CSEKE GÁBOR: Tazieff, a szemtanú

Egri László Óriásbarlangok c. sorozatának második részében (2012. január 13-i bejegyzés) a világ legmélyebb barlangja, a francia-spanyol határ közelében, Baszkföldön található Pierre Saint Martin felfedezésének kalandos és tragikus történetéről olvashattunk adatgazdag összefoglalót. A több szakaszban megejtett felfedező és feltáró munkának mindvégig cselekvő szemtanúja volt a világhírű vulkánkutató, Haroun Tazieff is, aki 1952-ben könyvben adta ki az 1951-52-ben a barlangban történtek krónikáját. Könyve azért is érdekes, mivel a barlangkutatásban kezdőnek számító Tazieff tulajdonképpen dokumentumfilmesként vett részt az expedícióban, ami a technika akkori állása szerint nem volt valami kényelmes megbizatás. Könyvéből - amely magyar nyelven 1969-ben látott napvilágot a Móra kiadónál (A Saint Martin barlang titka) - persze az is kiderül, hogy a technika tökéletlenségei annak idején minden tekintetben keresztbe tettek a kutatóknak, s a nagy mélységben lévő föld alatti barlangba egy omladékony, több száz méteres óriáskürtőn alászálló és felkapaszkodó barlangászok lépten-nyomon megszenvedték hol a telefonösszeköttetés, hol a csőrlőrendszer meghibásodásait. Tazieff szeme láttára szakad el a felvonó a felszínre igyekvő Marcel Loubens-szel, aki több tíz métert zuhan és súlyosan megsebesül.


Az addig vulkánkutatásban jeleskedő fiatal szakembert, aki 1914-ben született Varsóban s élete első éveit Leningrádban és a Kaukázusban tölti, majd hét évesen kerül Brüsszelben, ahol később agrármérnök lesz belőle, majd geológiát tanul és sikeres sportoló, a második világháború megedzi, s 1945-ben Belga-Kongóban telepedik meg, a gyémántbányászattal jegyezve el magát. Hamarosan a tűzhányók elcsavarják a fejét, s attól kezdve minden érdekli, ami a föld mélyével kapcsolatos. Így kerül kapcsolatba azzal a nemzetközi csapattal is, aki a Saint Martin barlang feltárására szövetkezett, s amelyről Tazieff így ír könyvében:


"Nem tudom, hogyan toborozzák össze a többi barlangkutató-csoportot, de a Saint-Martin-barlangé a legkülönbözőbb foglalkozású és nemzetiségű emberekből állt. Az az igazság, hogy kissé olyan, mint a tökfilkó kése, melynek előbb a nyelét, aztán a pengéjét is kicserélték, s mégis ugyanaz a kés maradt. Amióta Cosyns járja a Baszkföld és Béarn határán levő karsztvidéket, sok kutató váltotta egymást körülötte. Voltak köztük angolok és olaszok, belgák és franciák, de a szellem mindig ugyanaz maradt. A csoport jelenlegi tagjai közül egyesek a Jurából valók, mások gascogne-iak, vannak, akik Belgiumból vagy Olaszországból jöttek és természetesen Párizsból is. Augusztus elején mind összetalálkoznak Licq-Athereyben, az Alacsony-Pireneusokban. Ez a kezdeti szétforgácsoltság nem kedvez sem az expedíciókra való felkészülésnek, sem magának a kutatómunkának.


A tavasz, majd a nyár közeledtével a dolgok kezdtek mégis jobban haladni. A csörlőt Max Cosyns tervezte meg. Ezt már nem emberi erő fogja hajtani, mint az előző évit, hanem egy áramfejlesztő-telep által táplált villanymotor. Brüsszelben állítják össze, feltalálója felügyelete mellett. Elvileg fél óra alatt képes leereszteni egy embert a kürtő aljára. Ezzel a sebességgel napi négy, sőt hat leszállást lehetett tervezni, s ez lehetővé tette, hogy megfelelő létszámú, jó erőben levő és könnyen váltható csapattal dolgozzunk.


Mindenki 50-60 kg súlyú felszereléssel ereszkedhet le: letáborozáshoz, csónakázáshoz, víz alá merüléshez szükséges dolgokkal, létrákkal, kötelekkel. Az Elisabeth Casteret-terembe, ötszáz méteres mélységbe, támaszpontul szolgáló tábort terveztek, arra a kavicsos partra, melyről Loubens mint az általa felfedezett folyó partjáról beszélt."

Amikor Loubens felfedezte a folyóhoz vezető barlangi járat nyílását, s ezzel elégedetten a felszínre készülődött, hogy mások is részt vehessenek az úttörés dicsőségében, bekövetkezett a végzetes zuhanás, amely a szerkezet egy rosszul működő csavarján múlott... Az igazi felfedezést, a mélybe vezető utat életben maradt társai tették meg, miután a barlang mélyén összehordott kőhalom alá temették Loubens holttestét. Ahelyett, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a gyilkos barlangból, a folytatásra vállalkoztak.


"Miért? - teszi fel a kérdést a szerző. - Egyszerűen azért, mert az utóbbi időben a felszínnel folytatott telefonbeszélgetéselből azt szűrtük ki, hogy a külvilág valamiféle hajótörötteknek tekint bennünket, hogy életveszélyben forgunk, és meg kell minket menteni... Csakhogy egyikünk sem érezte magát legyőzöttnek, éppen ellenkezőleg. Egyáltalán nem törtek össze az események, a hosszú-hosszú hét erőfeszítései sem, és ezt be akartuk bizonyítani. Arról is meg akartunk győződni, folytatódik-e ez az óriás barlang egy másik teremben, melynek Loubens éppen csak megpillantotta  a bejáratát. Be kellett bizonyítani, hogy Loubensnek igaza volt..."

Haroun Tazieff

Tazieff részletesen leírja, milyen tekervényes úton-módon szerezték be az expedícióhoz szükséges anyagokat, felszereléseket, és bár lelkesedésből nem volt hiány, a kezdetben elképzelt hatékonyságból később lépten-nyomon le kellett adniuk, a rögtönzések és az ezekből fakadó váratlan fordulatok miatt. Ma már megmosolyogni való, hogy milyen apróságokon múlott akkoriban a színvonalasabb filmfelvétel készítése: a világításra használt magnéziumfáklyák néhány másodperc alatt kiégtek, amit a kamera ezalatt lefilmezett, az operatőr azzal maradt, a filmet forgató szerkezet rugója a legváratlanabb pillanatban megmakacsolva magát elakadt, s a helyzetet csak a régi jó kurblis megoldással lehetett áthidalni, ehhez viszont a kurblinak állandóan kézügyben kellett lennie... Minőségi képet ezért Tazieff is inkább fényképezőgéppel készített, s fotói gazdagon illusztrálják-dokumentálják nem túlságosan bőbeszédű beszámolójának szövegét. 


A továbbiakban felvételeiből állítunk majd össze képes riportot a barlang felfedezéséről, illetve idézzük könyvéből azt a részt, amelyben szemtanúként leírja Loubens lezuhanásának és az azt követő több napos barlangi fogságuknak, majd megmentésüknek szomorú történetét.


Következik: A Saint Martin barlang titka - képekben