A könyv eredetije 1956-ban jelent meg. A szerző archeológus professzor, aki több kelet-afrikai expedícióban vett részt, amelyek célja az afrikai őstörténet nyomainak felkutatása és értelmezése. Egy idő után kutatóbázisukhoz csatlakozott egy Szimbo nevezetű bantu néger, aki az idők folyamán annyira feloldódott a szerző irányában, hogy esténként a táborba látogatva, a csillagos ég alatt mind őszintébben és közvetlenebbül mondta el előbb népe meséit és történeteit, majd saját élete gyermekkorából felnőtté válásáig tartó szakaszának megannyi emlékét, élményét. Kohl-Larsen professzor a vallomásokat rögítve és nem befolyásolva, ámulva állapítja meg: a gyermeki világ a föld bármely délkörén ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedve szerveződik, "lényege és gyökerei azonosak... Játékaik nem egyebek, mint első összeütközéseik az élettel, például a tűzzel vagy egy szembeszegülő kortársukkal."
*
Egy napon elkezdtem sírni, mert anyám el akart menni hazulról. Azt hittem, messzire megy, és nem jön többé vissza. Ezért sírtam.
A másik bátyám, Hango, a hátára vett. Bánatomban és fájdalmamban, amiért anyám elment, beleharaptam Hango bátyám nyakába. Az nyomban a földre ejtett, én pedig egy fahasábra estem.
Anyám, aki elmenőben volt már, hallotta kiáltásomat, és gyorsan visszajött. Földimogyorót adott nekem. Azután csendben maradtam. Majd így szólt anyám, hogy megnyugtasson:
- Elmegyek a nagybátyádhoz, és sok-sok húst hozok neked!
Anyám azután elment fáért.
Ezt és mindazt, amit most még el akarok mondani, az anyám később mesélte el nekem.
Egyik délután Uliko nővérem felmászott egy fára. Mászás közben egy ág után nyúlt, hogy azon felkapaszkodjon. Az ág letört, és ő a fáról a földre zuhant. Az anyák odasiettek, és felemelték a gyereket. Egyik lába súlyosan megsérült és eltört. Mindennap megmosták a lábát forró vízzel, amíg meggyógyult.
Mire Uliko meggyógyult, akkorára nőttem, hogy egyedül el tudtam már menni olyan messzire, mint innen oda, a tábortűzig.
A pajtásom, akivel játszani szoktam, éppen akkora volt, mint én. Az evésen azonban gyakran hajba kaptunk. Egyik nap megláttam őt, egy köleskásával telt tökhéjat tartott a kezében. Minthogy nekem nem volt mit ennem, hozzámentem, elvettem a kásáját, mire ő elkezdett sírni.
Anyáink a közelben voltak, és földimogyorót hámoztak. Az egyik így szólt a másikhoz:
- Nincs semmi értelme, hogy szétválasszuk őket. Lássuk inkább, mit fognak csinálni!
Verekedni kezdtünk, s mindketten a földön hemperegtünk. Alighogy meglökött, én máris a földön feküdtem.
Anyáink erre odajöttek, és szétválasztottak bennünket. Elosztották közöttünk a kását, és mindenki megkapta a maga részét.
Amikor kicsit nagyobb lettem, elmentünk a nagy fügefákhoz néhány idősebb gyerekkel. Azok felmásztak a fákra, és mikor jó magasra kúsztak, föl a tetejéig, ettek a gyümölcséből.
Volt közöttünk egy nagyobb leány is, azt Ntandinak hívták. ő is felmászott egy fára, és evett a vad fügéből. Egy kiszáradt ágba kapaszkodva húzta magát fölfelé. Az ág leszakadt, Ntandi a földre esett, és fejét egy kőbe verte.
A gyerekek mind elszaladtak. Amikor hazaértek, elmondták, hogy egyik lánypajtásuk, aki gyümölcsöt akart enni, lezuhant a fáról és meghalt. A nővérem, Uliko, azt mondta:
- Nem, Ntandi nem halt meg, hiszen még sírt, mikor elszaladtunk.
A leány idősebb testvérei erre gyorsan odafutottak. Látták, hogy a fejét összezúzta, és már régen halott. Azt a helyet te is ismered, ahol a szerencsétlenség történt. Annál a fügefánál, amelynek közelében Mtumei, a varázsló lakik, akivel összejöttél, és aki odaadta neked valamennyi gyógyszerét.
Én nem voltam ott a leány temetésén, de amikor vége volt a gyászünnepségnek, mi gyerekek megint csak a játékra gondoltunk.
Egy napon megint összegyűlt a sok-sok gyerek. Már volt egy kis eszünk. Amikor a nap feljebb hágott, elindultunk mezei egereket kiásni. Tíz mezei egeret öltünk meg. Az idősebb pajtásaink mind elmentek; tűzifát szedtek, hogy az egereket nyárson megsüthessük. Olyan jólesett az étel, hogy miután valamennyit elfogyasztottuk, elhatároztuk: tovább ásunk.
Most patkányokat ástunk ki. A gyerekek közt a legidősebb Mkirania volt. Mi egyre csak ástunk. Mkirania pedig ezalatt kezével hátra hányta a földet. Mindnyájan azt hittük, hogy a kiásott földben patkánylyuk van, de, ó, borzalom: kígyólyuk volt. Mi nagy igyekezettel ástunk tovább. Mkirania meg dobálta hátra a földet. Egyszercsak a homokkal együtt előjött a kígyó. Mkirania odaszólt nekünk:
- Ássatok tovább, már megfogtam a patkány farkát, de visszabújt a lyukba!
A többiek ástak szakadatlanul, és odakiáltották Mkiraniá-nak, aki mitsem tudott a kígyóról:
- Hányd el a földet!
Mkirania szorgalmasan hányta hátrafelé a földet, a kígyó meg kimászott, és beleharapott a felső karjába. Nyomban felkiáltottunk:
- Megmart egy kígyó! Megrémültünk, és mindnyájan szétfutottunk.
Hazasiettünk. A megmart fiú is utánunk jött. Futott, futott, de útközben összeesett.
Az öregek elébe szaladtak, és hazavitték. Néhányan a varázslóért futottak. Addig is, míg megérkezett, gyógyszereket adtak neki. Vad szizalt (agavé) döngöltek szét vízben, amibe nyílmérget tettek, ezt te is láttad már a tindigáknál.
Mkirania ivott a gyógyszerből, és elkezdett hányni. Hányt, hányt mindaddig, míg a varázsló megérkezett. Azt Igembinek hívták, hozott gyógyszert, és meggyógyította a fiút.
Miután meggyógyult, egy seb keletkezett a felső karján. Rövidesen lerohadt, és leszakadt Mkirania alsó karja, csak a felső karja maradt meg. Később már nem történt semmi. Mkirania megnősült, de nemsokára megölték a masszáik. Miután Mkiraniát a mezei egerek és patkányok kiásásánál megharapta egy kígyó, apánk megtiltotta nekünk gyerekeknek, hogy egereket ássunk ki, mert a lyukakban sok kígyó volt.
Időközben annyira megnőttem, hogy a lágyékkötőmet egyedül is fel tudtam venni. Ebben az időben jöttek a fehérek a mi országunkba. Erről már meséltem neked. Én akkor olyan nagy voltam, mint Manaidi, a táborodban levő Szaidi leánya.
Mikor kitört a háború az idegenekkel, el kellett menekülnünk a Pinguru-hegyre. A Pinguru-hegy sziklái közt volt ugyanis egy nagy barlang. Az apák, nagyapák és az anyák a gyermekeikkel ebbe a barlangba menekültek. A felnőtt fiatal férfiak viszont mind harcba vonultak az idegenek ellen. A Pinguru-hegy a nagy Dindima-folyó mellett fekszik. Mindenki a Pinguru-hegyi barlangba menekült. Mialatt ott tartózkodtunk, egyszercsak megjelent egy férfi. Turu ember volt. Nem tudtuk honnan jött, de csakhamar rájöttünk, hogy ő árult el bennünket. Sok katonával érkezett, nem is tudom, hányan lehettek a masszáikkal együtt. A turu ember vezette őket a barlanghoz, és a masszáik belőttek a barlang belsejébe.
Egy gyerek nagyon sírt, a nagybátyám feleségéé. Kicsi gyerek volt. Hogy ne sírjon tovább és el ne áruljon minket, megfojtották. Az asszonyok bujtatták fel az anyát attól való félelmükben, hogy a gyermeksírás hallatára felfedezik őket a masszáik és a katonák. Az emberek azt mondogatták magukban: „Nem tudjuk, mi a szándékuk velünk, mit szórnak reánk a csövekből. Ha a gyermek sírásával elárul bennünket, mindnyájan elpusztulunk!"
Még nem ismertük akkoriban a golyókat, amelyek a puskákból jönnek ki. Nagyapám mentett ki bennünket a bajból. Megismerkedett már régebben a kovás fegyverekkel, az első puskával, amit hazánkban használtak. Nagyapámon kívül még három lsszanszunak volt ilyen kovás fegyvere. Apai nagyapám volt ő, és Maruminak hívták.
Megvártuk, míg a masszáik felzárkóznak a barlang bejáratánál. Nagyapám a barlang előtt rejtőzött. Amikor pedig a masz-szaik éppen be akartak nyomulni a barlangba, nagyapám és a másik három tüzet nyitott rájuk a kovás fegyverekből.
A masszáik nagyon megijedtek, és futásnak eredtek, mert a barlangból is dobáltak köveket rájuk az emberek. A katonák és a masszáik később már csak a távolból lőttek ránk, alulról fölfelé. A barlang, amelyben rejtőztünk, nagyon hosszú volt, akkora, mint innen oda, a zászlórúdig.
Így mentettek meg bennünket a mi embereink a kovás fegyvereikkel a katonák és a masszáik elől. A barlangban tartózkodtunk egész idő alatt, míg a háború folyt az idegenek ellen.
A barlangban közben lebetegedett egy nő, ikreket szült. Az asszony nevét elfelejtettem.
Amikor a háborúnak vége lett, segítenünk kellett felépíteni a Mkalama-erődöt az idegenek részére. Én még kicsike voltam ilyen munkához, de apámnak el kellett mennie. A meszet is, amivel a fehérek a boma falait bemázolták, maguk készítették el. Mi isszanszuk szállítottuk nekik az akácfák hamuját, amiből a fehér festéket előállították.
Abban az időben élt egy férfi a mi földünkön, aki agyonütötte a feleségét. Az idegenek őt nevezték ki jumbének. Nyolc felesége volt. A dolog így történt: a jumbe embereket kísért a bomához munkára. Egyik napon, amikor Mkalamából hazatért, feleségei így szóltak hozzá:
- Ez és ez a feleséged megcsalt téged!
A jumbe nagyon feldühödött; a házasságtörő asszonyt úgy megverte, hogy az hamarosan meghalt. Amikor halott volt, a jumbe azt mondta a többi asszonynak:
- Gyertek ide, ássuk meg a sírját és temessük el őt! Megásták a sírt a ház belsejében. Azután a jumbe meghagyta
az asszonyoknak, hogy senki közülük egy szót se szóljon az emberek előtt a sírról és a halott asszonyról. Azt mondta nekik:
- Aki valamit is elárul erről a dologról, azt agyon fogom ütni. Úgy fog járni, mint ez a házasságtörő asszony!
Az asszonyok hallgattak.
A jumbe egyik nap ismét embereket vitt Mkalamába munkára. Visszatérve dühében úgy megverte egyik asszonyát, a másod-feleségét, hogy az elájult.
Ez az asszony azonban elhagyta otthonát, nyomban Mkalamába ment, és ott bepanaszolta férjét. Azt mondta:
- A férjem félholtra vert, ájultán estem össze. De életben maradtam. Egyik társnőnket azonban úgy megverte, hogy belehalt. Holttestét a házban temette el.
Nyomban katonákat küldtek ki, hogy a jumbét elfogják. A jumbe azt mondta nekik:
- Miért öltem volna meg a feleségemet? Miért vertem volna agyon?
- Ha nem igaz, hogy a feleségedet agyonütötted - válaszoltak a katonák -, akkor azt mondd el a bomán, mi csak azért jöttünk, hogy elvigyünk téged.
A jumbét tehát a bomára vitték. Ott így szólt hozzá a meggyötört asszony:
- Miért nem mondod meg az igazat? A másik feleségedet a te parancsodra temettük el a házban!
Ezután a jumbe valamennyi feleségét behozták a bírósági tárgyalásra. Amikor megkérdezték tőlük, hogy eltemették-e a jumbe egyik feleségét, bevallották:
- Igen, tudunk a dologról, mi temettük el az asszonyt! Tovább kérdezték tőlük:
- Ha elmegyünk veletek a házba, meg tudjátok mutatni nekünk az asszony sírját?
- Igen - válaszolták -, ha két vagy három katona velünk jön, akkor megmutatjuk nekik a sírt!
Nyomban elment velük három katona. A házhoz érve, az asszonyok megmutatták nekik az agyonvert asszony sírját. Más emberek meg kiásták a hullát. Mihelyt elkészültek, a hullát a bomára szállították.
Az összes isszanszu és iramba törzsbelieket behívták ezután a bomára. Azt mondották nekik:
- Valamennyieteknek el kell jönnötök, hogy lássátok, milyen szigorú emberek vagyunk! Azok is jöjjenek el, akiknek háton hordozott gyermekeik vannak. Mindnyájunknak oda kellett mennünk.
Én is elmentem a bomára. A jumbét megkérdezték:
- Mit szoktál enni odahaza? Zsírt eszel-e, vagy mit?
- Tejet iszom, és zsírt meg mézet eszem! - válaszolta.
- Mindezt megkaphatod a búcsúlakomádra! - mondták neki. - Életednek vége; megölted a feleségedet, téged is meg kell ölni! - És felakasztották.
Nekünk meg azt mondták:
- Ha a jövőben valaki halálra veri a társát, legyen az férfi vagy nő, őt is megölik!
A felakasztott jumbénak Mintszale volt a neve.
Azóta nagyon félnek nálunk az emberek, és még egy pofont sem mernek adni a másiknak.
Miután Mintszalét felakasztották, az isszanszuk másik jumbét kaptak, akit Mugundának hívtak. Mahehera apja volt. Ezután az egész Isszanszu-föld Mugundáé lett. Halála után Mahehera örökölte a hivatalát.
Amikor Mkalamában mindezt átéltem, nagy fiú voltam már, de a férfivá avatáson még nem estem túl.
(Szimbo e borzalmas eseményeket élénk arcjátékkal és mozdulatokkal kísérve adta elő. Így visszaadni sajnos nem tudom. Éppen befejezte elbeszélését, amikor Hasszani kilépett a sátorból és jelentette, hogy kész a vacsora. Búcsúzás közben még megkérdeztem Szimbót: igazságosnak tartja-e az ítéletet; mármint, hogy Mintszalét felkötötték egy fára, és a nyelve karhosszúságra nyúlt ki a szájából. Szimbo teljesen egyetértett az ítélettel: - Mintszale nagyon rossz ember volt! - mondja.)
(Világjárók 34, Gondolat, 1963)
Illusztráció: korán tanult nyíllövészet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése