|
Cseke Péter: A gejzir szelleme |
„Csak
aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór
Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és
Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje,
hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és
történeteivel népesült be."
1971
nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.
Ez
a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai
repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands,
az izlandi légitársaság Boeing gépébe.
Dallamos,
ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött
stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt
vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán,
kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor
ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az
Atlanti-óceán fölött.
Este
tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett,
a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.
Fél
tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón,
rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha
kipirultunk volna.
Tizenegy
óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat.
A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali
világosságában szálltunk.
Hajnali
kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein
át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb
ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító
torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban,
éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai
komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére
érkeztünk volna...
A
repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve,
a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva,
megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér,
feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat
fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha
szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi,
fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.
Majd
befutottunk a világ legészakibb fővárosába.
Másnap
városnézésre visznek, de hol a város?
Reykjaviknak
nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez
is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált
bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra,
zöldre festve.
A
régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori
börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök
háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített,
földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott
vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették
az izlandiak otthonaikat.
A
központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a
templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De
közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül,
összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb
lakóházak.
A
felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli
csillogása?
De
a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások
vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél,
mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag
cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi
hőmérséklet.
Nem
adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem,
a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél
belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának,
presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy
elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak
egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat.
Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló
nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.
Éjfélkor
is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt
amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a
kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók
mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken
hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga
árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok
hangulatát érzem.
A
kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke
kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak.
Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között
mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és
ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.
Végül
kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen
városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit
a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű
selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe
cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.
A
reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven,
képes történelme.
„Ehhez
azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem
páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket"
– szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós,
mielőtt végigvezetne.
– Izland
Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében,
túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól
„mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint
Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint
kétszázezer.
Az
ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég
borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken
egy kilométer.
Hazánk
ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt
évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és
porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a
leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág
lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó
megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára
– a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét
hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi
szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.
Nem
csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte,
„az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely
Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt
írta 1653-ban megjelent könyvében:
„Az
izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott
lelkektől ered."
– Mi
az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?
– Ismeretes,
hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes
körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal,
helyenként méterenként egy fokkal!
Ez
a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben
csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire:
kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi
fényképeken.
Ma
már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a
felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új
ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat
és az uszodákat.
Őseink
valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre
inkább bebizonyítják, hogy az életé!
– Az
izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.
– Az
évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a
tűz.
A
letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a
jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a
gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra
befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó
viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb
éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől
a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a
birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is
megfagytak.
|
Cseke Péter: Gleccser Izlandon |
– Mikor
lépett először ember Izland földjére?
– Nem
tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán
ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori
Thuléra.
Ami
számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye,
évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar
történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt
az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:
„A
század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő,
gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve,
elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.
Az
európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az
Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé
tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó
viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is
veszteglésre kényszerítheti a hajót.
Európa
akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem
volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó
könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így
tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan
Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz
előtt, Amerikát.
Az
izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis
faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el.
Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot,
élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba.
Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "
A
múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet
egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány
időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A
mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon,
a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített
hamutartókon, vázákon.
Izland
népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István
királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a
falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi
szent alakjával.
A
fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából
a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás
következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes
monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a
vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a
sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti
csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre
becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak
negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború
végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal,
1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi
köztársaságot.
– A
megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz
munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson
hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat,
szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.
Ezüsttel
cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok
mellett
állunk meg.
– Izlandon
csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem
találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken,
lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a
férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott,
akár a férfi.
Gyönyörködve
nézünk körül a népviseletek termében.
– Képzőművészet
nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de
annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője
annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek –
asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos
munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék,
sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva,
megszépítve, a környező komor valóságot.
Másnap
ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt
fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi
hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult
franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori
alapítójának.
Vigdist
nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai
erőt, érzékletességet sejtek benne.
– Nyelvünk
a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve,
amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála
tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a
tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt
tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a
sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan
kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem
a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat
használjuk.
Érdekes,
hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma
sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy
-dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál
változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis
,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen
ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az
előfizetőket.
Ezen
a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás
korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat
a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték
formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen
realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel,
dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első
századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának,
küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok,
a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen
a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet.
Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést
keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.
– Ez
az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a
XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor
egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű
műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában
létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül –
lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már
írt és olvasott anyanyelvén.
Igaz,
hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális
kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem
földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása
szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A
telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben
tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt
otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég
ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a
szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után
lejegyzésére, a versfaragásra.
Az
állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a
mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét
rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott
nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz
legalább száz kisborjú bőre kellett.
A
sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már
gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból,
Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.
A
sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik,
együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott
nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.
– Milyen
ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?
– Hajdanában
az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író,
költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt
tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban
bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység.
Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy
miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk
ez egészen természetes.
Ezek
után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva
nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az
újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...
„Érdemes
körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa"
– írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.
Ez
az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek
szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában
az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi
szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója
idehaza helyreigazít.
Esőben
indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a
vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem
telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó
búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők
táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint
sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú
szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.
A
bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a
szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi
thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve:
Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári
világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye
ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét,
itt kiáltották ki az ország függetlenségét.
Egy
kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még
írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés
hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló
férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva,
emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a
tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így
visszhangozta a pusztába.
A
Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt
a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak,
kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat
hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol
élő lakosság találkozására.
A
képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a
Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara
folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat,
gyermekgyilkos leányokat fojtottak.
S
a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a
legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a
számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki
megölhette őket.
A
tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes
piros izlandi zászló leng.
A
vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig
begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.
Ez
a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel
őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy
izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek
beszélni tudnak".
Izland
azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a
nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti
szépségeké is.
Egy
napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a
pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek,
kúpjaik – akár a meddőhányók.
Bebújunk
a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli
fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben
mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.
A
hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a
vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a
föld is rongyos lenne...
A
nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a
mélyben.
Mellette
azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni
kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik,
majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl
forró...
Itt
már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a
meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok
emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme
szállna...
Még
látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal
zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó
vízszilánkja szivárványszínt játszik.
Belenézünk
egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még
izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.
Az
út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már
nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát
termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.
Újdonsült
barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon
kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér
vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy
kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál
kedvesebb.
Sok
minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a
tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek
köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre
szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban,
az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a
nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet
olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a
világon.
Mindez,
tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a
szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a
természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.
Mi
készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A
hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához?
Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha
szeretjük, megszépülhet minden?
A
fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról
visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai
tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott
növényzet Dániában!"
Forrás:
Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978