»Az Ezer Buddha barlangjai«
Egy fontos régészeti felada kétszeresen vonzott vissza Tun-huang-ba. A Magyar Földrajzi Társaság elnöke és régi jóakaróm, Lóczy Lajos egyetemi tanár, a Földtani Intézet igazgatója, már 1902-ben felhívta figyelmemet a Tun-huangtól délkeletre eső buddhista barlangokra, az »Ezer Buddha templomai«-ra. Lóczy, a ki mint gróf Széchenyi expedíciójának tagja, úttörője volt Kanszuban a modern geográfiai kutatásnak, harmincz évvel ezelőtt, 1879-ben fordult itten meg s Khínáról szóló nagy művében ismertette is a barlangokat. Már 1907 márcziusában, Tun-huangba való első megérkezésem után, megtekintettem futólag a szent barlangokat, a melyek meredek konglo-merát-sziklák közé vannak vájva egy kopár völgy torkolatánál, húsz kilométerre az oázistól. Örömmel és büszkeséggel telt el a szivem, a mikor meggyőződtem, mily helyesen ismerte fel a magyar kutató és tudós a bennük fenmaradt műemlékek fontosságát. Most visszacsábítottak ide az akkor látott művészi maradványok, a melyeknek közelebbi tanulmányozása nevezetes új eredményeket igért. Száz meg száz kisebb-nagyobb barlangtemplom volt itt, szabálytalan sorokban lyukgatva bele a sötét sziklafalba. Első tekintetre észrevettem, hogy a vakolattal borított falakat egész sereg szép és többé-kevésbbé jókarban maradt freskó ékesíti. Ugy kompozíczió, mint stilus dolgában igen közeli rokonságot árultak el ezek az Indiából átszármazott buddhista művészettel. Hasonlóképpen sok volt a szobor-maradvány, persze leggyakrabban fanatikus kéztől vagy a restauráczió folytán megcsonkítva.
Igen sok jelenség bizonyította minden kétségen felül, hogy a szentélyek és ereklyék túlnyomó része a VII—IX. században uralkodott Tang-dinasztia korából való, a mikor a buddhizmus virágjában volt Khínában. A következő korszak viszontagságai alatt sajnálatosan sokat vesztettek a templomok régi pompájukból. A közelükben levő klastromok egészen elpusztultak. De minden változás és pusztulás ellenére is Tun-Huangban fenmaradt a buddhista kegyeskedés hagyománya Marco Polo idejéig, de bizonyos értelemben a mai napig is.
A jó tun-huangi nép valójában mai napig különös kegyelettel csügg azokon a szertartásokon, a melyek a khínai népies hit csodálatos zagyvalékában a buddhizmust képviselik. Nyilvánvaló volt, hogy a barlangtemplomok, minden szemmellátható hanyatlásuk mellett is, még valóságos vallási kultusz színhelyei. Ha nem lettem volna erről a nélkül is meggyőződve, meggyőzött volna az az évenkénti nagy vallásos ünnepség, a mely a vidékieket és az oázis városi népét ezrével gyűjtötte egybe, éppen visszatértem idején. Jól tudtam tehát, hogy archeológiái kutatásaim a freskók és szobrok között szigorúan csakis plátóiak lehetnek. Mégis, bevallom, hogy a mikor május 20-án, az ünnepélyek lezajlása után, sátramat felütöttem a szent helyen, más és kecsegtetőbb reményeket tápláltam. Már két hónappal előbb hallottam téveteg híreket valami titkos helyre rejtett kéziratokról, a melyeket véletlenül fedezett fel két éve egy taoista barát, a mikor a templomok egyikét restaurálta. A leletet féltve őrizték a befalazott oldalkápolnában, a hol eredetileg találták. A taoista pap, a ki a leletre rábukkant s azt őrizte, igen furcsa embernek bizonyult. A mennyire nem volt tudatában annak, hogy mit őriz, épp annyira félt úgy az istenektől, mint az emberektől. Nehezen kezelhető ember volt eleinte. Sikerünk vele szemben végre is Csiang-szu-jieh tapintatos diplomácziáján kívül főleg khínai védőszentemnek, a nagy Hszüen-cang-nak tulajdonítandó, a kiben a pap közbenjárómat felismerte. Már maga a szent utazó emlékéhez való ismeretes ragaszkodásom némi reményt nyújtott. Elég furcsa ugyan, de való igaz, hogy a tao-si, bár semmiképpen sem volt jártas a buddhista dolgokban, sőt közönyös is volt irántuk, a maga módján épp oly lelkes bámulatot érzett »Tang-széng« a Tang-korszakbeli nagy szerzetes iránt, mint én a magam módja szerint. Igaz ugyan, hogy a fantasztikus legendáknak, a melyek Hszüen-cangot a néphitben amolyan szent Münchhausen-féle alakká formálták, nincsen nyoma a nagy zarándok eredeti emlékirataiban. De miért okozzon nekünk gondot ez a csekélység?
A mikor sikerült végre rávennünk a papot, hogy mutasson meg valamit a kéziratokból, jó szerencsénk úgy akarta, hogy a legelső kezünkbe adott finom papírtekercs egy buddhista szöveg khínai fordítása legyen, a melyet éppen Hszüen-cang maga hozott Indiából s ő is fordított khínaira! A mikor ez az érdekes és örvendetes véletlen kiderült, a kedvező előjel nemcsak a taoista papot, hanem khínai titkáromat is mélyen meghatotta.
— Nem Hszüen-cang maga volt-e — vélte Csiang-szu-jieh — a ki fölfedezte az alkalmas pillanatban a kézirat-kincs rejtekhelyét, hogy engem, messze Indiából jött tanítványát, Khína nyugati határszélén megjutalmazzon?
Ennek a szinte isteni kinyilatkoztatásnak a hatása alatt a tao-si bátorságra kapott, hogy kinyissa előttem a durva ajtót, a melyen át a templom homlokzati folyosójából egyenesen a sziklába vájt titokzatos czellába léphetünk. A mint a kis szobában körülnéztem, tágra nyílt a szemem. Vezetőnk kis olaj lámpájának derengő fényénél is észrevettem, hogy rendetlenül bár, de hatalmas halomban hevertek itt a kézirat-kötegek, a padlótól fel egész három méter magasságig. Későbbi méréskor kiderült, hogy húsz köbméter kézirat volt a kis czellában. Lehetetlen volt a homályban valamit közelebbről megvizsgálni. De a mikor a pap kihozott néhány iratcsomót s megengedte, hogy kíváncsi szemektől biztonságban, egy mellékszobában gyorsan átfussuk tartalmukat, megelégedettségem és örömöm nagy mértékben fokozódott. A mintegy 30 czentiméter magas vastag papirostekercsek, a melyek először kerültek kezembe, buddhista szövegeket tartalmaztak. Ugy papirosuk, mint formájuk határozottan nagy korról tanúskodtak. A mikor egy khínai tekercs hátulján kurzív irású indiai bráhmi szövegre találtam, minden kétségem eloszlott. El nem vitatható bizonysága volt ez annak, hogy az itt őrzött kéziratok legnagyobb része abból az időből való, a. mikor az indiai írás és a szanszkrit nyelv ismerete általános volt még a belső-ázsiai buddhisták között. Valamennyi kézirat pontosan abban az állapotban maradt, a hogyan itt elhelyezték. A nedvesség behatásának legcsekélyebb nyomára sem akadtam. S valóban, képzelhető-e jobb hely egy ilyen kopár hegy sziklájába vájt üregnél, a mely, ha volna is talán valami nedvesség a sivatagi völgy levegőjében, teljességgel el van zárva ettől?
A midőn egy nagy csomagot felbontottam, ép állapotban találtam benne finom selyemre és vászonra festett képeket, selyemből való és hímzett fogadalmi ajándékokat, sokfajta papirosfestményt, lobogókat, varrottasokat; hálával gondoltam a rendkívül kedvező természeti viszonyokra, a melyek oly kitűnően megőrizték számomra ezeket az emlékeket. — A festett selymek és vásznak templomi zászlókul szolgáltak valamikor s csinosan össze voltak göngyölítve. Szétbontva Buddhák és Bódhiszattvák szépen festett alakjait ismertem fel rajtuk. Stílusuk vagy teljesen indiai volt, vagy legalább is igen érdekesen illusztrálta az indiai mintáknak khínai ízlésbe való átidomulását.
Főgondom már most arra irányult, hogy a mennyit csak lehet, megmentsek belőlük szomorú fogságukból.
Meglepetésemre és nagy megnyugvásomra a czella porkolábja nem tulajdonított nagy fontosságot a Tang-idők e finom művészi emlékeinek s így hamarosan félre tehettem a legértékesebb darabokat — »további megvizsgálás czéljából«.
Nap-nap után megszakítás nélkül folytattam ezt a szokatlan »ásatást«, a melyből érdekesnél érdekesebb leletek kerültek napfényre. Különösen a vegyes csomagok szolgáltattak sok indiai és más, nem-khínai nyelvű iratot. Közöttük talán legértékesebb egy pálmalevelekre írt pompás szanszkrit kézirat, a mely nyilvánvalólag régibb minden eddig ismert szanszkrit iratnál. Tibeti szövegek is bőven akadtak, úgy tekercsek, mint könyvek, úgyszintén ó-török és ujgur nyelvemlékek. A kök-turki írás, sőt egy sajátságos fajta szíriai írás is képviselve volt közöttük.
Első látásra kevésbbé megkapó, de valójában nagy régészeti fontosságú leletek voltak azok a khínai irományok — levelek, kolostori jelentések, számadások stb. — a melyek a nyilván makulatúra-papirosnak szánt csomókból kerültek elő. A köztük talált keltezett iratokból hamar megállapíthattam, hogy a czellát 1000 körül falazhatták be a lakók — semmi kétség, hogy valami nagy veszélytől való félelmükben. De a jól elzárt kis barlang minden valószínűség szerint már előbb hosszú ideig szolgált még sokkal régebbi korból való tárgyak megőrzésére. Khínai gyűjteményem részben való átvizsgálásakor, a mi csak egy évvel később vált lehetővé, Csiang-szu-jieh egész sereg kéziratról megállapította, hogy eredetük egészen a Kr. u. i. harmadik századig nyúlik vissza.
Nem beszélhetem el itt részletesen, hogy sajátszerű ásatási munkámban mennyi nehézséget kellett leküzdenem, a mig sikerült a »közelebbi megvizsgálás céljából« kiválogatott gyűjteményt — amint udvariasan kifejeztük — rögtönzött raktárszobámban biztonságba helyeznünk, a nélkül, hogy bárki csak sejtette volna is, mi történik ott. Még a magam embereinek sem volt szabad tudni róla. Hogy miképp vittük ezt végbe, főleg Csiang-szu-jieh buzgalmából, érdekes történet, a mire másutt visszatérek még. Elég az hozzá, hogy az érdemes tao-si a vége felé már csaknem maga is azt vélte, hogy valami kegyes cselekedetet művelek, a mikor a régi buddhista irodalomnak és művészetnek ezeket a nagybecsű ereklyéit, a melyek máskülönben előbb vagy utóbb elkallódtak volna, megmentem a nyugati tudomány számára. De igazi megnyugvást csak akkor éreztem, a mikor a leleteket — 24 láda kéziratot és 5 láda festményt — hiánytalanul viszontláttam a British Museumban.
(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)
Illusztráció: Stein Aurél hűséges kínai titkára és kísérője második expedíciója során
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése