 |
| Dire-Dava állomása a dzsibutii vasútvonalon |
Másnap reggel indul vonat. Örülök, hogy csak egyetlen éjszakát kell töltenem Dzsibutiban. Itt, az én kis hajómon elfelejtem, hogy hol vagyok és a sötétkék égen ott látom Dél Keresztjét, változatlan örökkévalóságában.
A vonat hat óra harminckor indul, de már egy órával előbb a pályaudvaron kell lenni, hogy fel tudjuk rakni poggyászunkat a vonatra, anélkül, hogy megfizessük a túlzott poggyászdíjakat. Itteni rendszer szerint az utasnak nincs joga hozzá, hogy a vonatra felvigye poggyászát.
Fiatal barátom csodálkozik.
— Hogyan! Ezért a háromszázkilométeres útért ugyanannyit kell fizetnem, mint odahaza Franciaországban, kétszerekkora távolságért, a legkényelmesebb Pullmann-kocsiban és akkor még ahhoz sincs jogom, hogy magammal vigyem a poggyászomat? Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, mintha nem vonatra, hanem legalább is repülőgépre szállnánk.
— Igen, itt ilyen szabályok vannak. De majd meglátja, hogy minden elrendeződik. Ne felejtse el, hogy olyan országba lép, ahol ugyancsak érteni kell a módját, hogyan lehet mindent elintézni.
A vonat pontosan indul. Lassan gördül végig a hosszú perron mellett, amelyen szorosan egymás hegyén-hátán alvók heverésznek, akiket még nem keltett fel a nap. Többnyire szomáliak és kulik. Az itteni perzselő éghajlat alatt, a ház csak teher, a csillagos ég alatt sokkal kellemesebb. Ezeknek az igénytelen, öntudatlanul boldog embereknek, tökéletesen elég egy kis mélyedés a homokban, hogy békében aludhassák végig az éjszakát. De azt mondják, hogy Chapon-Baissac véget akar vetni ennek a szokásnak, mert azt állítja, hogy méltatlan a jó közigazgatással megszervezett gyarmathoz. Megszünteti ezt a szabadban való táborozást, amely a nagy hőségben és az álom boldog öntudatlanságában, gyakran szemérmetlen látványhoz vezet. Azt akarja, hogy minden ilyen szegény ördögnek tető legyen a feje felett, mint ahogy IV. Henrik azt akarta, hogy vasárnap minden parasztnak tyúk főjjön a fazekában. Tehát egészen egyszerűen lezáratja őket, ezzel ismét eggyel megnöveli jótéteményeinek számát és előreviszi a kultúrát.
Néhány kilométernyi út után, megkezdődik a bozótos afrikai pusztaság. A vasútvonal fekete sziklák összevisszasága között vezet, igazi ellenséges területek között. Dzsibuti lassanként eltávolodik, már csak kis fehér tárgy, amelyet valaki odatett a tengerpartra. Amíg odabenn voltunk a városban, nem láthattuk a tengert, de most egyre növekszik, egyre nagyobb területet tölt be, mintha kiszélesedne a láthatár.
Kibontakozik a Tadzsura öböl is. Színe enyhe kék, az Issza hegység komor, sötét bazaltsziklái mellett. Egészen a hatalmas Mabla hegyláncig terjed, melynek csúcsai rózsaszín fényben ragyognak az első reggeli sugarakban.
A Musa szigetek, mintha úsznának a vizen. A világítótorony fehér pontja pihenő sirályként ül a parton.
Új barátom nagyon szívós természetű. A vasúti jegy ára még mindig rágódik a lelkén. Hosszú hallgatás után, minden átmenet nélkül így szól:
— Nem tudja, miért olyan drága itt a vasút? Ha nem csalódom, ez a világ legdrágább vasútvonala. Miért?
— Látszik, hogy nem járt itt akkoriban, amikor a diré-dauai út legkevesebb, ha öt-hatezer frankba került, tizenöt napig tartott és a legválogatottabb veszedelmek fűszerezték. Mielőtt a vasúttársaság árszabását bírálná, gondolja meg, hogy a vasútvonal ötszáz kilométer szélességű lakatlan tereületen halad át, ahol cseppnyi víz sincsen, míg végül igazán elérkezik a lakottabb részekhez, ahol jövedelmező rakományt vehet fel. A vasútvonal körben járja az összes gazdag és termékeny földeket, Harrart és Csercsert is, hogy kikerülje a sivatagot, ahol háború idején nagyon könnyű volna elpusztítani és lehetetlen megvédelmezni. Menelik csak ezzel a feltétellel adta meg az engedélyt Chefneuxnek, hogy a tengert vasútvonallal köthesse össze fővárosával. A legnagyobb kérdés az volt, honnan szerezzenek vizet a gőzgépekhez. Hosszú ideig tanulmányozták az alkalmas útvonalat, amerre ennek a perzselő sivatagnak a vízerei vezetnek. De kárbaveszett fáradság volt, mert alighogy a munka megindult, az Issza törzsek fellázadlak. Amikor megpillantották a hatalmas, lihegő gépszörnyetegeket, attól féltek, hogy egyszerre kiapad valamennyi forrásuk, amelyek évezredek óta táplálták vízzel szomjas állataikat.
Természetesen ez nem ment vér nélkül. Egy éjszaka, Hol-Hol közelében, az egész tábort felkoncolták. A benszülöttek kegyetlen harci szokásai szerint, valamennyi európait megcsonkították. Álmukban lepték meg őket és még a sötétség leple alatt sem tudtak menekülni, mert nem tudtak mezitláb szaladni a sziklákon. De, valahogyan el lehetett volna simítani a helyzetet, ajándékokkal és békés tárgyalásokkal, ha a vasútépítő részvénytársaság, amely most már Császári Vasútépítő Részvénytársaság volt, kötelességének nem tartotta volna, hogy a béketárgyalásokba belevonjon egy Clairois nevű európait. Ez az ember már nagyon régóta lakott ezen a környéken és fegyverekkel kereskedett. Amikor látta, hogy a helyzet lassanként elsimul a részvénytársaság és az Issza törzsek között, féltette a megélhetését és hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, titokban maga idézett elő összeütközéseket.
Végül is, hogy valamiképpen mégis csak tudják folytatni a munkát, kénytelenek voltak egészen valószínűtlen helyeken, hegycsúcsokon át vezetni a vasútvonalat, vagyis olyan területeken, ahol egyáltalán semmi vizet sem találtak. Drága viaduktokkal kellett áthidalni a mély völgyeket, amilyeneken a tizenkilencedik és a harminckettedik kilométer után majd rövidesen keresztül haladunk és több kilométer hosszú csatornavezetéket is kellett építeni.
Nézze csak odalenn ezt a völgyet, arra kellett volna vezetnie a természetes útnak. A vízér, mint ennek az országnak minden folyóvize, a föld alatt vezet és csak egyes pontokon kerül a felszínre, ott, ahol olyan friss zöld fűfoltokat lát. Idejönnek a környező hegyekből a beduinok, sokszor igen nagy távolságokból, hogy megitassák állataikat. Az asszonyok is naponta eljönnek nagy tömlőikkel és vizet visznek falujukba. Vannak olyanok is, akiknek tízkilométeres utat kell megtenni a legközelebbi forrásig.
— És miért táboroznak olyan messze a víztől?
— Mert nem tehetnek másként. Ezek a hegyek, bármennyire is elhagyatottaknak és terméketleneknek látszanak, mégis kisebb, elhatárolt földterületekre oszlanak, ahol minden család legeltetheti a maga állatait. A közös utakon pedig a forrásokhoz vezethetik nyájaikat. Minden évben természetbeni adót fizetnek a törzsfőnöknek, akié az egész földterület.
Ebben a kietlen sivatagban, ahol a zabolátlan természet látszólag nem tűr meg urat maga felett, az emberek, akiket lát, semmivel sem szabadabbak, mint máshol. Itt is csak olyan rabszolgái a különféle kiváltságoknak, mint a legműveltebb társadalomban.
Ha valamelyik törzs területén több eső esett, a másik törzs pedig nem tudja táplálni a maga állatait, kitör a háború és itt is, mint mindenhol, mindig az erősebbnek van igaza.
Az egyes állomások húsz-harminc kilométernyi távolságban vannak egymástól. A vonat egyesegyedül csak azért áll meg, hogy vizet vegyen fel.
Kis, fehér ablaktalan ház. összes bútorzata faasztal és telefonkészülék. Egy szomáli lakik benne a családjával, ő az állomásfőnök. Ha vonat jön, kiáll a háza elé néhány percre. És a nap többi részében, a huszonnégy órából legalább huszonhárom és fél óráig, régi, természetes életét éli, kecskéi és feleségei között.
Természetesen, közlekedésről szó sem lehet ebben a sivatagban, de itt van a nagy, négy magas oszlopon elhelyezett víztartály.
Asszonyok jönnek nagyon messziről, üres tömlőikkel, nagy tisztelettel bámulják a tartályt, mint valami istenszobrot, mert hiszen tudják, hogy víz van benne. A hosszú, hajlított csövön át, amellyel a gépeket itatják, lassan csöpög a víz. Mindenféle madár repül oda és veszekednek egy-egy életetadó vízcseppért. Néha estében elkapják és sebes szárnycsapásokkal viszik messzi fészkükbe. Amikor a vonat megérkezik, a madarak elrepülnek, a gép mohón iszik meg mindent, ami a bőkezű csövön át ömlik. Azután az asszonyok gyűjtenek össze minden csepp vizet, ami kiömlik a lokomotívból. Valósággal megrohanják a szomáli gépészt, de annak megvannak a kiválasztottjai. Kizárólag fiatal lányokat küldenek ide, hogy könnyebben magukhoz hajlíthassák a drága kincs őrzőjét.
Amikor a gép már jóllakott (sebanna, mint itt mondják), a tender oldalát hirtelen lehajtják és a széntől egészen megfeketedett, elhasznált víz kis patakokban ömlik le a földre. Most az öregebbek rohannak oda a kocsihoz és felfogják, amit lehet.
A vonat ismét elindul, a madarak visszatérnek, összekapnak a lustán csurranó vízcseppeken, az asszonyok visszafelé indulnak teli tömlőikkel, az izzó köveken át, mint óriási, zsákmánnyal megrakott hangyák.
Elérkezünk a kilencvenedik kilométerhez, Ali Szabietbe, a francia határállomásra.
Dombtetőn, a kis erődön, háromszínű francia zászlót lenget a szél.
Az állomáson benszülött vámőrök jönnek, megvizsgálják a poggyászokat, azután szaladnak az erődhöz, hogy jelentést tegyenek az ottlakó, egy szál tisztnek.
Ali Szabietnél kezdődik az a Dikilbe vezető, ötvenkilométeres útszakasz, ahol a víz végleg eltűnik a fekete sziklák között. Chapon-Baissac itt külön kormányzót, tevésosztagot és benszülött katonai különítményt helyezett el.
Fiatal barátom valóságos tudós, hiszen elolvasott minden miniszteri jelentést, amely Chapon-Baissac újabb kitűnő cselekedeteiről számol be, aki állandóan nagyszabású újításokkal ajándékozza meg egész Dzsibutit. Miután végighallgatta lesújtó véleményemet, hogy mennyire fölösleges volt ennek a dikili katonai állomásnak a megépítése, így szól:
— Osztom a nézetét, hiszen Dikil egyáltalán semmi előnyt nem jelenthet a gyarmatnak. Még az az előnye sincs, hogy az Abessziniából érkező karavánok keresztülhaladnának a városon, mert hiszen nagy, sivatagos rész választja el Aussza termékeny vidékétől. És mégis, a kormányzatnak az a szándéka, hogy az utat meghosszabbítja egészen az Abé tóig. Nagyon érdekes cikket olvastam Chapon-Baissac tollából, erről a kérdésről. Gondolja csak meg, milyen nagy értéket jelentenek majd ezek a szűz földek, abban a pillanatban, amikor termékennyé tudják tenni ennek az óriási tónak a vizével.
— Csakhogy ennek a tónak a vize magnéziumtartalmú és nemcsak ihatatlan, hanem örökre terméketlenné is teszi a földet, amelyet egyszer alaposan megöntözött.
- Ne bosszankodjék, kedves barátom, az emberek annyi mindent beszélnek, ez annyira nem fontos. A lényeges csak az, hogy meg lehessen írni a jelentést és hogy az, akinek írták, el is higgye, meg is dicsérje érte, anélkül, hogy meg akarna győződni az igazságáról. Végre is, ne felejtse el, hogy a csodák országában élünk.
Az imént a tevés osztagot említettem. Ez is nagyon különös találmány ebben a sziklás országban, ahol minden tele van szakadékokkal és mély völgyekkel. Olvasta abban a cikkben, hogy a tevés osztagokat vasúton szállítják? Az utat eredetileg a tevék kedvéért építették, mert az úton kívül, csak nagy kínnal tudnak járni és a sovány bozótban éppenhogy nagy nehezen megtalálják legszükségesebb táplálékukat.
Miután a mozdonyunk eleget ivott, ismét elindultunk. Magunk mögött hagytuk a francia területet, most már Abesszinia földjén jártunk.
A tízkilométeres úton, amennyi még hátra van Dauenléig, az első abesszin állomásig, semmi sem jelzi a különbséget.
A pályaudvarépület ugyanolyan, mint a többi, de meglepően sok bádogtetős épület áll körülötte. Itt laknak az abesszin hatóságok.
A rendőrség vezetője: Ato Antoine, a katolikus misszió volt növendéke. Kifogástalanul beszél franciául és nagyon jól látja el munkakörét. Abesszin szokás szerint öltözik, széleskarimájú posztókalapot, bő, fehér gyapjú sammát és aranyozott övet visel, amelyben töltényeket és nagykaliberű revolvert hord. Két puskás katona kíséri, mások meg körülfogják a vonatot. Nincsen meghatározott egyenruhájuk, semmi sem mutatja, hogy katonai vagy állami megbízottak.
Fiatal barátom kíváncsian vár. Ato Antoine megkezdi a poggyászfelülvizsgálatot a harmadik osztályú kocsiban, ahol benszülöttek, arabok, hinduk és szomáliak utaznak. Lebélyegzi az útleveleket és megvizsgálja a vízumokat.
— Láttamoztatta az útlevelét a dzsibuti-i konzulátuson? — kérdezem útitársamtól.
— Nem, tökéletesen megfeledkeztem róla. Amikor elindultunk Dzsibutiból, azt hittem, egészen a hátam mögött hagyom a mi túlterhelt mesterkélt és formaságokkal teli világunkat, eszembe sem jutott ilyesmi. Amikor megpillantottam azt a végtelen sivatagot, ahol a természet éppen csak, hogy megtűri az embert, nem gondoltam arra, hogy a világ tulajdonképpen csak óriási börtön, ahol a raboknak nem szabad engedély nélkül helyet változtatni.
— Rosszul számított, kedves barátom. Minél kezdetlegesebb, minél szervezetlenebb egy ország annál aprólékosabb ilyen természetű követeléseiben, mert ezzé] akarja bizonyítani hatalmát.
Nem is olyan régen, a háború előtt még mindenki szabadon utazhatott egyik országból a másikba. Manapság, amióta Népszövetség van, amely le akarja rombolni a határokat, amióta örökösen csak békéről és lefegyverzésről folyik a szó, olyan útleveleket kívánnak az embertől, akárcsak a postakocsi idejében.
Elképzelheti, hogy Abesszinia is követi ezt a példát. De viszont Dauenlén kívül, sehol máshol nem kérik az útlevelet, bárhol szabadon átlépheti a határt, a hatalmas területeknek bármelyik részén, ahová részben még az ország lakossága sem tette be a lábát. De az idegenre, aki Európából érkezik, jó benyomást tesz ez a kis szertartás. Azonfelül, ezt a kis játékot igazán nem önző alapon rendezik, miután a franciák nem fizetnek a vízumért.
— És viszonzásul, francia földön is kérnek vízu mot az abesszinektől?
— Szó sincs róla. Szabadon járhatnak-kelhetnek odaát, minden ellenőrzés nélkül, mint barátok s jó szomszédok. A francia mindig barátságos és nagylelkű az ilyen kérdésekben, nem szereti a fontoskodást.
A nagy harmadosztályú kocsiból, ahol Ato Antoine végzi hivatalos kötelességét, heves szóváltás zaja hallatszik. A katonák hevesen tiltakozó, kapálődzó arabot vonszolnak ki, durván lökdösik és lenn a perronon, odalökik a poggyászai mellé. A szerencsétlen minden áron tartani akarja magát, védekezik a katonák ellen, de végül is összeroskad az ütlegelés alatt és félig ájultán, ott marad a földön fekve. Ato Antoine folytatja munkáját, mintha tudomást sem venne az iménti jelenetről, mintha csak mindennapos látványosság lenne.
Visszarántom fiatal barátomat, aki felháborodásában és méltatlankodásában, tiltakozni akar.
— Hagyja csak barátom, ne avatkozzék bele semmibe, inkább más alkalomra tartogassa a bátorságát. Hát nem látja, hányan nézik végig ezt a jelenetet, a legtökéletesebb nyugalommal és közömbösséggel? Tegyen úgy maga is, mint a többiek.
Rámnéz, a bámulattól szótlanul. Csakugyan, én volnék az, én, aki annyi kalandban álltam meg a helyemet, aki most ilyen kényelmes, gyáva tanácsot adok?
— Nem vagyunk Európában — folytatom megnyugtató hangon. — Ezt az arabot megbotozták, mert nem akarta magát alávetni a törvénynek, nem akart fizetni. Higgye el, hogy a hazájában sem bántak volna vele semmivel sem jobban. A katonák, akik megverték, nem gyűlölik és egyáltalán nicsenek iránta rossz szándékkal. Egyszerűen csak az államot képviselik. Az államnak erőskezűnek kell lenni, tehát ők is erős eszközökhöz nyúltak. Az áldozatban mély tiszteletet ébresz tettek maguk iránt, ezek után megfizeti, amivel tartozik és mire a vonat elindul, mindenki a legszebb egyetértésben vesz búcsút egymástól.
— Lehetséges, de sohasem tűrném, hogy ezek a durva alakok kezet merészeljenek emelni rám.
Barátom még mindig reszketett a haragtól.
— Nyugodjék meg és mindenesetre viselkedjék úgy, hogy ezek a durva alakok, mint ahogy nevezte őket, sohase emeljenek kezet magára. Mert higgye el, hogy adott esetben habozás nélkül megtennék. Az ő szemükben, nagyon keveset számít az, hogy európai, ez nekik nagyon mindegy, fehér bőrének nincsen tekintélye előttük. Ha a körülmények úgy hoznák magukkal, éppen olyan buzgalommal elpáholnák, mint a maguk fajtájabélit.
Ebben az országban egészen rendkívüli tapintattal kell viselkedni, számolni kell az itteni szokásokkal és meg kell előzni minden esetleges összeütközést, nehogy csorba essék emberi hiúságunkon. Mert az ilyesmi kétszeres bajt jelent, Először is tűrnie kell a megaláztatást és másodszor, örökre elveszíti tekintélyét, ha beleavatkozik az ilyen összeütközésekbe, anélkül, hogy számolna a következményekkel.
— Elmondok egy jellemző esetet. Húsz esztendővel ezelőtt velem történt. Akkor még nem tudtam, hogyan kell itt megfelelően viselkednem, de ez a kaland megtanított.
A Csercser hegységben, hegyi ösvényen haladtam öszvérem hátán. Hűséges Alim és két abesszin szolga kísért, akik fegyvereimet hozták utánam.
Egy szakaszon az út, amely különben is olyan keskeny volt, hogy csak egy lovas haladhatott el rajta, keskeny sziklapárkányon vezetett. Egyik oldalát meredek, szinte függőleges sziklafal határolta, másik oldalán lejtős hegyoldal, amelyen a ledobott kő akadálytalanul gördült le a mélységbe. Ez az útszakasz körülbelül harminc méteren át tartott.
Abban a pillanatban, amikor az út kezdetéhez értem, a másik végén szembejövő abesszin csapatot pillantottam meg. Vezérük szintén öszvérháton ült. Meglehetősen sokan voltak, több felfegyverzett aszkari és néhány rabszolga.
Egyikünknek meg kellett volna állni. Azt hittem, a fehér ember tekintélye magábanvéve is elegendő arra, hogy elsőnek mehessek végig a keskeny úton. De úgylátszik, ugyanígy gondolkozott az abesszin is, aki hozzá még úgy tett, mintha egyáltalán nem vett volna észre. Félreállhatott volna, hogy helyet adjon nekem, de már nem éltünk Menelik idejében, aki még vezető embereinek is leikükre kötötte az idegenek tiszteletét.
Tehát egyikünknek le kellett gurulni a völgybe, ami nem ígérkezett ugyan veszedelmes kalandnak, de kellemetlen és minden esetre nevetséges.
Az abesszin látszólag még mindig nem vett észre. Fegyverhordó rabszolgái rámkiáltottak, hogy engedjem szabadon az utat, mert á rabszolgának, a gazdája az istene és rajta kívül senki sem számít.
Tehát, a meggondolatlanságom nehéz választás elé állított. Nevetségessé teszem magam, vagy megkockáztatom a vérontást, mert valamennyi fegyver töltve van.
Pillanatok alatt elhatároztam magam. Nem törődtem a következményekkel, én akartam felül maradni.
A két öszvér már ott állt, szorosan egymással szemben. Egyik rabszolga már olyan mozdulatot tett, mintha le akarná taszítani az én öszvéremet a hegyoldalon. Erre azután, lovaglóostorommal teljes erőből rávágtam ellenfelem öszvérének a fejére. Az állat felágaskodott, megcsúszott és a következő pillanatban, nagy kavicseső és porfelhő között, lecsúszott a völgybe. Felhasználva az általános megdöbbenést, három emberem kíséretében gyors galoppban végigvágtattam a keskeny ösvényen.
Előkapták fegyvereiket, céloztak, már éppen lőni akartak. De az abesszin, aki ötven méterrel lejjebb, végre meg tudott kapaszkodni, kiáltott az embereinek, hogy ne lőjenek. Megértette, milyen veszedelembe sodorhatja magát, ha megöl egy európait.
A rabszolgái segítségére siettek, de én nem nyugtalankodtam egészségi állapota miatt. Gyors galoppban robogtam teljes három kilométeren át. Egy kis tisztáson álltam meg. Tudtam, hogy üldözőbe vesznek és mindent elkövetnek, hogy feltartóztassanak.
Sietve ágakat tördeltem, bokrokat téptem ki, hogy valami zárt helyecskét biztosítsak magamnak. Mialatt egészen egyéni kis kunyhómat rendezgettem, tüzet gyújtottam, üres bográcsot helyeztem el fölötte, egyszóval, pár perc alatt, valami táborhoz hasonló pihenőhelyet teremtettem magamnak. Puskámat térdemre fektetve, leültem a bejárat előtt, a három emberem körülöttem.
Az abesszin törvény könyörtelenül jár el a magánlaksértőkkel szemben. Ha valaki engedély nélkül behatol egy másik embernek a házába, ha még olyan ingatag, ideiglenes alapokra is épült, a házigazdának jogában áll| megölni az illetőt.
Ellenfelem csakhamar a nyomomban volt. Kísérői hangos kiáltásokkal hívták össze a környékbeli faluk lakosságát és valamennyiüket ellenünk lazították.
Megálltak nevetséges kis „házam" előtt. Kezemben a fegyveremmel, nagyon nyugodtan néztem velük szembe és így szóltam:
— Ez itt az én sátram. Az elsőt, aki át meri lépni a küszöbét, agyonlövöm.
A harag és a felindulás annyira hatalmába kerített, hogy pillanatnyi habozás nélkül, be is váltottam volna fenyegetésem.
Megértettek.
— Ha valami panaszod van ellenem, — mondtam az abesszin főnök felé fordulva, — akkor tudod, hogy ki vagyok, fordulj panaszoddal a konzulomhoz és ő majd igazságot tesz közöttünk.
A szomszédos falukból összeszaladtak az emberek. Több mint kétszázan álltak rögtönzött táborhelyem körül.
Az abesszinről később tudtam csak meg, hogy magasrangú állami hivatalnok és útján az adót szedte be a környékbeli falvakban. Értelmes és jóindulatú ember. Megértette, milyen súlyos a helyzet, értékelte az erélyességemet és határozottságomat, annál is inkább, mert nagyon ügyesen el tudtam rejteni a felindulásomat és látszólag nyugodtan, megfontoltan viselkedtem.
Alighanem nagyon bátornak tartott és titkon tiszteletet érzett irántam. Végül is, miután az éjszaka beköszöntött, kíséretével együtt nagy méltósággal folytatta az útját.
A gallák is visszatértek falvaikba. Sietve gyújtották meg a máglyákat, hogy távoltartsák házaiktól a vadállatokat.
Egyedül maradtam, hitetlen csodálkozással töltött el ez a fordulat, azok után, hogy már egészen elveszettnek éreztem magam.
Utólag, a konzul simán elrendezte az ügyet. Mindössze egy kis láda konyakomba került. És abesszin ellenfelem ettől kezdve a legjobb barátaim közé tartozott.
Mire befejeztem ezt a történetet, elintéződik az iménti veszekedés is. A vonaton gyűjtést rendeznek, hogy az arab kifizethesse a láttamozási díjat és a katonák, akik az imént megbotozták, most felrakják a vonatra poggyászait. A legjobb barátságban vannak, mintha a világon semmi sem történt volna.
Ato Antoine most a mi kocsinkba jön. Tőlem sohasem kéri az írásaimat, mert tudja, hogy Diré-Dauában lakom. Sőt, barátaim közé számíthatom, amióta a Kezzel-expedició indulásával kapcsolatban, egyszer hozzá fordultam segítségért. Annakidején végre is Dauenléből indultunk el a Mabla hegységbe, Ghapon-Baissac szíves tiltakozása ellenére.
Ato Antoine boldog volt, hogy egy kis bosszúságot szerezhetett a zsarnoknak és rendelkezésünkre bocsátotta segítségét, hogy expedíciónk rendben elindulhasson.
— Bemutatom egyik barátomat, — mondom barátságosan. — X. úr, aki szintén Diré-Dauába jön, hogy segítségemre legyen az üzemben. Nem volt annyi ideje, hogy megszerezhette volna a vízumát, de megnyugtattam, hogy irántam való barátságból, egészen bizonyosan nem támaszt neki semmiféle nehézséget.
— Rendben van, ha egyszer ön vállalja érte a felelősséget, az nekem teljesen elegendő.
Mire elindultunk a határállomásról, fiatal barátom már olyan sokat tud Abessziniáról, hogy sohasem érezhet csalódást.
(Befejezése következik)
Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése