TONELLI SÁNDOR: Ultonia (16, befejező rész)

XVI.
Ellis Island

December 19-én ködös, de nagyon hideg reggelre ébredtünk. Az Ultonia csak lassan mozgott a reggeli szürkületben. A távolban világító tornyok fénye villant meg és tűnt el ismét. Az árbocok körül ezer meg ezer madár kóválygott. A sötét ködgomolyagban néha kivált egy-egy halászbárka körvonala, azután megint eltűnt. Köröskörül szüntelen tülkölés hallatszott, mintha valahonnét a mélységből jöttek volna a hangok. Közeledtünk Amerikához. A délelőtt folyamán ki kellett kötnünk Newyorkban.
A fedélköz utasai lassan a fedélzetre gyülekeztek, persze inkább a férfinépség, mert az asszonyok a hideg elől szobáikba menekültek, meg különben is a kiszállásra készülődtek. Az ilyen készülődés az asszonyokat mindig erősebben foglalkoztatja, mint a férfiakat.
A világosodással a hideg csak fokozódott. A helyben állás kezdett nagyon kellemetlen lenni. A paraszt higiéné ezen a kellemetlen állapoton gyorsan segített. Húsz-harminc ember hirtelen katonás rendbe állt és egy jóhangú legény vezényelni kezdett:
– Doppelreihen rechts um! Marsch!
Öt pere múlva csak úgy dobogott az egész fedélzet. Mindenfelé szakaszonként katonai gyakorlatokat végeztek. A jelenet tényleg érdekes volt. Amerikai tengeri területen, angol hajón, magyar fiúk katonai gyakorlata német kommandóra.
A hajó alig haladt, szinte állani látszott már. A vezényszavak pattogását egyszerre gőzsziréna sivítása szakította félbe. Az olajossárga, piszkos vizen szinte vágtatva nyargalt felénk egy kicsiny, hófehér hajó. Fent a kapitányi híd előtt aranyos sas, az árbocon az Egyesült Államok csillagos-sávos lobogója. A pilótát, a postát és a bevándorlási hivatal bizottságát hozta magával. A kis hajó előtt az Ultonia megállt. Leeresztette kötélhágcsóját és néhány ember feljött a fedélzetre. Az egyik rögtön a parancsnoki hídra ment, két egyenruhás orvos pedig bejárta a hajó összes helyiségeit. Ha valami ragályt konstatálnak, vesztegzár alá kerülünk.
Szerencsére nem volt semmi baj. Átestünk a szemvizsgálaton is, – eddig a negyedik volt, de még nem az utolsó, – a hajó pedig lassan ismét megindult. A kikötőbe érkezés előtt felvonták a lobogókat. Az első árbocon az amerikai zászló, a másodikon Cunard sárga oroszlánja vörös mezőben, hátul a hatalmas angol lobogó. Magyar színeknek, noha magyar postát vittünk magunkkal és a magyar zászló használata is benne volt a szerződésben, nem volt semmi nyoma.
Kivilágosodott. A háttérből kiemelkedett a Szabadság-szobor hatalmas alakja. Az amerikások elmagyarázták, hogy ez a szabadság szobra, akinek fáklya van a kezében és éjszaka világít. Elmondták azt is, hogy mögötte van a keszegárda, ahol ketrecekben vizsgálják meg a bevándorlókat. Biztattak, hogy nemsokára meglátjuk a harminc emeletes newyorki házakat. Csakugyan rövid idő múlva, mint valami szürkén odavetett színpadi díszlet, rajzolódott le a horizont szélére Newyork felhőkarcolóinak és a brooklyni hídnak a körvonala. Az emberek elbámészkodtak. Ekkora házakat nem láttak se Beregben, se pedig Ugocsában.
Egymást keresztező helyi hajók, vontatók, óceánjáró gőzösök között vonultunk be a Cunard Line rakodójára. Vártunk. Először az előkelőségek szálltak partra, akik nem a fedélközön érkeztek. Azután kiraktak csomagot, árut vegyesen. A kivándorlókra csak ezután került sor. Addig volt idejük bámulni, csodálkozni és szórakozni. Megbámulták a hajóra feljött bajusz- és szakálltalan amerikaiakat, a kétemeletes propellereket, a nagy házakat és mindent, ami idegen volt nekik. Mulattak, nevetgéltek, de mulatságukba valami kesernyés árnyalat vegyült. Eddig a nagy hajó gondolkodott mindegyikük helyett, de holnap, holnap már a nagy ismeretlennel kelnek birokra. Előttük volt még a keszegárda is, ahol az amerikaiak vizsgálják meg őket. Arról pedig az amerikások rémtörténeteket tudtak mesélni. Sajátságos azonban, hogy egyik se tudta megmondani, hogy tulajdonképen mi történik Ellis Islandon. Mindegyik csak a ketreceket meg a szemvizsgálatot emlegette és azzal ijesztgetett, hogy nagyon sok embert visszautasítanak.
Egyszerre kezdték kifelé terelni az embereket. Az egyik hálóterem oldalát kiemelték és padlókat fektettek le, amelyek a Cunard Line rakodójára vezettek át. Néhány lépés és bent voltunk a hatalmas, vasból épült raktárhelyiségben. Pokoli lárma fogadott. A bevándorlási hivatal tisztviselői, rendőrök, a Cunard-társaság alkalmazottai rohantak keresztül-kasul, intézkedtek, parancsoltak; mentőkocsik robogtak be és robogásukat a falak dübörögve verték vissza; mozgó boltosok kínáltak hihetetlen magyarsággal almát, süteményt, kolbászt; középütt valaki az emelvényről kiabálta  magyarul tölcsérbe a tudnivalókat:
– Mindenki a maga számja alá!... Mindenki nyissa fel a csomagját!
A falakon hatalmas fehér számok; megfeleltek azoknak, amelyek a jegyünkre voltak nyomtatva. A 33 alá állottam én is. A számok alatt estünk át a vámvizsgálaton. A vizsgálat elég könnyen ment; elvámolni való nem nagyon akadt a kivándorlók szegényes csomagjaiban. Azután az egyik oldalajtón kieresztettek bennünket a rakodó nyitott részére. Ott vártak bennünket az apró hajók, amelyek Ellis Islandba szállítottak át bennünket. Ez az átszállítás volt az egész amerikai útnak a legkellemetlenebb emléke. Marhákkal nem bánnak úgy, ahogy ezeket a kis ellis islandi hajókon kezelték a kivándorlókat. Két-három rablóképű suhanc rúgta, öklözte, taszította az embereket, hogy minél többen szoruljanak bele egy gőzösbe. A kivándorlók, mint megriasztott állatok, szó nélkül tűrtek mindent. A hivatal magyarul tudó megbízottja pedig még biztatta embereit, hogy csak keményen, még keményebben. Látszott, hogy megérkeztünk a szabad Amerikába.
Igazán úgy szállítottak bennünket, mint az állatokat. Heringek módjára voltunk beszorítva a hajó alsó részébe, teljes sötétségben. Semmit se láttunk, csak azt éreztük, hogy haladunk, a zökkenésről pedig észrevettük, hogy valahova megérkeztünk. A kikötés után kinyíltak az ajtók és kiléptünk Ellis Islandra.
Meg kell adni, hogy itt már Amerika fényesen, imponálóan fogadta az újonnan érkezetteket. A kicsiny szigetet csaknem teljesen elfoglalta a hatalmas, márványból és vörös kőből épült bevándorlási hivatal. Középső tornyán ott lobogott az elmaradhatatlan csillagos-sávos amerikai zászló. Sötétkék egyenruhás, fehér gombos alkalmazottaknak valóságos sorfala között vonultunk be az épületbe. Látszólag semmit se csináltak, tényleg megfigyeltek bennünket.
Így jutottunk fel az emeletre. Bevezettek egy óriási terembe; akkora volt, hogy méreteihez foghatót talán nem is ismerek. Labirintszerűen vasrácsok futottak végig rajta. Ezek voltak a sokat emlegetett ketrecek. A rácsok kanyarodóinál különböző alkalmazottak, orvosok posztoltak. Egy-egy rácspár végén íróasztal, két hivatalnokkal. Ezek vették fel a jegyzőkönyveket. A szolgák minden tervszerűség nélkül tizenöt-húsz emberes csoportokat tereltek két-két korlát közé és megindították a menetet. Először mindenkit két orvos vizsgált meg, igaz, hogy nem valami szigorúan, azután következtek a váratlan kérdések. A fordulóknál a hivatalnokok egy-egy embert megállítottak és olyan hirtelen, hogy ne is legyen ideje gondolkodni, rászóltak:
– Maga hova megy munkába?
Ez a csapda a szerződéses munkásoknak szólt, akik lenyomják az amerikai munkabéreket. Aki kikottyantotta, hogy már megvan a munkahelye Amerikában, azt menthetetlenül visszaküldték.
Az előttem haladó ember kivette az útlevelét. A hivatalnok rászólt:
–  Tegye el azt a papírt... Arra már Amerikában nincs szüksége.
Én egy sovány, japánképű úrnak tetszettem meg. Megállított és rossz németséggel megszólított:
– Was sind du?
– Fényképész.
– Megvan a huszonöt dollárja?
Ennyit kellett akkoriban minden kivándorlónak felmutatni.
– Megvan.
– Beszél angolul?
– Igen.
– Hány évig volt Amerikában?
– Még nem voltam.
– Hol tanult angolul?
– Konstantinápolyban.
– Mehet.
Így jutottam a korlát végéhez, ahol majdnem ugyanezek a kérdések ismétlődtek, de némi variációval. Az egyik tisztviselő odaszólt a másikhoz:
–  Ezek is jókor jönnek Amerikába.
A megjegyzés érthető volt, mert a Knicker-boker-tröszt bukása után kitört válság akkor hágott a tetőpontjára. Én azonban, mikor a személyemről szóló jegyzőkönyvet kezdték felvenni, megkockáztattam, hogy talán mégis sikerül munkához jutnom. Erre jöttek a kérdések, hogy mikor jártam Amerikában és hol tanultam meg angolul. Megint a konstantinápolyi mesét ismételtem. Erre azonban váratlanul olyan dolog történt, mi sok tekintetben jellemző egész Amerikára. Mondhatnám, ekkor ismerkedtem meg Amerikával. A jegyzőkönyvet vezető tisztviselő megkérdezte:
– Ha maga járt Konstantinápolyban, akkor magának az angolon kívül   más nyelveket is kell beszélni...
– Igen.
– Beszél franciául?
– Igen.
– Hát még?
– Németül, olaszul, magyarul.
Némi lóditással hozzátoldottam még a görögöt is, ámbár az Iliász első néhány során kivül alig tudtam volna valamit görögül citálni.
A tisztviselő félreállított és egy másik mistert hívott az asztalhoz, akinek nevét sajnálatomra nem értettem meg.
–  Nézze mister..., itt van egy ember, akit használhatnánk. Beválna tolmácsnak. Mindjárt itt is maradhatna.
A másik helyeslőleg bólintott, mire az emberem megint hozzám fordult:
–  Van kedve itt maradni? Rögtön elfoglalhatja az állást.
Éreztem, hogy a helyzet magaslatára kell emelkednem, illetőleg amerikaiasan kell gondolkoznom. Megkérdeztem, hogy mit kapok.
–  Először heti tizenöt dollár, azután emelkedik, ahogy használhatjuk... Itt marad?
Bármilyen csábító volt az ajánlat, nem ezért jöttem Amerikába. Kitérő választ adtam.
– Még előbb szeretném megnézni  hogy találhatok-e munkát a szakmámban.
– Mikor ad választ?
– Három nap múlva.
– All  right... Ha visszajön, jelentkezzék Mr. Fishernél.
Tovább mentem és nem lettem az amerikai bevándorlási hivatal alkalmazottja. Útközben azonban gondolkoztam, hogy miként mernek itt embereket alkalmazni, akiknek se az iskolai, se pedig a himlőoltási bizonyítványát nem látták. Magyar ésszel ugyanis el sem lehet képzelni, hogy enélkül valakit egy állami hivatalban  alkalmazzanak. Igaz, hogy a további elbánás is egészen más. Amerikában, ha valaki nem felel meg, egyszerűen kidobják.
Az íróasztal mellől egy lefelé vezető lépcsőre, azután egy végtelennek látszó folyosóra kerültem, őszintén mondva, még egy vizsgálatot vártam. A rémhistóriák után az egész Ellis Island nagyon rövidnek és nagyon egyszerűnek tűnt fel. De a folyosó végén már látszott a felírás:
»Váróterem a newyorki hajóhoz.«
Bent egész sereg ember üldögélt vagy cókmókján, vagy a fal melletti padokon. Ezeket is már kibocsátották. A legtöbbjük német volt, akik a kora reggeli gőzösökkel jöttek. Közöttük alig néhányat fedeztem fel volt útitársaim közül. Én az elsők között voltam, akikkel végeztek. Mikor a váróterembe értem, délután két órára járt az idő és reggel óta nem jutottunk ételhez. A bárban valami süteményféléket és csakugyan kivándorlóknak való komisz whiskyt árultak. Akkor még nem volt Amerikában szesztilalom. Egyik-másik barátommal utolsót kocintottam.
Gaicza Péter, akivel pedig csak az utolsó napokban ismerkedtem meg, ideadta a címét és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el őt felkeresni, ha Newarkba kerülök. Az ígéretemmel máig is adós maradtam. Ideadta a címét Bódis János is:  »c/o. M. George Smitauer, Ganster Street, No 29., Etna, Pa.« És ahogy most húsz esztendő távlatából visszanézek, mondhatom, hogy őszinte, meleg érzéssel búcsúztam azoktól az emberektől, akikkel huszonhárom napig együtt éltem, egy kenyeret ettem és akik sorsuk osztályosának hittek engem is.
Csengettek. Megjött a newyorki helyi hajó. Még egy pillantást vetettem a hivatalos fekete táblára írt adatokra:

Majestic      500
Ultonia      1279
Potsdam     530

Ennyi kivándorló érkezett 1907. december 19-én délelőtt tizenkét óráig Newyorkba.
Tizenöt perc múlva a Battery Park végén kiszálltam. Másfél óra múlva Zerkowitz Emil lakásán megfürödtem és átöltöztem. Kivándorlói mivoltomra emlékeztető holmimat elajándékoztam és nem tartottam meg belőle egyebet, csak az F 33. számú igazolványt meg a noteszemet. A ruhámat a mindenes úgy vitte ki a fürdőszobából, hogy két ujjal megfogta és amennyire tudta, eltartotta magától. Valószínűleg nem nagyon bízott a tisztaságában.
Este a New Amsterdam színházban megnéztem a Víg özvegy paródiáját...

(Vége)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (15)

XV.
Amerika előtt

December derekán voltunk már, de hideget még mindig nem éreztünk. A Golf-áramot szeltük keresztül, amely felmelegíti az óceán levegőjét. Helyenkint a tenger egész felszínét elborította a sárgásbarna növények tömege. A népek ezt a növényzetet tengeri trágyának keresztelték és belőle arra következtettek, hogy már közel vagyunk Amerikához. Délben a parancsnoki hid alatt, az Óceán térképén kis zászlócskával jelezték ugyan a hajónak pontos helyét és ez a jelzés még ezer tengeri mérföld távolságot mutatott, ehhez azonban a fedélköz utasai nem értettek. Abban az egyben egyébként igazuk volt, hogy minden mérfölddel, amit megtettünk, közelebb jutottunk Amerikához.
Ezeken a napokon valahogyan megnehezedett a hajó hangulata. A vidámság, amit kezdetben tapasztalni lehetett, teljesen eltűnt. A hazainak és hazulról hozott dohánynak az utolsó emlékei is eltűntek és mindenki már csak a hajó éttermére és kantinjára volt utalva. Az idő nem volt épen rossz, a vihar, amely Gibraltár után néhány napig dobálta a hajót, megszűnt, de a minduntalan megeredt eső sürü, nagy cseppekben esett és lekergette az embereket a hálóhelyiségekbe. Esett egy-két óra hosszat, azután megint kiderült és hatalmas szivárvány-hidak ívelték át a tengert. Ilyenkor megint mindenki feljött a fedélzetre, de nem nagyon örült a rövid ideig tartó napfénynek, szivárványnak és ragyogásnak.
Ahogy közeledtünk Amerika felé, megint nagyon megszaporodtak az Amerikáról való beszélgetések, melyeket a megelőző viharos napok alatt nem nagyon lehetett hallani. Az amerikások megint kezdték kicserélni tapasztalataikat, akik pedig először tették meg az utat, hallgattak és érdeklődtek. Az érdeklődés azonban ezúttal nem annyira a távoli lehetőségekre, mint inkább a közvetlen előttünk álló dolgokra, az ellis islandi vizsgálatra, az eligazodásra és a partraszállás formalitásaira irányult. Azok, akiknek nem volt meg a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárjuk s csak abban bizakodtak, hogy amerikai hozzátartozóik Ellis Islandon kiváltják őket, aggódva mondogatták, hogy mi fog történni velük, ha rokonuk nem jön elébük, vagy nem deponálja a pénzt a bevándorlási hatóságnál.
Bux Jakab, akinek az út kezdetén szintén nem volt meg a pénze, e tekintetben már megnyugodott. Amint remélte, sikerült neki összeberetválni a partraszálláshoz szükséges összeget nemcsak maga, hanem állítólagos felesége részére is. Különösen jó napjai voltak neki a vasárnapok és hatványozott arányokban szaporodott meg a közönsége az utolsó napokban. Az emberek nem akartak borostás ábrázattal megérkezni Amerikába. Bux Jakab tudatában is volt monopolisztikus helyzetének. Eleinte még elfogadta a koronát és fillért, utóbb azonban már csak dollárban dolgozott. Neki minden oka megvolt, hogy meg legyen elégedve.
Ezeken a napokon erősen megindult a levélírás is. A járatosok elmondták, hogy Ellis Islandon van postahivatal és ha ott dobja be az ember a levelét, azt már a legközelebbi hajóval hozzák is vissza Európába. Mindenki értesíteni akarta hozzátartozóit, hogy szerencsésen átjutott a nagy vízen. A kantinos egész nap levelezőlapot és levélpapírt árult. A lajbizsebekből előkerültek a ceruzák és hordók, ládák hátán görcsös, íráshoz nem szokott ujjak, nagy ákom-bákom betűkkel számoltak be az utazás eseményeiről. Az írástudókat igénybevették a többiek és kérték, hogy szívességből írják meg az ő levelüket is. Huszonöt-harminc embernek én irtam meg a hazaszóló levelét. Ezen a réven is bepillantást nyertem nagyon sok ember viszonyaiba. Még szerelmes levelet is írtam egy lánynak. Igazán az elismerés legfelső foka lehetett, mikor megbízóm kijelentette, hogy még a könyvben sincsenek olyan szépen ríkató levelek, mint aminőt én irtam neki.
Ismerőseim körében a becsületem nagyon megnövekedett, mikor azt látták, hogy nemcsak magyarul tudok írni, hanem megírtam egy sváb parasztasszony német nyelvű levelét is, sőt még angol címet is tudtam írni egy Dakotába szóló levélre. Ezt annál inkább respektálták, mert saját bevallásom szerint még nem jártam Amerikában. Volt olyan falusi magyar, aki fizetni akart a levélírásért és mikor nem fogadtam el, egészen megbotránkozva mondta, hogy odahaza az ilyesmiért a pénzt még a jegyző is elfogadja.
Ahogy teltek a napok, az emberek egyre várták a jeleket, amelyek a szárazföld közeledésére utalnak. Egyik délelőtt egy nagy vitorlást láttunk, amelyik déli irányban keresztezte az utunkat. Amint megtudtam, egyike volt azoknak a nagy vitorlásoknak, amelyek a Horn-fok megkerülésével mennek Délamerika nyugati partjára és Chiléből salétrommal megrakodva térnek vissza. A vitorlás fuvar olcsó, ennél a rakománynál pedig az idő nem játszik szerepet. A vitorlás aránylag közel haladt el előttünk, úgy hogy a parancsnoki hídról zászlójeleket váltottak vele. Az emberek körében a vélemény az volt róla, hogy most már csakugyan közel kell lenni Amerikának, mert lepedős hajó nem mehet el messzire a parttól. Ettőlfogva a korlátnak támaszkodva mindenki azt leste, hogy mikor találkozunk új lepedős hajóval, A képzelődés erősen dolgozott és majd itt, majd ott harsant fel a kiáltás:
– Hajó! Hajó!
De hajóval egészen a legutolsó napig nem találkoztunk és a ködfoszlány, amit vitorlának néztek, mindig újabb csalódást okozva szertefoszlott a semmiségben.
Szinte el sem lehet képzelni, hogy ez a feszült várakozás és folytonos csalódás mennyire kifárasztotta a fedélköz utasait. A hajó már untatta őket, mind türelmetlenek voltak és türelmetlenségük szinte óráról-órára növekedett. Már szinte kizárólagosan egy képzet vett rajtuk erőt: Amerika.
Azután jöttek a szárazföld komolyabb jelei. Egyik reggel sirályok keringtek a hajó árboca körül és le-lecsaptak a hajó csavarja által felkavart fehéres vízsávba. Ugyanaznap délután hirtelen, mintha függönyt bocsájtottak volna le  a Golf-áramlás meleg levegője mögött, beállott a kemény, decemberi hideg. Le kellett menni a hálóhelyiségbe a meleg, téli gúnyáért. Az árbocmester elmondta a tolmácsnak, a tolmács elmondta az egyik embernek és attól elterjedt a hír, hogy már igazán csak két napunk van Amerikáig.
Aznap este volt még egy kisebb fajta szenzációnk, amelyet ma sem tudok megmagyarázni. Nyolc óra tájban, mikor a vacsoráról már kijöttünk és csak kevesen voltunk a fedélzeten, az Ultonia nagyot zökkent. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt a hajót valami megemelte és ismét visszaejtette volna. Néhányan elkezdtek kiabálni:
– Kőre ment a hajó!
A parancsnoki hídon volt is valami szaladgálás, azt hiszem, egy darabig álltunk is, de utána folytattuk utunkat. Hogy mi történt, senki sem mondta meg, az utasok legnagyobb része pedig, aki már lefeküdt, tudomást sem szerzett az eseményről.
A következő nap eseménytelenül telt el. Este az árbocmester meg a főpincér a fotográfia reményében, amit megígértem nekik, titokban meginvitáltak a matrózok helyiségébe egy kis mulatságra.
A matrózok hálóhelyisége a hajó legeslegvégén volt, az asszonyok osztályán tul, közvetlenül a hajócsavar fölött. A szűk helyiségben való tartózkodás, különösen mert a hideg miatt a fedélzetre nyiló csapóajtót sem lehetett kinyitni, kellemetesnek épen nem volt mondható. A csavar közelsége miatt minden állandóan rezgett és remegett. Összepréselődve ültük körül az asztalt, amelyre ágyak alól, ládákból, kofferekből és egyéb rejtekhelyekről egymásután kerültek elő a dugott szeszes üvegek. Sivár ivás kezdődött, kártyával tarkázva. Felerészben pókert, felerészben pedig olasz kártyával sette mezzot játszottak, amely a magyar huszonegyeshez hasonlít. Annak idején Rivában a kettes császárvadászoknál, ahol a legénységünk fele olasz volt, megtanultam ezt a nemes játékot és így nem volt akadálya, hogy én is résztvegyek benne. Az árbocmester minden osztás után töltött és koccintásra emelte a poharát. Csalni az ivásnál nem nagyon lehetett és a kutyául erős brandytől meg whiskytől a társaság nagyobbik része csakhamar elázott. A hangulat kezdett vadra fordulni és a játékosok kezdték egymást meg nem engedett manipulációkkal gyanúsítani. Egyik-másik a többieknek felfelé menő női rokonait emlegette, nem egészen hízelgő jelzők kíséretében. Szerettem volna szabadulni, de nem lehetett, mert nyerésben voltam és partnereim állandó revánsot követeltek, egyébként pedig jobbról és balról be voltam szorítva szívélyes házigazdáim közé.
Jóval éjfél után volt már, mikor kijutottam a szabad levegőre. A részletekre, hogy miként végződött a mulatság, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy kábult voltam, szörnyen fájt a fejem és mikor a sötét hajón végig botorkáltam hálótermem lejáratához, sokkal több csillagot láttam, mint amennyi az égen ragyogott. Másnap megolvastam a pénzemet. Tizenhét dollárt gomboltam le erről az internacionális társaságról, amellyel nem szeretnék valamelyik kikötőváros csapszékében találkozni. De az utam élményeihez ez is hozzátartozott. Nélküle nem tapasztaltam volna ki az Ultoniát minden vonatkozásban.
Eljött az utolsó nap. Kora reggel kezdődött a nagy munka a hajón. Kötélkötegeket, ládákat, csomagokat hordtak ki a fedélzetre, tisztogattak, dolgoztak mindenfelé. Az emberek mondogatták:
– Bontják már a hajót. Holnap Amerikában leszünk.
Két-három gőzössel is találkoztunk, majd egész sereg motoros halászhajó vett körül bennünket. Már igazán nem leheíett tagadni, hogy; közel vagyunk a szárazföldhöz. Nyolc óra tájban köd ereszkedett le és az Ultonia menését nagyon meglassitva, állandó tülkölés közben haladt előre. A tülkölésre néha válasz is jött; más hajók is voltak a közelünkben.
Délelőtt utolsó vizsgálatot tartottak a hajón, A hajóorvos mindenkit megvizitált, utána mindenkinek fel kellett mutatni a jegyét meg útlevelét. A vizsgálat után az egyik oláh előszedte a pikuláját és fújni kezdte. A társai a parancsnoki híd alatt pikulaszóra táncoltak. Egészen furcsa havasi hangulat volt: a zúzmaralepte angol hajón bundába öltözött, táncoló mócok. A többiek körülállták őket és kezükkel verték, lábukkal dobogták a taktust. Védekezés volt egyúttal a hideg ellen.
Ennek a napnak volt még egy szenzációja. Déltájban sürü, nagy pihékben esni kezdett a hó. A magyarok csodálkozva konstatálták, hogy a hó nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is esik. Még jobban meg volt lepődve egy máltai olasz, aki soha életében nem látott még havat. Valósággal megrémült a csoda láttára, mikor pedig látta, hogy a többiek örülnek a befehéredett hajónak, félve nyúlt hozzá a fedélzetet boritó hóhoz és elkapkodta a kezét a nedvesen hideg tapintásra.
A hóval csak Tóth László volt megelégedve: igaza lett neki, diadalmaskodott:
– Mondtam én, hogy bolondság volt a meleg. Decemberben tél van, meg kell gyünni a hónak meg a fagynak. 
Délután két órakor kinyitották a hajó pénztárát. Mindenféle nyelven kikiáltották, hogy lehet pénzt beváltani és táviratot feladni. Akinek van még magyar, görög, olasz, spanyol, vagy bárminő más pénze, becserélheti dollárra. Holnap reggeltől kezdve már a dollár a kizárólagos úr.
Ezen a délutánon már senki sem találta helyét a hajón. Mindenki csomagolt, rendezkedett, félbehagyta a csomagolást, felment a fedélzetre megnézni, hogy odafent mi újság, aztán megint lement, hogy néhány szót váltson ismerőseivel. A férfiak átmentek a női osztályba, hogy feleségükkel beszéljenek és segítsenek a nagy készülődésben. Soha akkora jövés-menés nem volt a hajón, mint az utolsó néhány óra alatt. Ebben a nagy járás-kelésben csak Bux Jakab nem vett részt. A nagy hálóteremben, a vízcsap mellett, reggeltől estig állandóan nyírt és beretvált. Még a tiszteletbeli Bux Jakabné is átjött a női osztályról és segített neki. Szappanozott és lemosta a kezelésen átesettek ábrázatát. Kivándorló ha. jón nem is rossz mesterség egyedüli borbélynak lenni.
Eltelt ez az utolsó nap is. Este utoljára feküdtem le megszokott hálóhelyemen, Bux Jakab és a kis kerek ablak között. Lefekvéskor úgy éreztem, hogy kitör rajtam huszonhárom napnak minden fáradtsága és kényelem hiánya. A levegő is mintha fojtóbb, fullasztóbb lett volna, mint bármikor azelőtt. De minden fáradtság mellett is késő éjszakáig nem jött a szememre álom. A fejemben rendezgettem a gondolataimat és szemlét tartottam az emberek tarka változatossága fölött, amely kivándorló utamnak kereteit megadta. Képek, elbeszélések, epizódok, nevek kavarogtak az agyamban, éreztem a földszeretetet, amely társaim legtöbbjét kihajszolta az idegen világba és átéreztem a reménykedésüket, amely gyárakon, kohókon, bányákon keresztül vissza-vezérli őket Magyarországba. Nem voltak az én körömből valók, híréből sem ismerték a kultúrának azt a mértékét, melyet a magamfajta ember az élet nélkülözhetetlen kellékének szokott tekinteni és mégis mondhatom, megszoktam, sőt talán meg is szerettem őket. Emberek voltak ők is, talán még azt is mondhatom, hogy egy-két kivételt leszámítva, megértőbben, egymás hibái, baja iránt elnézőbben viseltettek, mint viselkedett volna ugyanannyi úgynevezett intelligens ember hasonló szűk helyen összeszorítva, hasonló viszonyok közepette.
...Éjszaka óceáni utunk véget ért. Amerikai, tengeri területre érkeztünk.

(Vége következik)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (14)

XIV.
Éjszaka

A Titanic végzete: a jéghegy

Sajátságos hangulata van az éjszakának.
Mikor az est fekete fátyol módjára leereszkedik s a homályban elmosódnak a dolgok körvonalai és beleolvadnak a sötétségbe, mintha megváltoznék a lényegük is. Megszűnik a nappal biztossága, imbolyognak az árnyak, szállnak a vágyak, sejtések, misztikus hangulatok ébrednek és úrrá válnak a lelkeken. Az emberek csak külsőleg ugyanazok, de énjük megváltozik, szinte beleolvad a sötétség lelkébe.
Az eddigiekben sokat elmondtam az Ultonia nappali életéről. Megkísérlettem, hogy képet adjak egy kivándorló hajóról, amely közel ezerháromszáz embert vitt ki magával Amerikába. Kerestem közöttük a típusokat, akiket általánosítani lehet és az egyéniségeket, akik kiemelkednek társaik tömegéből. Megpróbáltam, hogy összefoglaló keretet adjak a kivándorló Magyarországnak.
Mindez a nappali életre vonatkozott. Egészen más volt az éjszaka. Az éjszaka visszaemlékezéseimben sokkal szűkebb területre, sokkal kevesebb emberre, majdnem kizárólag a saját hálótermemre szorítkozik. A hajó többi részéről éjjel nem volt áttekintésem. Lefekvés előtt majdnem naponta elég sokáig fent voltam ugyan a fedélzeten, de ezt az időt a nappalhoz számítom. A fedélzeten égtek a villanylámpák, láttuk egymás arcát, ugyanúgy beszélgettünk, dohányoztunk, mint napközben. Éjszakának azt az időt tekintem, mikor a hálóhelyiségekben lecsavarták a villanylámpák legnagyobb részét, megszűnt az élet nyüzsgő elevensége és az álom fátyola kezdett ráborulni az emberek szemére.
Egészen különös, idegenszerű volt a hajó éjszakája. A nappali alakok, az amerikások, akiknek történeteit feljegyeztem, az új kivándorlók, akik az otthoni életük körülményeit mesélték el nekem, a kalandorok, akiket nyughatatlan vérük hajtott az idegen világba és mindazok, akikekkel összeismerkedtem és összebarátkoztam, mintha egy csapásra eltűntek volna. Helyettük másokat ismertem meg, akiknek arcát nem láttam, akiknek egyéni történetét nem tudom s akiknek csak a hangjára emlékezem és a teremnek arra a helyére, ahonnét a hang jött. Ezek nem a nappalnak, a világos meglátásnak, az egymás közötti érintkezésnek, hanem az éjszakának, a misztikumnak, a fantáziának voltak az emberei. Bizonyára vannak ilyenek miniden társadalmi rétegben, minden foglalkozási ágban is, csak rendes körülmények között nem nyilik alkalmunk őket megismerni.
Emlékezéseimben – a sötétbe borult tengeren változatlan egykedvűséggel haladó hajó zakatolása összevegyül a mesemondók hangjával, Hárman vagy négyen voltak ilyenek a mi hálótermünkben, akik a korán leszálló decemberi éjszakában felváltva tartották szóval hallgatóságukat. Bizonyára ők voltak odahaza a falu mesemondói is, akik téli estéken, darvadozás közben hallott vagy kigondolt történeteiket mesélték a sötétben gubbasztó hallgatóiknak. Határozott tehetségek voltak, akik formálták meséik anyagát, a kifejezésnek meglepő készségével rendelkeztek és le tudták kötni hallgatóik érdeklődését. Sokszor meg tudtam állapítani meséik eredetét; kicsillant belőlük a jó öreg Ezópus, akiről nem tudom, hogy milyen úton jutott el hozzájuk, néha megjelentették a ponyvának ismert hőseit, Ubrik Borbálától Rózsa Sándorig és szerepeltek náluk gyermekkorunk tündér- és sárkánymeséinek alakjai is, teljesen népies átformálásban. Hihetetlenül feszült figyelemmel hallgatták őket, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Szinte megkönnyebbülés vett erőt az egész hálótermen, mikor a parasztlegényből lett vitéz legyőzte a hétfejű sárkányt, vagy a szegénylegényből lett rablóvezér, aki csak a gazdagokat bántotta, kiszabadult a csendőrök üldözéséből.
Legtöbbször azonban csak a kezdet volt ilyen mondvacsinált mese. Amint a mese befejeződött, valamelyes gondolattársulás révén nyomban belekapcsolódott egy másik történet, amely majdnem mindig így kezdődött: – Nálunk is volt egy ember...
Ezek a maguk megfigyelte és maguk csinálta történetek voltak a legérdekesebbek. Majdnem mindegyiknek a szereplője a falunak egy olyan alakja volt, aki valamely különleges szokásában, tulajdonságában, vagy furcsaságában, elütött a többiektől. A különlegesnek összeütközése a rendessel, a kivételesé a mindennapival, olyan gazdag mesetéma, amely bőségesen ad anyagot a mesemondók számára akár a fonóban, akár pedig az Ultonia hálótermében.
A másik gazdag tárgyköre volt ezeknek az éjszakai mesemondásoknak a katonaság. Nem szabad elfelejteni, hogy túlnyomóan javakorukban levő férfi-emberek között voltam, akik majdnem mind ették a császár kenyerét s akiknek a kaszárnyában és egyenruhában töltött három esztendő mély nyomot hagyott az emlékezetében. Nem volt este, hogy a katonaságról ne meséltek volna. És le kell szögezni azt is, hogy a katonaságra való visszaemlékezések hangja mindig derűs volt. Ezek az emberek nem voltak militaristák, vagy antimilitaristák, ők nem az elméletek, hanem fiatal esztendőik szemüvegén keresztül látták a katonaságot, a kapitányt és számvevő őrmestert, a gomb-pucolást és kirukkolást, a regemencfánit és nagy parádét.
Volt a hálóterem mesemondói között néhány humorizálásra hajló természet. Ezek mesélték el, hogy a kaszárnyában vizet öntöttek valakinek a csajkájába, a csajkát elhelyezték az ágy fölötti polcon s a fülére kirojtozott végű spárgát kötöttek, hogy az pontosan az alvónak az orrára lógjon le. A történetet szóról-szóra legalább négy-ötször hallottam, de a hálóterem közönsége mindig feszült érdeklődéssel leste, hogy az orrcsiklandozásra az alvó mikor kezd el kapkodni a kezével és mikor zúdítja a maga nyakába a vizet. A másik szokványos katona-történet volt, hogy az alvó bakának selyempapírt húztak a lábujjai közé és meggyújtották. Mindenki tudta, hogy a történetnek az a vége, hogy az alvó először csak rugdossa a levegőt a lábával és akkor ébred fel, amikor a selyempapir már az ujjait égeti, de lélekzetfojtva várták a pillanatot, hogy mikor lesz joguk nevetni a komikus jeleneten.
A közönségem becsületére kell elmondanom, hogy trágárságot az egész hosszú úton, de különösen az éjszakai mesemondások idején sohasem hallottam. A kifejezések között voltak ugyan bőségesen olyanok, melyeket a kifinomodott társadalmi formák nem bírnának el, de ezekből hiányzott a tudatosság és szinte természetes virágai voltak a mesemondók nyelvkincsének. Sikamlósságot, vagy kimondott erotikát ellenben sohasem tapasztaltam. Ami ebbe a fogalomkörbe vágott, inkább egyszerű dévajkodás volt és a mese érdekesebbé tételét szolgálta, így nagy tetszéssel találkozott a kis kakas meséje, akinek a török császár elvette a gyémántkrajcárját. Bosszúból a kis kakas belebujt a császár bő bugyogójába és megcsípte a török császár farát. Ha jól emlékszem, ezzel a mesével is találkoztam előzőleg valamelyik népmese-gyűjteményben.
Az esti mesélések tekintetében a hálóteremben valóságos szokásjog fejlődött ki. Ha valaki belekezdett egy történetbe, vagyis magyarán mondva letette a garast, azt soha meg nem zavarták és félbe nem szakították. Ezt a jogot még az idegen nemzetiségűek is respektálták. A mi hálótermünk közönsége túlnyomóan magyar volt és a mesélés is mindig magyarul történt. Ha a mesélés megkezdődött, a kevés számú idegen elhallgatott, vagy legfeljebb suttogva beszélgetett a szomszédjával, de a mesemondót nem zavarta. Az unalmas mesélőnek csak egy büntetése volt: elaludtak a hallgatói. Viszont, akinek a meséjét megszerették, azt ketten-hárman is felszólították, hogy mondja már no azt a mesét, amelyikben király lett a szegény ember legkisebbik fiából.
Az éjszakába belenyúló esti meséléseknek ebben a hangulatában megváltoztak az Amerikáról való beszélgetések is. Mert Amerikáról néha éjszaka is beszélgettek. Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat, de ha jól figyeltem meg, éjszaka elmosódtak a munkahelyek, gyárak, bányák körvonalai és megszaporodott a fantasztikus elem. Ilyenkor hallottam a rendestől eltérő, némileg kalandos történeteket is, amelyeket nappal elhallgattak. Egyik éjszaka mesélte el például egy amerikás, akit azután sem ismertem meg, új-mexikói kalandjait.
A hang gazdája, – mert csak a hangot hallottam, – először Newyorkban és Harrisonban dolgozott villamossági gyárakban. Onnét elkerült Chicagóba, a General Electric Co. telepére. Ott is dolgozott két esztendeig. Két esztendei munka után egy sztrájk alkalmával elbocsájtották és hosszú ideig   se a villamossági iparban, se pedig saját mesterségében, a lakatosságban nem tudott munkát kapni. Volt egy kis megtakaritott pénze, azt fogyasztotta, amig viceházmesternek nem került egy nagy irodaházba napi hetven cent keresettel. Ott került össze egy földügynökkel, aki rávette, hogy vegyen földet Új-Mexikóban, a Pecos River mentén, Roswell közelében. Az ügynök azzal bolondította el, hogy ott már hetven magyar család van megtelepedve, akik kész örömmel fogadnának egy olyan mesterembert, aki gépeiket és szerszámjaikat tudná javítani s ennek ellenében közösen megművelnék a földjét Az emberem örömmel fogadta az ajánlatot, minden megtakaritott pénzét beleölte az új-mexikói százhatvan holdas birtokba és elutazott. A földet odalent meg is kapta, de telepeseknek nem volt se híre, se hamva. Három becsapott társával együtt első kolonizátorok lettek volna azon a vidéken, ahol harminc esztendő előtt még az apacs és navajo indiánusok kóboroltak. A birtok nagy darab füves rónaság volt, négy sarkán kicövekelve, ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől. A százhatvan holdat ott kellett hagyni gazdátlanul. Az emberem az el pasoi vasúttársasághoz szegődött el pályamunkásnak, hogy legalább annyit keressen, hogy vissza tudjon jutni Chicagóba. Szidta is a földügynököket és ajánlotta, hogy senki velük szóba ne álljon.
Sajátsága volt az éjszakai mesemondásnak, hogy az úttal kapcsolatosan is merültek fel olyan témák, amelyeket napközben sohasem hallottam emlegetni. Egyik este például valaki a tengeri szörnyetegeket kezdte emlegetni. A félhomály szárnyra eresztette a fantáziát és az ágyakon heverő emberek mind nagyobbakat mondogatva rémítgették egymást. Az egyik ember azt mondta, hogy vannak akkora halak, hogy a farkuk csapásával be tudják zúzni a hajó oldalát, a másik már akkora vizikígyóról hallott, hogy rácsavarodik a hajó testére és összeroppantja az egész alkotmányt, a harmadik a fúrós halakat emlegette, amelyek kifúrják a hajó fenekét, hogy elsülyedjen. Valamelyik amerikás viszont a jéghegyeket emlegette, amelyek úszkálnak a tengeren és éjszaka, mikor nem lehet látni őket, beleütköznek a hajóba. Ez pedig igaz is, nem úgy, mint az óriás tengeri kigyó, mert a jéghegyek képe ki is volt nyomtatva az amerikai újságokban, Az impresszióm az volt, hogy ilyen beszélgetések után félelem üli meg útitársaim lelkét. Egy ízben, mikor a jéghegyekről volt szó, valaki megkérdezte:
– Mi lenne velünk, ha a jéghegy most behasítaná a hajó oldalát?
– Azt ugyan ne kérdezze kend, mert ha igaz volna, már nem telne rá idő, hogy feleljek a kérdésére.
– Mi lenne? – szólt közbe a harmadik ember. – Hát elpusztulnánk, akár a patkányok.
Általában éjszaka, mikor társaim nem egymással állottak szemben, hanem beszéd közben a sötétségbe bámultak bele, szinte hangosan gondolkodva elmondtak sok mindent, amit napközben nem lehetett tőlük hallani. Napközben esetleg keménynek mutatkoztak, szégyelték talán az ellágyulást, de éjszaka félhangon, amit azonban majd az egész teremben lehetett hallani, elmondották, hogy bizony sajnálták otthagyni a feleségüket, anyjukat, vagy gyereküket. Ilyenkor hallottam históriákat, melyek úgy kezdődtek:
– A mi falunkban is volt egy ember, aki kiment, de nem gyütt többet haza...
Az ilyen történetek ránehezedtek mindenkinek a lelkére. Senki se tudhatta, hogy őt is nem éri-e majd ugyanaz a sors. A nehéz hangulatban egyesek emlegetni kezdték a halottat, akit mi temettünk az óceán vizébe és akiről napközben soha szó nem esett. Megindult a találgatás, hogy mi lett azóta vele a víz fenekén és mikor fogja a felesége megtudni,  hogy meghalt. Ilyenkor csend lett egy darabig, azután valaki nagy sóhajtással megtörte a hallgatást:
– Hiába, akármilyen sokat is keres valaki Amerikában, mindig csak huzza haza valami...
– Hiszen jó volna odakint minden,n ha mindig tudná az ember, hogy mi van odahaza...
Az ilyen megjegyzéseket gyakran filozofálás követte és a bölcsek megállapították, hogy a kívánság lehetetlen, mert Amerikában akkor alszanak az emberek, mikor odahaza ébren vannak és megfordítva.
Azután megint csend lett és a csendet egy imádkozó embernek monoton hangja törte meg. Így ment ez estéről-estére, míg csak mindenkit el nem nyomott az álom. Aludt az egész hajó, csak néha hallatszott a szolgálattevő tisztek és matrózok lépteinek kopogása felettünk a fedélzeten. Kívül a hullámok verődtek a hajó oldalához, a kis ökörszem-ablakon pedig beragyogtak a csillagok. Alattunk volt a mélységes tenger, felettünk pedig a mérhetetlen magasságú és mélységű éjszaka...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (13)

XIII.
Események és elmélkedések

Kárpáti Péter színpadra alkalmazta
Tonelli kivándorló történeteit

Az Ultonia nem tartozott a gyorsjárású hajók közé és nem is a legrövidebb útirányon ment Amerikába. Végigment az Adrián, átment a messinai szoroson, kikötött Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban, azután lekerült a Kanári-szigeteknek, Teneriffán teleszedte magát paradicsommal meg naranccsal és onnét vágott neki Newyorknak. Állítólag az egyik gépének is valami baja esett, amit azonban a fedélköz publikuma soha sem tudott meg hitelesen és a menetrendszerűen ígért tizenhat nap helyett huszonhárom nap alatt érkezett meg Amerikába. Nekem cseppet se volt ellenemre az útnak ez a meghosszabbodása, mert elértem a célomat, bőségesen beszélgethettem a kivándorló magyarokkal. De az emberek a hosszú úton elunták magukat. Eleinte még csak volt némi szórakozás. Itt is, ott is találkoztunk hajókkal s a partok és kikötők is nyújtottak némi látványosságot. Kiszállni ugyan sehol se volt szabad, de minden megállásnál feljött a posta a hajóra és lehetett levelezőlapokat küldeni haza. A kikötőkben új utasokat is szedtünk a hajóra. Nápolyban és Palermóban olaszokat és különböző keletieket, Gibraltárban spanyolokat és mindez bőséges alkalmat nyújtott a megbeszélésekre. De mikor a Kanári szigetek legmagasabb csúcsa, a Pico de Teyde is eltűnt előlünk, napokig nem láttunk egyebet, mint eget meg vizet. Már pedig, ha az embernek nincsen semmi dolga, felébrednek benne a filozofikus hajlandóságok és bölcselkedik. Így történt ez a kivándorlók hajóján is.
A hajón minden esemény. Esemény, ha másik hajót látunk, esemény, ha sirályok keringenek az árboc körül, esemény, ha a delfinek ugrálnak és esemény, ha búgni kezd a hajó kürtje. Mindig vannak, akik megkérdezik, hogy miért történik így és mindig akadnak, akik magyarázattal szolgálnak, vagy legalábbis leadják véleményüket.
Mikor még az Adrián haladtunk el Pelagosa mellett, valaki megkérdezte:
– Micsoda sziget az? 
Valaki évődve felelte:
– Mit kérdezi kend, hászen tudhatja, hogy nem Mármarossziget.
Erre megindult a hosszú tárgyalás, hogy laknak-e azon a szigeten, vagy nem. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy nem, mert mit is keresne az ember azon a hegyen a tenger közepén. Mások ellenben már némi szociológiai jártasságot árultak el és azt mondták, hogy olyan kevés a föld és olyan sok az ember, hogy már a legkisebb szigetre is jutott belőle egynéhány. A közérdeklődés tárgya volt az is, hogy miféle emberek laknak a partokon, melyeknek kékes körvonalai fel-feltünedeznek. A vélemémények Olaszország meg Muszkaország között oszlottak meg. Csodálatos, hogy ezeknek az embereknek, akik betéve tudták Amerika egész csomó gyárvárosának nevét, mennyire nem volt fogalmuk az Adria partjairól. Nem ismerve a távolságot, csodálkoztak, hogy se fát, se falut, se várost nem látnak.
–  Mennyi város lenne itt a tenger partján, –  mondogatták,  –  ha mind idejönne a sok nép, aki kiment Magyarországból.
–  Dehogy is lenne. Lenne itt máskülönben is, ha lehetne. De biztosan nem terem itt semmi, azért nincs. Még fát sem lehet látni. Kő az a part egészen.
Ebbe a magyarázatba mindenki belenyugodott és nem törődtek tovább Olaszországgal.
Manapság, a háború után, amely a népvándorlás óta legnagyobb felkavarója volt népeknek és embereknek, mindenki tisztában van Olasz-   meg Muszkaországgal. A háború előtt azonban az egyszerű ember számára ezek éppen olyan fogalmak voltak, mint az Óperencia, vagy a mesebeli király kacsalábon forgó vára.
Az Adrián, meg a Földközi-tengeren akárhányszor delfin-rajok pattogtak ki a vízből. Valahányszor egy delfin felvetődött, valaki elkiáltotta magát:
– Hal! hal!
Ilyenkor mindenki a hajónak arra az oldalára rohant ahonnét a kiáltás jött. Nézték a delfinek játékát, amint kísérték egy darabig a hajót, azután eltűntek. A szárazföldi magyar tengeri malacnak hívta őket. Amig látták a halakat, csend volt, azután megindult az eszmecsere.
–  Mit gondol kend, milyen messze lehettek a hajótól?
A másik másra kíváncsiskodott: – Mit eszik a hal ilyen messze a parttól? 
Egy abaúji ember leadta a szentenciát:
– A tengerben úgy él a hal, mint az erdőben az őz, csapatostul.
Ismét más esemény. Látszottak az afrikai partok, igaz, hogy csak nagyon kis emelkedések formájában a láthatár szélén. Megindult a találgatás, hogy mi lehet az, ami látszik és milyen messze lehet a hajótól. Ez volt mindig a legfontosabb kérdés. Valaki úgy vélekedett, hogy amit látnak, nagy szénakazlak a tenger partján és nem is lehet nagyon messzire. További kérdés volt, hogy kilátszanék-e a hajó a tengerből, ha itt elsülyedne. Ebben a fontos kérdésben a hajón utazó nemzet nem jutott megegyezésre.
Ez az esemény is elmúlt és megint csend volt, amíg valaki el nem kiáltotta magát:
– Hajó! Hajó!
Hajó köztudomás szerint kétféle jár a tengeren. Az egyik gőzhajó, a másik a lepedős vagy ponyvás hajó. Utóbbiról a szárazföldi magyarok nem voltak valami nagy véleménnyel. Azt tartották róla, hogy csak bolond ember merészkedik el lepedős hajón ilyen messzire a partoktól, mert ha megáll a szél, nem tud kimozdulni a helyéből. Annál nagyobb volt az érdeklődés, valahányszor gőzhajó tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor mindig megindult a találgatás, hogy miféle hajó lehet, honnan jön és merre megy. Az ilyenekben rendesen az Amerikát már megjárt emberek meg a matrózok szolgáltak felvilágosítással. A gőzhajó még a cigányok érdeklődését is felkeltette és ők is odaálltak a nézelődők csoportjába. Minden egyes alkalommal megkérdezték:
– Micsoda hajó az, kérem?
–  Biztosan ellenséges hajó, te cigány, – felelte az egyik amerikás magyar. – Mindjárt az oldalunkba ereszt egy golyót. A matróz mondta. Azért nézi a kapitány is olyan nagyon. Látod, hogy a kezibe van a távcső.
–  Jaj kérem, ne tessen ilyen mondani, mert ha az Istenke azt akarja, igazán ellenséges hajó, oszt nekünk talál még gyünni.
Ez az évődés minden egyes alkalommal megismétlődött és az egész fedélköz mulatott a cigányok gyávaságán.
Máskor azon mulattak az amerikások, hogy a két cigány összeveszett azon, hogy hány tengeri mérföld még Amerika és hány nap alatt érünk oda.
–  Te bibás,  – mondta a Pista cigány,  – mit beszélsz ilyen marhaságokat. Ezerötszázegy mérföld, ha mondom neked.
–  Bibás vagy te. Ezeregyszázegy mérföld, ha akarod tudni.  Hét nap múlva leszünk Nevjorkban, majd meglátod, te bibás.
Bódis János közbeszólt:
–  Mondjátok meg bibások, hogy mennyi egy tengeri mérföld?
–  Azt ő se tudja,   –  fortyant  fel a Jenő cigány. – Mégis aszongya, hogy hét nap múlva leszünk Nevjorkban.
Sok fejtörésre és elmélkedésre adott okot az óra kérdése is. Ahogy haladtunk nyugat felé, a hazai időszámítás mind kevésbbé vágott a csillagászati idővel. Délben a hajó mindig kétszer tülkölte a tizenkettőt, először jelezte az előtte való napi időt, azután új tülköléssel figyelmeztette az utasokat, hogy megint vissza kell igazítani az órát. Voltak, akik sehogy sem tudták ezt a kettős időszámítást megérteni és nem hittek az amerikásoknak, akik azt mondták, hogy teljes hat óra lesz a különbség, mire megérkeznek Amerikába. Egyre várták, hogy másnap majd csak visszaigazodik az idő. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a nagy víztől van az idő változása. Voltak, akik ki akarták próbálni, hogy mennyit mutat az órájuk, rnire megérkeznek Newyorkba. Bacsó András, aki pedig már nem először utazott a tengeren, makacs megátalkodottsággal magyarázta:
– Nem igazítom meg az órámat. Az apámtól kaptam és még sohase sietett egy percet se. Majd meglássátok, ha sokáig megyünk, megint pászolni fog az idővel.
Ebben egyébként igaza is lehetett Bacsó Andrásnak.
Máskor a vízről folyt az elmélkedés. Mekkora a legnagyobb hullám és mi csinálja a hullámokat meg a szelet. Különös fejtörésre adott okot, ha hullám volt olyankor is, mikor a szelet nem lehetett érezni. Ilyenkor azt mondták, hogy alulról kavarodott föl a víz. A hullám a víznek az ereje. Mikor csak apró hullámocskák fodrozzák a víz felszínét, az a vélekedés, hogy nem lehet mély a tenger, mert nincs a víznek ereje. Ilyen tengerészeti szakkérdésekben nagy becsületük volt azoknak, akik megbízható forrásokra tudtak hivatkozni. Ilyen források között szerepeltek a mosogató legények, a hajószakácsok és pincérek. Az egyik sopronmegyei ember, aki németül is tudott, folytonosan azt a pincért citálta, aki Keletafrikában is járt és a többi tengereket is ismerte. Az ő véleményével szemben nem volt apelláta.
A másik probléma volt az apály meg a dagály, amelyet az emberek már Fiuméban, Palermóban meg Gibraltárban a kikötő mólóin tapasztalhattak. Mi okozhatja a víz emelkedését, meg sülyedését? Egy öreg csanádmegyei paraszt a kezével utánozta a víz mozgását és úgy magyarázta:
–  Lássák, a víz így mozog. Mikor Fiuméban fölmegy, akkor Amerikában lent van, mikor Amerikában fölmegy, Fiuméban kisebb lesz.
Valaki hozzáfűzte a magyarázathoz:
–  Biztosan attól van, hogy a föld gömbölyű. Ha megfordul, a víz egyik oldalról átfolyik a másikra.
Ez a fejtegetés csak részben talált helyeslésre. Különféle ellenvetések szegeződtek vele szembe. Voltak, akik azt mondták, hogy akkor az  egész víznek  át  kellene  folyni és elöntené a földeket és voltak, akik nem hitték, hogy a víz egy huszonnégy óra alatt kétszer be tudná futni azt a nagy utat Európától Amerikáig meg vissza. Volt olyan ember is, aki azért nem hitte, hogy a víz a földnek hol az egyik, hol a másik oldalára folyik, mert akkor magával sodorná a lepedős hajókat.
Annyi ember mellett, mint ahányan az Ultonián utaztak, nem lehet csodálni, ha majdnem napról napra fordultak elő apróbb balesetek, megbetegedések és hol egyiket, hol pedig másikat be kellett szállítani a hajó kórházába. Ilyenkor a szomszédok a matrózoknál, ápolónőknél érdeklődtek az üresen maradt ágy gazdája után. Az érdeklődés azonban sohasem tartott sokáig; huszonnégy óra multával már senki sem beszélt róla. Legfeljebb mikor visszakerült, kérdezősködtek, hogy mi baja volt, hogy bánt vele a doktor és milyen volt az ellátás a kórházban. Az általános vélemény az volt, hogy a kórház nagyon rossz találmány és nem való meglett embernek. Csupa híg löttyöt adnak, mint a pendeles gyereknek.
A kórházból visszakerült egyik ember például nagy méltatlankodással magyarázta:
– Mondtam a magyar doktornak, hogy sohase fogok erőre kapni, ha nem adnak valami jobbfajta betegkosztot. Kértem egy kis szalonnát, vagy kolbászt, de úgy tett, mintha süket volna. Egy szemet se hallgatott rám.
Különös szórakozás volt, hogy mikor semmi dolguk se volt az embereknek, akkor – ugattak. Megugatták a bosnyákokat. A hajón ugyanis hetven-nyolcvan bosnyák is utazott velünk, felerészben tizenhat-tizennyolc esztendős gyerekek. Külön voltak elkvártélyozva a legalsó hálóhelyiségben, egészen a vízvonal alatt és senki sem érintkezett velük, részint mert nem értették a nyelvüket, részint mert féltek a tetvektől. Népszerűtlenek is voltak, mert az amerikások azt mesélték, hogy minden munkát elvállalnak és ők rontják Amerikában a munkabéreket. Egyszer, mikor csapatostul vonultak fel a fedélzetre, valaki tréfából ugatni kezdett. A többiek elkapták a durva ötletet és ugattak, csaholtak, vonyítottak, ki vékonyan, ki vastagon. Ugatott az egész hajó. Ettől fogva mindennap kétszer-háromszor megugatták a bosnyákokat, akik bambán néztek maguk elé és nem tudták mire vélni a furcsa koncerteket.
Este hét órakor volt a vacsora. Utána a legtöbben rögtön le is feküdtek, de akadtak egyesek, akik a kantinban megittak egy üveg állott, áporodott sört, vagy kiültek a korlát mellé és nézték a csillagokat. Egyik csendes este négyen-öten sokáig beszélgettek. Ekkor jegyeztem fel noteszembe a különös magyarázatot:
– Most már mélyebben megy a hajó, mert a sok nép lement a fenekibe,  oszt attól odalent nehezebb lett.
A megnehezedett hajó pedig éjjel is szakadatlanul hasította a vizet és haladt a vágyak, reménykedések célpontja, Amerika felé.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda