Apám állomásfőnök volt vagy forgalmista, de mégis mintha főnök lett volna, rnert a falusiak Főnöknek szólították, abban a faluban, ahol először láttam krokodilbőrt és antilopfejet, elefántagyarat, dögkeselyűt és ahol hiteles forrásból, apámtól hallottam, hogy a szárított varacskos disznó bőrét hogyan kell kiteríteni ahhoz, ihogy az embert megvédje a termeszektől s a mézkalauz madarat hogyan kell meglesni.
Az állomás bizonyos függetlenséget jelentett. Csak azok jöttek hozzánk, akiket anyámék meghívtak, s mi is csak a szolgáló kíséretében mehettünk el Kristófékhoz játszani vagy a dombra, ahol Vili eregette sárkányait.
Amikor a hintalovamat kaptam, akkor éltem át életemben először a rabszolgapiacok ketreceibe zsúfolt emberek összes érzéseit, mert délután beállított apámhoz az egyik hosszú, olajos hajú férfi azok közül, akik néha egészen a sínekig merészkedtek sovány teheneikkel és vörös szőrű kecskéikkel, s a nővérem, Marianna, akiben hetvenezer ördög lakott, s akinek kedvenc szórakozása volt az, ha megríkathatott, titokzatosan közölte, hogy Dzsoszkuca azért jött apámhoz, hogy engem megvegyen, és láttam is, amint a zsákból előszed néhány köteg pénzt, de apám nem akart tárgyalni vele, szabályosan kidobta, és láttam, hogy Dzsoszkuca fenyegetőzik. (Csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy azért jött a hatalmas nomád-cigány, mert vissza akarta szerezni azt a gépfegyvert, amelyet egyik rokona, részegen, az állomásban veszteglő tehervonat egyik vagonja alatt hagyott.)
Akkor kaptam a háromkerekűmet és a fehér kalapomat, s a kerítés körül ólálkodó félmeztelen gyerekek köpdösése elől az udvar végébe menekültem, ahol valamilyen vörös virágok és fehér levelű bokrok voltak.
Este, lefekvés előtt apám a Kilimandzsáróról mesélt és arról, hogyan menekültek meg egyik barátjával akkor, amikor egy vad törzs varázslója elfogatta őket. Hogy milyen ravasz fogásokat eszelt ki a varázsló, és hogyan birkózott apám az anyatigrissel, amelynek nyomát még mindig az arcán viseli.
Néha egészen bizonytalan vagyok abban, mi az, amit én éltem át és mi az, amit apám vagy nagyapám mesélt.
Órák, hosszú percek telnek el, amíg apósom, akivel az első világháborús emlékeinket szoktuk kicserélni, homlokára csapva azt mondja: ,,te honnan a fenéből tudod", aztán rögtön így folytatja : „emlékszel, ezerkilencszáztizenkilencben ..."
De afrikai napjainkra emlékszem. Félmeztelen kisfiú hozott egyszer egy kitömött antilopfejet és azt mondta, hogy nekem adja, ha engedem, hogy ő is menjen egyszer a játékautómon, aztán az öregasszony, aki a szolgálónknak szokott segíteni a mosásnál, azt mondta anyámnak, hogy egy zacskó lisztért hoz nekünk egy elefántagyarat vagy egy szőnyegnek való oroszlánbőrt.
Egy reggel megérkezett a tábornok, akinek apám volt a teljhatalmú megbízottja, s a pisztolyt az asztalra csapva követelte az elszámolást. Nem tudom, hogy is hívták, de én Páputyának neveztem, valószínű azért, mert nem tudtam kimondani az igazi nevét. Nemrég mesélte el apám, hogy a világháborúban szerzett sebét és pótolhatatlan vérveszteségét honorálta a kormány azzal a hatvan hektáros mintabirtokkal, amelyen állandó jelleggel pálinkának való nyersanyagot akart termeszteni, s hogy a pisztolyos elszámolások csak az elköltözésünkkel értek véget.
Nincs igazi szülőföldem, mint ahogy azoknak a gyerekeknek sincs, akik egy hajón vagy egy repülő fedélzetén születnek.
Amikor nyáron megérzem a felforrósodott talpfák szagát és a sínen egyensúlyozva számolom a sínszegeket, vagy amikor a régi gőzmozdonyok csatlóskerekeit nézem, a szerkocsik szakadozott ponyváját, vagy egy áthaladó gyorsvonat ablakából, mely soha nem áll meg a falusi állomásokon, meglátom a forgalmista piros sapkáját s a főnöki lakás kerítéséhez tapasztott arcú integető gyerekeket, ugyanazt érzem, mint barátaim a szülőfalujukba hazatérve, ahol már nem merik tegezni őket, de ahol mégis repülni tudtak valaha a lovak, ahol elállt a jégverés a harangzúgástól, de leginkább attól, ha a fejszével keresztet rajzoltak az udvar gyepére.
Nincs igazi szülőföld, csak nosztalgia van. A felnőtt felelősség előli elvágyódása a gyermekkor tisztamívű meséibe — a Zambezi sodró zuhatagai között bukdácsoló lélekvesztőbe, melynek evezőjét édesapám tartotta a kezében, s e kirándulások minden veszély ellenére is csak a kalandvágyat növelték bennem, nem a kalandtól való menekülést, mert íme itt vagyok, oroszlánvadászatokon csütörtököt mondó puskák, sivatagban kilyukadt víztartályok ellenére is.
És apám mesélt, és én hittem is minden szavát, csak az volt a szörnyű, hogy minden kirándulása és minden története azzal fejeződött be : „akkor a sűrű trópusi zápor lemosta arcomról a fekete festéket...", vagy „akkor a moszkitók csípéseit vakargattam és ledörzsöltem magamról a festéket, s a feketék rögtön észrevették, hogy fehér ember került közéjük. Még az a szerencse, hogy gyorsabb voltam, mint ők."
Én néger akartam lenni, hogy végignézhessem a nagy Oroszlán-szertartást és a Krokodil-birkózást és hogy a néger gyerekekkel együtt lovagolhassak zebraháton s a griffmadárfészekből együtt lophassuk ki a gyémánt tojásokat.
De aztán azt hallottam, hogy ha néger leszek (ami hitem szerint könnyebb lenne, mint átbújni a szivárvány alatt, ami tudvalevőén a lánnyá változás egyetlen módja) — tehát ha néger lennék, nem mehetnék Amerikába, ahol üldözik a négereket.
Így lettem író.
Azt hiszem, kevés magyar író mondhatja el azt, amit én — szülőföldem Afrika. 1946. március harmadikán születtem Sáromberkén, ahol az afrikai vadászútjairól híres Teleki hagyatékát árulták kupa lisztért a cigányok, s ahol Szabédi László is ismerkedett az áthaladó vonatok váltón, sínvégeken kattogó végzetes zenéjével.
Bőröm fehér, vallásomat tekintve protestáns vagyok, érzelmeimben néger, és ezért szégyenkezek mindig, amikor észak-írországi protestánsok katolikus-gyilkolásáról vagy fehérek által szervezett négerüldözésről hallok.
(Forrás: Utunk Évkönyv, 1974 / 330-333. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése