PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (15)

84. nap – november 23.

Szárad a tüzelőnek való trágya

Dogubayazit felé tartok. Ma először pillantottam meg az Ararátot egy 2 000 méternél magasabb hágóról. Sejtelmesen sejlett át a párás levegőn, aztán rövidesen takarásba került, eltűnt a szemem elől, mintha játszana velem. Kurdisztánban járok, a nagyobb települések szélén katonai ellenőrző pontok vannak. Inkább a nyugatra tartó járműveket vizsgálják át, velem nemigen foglalkoznak, gondolom, messziről lerí rólam, hogy nem vagyok kurd. Ha meg is állítanak a rendőrök, inkább csak beszélgetni akarnak, útlevelet általában nem is kérnek. Megismerkedtem egy katonatiszttel, elmondása szerint jelenleg kifejezetten nyugodt a helyzet errefelé. A török biztonsági erők becslései szerint száznál kevesebb fegyverese van a Kurd Munkáspártnak (PKK) az Agri környéki hegyekben, a városban ugyanakkor ezernél több katona, csendőr és rendőr állomásozik. Utoljára négy éve fordult elő, hogy a gerillák az egyik környékbeli kisvárosban támadtak, azóta legfeljebb kormányzati járművek a célpontjaik. A viszonyokat ismerő valamennyi ember véleménye szerint, akikkel beszéltem, a főutak és a városok biztonságosak, főleg nappal, a PKK-nak meg egyébként sem volt baja soha a külföldiekkel. Feltételezem, hogy odahaza viszonylag sokan szimpatizálnak a függetlenségért harcoló kurd szervezettel, ami eléggé irracionális viszonyulás, mivel a PKK kezdetben kifejezetten balos, mondhatni szélsőbalos szervezet volt, aztán pedig, támogatói bázisát szélesítendő, a konzervatív szunnita muszlimok felé nyitott. A vidék elég lehangoló, kopár, több a szikla, mint a fa, a települések szegényesek, igénytelenek, faluhelyen sok a gazdátlanul álló ház. „Gyűlölöm azt a helyet” – mondta egyik házigazdám Agriban, s látszott rajta, komolyan gondolja. A Törökország nyugati részéről származók számára kisebb kulturális sokk lehet a keleti végekre kerülni, az európaias környezetből a bigottan vallásos közegbe. Errefelé kevés a szórakozási lehetőség, a kultúra jobb esetben egy mozira korlátozódik, a közel százezres Agriban nincs színház. 
Korábban sosem hallottam róla, hogy Indián kívül bárhol máshol tüzelőanyagként használnák a tehén ürülékét, ezen a vidéken azonban így van. Szalmával keverik össze, majd tégla alakú darabokra vágva, gúlába rakva szárítják, állítólag magas a fűtőértéke. 
Kelet-törökországi tartózkodásom során ma negyedjére kérdezték meg tőlem, hogy albán vagyok-e. Rejtély számomra, miért néznek albánnak, jártam Albániában, szerintem egyáltalán nem hasonlítok az ottani emberekre. Egyszer már afgánnak is véltek, egyik házigazdámtól pedig a barátja diszkréten tudakolta meg, hogy cigány vagyok-e. A feltételezését arra alapozta, hogy Romániából jöttem, törökül pedig roma a cigányok megnevezése. Gondolom, nem lehetett nagy ász se földrajzból, se történelemből. 

86. nap – november 25.

Ishak pasa palotája

Megérkeztem Dogubayazit városába, innen már csak egy napi járóföld a határ. Ezt a rövid távolságot nem fogom elsietni, hamar letudni, annak ellenére, hogy Iránban valamelyest normalizálódni látszik a helyzet, szombaton már működött az internet. Ahmet iráni kapcsolatai azt javasolták, ne siessek az indulással, várjak még néhány napot. Törökország leghidegebb vidékén járok, Agriban egy alkalmi ismerős mutatott egy két évvel ezelőtt készített felvételt, melyen a hőmérő mínusz 42 fokon áll. A telek errefelé kemények, rengeteg hó hull, a helyiek elmondása szerint gyakori, hogy reggel, mikor kimennek az utcára, csak az autók körvonalai sejlenek ki a vastag hóréteg alól. Hozzám mostanáig nagyon kegyes volt a természet, hetek óta egy felhőt sem láttam az égen, napközben 4-8 fok van, ami ideális hőmérséklet gyalogláshoz. 
Maga a város kifejezetten ronda, igénytelen, ízléstelen épületek tömkelege, ráadásul szmogos, a gáz ugyanis drága, ezért aztán a többség inkább szénnel fűt, ám a természeti környezete csodás, északról az Ararát magasodik fölé, délről az Ala Daglar vonulata, 3500 méteres csúcsokkal. 
Elgyalogoltam a környék egyik idegenforgalmi látnivalójához, Ishak pasa Dogubayazittól pár kilométerre fekvő palotájához. Eddig 26 országban jártam, de a dogubayaziti palotához és közvetlen környékéhez fogható lenyűgöző helyet keveset láttam. Most már akkor sem sajnálnám, hogy útra keltem, ha semmi más hozadéka nem lenne számomra ennek az útnak. 
Maga a palota egy XVIII. századi épületegyüttes, az ottomán architektúra gyöngyszeme, amelyen iráni és rokokó stílusjegyek is felfedezhetők. Berendezési tárgyak nincsenek benne, az épületet azonban példás módon restaurálták, minden zugát be lehet járni, a tanácsteremtől kezdve, a konyhán át a mellékhelyiségig. Az 1700-as évekre a Nyugat technológiailag már jócskán elhúzott az évszázadok óta dermedt állapotban levő iszlám világ mellett, a fűtéstechnika terén azonban nem, Ishak pasa isten háta megetti palotájában központi fűtés volt. Ami az Unesco Világörökségi várólistáján szereplő objektumot lélegzetelállítóvá teszi, az a környezete. A közvetlen közelében egy gigászi sziklatömb emelkedik ki a tájból, rajta Dogubayazit fellegvárával, hátrébb pedig a Dolomitokra emlékeztető, taréjszerű sziklagerinc zárja el a látóhatárt. 
Miközben a palota felé gyalogoltam, elhaladtam a regnáló török elnök nevét viselő, Recep Tayyip Erdogan park mellett, s ismét arra gondoltam, mi, közép-kelet-európaiaik nem értékeljük a viszonylagos normalitást, amelyben élünk. Lehet, hogy a politikusaink nem a legjobbak közül valók, vannak köztük inkompetensek, demagógok, korruptak, de legalább nem neveznek el róluk életükben közintézményt, középületet. S ez már valami.

87. nap – november 26.

Az Ararát lábainál

Úgy éreztem, megőrülök, ha még egy napot a Dogubayazit nevű porfészekben kell eltöltenem, ezért aztán, a lelki egészségem érdekében elindultam délnek, Caldiran, illetve Van felé. Nagyon mehetnékem van már Iránba, de még nem indulhatok el, mivel nincs egészségbiztosításom, Dogubayazitban pedig nem találtam biztosítót, amelynél megköthetném. Próbálkoztam a hazai biztosítómnál is, az ügynököm azonban először arról próbált meggyőzni, sikertelenül, hogy a jelenlegi biztosításom, amelyen fehéren feketén írja, hogy Bulgáriára, Görögországra, Törökországra, Olaszországra, Spanyolországra, Portugáliára, Ciprusra, Máltára és Horvátországra érvényes, jó lesz Iránban is, majd közölte, a rendszerben nem szerepel olyan szerződés, amelyben Irán nevesítve van.
Ha már ott voltam az Ararát árnyékában, úgy döntöttem, megnézem közelről a hegyet. Egy helyi kurd hegyivezető, Sefer fuvarozott el az Agri Dag lábához, s útközben nemesebb és értelmesebb célhoz méltó buzgalommal próbált meg az egyistenhit, szerinte egyedül üdvözítő útjára terelni. Úgy véli, az evolúció egy marhaság, amit azért nem kell elhinni, mert egy ember találta ki. Mivel Sefer egy rokonszenves és kedves ember, ráadásul ingyen és bérmentve szállított el az Araráthoz, inkább nem szembesítettem azzal a ténnyel, hogy Mohamed próféta is csak ember volt, hasonló logika alapján tehát az ő tanítását sem kellene készpénznek venni.
Ötezres csúcsokat láttam már korábban is, a Kaukázusban, azonban az Ararát nagyobb hatást gyakorolhat az emberek többségére, ugyanis nincsenek előhegyei, hirtelen emelkedik ki az anatóliai felföldből. A Van felé vezető út látványos, helyenként igazi kősivatagon halad keresztül, szikla-szikla hátán, alig látszik a talaj, sivár, de ugyanakkor izgalmas, szinte már szép, olyan az egész, mintha egy őrült művész dobálta volna egymásra a köveket.
A hegyvidéken nagyon erős a katonai jelenlét, a csúcsokról beton őrtornyok vigyázzák a vidéket, mindenfelé bunkerekkel, mellvédekkel megerősített állások, az út mentén gépfegyverüket a kősivatag felé irányító páncélozott járművek láthatók. Nem lehet könnyű napjainkban partizánnak lenni a kurd hegyvidéken, ámbár a török katonákat sem irigylem. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (14)

80. nap – november 19.

Megkaptam az iráni vízumot, megnyílt előttem az út kelet felé. Egyelőre azonban Agriban vagyok, innen még vagy 130 km az iráni határ, s arra mindenképp fogok időt szakítani, hogy minél közelebbről megszemléljem az Ararátot. 
Agri városáról egyetlen Törökországgal foglalkozó turisztikai portálon sem találtam semmiféle érdemi információt. Kissé furcsálltam, ám miután körülnéztem a városban, megállapítottam, hogy az információhiány nem a szerkesztők felületességének volt betudható, Agriban valóban semmi látnivaló nincs. Egy említésre méltó dologra azért felfigyeltem: fél óra bóklászás során 4 darab Atatürk szobrot láttam, ami még török viszonylatban is kiemelkedő, ha eltekintünk az ábrázolt személytől, jó eséllyel világrekord lehet. 
Törökországnak nehéz szívvel fogok búcsút mondani. Otthonosan érzem már magam ebben az országban, ismerősen cseng a nyelv, akkor is, ha csak kevés szót értek belőle. Visszatekintve eddigi utamra, nyilvánvaló számomra, mennyire elhamarkodottan szoktuk életünk történéseit azon frissiben szerencsésnek vagy szerencsétlennek bélyegezni. Még Bulgáriában történt, hogy egy újsütetű ismerősöm a maga ismerősét ajánlotta isztambuli házigazdaként, mondván, biztosan szívesen látna, jó dolgom lenne nála. Bele is éltem magam a dologba, pár nap múlva azonban kiderült, az illető hosszabb ideig Finnországban tartózkodik. Csalódás volt, s mivel közeledtem a török határ felé, azonnal nekiláttam, hogy a couchsurfing.com portálon keressek ingyenes szállást magamnak. Úgy tűnt, ismét rám mosolyog a szerencse, egy indiai fiatalember felajánlotta, hogy vendégül lát. Néhány napig a biztos sztambuli szállás tudatában meneteltem dél felé, de aztán érkezett egy couchsurfinges üzenet: vendéglátóm sajnálkozva tudatta, előre nem látott céges ügyben Izmirbe kell utaznia, nem tud fogadni. Ezt már övön aluli ütésnek éreztem a sors részéről, ugyanis a török megalopolisz közelében jártam, kissé rémülten próbáltam minden követ megmozgatni, hogy szállást találjak. Így került a képbe Ahmet, aki egy ismerősöm ismerősének a Facebookos felhívására jelentkezett, s azóta is egyfajta őrangyalom, utam egyengetője. S így ismerkedtem meg Balázzsal, aki önzetlen gondoskodással segített át utam eddigi egyetlen igazán kritikus, a betegség jelentette szakaszán. Utólag hálát adok érte, hogy utam nem az első két potenciális isztambuli házigazdám valamelyikéhez vezetett. Ami pechnek, sőt, szerencsétlenségnek tűnt első látásra, később áldásnak bizonyult. 

81. nap – november 20.

Cipőpucolók a török utcán

Továbbra is Agri városában vagyok, ahol kurd egyetemi hallgatók a házigazdáim. Hetekkel ezelőtt, egy útmenti étkezdében találkoztam először kurdokkal, akik megvendégeltek, ők mondták, hogy a népük szereti a vendégeket. A mostani házigazdáimmal való tapasztalataim alapján a kijelentésük egyáltalán nem tűnik túlzónak. Egyikük átengedte nekem a szobáját, érkezésem napján megetettek a maguk főzte, lerben készített csirkés-zöldséges egytálétellel, tegnap este pedig elvittek egy cukrászdába, hogy megkóstoljam a künefe nevű édességet. Ma délelőtt reggelizni vittek egy pékségbe, utána pedig uszodába mentünk. 
Akárcsak Erzincanban, ahol szintén egyetemista házigazdám volt, itt is mindenhol ők állják a cechet, ha jelzem, én szeretnék fizetni, a válasz mindig ugyanaz: a vendég az vendég, ilyen a mi kultúránk. Úszás és szaunázás után bejártuk a 10 ezer hallgató által látogatott egyetem campusát, s meg kellett állapítanom, sok közép-kelet-európai felsőoktatási intézmény biztosan elcserélné rá a sajátját. 
Egyik itteni ismerősöm elmondása szerint Agriban a lakosságnak körülbelül a fele kurd. Az utcán gyakran van olyan érzésem, mintha nem törökül beszélnének az emberek, de sosem vagyok biztos benne, hogy a fülem csal-e meg, esetleg tájszólasban beszélnek törökül vagy tényleg az északi kurd dialektust, a kurmandzsit hallom. Amikor a házigazdáim egymás között beszélgetnek, sosem tudom, hogy épp az anyanyelvüket vagy az ország hivatalos nyelvét használják-e.  Amikor egyszer rájuk kérdeztem, azt mondták, épp törökül beszélnek, ami határozottan meglepett, lévén, hogy az asztal körül ülő hat emberből egy magyar volt, a többi öt pedig kurd. Egyébként a kurd az iráni nyelvek közé tartozik, nem rokona tehát a töröknek. Ezidáig egyetlen olyan szó van, amit törökül és kurd nyelven is ismerek, ez pedig a tej, utóbbiakon süt, illetve sir.
Holnap útra kelek Agriból, de nagyon nem fogok sietni a határ felé. Iránban az elmúlt napokban halálos áldozatokkal járó zavargások voltak, a tüntetők egy sor nagyvárosban boltokat, bankfiókokat gyújtottak fel. Gondolom, legszívesebben az ország vezetőire gyújtották volna rá a házat, tehetetlen dühükben kezdték el pusztítani, amit értek.  A zavargások amiatt törtek ki, hogy az üzemanyagok árát a kormány 50 százalékkal megemelte. Egy ilyen léptékű áremelés valószínűleg bármelyik európai országban is tömeges, erőszakos tiltakozást váltott volna ki. Az alapvető ok, ami miatt ki fogom várni a helyzet normalizálódását ,az, hogy az iráni kormány megszakította az internetet és a nemzetközi telefonösszeköttetést, ezért nem tudok kapcsolatba lépni jövendőbeli, ottani házigazdáimmal. 

83. nap – november 22.

Országúti imahely igazhitűeknek

Bár Iránban továbbra is teljes hírzárlat van, s állítólag folynak az utcai harcok, továbbindultam kelet, pontosabban Taslicay felé. Valamikor a 80-as évek legelején láttam egy fotót egy magyarországi képes folyóiratban, valószínűleg az Ország-Világban vagy a Képes Újságban, amelyen egy magas rangú külföldi személyiség fogadására kirendelt szaúd-arábiai díszszázad tagjai, a vendég orra előtt földre borulnak Mekka irányában, mivel éppen eljött az ima ideje. 
Az iszlám kapcsán valószínűleg ehhez hasonló képek jelennek meg sok közép-kelet-európai lelki szemei előtt. Bár az iszlámra vonatkozó ismereteim meghaladják az általános műveltségi szintet, szakértője nem vagyok a témának, törökországi tartózkodásom nyolc hete alatt azonban rengeteg, a vallással kapcsolatos dolgot figyeltem meg, jó néhány embert kérdeztem a hittel való viszonyáról. 
A muszlimok vallásosságáról szemlélőként nagyon értékes információkat lehet gyűjteni, az iszlám ugyanis nem ismeri a hit általi megigazulás tantételét, hanem konkrét tettekhez köti a jó muszlim ismérveit. Ezek közül a leginkább szembeötlő, a mindennapi élet szintjén leginkább megnyilvánuló a napi öt alkalommal, meghatározott időpontban végzendő ima. El tudom képzelni, hogy vannak muszlim államok, ahol a kötelező ima idején megáll az élet, Törökországra azonban ez egyáltalán nem érvényes.
Amikor napközben felharsan a müezzin imára hívó hangja, megfigyeléseim szerint az épp annyira hidegen hagyja a törökök elsöprő többségét, mint az európai keresztények tömegeit a hétköznap délutáni templomi harangszó. Nem látok senki lelkébe, azért aztán nem állítom, hogy a minaretekből felharsanó, imára hívó kántálás hatására nem járja át vallásos révület a törökök testét-lelkét, az ellenben biztos, hogy ha így van, akkor tökéletesen álcázzák, a többség a füle botját sem mozdítja: az autómosó tovább mossa a kocsit, a háziasszony bevásárol, a teázók vendégei háborítatlanul traccsolnak vagy kártyáznak, a járókelők mennek a dolguk után. Az persze egyértelmű, hogy a török társadalom vallásosabb, mint bármelyik európai, igaz, ez nem is olyan nagy teljesítmény. Ankarától nyugatra ritkán látni az utcán olvasót morzsoló férfit, főleg városon, az ország keleti részén azonban megszokott látvány. Az is tény, hogy ezek zömükben idősödő, illetve középkorú emberek.
Az alkoholfogyasztási szokásai alapján is könnyű beazonosítani egy hithű muzulmánt, mivel az iszlám egyértelműen tiltja az ivászatot. A törökök tekintélyes része ezen a vizsgán is megbukna. Lévén alkotmánya alapján világi ország, Törökországban semmilyen törvény nem korlátozza a szeszes italok forgalmazását. Az ország nyugati részén, Ankarával bezárólag, vannak boltok, melyek kizárólag alkoholt árulnak, és nekem nem úgy tűnt, hogy a csőd szélén állnának. Egyes áruházláncokban lehet kapni szeszes italokat, másokban nem. A keleti végeken szintén hozzá lehet jutni sörhöz, töményhez, olyan lokál azonban, ahol ilyesmit tartanak, kevés van, főleg onnan lehet felismerni őket, hogy az ablakukat átlátszatlan fólia fedi. Az országutak mentén elszórt tömérdek szemét szintén azt mutatja, a törökök jelentős része nem tartja be a szeszre vonatkozó tiltást, törött sörösüvegből, üres sörös dobozból legalább annyi van, mint Coca Colás dobozból. 
Mostanáig tucatnál több törökkel beszélgettem arról, milyen szerepet játszik a vallás az életében, hogyan gyakorolja. A legtöbbjük muszlimnak mondta magát, olyat azonban, aki naponta ötször imádkozik, egyet ismertem csak meg, a többség többhetente egyszer szánja rá magát, mások még ritkábban, vagy soha. Török ismerőseim többsége fogyaszt alkoholt. Az iszlám szintén kötelességként írja elő a híveknek, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak Mekkába, az én ismerőseimnek azonban eszük ágába sincs ilyesmi, inkább mennének Rómába, Amszterdamba vagy Londonba. „A törökök 99 százaléka gyűlöli az Iszlám Államot” – mondta nekem Erzincanban egy egyetemi hallgató, akinek nem csupán a fanatikusokról volt lesújtó véleménye, de a városra jellemző vallásos konzervativizmust sem tartotta sokra. Egyik házigazdám, aki a vallást nem gyakorló, istenhívő emberként határozza meg magát, kifejtette, szerinte a hit, illetve az abból fakadó cselekedetek kizárólag ez egyénre és az istenre tartoznak, ahhoz a társadalomnak semmi köze, ami lényegében az európaiak zöme által vallott liberális szemléletnek felel meg. 
Az elmúlt években gyakran hallottam, olvastam olyan vélekedést, hogy a muszlimok kivétel nélkül a nyugati kultúra megsemmisítéséről ábrándoznak, az egész világot uralma alá vonó kalifátus megteremtése lebeg folyamatosan a szemük előtt. Biztos vagyok benne, ha erre rákérdeznék, rengeteg török nem is értené, miről beszélek, s nem azért, mert nem beszél angolul, mások pedig a rengeteg gyaloglás okozta szellemi kimerülés számlájára írnák, hogy ilyen marhaságokat beszélek.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (13)

75. nap – november 14.

Horasan határában

Nem hagytam ki Pasinler várát Továbbra is kelet felé haladok, most épp Horasan a legközelebbi úticélom. Ma újabb jelképes mérföldkőhöz értem, a szó szoros és egyúttal átvitt értelmében is átléptem a 2,5 milliós határt, egészen pontosan 2 508 101 lépést tettem meg indulásom óta, ami hozzávetőleg 2 000 kilométernek felel meg. Jelenleg épp az egykori selyemúton haladok, melyet törökül Ipek Yolunak hívnak. Az útvonalam nagyjából Erzurum és az iráni Tebriz közötti szakaszon esik egybe a hajdani legendás kereskedelmi úttal, melyen karavánok szállították a selymet és más árucikkeket Kínából Európába. Marco Polo óta nagyot változott a selyemút, a menetirányonként kétsávos, kifogástalan minőségű aszfaltburkolaton karavánok helyett főleg kamionok közlekednek, sok köztük az iráni rendszámú, hiszen közeledek a határhoz. 
A személygépkocsi-forgalom lényegesen kisebb, mint odahaza, egy hasonló kaliberű műúton, mivel Törökországban, a rájuk kivetett luxusadó miatt az autók drágábbak, mint az Európai Unió tagállamaiban. Használt autókat be lehet hozni az országba, de olyan horribilis adókat és illetékeket kell fizetni utánuk, hogy nemigen éri meg, ezért aztán a gépkocsipark viszonylag modern. 
Tegnap egy országút melletti panzióban szálltam meg, egy szoba a szokásos 8 euróba került. Miután kifizettem, a tulajdonos, aki éppen ebédelni készült, két munkatársával közösen, a Yemek! felszólítással egy székre mutatott. Nem mondtam nemet, mivel a yemek azt jelenti, egyél. Biztos vannak olyan, a higiéniára nagy gondot fektető emberek, kiknek a gyomrát felkavarta volna közös étkezésünk látványa, az előétel ugyanis savanyú káposztából és tejfölből állt, utóbbit mindannyian ugyanabból a tálkából kanalaztuk, márpedig úgy enni tejfölt, hogy az ember ne nyalja le a kanalát, szinte lehetetlen. Az én étvágyam nem sínylette meg az egy tálból történő tejfölözést, szerencsére, mivel a káposzta után leves, majd olyan túrós csusza következett, amilyennél nagyanyám se csinált jobbat, pedig értette ő is a módját. Utóbbit, természetesen szintén egy nagy, közös tálból fogyasztottuk el. 
Mivel bármiféle erődítmény szinte delejesen vonz, nem tudtam elhaladni Pasinler büszke vára alatt úgy, hogy meg ne nézzem. Mivel a török kormány blokkoltatja a Wikipédiát, nem tudtam semmiféle érdemi információt szerezni arról, milyen korból származik, illetve kik ellen kellett védelmet nyújtania a sziklára épült erősségnek. Ahogy nézegettem, az volt a határozott érzésem, ostrom esetén védő szerettem volna lenni, nem támadó. 

77. nap – november 16.

Internetkávézó Törökországban

„Aki 30 felett van, sose kerüljön 30 alá” – mondta, jobban mondva írta ma reggel egy barátom viccelődve, a napi, kilométerben kifejezett teljesítményemre célozva. Meg is felelek ennek az irányelvnek, bár három napja hűléssel küszködöm, ami – nagy meglepetésemre – a teljesítőképességemet nem befolyásolja. A jó tanácsokat előre is köszönöm, gyógyszert pedig szedek. Eleskirt városa felé közeledem, onnan pedig már nagyon közel van Agri, rövidesen látszani fog az Ararát. Gyaloglás közben bőven van időm gondolkodni, s eltűnődtem azon, hogy akár más módon is utazhatnék Ladakhba. Választhattam volna a távolsági tömegközlekedést, mehetnék repülővel, busszal, vonattal. Mint opció, ez fel sem merült bennem, mégpedig azért, mert ha az utazás nehézségi fokát egy 0-tól 10-ig terjedő skálán kellene meghatároznom, akkor ez a változat nálam 1-es fokozatú lenne, márpedig én kihívásra vágytam. Jogosítványom nincs, kerékpározni pedig nem tudok, ezért a személygépkocsi, motorkerékpár és bicikli sem jöhetett szóba. Az autóstop ellenben lehetett volna alternatíva, azonban, hiába van benne kaland és bizonytalanság, nem éreztem volna elég nagy kihívásnak. Az én skálámon a stoppolásos utazás nehézségi szintje 4-es. A hónapokon át tartó gyaloglás, egyedül, nagy csomaggal a hátamon, számomra az optimális nehézségi szint, igazi kihívás, de vállalható, élvezhető, a skálámon 8-nak felel meg.
Mi lenne a 10-es szint? Az, ha kizárólag gyalogosan haladnék, járműre semmilyen körülmények között nem ülnék fel, sem betegség, sem extrém fáradtság, sem ennivaló vagy ivóvíz hiánya esetén, de biztonsági megfontolásból sem, például háborús övezetben. Ez nekem túlságosan kalandos volna, ilyesmire nem vállalkoznék.
Szeretnék tisztázni egy félreértést, az a benyomáson ugyanis, sokan azt gondolják, számomra ez az utazás egyfajta küldetés, misszió. Erről szó sincs, semmiféle küldetéstudatot nem érzek, nem gondolom, hogy egy nagy, nemes cél érdekében rónám a kilométereket. Kizárólag azért indultam útnak, mert kedvet éreztem hozzá, azt gondoltam, örömömet lelem majd benne, s mostanáig nem is csalódtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne benne rengeteg erőfeszítés, kínlódás, nehézség, de összességében mégis élvezetes. A motivációm ugyanakkor tulajdonképpen önös, lényegében a magam kedvéért járom ezt a hosszú utat. Természetesen, ha bárki számára érdekes, izgalmas, esetleg elgondolkodtató vagy inspiráló, amit csinálok, az számomra öröm és nem várt elégtétel. Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoztam ezzel a vallomással, de a valóságot, ha kiábrándító is, értékesebbnek tartom az illúzióknál. Elég sokan kérdezték tőlem, miért épp Ladakhba megyek, miért nem Dardzsilingbe, ahol Kőrösi nyugszik. Számomra a sírok nem sokat jelentenek, azt gondolom, mindabból, ami egy emberi lényből fontos, semmi nem kerül a földbe vagy egy márványlap alá. Kőrösi életében Dardzsiling nem játszott fontos szerepet, teljesen véletlenszerű volt, hogy épp ott érte a halál, ugyanúgy meghalhatott volna Kalkuttában is vagy bárhol máshol. Amikor Kőrösön jártam, megnéztem Csoma szülőfaluját, a telket, melyen a családi ház állt s az emlékmúzeumot, kicsit olyan élményem volt, mintha zarándokúton lennék, egy dardzsilingi utazás ellenben nekem csak turizmus volna. Nagyenyed is óriási jelentőségű hely Kőrösi életútján, azonban meglátásom szerint a csúcspont Ladakh, az ott megszerzett tudás tette őt az egyetemes tudomány jeles alakjává, a tibetológia megalapítójává. Egyébként, bár közel három évtizede gyakorlom a tibeti buddhista meditációt, sosem vágytam Ladakhba vagy Tibetbe, egyik sincs rajta a bakancslistámon, az egyedüli ok, amiért oda tartok az, hogy Kőrösi hosszú hónapokon át Zanglában mélyült el a tibeti nyelv és kultúra rejtelmeiben.

78. nap – november 17.

Elegáns vidéki buszmegálló

Ismét egészségesnek érzem magam, s továbbra is tartom a napi 30 km feletti tempót. Megérkeztem Agriba, amit a törökök Arânek ejtenek. A magyar nyelvben nincs ilyen hang, a románban ellenben van, leginkább az ühöz hasonlít, de annál zártabb, torokból jön, kicsit nyögésszerű. Az otthoniakkal beszélgetve, gyakran az az érzésem, egészen téves elképzeléseik vannak Törökországról, elmaradott, szegény országnak vélik, amelynek a lakói örülnek, ha kerül napi két marék rizs a tányérba, ünnepnapokon egy kis kecskehús mellé, a mosógépet és az LCD tévét pedig legjobb esetben hírből ismerik. 
Mindez nagyon távol áll a valóságtól, időnként én is rácsodálkozom arra, amit látok. Szó sincs róla, hogy Törökország egy keleti Svájc vagy Hollandia lenne, azonban a gazdasági fejlettség tekintetében mindenképp megelőz minimum két EU-s tagállamot, Romániát és Bulgáriát. A nagyvárosok tiszták, a vidék ellenben szemetes, kisvárosokban és faluhelyen sok a szegényes, igénytelen lakóépület. Azzal a mélynyomorral azonban, amelyben emberek – főként romák – százezrei élnek a Kárpát-medencében, sehol sem találkoztam. Mindenfelé, a néhány ezres városkákban is, rengeteg az épülőfélben levő, vagy az elmúlt néhány évben felhúzott tömbház, társasház, kinézetre semmivel sem maradnak el a hasonló hazai lakóépületektől, sőt. 
Ezidáig öt lakásban töltöttem el minimum két napot. Azt tapasztaltam, hogy egy török és egy hazai lakás komfortszintje, berendezése, higiéniai állapota között semmi lényeges különbség nincs. Eltérés a méretben van, itt ugyanis egy 100 négyzetméteres lakás kicsinek számít, az átlagos alapterület 120-130 négyzetméter. Van még egy nagy különbség, mégpedig az árban. Sivasban, Erzincanban, Erzurumban legfeljebb a harmadába kerül egy lakás annak, amennyit Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen elkérnek egy hasonló méretű ingatlanért, a kolozsvári árnak pedig a negyedébe. A felsorolt városokban 30 ezer euróért válogatni lehet a 100 négyzetméteres lakások között, de találni ennyiért 120 négyzetméterest is. A bérek tekintetében nincs nagy különbség Törökország és Románia között, egy jónéhány éves szakmai gyakorlattal rendelkező, de még nem a legmagasabb fizetési osztályba tartozó tanár itt közel 600 eurót keres. Az érem másik oldala az, hogy itt sok családban a férfi az egyedüli kenyérkereső, ugyanakkor diplomásokra ez kevéssé jellemző. 
Kelet-Törökországban sok olyan falun haladtam keresztül, ahol szinte minden házon napelem volt, ilyet odahaza nem láttam, nagy összegben mernék fogadni rá, hogy nincs is, sőt tíz év múlva se lesz. Yozgatban, egy Közép-Törökországi városkában, amelyet szerintem sok török nem tudna kapásból megmutatni a térképen, felfigyeltem egy XXI. századi színvonalú buszmegállóra. Teljesen zárt, csúszóajtós, wifi van benne és polc könyvekkel. Azóta Erzincanban, Erzurumban és Agriban is láttam hasonlókat. Ezen városokban az a közös, hogy télen nem ritka a mínusz 20 fok. Zimankós telek odahaza is vannak, a Székelyföldön a - 20 nem ritka, az azonban biztos, hogy nincs sok ilyen buszmegálló, el tudom azt is képzelni, hogy egy sincs. 
 Erzurumban láttam az épülőfélben levő, részben már működő új közegészségügyi központot, melyben rendelőintézet és több kórház kap helyet. A méretét tekintve szerintem nagyobb, mint az összes létező kolozsvári kórház együttvéve, kinézetre pedig akár irodaház is lehetne Frankfurtban vagy Milánóban. Erzurum egyébként távolról sem a legprosperálóbb török város, lakóinak száma negyedmillió körül van. A török állami egészségügyi ellátás színvonaláról nincs tapasztalatom. Természetesen Erzrumban vannak működő kórházak is, nem arról van szó, hogy mostanáig 300 kilométert kellett utazni egy gyomorfekéllyel, vagy mehetett az illető a javasasszonyhoz.
Szintén Erzurumban végigsétáltam az egyetemi campuson. A Babeș-Bolyai vagy bármely más hazai egyetem rektora lehet, rosszul lenne a sárga irigységtől, ha látná a helyi Atatürk Egyetem ingatlanállományát. Két diplomás ember is panaszkodott nekem a török felsőoktatás színvonalára, de abban is biztos vagyok, otthon sincs mindenki elájulva az egyetemeinken, vagy legalábbis némelyiken folyó szakmai munkától. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (12)

69. nap – november 8.

Ma nehéz napom van, kifejezetten fáradtnak érzem magam, nem is annyira fizikailag, hiszen 14 óráig már 26 kilométernél többet tettem meg, ami nem rossz teljesítmény, hanem pszichésen.  Az Ilica nevű városka felé tartok, ahonnan már csak egy ugrás Erzurum, tulajdonképpen ez tartja bennem a lelket. Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, verőfényes nap, még nehezebb lett volna minden, nem csodálom, hogy a napos, meleg országok lakói általában boldogabbak, mint az északiak. 
Néhány nappal korábban szinte elvesztettem a telefonomat. Egy kisvárosban, egy gázpalackokat forgalmazó cég eléggé hevenyészett irodájában érdeklődtem, tudnak-e valami olcsó szállodáról, s rövid időre rá a két munkatárs egyike már fuvarozott is teherautóval a szállásomra. Mikor célhoz értünk, eszméltem csak rá, hogy a telefonom nincs a zsebemben, az irodában felejtettem. A visszaúton a sofőr, egy fiatal török, szinte végig átszellemülten énekelt egy dalt, melynek szövegében refrénszerűen ismétlődött az Allah Akbár. Az „isten nagy”- jelentésű arab kifejezés néhány éve a médiában is viszonylag gyakran hallható, mivel az öngyilkos merénylők gyakran ezt a kiáltást hallatva támadnak. A veszélyérzet egy pillanatig átfutott az agyamon, de gyorsan el is ült, ezért aztán, meg talán mivel nagyon ritkán nézek bugyuta hollywoody-i akciófilmeket, nem ugrottam ki a mozgó autóból. Arra gondoltam, sosem ártunk szándékosan olyan embernek, akin nem sokkal azelőtt segítettünk, lévén ő nemeslelkűségünk szemtanúja és élő bizonyítéka. Márpedig ki ne akarna jó ember lenni? Igazam lett, nem csupán túléltem az utazást, de a telefonomat is visszakaptam. Az Allah Akbározó török barátságosan köszönt el, a hangja pedig, túlzás nélkül, gyönyörű volt.  
Szintén a napokban történt, hogy miközben gyalogoltam, nem messze tőlem megállt egy személyautó, kiszállt belőle egy idősödő férfi és egy öl almát ajándékozott a másik menetirányban igazoltató két közúti rendőrnek. Bár nem hallottam, mit beszélnek, az volt a benyomásom, nem ismerték egymást korábbról. Utána az én kezembe is nyomott három almát, ropogósak voltak, savanyúak, pont olyanok, amilyeneket szeretek. Kizártnak tartom, hogy odahaza egy ismeretlen autós gyümölcsöt adjon rendőrnek, hacsak nem megvesztegetés szándékával, bár arra megfelelőbb a készpénz. A törököknél az egyenruhások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint nálunk, lehet, meg is érdemlik. 
Egy falucskában az egykori brassói traktorgyárban készült munkagépre figyeltem fel. Egy ház előtt volt leparkolva, úgy tűnt, használatban van. Eltelhetett már vagy harminc év, mióta kikerült a szerelőcsarnokból, strapabíró jármű lehet. A traktor még dolgozik, miközben az üzemnek már hírmondója sincs, lakópark vagy bevásárlóközpont épült a helyén, ha jól tudom. Nem sírom vissza a régi rendszert, az egykori kommunista gazdaságról sincs jó véleményem, de pár gyárat, köztük a brassóit, lehet, hogy hiba volt felszámolni.” 

72. nap – november 11.

Karavánszeráj hangulat az erzurumi lokálban

Ma egy kis időutazást tettem, köszönhetően az Erzurumban működő iráni konzulátusnak. Iráni vízumot online is lehet igényelni, nekem azonban nem sikerült, ezért voltam kénytelen a diplomáciai kirendeltséghez fordulni. Vagy háromnegyed órás üldögélést követően, mely idő alatt nem úgy tűnt, mintha az ügyfélszolgálati munkatársak keze alatt égne a munka, egy megnyerő külsejű úriember végre hajlandó volt velem szóba állni, s kezembe nyomva egy névjegyet, rövid úton el is irányított valakihez, mondván, ő majd a segítségemre lesz. Utóbb rájöttem, az úgynevezett segítőm online vízumot fog nekem beszerezni, természetesen felárral, aminek egy része, gondolom, a konzulátusi munkatárs zsebébe vándorol majd.Internetes források szerint a vízum hivatalos ára 70 euró, az én emberem azonban először 120, majd 90, később 100, illetve 110 dollárt válaszolt azt firtató kérdéseimre, mennyit kell fizetnem a belépési engedélyért, az ő szolgálatait is beleértve. A 90-es évek romániai gyakorlatát juttatta eszembe az eljárás, persze, akkoriban a keresett, amerikai, német vízumok beszerzése fejében nem 40-50 dollár aprópénzt, hanem állítólag kemény ezreseket kértek el a követségek román alkalmazottai.Egy török idegenforgalmi portálon azt olvastam, hogy épített örökségét tekintve Erzurum Rómával és Barcelonával áll egy szinten. Az Örök Várossal való összehasonlítás kínosan túlzó, azonban tény, hogy Erzurumban kellemesen el lehet tölteni két napot, gyönyörű épületei vannak a szeldzsuk korból, a legrégebbi a XII-ik században épült. A vendéglátóipar tekintetében szintén nem kell szégyenkeznie a városnak.
Jó pár kávéházban, bisztróban, étteremben jártam már életemben, de a leghangulatosabbnak ezidáig a Tahiri Erzurum Evleri nevűt találtam. Egy hatalmas, régi lakóházban rendezték be, mely tele van korabeli használati tárgyakkal, karavánszeráj hangulatot kölcsönözve neki. Erzurum kulináris büszkesége a cag kebab nevű juh- és bárányhúsból készült nyársonsült, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig nem a birka a kedvencem.Múlt héten misét mondtak értem, pontosabban az utam sikeréért, az Orsolya-rend nagyváradi templomában. Különösen kedves gesztus volt ez számomra, mivel a rend egykori zárdájában működő, jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumba jártam négy, felejtehetetlen éven át. Sosem gondoltam, hogy valaha misézni fognak értem, főleg, hogy az egyházhoz fűződő viszonyom a legnagyobb jóindulattal is csupán formálisnak mondható, kimerül abban a tényben, hogy szülővárosom egykori székesegyházában, a Szent László templomban kereszteltek meg. Az otthoniak figyelme, érdeklődése sokat jelent a számomra. Miután megírtam, lekopott a szandál a lábamról, többen érdeklődtek, van-e pénzem új lábbelire, azt követően pedig, hogy pszichés fáradtságra panaszkodtam, rengeteg bátorító, biztató üzenetet kaptam. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok egyedül az úton.

74. nap – november 13.

Át a piroson

Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg az iráni konzulátus kiadja a vízumomat, ha majd meglesz, visszautazom Erzurumba. Pasinler felé haladok. Mostanáig nem írtam a törökországi közlekedésről, pedig érdemes. Az első napokban az volt a benyomásom, hogy itt ugyanaz az elv érvényesül, mint Nápolyban és Grúziában, vagyis a közlekedési szabályokat a forgalom valamennyi résztvevője javaslatnak, azok betartását opcionálisnak tekinti, s mindezt a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével. Igaz, hogy a lámpa piros, de kit érdekel? 
Isztambulban döbbentem rá, hogy ez csak részben igaz: a gépkocsivezetők tartják magukat a szabályokhoz, a közlekedési rendőrség pedig éberen ellenőrzi azok betartását, a gyalogosoknak ellenben szabad kezük van, azt csinálnak, amit csak akarnak. Ennek a kettős mércének számtalanszor voltam a szemtanúja, a gyalogosok bárhol átkelhetnek az úttesten, akár rézsútosan is, lavírozhatnak a gépkocsik között, a zebrát piros jelzés esetén is használhatják, s mindezt a közlekedésrendészet munkatársainak az orra előtt. A „Kisfiam/kislányom, megvárjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán szétnézünk, s csak utána megyünk át” mondat a legtöbb török családban valószínűleg sosem hangzik el, ugyanis kisgyerekes, babakocsit toló anyák, látszólag teljes lelki nyugalommal lépnek az úttestre, akkor is, ha piros, feltéve, ha épp nem jön semmi, s hasonlóképpen jár el mindenki, a jólöltözött hipszter éppúgy, mint a csadorba burkolt nénike. 
Törökországban STOP tábla nincs, DUR tábla ellenben van. A gyalogosok számára a török KRESZ egyetlen mondatban foglalható össze: Bármit megtehetsz, ami a testi épségedet nem veszélyezteti. Két török ismerősöm is mondta, hogy a gyalogosok megrendszabályozása már kormányszinten is téma volt, s meg is született a döntés az ügyben, a személyes tapasztalatom azonban az, hogy a rendőrség egyelőre nem siet azt gyakorlatba ültetni. Mindenki ott kel át, ahol épp kedve tartja. Ugyanakkor az autósokat sem kell félteni, az előzékenység és az udvariasság szavak nem szerepelnek a szótárukban, s ahogy kelet felé haladunk, úgy válnak egyre fegyelmezetlenebbekké. Sivasban és Erzincanban még általában betartják a jelzőlámpa jelzését, Erzurumban azonban már semmi meglepő nincs abban, ha a pirosat figyelmen kívül hagyva robognak át a gyalogátkelőn, az előnyszabályt pedig csak hírből ismerik. 
Törökországi tartózkodásom hét hete alatt egyetlen alkalommal láttam olyat, hogy egy gépkocsivezető előzékenyen átengedett egy gyalogost a zebrán, olyan kereszteződésben, ahol nem volt lámpa, mely viselkedés a helyi autóstársadalomban, gondolom, súlyosan deviánsnak minősül. Gyalogos az úttesten, menetiránnyal szemben. Erzurumban elmegy. Egyik házigazdám, aki öt éven át Németországban élt, s nagy híve és csodálója a német szabálytiszteletnek, miután hazaköltözött, eladta az autóját, nem bírta ugyanis az itteni vezetési stílussal járó stresszt. Megértem, bár ezen a téren én jobban kedvelem a török modellt.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (11)

65. nap – november 4.

Török lányok az utcán

Törökország, bár hagyományaiból fakadóan az iszlám világ része, az Európán kívüli muszlim országok közül minden bizonnyal a legnyugatiasabb jellegű. Ez döntő módon az első török köztársasági elnök, Musztafa Kemál Atatürk munkálkodásának tudható be, aki alapvetően átformálta, radikálisan modernizálta az országot. Atatürk nélkül a mai Törökország valószínűleg nem sokban különbözne Irántól. Az európai kultúra hatása az ország nyugati felében és a nagyvárosokban mutatkozik meg leginkább, kelet felé haladva egyre gyengül a nyugati befolyás, egyre dominánsabb az iszlámban gyökerező hagyományos török kultúra. Ez nagyon jól tetten érhető a nők öltözködésében. Hétköznapi viseletük alapján a török nőket négy kategóriába lehet besorolni megfigyeléseim szerint. Az első kategóriába tartozók öltözködése semmiben nem tér el az európai normáktól, legfeljebb valamivel kevésbé kihívó, bár még a konzervatív városnak számító Sivasban is láttam a hasát, köldökét közszemlére tevő fiatal nőt, Isztambulban pedig olyan dekoltázst, amely Európában is figyelemfelkeltőnek minősülne. A második kategória tagjai szintén nyugati divat szerint öltöznek, ám a hajat és a nyakat eltakaró kendőt viselnek. A harmadik kategóriába tartozók hosszú ruhát hordanak, amely lehet színes, mintás, akár karcsúsított is, alóla pedig gyakran farmer látszik ki és márkás szabadidő cipő. A negyedik csoportot a burka vagy más néven csador viselői alkotják, kiknek csak a szemük látszik ki a zsákszerű viseletből, mely jellemzően fekete színű. Törökországi utam kezdeti szakaszán, Ankarát is ideértve, két burkás nőt láttam, azóta már jó párat, de Erzincanban is, bár már igencsak keleten van, elenyésző kisebbséget alkotnak. Isztambulban, Ankarában és a nagyobb nyugat-törökországi városokban az első kategória dominál a népesség egészén belül, 30 év alatt pedig nagy többséget alkotnak. Sivasban már valószínűleg a második, az európai stílust a kendővel kombináló csoport a legszámosabb, Erzincanban pedig egyértelmű, hogy a kendőtlenek kisebbségben vannak, de az arányuk eléri a 25 százalékot. A négy kategória részaránya markánsan változik nem csak térségenként, hanem az életkor s az anyagi, társadalmi helyzet függvényében is. Az idősebb korosztály inkább keleties módon öltözik, de a hagyományos viseletet nem feltétlenül kényszerítik rá a következő generációra, gyakran lehet látni az utcán olyan anya-leány párokat, ahol csak előbbi visel kendőt. 
Ankarában, amikor egyetemek, kollégiumok környékén sétáltam, feltűnt, hogy a fiatal nők 95 százaléka fedetlen fővel jár, ellenben a város szegény negyedében minden nő kendőt viselt. Plázában felülreprezentáltak a nyugatiasan öltöző nők, a bazárban ellenben a fejkendősök. A hagyományhoz való eltérő viszonyulás nem emel falakat a nők közé, megszokott látvány, hogy két barátnő közül az egyik fejkendős, a másik pedig nem. Ami a férfi-nő kapcsolatot illeti, több ismerősöm kifejtette nekem: az iszlám szigorúan szétválasztja a nemeket, a szabadidő közös eltöltése sem lehetséges szigorú felügyelet nélkül. Feltételezem, hogy sokaknak van ilyen elképzelésük, ami igaz lehet egyes muszlim országokra, de köszönőviszonyban sincs a török valósággal. A városokban a fiatal fiúk és lányok együtt lógnak, megszokott látvány a randizó pár. Többször láttam, ahogy nyilvános helyen egy-egy fiatal férfi igencsak szenvedélyesen puszilgatja fejkendős párját, akinek ez szemmel láthatóan nincs ellenére, de a jelenet a környezetükből sem vált ki semmiféle reakciót. A törököknek egyébként szűk az intim terük, közel mennek egymáshoz, szívesen érnek hozzá a másikhoz. Egy ismerősöm mesélte, frászt kap attól, hogy társaságban, a lányok már a legelső találkozáskor búcsúpuszit adnak a fiúknak és viszont, mivel ő nem tipikus török, a testi kontaktust felületes ismeretség esetén nem szereti. A kelet-törökországi falvakban azért valószínű, hogy kevesebbet puszilóznak a fiatalok, arrafelé még előfordul, hogy a családtagok megölik a megesett lányt, amiért szégyent hozott a családra. Egyik vendéglátóm ismer olyan kelet-törökországi nőt, aki, mivel félti az életét, évek óta titkolja a családja elől, hogy házasságon kívüli kapcsolatból szült gyereket. A gyermekkel egy nyugat-törökországi nagyvárosban él, ahol senkit sem zavar a rendezetlen családi állapota. Egy barátom szerint elfogult vagyok a törökök javára, ám szerintem ez nem igaz. Gyalogos vándorként járni Törökországot pompás dolog, ám ha nő lennék, akkor egész biztosan nem itt, hanem valamelyik nyugat- vagy észak-európai országban szeretnék élni.

67. nap – november 6.

Az Eufrátesz mentén

Tegnap, november 5-én 36 kilométert tettem meg, ráadásul még el sem fáradtam, úgy istenigazából. Azt hiszem, néhanapján menne a 40 km is, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, meg aztán egy több ezer kilométeres távnál az a pár kilométeres plusz igazán nem oszt, nem szoroz. 
A Tercan nevű városkához közeledek. Megfürödtem az Eufráteszben, amit itt Firatnak hívnak. Nem volt éppen igazi fürdés, csak deréktől fölfelé mosakodtam meg, pedig szívem szerint megmártóztam volna, de a körülmények  nem voltak kedvezőek, a levegő hőmérséklete 10 fok, a víz pedig jéghideg volt. 
Kelet-Törökország hegyei között az Eufrátesz még elég jelentéktelen folyócska, ahol megmártóztam benne, ott nem szélesebb, mint a Szamos Kolozsvárnál, nem sejteti, hogy pár száz kilométerrel odébb már tekintélyt parancsoló folyam, melynek partjain az emberiség legősibb civilizációinak bölcsője ringott. 
A Nyugaton Romániához kapcsolódó sztereotípiák egyike sokáig a kóbor kutya volt, napjainkban azonban sokkal inkább Törökország a kóbor ebek országa. A nagyvárosok és a falvak egyformán tele vannak szabadon csatangoló, javarészt nagy termetű kutyákkal. Ahmet barátom esküszik rá, hogy békések, sosem támadnak emberre, s nekem is ez a tapasztalatom, ám olyasvalaki számára, aki fél a kutyáktól, vérfagyasztó lehet egy ilyen falkával való találkozás. Legtöbbjükről lerí, hogy a világ leghatalmasabb termetű fajtái közé tartozó anatóliai juhászkutya, a kangal vére folyik az ereikben. Jó természetű, inkább tartózkodó, mint agresszív állatok. Némi ennivaló árán párral sikerült összebarátkoznom, egyiküknek, egy impozáns termetű hímnek, hosszú, éles és hegyes szegekkel kivert nyakörve volt, hogy a farkasok ne haraphassák át a torkát. Lehet olvasni, hallani arról, hogy a muszlimok megvetik a kutyát, tisztátalan állatnak tartják. A törökökre nagy általánosságban ez nem igaz, Isztambulban itatókat, szárazeledelt raknak ki nekik az utcára, a testes ebek ott hevernek az utca közepén, a járókelők pedig tökéletes lelki nyugalommal kerülgetik őket. 
Ma Zoltán és Attila összetalálkoztak egy kisvárosi kifőzdében. Zoltán én voltam, Attila pedig a szerény lokál török tulajdonosa. Mivel a törökök a hunok rokonainak tartják magukat, az Attila név viszonylag gyakori. A mai már a harmadik Attila, akivel Törökországban megismerkedtem, az első a Török Világ Alapítvány egyik munkatársa, a második pedig Isztambul Bayrampasa kerületének polgármestere volt.

68. nap – november 7.

43 362 lépéssel ma több mint 35 kilométert sikerült magam mögött tudnom. Askale városában vagyok, a helyi Grand Hotelben szálltam meg. A neve határozottan fellengzős, mivel egy teljesen átlagos konfortszintű létesítményről van szó, egy szoba ára itt is 8 euró. Szerencsém van a török szállodai árakkal, ugyanis kizárt, hogy sátorban aludjak, éjszakánként – 5 fok körüli a hőmérséklet. Miközben a leállósávban bandukoltam, adott pillanatban arra gondoltam, bemegyek az utamba kerülő első boltba, és veszek egy üveg vizet, mert érzem, hogy kezdek kiszáradni. Pár száz lépés múlva az aszfalton heverő, telinek látszó, negyedliteres ásványvizes palackra figyeltem fel. Megvizsgáltam, nem volt felbontva. Ha pénzt találok a földön, szinte mindig ott hagyom, arra gondolván, valakinek másnap nálam nagyobb szüksége lehet rá, ezt azonban felvettem, az utolsó cseppig kiittam. Az isteni gondviselés megnyilvánulása volt, a jó karmám gyümölcse vagy csupán szerencse? Agnosztikusként úgy döntöttem, nem foglalok állást a kérdésben, maga a történés azonban kedvemre való volt. 
Ma ismét láttam egy autót, melynek a motorházára a török lobogó volt felfestve. Ez már minimum a harmincadik ilyen jármű, amellyel találkozom, nem számolva azokat, amelyeken kis méretben, az egyik első lámpa felett ékeskedik a félholdas zászló. Odahaza még nem láttam olyan autót, amire a román zászló lenne felpingálva, pedig tavaly centenáriumi év volt, nem is hiszem, hogy létezik ilyen. Közép-Európa bármely országában valószínűleg közröhej tárgya lenne egy nemzeti színűre festett autó, Nyugat-Európában meg pláne. Még a trikolórmániás Funarról sem tudom elképzelni, hogy piros-sárga-kékre festette volna a kocsiját, pedig ő igazán nem fogta vissza magát, ha a román nemzeti színekről volt szó. A törökök többsége szerintem sem nevetségesnek, sem pedig giccesnek nem találja a zászlóval kidekorált motorháztetőt, igazán nem visszafogottak, amikor a hazafias érzéseik kinyilvánításáról van szó. Sivasban egyik reggel arra figyeltem fel, hogy a gyalogosok hirtelen, mintegy vezényszóra megállnak az utcán, némelyek vigyázzba is vágják magukat. Kis időbe telt, mire rájöttem, a számomra kissé meghökkentő jelenet kiváltója az volt, hogy a közeli iskola udvarán a tanulók a himnuszt énekelték. Ezt is nehezen tudom elképzelni egy európai város utcáján. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (10)

57. nap – október 27.

Búcsú lábbelimtől

1,866 milliónál is több lépésre, s közel két hónapra volt szükségem, hogy elérjem Sivas városát. Lakóinak számát tekintve ez egy Kolozsvár méretű település, Törökország szívében. A tengerszint felett 1100 méteren terül el, amivel odahaza messze a legmagasabban fekvő város lenne, azonban a hegyes Törökországban ez nem számít kirívónak, még a dobogó közelébe sem lehet kerülni vele. 
Lassanként Közép-Anatóliába is megérkezik az ősz. A fák többségén még zöldek a levelek, de a nyár és a jegenye már elkezdett sárgulni, barnulni. A helybeliek elmondása szerint az időjárás egyelőre szokatlanul enyhe, napközben 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, kora reggel azonban határozottan hűvös van, 4-5 fok körüli a hőmérséklet. Mivel megtörténhet még, hogy sátorban kell éjszakáznom, elhatároztam, hogy beszerzek néhány meleg felsőruhát. Futólag szét is néztem a bazárban, s elégedetten nyugtáztam, hogy csakúgy, mint az élelmiszer, a ruhanemű is roppant olcsó, 30-40 török líráért, 6-7 euróért, lehet venni egy jó pulóvert. Elképzelhető, hogy adnák olcsóbban is, azonban lelki alkatomnál fogva határozottan idegenkedem az alkudozástól. 
Apropó, árak. Amikor első alkalommal betértem egy török étkezdébe, boldogan konstatáltam, hogy 14 líráért, 2 euróért, kapok egy kebabot, egy adag sült krumplit és egy pohár, ayran nevű erjesztett tejitalt. Ez minimum a duplája annak, amennyit ugyanezért Kolozsváron elkérnek. Azóta rájöttem, hogy először elég drága helyen ettem, ma például 9 lírát, 1,4 eurót fizettem egy nagy adag, zöldséggel körített, kovásztalan kenyérbe csavart, ízletes húspogácsáért. Utána Sivas főterén beültem egy kávézóba, melyet egy középkori kőépület szökőkutas udvarán alakítottak ki. Két kávéért 9 lírát fizettem, kb. 7 lejt, Kolozsvár központjában, egy jobb kávéházban, egy kávé is többe kerül.
 Kénytelen vagyok megválni a szandálomtól, amelyet Nagyszeben óta folyamatosan viselek, ugyanis kilyukadt a talpa. Évekkel ezelőtt vettem, potom pénzért, egy sport- és szabadidő termékeket forgalmazó áruházban. Amikor elindultam, reméltem, Isztambulig ki fog tartani. Sok száz kilométerrel tovább bírta, hűséges útitárs volt.

59. nap – október 29.

Megint úton vagyok, Zara városa felé gyalogolok. Tegnap reggel ismét iskolalátogatás volt a program, második sivasi házigazdám, Serdar, aki angol tanár, hívott meg az intézménybe, ahol tanít. Ez alkalommal egy hetedik osztállyal találkoztam. Érdekes volt látni, hogy a javarészt faluhelyen élő, a városszéli iskolába ingázó diákok mennyire felszabadultak, cseppet sem zavartatják magukat az igazgató és két tanár, meg egy vadidegen egyidejű jelenlététől. Húsz percet tölthettem velük körülbelül, ez idő alatt alig győztem válaszolni a kérdéseikre, mindent tudni akartak, mikor és mennyit pihenek, milyen török étkeket szeretek, melyik törökországi város tetszett leginkább, mikor érek célhoz, stb. A közös csoportkép ez alkalommal sem maradt el, sőt autogramokat kellett osztogatnom, amit kissé túlzásnak tartottam, de lévén szó gyerekekről, mindenkinek, aki megkért rá, írtam néhány jó szót. Az angoltudás, jobban mondva nemtudás tekintetében ezek a gyerekek egy szinten állnak azokkal, akiket néhány nappal korábban Pazarcikban megismertem, maximum bemutatkozásra telik tőlük, bár második osztálytól tanulnak angolul. Nem lepett ez meg, ugyanis az öltönyös-nyakkendős-aktatáskás, minden bizonnyal egyetemet végzett ankarai fiatalemberek között is elvétve találni olyat, aki beszél angolul. 

Rúmi kinetikus szobra

Voltam olyan vacsorán, ahol a 18 meghívott értelmiségi, egyetemi- és középiskolai tanárok, újságírók, orvosok, egyetemi hallgatók, színészek közül rajtam kívül egyetlen ember beszélt angolul. Találkoztam olyan, értelmesnek tűnő emberekkel Törökországban, akik a center, city center, internet, wifi szavak hallatán úgy néztek rám, mintha egy pápua törzsi nyelven próbáltam volna velük kommunikálni. Egy városkában egy ismerkedni akaró kamasz a What is this? (Mi ez?) kérdést szegezte nekem. Mivel semmire nem mutatott rá, a társalgásunk megrekedt ennél a megválaszolatlanul maradt kérdésnél. Gondolom, hogy az első angol órán még odafigyelt, utána már nem annyira. 
Azok a törökök, akikkel mostanáig Shakespeare nyelvén tudtam értekezni, kevés kivétellel angol tanárok voltak. Mindegyiküket megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy egy gazdaságilag ennyire fejlett országban kuriózumnak számít az angoltudás. A válaszaik egybecsengőek voltak: az oktatás módja teljesen elhibázott, a tanulók fejét nyelvtannal tömik, a vizsgákra készítik fel őket, nem az életre, amit beléjük vernek, az a mindennapokban használhatatlan, halott tudás. Mindez nagyon ismerősen hangzott, s nem csak az idegen nyelvek tekintetében, valószínűleg azért, mert én is jártam iskolába, egyetemre. 
Rövid sivasi tartózkodásom során felfedeztem két érdekességet: Rúmi, a nagy középkori misztikus költő kinetikus, forgó szobrát és a hozzávetőleg 900 éves Ulu Cami mecset ferde minaretjét. Előbbi roppant stílszerű, Rúmi ugyanis a keringő dervisek rendjének alapítója volt. Utóbbi szemmel láthatóan ferde, de sokkal kevésbé ismert, mint pisai társa, sőt talán közelebb áll a valósághoz, ha azt írom, szinte teljesen ismeretlen.

60. nap – október 30.

Magam mögött hagytam Zara városát, továbbra is keletnek tartok. Az idő egyre ősziesebb, ma reggel sűrű köd ülte meg a tájat. Hajnalban kifejezetten hűvös volt, ma például 3 fok, de az elkövetkező napokra mínuszokat is jósol a meteorológia. Szerencsére Törökországban a szállás is olcsó, 70-75 lírás, 11 eurós szállodát könnyen találni, de szerencsés esetben már 45 líráért lehet szobát bérelni. 
Az utóbbi hetekben sokan kérdezték, mit eszek, milyen a török konyha? Egyik helyi ismerősöm, Kerem, azt mondja, más népek azért esznek, hogy éljenek, a törökök azért élnek, hogy ehessenek. Van ebben a mondásban egy kis költői túlzás, de arra rávilágít, hogy a közös étkezés fontos szerepet játszik a törökök életében. 
Odahaza a shaormán és a kebabon kívül alig ismerünk más török ételt, pedig a konyhájuk igazán gazdag és változatos, nekem pedig olyan szerencsém volt, hogy nem csak az éttermi menüvel találkoztam, nyolc napon át ugyanis egy török nagymama házi kosztján éltem. 
A leveseik közül nekem a joghurtos lencseleves és a rizsleves a kedvencem, ez utóbbi erősen fűszeres. A kebabhoz leginkább marhahúst használnak, de a messze földön híres yozgati kebabot juhhúsból készítik. Otthon csak rendkívüli körülmények között vagyok hajlandó birkát enni, de el kell ismernem, hogy a yogzati kebab nagyon finom, a juhhúsnak karakteres, kellemes íze van. Az Erdélyben használt ízetlen pita helyett itt annál vastagabb, ízesebb, gyakran olajba mártott kovásztalan kenyérrel szolgálják fel a húst. 

Sivasi köfte

A török konyha másik remeke a köfte nevű húspogácsa, amit roston sült zöldségekkel, rizzsel, különféle szószokkal tálalnak. Van lecsójuk is, illetve egy pazar, számomra megjegyezhetetlen nevű egytálétel, aminek húskockák és zöldségek a hozzávalói, melyeket egy kerámia tálban főznek össze. A török pizzaként is emlegetett, pide nevű pékárúba szintén beleszerettem. Ennek tésztája valóban hasonlít a pizzáéhoz, az alakja azonban általában hosszúkás, bár van kerek alakú is. A feltét roppant változatos, lehet sajt, túró, húsos zöldség, de bármi más is, főleg, hogy egyes sütődékben személyre szabott pidét is készítenek, az ügyfél által hozott feltéttel. Az ellenben alapszabály, hogy fafűtéses kemencében készítik, a tésztát a vásárlók szeme láttára gyúrják, nyújtják. 
Török barátom, Ahmet szerint a mi gulyásunk is török eredetű, kaszárnyákban, hadjáratok idején főzték, innen a neve is, ku-lás, ami törökül katonák eledele. Nem tudom, tényleg így van-e, mivel a török konyhában jelenleg nincs gulyás jellegű étel, igaz, a hadsereg kondérjaiba egyelőre nem volt alkalmam bekukkantani.

(Folytatjuk)