PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (14)

80. nap – november 19.

Megkaptam az iráni vízumot, megnyílt előttem az út kelet felé. Egyelőre azonban Agriban vagyok, innen még vagy 130 km az iráni határ, s arra mindenképp fogok időt szakítani, hogy minél közelebbről megszemléljem az Ararátot. 
Agri városáról egyetlen Törökországgal foglalkozó turisztikai portálon sem találtam semmiféle érdemi információt. Kissé furcsálltam, ám miután körülnéztem a városban, megállapítottam, hogy az információhiány nem a szerkesztők felületességének volt betudható, Agriban valóban semmi látnivaló nincs. Egy említésre méltó dologra azért felfigyeltem: fél óra bóklászás során 4 darab Atatürk szobrot láttam, ami még török viszonylatban is kiemelkedő, ha eltekintünk az ábrázolt személytől, jó eséllyel világrekord lehet. 
Törökországnak nehéz szívvel fogok búcsút mondani. Otthonosan érzem már magam ebben az országban, ismerősen cseng a nyelv, akkor is, ha csak kevés szót értek belőle. Visszatekintve eddigi utamra, nyilvánvaló számomra, mennyire elhamarkodottan szoktuk életünk történéseit azon frissiben szerencsésnek vagy szerencsétlennek bélyegezni. Még Bulgáriában történt, hogy egy újsütetű ismerősöm a maga ismerősét ajánlotta isztambuli házigazdaként, mondván, biztosan szívesen látna, jó dolgom lenne nála. Bele is éltem magam a dologba, pár nap múlva azonban kiderült, az illető hosszabb ideig Finnországban tartózkodik. Csalódás volt, s mivel közeledtem a török határ felé, azonnal nekiláttam, hogy a couchsurfing.com portálon keressek ingyenes szállást magamnak. Úgy tűnt, ismét rám mosolyog a szerencse, egy indiai fiatalember felajánlotta, hogy vendégül lát. Néhány napig a biztos sztambuli szállás tudatában meneteltem dél felé, de aztán érkezett egy couchsurfinges üzenet: vendéglátóm sajnálkozva tudatta, előre nem látott céges ügyben Izmirbe kell utaznia, nem tud fogadni. Ezt már övön aluli ütésnek éreztem a sors részéről, ugyanis a török megalopolisz közelében jártam, kissé rémülten próbáltam minden követ megmozgatni, hogy szállást találjak. Így került a képbe Ahmet, aki egy ismerősöm ismerősének a Facebookos felhívására jelentkezett, s azóta is egyfajta őrangyalom, utam egyengetője. S így ismerkedtem meg Balázzsal, aki önzetlen gondoskodással segített át utam eddigi egyetlen igazán kritikus, a betegség jelentette szakaszán. Utólag hálát adok érte, hogy utam nem az első két potenciális isztambuli házigazdám valamelyikéhez vezetett. Ami pechnek, sőt, szerencsétlenségnek tűnt első látásra, később áldásnak bizonyult. 

81. nap – november 20.

Cipőpucolók a török utcán

Továbbra is Agri városában vagyok, ahol kurd egyetemi hallgatók a házigazdáim. Hetekkel ezelőtt, egy útmenti étkezdében találkoztam először kurdokkal, akik megvendégeltek, ők mondták, hogy a népük szereti a vendégeket. A mostani házigazdáimmal való tapasztalataim alapján a kijelentésük egyáltalán nem tűnik túlzónak. Egyikük átengedte nekem a szobáját, érkezésem napján megetettek a maguk főzte, lerben készített csirkés-zöldséges egytálétellel, tegnap este pedig elvittek egy cukrászdába, hogy megkóstoljam a künefe nevű édességet. Ma délelőtt reggelizni vittek egy pékségbe, utána pedig uszodába mentünk. 
Akárcsak Erzincanban, ahol szintén egyetemista házigazdám volt, itt is mindenhol ők állják a cechet, ha jelzem, én szeretnék fizetni, a válasz mindig ugyanaz: a vendég az vendég, ilyen a mi kultúránk. Úszás és szaunázás után bejártuk a 10 ezer hallgató által látogatott egyetem campusát, s meg kellett állapítanom, sok közép-kelet-európai felsőoktatási intézmény biztosan elcserélné rá a sajátját. 
Egyik itteni ismerősöm elmondása szerint Agriban a lakosságnak körülbelül a fele kurd. Az utcán gyakran van olyan érzésem, mintha nem törökül beszélnének az emberek, de sosem vagyok biztos benne, hogy a fülem csal-e meg, esetleg tájszólasban beszélnek törökül vagy tényleg az északi kurd dialektust, a kurmandzsit hallom. Amikor a házigazdáim egymás között beszélgetnek, sosem tudom, hogy épp az anyanyelvüket vagy az ország hivatalos nyelvét használják-e.  Amikor egyszer rájuk kérdeztem, azt mondták, épp törökül beszélnek, ami határozottan meglepett, lévén, hogy az asztal körül ülő hat emberből egy magyar volt, a többi öt pedig kurd. Egyébként a kurd az iráni nyelvek közé tartozik, nem rokona tehát a töröknek. Ezidáig egyetlen olyan szó van, amit törökül és kurd nyelven is ismerek, ez pedig a tej, utóbbiakon süt, illetve sir.
Holnap útra kelek Agriból, de nagyon nem fogok sietni a határ felé. Iránban az elmúlt napokban halálos áldozatokkal járó zavargások voltak, a tüntetők egy sor nagyvárosban boltokat, bankfiókokat gyújtottak fel. Gondolom, legszívesebben az ország vezetőire gyújtották volna rá a házat, tehetetlen dühükben kezdték el pusztítani, amit értek.  A zavargások amiatt törtek ki, hogy az üzemanyagok árát a kormány 50 százalékkal megemelte. Egy ilyen léptékű áremelés valószínűleg bármelyik európai országban is tömeges, erőszakos tiltakozást váltott volna ki. Az alapvető ok, ami miatt ki fogom várni a helyzet normalizálódását ,az, hogy az iráni kormány megszakította az internetet és a nemzetközi telefonösszeköttetést, ezért nem tudok kapcsolatba lépni jövendőbeli, ottani házigazdáimmal. 

83. nap – november 22.

Országúti imahely igazhitűeknek

Bár Iránban továbbra is teljes hírzárlat van, s állítólag folynak az utcai harcok, továbbindultam kelet, pontosabban Taslicay felé. Valamikor a 80-as évek legelején láttam egy fotót egy magyarországi képes folyóiratban, valószínűleg az Ország-Világban vagy a Képes Újságban, amelyen egy magas rangú külföldi személyiség fogadására kirendelt szaúd-arábiai díszszázad tagjai, a vendég orra előtt földre borulnak Mekka irányában, mivel éppen eljött az ima ideje. 
Az iszlám kapcsán valószínűleg ehhez hasonló képek jelennek meg sok közép-kelet-európai lelki szemei előtt. Bár az iszlámra vonatkozó ismereteim meghaladják az általános műveltségi szintet, szakértője nem vagyok a témának, törökországi tartózkodásom nyolc hete alatt azonban rengeteg, a vallással kapcsolatos dolgot figyeltem meg, jó néhány embert kérdeztem a hittel való viszonyáról. 
A muszlimok vallásosságáról szemlélőként nagyon értékes információkat lehet gyűjteni, az iszlám ugyanis nem ismeri a hit általi megigazulás tantételét, hanem konkrét tettekhez köti a jó muszlim ismérveit. Ezek közül a leginkább szembeötlő, a mindennapi élet szintjén leginkább megnyilvánuló a napi öt alkalommal, meghatározott időpontban végzendő ima. El tudom képzelni, hogy vannak muszlim államok, ahol a kötelező ima idején megáll az élet, Törökországra azonban ez egyáltalán nem érvényes.
Amikor napközben felharsan a müezzin imára hívó hangja, megfigyeléseim szerint az épp annyira hidegen hagyja a törökök elsöprő többségét, mint az európai keresztények tömegeit a hétköznap délutáni templomi harangszó. Nem látok senki lelkébe, azért aztán nem állítom, hogy a minaretekből felharsanó, imára hívó kántálás hatására nem járja át vallásos révület a törökök testét-lelkét, az ellenben biztos, hogy ha így van, akkor tökéletesen álcázzák, a többség a füle botját sem mozdítja: az autómosó tovább mossa a kocsit, a háziasszony bevásárol, a teázók vendégei háborítatlanul traccsolnak vagy kártyáznak, a járókelők mennek a dolguk után. Az persze egyértelmű, hogy a török társadalom vallásosabb, mint bármelyik európai, igaz, ez nem is olyan nagy teljesítmény. Ankarától nyugatra ritkán látni az utcán olvasót morzsoló férfit, főleg városon, az ország keleti részén azonban megszokott látvány. Az is tény, hogy ezek zömükben idősödő, illetve középkorú emberek.
Az alkoholfogyasztási szokásai alapján is könnyű beazonosítani egy hithű muzulmánt, mivel az iszlám egyértelműen tiltja az ivászatot. A törökök tekintélyes része ezen a vizsgán is megbukna. Lévén alkotmánya alapján világi ország, Törökországban semmilyen törvény nem korlátozza a szeszes italok forgalmazását. Az ország nyugati részén, Ankarával bezárólag, vannak boltok, melyek kizárólag alkoholt árulnak, és nekem nem úgy tűnt, hogy a csőd szélén állnának. Egyes áruházláncokban lehet kapni szeszes italokat, másokban nem. A keleti végeken szintén hozzá lehet jutni sörhöz, töményhez, olyan lokál azonban, ahol ilyesmit tartanak, kevés van, főleg onnan lehet felismerni őket, hogy az ablakukat átlátszatlan fólia fedi. Az országutak mentén elszórt tömérdek szemét szintén azt mutatja, a törökök jelentős része nem tartja be a szeszre vonatkozó tiltást, törött sörösüvegből, üres sörös dobozból legalább annyi van, mint Coca Colás dobozból. 
Mostanáig tucatnál több törökkel beszélgettem arról, milyen szerepet játszik a vallás az életében, hogyan gyakorolja. A legtöbbjük muszlimnak mondta magát, olyat azonban, aki naponta ötször imádkozik, egyet ismertem csak meg, a többség többhetente egyszer szánja rá magát, mások még ritkábban, vagy soha. Török ismerőseim többsége fogyaszt alkoholt. Az iszlám szintén kötelességként írja elő a híveknek, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak Mekkába, az én ismerőseimnek azonban eszük ágába sincs ilyesmi, inkább mennének Rómába, Amszterdamba vagy Londonba. „A törökök 99 százaléka gyűlöli az Iszlám Államot” – mondta nekem Erzincanban egy egyetemi hallgató, akinek nem csupán a fanatikusokról volt lesújtó véleménye, de a városra jellemző vallásos konzervativizmust sem tartotta sokra. Egyik házigazdám, aki a vallást nem gyakorló, istenhívő emberként határozza meg magát, kifejtette, szerinte a hit, illetve az abból fakadó cselekedetek kizárólag ez egyénre és az istenre tartoznak, ahhoz a társadalomnak semmi köze, ami lényegében az európaiak zöme által vallott liberális szemléletnek felel meg. 
Az elmúlt években gyakran hallottam, olvastam olyan vélekedést, hogy a muszlimok kivétel nélkül a nyugati kultúra megsemmisítéséről ábrándoznak, az egész világot uralma alá vonó kalifátus megteremtése lebeg folyamatosan a szemük előtt. Biztos vagyok benne, ha erre rákérdeznék, rengeteg török nem is értené, miről beszélek, s nem azért, mert nem beszél angolul, mások pedig a rengeteg gyaloglás okozta szellemi kimerülés számlájára írnák, hogy ilyen marhaságokat beszélek.

(Folytatjuk)