MÁTHÉ ÉVA: Dél-Amerika tetején járt Szekeres Gerő

Az Aconcagua

Az Erdélyi Ki Kicsoda szócikke szerint a marosvásárhelyi Szekeres Gerő nemcsak kiváló építészmérnök, de nem kevésbé sikeres sportoló is (több országos bajnoki cím tulajdonosa például atlétikában), továbbá megszállott tutajozó. Folyókon, tengereken száguldozott már a nem túl nagy biztonságot nyújtó deszkákon. Beszélgetésünk abból az alkalomból készült, hogy január végén, egy verőfényes napon feljutott az Aconcagua csúcsra...

            - Mikortól kezdtél a hegyeken mászkálni? Családi örökség az alpinizmusra való hajlam?


            - A mászkálást lakásunkban kezdtem. Skarlátos voltam, szobafogságra ítéltek.  Egyszer csak megkérdeztem: édesanyám, falra mászhatok? Anyám azt mondta, ha az nekem örömet okoz, akkor rajta. Szóval, életemben először a faragott konyhakredencre másztam fel, amiben édesanyám egész stafírungja benne volt. A kredenc ledőlt, s a 24 tányéros készlet összetört... A következő emlékezetes élményem az volt, hogy édesapám megígérte: ha az ötödik osztályban első tanuló leszek, akkor elvisz Szovátára. Három tanárcsemetét kellett megelőznöm, nem volt egyszerű. De sikerült. Hazamentem, s követeltem, hogy másnap induljunk... Csakhogy édesapám az állami gazdaság főkönyvelője volt, tehát nem volt a maga ura. De én egész éjjel sírtam, muszáj volt elkérezkednie. Az első utunk a Medve-tó melletti sóhegyekhez vezetett. Rá 25 évre ebből doktoráltam. Disszertációmba beleírtam, hogy megvalósult életem nagy álma, hiszen fel tudtam használni az alpinista és barlangász tapasztalataimat. Emiatt is nagyon szerencsés embernek tartom magamat. Eggyé olvad a szakmám és természetszeretetem.  Doktori munkámra a bíráló bizottság azt mondta, hogy az egy valóságos szimfónia.


            - Melyek voltak a legemlékezetesebb kiruccanásaid, a csúcsaid?  Hova sikerült eljutnod?


            - Sokan úgy fejezik ezt ki, hogy legyőzték a hegyet... Én csak a saját gyengeségeimet tudom legyőzni. Eddig négy kontinens "tetejére" sikerült feljutnom. Először az 5642 méter magas Elbruszra - 1986-ban. Ez a Kaukázus európai részén található, Európa tetejének ezt tartom. Érdekes kaland volt. Akkoriban nehéz volt külföldre kijutni. 1989 előtt csak a Dinári Alpokba, a bolgár hegyekbe, a Tátrába mehettem. Többszöri meghívásom volt a Pamírba, de nem engedtek ki. Akkor még atletizáltam, onnan származott az alap, az erőnlét. A román atlétika- és rögbi-válogatott tagja voltam, amikor a jászvásári egyetemre jártam, a Politechnika csapatában rögbiztem. Ott is elhatároztam, hogy évfolyam-első leszek. Amikor Franciaországba kellett volna menni a válogatottal, én kijelentettem: többet nem rögbizek, mert tanulnom kell. Valóban abbahagytam... De elsőként végeztem. Ezért az egyetemen tartottak adjunktusnak, majd tanársegéd lettem. Nyáron sok szabadidőm volt, akkor kezdtem sziklára mászni. Kezdetben felelőtlenül, egyedül kapaszkodtam a Békás-szorosban. Akkor tilos volt az egyedül-mászkálás. Egyik alkalommal véletlenül felfigyel mesterkedésemre Emil Cristea sportmester és edző. Nem kiabált rám... A Fekete-repedésben voltam. Mikor lejöttem, fenéken billentett, de értesített, hogy másnaptól velük mászhatok.


             - Romániában most léteznek alpinista klubok? Atesztálják az alpinistákat, és ettől ők hivatásos hegymászók lesznek?


            - Valamikor igen tekintélyes klubok léteztek. Szép, humánus kapcsolat volt a klubok között. Marosvásárhelyen a vegyi kombinátnak volt jó csapata... De menjünk tovább a csúcsokon... Következett Ázsia teteje, a Himalájában levő Everest, 1996-ban, majd 1998-ban a Kilimandzsáró, vagyis Afrika teteje, ami 5895 méter magas. Az idén pedig végre feljutottam az Aconcaguára, Dél-Amerika legmagasabb csúcsára, ez 6962 méter magas.


A 2002-ben készült interjú folytatása a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. mellékletének internetes kiadásában - itt olvasható

CSEKE GÁBOR: A romániai Világörökség helyszínei

1. A Duna Delta

A Duna-delta műholdas képe, 2006 tavaszán

1991 óta a világörökség része az Európát szinte teljesen átszelő folyam torkolatának élővilága. Legendás, titokzatos hely, ahol nem mindennapi életkörülmények között nem mindennapi emberek élnek. Az ott található víziparadicsom, a gazdagnak ígérkező halászzsákmány minden időkben vonzották a kalandvágyókat. Ma például magyarországi és székelyföldi utazási irodák foglalkoznak azzal, hogy érdeklődőket toborozzanak deltai kiránduláshoz egy-egy vérbeli halásztanyára...


A delta „személyi lapjáról” olvastuk le: Európa egyik legkiterjedtebb madár, növény és halparadicsoma. Lakói jobbára románok és lipovánok lipovánok, ez utóbbiak 1720 körül vándoroltak át Oroszországból, vallási üldöztetések elől. Ma is a jellegzetes lipován kalapot és fekete kabátot viselik és egyszerű körülmények között élnek halászatból, vadászatból. A deltában laknak  még ukránok, haholok, törökök, cigányok, örmények, ruszinok, zsidók, görögök és magyarok.


A Delta 3 fő ága a Chilia, Szulina, Szentgyörgy és számos mellékág. Nádasok, lápok, tavak, csatornák, homokdűnék, erdők síkságok alkotják e csodálatos vidéket. A Duna Delta 1938 óta Nemzeti Park, 1990 óta Bioszféra Rezervátum. Összesen 1456 állatfaj lakja e vidéket. Európában egyedülálló a 2500 párt számláló pelikán telep. Több mint 300 madárfaj él e területen, melyekből 176 itt is költ. A 45 édesvízi halfaj közül a legnagyobb testű a viza.


Erdélyi magyar vonatkozása is van a Deltát tanulmányozó tudományosságnak: hosszú évtizedeken át dolgozott itt Kiss János Botond, magyardécsei születésű, biológia-földrajz képzettségű kutató, akit méltán neveznek nem csak a Delta szerelmesének, hanem elszánt védelmezőjének is: ő volt az, aki többekkel együtt kidolgozta a Bioszféra Rezervátum működési rendszerét, illetve megszervezte a rezervátum Őr- és Ellenőr Testületét, amelynek élén több éven át állt harcban a vadorzókkal, területrombolókkal. Egy ideig környezetvédelmi államtitkár is volt a bukaresti kormányban, de a „magas” érdekek nem pártolták túl nagy lelkesedéssel a konkrét, lényegre törő munkát, ezért Kiss J. Botond ismét a deltai kutatóintézetben keresett s talált teret a szolgálathoz. A Deltáról írt könyve, mely először 1982-ben jelent meg a Kriterionnál, s azóta öt kiadást ért meg (ebből kettő német nyelvű), mindig tovább fejlesztett, gazdagodó tartalommal, ebből kiolvasható minden, amit e csodás helyszínről tudni kell. Címe: A Delta könyve, s legutoljára az alábbi címen lehetett megrendelni, már akkor korlátolt mennyiségben: Hubertus Vadkereskedelmi Kft, 1024 Budapest, Ady Endre u.1., Tel./Fax: 06-30-214-399. Talán antikváriumokban itt-ott kapható! 


2. Berethalom – a legrégibb romániai szász település

A XIII. században bukkan föl Erdély térképén, s a hagyományokhoz híven, mint minden további szász telepes helység, városias szerveződésű és külsejű: egy központi teret jól megépített lakóházak sora fog körül, amelynek közepében impozáns vártemplomot emelnek, amely a hitnek is, de a mindennapi életnek is védelméül szolgált.


Berethalom Szeben megye északi részén fekszik, egyenlő távolságra Medgyes és Segesvár között. Dombvidéken áll, a Nagyküküllő bal partján, a várost átszelő patak a házak elrendezését is meghatározza. Országúti megközelítése jószerént problémamentes, a vasúton gyorsvonattal érkező Medgyesen kell hogy leszálljon, míg a személyvonat a 9 kilométerre található Erzsébetvároson (Dumbrăveni) is megáll.


Több mint 300 éven át itt székelt az evangélikus püspökség, amíg a hívek – a szászok – el nem fogytak. A második világháborúig népes hetipiacok színhelye volt ez a mesteremberek lakta város, amely jelentős borászati központnak is bizonyult.


A helység közepén magasodó vártemplom olyan méretűvé és harmonikus szépségűvé sikeredett, hogy Berethalom lakói az évszázadok során különleges védelemmel vették körül. Ezért sikerült megőriznie eredeti állapotát a XV-XVI. század fordulójától, s lehetett az elsők között, már 1993-ban elismertetni mint a világörökség kiemelt helyszínét.


Az 1977-es földrengés rongálásait időben és jó minőségű munkával kiigazították. Külön említést érdemelnek a templomi együttesből az oltár, a műemlékorgona (1523-ban már működik!), az óratorony, a harangtorony, a szószék. 


Berethalomban tartják hagyományosan az erdélyi szászok évi fesztiválját, szeptember 17-18-án. 2011-ben, rendhagyó módon, a fesztivál színhelye Brassó lett.




3. A Horezu-kolostor

A kolostor híres falfestményeinek egyike

Constantin Brancoveanu vajda alapította az akkoriban Hureznek is nevezett kolostort, építése 1690-ben kezdődött, amikor az ország határainál csend és béke honolt. A stílus, amelyben épült, az uralkodóról kapta a nevét (Brancoveanu-stílus), a kolostor pedig az ókirályság legreprezentatívabb XVII. századi műemléke. Annak idején azzal a hátsó gondolattal is épült, hogy a nyugatról érkező veszélyek ellen védelmül szolgálhat. A törökökkel vívott háborúk, majd a Tudor Vladimirescu-féle felkelés mind-mind rontott a kolostor állagán; ez utóbbi esemény idején az épületet raktárnak használták a felkelők.

CSEKE GÁBOR: A magyar Világörökség helyszínei

1. Budapesti helyszínek

Budapesti panoráma a Duna-hidakkal

A Magyar Világörökség legreprezentatívabb helyszínei kétségtelenül a magyar fővárossal összefüggőek: Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed, az Andrássy-út és történelmi környezete. 


Magyarország 1985-ben csatlakozott a Világörökség Egyezményhez, s két évvel később már sikerült is bejegyeztetni az első két helyszínt: a Duna-parti látképet és a budai Várat, illetve Hollókő palóc ófalut. Az Andrássy-út később, 2002-ben csatlakozott a budapesti örökséghez, s valószínű, hogy néhány év múlva besorol majd a Rózsadombi termál karszt területe is, amely pillanatnyilag a 10 tételes magyar várományosi listán szerepel.


A hivatalos világörökségi indoklás szerint Budapest szépségei azért érdemesek megkülönböztetett figyelemre, mivel a Dunapart - amellett, hogy egyike a világ kiemelkedően szép urbanisztikai látképeinek - jól szemlélteti a magyar főváros történetének különböző időszakait. A www.vilagorokseg.hu honlap szerint a mintegy 60 hektárnyi kiemelt terület a Margit hídtól a Szabadság hídig terjed. A budai oldalon magába foglalja a Budai Várnegyed épületegyüttesét, a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral és a Citadellával, valamint a Gellért fürdőt. A pesti oldalon a Duna-parti sáv jelenti a világörökségi területet, melynek legmarkánsabb épülete Steindl Imre Országháza, de kiemelkedik a Roosevelt téren a Magyar Tudományos Akadémia épülete, a Gresham-palota, a pesti Vigadó és a Belvárosi Plébánia-templom épülete is. Az e szakaszon található négy Duna-híd (Margit híd, Lánchíd, Erzsébet híd, Szabadság híd) szintén része a világörökségnek. A már meglévő „első” helyszínt terjesztették ki a Bizottság 2002-es budapesti kongresszusán: a Világörökségi Listára került a már meglévő helyszín kibővítéseként az Andrássy-út és a Hősök tere a Millenniumi emlékművel, a Szépművészeti Múzeummal és a Műcsarnokkal, valamint a Millenniumi Földalatti Vasút, mely a maga nemében a legrégebbi a kontinensen.


Buda mint település egyidős a honfoglalással, ám csak IV. Béla király (1235-1270) uralkodása idején, a tatárjárást követően indult fejlődésnek és vált fontossá. Mivel IV. Béla felismerte, hogy a tatárok a hegyre épült erődítményeket nem tudták elfoglalni, országszerte várakat építtetett - így épült meg 1241 után Buda várának első épülete. Mátyás király uralkodása alatt a budai Várkastélyt reneszánsz stílusban építették át és Európa egyik leggyönyörűbb rezidenciájaként tartották számon. Mai arculatát a Budavári királyi Palota és a Várnegyed végül Buda, Óbuda és Pest 1873-ban történt egyesítése után, a millenniumi építkezések során nyerte el.




2. Hollókő ófalu és táji környezete 

Hollókői lány népviseletben
Fotó: www.vilagorokseg.hu

A Világörökség Bizottsága - mely kimondani illetékes a végső szót a világlistára való felvétel ügyében - 1987-ben tüntette ki Hollókő magyarországi palóc települést azzal, hogy elismerte: a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Bárki jár is e csinos, mondhatni tiptop faluban, senkinek nincs olyan érzése, hogy holt lelkek múzeumában jár, hiszen lakói épp úgy élnek benne, mint akármelyik más helységben.


A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, amikor is a tatárjárás után a Szár-hegyen felépült a vár. Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század első felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett. Nehéz volt itt az élet: többször pusztított a tűzvész, egészen a huszadik század elejéig, amikor a hollókőiek szakítanak az addigi faépítmények divatjával. Vályogfalú házaikat kőlapokra telepítették, a tetőzetet cserépre cserélték, viszont nem adták fel házaik sajátos egyszerűségét. A ma nem egészen 400 lelket számláló helység közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok ("hambitusok") szegélyezik. 


A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év feletti - a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Ünnepi alkalmakkor (a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata) ismét felöltik kézzel szőtt és hímzett népviseletüket, amelyekben aztán bárki lefényképezheti, lefilmezheti őket: megszokták, sőt büszkék arra, hogy lakóhelyük szépsége a világ legtávolabbi részeibe is eljuthat az ilyenkor valósággal özönlő turistacsoportok, lelkes látogatók kíváncsisága és csodálata révén.




3. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai 

Az aggteleki barlangrendszer térképe 
Fotó: www.vilagorokseg.hu 

Nem egészen egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarország újabb világörökségi helyszínt ismertethessen el az UNESCO szakosított szervezetével. Erőfeszítéseiben a szlovák partner segítette, aki a határon átnyúló aggteleki barlangrendszer „társtulajdonosa”. A közös világörökségi helyszínek amúgy is nagy becsben állnak a Világörökség Bizottságánál, mert a nemzetközi összefogást, együttműködést e téren is nagylelkűen honorálják. (A közösen - ketten, akár hárman, esetleg többek által - felvállalt helyszíneknek kiemelten zöld utat engednek.)

CSEKE GÁBOR: A csíksomlyói búcsú és a világörökség

Csodatevő Mária szobor Csíksomlyón
Fotó Mihály László

Szeptember 14-iei lapokban lehetett olvasni ezt és az ehhez hasonló híreket:


"Megszavazta a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság tegnap azt a javaslatot, mely szerint felterjesztik a világörökség státusz elnyerésére a csíksomlyói búcsút. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter már mandátuma kezdetén elmondta, egyik legfontosabb célkitűzése a kulturális tárca vezetőjeként a csíksomlyói búcsú felvétele az UNESCO szellemi világörökség listájára. A tegnap elfogadott javaslat alapját a dr. Tánczos Vilmos egyetemi docens által öszszeállított dokumentáció képezte, amelyet a kutató a ferences szerzetesrend kérésére, az RMDSZ Főtitkárságának támogatásával készített el. Kelemen szerint a zarándoklat egyike azon kulturális hagyományoknak, amelyek meghatározóak a Kárpát-medencei magyarság  életében, ezért kellene a búcsúnak felkerülnie az UNESCO szellemi világörökségi listájára."


Meglepődve s némileg hitetlen tamásként fogadtam a bejelentést, ami igazából még csak egy küzdelemnek nagyon a kezdetét jelenti és semmilyen garancia nincs arra nézve, hogy a javaslatból egyáltalán lesz is valami. Meglepődésem annak szólt, hogy a gondolat egyáltalán nem tegnap és tegnapelőtt vetődött fel, jó ideje benne van a levegőben, éppen csak nem sokan hittek abban, hogy egy ilyen javaslat mellett átütő erejű konszenzus összpontosul.


2005 végén, 2006 elején az Új Magyar Szó Kalandozó c. mellékletét szerkesztve részletesen foglalkoztam a világörökség bővítésének a mechanizmusával és történetével, bemutatva egyenként mind a magyarországi, mind a romániai világörökségi helyszíneket. Akkori írásaimról éppen csak le kell fújnom a port, s mindjárt otthonosabban mozoghatunk a témakörben...




Gyarapodó világörökség


Ha a katasztrófahírekre figyelünk, az az érzésünk, hogy a világ a végzete felé sodródik: lepusztul, elveszíti korábbi élőhelyeit, globálisan a tönk szélére kerül.


Elég azonban csak az UNESCO által kezdeményezett világörökség gyarapodó világlistáját nézegetni, az embernek mindjárt a korábbival ellentétes benyomása támad. E furcsa paradoxont éli majd meg az az olvasó is, aki fölkeresi a ma délután vagy a következő napokban a Szakszervezeti Művelődési Ház márványtermében megnyílt magyarországi tárlatot, melynek ízléses pannóin - gondolatban - azt az utat járhatja be, természetesen lényegesen rövidebb idő alatt, amit a hivatalosan is immár világörökségnek tekintett magyar helyszínek tettek meg, amíg a listára kerültek.


Büszkeség? Már miért ne? Hiszen az nem semmi, hogy immár nyolc olyan kulturális, történelmi, természeti értéke létezik az anyaországnak, amelyekről hivatalosan az egész világon tudomásul vesznek, s kiemelt védelmet és támogatást élveznek.


Már a magyar lista is imponáló: Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed , az Andrássy út és történelmi környezete; Hollókő ófalu és táji környezete; az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és közvetlen természeti környezete; Hortobágyi Nemzeti Park - a Puszta; pécsi ókeresztény sírkamrák; a tokaji történelmi borvidék, továbbá az osztrákokkal, illetve a szlovákokkal közösen a Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj és az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai. 


Sok ez, vagy kevés?


A válasz nézőpont függvénye: ugyanis ha azt vizsgáljuk, hogy a világlistán Magyarország olyan országok elé "került" - sporttabellaként kezelve a nyilvános adatokat , mint Algéria, Bolivia, Chile, Dánia, Dél-Afrikai Köztársaság, Egyiptom, Finnország, Románia, Hollandia, Horvátország, Indonézia, Irán, Izrael, Libanon, Nepál, Norvégia, Pakisztán, Sri Lanka, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Vietnam, amelyek mind területileg, mind értékeiket tekintve akár verhetnék is a magyar potenciált, akkor különösebb aggodalomra nincsen ok, sőt. Persze, ez az optimista ember lustrája, mert közeledhetünk másképpen is az adatokhoz, amelyek - ha helyesen olvassuk azokat - nem csak egy-egy ország, nép természetes, örökletes gazdagságáról szólnak, hanem arról is, milyen közösségi erőfeszítésekkel képes ma megbecsülni, derekasan gondozni, szintre hozni és támogatásra méltóvá tenni - "piacosítani" - saját immanens értékeit. Meggondolkoztató ugyanis, hogy Magyarország elébe, ha nem is sokkal, de olyan országok vágtak, mint Belgium, Bulgária, Csehország, Lengyelország, Svédország, Törökország. Nyilvánvaló, hogy ezt balgaság veszteségként megélni, mint ahogy az sem bátortalaníthat el senkit, hogy a "csúcsok" tekintetében a "nagy" országok olykor történelmük-kultúrkincseik okán, olykor meg gazdasági potenciáljuk révén képesek elfogadható világörökségi helyszíneket produkálni. 


Az ember irígykedhet ugyan az Amerikai Egyesült Államokra (20), Ausztráliára (16), Franciaországra (31), Angliára (24), Olaszországra (40), Spanyolországra (38) vagy éppen Orosztországra (22) - hogy csak néhány éllovast említsünk -,de hát ne feledkezzünk meg se kiterjedésükről, se gazdasági erejükről, sem az emberi civilizáció történetében játszott hellyel-közzel kulcsszerepéről. Tulajdonképpen az UNESCO, amely a világörökség eme 812-es listájával földünk jövője és önbecsülése szempontjából rendkívüli tettet hajtott végre, eredendően nyugat-európai képződmény, mindenek előtt a fejlett világ pénzét költi örökségvédelemre, s az 1972-es start után közvetlenül még csak Amerika, Ausztrália, Bulgária, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Németország, Szíria, Szudán és még néhányan tartották fontosnak csatlakozni az egyezményhez. Magyarország például csak 1985-tól, Románia pedig 1990-től kér részt értékei megóvásához.


Azt is jó tudni, hogy a világörökség egyezményéről nem csupán nyertesként lehet áradozni, a játékszabályokban ugyanis benne van az is, hogy bizonyos helyszínek egyik napról a másikra felkerülhetnek a Veszélyeztetett Helyszínek Listájára, amennyiben „eredeti állapotban történő megőrzését természeti vagy egyéb katasztrófák, háborúk, városépítési tervek vagy privát kezdeményezések komolyan fenyegetik és amelyek megóvásához átfogó intézkedések szükségesek”. Ilyen esetben a nemzetközi odafigyelés és segítség nagyobb, de csak addig, amíg nyilvánvaló a veszély elhárításának jó szándéka. A hanyagságot, a számítást, a szimulálást az egyezmény úgy bünteti, hogy visszavonja a világörökségi titulust; szerencsére, ilyen eset még nem történt, de a veszélyeztetettek listáján így is 33 kulturális és természeti helyszín szerepel - közülük egy sem magyar, s romániai vonatkozásút sem fenyeget ilyen veszély.


A büszkeség tehát nem túlzás részünkről, de azon még jobb lenne eltöprengeni: lehetséges-e, tudunk-e olyan helyszínt találni és közös összefogással felemelni, a világörökségi normák szintjére hozni, amely erdélyi magyarságunk valamely pótolhatatlan értékét mentené át a jövőnek? Mert a romániai listán egyelőre ilyen tétel nem szerepel: a Duna delta, a szász erődtemplomok, a Horezu-kolostor, az északmoldovai templomok, a szászvárosi dák maradványok, a segesvári történelmi központ és a máramarosi fatemplomok nem kimondottan szűkebb régiónk lokálpatriotizmusát hozzák tűzbe.


Kár. Pedig nem ártana azért akarni s tenni is egy nagyot...



Van-e világörökségi esélyünk?




Nemrégiben a csíkszeredai szakszervezeti művelődési ház márványtermében, ahogy azt az aznap reggel megjelent jegyzetben beharangoztuk, megnyílt A Magyar Világörökség Helyszínei elnevezésű fotókiállítás, mely azóta más erdélyi városokban hirdeti  az anyaország védett természeti és kulturális örökségének nemzetközivé válását. A pannók előtt állva, a képeket és a mellettük feltüntetett adatokat szemlélgetve többen azon tűnődtünk, mi lehetne az a sajátos érték, amit egy első körben, legalább javaslat formájában az erdélyi magyarság vagy éppen - szűkebb területről - a székelység jó eséllyel támogathatna a romániai Világörökség Bizottságnál. Hiszen az nyilvánvaló: az Erdély területén található értékeinket mindenekelőtt romániai testülettel kell elfogadtatni, hogy aztán azok, a maguk során, a világörökségi listák összeállításának bonyolult procedúráját betartva és követve, felkerülhessenek a nemzetközi listára, amelyen, mint jól tudjuk, máig 812 objektum szerepel.

VÁRI ATTILA: Szülőföldem - Afrika

Kevés  magyar író  mondhatja el   magáról  azt,  amit én — szülőföldem  Afrika.


Apám állomásfőnök volt vagy forgalmista, de mégis mintha főnök lett volna, rnert a falusiak Főnöknek szólították, abban a faluban, ahol először láttam krokodilbőrt és antilopfejet, elefántagyarat, dögkeselyűt és ahol hiteles forrásból, apámtól hallottam, hogy a szárított varacskos disznó bőrét hogyan kell kiteríteni ahhoz, ihogy az embert megvédje a termeszektől s a mézkalauz  madarat hogyan kell meglesni.


Az állomás bizonyos függetlenséget jelentett. Csak azok jöttek hozzánk, akiket anyámék meghívtak, s mi is csak a szolgáló kíséretében mehettünk el Kristófékhoz játszani vagy a dombra, ahol Vili eregette sárkányait.


Amikor a hintalovamat kaptam, akkor éltem át életemben először a rabszolgapiacok ketreceibe zsúfolt emberek összes érzéseit, mert délután beállított apámhoz az egyik hosszú, olajos hajú férfi azok közül, akik néha egészen a sínekig merészkedtek sovány teheneikkel és vörös szőrű kecskéikkel, s a nővérem, Marianna, akiben hetvenezer ördög lakott, s akinek kedvenc szórakozása volt az, ha megríkathatott, titokzatosan közölte, hogy Dzsoszkuca azért jött apámhoz, hogy engem megvegyen, és láttam is, amint a zsákból előszed néhány köteg pénzt, de apám nem akart tárgyalni vele, szabályosan kidobta, és láttam, hogy Dzsoszkuca fenyegetőzik. (Csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy azért jött a hatalmas nomád-cigány, mert vissza akarta szerezni azt a gépfegyvert, amelyet egyik rokona, részegen, az állomásban veszteglő tehervonat egyik vagonja alatt hagyott.)


Akkor kaptam a háromkerekűmet és a fehér kalapomat, s a kerítés körül ólálkodó félmeztelen gyerekek köpdösése elől az udvar végébe menekültem, ahol valamilyen vörös virágok és fehér levelű bokrok voltak.


Este, lefekvés előtt apám a Kilimandzsáróról mesélt és arról, hogyan menekültek meg egyik barátjával akkor, amikor egy vad törzs varázslója elfogatta őket. Hogy milyen ravasz fogásokat eszelt ki a varázsló, és hogyan birkózott apám az anyatigrissel, amelynek nyomát még mindig az arcán viseli.


Néha egészen bizonytalan vagyok abban, mi az, amit én éltem át és mi az, amit apám  vagy nagyapám mesélt.
Órák, hosszú percek telnek el, amíg apósom, akivel az első világháborús emlékeinket szoktuk kicserélni, homlokára csapva azt mondja: ,,te honnan a fenéből tudod", aztán rögtön így folytatja : „emlékszel, ezerkilencszáztizenkilencben ..."


De afrikai napjainkra emlékszem. Félmeztelen kisfiú hozott egyszer egy kitömött antilopfejet és azt mondta, hogy nekem adja, ha engedem, hogy ő is menjen egyszer a játékautómon, aztán az öregasszony, aki a szolgálónknak szokott segíteni a mosásnál, azt mondta anyámnak, hogy egy zacskó lisztért hoz nekünk egy elefántagyarat vagy egy szőnyegnek való oroszlánbőrt.


Egy reggel megérkezett a tábornok, akinek apám volt a teljhatalmú megbízottja, s a pisztolyt az asztalra csapva követelte az elszámolást. Nem tudom, hogy is hívták, de én Páputyának neveztem, valószínű azért, mert nem tudtam kimondani az igazi nevét. Nemrég mesélte el apám, hogy a világháborúban szerzett sebét és pótolhatatlan vérveszteségét honorálta a kormány azzal a hatvan hektáros mintabirtokkal, amelyen állandó jelleggel pálinkának való nyersanyagot akart termeszteni, s hogy a pisztolyos elszámolások csak az elköltözésünkkel értek véget.


Nincs igazi szülőföldem, mint ahogy azoknak a gyerekeknek sincs, akik egy hajón vagy egy repülő fedélzetén születnek.
Amikor nyáron megérzem a felforrósodott talpfák szagát és a sínen egyensúlyozva számolom a sínszegeket, vagy amikor a régi gőzmozdonyok csatlóskerekeit nézem, a szerkocsik szakadozott ponyváját, vagy egy áthaladó gyorsvonat ablakából, mely soha nem áll meg a falusi állomásokon, meglátom a forgalmista piros sapkáját s a főnöki lakás kerítéséhez tapasztott arcú integető gyerekeket, ugyanazt érzem, mint barátaim a szülőfalujukba hazatérve, ahol már nem merik tegezni őket, de ahol mégis repülni tudtak valaha a lovak, ahol elállt a jégverés a harangzúgástól, de leginkább attól, ha a fejszével keresztet rajzoltak az udvar gyepére.


Nincs igazi szülőföld, csak nosztalgia van. A felnőtt felelősség előli elvágyódása a gyermekkor tisztamívű meséibe — a Zambezi sodró zuhatagai között bukdácsoló lélekvesztőbe, melynek evezőjét édesapám tartotta a kezében, s e kirándulások minden veszély ellenére is csak a kalandvágyat növelték bennem, nem a kalandtól való menekülést, mert íme itt vagyok, oroszlánvadászatokon csütörtököt mondó puskák, sivatagban kilyukadt víztartályok ellenére is.
És apám mesélt, és én hittem is minden szavát, csak az volt a szörnyű, hogy minden kirándulása és minden története azzal fejeződött be : „akkor a sűrű trópusi zápor lemosta arcomról a fekete festéket...", vagy „akkor a moszkitók csípéseit vakargattam és ledörzsöltem magamról a festéket, s a feketék rögtön észrevették, hogy fehér ember került közéjük. Még az a szerencse, hogy gyorsabb voltam, mint   ők."


Én néger akartam lenni, hogy végignézhessem a nagy Oroszlán-szertartást és a Krokodil-birkózást és hogy a néger gyerekekkel együtt lovagolhassak zebraháton s a griffmadárfészekből együtt lophassuk ki a gyémánt tojásokat.
De aztán azt hallottam, hogy ha néger leszek (ami hitem szerint könnyebb lenne, mint átbújni a szivárvány alatt, ami tudvalevőén a lánnyá változás egyetlen módja) — tehát  ha  néger  lennék,   nem   mehetnék Amerikába,  ahol   üldözik a négereket.


Így lettem író.


Azt hiszem, kevés magyar író mondhatja el azt, amit én — szülőföldem Afrika. 1946. március harmadikán születtem Sáromberkén, ahol az afrikai vadászútjairól híres Teleki hagyatékát árulták kupa lisztért a cigányok, s ahol Szabédi László is ismerkedett az áthaladó vonatok váltón, sínvégeken kattogó végzetes zenéjével.


Bőröm fehér, vallásomat tekintve protestáns vagyok, érzelmeimben néger, és ezért szégyenkezek mindig, amikor észak-írországi protestánsok katolikus-gyilkolásáról vagy fehérek által szervezett négerüldözésről hallok.


(Forrás: Utunk Évkönyv, 1974 / 330-333. oldalak)

KÁLNOKY LÁSZLÓ: Északon

Malmöi híd

Malmőnél párás a tengerszoros.
Derűs időben látni Dánia
partját is innen. Most a szürke ég
takarta szürke víz paskolja bágyadt,
meggyőződéstelen hullámcsapások
sorával a lapályosan terülő
homokmezőt. Az egyirányú széltől
elferdült fák mint görnyedten futó,
torz alakok, s odább, hol véget ér
az autóút, és a néptelen
camping felé víztócsákkal teli
keskenyebb út vezet, két oldalán
nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi
lassan kanyarog, meg-megzökken olykor,
mintha egy részeg ember botladozna.
Az északon dívó stílusban épült
családi otthonok – csinos faházak,
miket kívül egysornyi téglaréteg
borít piroslón – jólétet takarnak.


A belvárosi szupermarketek
oly árubőséggel hivalkodók,
mit a jövevény csak csodálni tud,
de zsebbel nem győz. Skandinávia,
mint tejben gazdag, jóságos tehén,
tartja tőgyét boldog-boldogtalannak,
ha egyszer befogadta, s akinek
büdös a munka, itt élvezheti
sokáig a szociális segélyt.
De jaj, túl drága egy üveg konyak,
s a képeslapokban a meztelen nők
az életben elérhetetlen álmok!
A részeges vagy narkomániás,
ha elköltötte pénzét, kap megint,
soron kívül élelmiszerjegyet,
szelíd fejcsóválás kíséretében,
és tanulhatja az idegen állam
költségén, mit visszafizetni sem kell,
az ország nyelvét jó tíz hónapig.
Eligazodhat a köznapi élet
forgatagában, vállalhat szerény
állást is, de ezzel sohase válik
méltó versenytársává a honi
elitnek. Úgyhogy évekig szövött
merész légvárak dőlnek össze gyakran.
Vasszorgalom, kivételes tehetség
itt is segít, de hát e ritka kincs
kevés ember tulajdona…


S ím, újra együtt a széthullt család
jó három héten át. A kicsi lány
felejteni kezdi már anyanyelvét,
svédül beszél álmában, s reggeli
közben így szól, amikor a pirítós
kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj,
hogy szénás lett a széle?” Séta közben
azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk.
Ott a kutyák felkakálták az utcát…”
Itt maradni? A tétlenség megölne!
A szellemi légszomj megfojtana!


S már ismét úton. Térkép lesz a táj
alattunk, a gép jobbra-balra himbál.
Papírdobozban hoznak színtelen rák-
konzervet, édes húspástétomot,
hazai ízlésünknek ehetetlent.
Odalenn már a Csallóköz merül
a távolba. Ferihegyen leszállunk.
Az útlevélvizsgáló hosszasan
bámulja rossz fényképünket, szemünk
s hajunk színét, arcunk vonásait.
A vámos biztos ösztönnel mutat
a szennyesruhát rejtő sportszatyorra.
Gondolja: a legütöttebb-kopottabb
csomagban a dugáru, ami nincs.
Északon ismeretlen a tolongás,
az oldalba könyöklés vagy a zebrán
meg nem adott előny, egymást-hülyézés.
Megdöbbenti a hazaérkezőt
a buszmegállónál vandál kezekkel
ripityára tört üvegházikó,
mely esőtől, széltől megvédte volna
a várakozókat, s pár hete még
ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény?
És mégis csak itt érezzük magunkat
otthon. A megszokás hatalmas úr,
hatalmas mágnes ez a föld, s a költő
pótolhatatlan kincse anyanyelve.
Talán jobb lett volna máshol születni…


De élni és meghalni – itt, csak itt!


(Forrás: Az üvegkalap. Versek, 1980-81, Digitális Irodalmi Akadémia)

ALEKSZANDR LEJDER: Ház az Irtis partján

Az omszki Dosztojevszkij utcában járunk. Az utcácska mindössze néhány házból áll. Az egyikről mégis beszélnünk kell. Ez az 1799-ben épült kis földszintes villa nem véletlenül vonta magára az utóbbi időben a szakemberek: tudósok, muzeológusok, építők, építészek, művészek és újságírók figyelmét. A homlokzatán látható emléktábla szerint: „Ebben a házban gyakran megfordult Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, a nagy orosz író."

Dosztojevszkij Omszkban. Fotó Mészáros
Veronika

1805. január 23-án futártrojka repült Omszkba. A lovak a kényszermunkára ítéltek fegyháza felé vágtattak. A szánon Fjodor Dosztojevszkij és barátja, Szergej Durov petrasevista költő utazott csendőrök őrizetében, bilincsbe verve.
Így kezdődött a nagy orosz író életének omszki korszaka.


Az Oroszország-szerte ismert írónak, aki eddig Pétervár leghaladóbb szellemű és legműveltebb köreiben forgott, négy évet kellett eltöltenie a cári fegyház iszonyú körülményeinek kiszolgáltatottan, köztörvényes bűnözők között.


Figyelemreméltó, hogy Dosztojevszkijt az első pillanattól kezdve az nyugtalanítja, folytathatja-e írói munkáját. Azon a napon, amelyen állampolgári jogaitól nyilvánosan megfosztották, ezt írta bátyjának a Péter-Pál erődből. 


„Hát már soha többé nem vehetek tollat a kezembe? Úgy gondolom, négy év után talán lehetőség nyílik rá. Elküldök neked mindent, amit írok, ha egyáltalán írok valamit. Istenem! Hány és hány kép, amelyet kihordtam, újjáteremtettem, pusztul és homályosul el a fejemben, vagy olvad szét méregként ereimben! Igen, ha nem írhatok, elpusztulok. Bár töltenék inkább tizenöt évet tömlőében, tollal a kezemben!" (Levél M. M. Dosztojevszkijnek, 1849. Grigássy Éva fordítása)


Az omszki parancsnoksághoz különösen szigorú utasítások érkeztek Dosztojevszkij személyére vonatkozóan. Neki is, mint minden kényszermunkára ítéltnek félig leborotválták a koponyáját, durva rabruhát adtak rá, és a legnehezebb munkát végeztették vele. A fiatal írót a szokatlan fizikai megterhelés és a gonosz, kicsinyes börtönparancsnok kötekedő magatartása mellett elsősorban a többi elítélt, az egyszerű emberek vele szemben tanúsított viselkedése nyomasztotta. Megdöbbentette, hogy fogolytársai eleinte kizárólag a nép ellenségét, a nemesi réteg képviselőjét látták benne, és nyíltan kifejezték iránta érzett megvetésüket, gyűlöletüket.


Az alábbi dokumentumot már számtalanszor idézték az író biográfusai és életművének elemzői, min az önkényuralmi rendszerben működő bürokrata bírósági gépezet korlátoltságának és embertelenségének példáját. Az omszki fegyenctelepen raboskodó bűnözők lajstromában a Szegény emberek szerzőjének neve mellett ez állt: „segédmunkás, írástudó".   


A lajstromot az omszki erőd parancsnoka, De Grave ezredes írta alá. De ne törjünk pálcát felette, hiszen Dosztojevszkij mint „nagyon rendes embert" emlegette. Alekszej Fjodorovics De Grave a mai Dosztojevszkij és Pobeda utcák sarkán lakott. Egyike volt azoknak, akik megkísérelték valamiképpen elviselhetővé tenni az író sorsát: közbenjárt érte a feletteseinél, védelmezte a börtönparancsnok üldözéseivel szemben, és komoly kockázatot vállalva egyenrangúként fogadta otthonában.


Egy visszaemlékezésben De Grave-t rendkívül életszerető, jólelkű, vidám és ínyenc étvágyú emberként jellemzik. Külön megemlítik, hogy: „nem élvezte a hadtestparancsnok kegyeit", és „lehetőség szerint könnyített a börtönerőd foglyainak helyzetén".