Az osztriga-falvak, amelyeken áthaladtunk, mind az őslakók nyelvéből vették nevüket — ez az egyetlen, ami emlékezteti az embert, hogy valamikor ők éltek azon a vidéken. Mulatságos és dallamos nevek, hogy csak néhányat említsek a sok közül: Ulladulla, Kioloa, Bodalla, Minnamurra, Kianga Corunna. Igazán csodálom, hogy Ausztráliában nem divat a rigmus — az volna természetes, hogy nemzeti sporttá fejlesszék itt, ahol a térkép maga ennyi ihletet ad a versfaragónak.
De ha a nevek az őslakók nyelvéből valók is, ez még nem jelenti, hogy a falut, helységet eredeti lakói is így hívták. A telepesek és az őslakók egy szót se értettek egymás nyelvén, tehát legföljebb véletlenül maradhatott meg itt-ott a régi helynév. Inkább úgy történhetett talán, hogy a fehér telepes valamit kérdezett, a fekete meg azt felelte: „nem tudom", vagy „hagyj békén". Mire a fehér ember megörült, és feljegyezte jól-rosszul a hallott szavakat; ha nehéz volt kiejteni, meg is változtatott egy-két betűt. Az angol városnevek keletkezése már jóval egyszerűbb és prózaibb. Legtöbbjük angolországi helynév, vagy ottani nagyurak, államférfiak neve, akiknek az ausztráliai tisztviselők hízelegni akartak. Sydney, Hobart, Melbourne például angol lordok, gyarmatügyi miniszterek voltak, Brisbane egy hajdani kormányzó nevét viseli. És van olyan állam, amelyik még magasabbra tűzte a célt: Victoriát és Queenslandet természetesen a királynő tiszteletére keresztelték így.
Alkonytájt egy Bega nevű városkába értünk, ahol a lakókocsi-tábor vidám ifjúsága nagy tábortűz körül ült; bennünket is mindjárt meginvitáltak. Az iskolai szünidő első napjaiban voltunk, csak úgy nyüzsögtek az autók mindenfelé. Nem kevesebb, mint huszonhét lakókocsit számláltam. A hangulatot még emelte a két gitáros pásztor és a cowboy-nóták hosszú sora. Ám a mulatságnak hamar véget vetett az újra eleredt eső. Nagy, kövér cseppek verték ablakainkat egész éjszaka, és másnap is reggeltől estig szakadt. Este hatkor a rádió bemondta, hogy 152 milliméter esett huszonnégy óra alatt, és a város teljesen körül van zárva. Azon a héten, mint megtudtam, Begára 452 milliméter esett (érdemes talán megemlíteni, hogy az esős Göteborgban az évi csapadék mennyisége 700 milliméter). Rostokoltunk hát a lakókocsiban nap nap után, legfeljebb rövid sétákat tettünk olykor a főútig, hogy lássuk, mennyit emelkedett a belső tó, amely a várost a szó szoros értelmében körülfogta.
Vesztegzárunk harmadik napján (indulásunktól számítva a nyolcadikon) végre elállt az eső, és a tó szintje is apadt, bár még mindig egy méter mély volt a víz. Türelmetlen autós társaink, akik mégis nekivágtak az útnak, szerencsésen beleragadtak a kátyúba. Ezért aztán mi jobbnak láttuk még egy napig várni, ha türelmetlenségünk nem is volt kisebb az övékénél. Különben is joggal feltehettük, hogy délebbre valahol el van zárva az út, mert egyetlen kocsi se jött abból az irányból, mióta az esőzés kezdődött. Hiába hívtuk a rendőrséget meg az Űt- és Hídfelügyelőséget — a déli részekkel a telefonösszeköttetés is megszakadt. Az viszont köztudomású volt, hogy Begá-tól északra sok helyen elöntötte az utat a víz, úgyhogy akarva se követhettük volna a sydneyi autóklub tisztviselőjének tanácsát. Ezért aztán az egész táborral együtt elhatároztuk, hogy másnap, ha törik, ha szakad, elindulunk, és az utolsó esténk az útra készülés vidám hangulatában telt el.
A melbourne-i utasok, a nagyobb biztonság okáért, konvojt alakítottak; hozzájuk csatlakoztunk, persze, mi is. Egy Dolly nevű erélyes hölgyre bíztuk a vezetést, aki odavalósi volt, és jártas az áradások terén. Zöld Zephyr kocsiján utazgatott két kisgyerekével és egy macskával. Többször is megtörtént már vele, hogy beleragadt a sárba, árvízkalandjairól hajmeresztő históriákat mesélt, meg arról is, hogy milyen kalamitások árán tudott csak tejet szerezni a gyerekeinek. Bennünket így nyugtatott meg:
— Ahhoz, hogy Melbourne-be eljussanak — mondta —, nem kell egyéb, csak egy kis türelem meg egy ásó, pár szál deszka és egy jó erős kötél.
Türelmünk volt elég, meg is edződött, siettünk hát beszerezni a még hiányzó kellékeket. Most láttuk, hogy a többiek mind hoztak magukkal ásót, kötelet, deszkát, az ausztráliai kocsik útifelszereléséhez hozzátartozott ez is. Dolly megadta a jelt az indulásra, és a tíz kocsiból álló konvoj felkerekedett.
Jó darabig nem is volt semmi baj, kivéve, hogy elég nagy kerülőt kellett tennünk az erdőn át, és több helyen vízben jártunk. Hanem aztán hullámvasutat kezdett játszani az út, és ez csöppet se volt kellemes, mert a mélyedésekben mindenütt sebes folyó rohant, és hidat nem vertek rajta. Mindössze annyit tettek a szegény autósokért, hogy ahol folyó keresztezte az utat, oda mérőlécet állítottak, és azon láthattuk, milyen magas a víz. A két és fél méteres skála, szerencsére, bőven elég volt.
Vagy negyven kilométerre lehettünk Begától, amikor jó kilométer széles tó állta utunkat. Térképünkön hiába kerestük ezt a tavat, fel kellett hát tennünk, hogy elöntött mező. Mérőléc itt nem volt, legfeljebb kitalálhattuk, hol vezet az út. Dolly most se ijedt meg, emlékezett rá, hol lehetett átvágni, nem először járt arra. Óvatosan követtük a zöld Zephyr kocsit, és tényleg meggyőződtünk róla, hogy balra, az erdőszélen van egy gyepes út. Ahol ez az út is eltűnt a tóban, ott vezetőnk egy mozdulattal lerúgta cipőjét, begázolt a vízbe, és hátrakiáltott nekünk:
— Menni fog ez is, csak vegyétek elő a zsákokat, csöveket!
A tíz sofőr, mint megannyi jól begyakorolt katona, leugrott kocsijáról, zsákot húzott a hűtő rácsára, és egy behajlított gumi- vagy bádogcsövet szerelt a kipufogóra. Zsákunk nekünk is volt, de hogy a kipufogócsövet esetleg majd meg kell hosszabbítani, arra igazán nem gondoltunk. Dolly barátnőnk kész örömest kölcsönzött egy bádogcsövet, és mikor azt megfelelően behajlítottuk és rászíjaztuk a kipufogóra, úgy állt ki a vízből, mint a tengeralattjáró periszkópja.
Szerencsésen átkeltünk a tavon, és tíz perccel később felkapaszkodtunk a túlsó partra, ahol némi keresgélés után sikerült ráakadnunk a makadámos útra. Meglepetésünkre száraz volt és elég jó, örömmel nekivágtunk hát fokozott tempóban. Alig tettünk azonban húsz kilométert, egy tábla bukkant fel előttünk, rajta nagy, fekete betűkkel ez a figyelmeztetés:
ÁLLJ!
AZ ÁRVÍZ ELVÁGTA AZ UTAT
BŐVEBB FELVILÁGOSÍTÁS A RENDÖRSÉGEN
EDENBEN
Komoran mormogtam valamit, hogy ugyancsak régen el lehet árasztva már az út, ha ráértek ilyen szép felírásokat készíteni. Dolly azonban, a javíthatatlan optimista, másképp vélekedett:
— Nem bizonyos. A legtöbb helyen készen tartják ezeket a táblákat, mert fárasztó mulatság volna újra meg újra elkészíteni, valahányszor elönti a víz az utakat. Viszont attól tartok, hogy most az egyik állandó folyó öntött ki.
Nemsokára megérkeztünk Edenbe, a kis halászfaluba, amely nagy kikötővárossá fejlődhetett volna, ha annak idején az ausztráliai parlament meg nem fosztja ettől a lehetőségtől, vagyis, ha nem Canberrát, hanem a szomszédos fennsíkon fekvő Bonbalát jelölik ki az ország fővárosának. A rendőrségen mindössze egy embert találtunk, de az barátságosan fogadott, és röviden közölte velünk, mi a helyzet.
— Igen, kérem, a Kiah-folyó lépett ki a medréből. A hídon hét méter magasan áll a víz, ha egyáltalában ott van még a híd, ami nem bizonyos. Jöjjenek majd el pár nap múlva, akkor talán jobb hírekkel szolgálhatok.
Dolly mindjárt elkalauzolt bennünket egy magán-táborhelyre a város közelében, ahol nyilván többször vesztegelt már a Kiah-folyó áradásai miatt, mert a tulajdonos és a felesége régi ismerősként üvözölték. Hamarosan berendezkedtünk a virágzó akácfák alatt, és míg a szülők tüzet raktak a teafőzéshez, a gyerekek folytatták a Begában abbahagyott játékot. Mi nem panaszkodhattunk, lakókocsinkban volt minden, ami kellett, de autós társaink közül sok a kocsiban aludt, és az egy teáskannán kívül minden más házieszközt nélkülöznie kellett. Igaz, hogy amilyen fenegyerekek az ausztráliaiak, ezt is félig-meddig mulatságnak tekintették.
A tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik napot kisebb idegnyugtató sétákkal töltöttük a tábor körüli eukaliptuszok alatt. Eleinte napjában többször is meglátogattuk a Kiah-folyót, hogy lássuk, apadt-e. Hát nagyon lassan apadt, annak ellenére, hogy az ég kiderült, és felhőtlen kék volt. Ezért később feléje se néztünk a folyónak, megkíméltük magunkat a bosszúságtól. Dan, a táborhely tulajdonosa, aki valami hitvány kis bódéban lakott, azzal vigasztalt bennünket, hogy a szárazság ezerszer rosszabb. Elmondta, micsoda erdőégéseket ért már meg, hiszen azon a vidéken az erdőtűz éppen olyan gyakori, mint az árvíz. Az utolsó 1952-ben az egész környéken végigpusztított, az ő háza is leégett, meg a magtár, és minden. (A biztosítótársaság nagyon lassan mozog, ezért kénytelen ott lakni még mindig a nyomorúságos pajtában.) Minden ingóságuk elpusztult, éppen hogy a puszta életüket megmenthették, ő és a felsége.
Csodálkoztam azon, hogy alig néhány éve ilyen óriás tűz tombolt ott. Igaz, hogy sok megégett, megvörösödött fát láttunk, de maga az erdő frissen zöldellt, mint mindenütt a tengerparton. Dan azonban megfejtette a titkot:
— Az erdő megmaradt, de csak azért, mert az eukaliptusz fája hihetetlenül kemény. Ritkaság, hogy végképp elpusztul egy fa. A tűz után fekete és halottnak látszik, de pár hónap múlva újra kizöldül. Hanem azért ne higgye, hogy itt kevésbé veszedelmes az erdőtűz, mint a maguk fenyveseiben. Eszeveszett gyorsasággal terjed, mert — de hiszen ezt bizonyosan tudja — az eukaliptusz leveleiben valami illóolaj van, gyógyszert is készítenek belőle. Olyan gyorsan meggyullad, mint a spirituszba mártott rongy, egy szempillantás — és lánggal ég a csúcsa. Még szélcsendben is csak úgy repül a tűz fáról fára, aztán lefelé terjed az erdő aljnövényzetére. Sose próbáljon menekülni, ha látja, hogy ég az erdő, mert a tűz minden irányban egyszerre terjed, és gyorsabb, mint a menekülő. A szomszédunk két lánya — egyik se volt több húszévesnél — lóra pattant, és elnyargalt az első pillanatban, mikor a tűz támadt. Elevenen megégett mind a kettő. Én meg a feleségem a folyóba ugrottunk, épp csak az orrunk hegye állt ki a vízből, és ott maradtunk, amíg a veszedelem el nem múlt. Meg is menekültünk. 1939-ben — arról a nagy erdőtűzről bizonyosan hallott — több százan ugyanezt tették, és megmentették még ingóságaikat is, az a hatvan ember viszont, aki menekülni próbált, elpusztult. És okvetlenül a legközelebbi folyót válassza! Csak olyan ciszternába ne bújjon, amelyiknek fémből van a fala. Két szerencsétlen odaát, a határon túl, megsült a ciszternában.
Biztosítottuk derék házigazdánkat, hogy ha rákerülne a sor (ez egyelőre nem látszott valószínűnek), okvetlenül követjük a tanácsait. Mikor a tizennegyedik napon végre elindultunk, a fákról még csepegett a víz, és az út amely innen kezdve már kövezve se volt, egészen felázott, a keréknyomokban mindenütt állt a víz. A Kiah hídjának, Dan szerint, már száraznak kellett volna lennie, de ez túlzott optimizmusnak bizonyult: a híd javában fürdött még a folyóban, mikor odaértünk. Hanem azért Dolly vezetésével, félig gurulva, félig úszva, szerencsésen eljutottunk a túlsó partra. Több tucat autóst találtunk ott, akik éppen úgy, mint mi, egy hétig rostokoltak a Kiah meg egy másik, délebbi folyó közé zárva. De mivel a legutoljára érkezett autós mégis egyenest Melbourne-ből jött, remélhettük, hogy a nehezén túl vagyunk. Eredetileg úgy terveztük, hogy mi, tízen, együtt maradunk az utunk végéig, de a türelmetlenség győzött, és pár óra leforgása alatt szinte magától feloszlott a konvoj.
(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)
Illusztráció: ausztráliai őslakos bennszülött férfi, bumeránggal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése