PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (12)

69. nap – november 8.

Ma nehéz napom van, kifejezetten fáradtnak érzem magam, nem is annyira fizikailag, hiszen 14 óráig már 26 kilométernél többet tettem meg, ami nem rossz teljesítmény, hanem pszichésen.  Az Ilica nevű városka felé tartok, ahonnan már csak egy ugrás Erzurum, tulajdonképpen ez tartja bennem a lelket. Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, verőfényes nap, még nehezebb lett volna minden, nem csodálom, hogy a napos, meleg országok lakói általában boldogabbak, mint az északiak. 
Néhány nappal korábban szinte elvesztettem a telefonomat. Egy kisvárosban, egy gázpalackokat forgalmazó cég eléggé hevenyészett irodájában érdeklődtem, tudnak-e valami olcsó szállodáról, s rövid időre rá a két munkatárs egyike már fuvarozott is teherautóval a szállásomra. Mikor célhoz értünk, eszméltem csak rá, hogy a telefonom nincs a zsebemben, az irodában felejtettem. A visszaúton a sofőr, egy fiatal török, szinte végig átszellemülten énekelt egy dalt, melynek szövegében refrénszerűen ismétlődött az Allah Akbár. Az „isten nagy”- jelentésű arab kifejezés néhány éve a médiában is viszonylag gyakran hallható, mivel az öngyilkos merénylők gyakran ezt a kiáltást hallatva támadnak. A veszélyérzet egy pillanatig átfutott az agyamon, de gyorsan el is ült, ezért aztán, meg talán mivel nagyon ritkán nézek bugyuta hollywoody-i akciófilmeket, nem ugrottam ki a mozgó autóból. Arra gondoltam, sosem ártunk szándékosan olyan embernek, akin nem sokkal azelőtt segítettünk, lévén ő nemeslelkűségünk szemtanúja és élő bizonyítéka. Márpedig ki ne akarna jó ember lenni? Igazam lett, nem csupán túléltem az utazást, de a telefonomat is visszakaptam. Az Allah Akbározó török barátságosan köszönt el, a hangja pedig, túlzás nélkül, gyönyörű volt.  
Szintén a napokban történt, hogy miközben gyalogoltam, nem messze tőlem megállt egy személyautó, kiszállt belőle egy idősödő férfi és egy öl almát ajándékozott a másik menetirányban igazoltató két közúti rendőrnek. Bár nem hallottam, mit beszélnek, az volt a benyomásom, nem ismerték egymást korábbról. Utána az én kezembe is nyomott három almát, ropogósak voltak, savanyúak, pont olyanok, amilyeneket szeretek. Kizártnak tartom, hogy odahaza egy ismeretlen autós gyümölcsöt adjon rendőrnek, hacsak nem megvesztegetés szándékával, bár arra megfelelőbb a készpénz. A törököknél az egyenruhások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint nálunk, lehet, meg is érdemlik. 
Egy falucskában az egykori brassói traktorgyárban készült munkagépre figyeltem fel. Egy ház előtt volt leparkolva, úgy tűnt, használatban van. Eltelhetett már vagy harminc év, mióta kikerült a szerelőcsarnokból, strapabíró jármű lehet. A traktor még dolgozik, miközben az üzemnek már hírmondója sincs, lakópark vagy bevásárlóközpont épült a helyén, ha jól tudom. Nem sírom vissza a régi rendszert, az egykori kommunista gazdaságról sincs jó véleményem, de pár gyárat, köztük a brassóit, lehet, hogy hiba volt felszámolni.” 

72. nap – november 11.

Karavánszeráj hangulat az erzurumi lokálban

Ma egy kis időutazást tettem, köszönhetően az Erzurumban működő iráni konzulátusnak. Iráni vízumot online is lehet igényelni, nekem azonban nem sikerült, ezért voltam kénytelen a diplomáciai kirendeltséghez fordulni. Vagy háromnegyed órás üldögélést követően, mely idő alatt nem úgy tűnt, mintha az ügyfélszolgálati munkatársak keze alatt égne a munka, egy megnyerő külsejű úriember végre hajlandó volt velem szóba állni, s kezembe nyomva egy névjegyet, rövid úton el is irányított valakihez, mondván, ő majd a segítségemre lesz. Utóbb rájöttem, az úgynevezett segítőm online vízumot fog nekem beszerezni, természetesen felárral, aminek egy része, gondolom, a konzulátusi munkatárs zsebébe vándorol majd.Internetes források szerint a vízum hivatalos ára 70 euró, az én emberem azonban először 120, majd 90, később 100, illetve 110 dollárt válaszolt azt firtató kérdéseimre, mennyit kell fizetnem a belépési engedélyért, az ő szolgálatait is beleértve. A 90-es évek romániai gyakorlatát juttatta eszembe az eljárás, persze, akkoriban a keresett, amerikai, német vízumok beszerzése fejében nem 40-50 dollár aprópénzt, hanem állítólag kemény ezreseket kértek el a követségek román alkalmazottai.Egy török idegenforgalmi portálon azt olvastam, hogy épített örökségét tekintve Erzurum Rómával és Barcelonával áll egy szinten. Az Örök Várossal való összehasonlítás kínosan túlzó, azonban tény, hogy Erzurumban kellemesen el lehet tölteni két napot, gyönyörű épületei vannak a szeldzsuk korból, a legrégebbi a XII-ik században épült. A vendéglátóipar tekintetében szintén nem kell szégyenkeznie a városnak.
Jó pár kávéházban, bisztróban, étteremben jártam már életemben, de a leghangulatosabbnak ezidáig a Tahiri Erzurum Evleri nevűt találtam. Egy hatalmas, régi lakóházban rendezték be, mely tele van korabeli használati tárgyakkal, karavánszeráj hangulatot kölcsönözve neki. Erzurum kulináris büszkesége a cag kebab nevű juh- és bárányhúsból készült nyársonsült, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig nem a birka a kedvencem.Múlt héten misét mondtak értem, pontosabban az utam sikeréért, az Orsolya-rend nagyváradi templomában. Különösen kedves gesztus volt ez számomra, mivel a rend egykori zárdájában működő, jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumba jártam négy, felejtehetetlen éven át. Sosem gondoltam, hogy valaha misézni fognak értem, főleg, hogy az egyházhoz fűződő viszonyom a legnagyobb jóindulattal is csupán formálisnak mondható, kimerül abban a tényben, hogy szülővárosom egykori székesegyházában, a Szent László templomban kereszteltek meg. Az otthoniak figyelme, érdeklődése sokat jelent a számomra. Miután megírtam, lekopott a szandál a lábamról, többen érdeklődtek, van-e pénzem új lábbelire, azt követően pedig, hogy pszichés fáradtságra panaszkodtam, rengeteg bátorító, biztató üzenetet kaptam. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok egyedül az úton.

74. nap – november 13.

Át a piroson

Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg az iráni konzulátus kiadja a vízumomat, ha majd meglesz, visszautazom Erzurumba. Pasinler felé haladok. Mostanáig nem írtam a törökországi közlekedésről, pedig érdemes. Az első napokban az volt a benyomásom, hogy itt ugyanaz az elv érvényesül, mint Nápolyban és Grúziában, vagyis a közlekedési szabályokat a forgalom valamennyi résztvevője javaslatnak, azok betartását opcionálisnak tekinti, s mindezt a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével. Igaz, hogy a lámpa piros, de kit érdekel? 
Isztambulban döbbentem rá, hogy ez csak részben igaz: a gépkocsivezetők tartják magukat a szabályokhoz, a közlekedési rendőrség pedig éberen ellenőrzi azok betartását, a gyalogosoknak ellenben szabad kezük van, azt csinálnak, amit csak akarnak. Ennek a kettős mércének számtalanszor voltam a szemtanúja, a gyalogosok bárhol átkelhetnek az úttesten, akár rézsútosan is, lavírozhatnak a gépkocsik között, a zebrát piros jelzés esetén is használhatják, s mindezt a közlekedésrendészet munkatársainak az orra előtt. A „Kisfiam/kislányom, megvárjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán szétnézünk, s csak utána megyünk át” mondat a legtöbb török családban valószínűleg sosem hangzik el, ugyanis kisgyerekes, babakocsit toló anyák, látszólag teljes lelki nyugalommal lépnek az úttestre, akkor is, ha piros, feltéve, ha épp nem jön semmi, s hasonlóképpen jár el mindenki, a jólöltözött hipszter éppúgy, mint a csadorba burkolt nénike. 
Törökországban STOP tábla nincs, DUR tábla ellenben van. A gyalogosok számára a török KRESZ egyetlen mondatban foglalható össze: Bármit megtehetsz, ami a testi épségedet nem veszélyezteti. Két török ismerősöm is mondta, hogy a gyalogosok megrendszabályozása már kormányszinten is téma volt, s meg is született a döntés az ügyben, a személyes tapasztalatom azonban az, hogy a rendőrség egyelőre nem siet azt gyakorlatba ültetni. Mindenki ott kel át, ahol épp kedve tartja. Ugyanakkor az autósokat sem kell félteni, az előzékenység és az udvariasság szavak nem szerepelnek a szótárukban, s ahogy kelet felé haladunk, úgy válnak egyre fegyelmezetlenebbekké. Sivasban és Erzincanban még általában betartják a jelzőlámpa jelzését, Erzurumban azonban már semmi meglepő nincs abban, ha a pirosat figyelmen kívül hagyva robognak át a gyalogátkelőn, az előnyszabályt pedig csak hírből ismerik. 
Törökországi tartózkodásom hét hete alatt egyetlen alkalommal láttam olyat, hogy egy gépkocsivezető előzékenyen átengedett egy gyalogost a zebrán, olyan kereszteződésben, ahol nem volt lámpa, mely viselkedés a helyi autóstársadalomban, gondolom, súlyosan deviánsnak minősül. Gyalogos az úttesten, menetiránnyal szemben. Erzurumban elmegy. Egyik házigazdám, aki öt éven át Németországban élt, s nagy híve és csodálója a német szabálytiszteletnek, miután hazaköltözött, eladta az autóját, nem bírta ugyanis az itteni vezetési stílussal járó stresszt. Megértem, bár ezen a téren én jobban kedvelem a török modellt.

(Folytatjuk)