Az omszki Dosztojevszkij utcában járunk. Az utcácska mindössze néhány házból áll. Az egyikről mégis beszélnünk kell. Ez az 1799-ben épült kis földszintes villa nem véletlenül vonta magára az utóbbi időben a szakemberek: tudósok, muzeológusok, építők, építészek, művészek és újságírók figyelmét. A homlokzatán látható emléktábla szerint: „Ebben a házban gyakran megfordult Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, a nagy orosz író."
 |
| Dosztojevszkij Omszkban. Fotó Mészáros Veronika |
Így kezdődött a nagy orosz író életének omszki korszaka.
Az Oroszország-szerte ismert írónak, aki eddig Pétervár leghaladóbb szellemű és legműveltebb köreiben forgott, négy évet kellett eltöltenie a cári fegyház iszonyú körülményeinek kiszolgáltatottan, köztörvényes bűnözők között.
Figyelemreméltó, hogy Dosztojevszkijt az első pillanattól kezdve az nyugtalanítja, folytathatja-e írói munkáját. Azon a napon, amelyen állampolgári jogaitól nyilvánosan megfosztották, ezt írta bátyjának a Péter-Pál erődből.
„Hát már soha többé nem vehetek tollat a kezembe? Úgy gondolom, négy év után talán lehetőség nyílik rá. Elküldök neked mindent, amit írok, ha egyáltalán írok valamit. Istenem! Hány és hány kép, amelyet kihordtam, újjáteremtettem, pusztul és homályosul el a fejemben, vagy olvad szét méregként ereimben! Igen, ha nem írhatok, elpusztulok. Bár töltenék inkább tizenöt évet tömlőében, tollal a kezemben!" (Levél M. M. Dosztojevszkijnek, 1849. Grigássy Éva fordítása)
Az omszki parancsnoksághoz különösen szigorú utasítások érkeztek Dosztojevszkij személyére vonatkozóan. Neki is, mint minden kényszermunkára ítéltnek félig leborotválták a koponyáját, durva rabruhát adtak rá, és a legnehezebb munkát végeztették vele. A fiatal írót a szokatlan fizikai megterhelés és a gonosz, kicsinyes börtönparancsnok kötekedő magatartása mellett elsősorban a többi elítélt, az egyszerű emberek vele szemben tanúsított viselkedése nyomasztotta. Megdöbbentette, hogy fogolytársai eleinte kizárólag a nép ellenségét, a nemesi réteg képviselőjét látták benne, és nyíltan kifejezték iránta érzett megvetésüket, gyűlöletüket.
Az alábbi dokumentumot már számtalanszor idézték az író biográfusai és életművének elemzői, min az önkényuralmi rendszerben működő bürokrata bírósági gépezet korlátoltságának és embertelenségének példáját. Az omszki fegyenctelepen raboskodó bűnözők lajstromában a Szegény emberek szerzőjének neve mellett ez állt: „segédmunkás, írástudó".
A lajstromot az omszki erőd parancsnoka, De Grave ezredes írta alá. De ne törjünk pálcát felette, hiszen Dosztojevszkij mint „nagyon rendes embert" emlegette. Alekszej Fjodorovics De Grave a mai Dosztojevszkij és Pobeda utcák sarkán lakott. Egyike volt azoknak, akik megkísérelték valamiképpen elviselhetővé tenni az író sorsát: közbenjárt érte a feletteseinél, védelmezte a börtönparancsnok üldözéseivel szemben, és komoly kockázatot vállalva egyenrangúként fogadta otthonában.
Egy visszaemlékezésben De Grave-t rendkívül életszerető, jólelkű, vidám és ínyenc étvágyú emberként jellemzik. Külön megemlítik, hogy: „nem élvezte a hadtestparancsnok kegyeit", és „lehetőség szerint könnyített a börtönerőd foglyainak helyzetén".
De Grave egykori lakóházában irodalmi múzeumot rendeznek be, mely a nagy író nevét viseli majd. A kiállítás nemcsak a Feljegyzések a holtak házából szerzőjének omszki korszakát mutatja be, hanem a város életénekirodalomtörténeti jelentőségű pillanatait is, és bepillantást nyújt a szibériai írók világába. Itt, az Irtis partján élt és alkotott Vszevolod Ivanov, Pavel Vasziljev, Leonyid Martinov, Georgij Markov és Szergej Zaligin is. Az új múzeumban természetesen a Dosztojevszkij-kiállítás anyaga lesz a legnagyobb, aprólékos munkával gyűjtik össze a kiállítandó tárgyakat; könyvritkaságokból, fényképekből és a Feljegyzések a holtak házából különböző kiadású köteteiből. A kiállítás közelebb hozza az olvasókhoz A félkegyelmű és A Karamazov testvérek írójának bonyolult művészi világát; éppen itt, Omszkban születtek meg Dosztojevszkij képzeletében későbbi regényeinek alapeszméi. Egy idősebb, körszakállas férfit, az omszki katonai kórház felcserét, Alekszandr Ivanovics Ivanovot ábrázoló eredeti fényképfelvétel például sok mindent elárul Dosztojevszkij sorsáról is. A fegyháznak nem volt saját kórháza, így a katonai kórházban rendezték be a rabok kórtermét. Dosztojevszkij, aki börtönévei előtt is sokat betegeskedett, gyakran feküdt itt. A kórház főorvosa, vagy ahogy akkor nevezték, törzsorvosa: Iván Ivanovics Troickij rokonszenvezett az íróval; megosztotta vele ételét, újságokat vitt neki, igyekezett mindent megtenni javulásáért, és minél tovább benn tartani a kórházban. De nem is ez a legfontosabb.
A lényeges dolgok akkor történtek, amikor a kórterem ajtaját éjszakára kívülről bezárták: Dosztojevszkij elővett egy gyertyacsonkot és egy füzetkét, amit közönséges írólapokból maga fűzött össze. És a fegyenc íróvá változott. A kórházi pihenő letelte után a füzetet Ivanov felcser őrizte magánál a következő alkalomig, mivel azt a fegyenctelepen elvették volna az írótól.
A füzet jelenleg az ország legnagyobb könyvtárának, az Állami Lenin Könyvtárnak a kézirattárában található. A forradalom után az alaposan elemzett és magyarázatokkal ellátott füzetet kétszer adták ki. Dosztojevszkij számozta a feljegyzéseit, körülbelül ötszázat. Nem naplót írt, és nem szánta regénykísérletnek sem lejegyzett gondolatait. Amolyan munkafüzetfélét vezetett, jövendő művei számára gyűjtötte az anyagot: a találó népi kifejezéseket, a folklór motívumokat, a tréfás mondásokat, az apró életképeket, a börtöndalokat, sőt a szellemes káromkodásokat is, melyeknek cellatársai valószínűleg kiváló mesterei voltak. Ebből az egyszerű kis füzetkéből később sok ötlet vándorolt át a nagyregények lapjaira (Feljegyzések a holtak házából, Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek).
Sokan megírták, milyen szerepet játszott az omszki periódus Dosztojevszkij életművében. Arkagyij Dolinyin irodalomtörténész már a húszas évek elején megállapította, hogy „Dosztojevszkij a kényszermunkát követő években lényegében a kitaszítottak világában szerzett személyes tapasztalatait formálta egyetemes érvényű szimbólumokká."
Dosztojevszkij mindekinél megrázóbban vallott erről 1854 február huszonkettedikén, egy héttel a kényszermunkából való szabadulása után, bátyjának küldött levelében:
„Ezek az évek nem múlnak el terméketlenül fölöttem... Hiszen úgy hat év múlva csak engedélyezik, hogy publikáljak, sőt talán előbb is. Hiszen sok minden megváltozhat, és ezentúl sületlenséget le sem írok. Hallani fogsz még rólam...Lelkem derűs. Enyém az egész jövő, és mindaz, amit csinálni készülök, olyan, mintha itt lenne a szemem előtt...
Apropó: hány népi típust, hány karaktert hoztam magammal a kényszermunkáról! Megbarátkoztam velük, és ezért, azt hiszem, alaposan ismerem őket. Mennyi történet csavargókról és útonállókról. s egyáltalán erről a földhözragadt nyomorult életről. Több kötet is kitelne belőlük. Milyen csodálatos nép ez. Egyáltalán nem vesztegettem hiába ezt az időt. Ha talán Oroszországot nem is ismertem meg, de az orosz népet olyan jól, de olyan jól megismertem, mint kevesen." (Levél M. M. Dosztojevszkijnek, 1854 – Grigássy Éva fordítása)
A fegyencélet súlyos megpróbáltatásai aláásták az író egészségét, erkölcsileg azonban nem törték meg. A fegyház falai közül Dosztojevszkij új alkotói tervekkel lépett ki, és a következő években olyan remekműveket írt. amelyek pszichológiai analízisük mélységeit és kifejező erejüket tekintve páratlanok. Élete végén ezt jegyezte fel noteszében:
„Bár az orosz nép előtt ma még ismeretlen vagyok, a jövendő emzedékek ismerni fognak." Természetesen Dosztojevszkij már életében is meghódította művészetével Oroszországot, de jövendölése igaznak bizonyult: nevét az egész világon ismerik.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése