HENRY DE MONFREID: Utazás Abesszíniában (3)

Vásár Addisz-Abbebában (illusztráció a könyvből)

A nap már magasan jár és szinte elviselhetetlen forrósággal tűz, bár nyolcszáz méter magasságban vagyunk.
Dél van, megérkeztünk Aisába. Nagy, fűvel benőtt, száraz síkság közepén áll. A távolban, az izzó levegőben, vulkanikus hegylánc violaszínű körvonalai vibrálnak.
Leszállunk, hogy a büfében fogyaszthassuk el a villásreggelit. Ilyenkor itt rendszeresen makarónit esznek gazellasülttel és ananászkonzervet.
Falu alakult az állomás körül. Kulik és arab kereskedők laknak a kőből épült, alacsony ajtajú, lapos tetejű kunyhóikban.
Déli irányban, Harrar és Dzsidzsiga felé, külön út épült a karavánoknak. Belföldi vajat, kecskebőrt és kecskeprémet szállítanak.
Szomáli négerek nagy tömege verődik össze a harmadosztátyú kocsi körül. Issza mészárosok sétálnak fel-alá közöttük, nagy kosárral a karjukon, tele sült kecskehússal és kiáltoznak: — Hilibé! Hilibé! (hús, hús). Ez az abesszin büfé.
Öreg, hennával festett vöröses szakállú arab lép hozzám. Megismert és most muzulmán nevemen szólít: Abd-el-Hainak. Húsz év óta nem látott. Emlékszik rám abból az időből, amikor saját hajómon jártam az arábiai partvidéket, a régi jó időkben, amikor még annyi legenda keletkezett. Találkozásunk bizonyosan felélénkíti és estére, vidám kat-rágás közben (izgatószert tartalmazó növény, amely a muzulmánok között éppen olyan elterjedt, mint a koka Peruban, a kóla Szenegáliában és az ópium Kínában) érdekfeszítő élményekkel szórakoztatja hallgatóit.
— Hogy megöregedtél, ó Abd-el-Hai!
Aki nem szokott hozzá az ilyen beszédhez, bizonyosan meglehetősen kellemetlennek találja ezt a bókot és erőltetett mosollyal, leleplezhetetlen bosszúsággal válaszol: — Te is megöregedtél, kedves barátom.
De ha az ember hozzászokott az ilyen beszédhez, ügyet sem vet rá. Mert a valóságban, az arabok, abesszinek és szomáliak szemében, ez a legnagyobb bók, annyit jelent, hogy sokat nyerünk bölcsességben és tiszteletreméltó külsőben. Gyenge vigasztalás ...
— És mit csinálsz itt? — kérdezem, mert mindenáron útját akarom vágni, hogy több bókot is mondjon tiszteletreméltó külsőmre.
—  Kereskedő vagyok, de mostanában azzal a gondolattal  foglalkozom,  hogy  rövidesen  távozom   innen. Legújabban jóformán semmi áru sem jut el idáig, mindent egyenesen Berberába és Zeilába visznek, az angol úton át. Nem olyan drága, mint a vasút és legalább nem kell megfizetni Dzsibutiban a tízszázalékos vámot sem, amit beszednek minden átszállított áru után.
Mindent  hűségesen  lefordítok fiatal barátomnak, akit minden érdekel.
—  De hogy lehet az, hogy az illetékes körök nem látják ennek a nagy vámnak a hátrányait? Hiszen egészen más irányba térítik a kereskedelmet. Attól tartok, hogy ha angol területen  az út elkészül és üzembe is helyezik, a bajt soha többé nem lehet helyrehozni.
—  Kedves barátom, higgye el, hogy Chapon-Baissac elkövetett minden tőle telhetőt. Tudja azt, hogy Dzsibuti francia gyarmat hét millió frankot fizet ki évente, egyedül a hivatalnokok fizetésére? 1925-ben  még csak másfélmilliót fizettek. Honnan akarja fedezni ezt a nagy különbséget?
—  Hét milliót? — kiált fel barátom, égnek emelt kézzel. — Hiszen Dzsibutinak alig ötszáz olyan lakosa van, aki egyáltalán tud adót fizetni. A többiek nagyrészt kulik. És a városon kívül  már csak sivatag van.
—  Inkább hagyjuk ezt. Úgyis állandóan felügyelőbizottság és országgyűlés tanulmányozza ezt a  kényes kérdést. De mi, mi csak szerény adófizetők vagyunk, a mi véleményünkre senki sem kíváncsi. Sőt ellenkezőleg, a panaszainkkal éppen azoknak lennénk hasznára, akik úgyis hasznot húznak ezekből a mesterkedésekből. A martírok glóriájával venné körül homlokukat, úgy állítaná be őket, mint a gyűlölködés és irigység áldozatait. Chapon-Baissac éppen ezeknek a panaszoknak  és szemrehányásoknak köszönheti  sérthetetlenségét. Tegnap azt mondta, hogy nem akar szélmalomharcot vívni. Nos, legokosabb, ha evvel a kérdéssel sem foglalkozik behatóbban, hiszen marad mindig éppen elég másegyéb... úgyis marad minden a régiben, mint ahogy eddig is volt.
Elálmosodtunk a villásreggelitől, aludni próbálunk. A kis vonat szabályos zakatolása elringat.
Beláthatatlan síkságon át haladunk, ahol a forgószél égigérő oszlopokban ragadja a magasba a sárgásvörös port. Délibáb tükröződik a messzeségben, gazellák menekülnek, a vonat felé fordítva fehér hátsó részüket. Óriási termeszboly tetején meztelen kis pásztor áll és vigyáz kecskéire. A szél erősödik, nagy homokfelhők szállnak a magasba és sűrű ködbe burkolják vonatunkat.
A mozdony szakadatlanul fütyül, lassítja futását. Megvadult teve szalad a sínek között, esze ágában sincs kitérni.. Hasztalanul próbálják megijeszteni. A mozdonyvezető felkapaszkodik a mozdony előrészére és széndarabokat dob feléje, ismeretlen kiáltásokat hallat a pásztorok nyelvén, de minden hiábavaló. Az ostoba állat egyre ott szalad előttünk, himbálódzó járásával.
Végre elérkezünk egy nomád táborhoz. Bizonyosan itt szoktak estére összegyülekezni az állatok, mert a teve végre valahára kitér előlünk és szabadon engedi az utat.
Most, ameddig csak a szem ellát, megszámlálhatatlan termeszboly borítja a síkságot, mint szénakazlak beláthatatlan nagyságú mezőn. Az esős időszakban, ez a sárgás fűvel borított steppe egyetlen tóvá alakul, amelyből ezek a bolyok kis szigetekként emelkednek ki. A termeszek ilyenkor a felső emeleteken élnek. A szárazság idején több mint két méternyire ássák le magukat a föld mélyébe, hogy megtalálják az életükhöz nélkülözhetetlen nedvességet.
Négy óra, elérkeztünk Elbához, az utolsó állomáshoz. Elhagyjuk a síkságot, előttünk Harrar hatalmas hegytömege kéklik. Olyan, mintha a sivatag fölé ágaskodna, amelyen dél óta robogunk. Annyira erős az emelkedés, hogy még egy mozdonyt kell a vonat elé kapcsolni. Különben nem győzné a húszkilométeres utat, ami hátravan még  Diré-Dauáig.
Amikor a vonalat építették, nem volt idejük ahhoz, hogy teljesen az előírott útirányhoz ragaszkodjanak. Nagyon fontos volt, hogy késedelem nélkül eljussanak Diré-Dauáig, nehogy bajok legyenek a szerződés körül.
Tehát harminchárom milliméteres emelkedéssel, a legrövidebb utat választották.
A nap lenyugodott, bozótos pusztaságon, igazi afrikai vidéken. Ernyősvirágú mimózabokrok. Minden fáról fűből szőtt fészkek csüngenek, százszínű madarak népesítik be az erdőket, a levegő friss, üdítő, valóságos újjászületés a tizenkét órai pokoli hőség után.
A távolban fények villódznak. A hegyek védelmében Diré-Daua villanylámpái világítanak. Ez az első modern város abesszin földön.
A mozdony kínlódva liheg az emelkedés utolsó kilométerein. Ez az út legmeredekebb szakasza. Mintha csak építője tudta volna, hogy az út befejezésének küszöbén, a gép is összeszedi minden erejét.
Szinte lépésben haladunk. Talán csak nem állunk meg?
A vasúti ellenőr, naturalizált sziriai, fölényesen néz körül és halljuk, amint vállát vonva suttogja:
—  Mint rendesen, kifogyott a szén! Takarékosság ürügyével, nem látják el elegendően a vonatokat és így legalább minden második esetben, nyílt pályán kell bevárni, míg szenet küldenek, hogy folytathassa  útját.
—  Ez is csak a gazdasági válságot bizonyítja.
—  Ugyan kérem! Sokkal okosabban tennék, ha azokon takarékoskodnának, akik megszedik magukat a válságon ... de végre, is, semmi közöm hozzá.
Szavaiból tisztán meg lehet érteni, milyen más lenne itt minden, ha ő lenne a vasúttársaság igazgatója.
A két mozdony lihegve pöfékel. Hosszú, elnyújtott kiáltások jelentik a közeledő megérkezést. Minden percben várom, hogy megállunk, mintha ez az utolsó megerőltetés egészen kimerítette volna a gép vérszegény éltetőerejét.
Ez a gyors forróégővi alkonyat órája, ez az óra, amikor az európaiak levetik trópusi sisakjaikat és különösebb óvatossági rendszabályok nélkül ki mernek lépni a házból. A lovasok ficánkolva vonulnak fel, hogy üdvözöljék a vonatnál ismerőseiket.
Végre is, a nagy falba vájt nyíláson át, a vonat belép a vámhivatal területére. A pályaudvar kétszáz méternyire van.
A szó szoros értelmében nagy tömeg nyüzsög a perronon. Egész Diré-Daua itt van. A katonák, khakiszínű egyenruhájukban, mezitláb, szivárványszínű szalaggal díszített sapkájukban, puskával a vállukon, sorfalat állnak.
—  Ki utazik tulajdonképen ezen a vonaton? — kit várnak? — kérdezi barátom. — Hiszen ez hivatalos fogadtatás.
—  Magát, kedves barátom vagy engem vagy akárkit, aki ezen a vonaton ül, de akkor is éppen ilyen ünnepélyesen vonulnak ki, ha a vonat üresen robog be az állomásra. Ez is egy kis szórakozás, célt ad a sétának a munka utáni szabad időben, a vacsora megszentelt órája előtt.
Vámvizsgálat. A poggyászokat összedobálják, felforgatják, átkutatják. A bőröndöket nem lehet lezárni, bármilyen kétségbeesetten is szorítják és végül is, az áldozat lemondóan vonul el, egy pár cipővel a kezében.
Bele kell törődni a változhatatlanba. Szerencsére, megpillantom Ato Makonent, a vámhivatal igazgatóját. Ő nem Európában nevelkedett, anyanyelvén kívül csak arabul beszél. Abessziniai ruhát visel és eszeágában sincs, hogy az európaiakat majmolja. De éppen ilyen távol áll tőle az idegenek gyűlölete, mert hiszen ez nagyrészt féltékenységből, sértett hiúságból és keserűségből származik. Ezt az érzést többnyire azok hozzák magukkal, akik Európában, de főleg Amerikában nevelkedtek.
Ato Makonen magával egyenlőnek tartja az európai embert, de belátja, hogy azért sokat lehet tőle tanulni. Értéke szerint becsül mindenkit, nagyon finom kritikai érzékkel. Engedékeny és türelmes velük szemben, nincs benne semmi megvetés irántuk. Csak a mosolyában tükröződik néha egy kis szánalom. De ez a mosoly is barátságossá változik, ha olyannal találkozik, akit őszintén becsül.
Bemutatom neki fiatal barátomat, máris int a vámtiszteknek és a vizsgálatnál senki sem nyúl csomagjainkhoz.
—  Úgy látom,   itt  sokkal  jobb viszonyban  van a vámhivatallal, mint Dzsibutiban.
— Bizonyos, hogy Ato Makonen minden tekintetben nagy bizalommal van irántam. Tudja, hogy őszintén nagyrabecsülöm és ösztönszerűen érzi, hogy ezzel a módszerrel legkönnyebben előzhet meg minden visszaélést. Egyeneslelkű, becsületes ember, aki méltányolja az adott szavat.
— Ismét ilyen elavult erkölcsi felfogás! Próbáljon ilyesmit találni Dzsibutiban!
Kifelé indulunk a pályaudvarról. Az autóm már vár, a gyáram vezetőségével. Itt a fiatal Marcel Kom, a szőke elszászi és Lippmann, aki derülten mosolyog koromfekete, arab szokás szerint vágott körszakállába. Az ő apja valamikor dzsibutii kormányzó volt. Ő is gyarmati állami szolgálatba lépett, de mint annyian mások, nem tudott összeférni Chapon-Baissac-kal és íme...
Mind a négyen, továbbá Ali, az Altair egykori kormányosa és az öreg Abdi, legöregebb emberem, felkapaszkodunk ötlóerős Citroenemre. Mert minél kisebb a kocsi, annál több utast tud szállítani.
A főúton megyünk, az odavalósiak tömegében, akik poggyászukkal megrakodva jönnek visszafelé a pályaudvarról.
Elhaladunk a kávéházak terraszai előtt, ahol görögök üldögélnek az örökkévalóságig, egy-egy pohár víz előtt. Azután az elegáns szálloda következik, a Bollolakosz szálló, ahol az addisz-abbebai utasok szoktak megszállni éjszakára, mert a vonat csak másnap reggel indul tovább. Verandáját futónövények és virágok borítják, a kertben narancsfák és szőlőlugasok. Elbűvölő látvánv annak, aki kissé lázasan, tele a sivatag porával, kiszáradt torokkal, égő szemmel érkezett meg az egésznapi utazás után.
Azután kétszáz méter széles homokos folyamágy, amely lezárja a számtalan kerttel illatosított európai városrészt.
A Citroen első sebességre kapcsolva, dühösen pöfékel, nagyokat zökken a kőgörgetegeken, mert itt nincs híd, hiszen a víz legfeljebb évente kétszer-háromszor, nagy viharok alkalmával tölti be a medret.
Előttünk kopár dombok és távolabb, a harrari fennsík magas falai. Túlsó lejtőjén Magala, a bennszülött város.
Itt már nincsenek kertek, csak lapos, földestetejű házacskák. Gyáram nagy épületei fehér foltok a kis viskók, között. Belépünk az udvarba. Mindent túlkiabál a kezdetleges motorok zakatolása, amelyek a város világítását szolgáltatják.
Fogadnom kell összes munkásaim üdvözlését. Nagyrészben szomáliak. Mindegyik kezet akar csókolni és mindegyik meg is teszi, a maga törzsének a szokása szerint.
Mindig megindít ezeknek az embereknek a bizalma, nyíltan kimutatott, együgyű szeretete a gazdájuk iránt. Máig megmaradt bennük a rabszolga alázatossága. Öntudatlanul is boldogok, hogy főnök és parancsoló áll felettük, aki olyan hozzájuk, akár az édesapjuk lenne, aki büntet, de meg is bocsát és megkíméli őket a kenyérgondoktól.
Már hosszú évek óta dolgoznak itt valamennyien, többen gyermekkorukban kerültek ide és kezem alatt tanulták meg a munkát. Ismerem mindegyiknek az élete folyását, a családi körülményeit, komolyan hallgatom végig az ezerféle együgyűséget, amely betölti életüket. Mert a csavarfogó, a kalapács.és a szenesvödör mellett is megőrizték régi egyéniségüket, továbbra is éppen olyanok maradtak, mint testvéreik, akikkel a sivatagban találkoztunk, lándzsájukra támaszkodva a nyáj felvert pora közepén.
Egyikük hozzám lép. Két bokáját vasgyűrű kapcsolja össze, olyan szorosan, hogy csak nagynehezen tud lépkedni. Ez Hamed, a kovács. Nemrégiben ő kovácsolta Ibn-al-Bahr kulcsait. Örökké adósságai vannak, ítt és máshol. Ravasz meséket, gyermekes kifogásokat eszel ki, hogy előleget kaphasson. Vasra kellett veretnem a gyárban, hogy megmentsem többi hitelezőjének a haragja elől.
Fiatal barátom csodálkozva bámulja a megláncolt embert, aki fogait kimutatva vigyorog és kezemet csókolgatja.
— Valóságos adósok börtöne, — magyarázom neki. — Ha a bíró törvényes ítélettel megállapítja, hogy a hitelező követelése csakugyan jogosult, akkor a hitelezőnek joga van adósát megláncolva tartani, mindaddig, amíg meg nem fizeti adósságát. De börtönbe nem szabad zárni az adóst és a láncot is olyan tágan kell hagyni, hogy járhasson-kelhessen a házban, sőt ki is mehessen az uccára. Ha az adós nem tudja magát felszabadítani, akkor kezest is állíthat, ki felelősséget vállal, hogy amennyiben eltűnnék vagy megszöknék, fizet helyette. Így azután visszakapja a szabadságát és addig koldul, míg összeszedi az adósságát.
Én is megtehettem volna, hogy az útjára engedem, mint valami kolduló barátot, de helyesebbnek tartom, ha munkaalkalmat adok neki. Napközben, egészen vidáman hordozza láncait, éjjelre pedig leszedetem. Mire már csaknem teljesen ledolgozta az adósságát, újabb előleget kér és ez így megy a végtelenségig. Nagyon elégedett ezzel a rendszerrel, mert így legalább imegvédelmezem többi hitelezőitől, akik felől akár éhen is halhatna. Ez így tart már teljes két esztendeje.
Barátom kezdi sejteni, milyen más jelentése van itt ugyanannak a szónak, mint odahaza Európában és milyen könnyen mondhatja itt az ember a legjobb szándékkal a legnagyobb, ostobaságot.
Az asztalt már megterítették a szőlőlugasban, amelyről súlyos fürtök csüngenek. Ez a második termés, mert itt a szőlő évente kétszer virágzik és érik.
Az állomáson, a poggyászlerakodás zűrzavarában, éppen csak hogy be tudtam mutatni Kornt és Lippmannt. Itt már kellemesebb alkalom van hozzá, a kertnek ebben a nyugalmas sarkában, a közeli hegyek felől leszálló friss levegőben. A vacsora barátságos, közvetlen hangulatban ér véget, mindenki fesztelen és őszinte.
Lippmann nagyon derék fiú. Harminchárom éves. Arcszíne sápadt. Nagy fekete szemének sötét ragyogása, mintha egy régi mór lovag csodálkozásával nézné a világot.
Apja Dzsibuti kormányzója volt 1924-ben. Erélyes és tisztánlátó ember. Egész családja gyarmati hivatalokban szolgált, ő maga mint helyettes ügyvivő kezdte francia szomáli földön. Ez lett volna az első lépcsője pályafutásának. De kitartó bátorsága, kalandvágya, egyszerre csak harcosabb helyre sodorta. Valami titokzatos atavizmus váratlanul napfényre hozta lelkéből a muzulmánt. Elvált fiatal feleségétől. Az asszony minden tekintetben kifogástalan volt, kedves, művelt,  ragaszkodó,  talán  túlságos gyengédségének és engedékenységének áldozata. Lippmannak semmi mentsége nem lehetett, minden komoly ember őt hibáztatta, de semmi sem használt. Mintha ellenállhatatlan áradat söpört volna végig egész múltján. Elragadta hozzátartozóitól a sivatag titokzatos vonzóereje, a zabolátlan, egyszerű népek vad életformái, lelkük nyugtalanító titokzatossága. Benszülött asszonyt vett feleségül, a muzulmánok itteni életmódja szerint élt, valami távol múlt visszhangjára hallgatva és mindenben alkalmazkodott környezetéhez. Az idevalósiak nagy megfigyelőtehetségükkel, biztos ösztönükre támaszkodva, nem a hitehagyottat látják benne, hanem a megtért, tékozló fiút. Nem nézik le életének kettősége miatt, mert érzik, hogy valamikor hozzájuk tartozott. Nem frengi, aki azt hiszi, hogy lesüllyed, amikor hozzájuk idomul, hanem igazán a hazatalált vezér. Talán a régi Arábia valamelyik hősének lelke él benne, abból az időből, amikor az arabok még a csillagokat imádták, azután hitetlenekben inkarnálódott, de de most végre visszatért az igazi hit bölcsőjéhez ...
Lippmann annakidején egészen rendkívüli befolyással volt az isszákra. Az őrség, amelyet Dikilben az ő parancsnoksága alá rendeltek, amelyet ő szervezett meg, valósággal vakon engedelmeskedett neki és akár a halálba is követték volna, habozás és gondolkozás nélkül.
De Chapon-Baissac nem használhatott ilyen embert, haszontalan irkafirkára és politikai intrikára épített rendszerében. Lippmann mindig kíméletlenül megmondta az igazságot, nem értett az udvaroncok hízelgéséhez.
1914-ben, a háborúban, gránátrobbanás következtében megsebesült és koponyalékelést kapott. Egyszer, amikor valami nézeteltérése támadt Chapon-Baissac-kal, a kormányzó ennek a sebesülésnek a rovására írta figyelmetlenségét. Szándékosan végsőkig ingerelte igazságtalan vádakkal, azután úgy tett, mintha megsajnálta volna hirtelen heves kitörését és mentegette magát, de véget vetett Lippmann karrierjének abban a pillanatban, amikor beszámíthatatlannak  jelentette  ki.
Szabadságot adott neki azzal a feltétellel, hogy a felügyelőbizottság érkezése előtt térjen vissza Franciaországba. Lippmann visszautasította és kijelentette, hogy megvárja a bizottságot. A kormányzó, egyetértésben Pauchois doktorral, aki mindenben a kívánságaihoz alkalmazkodott, most már közveszélyes őrültnek jelentette ki. Le akarták zárni, de előző estén egy bennszülött figyelmeztette. Megszökött és egyenesen hozzám jött. Azóta — két éve — mindig itt van.
Vállalkozásomat részben vezeti. Tudom, hogy értem akár az életét is odaadná, mint ahogyan kockára tette Franciaországért is a háború alatt, mint ahogy odaadta volna ezért a szegény, rövidlátó Chapon-Baissac-ért is, aki nem tudta őt megérteni.
Mellette a szőke Korn, huszonnyolc éve ellenére is, olyan, mint egy gyermek. Egy kicsit úgy van itt, mint a fiam. Az apja, bosszúálló és hevestermészetű ember, kitagadta. Sohasem tudta neki megbocsátani, hogy utánam jött Afrikába, amikor önkéntesi évét leszolgálta.
—  Úgy érzem itt magam, mintha nagy családba kerültem volna, — mondja új barátom. — Milyen más ez itt, mint a modern európai szervezetek!
— Az ország formálja ilyenre a kapcsolatunkat. Én sem akarok kiválni az összhangból. Itt, az ősi szokások világában, tökéletlen lenne bármelyik amerikai  szervezet. Azért futott itt zátonyra olyan sok vállalkozás, mert ezt sehogyan sem tudták megérteni...

Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932) Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

HENRY DE MONFREID: Utazás Abesszíniában (2)

Dire-Dava állomása a dzsibutii vasútvonalon

Dzsibutiból csak kétszer hetenként indul személyszállító vonat. Ezeken a napokon is, csak egy-két személykocsit kapcsolnak a vonathoz, amely elsősorban árut szállít.
Másnap reggel indul vonat. Örülök, hogy csak egyetlen éjszakát kell töltenem Dzsibutiban. Itt, az én kis hajómon elfelejtem, hogy hol vagyok és a sötétkék égen ott látom Dél Keresztjét, változatlan örökkévalóságában.
A vonat hat óra harminckor indul, de már egy órával előbb a pályaudvaron kell lenni, hogy fel tudjuk rakni poggyászunkat a vonatra, anélkül, hogy megfizessük a túlzott poggyászdíjakat. Itteni rendszer szerint az utasnak nincs joga hozzá, hogy a vonatra felvigye poggyászát.
Fiatal barátom csodálkozik.
—  Hogyan!   Ezért a háromszázkilométeres útért ugyanannyit kell fizetnem, mint odahaza Franciaországban, kétszerekkora távolságért, a legkényelmesebb Pullmann-kocsiban és akkor még ahhoz sincs jogom, hogy magammal vigyem a poggyászomat? Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, mintha nem vonatra, hanem legalább is repülőgépre szállnánk.
—  Igen, itt ilyen szabályok vannak. De majd meglátja, hogy minden elrendeződik. Ne felejtse el, hogy olyan országba lép, ahol ugyancsak érteni kell a módját, hogyan lehet mindent elintézni.
A vonat pontosan indul. Lassan gördül végig a hosszú perron mellett, amelyen szorosan egymás hegyén-hátán alvók heverésznek, akiket még nem keltett fel a nap. Többnyire szomáliak és kulik. Az itteni perzselő éghajlat alatt, a ház csak teher, a csillagos ég alatt sokkal kellemesebb. Ezeknek az igénytelen, öntudatlanul boldog embereknek, tökéletesen elég egy kis mélyedés a homokban, hogy békében aludhassák végig az éjszakát. De azt mondják, hogy Chapon-Baissac véget akar vetni ennek a szokásnak, mert azt állítja, hogy méltatlan a jó közigazgatással megszervezett gyarmathoz. Megszünteti ezt a szabadban való táborozást,  amely  a nagy hőségben és az álom boldog öntudatlanságában, gyakran szemérmetlen látványhoz vezet. Azt akarja, hogy minden ilyen szegény ördögnek tető legyen a feje felett, mint ahogy IV. Henrik azt akarta, hogy vasárnap minden parasztnak tyúk főjjön a fazekában. Tehát egészen egyszerűen lezáratja őket, ezzel ismét eggyel megnöveli jótéteményeinek számát és előreviszi a kultúrát.
 Néhány kilométernyi út után, megkezdődik a bozótos afrikai pusztaság. A vasútvonal fekete sziklák összevisszasága között vezet, igazi ellenséges területek között. Dzsibuti lassanként eltávolodik, már csak kis fehér tárgy, amelyet valaki odatett a tengerpartra. Amíg odabenn voltunk a városban, nem láthattuk a tengert, de most egyre növekszik, egyre nagyobb területet tölt be, mintha kiszélesedne a láthatár.
Kibontakozik a Tadzsura öböl is. Színe enyhe kék, az Issza hegység komor, sötét bazaltsziklái mellett. Egészen a hatalmas Mabla hegyláncig terjed, melynek csúcsai rózsaszín fényben ragyognak az első reggeli sugarakban.
A Musa szigetek, mintha úsznának a vizen. A világítótorony fehér pontja pihenő sirályként ül a parton.
Új barátom nagyon szívós természetű. A vasúti jegy ára még mindig rágódik a lelkén. Hosszú hallgatás után, minden átmenet nélkül így szól:
—  Nem tudja, miért olyan drága itt a vasút? Ha nem csalódom, ez a világ legdrágább vasútvonala. Miért?
—  Látszik, hogy nem járt itt akkoriban, amikor a diré-dauai út legkevesebb, ha öt-hatezer  frankba  került, tizenöt   napig tartott és a legválogatottabb veszedelmek fűszerezték. Mielőtt a  vasúttársaság árszabását bírálná, gondolja meg, hogy a vasútvonal ötszáz kilométer szélességű lakatlan tereületen halad át,  ahol cseppnyi víz sincsen, míg végül igazán elérkezik a lakottabb részekhez, ahol jövedelmező rakományt vehet fel. A vasútvonal körben járja az összes gazdag és termékeny földeket, Harrart és Csercsert is, hogy kikerülje a sivatagot, ahol háború idején nagyon könnyű volna elpusztítani és lehetetlen megvédelmezni. Menelik csak ezzel a feltétellel adta meg az engedélyt Chefneuxnek, hogy a tengert vasútvonallal köthesse össze fővárosával. A legnagyobb kérdés az volt, honnan szerezzenek vizet a gőzgépekhez. Hosszú ideig tanulmányozták az alkalmas útvonalat, amerre ennek a perzselő sivatagnak a vízerei vezetnek. De kárbaveszett fáradság volt, mert alighogy a munka megindult, az Issza törzsek fellázadlak. Amikor megpillantották a hatalmas, lihegő gépszörnyetegeket, attól féltek, hogy egyszerre kiapad valamennyi forrásuk, amelyek évezredek óta táplálták vízzel szomjas állataikat.
Természetesen  ez  nem  ment vér nélkül. Egy éjszaka, Hol-Hol közelében, az egész tábort felkoncolták. A benszülöttek   kegyetlen harci szokásai szerint, valamennyi európait megcsonkították. Álmukban lepték meg őket és még a sötétség leple alatt sem tudtak menekülni, mert nem tudtak mezitláb szaladni a sziklákon. De, valahogyan el lehetett volna simítani a helyzetet, ajándékokkal és békés tárgyalásokkal, ha a vasútépítő részvénytársaság, amely most már Császári Vasútépítő Részvénytársaság volt, kötelességének nem tartotta volna, hogy a béketárgyalásokba belevonjon egy Clairois nevű európait. Ez az ember már nagyon régóta lakott ezen a környéken és fegyverekkel kereskedett. Amikor látta, hogy a helyzet lassanként elsimul a részvénytársaság és az Issza törzsek között, féltette a megélhetését és hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, titokban maga idézett elő összeütközéseket.
Végül is, hogy valamiképpen mégis csak tudják folytatni a munkát, kénytelenek voltak egészen valószínűtlen helyeken, hegycsúcsokon át vezetni a vasútvonalat, vagyis olyan területeken, ahol egyáltalán semmi vizet sem találtak. Drága viaduktokkal kellett áthidalni a mély völgyeket, amilyeneken a tizenkilencedik és a harminckettedik kilométer után majd rövidesen keresztül haladunk és több kilométer hosszú csatornavezetéket is kellett építeni.
Nézze csak odalenn ezt a völgyet, arra kellett volna vezetnie a természetes útnak. A vízér, mint ennek az országnak minden folyóvize, a föld alatt vezet és csak egyes pontokon kerül a felszínre, ott, ahol olyan friss zöld   fűfoltokat  lát. Idejönnek a környező hegyekből a beduinok, sokszor igen nagy távolságokból, hogy megitassák állataikat. Az asszonyok is naponta eljönnek nagy tömlőikkel és vizet visznek falujukba. Vannak olyanok is, akiknek tízkilométeres utat kell megtenni a legközelebbi forrásig.
—  És miért táboroznak olyan messze a víztől?
—  Mert nem tehetnek másként. Ezek a hegyek, bármennyire is elhagyatottaknak és terméketleneknek látszanak, mégis  kisebb, elhatárolt földterületekre oszlanak, ahol minden család legeltetheti a maga állatait. A közös utakon pedig a forrásokhoz vezethetik nyájaikat. Minden évben természetbeni adót fizetnek a törzsfőnöknek, akié az egész földterület.
Ebben a kietlen sivatagban, ahol a zabolátlan természet látszólag nem tűr meg urat maga felett, az emberek, akiket lát, semmivel sem szabadabbak, mint máshol. Itt is csak olyan rabszolgái a különféle kiváltságoknak, mint a legműveltebb társadalomban.
Ha valamelyik törzs területén több eső esett, a másik törzs pedig nem tudja táplálni a maga állatait, kitör a háború és itt is, mint mindenhol, mindig az erősebbnek van igaza.
Az egyes állomások húsz-harminc kilométernyi távolságban vannak egymástól. A vonat egyesegyedül csak azért áll meg, hogy vizet vegyen fel.
Kis, fehér ablaktalan ház. összes bútorzata faasztal és telefonkészülék. Egy szomáli lakik benne a családjával, ő az állomásfőnök. Ha vonat jön, kiáll a háza elé néhány percre. És a nap többi részében, a huszonnégy órából legalább huszonhárom és fél óráig, régi, természetes életét éli, kecskéi és  feleségei között.
Természetesen, közlekedésről szó sem lehet ebben a sivatagban, de itt van a nagy, négy magas oszlopon elhelyezett víztartály.
Asszonyok jönnek nagyon messziről, üres tömlőikkel, nagy tisztelettel bámulják a tartályt, mint valami istenszobrot, mert hiszen tudják, hogy víz van benne. A hosszú, hajlított csövön át, amellyel a gépeket itatják, lassan csöpög a víz. Mindenféle madár repül oda és veszekednek egy-egy életetadó vízcseppért. Néha estében elkapják és sebes szárnycsapásokkal viszik messzi fészkükbe. Amikor a vonat megérkezik, a madarak elrepülnek, a gép mohón iszik meg mindent, ami a bőkezű csövön át ömlik. Azután az asszonyok gyűjtenek össze minden csepp vizet, ami kiömlik a lokomotívból. Valósággal megrohanják a szomáli gépészt, de annak megvannak a kiválasztottjai. Kizárólag fiatal lányokat küldenek ide, hogy könnyebben magukhoz hajlíthassák a drága kincs őrzőjét.
Amikor a gép már jóllakott (sebanna, mint itt mondják), a tender oldalát hirtelen lehajtják és a széntől egészen megfeketedett, elhasznált víz kis patakokban ömlik le a földre. Most az öregebbek rohannak oda a kocsihoz és felfogják, amit lehet.
A vonat ismét elindul, a madarak visszatérnek, összekapnak a lustán csurranó vízcseppeken, az asszonyok visszafelé indulnak teli tömlőikkel, az izzó köveken át, mint óriási, zsákmánnyal megrakott hangyák.
Elérkezünk a kilencvenedik kilométerhez, Ali Szabietbe, a francia határállomásra.
Dombtetőn, a kis erődön, háromszínű francia zászlót lenget a szél.
Az állomáson benszülött vámőrök jönnek, megvizsgálják a poggyászokat, azután szaladnak az erődhöz,   hogy    jelentést tegyenek az ottlakó, egy szál tisztnek.
Ali Szabietnél kezdődik az a Dikilbe vezető, ötvenkilométeres útszakasz, ahol a víz végleg eltűnik a fekete sziklák között. Chapon-Baissac itt külön kormányzót, tevésosztagot és benszülött katonai különítményt helyezett el.
Fiatal barátom valóságos tudós, hiszen elolvasott minden miniszteri jelentést, amely Chapon-Baissac újabb kitűnő cselekedeteiről számol be, aki állandóan nagyszabású újításokkal ajándékozza meg egész Dzsibutit. Miután végighallgatta lesújtó véleményemet, hogy mennyire fölösleges volt ennek a dikili katonai állomásnak a megépítése, így szól:
— Osztom a nézetét, hiszen Dikil egyáltalán semmi előnyt nem jelenthet a gyarmatnak. Még az az előnye sincs, hogy az Abessziniából érkező karavánok keresztülhaladnának  a  városon,  mert  hiszen nagy,  sivatagos rész választja el Aussza termékeny vidékétől. És mégis, a kormányzatnak az a szándéka, hogy az utat meghosszabbítja egészen az Abé tóig. Nagyon érdekes cikket olvastam Chapon-Baissac tollából, erről a kérdésről. Gondolja csak meg, milyen nagy értéket jelentenek majd ezek a szűz földek, abban a pillanatban, amikor termékennyé tudják tenni ennek az óriási tónak a vizével.
— Csakhogy ennek a tónak a vize magnéziumtartalmú és nemcsak ihatatlan, hanem örökre terméketlenné is teszi a földet, amelyet egyszer alaposan megöntözött.
- Ne bosszankodjék, kedves barátom, az emberek annyi mindent beszélnek, ez annyira nem fontos. A lényeges csak az, hogy meg lehessen írni a jelentést és hogy az, akinek írták, el is higgye, meg is dicsérje érte, anélkül, hogy meg akarna győződni az igazságáról. Végre is, ne felejtse el, hogy a csodák országában élünk.
Az imént a tevés osztagot említettem. Ez is nagyon különös találmány ebben a sziklás országban, ahol minden tele van szakadékokkal és mély völgyekkel. Olvasta abban a cikkben, hogy a tevés osztagokat vasúton szállítják? Az utat eredetileg a tevék kedvéért építették, mert az úton kívül, csak nagy kínnal tudnak járni és a sovány bozótban éppenhogy nagy nehezen megtalálják legszükségesebb táplálékukat.
Miután a mozdonyunk eleget ivott, ismét elindultunk. Magunk mögött hagytuk a francia területet, most már Abesszinia földjén jártunk.
A tízkilométeres úton, amennyi még hátra van Dauenléig, az első abesszin állomásig, semmi sem jelzi a különbséget.
A pályaudvarépület ugyanolyan, mint a többi, de meglepően sok bádogtetős épület áll körülötte. Itt laknak az abesszin hatóságok.
A rendőrség vezetője: Ato Antoine, a katolikus misszió volt növendéke. Kifogástalanul beszél franciául és nagyon jól látja el munkakörét. Abesszin szokás szerint öltözik, széleskarimájú posztókalapot, bő, fehér gyapjú sammát és aranyozott övet visel, amelyben töltényeket és nagykaliberű revolvert hord.  Két puskás katona kíséri, mások meg körülfogják a vonatot. Nincsen meghatározott egyenruhájuk, semmi sem mutatja, hogy katonai  vagy állami megbízottak.
Fiatal barátom kíváncsian vár. Ato Antoine megkezdi a poggyászfelülvizsgálatot a harmadik osztályú kocsiban, ahol benszülöttek, arabok, hinduk és szomáliak utaznak. Lebélyegzi az útleveleket és megvizsgálja a vízumokat.
—  Láttamoztatta az útlevelét a dzsibuti-i konzulátuson? — kérdezem útitársamtól.
—  Nem,  tökéletesen megfeledkeztem  róla.  Amikor elindultunk Dzsibutiból, azt hittem, egészen a hátam mögött hagyom a mi túlterhelt mesterkélt és formaságokkal teli világunkat, eszembe sem jutott ilyesmi. Amikor megpillantottam azt a végtelen sivatagot, ahol a természet éppen csak, hogy megtűri az embert, nem gondoltam arra, hogy a világ tulajdonképpen csak óriási börtön, ahol a  raboknak nem szabad  engedély nélkül helyet változtatni.
—  Rosszul számított, kedves barátom. Minél kezdetlegesebb,  minél  szervezetlenebb egy ország annál aprólékosabb ilyen természetű követeléseiben, mert ezzé] akarja bizonyítani hatalmát.
Nem is olyan régen, a háború előtt még mindenki szabadon utazhatott egyik országból a másikba. Manapság, amióta Népszövetség van, amely le akarja rombolni a határokat, amióta örökösen csak békéről és lefegyverzésről folyik a szó, olyan útleveleket kívánnak az embertől, akárcsak a postakocsi idejében.
Elképzelheti, hogy Abesszinia is követi ezt a példát. De viszont Dauenlén kívül, sehol máshol nem kérik az útlevelet, bárhol szabadon átlépheti a határt, a hatalmas területeknek bármelyik részén, ahová részben még az ország lakossága sem tette be a lábát. De az idegenre, aki Európából érkezik, jó benyomást tesz ez a kis szertartás. Azonfelül, ezt a kis játékot igazán nem önző alapon rendezik, miután a franciák nem fizetnek a vízumért.
—  És viszonzásul, francia földön is kérnek vízu mot az abesszinektől?
—  Szó sincs   róla.  Szabadon járhatnak-kelhetnek odaát,  minden ellenőrzés nélkül, mint  barátok s jó szomszédok. A francia mindig barátságos és nagylelkű az ilyen kérdésekben, nem szereti a fontoskodást.
A nagy harmadosztályú kocsiból, ahol Ato Antoine végzi hivatalos kötelességét, heves szóváltás zaja hallatszik. A katonák hevesen tiltakozó, kapálődzó arabot vonszolnak ki, durván lökdösik és lenn a perronon, odalökik a poggyászai mellé. A szerencsétlen minden áron tartani akarja magát, védekezik a katonák ellen, de végül is összeroskad az ütlegelés alatt és félig ájultán, ott marad a földön fekve. Ato Antoine folytatja munkáját, mintha tudomást sem venne az iménti jelenetről, mintha csak mindennapos látványosság lenne.
Visszarántom fiatal barátomat, aki felháborodásában és méltatlankodásában, tiltakozni akar.
—  Hagyja csak barátom, ne avatkozzék  bele semmibe, inkább más alkalomra tartogassa a bátorságát. Hát nem látja, hányan nézik végig ezt a jelenetet, a legtökéletesebb  nyugalommal  és  közömbösséggel? Tegyen úgy maga is, mint a többiek.
Rámnéz, a bámulattól szótlanul. Csakugyan, én volnék az, én, aki annyi kalandban álltam meg a helyemet, aki most ilyen kényelmes, gyáva tanácsot adok?
—  Nem   vagyunk Európában  — folytatom  megnyugtató hangon.  — Ezt az arabot megbotozták, mert nem akarta magát alávetni a törvénynek, nem akart fizetni. Higgye el, hogy a hazájában sem bántak volna vele semmivel sem jobban. A katonák, akik megverték, nem gyűlölik és egyáltalán nicsenek iránta rossz  szándékkal. Egyszerűen   csak az államot képviselik. Az államnak erőskezűnek kell lenni, tehát ők is erős eszközökhöz nyúltak. Az áldozatban   mély   tiszteletet ébresz tettek maguk iránt, ezek után megfizeti, amivel tartozik és mire a vonat elindul, mindenki a legszebb egyetértésben vesz búcsút egymástól.
—  Lehetséges,  de sohasem tűrném, hogy ezek a durva alakok kezet merészeljenek emelni rám.
Barátom még mindig reszketett a haragtól.
 — Nyugodjék meg és mindenesetre viselkedjék úgy, hogy ezek a durva alakok, mint ahogy nevezte őket, sohase emeljenek kezet magára. Mert higgye el, hogy adott esetben habozás nélkül megtennék. Az ő szemükben, nagyon keveset számít az, hogy európai, ez nekik nagyon mindegy, fehér bőrének nincsen tekintélye előttük. Ha a körülmények úgy hoznák magukkal, éppen olyan buzgalommal elpáholnák, mint a maguk fajtájabélit.
Ebben az országban egészen rendkívüli tapintattal kell viselkedni, számolni kell az itteni szokásokkal és meg kell előzni minden esetleges összeütközést, nehogy csorba essék emberi hiúságunkon. Mert az ilyesmi kétszeres bajt jelent, Először is tűrnie kell a megaláztatást és másodszor, örökre elveszíti tekintélyét, ha beleavatkozik az ilyen összeütközésekbe, anélkül, hogy számolna a következményekkel.
— Elmondok egy jellemző esetet. Húsz esztendővel ezelőtt velem történt. Akkor még nem tudtam, hogyan kell itt megfelelően viselkednem, de ez a kaland megtanított.
A Csercser hegységben, hegyi ösvényen haladtam öszvérem hátán. Hűséges Alim és két abesszin szolga kísért, akik fegyvereimet hozták utánam.
Egy szakaszon az út, amely különben is olyan keskeny volt, hogy csak egy lovas haladhatott el rajta, keskeny sziklapárkányon vezetett. Egyik oldalát meredek, szinte függőleges sziklafal határolta, másik oldalán lejtős hegyoldal, amelyen a ledobott kő akadálytalanul gördült le a mélységbe. Ez az útszakasz körülbelül harminc méteren át tartott.
Abban a pillanatban, amikor az út kezdetéhez értem, a másik végén szembejövő abesszin csapatot pillantottam meg. Vezérük szintén öszvérháton ült. Meglehetősen sokan voltak, több felfegyverzett aszkari és néhány rabszolga.
Egyikünknek meg kellett volna állni. Azt hittem, a fehér ember tekintélye magábanvéve is elegendő arra, hogy elsőnek mehessek végig a keskeny úton. De úgylátszik, ugyanígy gondolkozott az abesszin is, aki hozzá még úgy tett, mintha egyáltalán nem vett volna észre. Félreállhatott volna, hogy helyet adjon nekem, de már nem éltünk Menelik idejében, aki még vezető embereinek is leikükre kötötte az idegenek tiszteletét.
Tehát egyikünknek le kellett gurulni a völgybe, ami nem ígérkezett ugyan veszedelmes kalandnak, de kellemetlen és minden esetre nevetséges.
Az abesszin látszólag még mindig nem vett észre. Fegyverhordó rabszolgái rámkiáltottak, hogy engedjem szabadon  az   utat,  mert  á   rabszolgának,    a   gazdája az istene és rajta kívül senki sem számít.
Tehát, a meggondolatlanságom nehéz választás elé állított. Nevetségessé teszem magam, vagy megkockáztatom a vérontást, mert valamennyi fegyver töltve van.
Pillanatok alatt elhatároztam magam. Nem törődtem a következményekkel, én akartam felül maradni.
A két öszvér már ott állt, szorosan egymással szemben. Egyik rabszolga már olyan mozdulatot tett, mintha le akarná taszítani az én öszvéremet a hegyoldalon. Erre azután, lovaglóostorommal teljes erőből rávágtam ellenfelem öszvérének a fejére. Az állat felágaskodott, megcsúszott és a következő pillanatban, nagy kavicseső és porfelhő között, lecsúszott a völgybe. Felhasználva az általános megdöbbenést, három emberem kíséretében gyors galoppban végigvágtattam a keskeny ösvényen.
Előkapták fegyvereiket, céloztak, már éppen lőni akartak. De az abesszin, aki ötven méterrel lejjebb, végre meg tudott kapaszkodni, kiáltott az embereinek, hogy ne lőjenek. Megértette, milyen veszedelembe sodorhatja magát, ha megöl egy európait.
A rabszolgái segítségére siettek, de én nem nyugtalankodtam egészségi állapota miatt. Gyors galoppban robogtam teljes három kilométeren át. Egy kis tisztáson álltam meg. Tudtam, hogy üldözőbe vesznek és mindent elkövetnek, hogy feltartóztassanak.
Sietve ágakat tördeltem, bokrokat téptem ki, hogy valami zárt helyecskét biztosítsak magamnak. Mialatt egészen egyéni kis kunyhómat rendezgettem, tüzet gyújtottam, üres bográcsot helyeztem el fölötte, egyszóval, pár perc alatt, valami táborhoz hasonló pihenőhelyet teremtettem magamnak. Puskámat térdemre fektetve, leültem  a bejárat előtt,  a  három  emberem  körülöttem.
Az abesszin törvény könyörtelenül jár el a magánlaksértőkkel szemben. Ha valaki engedély nélkül behatol egy másik embernek a házába, ha még olyan ingatag, ideiglenes alapokra is épült, a házigazdának jogában áll| megölni az illetőt.
Ellenfelem csakhamar a nyomomban volt. Kísérői hangos kiáltásokkal hívták össze a környékbeli faluk lakosságát és valamennyiüket ellenünk lazították.
Megálltak nevetséges kis „házam" előtt.  Kezemben a fegyveremmel, nagyon nyugodtan néztem velük szembe és így szóltam:
—  Ez itt az én sátram. Az elsőt, aki át meri lépni a küszöbét, agyonlövöm.
A harag és a felindulás annyira hatalmába kerített, hogy pillanatnyi habozás nélkül, be is váltottam volna fenyegetésem.
Megértettek.
—  Ha valami panaszod van ellenem, — mondtam az abesszin főnök felé fordulva, — akkor tudod, hogy ki vagyok, fordulj panaszoddal a konzulomhoz és ő majd igazságot tesz közöttünk.
A szomszédos falukból összeszaladtak az emberek. Több mint kétszázan álltak rögtönzött táborhelyem körül.
Az abesszinről később tudtam csak meg, hogy magasrangú állami hivatalnok és útján az adót szedte be a környékbeli falvakban. Értelmes és jóindulatú ember. Megértette, milyen súlyos a helyzet, értékelte az erélyességemet és határozottságomat, annál is inkább, mert nagyon ügyesen el tudtam rejteni a felindulásomat és látszólag nyugodtan, megfontoltan viselkedtem.
Alighanem nagyon bátornak tartott és titkon tiszteletet érzett irántam. Végül is, miután az éjszaka beköszöntött, kíséretével együtt nagy méltósággal folytatta az útját.
A gallák is visszatértek falvaikba. Sietve gyújtották meg a máglyákat, hogy távoltartsák házaiktól a vadállatokat.
Egyedül maradtam, hitetlen csodálkozással töltött el ez a fordulat, azok után, hogy már egészen elveszettnek éreztem magam.
Utólag, a konzul simán elrendezte az ügyet. Mindössze egy kis láda konyakomba került. És abesszin ellenfelem ettől kezdve a legjobb barátaim közé tartozott.
Mire befejeztem ezt a történetet, elintéződik az iménti veszekedés is. A vonaton gyűjtést rendeznek, hogy az arab kifizethesse a láttamozási díjat és a katonák, akik az imént megbotozták, most felrakják a vonatra poggyászait. A legjobb barátságban vannak, mintha a világon semmi sem történt volna.
Ato Antoine most a mi kocsinkba jön. Tőlem sohasem kéri az írásaimat, mert tudja, hogy Diré-Dauában lakom. Sőt, barátaim közé számíthatom, amióta a Kezzel-expedició indulásával kapcsolatban, egyszer hozzá fordultam segítségért. Annakidején végre is Dauenléből indultunk el a Mabla hegységbe, Ghapon-Baissac szíves tiltakozása ellenére.
Ato Antoine boldog volt, hogy egy kis bosszúságot szerezhetett a zsarnoknak és rendelkezésünkre bocsátotta segítségét, hogy expedíciónk rendben elindulhasson.
—  Bemutatom egyik barátomat, — mondom barátságosan. — X. úr, aki szintén Diré-Dauába jön, hogy segítségemre legyen  az   üzemben.   Nem   volt  annyi  ideje, hogy megszerezhette volna  a  vízumát,  de megnyugtattam, hogy irántam való barátságból, egészen bizonyosan nem támaszt neki semmiféle nehézséget.
—  Rendben van, ha egyszer ön vállalja érte a felelősséget, az nekem teljesen elegendő.
Mire elindultunk a határállomásról, fiatal barátom már olyan sokat tud Abessziniáról, hogy sohasem érezhet csalódást.

(Befejezése következik)

Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932)

HENRY DE MONFREID: Utazás Abesszíniában (1)

Henry de Monfreid (1879-1974) francia kereskedő és kalandos életű író. Önéletrajzi történetek, kalandos útleírások nyugaton igen népszerű szerzője. Sokat utazott Afrikában, különösen a keleti régió jó ismerője (Etiópia, Abesszinia). Sokat vitorlázott, 1914-ben áttért a mohamedán vallásra és felvette az Abd-al-Hai (rabszolga élet) nevet. Letelepszik Dzsibutiban. A múlt század harmincas éveiben egyre-másra aratja újságírói-írói sikereit. Korának számos nagy személyiségével állt kapcsolatban. Rejtelmes Abesszinia (Dante kiadás, ford. Wiesner Juliska) című munkájából az afrikai vasúti utazás kalandos eseményeit bemutató fejezeteket vettük át. (Kalandozó)

*

Henry de Monfreid

Reggel érkeztünk meg Dzsibutiba. Miután a láncok nyikorogva leereszkedtek a horgonynyíláson át, a Chenonceaux mozdulatlanul állt meg a kikötőben. A szárazföld felől még mindig enyhe szellő fújdogált és egy kis üdülést vitt a száraz levegőbe, amelyet egészen betöltött az Issza hegység növényzetének illata.
A kis hajók sietve fogták körül minden oldalról, és valamennyi hajó tele volt trópusi sisakos európaiakkal. A meztelen testű szomáli evezősök is odasiklottak hosszú csónakjaikkal. Testük fénylett a napon, mint a bronz. A tiszta vízben jókedvű kölykök úsztak, tudomást sem véve a cápákról, amelyekről olyan félelmes történeteket tudnak a Vörös Tenger utasai.
Mindenki a hídnál tolong, szeretné kihasználni a reggel hüvösségét a partraszállásra.
Miért van az, hogy ez a sok mindenféle vizijármű nem jön egyenesen a kötélhágcsóhoz? Mert be kell várniuk az orvost.
Dzsibuti itt van két kilométernyire, ahol már teljes biztonságban van az ár elől. A kormányzó arab stílusban épült palotája uralkodik a lapostetős fehér házakkal teli város felett.
Sópiramisok állnak a tengerparton több kilométer hosszúságban, hátuk mögött a fekete kősivatag, itt-ott kúpalakú vulkánikus hegyek.
A másik oldalon, a láthatárt magas hegylánc szegélyezi, amely meredeken szakad bele a tengerbe. Ez a Mabla hegység, vad és még ismeretlen terület, ahol nemrégiben Ghapon-Baissac kormányzó emberei üldözőbe vették a Kessel-expedició tagjait, mert nem engedhették, hogy egy újságíró behatolhasson oda, ahova még ők se tették be soha a lábukat. Igaz, hogy én is résztvettem az expedícióban és mondják, hogy csodálatosképpen, az én jelenlétem mindig nyugtalanítja Chapon-Baissacot.
Három évvel ezelőtt, szintén az én vezetésem alatt, ugyancsak ezeknek a barátságtalan hegyeknek a felkutatására indultunk. Velünk volt Teilhard és Chardin, a Paleontológiái Intézet megbízásából, Lamare, a geológus, akinek a nevét tudmányos munkáiról bizonyosan mindenfelé ismerik. De Chapon-Baissac nekik is egyenesen megtiltotta a kutatóutat. A kormányzó védelmében elismerem, hogy legjobb meggyőződése szerint, talán az érdekes vendégek érdekében cselekedett, mert nem akarta, hogy valami rabló vagy kémkedési vagy csempészési kalandba keveredjenek, amelyekbe én, minden bizonnyal belesodortam volna őket. Sőt, még levelet is írt az expedíció egyik tagjának Dikilbe, hogy óvakodjék a mérgektől... De szerencsére, bár a különféle mérgek errefelé gyakran tesznek titkos szolgálatot, az expedíció egyik tagja sem esett áldozatul. Chapon-Baissac fölöslegesen aggódott. Állítólagos bűntársaim azóta is a legjobb barátaim maradtak.
Az idő múlik, mialatt fiatal barátomnak elmondom ezeket a mulatságos emlékeket. Hol késik az orvos? Mindenki a láthatár felé kémlel, de nem lát semmit. Dzsibutiban átlag hetenként két hajó köt ki, valószínűtlen tehát, hogy ilyen nagy esemény feltűnés nélkül mehessen végbe. A világ minden kikötőjében, amint érkező hajót jeleznek, az egészségügyi hajó elébe megy, az orvos felszáll a hajóra és ha minden jól megy, a formaságok már el is intéződnek, mire a hajó lehorgonyoz. Egyetlen utas sem vesz tudomást a tisztiorvos érkezéséről, nem tudja, ki az, aki felszáll a hajóra.
De itt, az első francia kikötőben, ahol mindenki türelmetlenül várja, hogy végre üdvözölhesse a hazának ezt a kis távoli sarkát, az utas a megérkezés perceiben valósággal úgy érzi magát, mintha vesztegzár alá helyeznék, mintha senki sem örülne a hajó érkezésének és az egész formaság csak annyit jelentene, hogy megzavarja a város életét.
Végre, hosszú félórai várakozás után, kis motoroshajó érkezik, az egészségügyi szolgálat sárga zászlójával. A parti egészségügyi szolgálat hajója. Az orvos egyedül áll a hajó hátsó részén, közömbös és fáradt, arca olyan, mintha kivételes hatalom birtokosa volna. Egészen rokonszenves arcú fiatalember, olyan, mint a többi, életének többi órájában, amikor nem áll hivatása magaslatán. Amikor az ember fiatal, élvezetét találja az ilyen fölényeskedésben, különösen akkor, ha életében először, elkerül egy ilyen országba, ahol nem talál semmiféle szórakozást. Az vesse rá az első követ, aki még sohasem találta örömét ilyen gyerekességben.
Minden  szem  rajta függ,  nagy  csend  van.  Végre, felkapaszkodik a hágcsón. Egész Dzsibuti szalad utána és kezdődik a leírhatatlan zűrzavar, az elszánt küzdelem, a két ellenséges és egyformán türelmetlen tábor között. Egyik tábor le akar szállni, a másik fel akar szállni. Két hágcsó van, de még senkisem gondolt arra, hogy az egyiket a felszállóknak és másikat a leszállóknak tartsák fenn. Amikor egy kuli felfelé indul, tekintélyes ládával a hátán, a másik meg lefelé indul, hasonló megterheléssel, legalább tíz percre elfoglalják a hágcsót és végül is, rendszerint úgy oldódik meg a helyzet, hogy egyik vagy a másik láda a tengerbe esik. Az én matrózaim nagyon ügyesek, lopva, a horgony láncain kapaszkodnak fel és odasietnek hozzám. Végre is, valóságos akrobatamutatvány után, benn ülünk  apró hajócskámban és máris indulunk a révgát felé. Miközben embereim erőteljes csapásokkal eveznek, sietve számolnak be, mi minden történt távollétem elmúlt két éve alatt. Fiatal barátom kissé csalódottnak látszik, a sík föld és az egyéniségnélküli város nem ragadja meg figyelmét.
A Fontainebleau hajóroncsa mellett haladunk el. Itt fekszik, oldalára fordulva, félig elborítva iszappal, kéménye és testének fele emelkedik csak ki a vízből. Már öt vagy hat éve tárgyalnak a hajó kiemeléséről, a legkülönfélébb eljárásokkal próbálkoztak, de minden eredmény nélkül. Legutoljára egy olasz mérnök kísérletezett, aki vízszintes tengely túlsó oldalán elhelyezett ellensúly segítségével akarta kiemelni. De a drótkötelek elszakadtak, a szerencsétlen mérnök ott a helyszínen meghalt és a Fontainebleau máig is ott van a helyén.
Azt hiszem, azért is nem törődtek tovább a hajóronccsal, mert rakományának épen maradt részét, az indigót, még idejében megmentették. A vasvázat már nem használhatják semmire és szó volt arról is, hogy beépítik a kikötő tervezett új révgátjába.
A vizimadarak éjszakánként furcsa hangokat hallatnak az üres hajófenékben, a tenger hullámai hatalmas csattanásokkal ütődnek neki és a ragadozó, zsákmányra leső halak vidáman táncolnak a körülötte örvénylő mélységekben. Az ócska romot a rossz szellemek látogatják és a nép képzelete máris egész legendákat fon köré.
Néhány hónappal ezelőtt, egy orosz menekült, aki agyonlőtte a kedvesét, ebben a hajóroncsban rejtőzött el, a kéményben ütött tanyát. Senki sem sejti, hogyan tudta magát élelmezni.
A rendőrség mindenfelé kereste, kivéve ezen a nagyon is ötletes búvóhelyen. Végül is, a véletlen lett az árulója. De akkor is, még hátra volt, hogy megkeressék a hajóroncsban. A csendőrök egész kis expedíciót szerveztek. Ellenállásra számítva, még gépfegyvert is vittek magukkal.
Nagy volt az izgalom, amikor a gyilkos, teljesen meztelenül, a hajszától kimerülten, felbukkant a kémény nyílásában. Ellenállás nélkül adta meg magát. Boldog volt, hogy végre otthagyhatja pokoli rejtekhelyét.
És megindultak az új kikötő munkálatai is, amelyet már éppen húsz esztendeje tervezgetnek. Most végre megvalósulnak a tervek, de egyelőre még nem sok haszna van belőlük a kereskedelemnek. Nem fokozza egyetlen tonnával sem a meglévő forgalmat. De viszont, milliókba fog kerülni. Természetesen, ez nem ér meglepetésszerűen egyes érdekelteket.
A nagyhatalmú Keletafrikai Részvénytársaság mindig ellenezte ezt a tervet. Nemcsak azért, hogy az adófizetők pénzét kímélje. Hanem egyszerűen azért, mert a saját érdekeit, a saját berakodóvállalatát akarta védelmezni. Ha az új kikötő megépül: semmi szükség nem lesz arra, hogy külön kis hajókon szállítsák az árut a partról a nagy hajókhoz.
De Chapon-Baissac, aki érezte, hogy pályafutásának vége felé közeledik, minden áron meg akarta örökíteni emlékét, ő akarta letenni a nagy mű alapkövét, hogy nevét megőrizze  a  késői  utókor  számára.
Tehát megszerezte a kölcsönt és a munkálatok azonnal megkezdődtek.
Rövid időre abbamaradt a munka, amikor Reynaud miniszter átutazott a városon. Ez valamennyire megnyugtatta az érdekeiben súlyosan megsértett helybeli kereskedelmi kamarát. Röviddel utóbb, Chapon-Baissac Franciaországba utazott szabadságra, mindenfelé beszélték, hogy állását mással töltik be. De a felsőbb körökben, akárcsak a sztratoszférában, egészen váratlan áramlatok,  a legcsodálatosabb  jelenségek lepik  meg  az utasokat. Annyi bizonyos, hogy Chapon-Baissac visszatért és érkezésével egyidejűleg, ismét megindultak a kikötő munkálatai.
—  Miért szakították félbe egyáltalán?
—  Mert mindenki panaszkodott: részben, mert elégedetlenek voltak, részben, mert irigyek vagy ostobák voltak,   részben, mert a kormányzót gyűlölték Vagyis, egész Dzsibuti. Képzelje el, hogy az a néhány kereskedő, aki itt tengődik, azt szerette volna, ha olyan kikötőt építenek, amelynek a medencéje egészen közel esik irodahelyiségeikhez, hogy a hajók közel jöhessenek a parthoz és ezzel csökkenthessék a beraködási költségeket.
Egy idegen részvénytársaság felajánlotta, hogy ingyen valósítja meg ezt a tervet, ha koncessziót kap, hogy bizonyos időn át ingyen használhatják a kikötőt. Chapon-Baissac visszautasította ezt az ajánlatot és ehelyett inkább a berakodó részvénytársaság sokat magasztalt ajánlatát fogadta el. Ez a vállalat, kis parti hajóival, a partról a nagy hajókhoz szállította az árut. Ez a terv sokkal gazdaságosabb volt, meghagyta az eddigi rakodási rendszert és nem nehezedett túlságosan a költségvetésre.
A nyilvánosság csakhamar felfedezte, hogy a kormányzó és a Keletafrikai Részvénytársaság érdekei közösek. Annál is inkább, mert abból is közös előnyeik származtak, hogy ilyen módon megmaradtak a tenger hordalékából alakult új földterületek, ezeket parcellázhatták és értékesíthették és így megvolt a hely a kikötő körül épülő új városrészeknek.
Chapon-Baissac, okkal vagy ok nélkül, nagyon megijedt ettől a szóbeszédtől. Sietve módosította a terveket, még pedig olyan formában, hogy a kisebb tonnatartalmú hajók mégis megközelíthessék a partot. Arra nem gondolt, hogy ilyen kisebb hajói kizárólag az angoloknak vannak. Ilyen hajók bonyolítják le Aden és Dzsibuti között a forgalmat.
Most, az eredmény a következő:

Abesszin harcosok * Illusztráció a könyvből

Először, felemelték az átviteli vámokat, hogy ebből fedezni tudják a kölcsön törlesztését. Ez a vám pedig már eddig is túlmagas volt; értékének tíz százalékával terhelte meg az árut. Viszont a közvetlen közelben, Berberában, brit szomáli   földön a hajók   vámmentesen vonulhatnak át és így a kereskedelem az angolok felé terelődik és ők aratják le mindennek a hasznát.
Másodszor, a Dzsibutiba közlekedő francia hajók sokkal alacsonyabb bérösszeget kapnak, mert az Aden felől érkező angol hajók, hála azj új révgátnak, amelyet mintha egyenesen az ő hasznukra építettek volna fel, megállhatnak, kirakodhatnak és berakodhatnak anélkül, hogy ez egyetlen fillérnyi új költséget is jelentene nekik. Így azután nagyon természetes, hogy mindenki elégedetlen. A Keletafrikai Részvénytársaság, a francia hajótulajdonosok, a kereskedők és nem utolsó sorban, maga Chapon-Baissac, aki szentül hiszi, hogy hivatalnokai rosszhiszeműségének az áldozata.
—  De legalább az angolok hálásak neki?
—  Ez volna a természetes, de higgye el, hogy ennek a szerencsétlen embernek sejtelme sincs arról, hogy milyen szerepet játszott ebben  az  ügyben.  És  a  bűntársat csak akkor szokták megfizetni, ha tudatosan segített.
—  De nem árulná el, hogy tulajdonképen mit követett el a kormányzóval szemben, hogy ilyen engesztelhetetlenül gyűlöli? Hiszen, hála az ő jelentéseinek, a minisztérium szemében az ön személye egyet jelent minden gazsággal,  összeesküvéssel és árulással.
—  Mit követtem el ellene? Chapon-Baissac egyszerűen fél tőlem, mint ahogy fél a maga árnyékától. A kikötő építése körül, attól való félelmében, hogy esetleg hivatali sikkasztással vádolhatják, olyan nagy baklövéseket követett el, hogy a következményeket most rengeteg ember érzi. Velem is ugyanez volt a helyzet. Egyszerűen elmondom a tényeket, ha akarja, levonhatja belőle a tanulságokat, mert én a magam részéről nem tudok véleményt alkotni.
Kormányzóságának első éveiben mindig nagyon kegyesen fogadott, sőt, abban a kitüntetésben is részesített, hogy szűk baráti körben meghívott ebédre. Ez a látszólagos egyszerűség megtévesztett, nagyon rokonszenvesnek találtam a kormányzót. 1926 táján, amikor a kormányzó éppen szabadságon volt, a helyettese, Tellier, hogy egy kis borsot törjön az orra alá, eljárást indíttatott ellenem,  ópiumtartalmú áruk csempészése miatt, amelyeknek szállítására előzőleg engedélyt kaptam. Azt hitte, hogy benső barátságban vagyok a kormányzóval és ha engem támad, őt találja el. Az eset nagyon kellemetlen volt az egész gyarmatnak.
Ezután a figyelmeztetés után, Chapon-Baissac úgy tett, mintha elejtett volna és a legnagyobb tartózkodással viselkedett velem szemben. De az elhatározó lépés csak később történt.
A diré-daua-i vonaton, véletlenül találkoztam Salmonnal, a dzsibuti-i fellebbviteli bíróság elnökével, aki valamilyen rokonságban vagy sógorságban van Pomaré császárné családjával. Modorában teljesen kreol és gondolkozásmódjában annyi nagyvonalúság van, amennyit csak tropikus éghajlat adhat meg néhány gyarmati hivatalnoknak.
Beszélgetés közben, egyszerre csak a legteljesebb nyiltsággal a szemembe mondta:
—  Igen, igen, hiszek önnek. De azért mégis tudom, hogy 100.000 frankot adott Chapon-Baissacnak! . . .
Olyan nyugodt meggyőződéssel beszélt, mosolyában annyi fölény tükröződött, hogy láttam: minden ellentmondás nyomtalanul és hatástalanul siklana le róla.
Jól tudtam, milyen jelentősége van ennek a kijelentésnek, különösen, hogy ilyen nyugodtan és nyilvánosan, egy vasúti fülkében szegezte a mellemnek. Tehát Diré-Dauába érkezve, egyenesen Lachaisehez, a francia konzulhoz siettem és megkértem, tudja meg Chapon-Baissac-tól, vajjon mi lehet ennek a veszedelmes pletykának a forrása.
Lachaise másnap Dzsibutiba utazott és előadta az esetet a kormányzónak.
—  Képzelem, hogy ez a Salmon ugyancsak drágán fizette meg vakmerőségét.
—  Nem. A kormányzó egyáltalán nem tett semmiféle megjegyzést.
—  Hogy-hogy?
—  Bátran elhiheti, hogy ez az igazság... de azóta életre-halálra üldöz, mert azt hiszi, hogy ezzel a legkönnyebben hallgattathatja el a rosszindulatú szóbeszédet. A legnagyobb gazságokat tervezte és pártolta ellenem, hogy nevetségessé tegyen,   ha   ugyan   egyáltalán túlélem ezeket a megújuló támadásokat. De Isten irgalmas és szándékai ismeretlenek. Még nincs itt az ideje annak, hogy egészen feltárhassam ezt a sötét históriát. 
Fiatal barátom különös, kissé erőltetett mosollyal nézett rám, azután rövid hallgatás után így szólt: — Nos, ne beszéljünk erről többé. Végre is nem azért jöttem ide, hogy a helyi politikába ártsam magam, sem hogy szélmalomharcot folytassak a gyarmati szelekkel. De azt az egyet még mondja meg, milyen jövő vár Dzsibutira?
—  Dzsibuti jövője Abesszinia jövőjétől függ. Ha ez az ország fellendül, akkor bizonyos, hogy Dzsibuti jóléte is fellendül.
—  És mit vár Abessziniától?
—  Hogy megvalósítja  hatalmas  lehetőségeit. Kire vár ez a nagy munka? Ezt senki sem tudná megmondani ebben az órában.
—  Abessziniában minden új és elhasználatlan,  a föld szűz és termékeny, legnagyobb részében megműveletlen. Az abesszinek mindent megkaptak ettől a földtől, ami elégedett, boldog életükhöz kell, nekik tökéletesen elég, amit adott. Szociális berendezkedésük ezen az egyszerű, igénytelen életen alapul. Ez a patriarkális életforma, amelyben a rabszolgaság csak a családi élet kiterjesztését jelentette és megadta a tekintélynek azt az erejét, amelyen ma az egész rendszer megfordul.
És most azt akarják, hogy ez a régi, ősi nemzet ugyanolyan kötelezettségeket vállaljon magára, mint a más formák között fejlődött nemzetek, mint a franciák vagy angolok. Azt állítják, hogy egy csapásra átalakulna minden, a rabszolgaság megszűnne, vasutakat építenének és hozzáférhetővé tennék minden pontját ennek az országnak, amelynek a területe jóval nagyobb, mint egész Franciaország.
Mi történhetik? A négus, telve a legjobb szándékokkal, törvényeket hoz, rendelkezik, vitatkozik, de nem lehet szünet nélkül küzdeni a tétlen, tudatlan, régi szokásaiba begubódzott tömeggel szemben, mert sohasem tudják felfogni, megérteni, hogy uralkodójuk hová is akarja őket vezetni. Az uralkodó feladatát nagyban megnehezíti az is, hogy különféle fajok fölött uralkodik. A szoros értelemben vett Abessziniához csak Khoa, Ménélik bölcsője és néhány szomszédos tartomány tartozik. Az egész nem nagyobb, mint Belgium. A többi: Guragé, Valamo, Galla, Szomali, Dankali, bizonyos értelemben Abesszinia gyarmatai. Lakosait olyanformán kezelik, mint a francia állam afrikai gyarmatainak alattvalóit, az annamitákat, a marokkóiakat és a többit.
Abesszinia jövője attól függ, hogyan tudja magához kapcsolni és kihasználni területeit.
És közvetve, ettől függ Dzsibuti fejlődésének a sorsa is.
—  És lehetségesnek tartja, hogy Abesszinia, a maga jószántából, hajlandó lenne hozzákezdeni ezeknek a területeknek a megfelelő kihasználásához?
—  Túlságosan sokat kíván tőlem. Hiszen eddig még senki, egy szóval sem mondta, hogy Abessziniában csakugyan kívánják-e ezt a megoldást. Ezt csak mi kívánjuk, mert hasznot akarunk húzni belőle. Ha egyszer nincs szükségük rá, minek kellene bántani ezt az egyszerű, jóindulatú népet, akik boldogok, mert  nem  vágyódnak fölösleges bőség után. Miért mérgezzék meg az abesszinok országukat gyárakkal, iparral, munkásosztállyal? Nagyon is meg tudom érteni, hogy nem vágyódnak erre a változásra és az európaiak beözönlését a legnagyobb mértékben zavarónak tartják. Egy felületes szemlélő erre egyszer azt mondta: idegengyűlölet. Nem, ez egészen más valami.

De megérkeztünk a parthoz és beszélgetésünknek vége szakadt, A vámhivatalban megvizsgálják a poggyászokat, azután fiatal barátom elkísér a hajómra, a Mousterieh-re, amely valamivel távolabb, a révgátnál vár rám. Ott akarom megvárni a diré-dauai vonat indulását. Nem akarok semmi kapcsolatot a várossal, semmit sem akarok látni, mert semmit sem akarok észrevenni.
Olvasóimat arra csábítottam, hogy kísérjenek el abessziniai utamon. Szívesen jöttek, mert abban bíztak, hogy szórakozást találnak, felszabadulást a mindennapi élet gondjai alól. De attól félek, hogyha hosszasan időznék az unalmas részleteknél, csakhamar egyedül folytatnám utamat. És Dzsibutiról, nagyon kevés szórakoztatót mondhatnék.
Valahányszor visszatérek ebbe a városba, ahol mindenki ellenségesen néz  rám,  végtelen  megnyugvás,  ha megpillanthatom szerény kis vitorláshajómat. A hajó engem vár, szeretettel fogad, itt minden megőrizte kezem nyomát, minden tele van emlékeikkel.
Közelében, hosszabb kötélen, megpillantom régi két-árbocos vitorlásomat, az Altairt is. Leeresztett horgonnyal, mozdulatlanul pihen. Az Altairral jártam be a Vörös-tengert, a Perzsa-öblöt és az Indiai-óceánt, a Malabári-szigetektől a Seichelles-szigetekig. Három év óta, már nem az enyém a hajó, eladtam, azaz inkább elajándékoztam L. barátomnak, régi iskolatársamnak. Azelőtt nagyhatalmú részvénytársaság kereskedelmi képviselője volt. Öregkora küszöbén elhatározta, hogy ezentúl egyre csak a tengert járja, végre követi egész életének az álmát, amit mindig hivatottságának érzett, azt a pályát, amelytől csak erősen rövidlátó szeme tartotta vissza.
De ötvenhároméves korban, irodában töltött harmincévi adminisztratív munka után, az ember már nem tudja egyedül felvenni a harcot az élettel és különösen, nem képes egyedül szembenézni a kalandok és kockázatok lehetőségével.
Szinte magától adódott, hogy vezetőszerephez jutott az addisz-abebai társaságban. Jelen volt a négus minden fogadásán, a követség minden bridzs- és tennisz-délutánján, ragyogtatta szellemességét, kiapadhatatlan ötletességét és kifogástalan, nagyúri modorát, amely olyan ritka ebben az országban.
De barátom egyszerre véget vetett ennek a fényes helyzetnek. Váratlanul terepet változtatott és az abessziniai kormány szolgálatába lépett, mint technikai tanácsadó.
Természetesen ez nagy ugrás volt. Újra meg újra biztosítania kellett honfitársait, hogy nem érez semmiféle faji előítéletet, de viszont magánéletében nem hajlandó semmiféle engedékenységre.
Miután új állásában nagyjából megőrizte szabadságát, elhatározta, hogy kísérletet tesz a gyöngyhalászattal, mint ahogy tőlem is látta.
Négy búvárt, egy mechanikust, egy szakácsot és még több személyzetet hozatott Marseilleből. Valóságos főúri életre rendezkedett be az én régi hajómon, de gyöngyöt nem  találtak.
Barátom a rajongó, együgyű emberek fajtájához tartozik, akik azt hiszik, hogy eleget tesznek a kitűnő, számító üzletember követelményeinek, ha bizalmatlannak és gyanakodónak mutatják magukat. Szentül hiszik, hogy ridegek és könyörtelenek, mint valami amerikai acélmágnás, de titokban a szívük tele van gyöngédséggel és szeretettel.
Azóta a négy búvár, a szakács, a hajó egész személyzete elúszott L. barátom pénzével együtt. Most egyedül tanyázik megkopott hajóján, mert el akarja hagyni az ahesszin kormánynál viselt állását.
Értesítettem érkezésemről és hajója már közeledik is az én szerény kis alkotmányomhoz. L. minden sorscsapás ellenére megőrizte a külső látszatot. Szőnyegen ülve, uralkodik lassan haladó hajóján és szigorúan figyeli a két szomálit, akik nagy szakértelemmel kezelik a vitorlát, olyan kimért, méltósággal teli mozdulatokkal, mintha csak valami nagy katonai parádéra indulnának.
Gyors, rövid parancsszó hallatszik, azután a hajó partot ér.
Nem változott az elmúlt három év alatt. Borotvált arc, a gondolkozó ember magas homloka, erőteljes koponya. Hajlott orr, szeme kissé kidülled a rövidlátástól, tekintete a nagy erős szemüveg mögött még mindig csodálkozó és rosszul leplezett, gúnyos kifejezést ad az arcának. Kérdésekkel halmozzuk el egymást az elmúlt három évre vonatkozóan.
—  Hát igen, barátom, itt élek a hajómon, teljes visszavonultságban  és  tétlen  csendben  és várom a jobb időket.
—  Bizonyosan tudja, hogy hat hónappal ezelőtt, a négus megbízott a  határfelmérési  bizottság vezetésével, amelynek az angol bizottsággal közösen kellett volna végezni a munkát.
A négus, anélkül, hogy megkérdezett volna, beleegyezett, hogy résztvesz ebben a vállalkozásban, de természetesen nem tudta, hogy tulajdonképpen miről van szó. El tudja képzelni, micsoda nehézségekkel jár, ezerötszáz kilométeres határvonalat ellátni határkövekkel, még pedig olyan kis távolságokban, hogy egyiktől a másikig el lehessen látni? Azaz, ha gyalogjáró halad a határ közelében, látnia kell balról és jobbról a legközelebbi határköveket. Természetesen, hogy a határjelzés kérdését ilyen tökéletesen meg lehessen oldani, nagyon széles, jól eltakarított ösvényt kellett volna vágni, sok bokrot és sziklát elhordani, amelyek a végtelen, víznélküli, semmi üdülésit nem nyújtó,  szikkadt és forró sivatagokat borítják.
Azért mégis magamra vállaltam ezt a nehéz feladatot, annyira szerettem volna az uralkodó kívánságát teljesíteni. De az indulás pillanatában értesítettek, hogy a vállalkozás névleges feje egy abesszin lesz és az én szerepem a tanácsadásra és munkatársi kapcsolatokra szorítkozik. De ebben az országban nem értik az ilyen finom megkülönböztetéseket, annak az embernek engedelmeskednek, akit főnöknek szólítanak.
Már azon a ponton álltam, hogy lemondok, de valósággal könyörögtek, hogy ne tegyem. Azzal védekeztek, hogy meg akarták menteni, legalább külsőleg, a vállalat nemzeti jellegét és ezért tartották feltétlenül szükségesnek, hogy a vezető, legalább a látszat szerint, abesszin legyen. Gyönge voltam, végül is engedtem és meghoztam ezt az áldozatot.
Az angolok nem bocsátották meg a franciáknak és nem is bocsátják meg soha, amiért engedték, hogy Abesszinia beléphessen a népszövetségbe. Kitűnő emlékezőtehetségük van és felhasználnak minden alkalmat — szükség esetén elő is idézik —, hogy bebizonyítsák ennek a népnek az alacsonyabbrendűségét és tehetetlenségét, hogy vezetni és irányítani tudja önmagát. Tehát minden áron gyámság alá akarják helyezni. Ebben a tekintetben, teljesen egyetértenek az olaszokkal, akik szintén nem tudják elfelejteni az aduai vereséget. Titokban dolgoznak, hogy kifejlesszék a nacionalista párt lehetetlen követeléseit és fokozzák az idegengyűlöletet.
Arra kellene tanítani az abesszineket, hogy igyekezzenek megbecsülni és követni azokat, akik az utat mutatják nekik, de ehelyett inkább arra tanítják őket, hogy cselekedjenek maguk, mielőtt még képesek lennének az önállóságra. Hízelegnek nekik, hogy annál jobban elvakítsák őket, arra számítanak, hogy jóvátehetetlen ügyetlenségeket és ostobaságokat követnek el, míg végül menthetetlenül a vesztükbe sodródnak.
Ez az, amit a matematikusok ad absurdum bizonyításnak neveznek.
Miután elérték, hogy a határkijelölési munkálatok vezetését Tasszama Bantira, egy tudatlan és korlátolt abessziniaira bízták, az angolok a maguk részéről, a legnagyobb gonddal készültek fel a munkára, azzal az aprólékos gondal, amely mindenben jellemzi ezt a nagy nemzetet. A legtökéletesebben együtt volt minden felszerelés a munkára és az emberek élelmezésére. Legkitűnőbb földrajzi és földmértani szakembereiket kérték fel a munka vezetésére. Gyakorlott gépészek biztosították az autók kifogástalan működését.
Az összehasonlítás gyászosan ütött ki a mi számunkra.  Valósággal megsemmisítő volt. Menteni akartam a menthetőt, de abban a pillanatban, figyelmeztettek alárendelt helyzetemre. Tasszama Banti a feje a vállalkozásnak és ezt ugyancsak éreztette velem. Tudatlanságával, hozzá nem értésével, makacsságával olyan mulatságos jeleneteket idézett fel, hogy az angolok azt sem tudták, hová legyenek nevettükben. Többek között, egy alkalommal szívószivattyút tétetett egy tizenöt méter mély kútra. Igyekeztem neki megmagyarázni az atmoszféranyomás törvényeit, de nem sikerült. Amikor azután a szivattyú, mint ahogy előre is megjósoltam, nem működött, azzal vádolt, hogy megbabonáztam a gépezetet.
Más alkalommal meg nyolc napig kellett várnunk egyik autóra, amelyet ő küldött, titokzatos céllal, Dzsidzsigába, kétszázkilométeres, valósággal járhatatlan sivatagi úton át. Egy zsák paprikát hoztak Tasszama Bantinak és néhány mézvízzel teli ökörszarvat.
Nagyon megviselte az egészségemet ez az út, megbetegedtem, vissza kellett térnem a városba. Röviddel utóbb, a vállalkozás többi európai résztvevői is hazajöttek.
Éreztem, hogy barátom telve van keserűséggel, haraggal és megvetéssel az ország iránt, amelyet annyira szeretett és szeret még ma is. Olyan, mint a szerelmes, aki csalódott imádott kedvesében. Ma még keserű szavakkal tesz neki szemrehányást, de holnap már bocsánatot kérve borul a lábához, hacsak barátságosan rámosolyog.
—  Miután távozott Tasszama Bantitól,  bizonyosan visszatért Addisz-Abebába — mondtam. — Beszélt a négussal?
—  Nem. Nem akart fogadni — felelt sötét arccal, a fájdalmas csalódás hangján. — Nos, igazán nem vehetem neki rossz néven, hiszen nem tudhatott semmit, mert mindig elrejtik előle az igazságot, elhalmozzák hízelgésekkel, megtévesztik és elvakítják ...
—  Ez a sorsa minden uralkodónak. Azok az igazi nagy királyok, akik be tudják szívni ezt a légkört, anélkül, hogy belepusztulnának.
—  Higgye el, hogy számomra a legfájdalmasabb ebben az egész szomorú esetben éppen a négus elvakultsága — folytatta barátom rövid szünet után. — Hiszen egész lelkemmel, minden hátsó gondolat, minden fenntartás nélkül, hűséges voltam hozzá . ..
—  Érzelmi  dolgokban, nagyon szép és dícséretreméltó az ilyesmi, de a politikában annál nagyobb ügyetlenség, sőt gyakran, veszedelmes is. De nem akarom hibáztatni, mert hiszen nekem is ugyanezt a hibát vetették szememre...
Barátom végtelenül csodálkozó, tisztapillantású szeme egyszerre csak elfátyolozódik. Arcának tréfás-gúnyos kifejezése eltűnt, de a csodálkozó, könnyes pillantása még mindig ott ég gyermek arcának a mélyén.
Távozása után, X. barátom hallgat. Aggodalommal várja, vájjon mi mondanivalóm lesz erről az emberről.
—  Úgy veszem észre, már távolról sem lelkesedik annyira Abesszinia iránt? — kérdezem.
—  Őszintén   bevallva,  kissé   megdöbbentett barátjának az  elbeszélése, különösen, hogy művelt, nagytudású   embertől hallottam ilyen leleplezéseket. Mert hiszen vitathatatlan tapasztaltsága, hosszú itt tartózkodása különös súlyt ad szavainak.
—  Bizonyos mértékig, csakugyan igazat is mondott. Hiszen ezek a mostanában  érvényesülő alattomos befolyások, ugyancsak megnehezítik az életet Abessziniában az olyanféle emberek számára, mint amilyen ő. Ott tévesztette el a dolgot, hogy nem kezdetleges, primitív emberekkel állt szemben, mint ahogy hitte, hanem olyanokkal,  akik  elérkeztek  egy bizonyos  szociális fejlődés csúcspontjára. Ő azt hitte, hogy ha egy abessziniai megtanul franciául és Párizsban jogot végez, már nem is abessziniai többé és úgy viselkedett velük szemben, mint bármelyik európaival.
Hivatalos működése alatt, csak ezzel a jelentéktelen kisebbséggel érintkezett,  akik autón járnak, keményített gallért viselnek, szóval azokkal a bizonyos díszközéleti férfiakkal, akiket be szoktak mutatni az idegeneknek, akik közvetítenek az idegenek és a tulajdonképpeni abesszin nép között. Sohasem vetett egyetlen pillantást sem az igazi abesszin nép felé, akik olyan hűségesen ragaszkodnak ősrégi szokásaikhoz, jobbágyaikhoz és öszvéreikhez, ö csak ezt a mesterségesen megszerkesztett új társadalmat látta, amelyen azonban csak törékeny külső máz ez a mai, felvett állapot. De így látja őket minden európai, aki húsz esztendő óta vonattal jött Addisz-Abebába.
Abban a mértékben, ahogy a vasút legyőzte a távolságokat, a beözönlők tömege egyre növekedett. A legkülönbözőbb rétegekből kerültek ide tömegek és többnyire a társadalom söpredékéből. Mert hiszen az emberekkel is éppen úgy van, mint az árucikkel, csak a selejteset exportálják.
Régente, amikor háromhónapi utazásba került, amíg valaki a nyolcszáz kilométer széles sivatagon átvergődhetett, Menelik színe elé csak a legkiválóbb európaiak kerültek. Ezeket tudta méltányolni és használni. Ezek itt igazán hasznos munkát végeztek. Ismerek olyanokat, akik negyven esztendő óta élnek itt és érdemes volna meghallgatni, milyen véleménnyel vannak második hazájukról. Majd megismertetem néhánnyal. Amikor hozzákezdtek a munkához, nem volt semmi más ajánlólevelük, csak a szorgalmuk, tehetségük, jóakartuk. Ez a három tulajdonság a világ minden részén tiszteletet kelt.
Amikor az abesszinekben felébredt a vágy, hogy változtassanak régi, patriarchális civilizációjukon és közeledjenek a távoli európai népekhez, ugyancsak keserű tapasztalatokat arattak az újonnan érkező feltalálók és különböző szakemberek és tudósok tömegével. Használhatatlan ágyúkat adtak el nekik, amelyek még mai napig is láthatók Diré-Dauában, megbízásukból nyomorúságos hidakat építettek. Egyiknek a romját majd megmutatom magának Harrarban... Eleinte határtalanul bíztak az új emberekben, akiket őszintén csodáltak, de csakhamar meg kellett, hogy értsék, milyen csúfosan becsapták őket. Ettől   kezdve,    az   az   európai, aki állást vállal az abesszin államnál, legyen bár a legbecsületesebb szándékú, legtiszteletreméltóbb ember, már nem tanácsadó és nevelő, hanem fizetett szolga, akit lehetőség szerint ki kell használni és azután az ajtó elé tenni. Azt a megvetést, amelyet ezek a szemérmetlen és alávaló gazemberek igazán megérdemeltek, most átviszik minden európaira. Természetes, hogy az olyan ártatlan áldozatok, mint amilyen az én barátom is, hálátlanságot és idegengyűlöletet emlegetnek.
—  De mi az ön személyes meggyőződése?
—  Nem mondhatok semmi olyat, ami  általános útbaigazításul szolgálhatna. Hiszen mondtam már, mennyire   különbözik az én meggyőződésem a népek előrehaladásáról és a kultúra hasznáról. Huszonegy év óta járok ide és szeretem ezt az országot, tisztára egyéni okokból, eltekintve minden önző szemponttól, mert nem azért jöttem ide, hogy szerencsét csináljak vagy a költségükre meggazdagodjam.
Ismerem Abesszinia hibáit és egyáltalán nem csodálkozom azokon, amik az európaiakat felháborítják, amiket ők érthetetlennek és megbocsáthatatlannak találnak. Tudom, hogy náluk végül is minden elrendeződik és megoldódik, türelemmel, nyugalommal és főleg tétlenségükre támaszkodva. Különösen ez a keleti tétlenség meríti ki a leghamarabb és minden különösebb fáradság nélkül az ellenfelet. Ez védelmezi még mindig ennek a régi népnek az önállóságát, ez az utolsó mentsvára, ahová az ostrom elől menekült.
Holnap reggel odautazunk. Akkor majd mindenről a maga szemével győződhet meg. De mindenek előtt, az a legfontosabb, hogy mielőtt Abesszinia földjére teszi a lábát, felejtsen el mindent, amit valaha is erről az országról olvasott.
Ebből a szempontból, egészen egyformán értékelem Armandy keserűséggel teli könyveit és a megfizetett újságírók elragadtatott dicshimnuszait. Ezek az utóbbiak a károsabbak, mert hamis illúziókba ringatják Európát és ezzel végzetes veszedelmet idéznek fel. Ezeknek a hízelgő újságíróknak a munkáját azokhoz a falánk termeszekhez hasonlítom, amelyek kikezdik egy hatalmas épület faalkatrészeit. Az aranyozás és a díszítés alatt nem látszik semmi, de egy napon, az egész épület összeomlik és nem marad a helyében semmi más, csak por. (...)

(Folytatjuk)

Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932)