CSEKE PÉTER: Hollókő, 2017

Kiemelkedő néprajzi fontosságú palócföldi község, a Világörökség része. Sokszor emlegetik út, mint magyarország "legszebb községe". Egy biztos: külsőleg is tipikus múzeumfalu (vagy falumúzeum?).

Lakóházaik jellegzetessége az alájuk épített pince, Emeletesnek látszanak.

A fakanalas háza

Az oskolamester háza

A babamúzeum

A fazakas háza

A Szent Márton kápolna

Történeti múzeum

A Muskátli Vendéglő

Hollóköves kávézó

Fatornyos templomocskája a XV. századból való

Nógrád megye legépebben maradt várromja a hollókői vár (365 m magasan).Mellőle szép kilátás nyílik a Cserhátra. Távolabb Dobogókő...

KARINTHY FERENC: Kajakkal a Dunán

KENTAUR

A kajak most téli álmát alussza, Szentendrén, a Bem utcában, Huba úrnál, aki a zord időkre befogadta, fedett, száraz helyen őrzi. Tavasszal majd rendbe hozva, kijavítgatva kapom meg tőle, frissen átfényezve-lakkozva, orrán a felírás is újrafestve: Kentaur.

Az írást Cseke Péter dunai fotói illusztrálják

Amikor vettem, kilenc éve, még Kontiki volt a neve. Sok csónakházat végigjártam a két parton, Újpesten, Megyeren, és a Rómain, címről címre araszolva, míg ráakadtam. A révkapitányság igazolása szerint, melyet két vízhatlanul összeenyvezett műanyag lemezecske közt adott át tulajdonosa, a megnevezett vízi jármű anyaga fa, építési éve 1962, hossza 520 cm, szélessége 56 cm, befogadóképessége egy (1) személy, azaz 80 kg. Észrevétel csupán ez utóbbi bejegyzéshez fűzhető: testsúlyom, mi tagadás, közelebb van már a 90 kilóhoz. S ha a leányfalusi part előtt elhúzok, Goszlethéknál az unokák üvöltve követelik a beszállást és a nekik járó tiszteletkört. Nem is beszélve a Zebulon nevű tacskóról, tán meg is szakadna szaporán verő kis szíve, ha nélküle indulnék a vízre.

A Kentaur név egy korai regényem címére utal (miért ne, ugye, ha Maupassant csuda-vitorlása lehetett Belami?), emellett viszonylag könnyen, mindössze néhány betű átcserélésével volt kialakítható a Kontikiból. Eredetileg magam is egy tenger- és folyamjáró jachtot kívántam beszerezni, illetve ilyet ajándékoztak volna nekem, így terveztük el Kállai Ferivel, a Pethes-fiúkkal a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, zajos lábtenisz-mérkőzések szünetében, jó tizenöt éve. Eszerint az ENSZ akkori főtitkára soron kívül javaslatot terjeszt elő, hogy a nagy tehetségű magyar utazónak és sportembernek – itt lehetetlen kiejtéssel az én nevem következnék –, érdemei elismeréséül és további tapasztalatok gyűjtése céljából adományozzanak egy atommeghajtású, tökéletesen felszerelt kis hajót, természetesen legénységgel, személyzettel, valamennyi költséget vállalva, s az Egyesült Nemzetek lobogója alatt, szabad járással minden tengereken és kikötőkben. Hruscsov azonnal felugrik: – Támogatom! – Kennedy is mosolyogva bólint: – Örülök, hogy ez esetben kivételesen teljesen egyetértek Mr. Krhouschchewal. – E jacht neve lett volna Kentaur, a részleteket apróra kidolgoztuk. Hány kajüt, mi legyen a társalgóban, könyvtár, zeneszekrény, tévé és így tovább, hol étkezzünk, kell-e külön mikrobusz a szárazföldi kirándulásokra, esetleg helikopter is stb. Például valaki kap egy meghívót: „Szívesen látom kedves feleségével együtt decemberben és januárban polinéziai-melanéziai kör-utunkon" vagy „Gyere velünk nyáron Alaszkába, a Bering-szoroson át az Északi-Jeges-tengerre, föl az Obon, vogul és osztják rokonainkhoz". De az igazi meglepetés, hogy ki mindenki nem lesz meghíva: ebből vészes sértődések származnak, örök haragok, intrikák, idegösszeroppanások. Annyi baj, mi nem bánjuk, már messze vizeken vitorlázunk...

Az ismert események folytán az adományozásra végül mégse került sor. így lett a luxusjachtból ez az egyszemélyes kajak, ám maradt a Kentaur név.

FÖL LEÁNYFALURA

Szentendrén először keresztben át kell vinni a hajót a 11-es országúton, óvatosan kétfelé figyelve a forgalmat. Vállamra emelve cipelem: valami különleges fából készülhetett, mert évről évre súlyosabb. Akkor fel a magasított gátra, majd a rakpart dunai oldalán le a lépcsőn. Elővigyázatosan a vízre tenni, meg ne sérüljön valami alattomos kövön, ami a csónakok fő veszedelme, bele az ülést, párnát, szivacsot, végül magam is beereszkedem. Minthogy a gyors járású kajakok eléggé borulékonyak, az első időkben bizony a Dunába fordultam néhányszor. Ma már ilyesmi nem eshet meg, a mozdulat rég beidegezve, előbb a jobb lábat be, kinyújtani, lassan leülni, folyvást ügyelve az egyensúlyra, és utánahúzni a balt, az evezővel is tartva a balanszot. Ezután kap engedélyt a beugrásra Zebi – a többi már játék, boldog, könnyű siklás, szinte megmártani is alig kell a kéttollú lapátot.

Fölfelé húzok, szembe az árral. Balra elmaradnak Szentendre tornyai, s ahogy beljebb kerülök, kitárul a folyamvidék panorámája. Pilis, a Vöröskő, messze párában a túlparti Börzsöny, föltépett mellével a Naszály, alant pusztítója és a környék légterének fáradhatatlan szennyezője, a Dunai Cement, hatalmas, szétterülő fehér füsternyővel, mint egy atomfelhő... Tengertelen kis ország, bennünket a Duna kapcsol össze a világ távoli vizeivel. A nemzetközi forgalom azonban inkább a másik, szélesebb ágban zajlik: ez az itteni, a Szentendrei-ág csöndesebb, békésebb, jobbadán hazai személy- és teherhajók járják, egy árnyalattal tán tisztább is.

S már itt a Pap-sziget. Szigetnek ugyan inkább csak magas vízállásnál lehet nevezni, ám a keskeny ág – a mellékág mellékága – ilyenkor se hajózható, amióta a kempinghez vagy uszodához vezető kőhíddal vagy inkább kőgáttal kettévágták: aki mégis megkockáztatná, ki kell másznia, vállra vennie járművét, föl a csúszós, meredek parton, és odaát újra le. Ha meg apad a folyó, a meder teljesen eliszaposodik, még az efféle lélekvesztővel se vergődni át, füves-sáros-latyakos békapocsolya, nyári estéken messzihangzó kuruttyolással, mocsárbűzzel. Nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan feltöltődik az egész, már csak neve őrzi a szigetet, s a kiszáradt, elhalt ág partján – szürrealista látomás! – búsan az elgazosodott homok és hordalék felé forduló villák, vízi sporttelep, csónakház.

Derűsebb táj a Határcsárda környéke, és mozgalmasabb is. Szinte szüntelen ingajáratban jön-megy a monostori kis komp; emitt a vendéglő kerthelyiségében zajos étkezők, italozók, fenn autók parkolnak, lent csónakok. Attól fogva csupa ismerős" nyaraló alatt kajakozom el, s mindnél érdemes megállni: Györffyéknél némi őstörténeti pletykálkodásra, Szeberényiéknél irodalmi csevelyre és kisüstire, míg Luci, a hatalmas farkaskutya a Duna felől is védve háztájukat, őrjöngő ugatással a vízbe robban, Belláéknál pingpongozni, Tichyéknél a magyar labdarúgás helyzetét megvitatni. Megkerülöm a pártüdülő zöld úszóházát, s onnét már nincs messze az a lapos tetejű, sárga kis épület, melynek feltűntén Zebulon őrjöngeni kezd a csónak orrában, vinnyog, ficánkol, majd nem győzve kivárni a lassú és körülményes kikötést, hősiesen a Dunába veti magát, úgy sprintéi és gázol ki-föl a sekélyen át: ő már megérkezett.

ISZAP, OLAJ, BOLDOGSÁG

Tíz vagy tizenkét éve szúrták el, addig nem volt semmi baj. Kotrók jelentek meg, s valami olyan szerencsétlenül, rossz nyomon vájták ki a folyó medrét, hogy azóta mindent ide hord, az enyhén ívelő leányfalusi partra, csak rak és rak és rak és rak. Augusztusban és szeptemberben, mikor a szint alacsony, már nézni is ijesztő a híres üdülőhely előtt végig a széles, itt-ott harminc-negyven méteres iszappadot, üres konzervdobozokkal, ócska lábasokkal, műanyag tasakokkal telehintve, csöndes időben a kellemes illatát is érezni. Áthatolni rajta pedig úgyszólván képtelenség, se ki, se be, térdig, derékig lehúz, aki nem tud idejében kikecmeregni, tán bele is fúlna, mint az Ecsedi-lápba. És az iszap egyre több és magasabb -mi lesz a vége? Lehet, hogy ezer esztendő múlva a régészek ezen a helyen hajdan volt virágzó települést ásnak majd ki a mindent elfedő, megkeményedett rétegek alól: házakat, utat, kocsikat, szerszámokat, megkövült növényzetet, holtukban megdermedt macskákat, lovakat? Egy eltemetett kis épületben az utolsó pillanatig kitartó, középkorú férfi tetemét, furcsa billentyűs szerkezetre bukva, lábánál ebcsontváz: akár a pompeji strázsa.

További sirám maga a víz: olajos, kátrányos, ragacsos, hatalmas, gomolygó foltokkal, melyek a szivárvány színeiben hirdetik a civilizáció üdveit, néha meg olyan a szaga, mint az útépítéseké hengerelés közben. Tudom, hogy ez nem a Duna specialitása, láttam a Rajnát, Amerikában a vastag lepedékkel fedett Erie-tavat, s ha csupán képen is, a belészennyezett gyúanyagoktól lángra lobbant Cuyahoga-folyót. Igy hát csak egy kis tűnődő mélabúval gondolok vissza kamaszkorom savanykás-hűs, üde ízű és aromájú, friss puha-zöld Dunájára, ahogy beleharaptunk, amikor a túlsó ágban, Verőcén kiúsztunk Devecseriékkel a fölfelé dohogó vontatókhoz, hogy hátul a ladikba kapaszkodva felhúzassuk magunkat Kismarosig vagy akár a szigetcsúcsig, s újra lecsurogjunk, nem bírtunk betelni vele.

A tapasztaltabb folyami kéjencek azért rnég ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat... Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik. Aki csöndben és türelmesen figyel, már júniusban is vadkacsákat láthat errefelé, a tojó úszni, bukni, halászni tanítja fiókáit. Szeptemberben, mire felnőnek, olykor az egész elhagyott ágat ellepik a récék. Ha halkan közéjük siklom a kajakkal, bevárják, amíg egészen közel érek, szinte már karnyújtásnyira: akkor a teljes csapat, több száz madár mind együtt és egyszerre rebben föl. (1976)

Forrás: Körvadászat. Szépirodalmi, Budapest, 1986

SEDIÁNSZKY JÁNOS: A pokol tornácán

Cseke Péter: A gejzir szelleme

„Csak aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje, hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és történeteivel népesült be."

1971 nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.

Ez a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands, az izlandi légitársaság Boeing gépébe.

Dallamos, ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán, kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az Atlanti-óceán fölött.

Este tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett, a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.

Fél tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón, rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha kipirultunk volna.

Tizenegy óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat. A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali világosságában szálltunk.

Hajnali kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban, éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére érkeztünk volna...

A repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve, a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva, megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér, feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi, fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.

Majd befutottunk a világ legészakibb fővárosába.

Másnap városnézésre visznek, de hol a város?

Reykjaviknak nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra, zöldre festve.

A régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített, földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették az izlandiak otthonaikat.

A központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül, összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb lakóházak.

A felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli csillogása?

De a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél, mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi hőmérséklet.

Nem adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem, a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának, presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat. Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.

Éjfélkor is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok hangulatát érzem.

A kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak. Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.

Végül kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.

A reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven, képes történelme.

„Ehhez azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket" – szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós, mielőtt végigvezetne.

– Izland Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében, túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól „mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint kétszázezer.

Az ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken egy kilométer.

Hazánk ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára – a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.

Nem csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte, „az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt írta 1653-ban megjelent könyvében:

„Az izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott lelkektől ered."

– Mi az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?

– Ismeretes, hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal, helyenként méterenként egy fokkal!

Ez a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire: kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi fényképeken.

Ma már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat és az uszodákat.

Őseink valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre inkább bebizonyítják, hogy az életé!

– Az izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.

– Az évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a tűz.

A letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is megfagytak.

Cseke Péter: Gleccser Izlandon

– Mikor lépett először ember Izland földjére?

– Nem tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori Thuléra.

Ami számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye, évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:

„A század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő, gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve, elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.

Az európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is veszteglésre kényszerítheti a hajót.

Európa akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz előtt, Amerikát.

Az izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el. Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot, élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba. Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "

A múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon, a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített hamutartókon, vázákon.

Izland népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi szent alakjával.

A fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal, 1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi köztársaságot.

– A megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat, szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.

Ezüsttel cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok

mellett állunk meg.

– Izlandon csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken, lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott, akár a férfi.

Gyönyörködve nézünk körül a népviseletek termében.

– Képzőművészet nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek – asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék, sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva, megszépítve, a környező komor valóságot.

Másnap ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori alapítójának.

Vigdist nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai erőt, érzékletességet sejtek benne.

– Nyelvünk a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve, amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat használjuk.

Érdekes, hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy -dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis ,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az előfizetőket.

Ezen a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel, dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának, küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok, a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet. Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.

– Ez az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül – lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már írt és olvasott anyanyelvén.

Igaz, hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, a versfaragásra.

Az állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz legalább száz kisborjú bőre kellett.

A sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból, Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.

A sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik, együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.

– Milyen ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?

– Hajdanában az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író, költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység. Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk ez egészen természetes.

Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...

„Érdemes körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa" – írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.

Ez az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója idehaza helyreigazít.

Esőben indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.

A bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve: Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét, itt kiáltották ki az ország függetlenségét.

Egy kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva, emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így visszhangozta a pusztába.

A Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak, kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol élő lakosság találkozására.

A képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat, gyermekgyilkos leányokat fojtottak.

S a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki megölhette őket.

A tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes piros izlandi zászló leng.

A vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.

Ez a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek beszélni tudnak".

Izland azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti szépségeké is.

Egy napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek, kúpjaik – akár a meddőhányók.

Bebújunk a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.

A hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a föld is rongyos lenne...

A nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a mélyben.

Mellette azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik, majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl forró...

Itt már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme szállna...

Még látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó vízszilánkja szivárványszínt játszik.

Belenézünk egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.

Az út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.

Újdonsült barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál kedvesebb.

Sok minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban, az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a világon.

Mindez, tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.

Mi készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához? Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha szeretjük, megszépülhet minden?

A fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott növényzet Dániában!"

Forrás: Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978

PÉCZELY LAJOS: Törökországi emlékeim töredékei (2)

Az autóstop örömei – a félelem percei

Lehet-e az autóstopozás szenvedély? Azt hiszem, igen. Aki csak egyszer is megízlelte az autóstopos utazás élményeit, az igyekszik megpróbálni másodszor, harmadszor és aztán minden lehetséges alkalommal. Amikor az ember már képes áldozatokat hozni az autóstopért, hajlandó órákon át várakozni és integetni, akkor már-már szenvedélyről lehet beszélni. Ebben az értelemben, utazásaim során nekem szenvedélyemmé vált az autóstop. Nem valamiféle anyagi meggondolás, spórolás miatt választottam ezt a közlekedési formát, hanem azért, mert mindig emberközelibbé tudta tenni az utazásokat. Lépten-nyomon kapcsolatba kerültem emberekkel, nemcsak a gépkocsivezetőkkel, hanem gyakran az utasokkal is, légyen a jármű akár teherautó, akár személygépkocsi. Ezzel szemben autóbusz-utazások alatt ritkán elegyedtem szóba az utasokkal, illetve ők velem. Lehet, hogy azért, mert a buszokban mindenki fizető vendég, és senkit nem érdekel, hogyan, miért került oda a másik. Nem így az autóstopos utazások alatt. Mindig kíváncsisággal fogadtak, és érdeklődtek, honnan jöttem, hová megyek, tetszett-e az országnak ez vagy az a része. Természetesen egyszer én, máskor útitársaim erősítették meg a jól ismert „Türk ve macar arkadas"-t. Amikor 150—200 szavas török nyelvtudásomat kamatoztatva, olyan magyar mondatokat mondtam, amelyek hasonlóan hangzottak törökül is, mint például a „zsebemben sok bicska van" török megfelelőjét, ami fonetikusan írva „dzsebinde csök bicsak var", akkor bizony igen felmelegedett a hangulat — persze nem a bicska miatt — és rendszerint nem kerülhettem el, hogy meg ne hívjanak egy kitűnő török teára. Volt, amikor az autóstopos ismeretség nem ért véget az utazást követő teázgatással, meghívással folytatódott, sőt egy ízben kétnapos vendégeskedésben volt részem egy kedves török családnál. Egy-egy üdvözlőlap azóta is jön és megy Törökországba, egy régen történt találkozás apró jeleként.

Utazásom tervezett negyven napjából bőven futotta Belső-Anatólia vidékeinek, városainak megismerésére. Meg-megállván lassan haladtam úticélom, az Örmény-felföld felé. Néhány napot időztem Afyonban és a kerengő dervisek kolostoráról híres Konyában, majd áthaladtam a Tuz-Gölü tó déli részével szomszédos félsivatagos vidékeken.

Kayseri után, egy napsütéses délután kezdődött legemlékezetesebb autóstopos utazásom. Délelőtt még meglátogattam a Kültepénél folyó hettita emlékeket feltáró ásatásokat. Furcsa véletlen, de addig egyszer sem figyelmeztettek, hogy legyek óvatos az autóstoppal. Azon a délelőttön többen is elővigyázatosságra intettek, meghallván, miként utazgatok Törökországban.

Nem kellett sokat várakoznom Kültepénél. Csakhamar fékek csikorogtak és egy hatalmas, pótkocsis teherautó állt meg mellettem. Intettek és én máris bent voltam a pilótafülkében, hátizsákomat pedig felrakták a megpakolt teherautó legtetejére, jól lekötözve, nehogy leessen. Hamarosan észrevettem, a balról és jobbról ülő útitársaim, két marcona török, inkább ellenszenvet, mint bizalmat ébresztenek bennem. Ennek ugyan egyáltalán nem örültem, de ami igaz, az igaz, nem sokat törődtem vele. Távoli úticéluk Malatya, nekem is megfelelt. A túlterhelt teherautóval nagyon lassan haladtunk. Ha az út minősége lehetővé tette, felgyorsultunk 30 kilométeres óránkénti sebességre, ha hepehupássá vált, a kilométeróra mutatója húsz körüli értékre esett vissza. A két török felváltva vezetett. Egyszer álltunk meg rövid pihenőre. Kiszálltunk a fülkéből és betértünk az útmenti fogadóba, bekapni néhány falatot. Miközben vacsoráztunk, a rosszabb külsejű török, a bajuszos, felhúzta a nadrágszárát és kigombolta az ingét, hogy megmutassa a testén éktelenkedő jókora forradásokat. Nehezen, de megértettem, késelések nyomait láthattam. A tea elfogyasztása után intettek egyet, aminek az lehetett az értelme: irány Malatya. Nem is késlekedtünk sokat.

Malatya vidéke

Visszakanyarodtunk az útra és kezdtük tovább gyűrni a kilométereket.

Hamarosan besötétedett, Malatya pedig még nagyon messze volt, reménytelenül messze. Este 11 óra tájban teljesen kietlen belső-anatóliai vidékre értünk. Csak olykor-olykor tűntek fel egy-egy kisebb falu fényei a távolban, az úton pedig még ritkábban. Nem lehetett nem észrevenni: útitársaim rendkívül furcsán kezdenek viselkedni. Nem tudtam mire vélni, miért néznek ki olyan gyakran a nagy semmibe. Úgy tűnt, mintha arról akartak volna meggyőződni, hogy csakugyan teljesen lakatlan vidéken járunk-e. Ez a gondolat nagyon rossz érzésekkel töltött el. Aggodalmamat tovább erősítette számomra érthetetlen és meglehetősen hevesnek tűnő beszélgetésük, miközben láttam, engem is sandán figyelnek.

Villámként sújtott le rám a félelem, amikor a bajuszos a műszerfal alól elővett egy hatalmas csavarhúzót és elkezdte vele ütögetni a kezét. Bizonyára akkor is elszorult volna a szívem, ha nem nézek meg valamelyik isztambuli estémen egy csavarhúzós gyilkosról szóló horrorfilmet, amelynek hirtelen valamennyi brutalitása az emlékezetembe tolult. Nem tudom, látták-e félelmemet, de én láttam milyen furcsán vigyorognak rám. Aztán a csavarhúzós se szó, se beszéd elvette áz oldaltáskámat és minden tiltakozásom ellenére — ha egyáltalán tiltakozásnak lehet nevezni ijedt ellenkezésemet — turkálni kezdett benne, alaposan szemügyre véve tartalmát. Értékesebb holmi a fényképezőgépem kivételével nem volt benne, filmfelvevőm saját táskájában a fülke egyik kampóján fügött, valamennyi pénzem pedig a zsebemben lapult.

Eddig a pillanatig nemigen tudtam elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember szíve a torkában ver — elmondhatom, pokolian rossz. Végső kétségbeesésemben arra gondoltam; ki kellene ugranom a teherautóból, ami nem látszott könnyen keresztülvihetőnek, mivel középen ültem. Legkevésbé az érdekelt, mi lesz a teherautó tetején utazó hátizsákommal. A döntés másodpercei örökkévalóságnak tűntek, miközben útitársaim hevesen vitatkoztak. Nem tudtam elhatározni magam az ugrásra. Tehetetlen bénultságom csak akkor kezdett oldódni, miután észrevehetően megszűnt a furcsa viselkedésük, abbamaradt a vitatkozásuk, a csavarhúzó visszakerült a helyére, az oldaltáskám pedig az ölembe.

Örök rejtély marad számomra, fenyegetett-e valódi veszély akkor éjszaka, vagy csak egy félreérthető helyzetet értettem félre. Ha pedig valódi veszély fenyegetett, vajon minek köszönhettem „szerencsés megmenekülésemet"? Egyet nem értésüknek vagy netán valami egészen másnak?

Éjjel kettőkor érkeztünk meg Malatyába, és ez számomra olyan örömteli pillanat volt, mintha ujjászülettem volna. Milyen érdekes, ezen az úton egyikünk sem mondta: „türk ve macar arkadas".

Kelet-Törökország — utazás az örmények ősi földjén

Örmény menekültek Malatyában

Malatya után már sokkal óvatosabb voltam. Mindig megnéztem, mire és mikor szállok fel. Az észak-mezopotámiai Urfából indultam az Örmény-felföldre, kivételesen autóbusszal. A nyolcórás utazás alatt 470 kilométert tettem meg, annyit, amennyi idehaza elvezet az ország egyik végéből a másikba, itt viszont a hatalmas Törökország keleti részében, egy kicsit még keletebbre és valamivel északabbra kerültem, pontosan a Van-tó partján fekvő Tatvanba.

A késő éjszakába nyúló utazásnak megvolt a maga romantikája. Nagyszerűen tiszta időben fent ragyogott a telehold, sejtelmes fényekkel árasztva el az Örmény-felföld hegyekkel szabdalt vidékét. Régi várak és lakatlan karavánszerájok tűntek fel az éjszaka színpadán, messzire ragadva a távolból érkező képzeletét. Az örmény nép ősi földjén, az egykori Armeniában robogott az autóbusz. Ha a néma táj mesélni tudott volna, akkor minden bizonnyal az örmény nép évezredekkel ezelőtt kezdődött tragikus sorsáról szólt volna a történet, az első népről, amely államvallásként vette fel a kereszténységet. A táj azonban hallgatott, őrizve a már hatvan éve tartó csendet. Nem igen élnek már örmények ősi földjeiken. Falvaik elnéptelenedtek, összedőltek, elpusztult templomaik romos maradványai kőbe zárva őrzik egy nép pusztulása feletti fájdalmukat, és nincsenek már harangok sem, amelyek megkondulhatnának emlékeztetve Armenia népére.

Az örmény nép legrégebbi történetét, mondái elemekkel átszőve M. Khoreni írta meg az i. sz. V. században. Eszerint az örmény államot i. e. 2200 körül Haig alapította és létrehozta az örménységnek 59 uralkodót adó Haikida dinasztiát. Ez idő tájt a türk népek valahol Belső-Ázsiában élhettek és a róluk szóló, történelmileg is alátámasztott első ismereteink mintegy 2000 évvel későbbiek. A történetíró feljegyezte, hogy a nyolcadik uralkodó, a szép Ara, szépségével felhívta magára Szemirámisz asszír királynő figyelmét, akit nem volt hajlandó feleségül venni. Háborúra került sor. Ara elesik a csatában, Szemirámisz bevonul Armeniába és megalapítja a Szamiramagerd városát, a későbbi Vant. A legenda szerint a szép Aráról nevezték el később az Ararátot.

Az Ararát hegység

Az örmény államra az első jelentős csapást Nagy Sándor hadai mérték az i. e. IV. században. Nem sokkal később a perzsa Dárius győzi le az örményeket. A vereséggel együtt elvész a függetlenség, bár a perzsa fennhatóság nem jelent véres elnyomást, inkább erős függőségi, adókötelezettségi kapcsolatban fejeződik ki. Armenia az i. e. II. században Artasesz uralkodása alatt ismét visszanyeri függetlenségét. A vele kezdődő dinasztia adta az örmény történelem legjelentősebb uralkodóját Nagy Tigranészt. Uralkodásának negyven éve alatt (i. e. 95-55) jelentősen megnövelte Armenia területét. Egységes birodalmat teremtett, amely a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, délen Palesztináig terjedt. A teljes értékű függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget. Nagy Tigranész jó politikai érzékére vall, hogy a vereség ellenére sikerült megmaradnia Armenia királyának, szorosra fűzve a kapcsolatokat Rómával. A történelem további századaiban szakadatlan harc, különböző mértékű függőségi viszony, gyakran véres elnyomás jellemzi az örmény állam és nép történetét. Perzsa, arab, mongol, egyiptomi és török uralom jelzi ezeket a századokat. Csodálatot érdemel, hogy az örmény nép annyi támadás és harc közepette is meg tudta őrizni sajátos nemzeti arculatát és kultúráját. Ellen tudtak állni az iszlám térhódításának és sikerült megőrizniük keresztény mivoltukat.

A XI. századtól nem beszélhetünk egységes örmény államról, csak a területén kialakult kisebb-nagyobb örmény fejedelemségekről. Végezetül ezek is elbuktak. Legtovább a kaukázusi Karabah tartotta magát a XVIII. századig. 1746-ban a törökök és a perzsák megegyeztek egymással Armenia felosztásáról.

A szomszédos keresztény állam, Oroszország, mindig érdeklődést mutatott az örmények sorsa iránt. Nagy Péter cár elrendelte a perzsiai örmények védelmét, és szabad bevándorlást engedélyezett részükre. II. Katalin cárnő a Don partján létrehozott két, örmények lakta várost. A XIX. század elején kitört orosz-perzsa háborúban az örmény önkéntesekkel együtt rohamozó orosz csapatok győzelmet arattak a perzsák felett, aminek eredményeként 1827-ben Oroszország kezébe került a jereváni és a nakhicseváni tartomány. Az örmények egy része ezzel megmenekült a fizikai pusztulástól és a perzsa asszimilációtól. Az 1920. november 30-án az Örmény-felföld északkeleti részében megalakult Örmény Szovjet Köztársaság új fejezetet nyitott az örmény nép életében, megteremtve az állami lét alapjait.

A történelem négy évezrede együttvéve nem hozott annyi szenvedést és pusztulást az örmény népre, mint az 1895-1918 közötti időszak. Megdöbbentőek és lesújtóak a számadatok. 1875-ben Törökországban mintegy 2,5 millió örmény élt, 1930-ban alig 50 ezer. Több mint egymillió örményt megöltek, csaknem másfél millió elmenekült. A mészárlások és az üldözések okául a törökök az örmények „kalmár szellemét", és a gazdasági életben betöltött szerepét emelték ki, ami irritálta a török lakosságot. A mészárlások valójában nem a török és az örmény nép összeférhetetlenségéből fakadtak, hanem sokkal inkább az akkori török vezetés állami szintre emelt kereszténygyűlöletére és természetesen hódító terveikre vezethető vissza. A politikai fogalommá vált örmény kérdést, amely Oroszország és Anglia beavatkozására is lehetőséget adhatott, az örmény nép teljes kiirtásával próbálták megoldani. A történelmi felelősség mindenekelőtt II. Hamid szultánt terheli, aki közismert volt örmény gyűlöletéről. 1891-ben ő hozta létre kurd lovasokból azt a hadsereget, amelynek fő feladata az örmény lakosság rettegésben tartása volt, de felhasználhatók voltak az örmény lakosság lemészárlására is. A mészárlások szó szerint mészárlások voltak, örményt ölni büntetlenül lehetett.

1915-ben új jelenség tűnik fel az örmény nép kálváriáján: a deportálás. Ennek ötlete, egy 1916-ban közzétett angol vizsgálati anyag szerint, német szakértőktől származik. Csaknem másfél millió örményt deportáltak Törökország sivatagos vidékeire, nagy részük még útközben elpusztult az embertelen bánásmód következtében. Csak egyetlen számadat álljon itt. Az Erzurumból az akkori Aleppo, a mai sziriai Haleb felé irányított 19 000 örményből mindössze 11-en érkeztek meg élve. A megüresedett városokba, falvakba törökök költöztek. Évezredes örmény települések törökösödtek így el, szinte máról holnapra.

E kis történelmi áttekintés után térjünk vissza Tatvanba, ebbe a nagyon szegényes, békés török városkába. Egyetlen utcájában éppúgy teázgattak a lakosok, mint bármelyik más török városban.

Egész törökországi utazásom során a Van-tó távolsága volt a mérce. Mindig a hátralévő kilométereket számolgattam. Most végre a partján álltam és megcsodálhattam magával ragadó panorámáját. A tó tengerszint feletti magassága 1720 méter, mégis szinte hihetetlennek hatottak a térképemről leolvasható magassági és távolsági adatok. 3100 méter, 3350 méter olvastam a tó körüli hegyek magasságait, pedig kietlen kopárságukkal, drapp színükkel inkább dombokra emlékeztettek. Még meglepőbbek a távolságok. A tó északi partján magasodó 4434 méter magas Süphan Dagi hófödte vulkáni kúpja 80 kilométerről tekintett rám, a valamivel keletebbre lévő hegyek távolsága pedig több mint 100 kilométer. Hiába, a tiszta, páramentes levegőben a szem nem ismert lehetetlent, könnyedén bekalandozhatta az egész tavat.

Tatvan állomása

Tatvani „főhadiszállásomról" több kirándulást tettem a közeli városokba. Kíváncsi voltam, hogy Musban, a hegyek között megbúvó egykor híres örmény városban találok-e örményeket. Minden ilyen érdeklődésemre felfelé biccentett fejmozdulat — ez a törököknél a „nem" — és az elmaradhatatlan „yok" — nincs — szócska volt a válasz. Az emberek feltűnően elzárkóztak attól, hogy felvilágosítást adjanak, hol találok keresztény templomot, törökül „kilise"-t, Tudtam, egykor itt működött a híres, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kolostor, a Surp Garabed. Végül egy iskoláskorú fiú igazított útba, elvezetve két elpusztult épülethez, templomok megmaradt maradványaihoz. A hajdani pusztításokat láthatóan a természet igyekezett befejezni olyan épületeken, amelyek még a műemléksorsban sem reménykedhetnek. Nem sikerült eljutnom a környék másik két kolostorába sem (Ohannes és Madnevank). Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hogy megtudjam, merre találhatók. Nem voltak illúzióim atekintetben, hogy ezek sem lehetnek különb állapotban, mint a felkeresett templomok.

Amikor továbbutaztam Vanba, rövid időre megálltam Gevasnál, és motoros bárkával átkeltem a Van-tó egyik közeli szigetére, Akdamárra. Úticélom, az örmény egyház 815-től 921-ig épített leghíresebb, Szent Kereszt nevű kolostora és székesegyháza volt. A lakatlan sziget kiemelkedő pontján lévő épületegyüttesből a kolostornak már csak az alapjai láthatók, de a székesegyház meglepő épségben — talán a szigetnek köszönhetően — még áll. A parányi székesegyház külső falait az ó- és újszövetségből vett jeleneteket ábrázoló domborművek díszítik, belső falfestményei sajnos kevésbé vészelték át a viszontagságos éveket. Csaknem 800 éven át — -1113-tól 1895-ig — innen irányították az örmény egyházfők (katholikoszok) az örmény katolikus egyházat. 1915-ben került török kézre; azóta elhagyatottan áll a Van-tó festői környezetében.

Dogubayazit, Ishak Pasa palotája

Lassan sürgetni kezdett az idő. Egyik nap követte a másikat, közeledtek törökországi utazásom utolsó napjai. Megcsappant időm ellenére sem akartam lemondani az Örmény-felföld talán leghíresebb palotájának a megtekintéséről. Elég nagy kitérővel az iráni határ közelébe, Dogubayazitba utaztam, majd a faluból gyalogszerrel indultam a 6 kilométerre lévő Ishak Pasa palotájához. Egykori építtetője a nevéből ítélve (pasa) magasrangú katonatiszt lehetett, de ezenkívül temérdek pénzzel is rendelkeznie kellett, hogy e hatalmas épületegyüttest itt, az elhagyatott távoli vidéken felépíttethesse. 1685-ben kezdték építeni és éppen 99 évvel később fejezték be. Hamarosan bekövetkező elnéptelenedésének okai ismeretlenek. Annyi bizonyos, hogy 1878-ban, az orosz–török háború idején az orosz seregek parancsnoksága rendezkedett itt be. A későbbiekben tartományi, majd járási székhely volt. Távoli fekvése miatt lassan elköltözött innen minden hivatal. 1938-tól teljesen magára hagyatva áll a hajdan 366 szobával és saját dzsámival büszkélkedő palota, falai omladoznak, egyre több a romos, teljesen elpusztult épületrész.

Dogubayazitból nagyszerű látványt nyújtott az Ararát. Az 5165 méter magas hegy magányosan áll, semmi sem gyengíti nagyságának hatását. A bibliai legenda a hegy perzsa nevében elevenedik meg, a perzsák ugyanis Goh-i-Nuh-nak, azaz Noé hegyének nevezik.

Erzurumban ért véget törökországi utazásom. Vasútra szálltam. Karsban még várakoznom kellett, mert csak harmadnaponként volt csatlakozás Szovjetunió felé. Az Örmény-felföldön tett utazásom során nem sikerült örményekkel találkoznom. A véletlen azonban úgy hozta, hogy most valamennyi útitársam örmény volt. A múlt elkerülhetetlenül kísértett. Valamennyiük szülei, vagy nagyszülei az üldözések elől menekültek Törökországból Libanonba. Sokan közülük Jerevánban tanultak, és olyan érzésekkel utaztak Szovjet-Örményországba, mintha a hazájuk lenne. A sebek még nem gyógyultak be. Ellenszenvvel viseltettek a törökök iránt, és én is tudtam, hogy Törökország keleti részében ma sem lehet könnyű dolog örménynek lenni. Mindannyian meghatottan álltak az ablakoknál, amikor a távolban feltűntek Ani, az ősi örmény főváros romjai.

Közeledtünk az útlevél és vámvizsgálat számomra nehéz percei felé. Még egyszer ellenőriztem, megvan-e a félretett 30 USA-dollár, aztán vártam a fejleményeket. A fejlemény az volt, hogy az útlevél ellenőrzést végző tiszt meglátván régen lejárt vízumomat, leült velem szemben, és széttárta karjait, aminek az lehetett az értelme: most mi legyen? Én a „türk ve macar arkadas" elmondásával próbáltam segítségére lenni. Végül is elmeséltetvén utazásom főbb állomásait, megenyhült a szíve és elengedve a büntetést, bepecsételte Törökország elhagyását.

Emlékeimben olyanná vált a törökországi utazásom, mint az első szerelem, amelyre mindig szívesen gondol vissza az ember.

Forrás: Péczely Lajos: Kalandozások Ázsiában. Hungariasport, 1988.