A világ legmélyebb barlangja — a Pierre Saint-Martin
A két háború között és a háború után a kutatásokat javarészt Max Cosyns híres fizikus vezette, akinek nevével Piccard professzor könyveinek olvasása közben is találkozhatunk. 1950-ben barlangkutató csoportjának egyik tagja, Georges Lépineaux egy látszólag kisméretű, mindössze 10 méter mély zsomboly szélén ülve unalmában a zsomboly falán levő kis nyílást célozgatta a keze ügyébe kerülő kövekkel. Egyszerre a nyíláson egy havasi csóka repült ki. Lépineaux akkor jött rá, hogy a nyílás mögött nagyobb üreg kell hogy legyen, mert a havasi csóka csak úgy tud szárnyra kelni, ha induláskor a mélybe veti magát. Társával együtt fölkapaszkodtak a lyuk szájához és köveket dobáltak belé, hogy fogalmat alkossanak annak mélységéről. Az eredmény megdöbbentő volt: akármekkora követ is dobtak be, nem hallatszott a becsapódás hangja. A beeresztett függőón 200 m mélységben nem ért földet. A mérések szerint a nyílás alatti üreg 346 méter mély!
1951-ben indult az első nagyobb szabású expedíció a Pierre Saint-Martin zsomboly mélységének kikutatására. Tagjai közt ott voltak a barlangászat történetének legnagyobb egyéniségei. Norbert Casteret, Max Cosyns, aki egy biciklimeghajtásos rendszerrel működő drótköteles ereszkedőkészüléket szerkesztett, Lépineaux, Labeyrie, Ochialini, Haroun Tazieff vulkanológus és Jacques Ertaud filmoperatőr. Régi szokás szerint az első ereszkedés joga mindig a felfedezőt illeti. Lépineaux tehát beül az ejtőernyős-készülékszerű hámba és elindul lefele. Mínusz 80 m-nél egy kis párkányon egy pillanatra megáll, majd tovább eresztik —213 m-ig, ahol még egy párkány van. De a szakadék folytatódik, és Lépineaux újra lelép a párkányról az alatta tátongó sötétségbe. Mínusz 240 m-nél a falak eltávolodnak, és Lépineaux az űrben érzi magát. Akármerre világít, semerre sem lát falat. Hosszú ideig ereszkedik a teljes bizonytalanságban, míg végül „földet" ér a terem alján, óriási ferde lejtőn fekvő kőtömbök között. A kutató több órán keresztül próbál valahogy tájékozódni ebben a kőtömblabirintusban, de eredménytelenül. Utána fölhúzzák az öt milliméter vastag kábelen, és részletesen beszámol a történtekről. A filmoperatőr, Ertaud következik, aki egy teljes napig egyedül marad lent, hogy filmfelvételeket készítsen. Majd utána eresztik Loubens-t és Tazieffet. Hosszú órákba telik, amíg sikerül végre körüljárniok a termet. Sőt, Loubens fölfedez egy másik, még nagyobb termet, amelyiknek egyelőre nem látja sem az oldalait, sem a tetejét. Ezt a legnagyobb francia barlangkutató, Norbert Casteret feleségéről, Elisabeth Casteret-ről nevezik el. És ami a legérdekesebb: a Casteret-terem alján egy bővizű folyó van! Ez tehát a titokzatos folyó, amely levezeti a karsztfennsík vizeit. Az első expedíció ezzel a szenzációval tér vissza a felszínre. Az általuk elért mélység körülbelül 500 méter. A következő évben, 1952-ben, már jobb felszereléssel jönnek. Az ereszkedő-berendezést kicserélték villanymotor-meghajtásúra, amelynek segítségével körülbelül fél óra alatt le lehet ereszkedni a zsomboly aljára. Ezen az expedíción részt vesz az akkor már veteránnak számító Norbert Casteret is. Elsőnek Loubens ereszkedik le, Tazieff csak 12 óra múlva követi, mivel közben a készülék elromlott. Együtt indulnak a felfedező útra, az utánuk induló két másik társ, Labeyrie és Ochialini a Casteret-teremben éri utol őket. 50 kg floureszceint öntenek a föld alatti folyó vizébe, hogy megállapítható legyen, hol tör majd felszínre. Nagy nehezen sikerül megkerülniök a Casteret-terem végén levő szifont. Kimerültén térnek vissza az első terem aljába, a táborba, és Loubens elhatározza, hogy feljön a felszínre. Casteret kell felváltsa őt. Ekkor történik a katasztrófa; a továbbiakban a fél világ figyel a Pierre Saint-Martin barlang feltárásának eseményeire. Alig indul meg Loubens fölfelé, mintegy tíz méterről visszazuhan, és tovább gurul a ferde terem sziklatömbjei között. A felvonó csődöt mondott. Loubens még él, társai a rögtönzött föld alatti táborba szállítják, de megmenekülésére sok remény nincs. Telefonon értesítik a külszínt a történtekről. Az orvos nem tud leereszkedni a beteghez, mert a készülék nem működik. Csak annyit tud tanácsolni a lentieknek, hogy hagyják csendben pihenni, háton fekve.
 |
| J. Ertaud filmes |
Tizenöt óra telik el, míg sikerül megjavítani a készüléket. Mairey doktor az első, aki magára ölti a hámot és leereszkedik a baleset színhelyére. Sajnos nem sokat tehet. Mégis megpróbál mindent, de 36 órás küzdelem után Loubens meghal. Élettelen testet nem lehet a készülékkel kiemelni a zsombolyból, a szűk helyeken ugyanis irányítani kell a felvonót. Úgy határoznak, hogy Loubens-t ott a barlangban temetik el. A holttest fölé apróbb és nagyobb kövekből hordanak halmot, a tetejébe helyezett nagyobb kőtömbre Labeyrie ezt vési: „Itt élte Marcel Loubens bátor életének utolsó napjait".
A baleset ellenére Tazieff és Mairey még egy alkalommal megpróbálják folytatni a megkezdett kutatásokat. Leereszkednek a Casteret-terembe, elérnek a föld alatti folyó partjára, megtalálják a továbbjutás lehetőségét, majd egy újabb, vízszintes terembe jutnak. A tesram mintegy 400 m hosszú, a magassága pedig helyenként meghaladja a 100 m-t. Végén óriási,. alagútszerű járat következik, 40—50 m széles és mintegy 10 m magas, amelyben az előbbinél sokkal bővizűbb folyó folyik. Egy darabig haladnak még lefelé az ismeretlen folyó mentén, azután a fáradság visszavonulást parancsol. A felszínre való feljutás közben a felvonókészülék újból elromlik. Tazieff 70 méter magasságban négy és fél órát lóg a levegőben, valahonnan a magasból jéghideg vízesés zuhog rá. Végre megjavítják a felvonót, majd másnap az utolsó ember is meglátja a napvilágot. A Pierre Saint-Martin barlang mélységét ekkor körülbelül 600 m-ben állapítják meg.
A nagyvilág ekkor veszi tudomásul, hogy létezik egy olyan fogalom, hogy barlangkutatás, és léteznek olyan emberek, akik az életüket is hajlandók feláldozni a föld alatti ismeretlen feltárásáért. És hogy ezek a barlangkutatók.
A továbbjutási lehetőség a következő évben újból vonzza a barlangkutatókat. 1953-ban a régi esaipat egy része (amelyből Tazieff, Labeyrie és Cosyns hiányzik) újra ott gyülekezik az aknabarlang szájánál. Az expedíció három csapatra oszlik, az első Casteret vezetésével leereszkedés után a víz folyásával ellenkező irányban, fölfelé próbál továbbjutni. Egy kisebb baleset miatt azonban visszatérnek az alaptáborba, majd megpróbálnak a vízfolyás irányában tovább kutatni, ahol az előző expedíció abbahagyta. A széles folyosó végén hatemeletnyi sziklafal zárja el az utat. Sikerül felérni a fal tetejére, ahol a járat folytatódik és rövidesen egy óriási terembe torkollik. Itt az első csoport visszafordul.
A második csapat Lépineaux vezetésével aztán tovább folytatja a kutatást; a termet az egyik résztvevőről Queffélec-teremnek nevezik el. Utána újabb terem következik, neve Adélie lesz, majd a továbbjutást nem találva, ez a csoport is visszafordul, de csak hogy újabb fölszerelési tárgyakat és több napra való élelmiszert vigyen magával. Az Adélie-termen túl a sziklafalon kapaszkodva áttraverzálnak egy tó fölött és újabb terembe érnek, amelyet egy másik nagy francia barlangászról Chevalier-nek neveznek el. A terembe érve óriási vízesés dübörgése hallatszik valahonnan messziről. A kutatók követik a hang irányát, és hama-rosan egy szakadék partjára érnek, amelyben eltűnik a föld alatti folyó. Akármerre világítanak, falat sehol sem látnak. Nagy nehezen sikerül végre leereszkedni a szédületes mélységbe, ahol a világ egyik legnagyobb föld alatti terme kezdődik. A nevét — Verna-terem — az expedíción részt vevő lyoni barlangkutató csoport nevéről kapja.
A harmadik csoport — amelyik szintén idáig jut — pontosabban fölméri a Verna-terem méreteit és a beszállástól számított mélységét: —728 méter.
Röviden szólnunk kell még az 1954-es expedícióról, amelynek fő célja Marcel Loubens testének felszínre hozatala volt. Jellemző epizód: a holttestet szállító konténer mellett Jósé Bidegain lebeg a semmi fölött 13 órán át, keresztülsegítve a konténert az akna szűkebb részein. Mikor inkább holtan, mint elevenen a felszínre ér, az egyik újságíró ezt mondja neki: „Igazi hőstett volt, amit a barátjáért, Marcel Loubensért tett." Mire a^ válasz: „Szegény fiú, nem is ismertem."
Mivel a Pierre Saint-Martin barlang a francia—spanyol határon fekszik, 1954 után mintegy hat éven át vitázott a két ország a barlang hovatartozásáról. A vitát Spanyolország javára döntötték el. Több éven át szünetelt a kutatás, mert a barlangot ismerő francia felfedezők nem kaptak a spanyol államtól beutazási engedélyt. Közben felszíni kutatások folytak. Megállapították, hogy a Pierre Saint-Martin barlang eddig felfedezett része csupán töredékét képezi annak az óriási üregrendszernek, amely a hegyek alatt húzódik. A mészkőréteg vastagsága ezen a részen meghaladja az 1000 m-t. Ezt a vastag mészkőréteget három vízát-nemeresztő palaréteg metszi vízszintesen. Az első le-ereszkedéskor a legfelső palaréteget érték el. A vízfestések azt bizonyították, hogy a Pierre Saint-Martin föld alatti patakjának vize nem a legfelső vízátnem-eresztő réteg mentén jut felszínre a Kakouette szorosban, hanem a feltételezett második szint mentén, az, ún. Bentia forrásban, az előbbitől jóval mélyebben. Ezt azt jelentette, hogy a barlangban folyó vizek egy vagy több helyen áttörték a legfelső palaréteget, és a továbbiakban egy jóval mélyebb szinten futnak tova, ahol valószínűleg újabb, eddig ismeretlen barlangjáratokat vájtak. A Francia Villamosművek (Electricité de France — rövidítve EDF) közben elhatározta, hogy a felszínhez legközelebb eső Verna-teremhez alagutat fúr, hogy a föld alatti folyókat egy vízerőmű gyűjtőtavába vezesse. Az alagút építését abbahagyták, miután már majdnem egy kilométert haladtak előre, mert a munkálat vezetői attól tartottak, hogy a föld alatti terem föltérképezése annak idején nem volt pontos.
1960-ban — a határproblémából adódó vitás kérdések megoldása után — indul az első közös francia—spanyol expedíció a barlang mélységei felé. A leeresz-kedés után a spanyol csapat a víz folyásával ellenkező irányba, gumicsónakokon próbál előre hatolni, bár a szörnyű erős huzat — valóságos szélvihar — miatt csak úgy tudnak haladni, hogy a falakon levő fogásokba kapaszkodva húzódzkodnak a vízen fölfelé. Ez a folyosószakasz — a Szelek alagútja — kétfelé ágazik; a spanyol kutatók az egyik ágon 300, a másikon 400 m-t jutnak még előre.
A franciák a víz mentén lefelé haladva eljutnak a Verna-teremig, s közben pontosan fölmérik az eddig ismert járatok hosszát, méreteit és elhelyezkedését. Ezeknek a 'méréseknek köszönhető, hogy megállapítják: a Verna-terem a fölhagyott alagút végétől mind-öiSisze 60 m-re van. Még ebben az évben be is jutnak az EDF alagúton át a Verna-terembe, s ezzel új lehetőségek nyílnak.
Az alagúton hatol be 1961-ben a Verna-terembe az első expedíció. Nehéz feladat áll előttük: a 220 m hosszú, 180 m széles és 150 m magas óriásterem boltozatán kell továbbjutást, keresniök. Mindezt teljesen „vakon", hiszen az óriási méretek miatt alulról sehol sem lehet fölfedezni a terem mennyezetén nyílást. Pedig mégis létezik! Egy spanyol barlangász és alpinista — akinek a keresztneve Juan San Martin — fedezi föl 110 m magasan a terem aljától. Bravúrosan feljut odáig — és ezzel megnyílik a továbbjutás útja. Még ugyanabban az évben, majd a rákövetkezőkben egészen 1966-ig expedíciók sora próbál mind mélyebbre és előbbre haladni az ekkor felfedezett járatokon. Újra eljutnak a folyó medrébe, újabb termek, szakadékok, lélekszorítók következnek, és elérik az 1006 méteres mélységet. Ezzel a Pierre Saint-Martin barlang az akkori ranglistán a második helyet foglalta él. Úgy tűnt, hogy a barlangrendszer méreteit már csak egyféleképpen lehetett növelni: a föld alatti folyosó vizén fölfelé menve, azon a ponton túl, ameddig a spanyolok 1960-ban eljutottak. 1961-ben száll alá a párizsi barlangkutató klub, és roppant nehéz körülmények között — hol a vízben gázolva, hol gumicsónakon hatolva előre — mintegy két kilométernyire elér egy nagy termet, a Susse-termet. 1965-ben francia s egy spanyol csapat még tovább jut a víz ellenéiben, de miután hat napig gázolnak a jeges víziben, a józan ész visszafordulást parancsol. Ugyanabban az évben Max Cosyns vezetésével egy másik csoport rendszeresen átkutatja a barlangrendszer fölötti karsztvidéket. Negyvenkét zsombolyt vizsgálnak át, de ezek közül mindössze négy biztat sikerrel, az egyik 200 m-en zárul, a másik 180 m-en, a harmadikban 320 m mélyre jutnak le, a negyedik — a D 9-es — aztán végül meghozza a kívánt eredményt. 310 m mélységben félelmetes, mintegy 100 m mély szakadék széléhez jutnak, amelyből fölballatszik a folyó dübörgése. Leereszkednek. Vajon ez a Pierre Saint-Martin folyója? A kérdést tisztázandó egy másik csapat is leereszkedik, s lefelé menve a vízen, hamarosan ráakad a párizsi barlangkutatók nyomaira. Megvan az összeköttetés!
Mivel a D 9-es zsomboly szája 164 méterrel magasabban van, mint az eredeti bejárat, a barlangban mért teljes szintkülönbség 1170 m-re nő, amely 30 m-rel nagyobb, mint a nagy vetélytársé, a Berger zsombolyé. 1973-ban egy magasabban fekvő zsombolyból is leereszkedtek a barlangrendszerbe, s így 1978-ban, a teljes szintkülönbség már 1328 méter.
(Forrás: Egri László - Barlangászok könyve. Kriterion, 1979. M. Bleahu leírásának felhasználásával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése