PÉCZELY LAJOS: Törökországi emlékeim töredékei (2)

Az autóstop örömei – a félelem percei

Lehet-e az autóstopozás szenvedély? Azt hiszem, igen. Aki csak egyszer is megízlelte az autóstopos utazás élményeit, az igyekszik megpróbálni másodszor, harmadszor és aztán minden lehetséges alkalommal. Amikor az ember már képes áldozatokat hozni az autóstopért, hajlandó órákon át várakozni és integetni, akkor már-már szenvedélyről lehet beszélni. Ebben az értelemben, utazásaim során nekem szenvedélyemmé vált az autóstop. Nem valamiféle anyagi meggondolás, spórolás miatt választottam ezt a közlekedési formát, hanem azért, mert mindig emberközelibbé tudta tenni az utazásokat. Lépten-nyomon kapcsolatba kerültem emberekkel, nemcsak a gépkocsivezetőkkel, hanem gyakran az utasokkal is, légyen a jármű akár teherautó, akár személygépkocsi. Ezzel szemben autóbusz-utazások alatt ritkán elegyedtem szóba az utasokkal, illetve ők velem. Lehet, hogy azért, mert a buszokban mindenki fizető vendég, és senkit nem érdekel, hogyan, miért került oda a másik. Nem így az autóstopos utazások alatt. Mindig kíváncsisággal fogadtak, és érdeklődtek, honnan jöttem, hová megyek, tetszett-e az országnak ez vagy az a része. Természetesen egyszer én, máskor útitársaim erősítették meg a jól ismert „Türk ve macar arkadas"-t. Amikor 150—200 szavas török nyelvtudásomat kamatoztatva, olyan magyar mondatokat mondtam, amelyek hasonlóan hangzottak törökül is, mint például a „zsebemben sok bicska van" török megfelelőjét, ami fonetikusan írva „dzsebinde csök bicsak var", akkor bizony igen felmelegedett a hangulat — persze nem a bicska miatt — és rendszerint nem kerülhettem el, hogy meg ne hívjanak egy kitűnő török teára. Volt, amikor az autóstopos ismeretség nem ért véget az utazást követő teázgatással, meghívással folytatódott, sőt egy ízben kétnapos vendégeskedésben volt részem egy kedves török családnál. Egy-egy üdvözlőlap azóta is jön és megy Törökországba, egy régen történt találkozás apró jeleként.

Utazásom tervezett negyven napjából bőven futotta Belső-Anatólia vidékeinek, városainak megismerésére. Meg-megállván lassan haladtam úticélom, az Örmény-felföld felé. Néhány napot időztem Afyonban és a kerengő dervisek kolostoráról híres Konyában, majd áthaladtam a Tuz-Gölü tó déli részével szomszédos félsivatagos vidékeken.

Kayseri után, egy napsütéses délután kezdődött legemlékezetesebb autóstopos utazásom. Délelőtt még meglátogattam a Kültepénél folyó hettita emlékeket feltáró ásatásokat. Furcsa véletlen, de addig egyszer sem figyelmeztettek, hogy legyek óvatos az autóstoppal. Azon a délelőttön többen is elővigyázatosságra intettek, meghallván, miként utazgatok Törökországban.

Nem kellett sokat várakoznom Kültepénél. Csakhamar fékek csikorogtak és egy hatalmas, pótkocsis teherautó állt meg mellettem. Intettek és én máris bent voltam a pilótafülkében, hátizsákomat pedig felrakták a megpakolt teherautó legtetejére, jól lekötözve, nehogy leessen. Hamarosan észrevettem, a balról és jobbról ülő útitársaim, két marcona török, inkább ellenszenvet, mint bizalmat ébresztenek bennem. Ennek ugyan egyáltalán nem örültem, de ami igaz, az igaz, nem sokat törődtem vele. Távoli úticéluk Malatya, nekem is megfelelt. A túlterhelt teherautóval nagyon lassan haladtunk. Ha az út minősége lehetővé tette, felgyorsultunk 30 kilométeres óránkénti sebességre, ha hepehupássá vált, a kilométeróra mutatója húsz körüli értékre esett vissza. A két török felváltva vezetett. Egyszer álltunk meg rövid pihenőre. Kiszálltunk a fülkéből és betértünk az útmenti fogadóba, bekapni néhány falatot. Miközben vacsoráztunk, a rosszabb külsejű török, a bajuszos, felhúzta a nadrágszárát és kigombolta az ingét, hogy megmutassa a testén éktelenkedő jókora forradásokat. Nehezen, de megértettem, késelések nyomait láthattam. A tea elfogyasztása után intettek egyet, aminek az lehetett az értelme: irány Malatya. Nem is késlekedtünk sokat.

Malatya vidéke

Visszakanyarodtunk az útra és kezdtük tovább gyűrni a kilométereket.

Hamarosan besötétedett, Malatya pedig még nagyon messze volt, reménytelenül messze. Este 11 óra tájban teljesen kietlen belső-anatóliai vidékre értünk. Csak olykor-olykor tűntek fel egy-egy kisebb falu fényei a távolban, az úton pedig még ritkábban. Nem lehetett nem észrevenni: útitársaim rendkívül furcsán kezdenek viselkedni. Nem tudtam mire vélni, miért néznek ki olyan gyakran a nagy semmibe. Úgy tűnt, mintha arról akartak volna meggyőződni, hogy csakugyan teljesen lakatlan vidéken járunk-e. Ez a gondolat nagyon rossz érzésekkel töltött el. Aggodalmamat tovább erősítette számomra érthetetlen és meglehetősen hevesnek tűnő beszélgetésük, miközben láttam, engem is sandán figyelnek.

Villámként sújtott le rám a félelem, amikor a bajuszos a műszerfal alól elővett egy hatalmas csavarhúzót és elkezdte vele ütögetni a kezét. Bizonyára akkor is elszorult volna a szívem, ha nem nézek meg valamelyik isztambuli estémen egy csavarhúzós gyilkosról szóló horrorfilmet, amelynek hirtelen valamennyi brutalitása az emlékezetembe tolult. Nem tudom, látták-e félelmemet, de én láttam milyen furcsán vigyorognak rám. Aztán a csavarhúzós se szó, se beszéd elvette áz oldaltáskámat és minden tiltakozásom ellenére — ha egyáltalán tiltakozásnak lehet nevezni ijedt ellenkezésemet — turkálni kezdett benne, alaposan szemügyre véve tartalmát. Értékesebb holmi a fényképezőgépem kivételével nem volt benne, filmfelvevőm saját táskájában a fülke egyik kampóján fügött, valamennyi pénzem pedig a zsebemben lapult.

Eddig a pillanatig nemigen tudtam elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember szíve a torkában ver — elmondhatom, pokolian rossz. Végső kétségbeesésemben arra gondoltam; ki kellene ugranom a teherautóból, ami nem látszott könnyen keresztülvihetőnek, mivel középen ültem. Legkevésbé az érdekelt, mi lesz a teherautó tetején utazó hátizsákommal. A döntés másodpercei örökkévalóságnak tűntek, miközben útitársaim hevesen vitatkoztak. Nem tudtam elhatározni magam az ugrásra. Tehetetlen bénultságom csak akkor kezdett oldódni, miután észrevehetően megszűnt a furcsa viselkedésük, abbamaradt a vitatkozásuk, a csavarhúzó visszakerült a helyére, az oldaltáskám pedig az ölembe.

Örök rejtély marad számomra, fenyegetett-e valódi veszély akkor éjszaka, vagy csak egy félreérthető helyzetet értettem félre. Ha pedig valódi veszély fenyegetett, vajon minek köszönhettem „szerencsés megmenekülésemet"? Egyet nem értésüknek vagy netán valami egészen másnak?

Éjjel kettőkor érkeztünk meg Malatyába, és ez számomra olyan örömteli pillanat volt, mintha ujjászülettem volna. Milyen érdekes, ezen az úton egyikünk sem mondta: „türk ve macar arkadas".

Kelet-Törökország — utazás az örmények ősi földjén

Örmény menekültek Malatyában

Malatya után már sokkal óvatosabb voltam. Mindig megnéztem, mire és mikor szállok fel. Az észak-mezopotámiai Urfából indultam az Örmény-felföldre, kivételesen autóbusszal. A nyolcórás utazás alatt 470 kilométert tettem meg, annyit, amennyi idehaza elvezet az ország egyik végéből a másikba, itt viszont a hatalmas Törökország keleti részében, egy kicsit még keletebbre és valamivel északabbra kerültem, pontosan a Van-tó partján fekvő Tatvanba.

A késő éjszakába nyúló utazásnak megvolt a maga romantikája. Nagyszerűen tiszta időben fent ragyogott a telehold, sejtelmes fényekkel árasztva el az Örmény-felföld hegyekkel szabdalt vidékét. Régi várak és lakatlan karavánszerájok tűntek fel az éjszaka színpadán, messzire ragadva a távolból érkező képzeletét. Az örmény nép ősi földjén, az egykori Armeniában robogott az autóbusz. Ha a néma táj mesélni tudott volna, akkor minden bizonnyal az örmény nép évezredekkel ezelőtt kezdődött tragikus sorsáról szólt volna a történet, az első népről, amely államvallásként vette fel a kereszténységet. A táj azonban hallgatott, őrizve a már hatvan éve tartó csendet. Nem igen élnek már örmények ősi földjeiken. Falvaik elnéptelenedtek, összedőltek, elpusztult templomaik romos maradványai kőbe zárva őrzik egy nép pusztulása feletti fájdalmukat, és nincsenek már harangok sem, amelyek megkondulhatnának emlékeztetve Armenia népére.

Az örmény nép legrégebbi történetét, mondái elemekkel átszőve M. Khoreni írta meg az i. sz. V. században. Eszerint az örmény államot i. e. 2200 körül Haig alapította és létrehozta az örménységnek 59 uralkodót adó Haikida dinasztiát. Ez idő tájt a türk népek valahol Belső-Ázsiában élhettek és a róluk szóló, történelmileg is alátámasztott első ismereteink mintegy 2000 évvel későbbiek. A történetíró feljegyezte, hogy a nyolcadik uralkodó, a szép Ara, szépségével felhívta magára Szemirámisz asszír királynő figyelmét, akit nem volt hajlandó feleségül venni. Háborúra került sor. Ara elesik a csatában, Szemirámisz bevonul Armeniába és megalapítja a Szamiramagerd városát, a későbbi Vant. A legenda szerint a szép Aráról nevezték el később az Ararátot.

Az Ararát hegység

Az örmény államra az első jelentős csapást Nagy Sándor hadai mérték az i. e. IV. században. Nem sokkal később a perzsa Dárius győzi le az örményeket. A vereséggel együtt elvész a függetlenség, bár a perzsa fennhatóság nem jelent véres elnyomást, inkább erős függőségi, adókötelezettségi kapcsolatban fejeződik ki. Armenia az i. e. II. században Artasesz uralkodása alatt ismét visszanyeri függetlenségét. A vele kezdődő dinasztia adta az örmény történelem legjelentősebb uralkodóját Nagy Tigranészt. Uralkodásának negyven éve alatt (i. e. 95-55) jelentősen megnövelte Armenia területét. Egységes birodalmat teremtett, amely a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, délen Palesztináig terjedt. A teljes értékű függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget. Nagy Tigranész jó politikai érzékére vall, hogy a vereség ellenére sikerült megmaradnia Armenia királyának, szorosra fűzve a kapcsolatokat Rómával. A történelem további századaiban szakadatlan harc, különböző mértékű függőségi viszony, gyakran véres elnyomás jellemzi az örmény állam és nép történetét. Perzsa, arab, mongol, egyiptomi és török uralom jelzi ezeket a századokat. Csodálatot érdemel, hogy az örmény nép annyi támadás és harc közepette is meg tudta őrizni sajátos nemzeti arculatát és kultúráját. Ellen tudtak állni az iszlám térhódításának és sikerült megőrizniük keresztény mivoltukat.

A XI. századtól nem beszélhetünk egységes örmény államról, csak a területén kialakult kisebb-nagyobb örmény fejedelemségekről. Végezetül ezek is elbuktak. Legtovább a kaukázusi Karabah tartotta magát a XVIII. századig. 1746-ban a törökök és a perzsák megegyeztek egymással Armenia felosztásáról.

A szomszédos keresztény állam, Oroszország, mindig érdeklődést mutatott az örmények sorsa iránt. Nagy Péter cár elrendelte a perzsiai örmények védelmét, és szabad bevándorlást engedélyezett részükre. II. Katalin cárnő a Don partján létrehozott két, örmények lakta várost. A XIX. század elején kitört orosz-perzsa háborúban az örmény önkéntesekkel együtt rohamozó orosz csapatok győzelmet arattak a perzsák felett, aminek eredményeként 1827-ben Oroszország kezébe került a jereváni és a nakhicseváni tartomány. Az örmények egy része ezzel megmenekült a fizikai pusztulástól és a perzsa asszimilációtól. Az 1920. november 30-án az Örmény-felföld északkeleti részében megalakult Örmény Szovjet Köztársaság új fejezetet nyitott az örmény nép életében, megteremtve az állami lét alapjait.

A történelem négy évezrede együttvéve nem hozott annyi szenvedést és pusztulást az örmény népre, mint az 1895-1918 közötti időszak. Megdöbbentőek és lesújtóak a számadatok. 1875-ben Törökországban mintegy 2,5 millió örmény élt, 1930-ban alig 50 ezer. Több mint egymillió örményt megöltek, csaknem másfél millió elmenekült. A mészárlások és az üldözések okául a törökök az örmények „kalmár szellemét", és a gazdasági életben betöltött szerepét emelték ki, ami irritálta a török lakosságot. A mészárlások valójában nem a török és az örmény nép összeférhetetlenségéből fakadtak, hanem sokkal inkább az akkori török vezetés állami szintre emelt kereszténygyűlöletére és természetesen hódító terveikre vezethető vissza. A politikai fogalommá vált örmény kérdést, amely Oroszország és Anglia beavatkozására is lehetőséget adhatott, az örmény nép teljes kiirtásával próbálták megoldani. A történelmi felelősség mindenekelőtt II. Hamid szultánt terheli, aki közismert volt örmény gyűlöletéről. 1891-ben ő hozta létre kurd lovasokból azt a hadsereget, amelynek fő feladata az örmény lakosság rettegésben tartása volt, de felhasználhatók voltak az örmény lakosság lemészárlására is. A mészárlások szó szerint mészárlások voltak, örményt ölni büntetlenül lehetett.

1915-ben új jelenség tűnik fel az örmény nép kálváriáján: a deportálás. Ennek ötlete, egy 1916-ban közzétett angol vizsgálati anyag szerint, német szakértőktől származik. Csaknem másfél millió örményt deportáltak Törökország sivatagos vidékeire, nagy részük még útközben elpusztult az embertelen bánásmód következtében. Csak egyetlen számadat álljon itt. Az Erzurumból az akkori Aleppo, a mai sziriai Haleb felé irányított 19 000 örményből mindössze 11-en érkeztek meg élve. A megüresedett városokba, falvakba törökök költöztek. Évezredes örmény települések törökösödtek így el, szinte máról holnapra.

E kis történelmi áttekintés után térjünk vissza Tatvanba, ebbe a nagyon szegényes, békés török városkába. Egyetlen utcájában éppúgy teázgattak a lakosok, mint bármelyik más török városban.

Egész törökországi utazásom során a Van-tó távolsága volt a mérce. Mindig a hátralévő kilométereket számolgattam. Most végre a partján álltam és megcsodálhattam magával ragadó panorámáját. A tó tengerszint feletti magassága 1720 méter, mégis szinte hihetetlennek hatottak a térképemről leolvasható magassági és távolsági adatok. 3100 méter, 3350 méter olvastam a tó körüli hegyek magasságait, pedig kietlen kopárságukkal, drapp színükkel inkább dombokra emlékeztettek. Még meglepőbbek a távolságok. A tó északi partján magasodó 4434 méter magas Süphan Dagi hófödte vulkáni kúpja 80 kilométerről tekintett rám, a valamivel keletebbre lévő hegyek távolsága pedig több mint 100 kilométer. Hiába, a tiszta, páramentes levegőben a szem nem ismert lehetetlent, könnyedén bekalandozhatta az egész tavat.

Tatvan állomása

Tatvani „főhadiszállásomról" több kirándulást tettem a közeli városokba. Kíváncsi voltam, hogy Musban, a hegyek között megbúvó egykor híres örmény városban találok-e örményeket. Minden ilyen érdeklődésemre felfelé biccentett fejmozdulat — ez a törököknél a „nem" — és az elmaradhatatlan „yok" — nincs — szócska volt a válasz. Az emberek feltűnően elzárkóztak attól, hogy felvilágosítást adjanak, hol találok keresztény templomot, törökül „kilise"-t, Tudtam, egykor itt működött a híres, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kolostor, a Surp Garabed. Végül egy iskoláskorú fiú igazított útba, elvezetve két elpusztult épülethez, templomok megmaradt maradványaihoz. A hajdani pusztításokat láthatóan a természet igyekezett befejezni olyan épületeken, amelyek még a műemléksorsban sem reménykedhetnek. Nem sikerült eljutnom a környék másik két kolostorába sem (Ohannes és Madnevank). Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hogy megtudjam, merre találhatók. Nem voltak illúzióim atekintetben, hogy ezek sem lehetnek különb állapotban, mint a felkeresett templomok.

Amikor továbbutaztam Vanba, rövid időre megálltam Gevasnál, és motoros bárkával átkeltem a Van-tó egyik közeli szigetére, Akdamárra. Úticélom, az örmény egyház 815-től 921-ig épített leghíresebb, Szent Kereszt nevű kolostora és székesegyháza volt. A lakatlan sziget kiemelkedő pontján lévő épületegyüttesből a kolostornak már csak az alapjai láthatók, de a székesegyház meglepő épségben — talán a szigetnek köszönhetően — még áll. A parányi székesegyház külső falait az ó- és újszövetségből vett jeleneteket ábrázoló domborművek díszítik, belső falfestményei sajnos kevésbé vészelték át a viszontagságos éveket. Csaknem 800 éven át — -1113-tól 1895-ig — innen irányították az örmény egyházfők (katholikoszok) az örmény katolikus egyházat. 1915-ben került török kézre; azóta elhagyatottan áll a Van-tó festői környezetében.

Dogubayazit, Ishak Pasa palotája

Lassan sürgetni kezdett az idő. Egyik nap követte a másikat, közeledtek törökországi utazásom utolsó napjai. Megcsappant időm ellenére sem akartam lemondani az Örmény-felföld talán leghíresebb palotájának a megtekintéséről. Elég nagy kitérővel az iráni határ közelébe, Dogubayazitba utaztam, majd a faluból gyalogszerrel indultam a 6 kilométerre lévő Ishak Pasa palotájához. Egykori építtetője a nevéből ítélve (pasa) magasrangú katonatiszt lehetett, de ezenkívül temérdek pénzzel is rendelkeznie kellett, hogy e hatalmas épületegyüttest itt, az elhagyatott távoli vidéken felépíttethesse. 1685-ben kezdték építeni és éppen 99 évvel később fejezték be. Hamarosan bekövetkező elnéptelenedésének okai ismeretlenek. Annyi bizonyos, hogy 1878-ban, az orosz–török háború idején az orosz seregek parancsnoksága rendezkedett itt be. A későbbiekben tartományi, majd járási székhely volt. Távoli fekvése miatt lassan elköltözött innen minden hivatal. 1938-tól teljesen magára hagyatva áll a hajdan 366 szobával és saját dzsámival büszkélkedő palota, falai omladoznak, egyre több a romos, teljesen elpusztult épületrész.

Dogubayazitból nagyszerű látványt nyújtott az Ararát. Az 5165 méter magas hegy magányosan áll, semmi sem gyengíti nagyságának hatását. A bibliai legenda a hegy perzsa nevében elevenedik meg, a perzsák ugyanis Goh-i-Nuh-nak, azaz Noé hegyének nevezik.

Erzurumban ért véget törökországi utazásom. Vasútra szálltam. Karsban még várakoznom kellett, mert csak harmadnaponként volt csatlakozás Szovjetunió felé. Az Örmény-felföldön tett utazásom során nem sikerült örményekkel találkoznom. A véletlen azonban úgy hozta, hogy most valamennyi útitársam örmény volt. A múlt elkerülhetetlenül kísértett. Valamennyiük szülei, vagy nagyszülei az üldözések elől menekültek Törökországból Libanonba. Sokan közülük Jerevánban tanultak, és olyan érzésekkel utaztak Szovjet-Örményországba, mintha a hazájuk lenne. A sebek még nem gyógyultak be. Ellenszenvvel viseltettek a törökök iránt, és én is tudtam, hogy Törökország keleti részében ma sem lehet könnyű dolog örménynek lenni. Mindannyian meghatottan álltak az ablakoknál, amikor a távolban feltűntek Ani, az ősi örmény főváros romjai.

Közeledtünk az útlevél és vámvizsgálat számomra nehéz percei felé. Még egyszer ellenőriztem, megvan-e a félretett 30 USA-dollár, aztán vártam a fejleményeket. A fejlemény az volt, hogy az útlevél ellenőrzést végző tiszt meglátván régen lejárt vízumomat, leült velem szemben, és széttárta karjait, aminek az lehetett az értelme: most mi legyen? Én a „türk ve macar arkadas" elmondásával próbáltam segítségére lenni. Végül is elmeséltetvén utazásom főbb állomásait, megenyhült a szíve és elengedve a büntetést, bepecsételte Törökország elhagyását.

Emlékeimben olyanná vált a törökországi utazásom, mint az első szerelem, amelyre mindig szívesen gondol vissza az ember.

Forrás: Péczely Lajos: Kalandozások Ázsiában. Hungariasport, 1988.