KARINTHY FERENC: Kajakkal a Dunán

KENTAUR

A kajak most téli álmát alussza, Szentendrén, a Bem utcában, Huba úrnál, aki a zord időkre befogadta, fedett, száraz helyen őrzi. Tavasszal majd rendbe hozva, kijavítgatva kapom meg tőle, frissen átfényezve-lakkozva, orrán a felírás is újrafestve: Kentaur.

Az írást Cseke Péter dunai fotói illusztrálják

Amikor vettem, kilenc éve, még Kontiki volt a neve. Sok csónakházat végigjártam a két parton, Újpesten, Megyeren, és a Rómain, címről címre araszolva, míg ráakadtam. A révkapitányság igazolása szerint, melyet két vízhatlanul összeenyvezett műanyag lemezecske közt adott át tulajdonosa, a megnevezett vízi jármű anyaga fa, építési éve 1962, hossza 520 cm, szélessége 56 cm, befogadóképessége egy (1) személy, azaz 80 kg. Észrevétel csupán ez utóbbi bejegyzéshez fűzhető: testsúlyom, mi tagadás, közelebb van már a 90 kilóhoz. S ha a leányfalusi part előtt elhúzok, Goszlethéknál az unokák üvöltve követelik a beszállást és a nekik járó tiszteletkört. Nem is beszélve a Zebulon nevű tacskóról, tán meg is szakadna szaporán verő kis szíve, ha nélküle indulnék a vízre.

A Kentaur név egy korai regényem címére utal (miért ne, ugye, ha Maupassant csuda-vitorlása lehetett Belami?), emellett viszonylag könnyen, mindössze néhány betű átcserélésével volt kialakítható a Kontikiból. Eredetileg magam is egy tenger- és folyamjáró jachtot kívántam beszerezni, illetve ilyet ajándékoztak volna nekem, így terveztük el Kállai Ferivel, a Pethes-fiúkkal a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, zajos lábtenisz-mérkőzések szünetében, jó tizenöt éve. Eszerint az ENSZ akkori főtitkára soron kívül javaslatot terjeszt elő, hogy a nagy tehetségű magyar utazónak és sportembernek – itt lehetetlen kiejtéssel az én nevem következnék –, érdemei elismeréséül és további tapasztalatok gyűjtése céljából adományozzanak egy atommeghajtású, tökéletesen felszerelt kis hajót, természetesen legénységgel, személyzettel, valamennyi költséget vállalva, s az Egyesült Nemzetek lobogója alatt, szabad járással minden tengereken és kikötőkben. Hruscsov azonnal felugrik: – Támogatom! – Kennedy is mosolyogva bólint: – Örülök, hogy ez esetben kivételesen teljesen egyetértek Mr. Krhouschchewal. – E jacht neve lett volna Kentaur, a részleteket apróra kidolgoztuk. Hány kajüt, mi legyen a társalgóban, könyvtár, zeneszekrény, tévé és így tovább, hol étkezzünk, kell-e külön mikrobusz a szárazföldi kirándulásokra, esetleg helikopter is stb. Például valaki kap egy meghívót: „Szívesen látom kedves feleségével együtt decemberben és januárban polinéziai-melanéziai kör-utunkon" vagy „Gyere velünk nyáron Alaszkába, a Bering-szoroson át az Északi-Jeges-tengerre, föl az Obon, vogul és osztják rokonainkhoz". De az igazi meglepetés, hogy ki mindenki nem lesz meghíva: ebből vészes sértődések származnak, örök haragok, intrikák, idegösszeroppanások. Annyi baj, mi nem bánjuk, már messze vizeken vitorlázunk...

Az ismert események folytán az adományozásra végül mégse került sor. így lett a luxusjachtból ez az egyszemélyes kajak, ám maradt a Kentaur név.

FÖL LEÁNYFALURA

Szentendrén először keresztben át kell vinni a hajót a 11-es országúton, óvatosan kétfelé figyelve a forgalmat. Vállamra emelve cipelem: valami különleges fából készülhetett, mert évről évre súlyosabb. Akkor fel a magasított gátra, majd a rakpart dunai oldalán le a lépcsőn. Elővigyázatosan a vízre tenni, meg ne sérüljön valami alattomos kövön, ami a csónakok fő veszedelme, bele az ülést, párnát, szivacsot, végül magam is beereszkedem. Minthogy a gyors járású kajakok eléggé borulékonyak, az első időkben bizony a Dunába fordultam néhányszor. Ma már ilyesmi nem eshet meg, a mozdulat rég beidegezve, előbb a jobb lábat be, kinyújtani, lassan leülni, folyvást ügyelve az egyensúlyra, és utánahúzni a balt, az evezővel is tartva a balanszot. Ezután kap engedélyt a beugrásra Zebi – a többi már játék, boldog, könnyű siklás, szinte megmártani is alig kell a kéttollú lapátot.

Fölfelé húzok, szembe az árral. Balra elmaradnak Szentendre tornyai, s ahogy beljebb kerülök, kitárul a folyamvidék panorámája. Pilis, a Vöröskő, messze párában a túlparti Börzsöny, föltépett mellével a Naszály, alant pusztítója és a környék légterének fáradhatatlan szennyezője, a Dunai Cement, hatalmas, szétterülő fehér füsternyővel, mint egy atomfelhő... Tengertelen kis ország, bennünket a Duna kapcsol össze a világ távoli vizeivel. A nemzetközi forgalom azonban inkább a másik, szélesebb ágban zajlik: ez az itteni, a Szentendrei-ág csöndesebb, békésebb, jobbadán hazai személy- és teherhajók járják, egy árnyalattal tán tisztább is.

S már itt a Pap-sziget. Szigetnek ugyan inkább csak magas vízállásnál lehet nevezni, ám a keskeny ág – a mellékág mellékága – ilyenkor se hajózható, amióta a kempinghez vagy uszodához vezető kőhíddal vagy inkább kőgáttal kettévágták: aki mégis megkockáztatná, ki kell másznia, vállra vennie járművét, föl a csúszós, meredek parton, és odaát újra le. Ha meg apad a folyó, a meder teljesen eliszaposodik, még az efféle lélekvesztővel se vergődni át, füves-sáros-latyakos békapocsolya, nyári estéken messzihangzó kuruttyolással, mocsárbűzzel. Nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan feltöltődik az egész, már csak neve őrzi a szigetet, s a kiszáradt, elhalt ág partján – szürrealista látomás! – búsan az elgazosodott homok és hordalék felé forduló villák, vízi sporttelep, csónakház.

Derűsebb táj a Határcsárda környéke, és mozgalmasabb is. Szinte szüntelen ingajáratban jön-megy a monostori kis komp; emitt a vendéglő kerthelyiségében zajos étkezők, italozók, fenn autók parkolnak, lent csónakok. Attól fogva csupa ismerős" nyaraló alatt kajakozom el, s mindnél érdemes megállni: Györffyéknél némi őstörténeti pletykálkodásra, Szeberényiéknél irodalmi csevelyre és kisüstire, míg Luci, a hatalmas farkaskutya a Duna felől is védve háztájukat, őrjöngő ugatással a vízbe robban, Belláéknál pingpongozni, Tichyéknél a magyar labdarúgás helyzetét megvitatni. Megkerülöm a pártüdülő zöld úszóházát, s onnét már nincs messze az a lapos tetejű, sárga kis épület, melynek feltűntén Zebulon őrjöngeni kezd a csónak orrában, vinnyog, ficánkol, majd nem győzve kivárni a lassú és körülményes kikötést, hősiesen a Dunába veti magát, úgy sprintéi és gázol ki-föl a sekélyen át: ő már megérkezett.

ISZAP, OLAJ, BOLDOGSÁG

Tíz vagy tizenkét éve szúrták el, addig nem volt semmi baj. Kotrók jelentek meg, s valami olyan szerencsétlenül, rossz nyomon vájták ki a folyó medrét, hogy azóta mindent ide hord, az enyhén ívelő leányfalusi partra, csak rak és rak és rak és rak. Augusztusban és szeptemberben, mikor a szint alacsony, már nézni is ijesztő a híres üdülőhely előtt végig a széles, itt-ott harminc-negyven méteres iszappadot, üres konzervdobozokkal, ócska lábasokkal, műanyag tasakokkal telehintve, csöndes időben a kellemes illatát is érezni. Áthatolni rajta pedig úgyszólván képtelenség, se ki, se be, térdig, derékig lehúz, aki nem tud idejében kikecmeregni, tán bele is fúlna, mint az Ecsedi-lápba. És az iszap egyre több és magasabb -mi lesz a vége? Lehet, hogy ezer esztendő múlva a régészek ezen a helyen hajdan volt virágzó települést ásnak majd ki a mindent elfedő, megkeményedett rétegek alól: házakat, utat, kocsikat, szerszámokat, megkövült növényzetet, holtukban megdermedt macskákat, lovakat? Egy eltemetett kis épületben az utolsó pillanatig kitartó, középkorú férfi tetemét, furcsa billentyűs szerkezetre bukva, lábánál ebcsontváz: akár a pompeji strázsa.

További sirám maga a víz: olajos, kátrányos, ragacsos, hatalmas, gomolygó foltokkal, melyek a szivárvány színeiben hirdetik a civilizáció üdveit, néha meg olyan a szaga, mint az útépítéseké hengerelés közben. Tudom, hogy ez nem a Duna specialitása, láttam a Rajnát, Amerikában a vastag lepedékkel fedett Erie-tavat, s ha csupán képen is, a belészennyezett gyúanyagoktól lángra lobbant Cuyahoga-folyót. Igy hát csak egy kis tűnődő mélabúval gondolok vissza kamaszkorom savanykás-hűs, üde ízű és aromájú, friss puha-zöld Dunájára, ahogy beleharaptunk, amikor a túlsó ágban, Verőcén kiúsztunk Devecseriékkel a fölfelé dohogó vontatókhoz, hogy hátul a ladikba kapaszkodva felhúzassuk magunkat Kismarosig vagy akár a szigetcsúcsig, s újra lecsurogjunk, nem bírtunk betelni vele.

A tapasztaltabb folyami kéjencek azért rnég ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat... Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik. Aki csöndben és türelmesen figyel, már júniusban is vadkacsákat láthat errefelé, a tojó úszni, bukni, halászni tanítja fiókáit. Szeptemberben, mire felnőnek, olykor az egész elhagyott ágat ellepik a récék. Ha halkan közéjük siklom a kajakkal, bevárják, amíg egészen közel érek, szinte már karnyújtásnyira: akkor a teljes csapat, több száz madár mind együtt és egyszerre rebben föl. (1976)

Forrás: Körvadászat. Szépirodalmi, Budapest, 1986