tingmissartoq (az eszkimók kiáltanak így, ha repülőgépet
látnak s azt jelenti; „ami úgy repül, mint a nagy madár”)
1929-ben épült szárazföldi tanulmányutakra. 1930-ban elérte a
transzkontinentális csúcsidőt Kalifornia és New York között.
1931-ben kerekek helyett pontonokat szereltek reá egy sarkvidéki út
alkalmából. Két évvel később erősebb motort kapott; így
indultunk el vele óceáni utazásunkra.
Fontos
volt, hogy lehetőleg magunk szolgálhassuk ki magunkat. 1933-ban még
nem igen volt repülőtelep azon a vidéken, ahol le akartunk
szállni. Örülhettünk, ha leszállásnál jó horgonyzóhelyet és
kedvezően elhelyezett bóját találhattunk valahol. Nem
ragaszkodtunk menetrendszerűen megállapított útitervhez. Hogy
mennyi időt töltünk itt vagy ott, attól függött, milyen
körülményeket találtunk. Gyakran megtörtént, hogy még előzetes
értesítést sem kértünk és kaptunk a leszállási viszonyokról.
Ha rossz helyre kerültünk, mint például Madeirában, másfelé
folytattuk az utat. Elinduláskor mindig legalább kétféle
lehetőségre számítottunk.
Természetes,
hogy ilyenformán különleges mentőfélszerelésre és sokkal több
üzemanyagra volt szükségünk. Gépünk többnyire túl volt
terhelve. Biztonságunk nem az előzetes tervek pontos kivitelezésén
alapult, hanem inkább a lehetőségek állandó kihasználásán, a
körülményekhez való gyors alkalmazkodáson, az állandóan
változó tényezők egyensúlyozásán. Néha sietve kellett
indulnunk, mint Angmagssalikban, a jéghegyek közül, máskor lassan
készültünk hozzá és késlekednünk is kellett, mint mikor az
óceánt átrepültük Brazília felé. Külön rakomány benzint és
minden eshetőségre való felszerelést vittünk magunkkal mindig.
Két
teljes, egymástól függetlenül működő rádiónk volt, leadó-
és vevőkészülék. Az egyik vízhatlan burkolatban, gumicsónakba
építve. Hosszú időre való élelmiszerrel és vízzel láttuk el
magunkat. Vittünk puskát, féregmentes sátrat és még sok
mindent, amire esetleg szükségünk lehetett.
Ennek
köszönhettük, hogy a legtöbb út folyamán kivételesen jó
rádióösszeköttetést kaptunk. Ha kényszerleszállásra került
volna a sor akár szárazon, akár tengeren, lett volna mit ennünk,
hol laknunk, tovább tudtunk volna menni és kapcsolatot találtunk
volna a világgal. Harmincezer mérföldnyi utunk alatt mindig volt
elegendő tartalékbenzinünk is.
Legtöbb
gondot ez adott: az indulás ezzel a nehéz teherrel. Teli
tartályokkal és ilyen súlyos felszereléssel elindulni csak
kedvező szélben és alkalmas helyen lehet, ahol elég nagy és
nyugodt vízterület áll rendelkezésre.
Repülőutunk
közel hat hónapig tartott. Ebben a könyvben csak tíz napról van
szó. A repülés történetében azóta új fejezet kezdődött, de
a régi talán érdekesebb volt mindennél, amit a jövő hozhat.
Amint az idő múlik, a gép tökéletesedése egyre jobban
függetleníti az embert az elemektől. A jövő sztratoszféra-gépjei
úgy fogják átrohanni az óceánt, hogy az utas észre sem veszi az
alatta hullámzó vizet. Mint alagúton átszáguldó vonatból, nem
láthatja sem a veszedelmeket, sem a szépségeket. Csak a gépek
remegését és lüktetését fogja hallani, a széllel, a
forrósággal, a holdsugárral nem lesz gondja.
(Innen
aztán a feleség, Anne M. Lindbergh veszi át a tollat, a
továbbiakban ő tudósít...)
Hátszél
 |
| Az útvonal térképe |
Hátszél...
Letekintettem a repülőgépből a vízre, a hosszú-hosszú fehér
csíkokra. Fehér gőzösök haladtak odalent. Szabálytalanul, mint
a kuszált fonal, húzódott mögöttük a felszántott vízvonal.
Valamennyi egy irányban vezetett. Arrafelé igyekeztek, amerre mi:
Afrika partjairól délnyugatra mentünk, a Cap Verde-szigetek felé.
A szél azóta pártolt hozzánk, hogy elindultunk az
Azori-szigetekről. Lökte a gépünk farkát, sarkunkban zúgott és
süvített, belefütyült fülkémbe – és úgy sodródtunk vele,
mint ahogyan a csónak siet hazafelé, a szél áradatában, felvont
vitorlával, könnyedén: a tenyerén.
Hátszéllel
jöttünk Spanyolországból. Az elmúlt éjszakát Afrika
sivatagjában töltöttük, sátorban, – azelőtt pedig a
Kanári-szigeteken Las Palmasban álltunk meg éjszakára. Bazárok
és boltok, dokkok és piacterek fogadtak a Kelet és Nyugat ősi
országútján. Visszaugrottunk Las Palmasból és már az
Azori-szigeteken voltunk. Még egy ugrás visszafelé: Lisszabon,
óriási léptekkel haladtunk: Horta, Ponta Delgada, Las Palmas, Rio
del Oro. A szél mindig segített. Szinte elhalmozott bennünket a
természet ajándéka... Itt egy kis időt nyertünk, amott benzint
takarítottunk meg a kedvező szél jóvoltából. Segített a szél,
amelyre sohasem lehet számítani, amely néha ránehezedik a gép
egyik vagy másik szárnyára és eltéríti útjából, vagy mint a
fal, mered a gép elé magasan, hogy fáradságos kapaszkodásra
kényszerítsen meredeken felfelé – s közben elmúlik a drága
nappali világosság és fogy a benzin. A szeszélyes,
kiszámíthatatlan, csalfa szél most hűséges jóbarátunk volt
teljes kétezer mérföldön keresztül. Szinte csoda történt.
Mintha Odysseus történetéhez hasonlóan, egy görög isten
ökörbőrzacskóba zárta volna valamennyi rossz szelet és csak
egyet hagyott volna szabadon, hogy hazavezéreljen bennünket.
Mert
ekkor már hazafelé mentünk. Az Atlanti óceán fölött átkutattuk
a levegőt. Grönlandban töltöttük a nyarat, Európában a ködös,
esős kora őszt. Koppenhága, Stavanger, Southampton, a skót
partok, Írország, Spanyolország és Portugália, az
Azori-szigetek... mind egy-egy ugrás, mind egy-egy kísérlet, hogy
merre lehetne légijáratokat rendszeresíteni Amerika felé.
Kipróbáltuk valamennyit. Megérkeztünk Afrika partjára, magunk
mögött hagytuk a hideget és a ködöt; tiszta égboltra bukkantunk
a felhőkön túl és tüzes napsütés várt. Most már az utolsó
ugrás következett: át Amerikába.
 |
| Anne M. Lindbergh |
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése