2013. március 11., hétfő

ECK PÉTER: Észak vidékein (1)


A szerző, aki útirajzának papírra vetése idején az 1913-as év nyári utazási élményeire emlékezett vissza, feltehetően a Bánságban élt; egyelőre nem találtunk róla érdemleges életrajzi adatot. Azt viszont tudjuk, hogy bőven illusztrált vékonyka könyve - amit végül megtetézett még egy, az északi népek mitológiájáról szóló értekezéssel - Temesvárott látott napvilágot, Uhrmann Henrik könyvnyomdája révén, s címlapja mellett láthatjuk a szerző portréját is, bizonyságául annak, hogy élő, valós figuráról van szó. Beszámolója korrekt, pontos, helyenként tanáros és bedekkeres. Ezért a "kötelező" látnivalókról szóló információkat ezúttal mellőzzük, annál érdekesebbnek találtuk útirajzának azokat a mozzanatait, melyekben a huszadik század elejének utazási szokásairól, a meglátogatott országok lakóinak sajátos életmódjáról vall.

Mindjárt az induláskor, amikor is útjának első állomásai Bécs, illetve Prága, ekként mutatja be első utazói benyomásait:

"(...)Amidőn ez év júniusában külföldi utamra indultam, egyedül a szabad akaratom volt az, mely lépéseimet irányította és minden befolyástól menten vezetett mindahhoz, amit látni, megismerni kivántam. A vágy, mely az előttem ismeretlen tájak felé ösztökélt, nem tagadhatom, izgalommal töltött el. Az ezrekre menő kilométerek távolságaira azonban mitsem gondoltam, előrelátható fáradalmakkal nem törődtem, csendes kis otthonom hiába marasztalt, az idegen világ ellenállhatatlanul maga felé vonzott.

Amint azonban a vonatra szálltam, majd velem a vonat elindult, az út előtti izgalom megszűnt bennem és úgy éreztem, mintha megszokott városomból csak a szomszédba vándorolnék. A magyar vasút gyorsszárnyú kereke tovavitt a nagy alföldi rónán át, mely bőséges termést igért szorgos magyar népünknek, — száguldva hagyta el a kis magyar alföld váltakozó tájait is, majd az ország nyugati határát átszelve további gyors iramban haladt előre, egyik állomást a másik után elhagyva, mire megérkeztünk Bécs nagy állomására, ahol rajokban szállt ki az utasok tömege.

Átszálltam egy másik vonatra, mely alig tartó várakozás után újult erővel tovább vitt, előbb lapályon át, majd dombos tájékra, tovább pedig erdős-hegyes vidék közé. A vasúti kocsiban idegen hangok áradtak el, jele annak, hogy már teljesen idegen földre jutottam. És mennél odébb haladt a vonat északnak, az idegenszerűség annál nagyobb mértékben fokozódott, az utasok túlnyomó része már szláv nyelven beszélt, így szólított meg az egyik közbeeső állomáson felszállt és közelembe telepedett úriember, amit meg nem értvén, sajnálatomnak adtam kifejezést, hogy hiányos a nyelvtudásom. De németül hozzáfűztem, hogy magyar utas vagyok és Prágába igyekszem. Magyar létem közelebb hozta a 40 év körüli útitársamat és élénk érdeklődéssel fordult hozzám most már németül és kérdezte:

— Talán Bécsből jön és megtekintette a nagy császárvárost?

Önkéntelenül elhallgattam, hogy Bécset két izben már alkalmam volt látni, azt feleltem, hogy utam otthonomból megszakítás nélkül visz Prágába, ahol bizonyos időt szándékozom tölteni, hogy a várost lássam és megismerjem. Kijelentésem szemmel látható jó hatást gyakorolt utitársamra, kezet nyújtott és bemutatkozott, amit viszonoztam. Útitársam egy Prága közvetlen közelében fekvő malátagyár igazgatójának mondotta magát és a magyarok iránt érzett meleg szimpátiáját nyilvánította meg.(...)

Prágában a szerző szorgalmasan bolyong a látnivalók között, amelyek közül nem hagyja ki a Károly-hídat, a Várat, a dómokat, de még az aranycsinálók szűk utcáját sem, majd egy kávéházban megpihenteti elfáradt lábait.

(...) Átkanyarodtam a Moldva felé, majd a Palacky-hídon át a Vaclacke námestire tértem vissza, ahol egy kávéházban pihenőt tartottam abból a célból, hogy a lapok útján a hazai hírek felől tájékozódjam.
Talán említenem sem kell, hogy magyar újsághoz nem jutottam és a kiszolgáló pincér értelmetlenül meredt reám, amikor a kérés nélkül hozott „Narodni listy" helyett olyat kívántam.

Meg kellett elégednem a német újságokkal, sőt ezekben sem igen volt alkalom válogatni. A kávéházi ujságasztalon halmaz cseh újság, feltűnően sok szaklap és folyóirat között meglehetősen ritka volt a német, sőt korlátozott mértékben voltak meg a szokásos vicclapok is, melyeket csehnyelvű műszaki, kézműipari, mezőgazdasági és kereskedelmi lapok pótoltak. Bámulatosnak találtam a cseheknek ezt a nemzeti érzületét, mely körülményből ismételten tapasztaltam, mennyire szívós ez a faj nemzetiségét a sajtó terén is megnyilvánítani. Összehasonlítva pedig a mi viszonyainkkal, egyáltalán nem túlzás annak a megállapítása, hogy nálunk éppen megfordítva áll ez a nemzetiségi megnyilvánulás. Kávéházainkban több az idegennyelvű lap, mint a magyar és inkább bővelkedünk idegen nemzetbeli újságokkal, mint a saját magunk termékeivel. (...)

Következő úticélja Drezda, ahová Prágából vonattal igyekszik... A határállomáson azonban kellemetlen incidensben van része... Hiába, a fináncok már akkor is fináncok voltak (vagy akkor voltak ám igazán fináncok?!)...

(...) Az   Elba völgye mentén jelentéktelen állomások után Aussigba érkezett a vonat, mely város regényesen terül el az Elba partján és különböző ipari vállalkozásoknak jelentős gócpontja. Itt bonyolódik le az Elba folyón Németországból beözönlő nagy áruforgalom, összekötő kapcsa Hamburg és Bécs kereskedelmének, mert majd minden német árú Aussigig jut hajóval, ahol átrakják a vasúti kocsikba és szállítják további rendeltetési helyére.

Nem időztünk sokáig ezen az állomáson és odább haladtunk; rövid idő alatt elértük a határállomást, Bodenbachot. Alig állt meg a vonat, bejött a vasúti kocsiba a zöld zubbonyos, porosz sapkás, oldalfegyver nélküli német finánc és udvarias előzékenységgel kérdezte, nincs-e valami elvámolni való. Az utasok készséggel nyitották fel bőröndjeiket, a finánc pedig vizsgáló szemekkel tekintett azokba. Felnyitottam én is útikosaramat és a szemfüles német gyanúsat találva, megkérdezte, mi van a felső részen levő két dobozban. — Cigaretta — válaszoltam és megmutattam. A finánc megtekinti és megállapítja, hogy a cigaretták házi készítményűek. Sajnálattal kijelenti, hogy azokat nem vihetem magammal a határon át, hanem vagy meg kell vámoltatnom, ami tekintélyesen nagy összeg, vagy pedig, amit legjobban ajánl, küldjem vissza, — esetleg nála is hagyhatom és ha visszajövök az útról, megint magammal vihetem. Megállapodtam azután vele, hogy inkább visszaküldöm postán a cigarettákat, mert utam visszafelé nem erre fog vezetni. Ezzel vizsgálatait folytatva tovább ment. Jó magyar szokás szerint azonban kifogtam a fináncon, elláttam magam bőségesen a saját cigarettáimból, a még csekély maradékkal biró dobozokat levittem az állomásra és az ottan talált egyik vasúti alkalmazottnak a kezébe nyomva, odaajándékoztam. Felszálltam a vonatra, mely rövid idő multán mozgásba helyezkedett és elindult, mialatt a még mindig   ott   álló vasutas   szalutálással köszönte meg váratlan ajándékomat és végleg elhagytuk az állomást. (...)

Drezda a turistalátnivalók paradicsomának bizonyult. Az első nap kóborlásai közben alaposan szerzőnk alaposan megéhezett...

(...) Hamar rátaláltam  a német vendéglőre s miután a kirakatba helyezett étlap sok jót igért aránylag kevés  pénzért, elhatároztam, hogy az ó-németstílű faragványos bútorzattal berendezett étkezőbe betérek. Négy fogásból álló menütg rendeltem és a fehérruhás pincérlány barátságos kedéllyel intézkedett, hogy az ebéd asztalra kerüljön. Közben felszolgálta a csapófedővel ellátott kőkorsóban a müncheni sört, a vendégek túlnyomó része ezt itta s idegen létemre ezzel is beleéltem magam a benszülöttek környezetébe. Vendégek jöttek és mentek és ahány volt, nők, férfiak egyaránt jó ismerősnek látszott lenni az étkezőhelyen. A nagy látogatottságot reám nézve kedvezőnek találtam, hogy jóhírű vendéglőbe tévedtem s megfelelő ebédhez jutok. Az ebéd meglehetősen késett, de azután a pincérleány kétszeri nógatásomra sor szerint mégis asztalra hozta. Az ebéd nem volt ugyan a legkiválóbb, de megjárta. Volt leves, marhahús köretekkel és mártással, pecsenye kompóttal és sajt, meg gyümölcs, ezért azután 1 márka és 50 pfennig járt ki fizetség fejében. Ami az ebéd magyaros izéből hiányzott, — mindenütt nem főzhetnek úgy, mint nálunk, — azt helyrepótolta a müncheni korsó illatos söre és így teljesen kielégítve hagytam el a Mahlzeittal köszönő kiszolgálóleányt és vendéglőjét. (...)

A városnézés folytatódott. Nyilván, hogy este is étkezéssel zárná a napot. Csakhogy - újabb kaland a láthatáron...

(...) Sötét este lett, mire szállodám előkelő éttermében vacsorához ültem. A véletlen ugy intézte, hogy honfitárssal kerültem össze, akivel jól esett magyar szót váltanom az idegenben. Vajmi kevés ideig tartott azonban ez, mert bemutatott egy később odaérkező német uri embernek, s igy hármasban együttes vacsora mellett társaságot alkotva ismét németül folytattuk a társalgást. Könyvkereskedő volt a honfitársam, a német ur pedig valami drezdai nyomdavállalat igazgatója, említenem sem kell, hogy üzleti ügyek kötötték közelebbi ismeretségüket. Élénk beszélgetés fejlődött ki körünkben, mialatt alkalmam volt a drezdai urnák tipikus szász voltát megismerni. A sajátságos beszéd dialektus és a beszédközi csuklások különösen rávallottak erre. Mulatságosnak tűnt, hogy mesteri csuklóhanggal szakította meg olykor-olykor beszédjét, mintha dadogó lett volna, de folytatta a fennakadás után ismét természetes hanglejtéssel ott, ahol a beszédet elhagyta.

A kedélyes diskurzióval fűszerezett vacsoránk végeztével közösen elhatároztuk, hogy valamely speciális drezdai szórakozóhelyre megyünk. A szász felajánlotta a vezetést, elhatározásunkat hamar tett követte és elsőbb egy énekes orfeumhelyre tértünk. Nem volt teljesen orfeum, beléptidíjakat nem szedtek, amolyan vendéglői helyiség csupán, melynek két végében színpadok állottak, ezeken felváltva énekeket, táncokat és zeneszámokat, majd magánjeleneteket adtak elő. Az egyik oldalon levő szinpadon nemzeti viseletben állandóan tiroliak játszottak s el sem hagyták a színpadot, míg a másikon inkább változott a műsor személyzete. Zsúfolt látogatottságban a pincérleányok alig győzték a sört felszolgálni, más ital nem járta. Az énekszámok refrénjeit az egész közönség az előadókkal együtt énekelte és a német kedélyességnek ez a fesztelen megnyilvánulása minket is hangulatra keltett. Nem maradtunk azonban sokáig, szász vezetőnk a továbbmenetelre biztatott s mi hűen követtük a másik, ugyancsak speciális helyre, a paraszt-múzeumba.

Ez egy nagyobb korcsmahelyiség volt, falusi berendezéssel, söntéssel, gerendás deszkamenyezettel. Teritetlen asztalok állottak a helyiség egyik felében, mellette támlás fapadok. Itt is meglehetős közönség tartózkodott. Ingujban, papucsban a korcsmáros fogadott és komikus mély maghajlásokkal „unser Herrschaft"-nak szólítva bennünket, helyet mutatott a részünkre. Mialatt a furcsa külsejű korcsmáros a sört kihozta a söntésből és asztalunkra tette, körülnéztünk a múzeumi helyiségben. A menyezetről sürün egymás mellett hol zsinegen, hol láncon alálógtak a legkülönfélébb paraszttárgyak: eltörött vasvilla, rozsdás kapa, használhatatlan lapát, ekevasak, megrongált kocsialkaltrészek, mindenféle földmives szerszám. Azután ósdi képek, törött bútorok, sérült cserépedények; a falakon felaggatva parasztruhák, ökörszarvak, lehetetlen állatfestmények, egyszóval csupa olyan tárgy, ami felett nem lehetett komolyan áttekinteni.

A korcsmáros megkezdte előadásait, kezében hosszú parasztbottal mutogatta egyenként a tárgyakat. Kacagtató bolondságokkal magyarázta azok jelentőségeit és gyors bőbeszédűséggel elbeszélte a tárgyak sérülésének, törésének, hasznavehetetlenségének komikus történeteit. Közben ujabb vendégek érkeztek, letette a botját és azok fogadására sietett, az eltávozóktól pedig sajátságos kézfogással búcsúzott, amivel ujabb nevetést váltott ki hallgatóságából...

...Újabb, már fényesebb vendéglőbe tértünk, ahol nagyszámból álló női fúvós zenekar szórakoztatta a közönséget. Elhallgattuk bizonyos ideig a kitűnően fegyelmezett zenekart, a fehér ruhába öltöztetett nőkhöz azonban a fúvós rézhangszerek egyáltalán nem illettek, megsajnáltuk, amint nemükkel ellentétben erőfeszítéssel fújták és kezelték a hangszereket. A női emancipáció rovására irtuk ezt és megint tovább állottunk.

Kávéházban fejeztük be az estét, ahol szász vezetőnk felvilágosított arról, hogy részünk volt egy kisebbszerű német bumlizásban. így mulat, szórakozik egyik helyről a másikra vándorolva a drezdai, sokszor családjával együtt, itt is, ott is néhány korsó sör mellett énekel, hallgat zenét és élvezi a mulattató előadásokat. Nem jár ezzel soha semmi duhajkodás, a szesz nem árt meg neki, végeredményben pedig mulatságot szerez a számára, ami teljesen kielégíti. (...)

Berlinben szerencséje van: akkor toppan be, amikor a császári pár a Brandenburgi kapunál az ünneplésükre felsorakozott tömeg előtt elvonult. Utána a berliniek kedvenc szórakozóhelyét, az állatkertet járta be keresztül-kasul...

(...)  Beestelődött az idő, felgyújtották a villanylámpákat és nappali világosság áramlott szét az árnyas kertben, melynek hangversenyterén diszes korzó alakult ki. Vidám nagyvárosi élet keletkezett ezután, bizonyítéka annak, hogy a berliniek nap-nap után előszeretettel látogatják a rövid egyszerűséggel elnevezett Zoo-jukat. A félvilági hölgyek sem hiányoztak, aminthogy azokat mindenütt feltalálni, ahol a közönség csak valamire való forgalmat alkot és könnyelmű mulatozásra alkalom kínálkozik.

Földalatti vasúton tértem vissza és egy berlini speciális helyen, egyik Aschinger-féle automata vendéglőben megvacsoráztam. Nem tartoznak ezek az előkelő vendéglők közé, de oly számosan vannak, hogy uton-útfélen találkozni velük. Az esti időben különösen nagy sürgés-forgás uralkodik ezen nagyszerű üzletvezetés alatt álló vendéglőkben és nagyszámban látogatják minden társadalmi osztálybeliek, ahol 10 pfennigért félzsemlére helyezett különböző felvágottakat, sajtokat, igen ízletes és mindig kielégítő 30 és 50 pfenniges sülteket, imbiszeket, majd mérsékelt áru süteményeket és 10 pfennigért mindenfajta söröket és más italokat kapni kifogástalan jó és mindenkor tiszta minőségben. Különös előnyük pedig az, hogy nincs ráutalva senki a kiszolgálásra, ki-ki maga szolgálja ki önmagát és miután az étkezéshez minden készen áll, azt rövid  idő alatt   lehet   elvégezni. Hölgyek és urak, de a kevésbé módosak is méltán kedvelik ezeket a vendéglőket, mert olcsók és hygienikusan tiszták, a nagyvárosi forgatag viszonyaiba pedig alkalomszerűen beleilleszkednek.

Ezzel a végső akorddal fejeztem be berlini tartózkodásomat és előbb a szállodába, ahol utipodgyászom készen várt, majd az állomásra mentem, amikor az éjjeli közvetlen gyorsvonattal elindultam Dániába. (...)

(...) Másnap, a kora hajnali órákban a német határállomásra, Warnemündébe érkeztünk, amely kis kikötővárosban vonatunk egy közvetlen a tengerparton levő faalkotmányú hajóágyban reánk várakozó trajekt-hajóra tolatott. Alig vett időt igénybe ez a változás s mialatt a vonat mozdonya visszamaradt és a hajó hátsó részét lezárták, a vasúti kocsikkal együtt immár hajóval folytattuk a két és fél órai időt igénybevevő tengeri utat. Kiszálltunk a kocsikból és a hajó berendezéseit néztük végig, közben észre sem vettük, hogy podgyászaink vámvizsgálaton estek által. Végtelen csendes, nyugodt volt a tenger, a hajó oly simán haladt, mintha nem is a tengert jártuk volna, ami természetszerűleg igen élvezetessé tette az utazást. A hajón való szabad mozgás, kényelem és jó vendéglő nem tették egyébként sem unalmassá az időt, sőt ép ellenkezően, annyira jól éreztük magunkat rajta, hogy amint a dán partok a messziségben láthatóvá lettek, mélyen sajnáltuk, hogy nemsokára véget ér ez a tengeri út. Vizsgáltuk a sírna tengert és a szembejövő hajókat, a vitorlásokat szorgalmas halászaival, majd amint közelebb értünk a partvidékhez, a kikötő különböző jelzéseit szemléltük, amig csak a Prinz Christian hajó dán földön Gjedserben ugyanolyan hajóágyban, mint a túloldalon volt, ki nem kötött. Még a kikötés előtt beszálltunk a vasúti kocsikba, melyeket azután ismét átvonták a szárazföldi sínekre és folytattuk a vasúti utat egész Orehovedig. Ebben a helységben újra az Alexandra nevű trajekt-hajóra származtattunk át a vasúti kocsikkal együtt és félórai idő alatt áthajóztunk, úgy mint az előbb, Masnedőbe. Megint szárazföldre érve, a vonatot kiegészítették és folytattuk kitűzött utunkat, Koppenhága irányában. (...)

(Folytatjuk)

Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

2013. március 10., vasárnap

ELIAS CANETTI: Marrakés hangjai

A Nobel-díjas, a bulgáriai Ruszéban született német nyelvű spanyol író (1905-1994) kalandos élete során eljutott bár Svájcba is, s Zürichben van eltemetve, 1954-ben utazta be Marokkót, ennek hatására hagyta ránk egyetlen útirajz gyűjteményét, a Marrakés hangjai címűt, amely az arab világ hangulatáról, egzotikumáról nyújt hiteles, írói látképet. A kis kötet több helyről is letölthető, többek között a MEK is számon tartja, gyűjteményünkben föltétlenül helye van az egyik fejezetnek.


HÁZAK CSÖNDJE S A NÉPTELEN TETŐK


Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja.
Belépek a ház hűvösségébe, és becsukom magam mögött a kaput. Sötét van, egy pillanatig semmit sem látok. Mintha vak volnék én is, mint azok ott kinn a tereken, utcákon. De hamar visszanyeri az ember a szeme világát. Látom az emeletre vezető kőlépcsőt, és odafent a macskát. Maga a megtestesült csönd. Erre vágytam, hálás vagyok neki, hogy él. Lám, halkan is lehet élni. Enni kap, anélkül, hogy napjában ezerszer Allah nevét kiáltaná. Nem nyomorék, és arra sincs szüksége, hogy megadja magát egy szörnyű sorsnak. Lehet, hogy kegyetlen, de hallgat róla.
Föl és alá járok és belélegzem a csöndet. Hová tűnt az éktelen hajsza? A rikító fény, a rikoltó hangok? A száz és ezer arc? Ezeknek a házaknak ritkán van utcai ablakuk, néha egy sem; mind az udvarra nyílik, az udvar pedig az égre. Csak az udvaron keresztül van jótékony és laza kapcsolatunk a külvilággal.
Föl lehet azonban kapaszkodni a tetőre, ahonnan egyszerre látható a város valamennyi lapos háztetője. Síkokból összeálló kép, mintha elnagyolt lépcsőfokokból épült volna. Azt hinné az ember, akár végigsétálhat a város tetején. Még az utcák sem jelentenek akadályt, nem is látni őket, szinte elfelejti az ember, hogy vannak. Az Atlasz hegyei közelien ragyognak, és az Alpok láncolatának vélhetné valaki, ha nem volna annyival vakítóbb a napfény, és nem pálmák borítanák a város felőli lejtőket.
Az itt-ott kimagasló minaretek nem templomtoronyra emlékeztetnek. Karcsúak ugyan, de nem csúcsban végződnek, hanem az alappal egybevágó tetőerkélyben, amely a minaretek fő része, onnan szólítják a hivőket imára. Inkább emberhang lakta világítótornyoknak tűnnek.
A háztetők fölött fecskék hada tanyázik. Város a városban; csakhogy amilyen lassú minden az emberek utcáin, olyan gyors itt. Sosem pihennek ezek a fecskék, nem is tudni, alszanak-e egyáltalán, nincs bennük se tunyaság, se méltóság, se fenség. Röptükben rabolnak, s a néptelen tetőkre valahogy úgy nézhetnek, mint győztesek a meghódított földre.
A tetőkön ugyanis nem mutatkozik senki. Azt gondoltam innen majd mesebeli asszonyokat láthatok, benézhetek a szomszédos házak udvarába, megleshetem az életüket. Mikor első ízben mentem föl a barátom házához tartozó tetőre, tele voltam várakozással, és amíg tekintetem a távolban járt, a hegyeken, meg volt elégedve, éreztem, büszke rá, hogy ilyen szépet mutathat nekem. De nyugtalanná vált, mihelyt ráunván a messzeségre, kíváncsiságom közelebbi tárgyat keresett. Rajtakapott, amint egy pillantást vetettem a szomszéd ház udvarába, ahonnét örömömre női hang és spanyol szó ütötte meg a fülem. 
– Ez itt nem szokás – mondta. – Nem szabad. Többször is figyelmeztettek rá. Tisztességes ember nem törődik azzal, ami a szomszéd házban történik. Illetlenség. Már a tetőn mutatkozni sem illik, különösen férfiaknak nem. Mert néha az asszonyok kimennek a tetőre, s nem akarják, hogy megzavarják őket.
– De hisz sehol egy asszony.
– Lehet, hogy valaki meglátott minket – vélekedett a barátom. – Rossz híredet kelthetik. Utcán sem szabad lefátyolozott nőt megszólítani. 
– És ha nem tudom az utat?
– Megvárod, míg arra jön egy férfi.
– A saját tetődre azonban csak ki szabad ülnöd? Nem a te hibád, ha valakit meglátsz a szomszéd háztetőn. 
– De el kell fordítanom a tekintetemet. Hadd lássák, hogy nem érdekel. Most is éppen feltűnt mögöttünk egy nő. Egy öreg szolgáló. Sejtelme sincs róla, hogy észrevettem. De már el is tűnt. 
Arra sem maradt időm, hogy megforduljak. – A tetőn tehát kevésbé vagy szabad, mint az utcán?
– Úgy van – válaszolta. – Senki se akar a szomszédai előtt rossz hírbe keveredni.
Néztem a fecskéket, és irigyeltem őket, amint gondtalan elhúznak három, öt, tíz, háztető fölött is egyszerre.





(Széll Jenő fordítása)

2013. március 9., szombat

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (3)


/Részletek/

Szövődtek lassan a hazai szálak is, és bizonyára jólesett neki, hogy az akkori vadásztársadalom, élén Bársony Istvánnal, szinte kivétel és fenntartás nélkül, tudományos vonalon is a legnagyobb magyar természetkutató vadásznak ismerték el. (A “kivétel"-re nem érdemes szót vesztegetni, hiszen közismert Tömörkénynek, a nagy magyar írónak az a mondása, hogy a “világon nem csak sajt, de kukac is van".) Általában a magyar vadászok és természetkutatók Kittenbergert már régebben is számon tartották, ha nem is mind azzal a mértékkel, amit feltétlenül megérdemelt volna. Be kell azonban ismernünk azt is, hogy Kittyt tartózkodó és nehezen megközelíthető egyénisége sokáig olyan homályban tartotta, hogy munkásságát teljes egészében csak a beavatottak ismerték és értékelhették. Nem tudjuk, első levele mikor érkezett meg indiai hadifogságából, de a Nimród képes vadászújság 1917 novemberében emlékezik meg róla először, és az egész újságot neki szenteli. “Egy magyar Afrika-vadász angol hadifogságban – írja Kerpely Béla. – Ki ne hallotta volna hírét Kittenberger Kálmánnak, a legbátrabb magyar vadászok egyikének, aki élete java részét Afrikában töltötte, a minden nagyvad-vadászok álmát képező afrikai sztyeppeken. Az afrikai vadonok királyai, az oroszlán és tigris (?), a Nílus lomha ősállata, a víziló, a rettenetes vadbivaly, a leopárdok és az afrikai dzsungel megszámlálhatatlan fenevadjának vadászata volt eleme a mi kedves Kittenberger barátunknak. Ott érezte jól magát, közéjük vágyott mindig, ha néha-néha hazajött látogatóba Budapestre. Ott érte a háború is Ugandában sajnos. Sokáig nem tudtunk semmi biztos hírt Kittenberger felől, míg végre levél érkezett tőle a messze idegenből, ellenséges földről. Az angolok a háború kitörésekor elfogták, és Indiába, Ahmednagarba vitték, ahol internálták. Panaszos volt ez a barátilag írott levél. A «kedves», «művelt» angolok úgyszólván kirabolták a szegény magyar vadászt. Elszedték mindenét, megfizethetetlen értékű trófeáit, gyűjteményeit, drága fegyvereit, fényképezőgépeit és minden felszerelését. A művelt ángliusok dicséretére legyen mondva, Kittenbergert a többi magyar, osztrák és német alattvalóval egyetemben egy szöges drótkerítéssel körülkerített területen tartják Ahmednagarban, a szó szoros értelmében vett rabságban. Micsoda élet lehet ez a rabság egy olyan embernek, aki egész életét kint töltötte a szabad természet ölén? No de reméljük, vége lesz már egyszer ennek a háborúnak is, és hosszas rabságot sínylődött magyar vadásztársunkat igaz örömmel ölelhetjük majd ismét szívünkre jó erőben és egészségben. Mai számunkat Kittenbergernek szenteljük. Tudatjuk Kittenberger Kálmán pontos címét is. Ha akad olvasóink között ismerőse, írjon neki pár sort."

Kik írtak a hadifogolynak, azt már nem lehet felderíteni. Valószínűleg többen, de Kitty csak dr. Schmidtről, az entomológiai osztály vezetőjéről emlékezett meg, “a jó Tóni bácsiról", aki angol szótárból írt neki meghatóan kedves leveleket. Hozzátartozóinak írt leveleiből pedig egyetlen darabot sem lehetett felkutatni, de egyik unokaöccse pontosan emlékszik arra a levélre, amelyet apjának írt, amelyben “Mister Komisz Bánásmód"-ot és “Mister Rossz Ellátás"-t üdvözölte. A Nimród képes vadászújság tehát megemlékezett a “legbátrabb magyar vadászok" egyikéről, bár szerettem volna hallani, hogy Kittenberger Kálmán mit mondott Kerpely Bélának az afrikai “tigris"-ről, amikor legközelebb találkoztak? Afrikában ugyanis nincs tigris. S ezt egy vadászlap szerkesztőjének mégiscsak illett volna tudnia... És meg kellene azt is kérdezni a Nimród szerkesztőségétől, sőt az akkori Magyar Nemzeti Múzeumtól, hogy ezen honfibúval eltöltött levélen kívül mit tettek Kittenberger Kálmánért? Válaszoljon erre talán Kittenberger Kálmán egyik könyvének előszavával:

“...és nagyon bántott az elhagyatottságom. Az «összmonarchia» minden nemzetiségéből való hadifogoly kaphatott otthonról könyveket, csak a magyar nem. Ezt nem az angolok akadályozták meg, hanem a K. u. K.cenzúra, amely a magyarokat csak a rohamcsapatokban tartotta kívánatos anyagnak. A «mi» cenzúránk buzgalma annyira ment, hogy még egy magyar nyelvű imakönyv sem tudott eljutni a messze Indiában sinylődő magyar hadifoglyokhoz. És nagyon fájt az is, hogy legelső kultúrintézményünk, a Magyar Nemzeti Múzeum vezetősége sem törődött hadifogságban sínylődő megbízottja sorsával."

Szóval: nem tettek semmit! Sem a Nimród, sem a Múzeum – pedig tehettek volna, mert nem az angolok akadályozták meg, hogy Kittenberger Kálmán csomagot, de legalább pár magyar könyvet kapjon, hanem a császári és királyi cenzúra. És ehhez a cenzúrához utat kereshetett volna a Múzeum a magyar kormányon keresztül, és nem nagy megerőltetésébe került volna a Nimród vadászlap szerkesztőségének sem, hiszen istenítője és kiszolgálója volt az osztrák főhercegeknek és az egész arisztokráciának is. Ezeknek pedig egyetlen szavukba került volna, hogy a cenzúra ijedten engedelmeskedjék. Egy ilyen egészen lényegtelen kérést nem is tagadtak volna meg. De a Múzeum hallgatott, Kerpely pedig “hazafias" levelet írt a magyar vadászokhoz, hogy ők is írjanak levelet... Ezenkívül nem történt semmi, és igazán nem rajtuk múlott, hogy Kitty hazakerült, sőt 1920 pünkösdjén nemcsak ágy-, szoba-, de “háztulajdonos" lett Nagymaroson, Kovács Ödön családja jóvoltából. Ez a ház, a szeretet, ami körülvette, a barátok ösztönző jóindulata adta meg azután az alapot, és most már ő is biztonságban érezte magát. Óvatos aggályosságát levetve mozgolódni kezdett valami után, ami állandó megélhetést jelent, de egyúttal “szakmába vágó" feladat is. Írásai egyre szélesebb körben jelentek meg, neve egyre ismertebb lett, csodálói és tisztelői tábora egyre nőtt, és egészen biztosan nem
ő vetette fel a kérdést, hogy az egyik vadászújságot miért nem ő szerkeszti, hiszen minden reálisan gondolkodó magyar vadász világosan érezte, hogy zoológiái tudása és vadászmúltja mellett mégmegközelítőleg sem jöhet senki más számításba Magyarországon. Ezt hangoztatta elsősorban a magyar vadászirodalom megteremtője és országosan tisztelt mestere, Bársony István is, úgyhogy végre 1920 szeptemberében a Nimród képes vadászújság már úgy jelent meg, hogy – Szerkeszti: Kittenberger Kálmán. 

Nagy nap volt ez és fordulópont egész életében, de nem olyan nagy,hogy Kittenberger Kálmán egész életstílusán egyetlen millimétertváltoztatott volna. Maradt, aki volt: hűséges barát, a szűkre szabott, abszolút tudományos vadászirodalom puritán művelője, és szerény, de legyőzhetetlen harcos minden természetrajzi csodabogár és minden édeskésen “vadászias" nagyotmondás ellen. Már a rövid beköszöntő is ígéret, hogy a múlt sokszor ifjúsági nívójú és személyi kultusztól csepegő vadászújságjának vége, és az új kormányos nem hajlandó a hazai vizek délibábos pocsolyáin személyi fuvart vállalni. “Ezzel a számmal vettem át a Nimród  szerkesztését – írja a «tiszteltolvasónak» –, és ha viszonyaink megjavulnak, s a papírínség és más nyomorúságunk részben is megszűnik, úgy minden erőmmel azon leszek, hogy lapunk a külföld első vadászújságjaival is felvegye a versenyt..." És ez így is lett! Kínkeserves, rostáló, ellenségszerző, nehéz, küzdelmesévek után, de így lett.

A háború alatt lehetetlen volt pénzt küldeni neki, és így kénytelen volt adósságokat csinálni. Halála után ezeknek az adósságoknak fejében potom áron elárverezték odakint a maga nemében páratlan gyűjteményt, amely így a Nemzeti Múzeum számára elveszett. Pedig alig egypár száz tallérról volt szó, amelyet Kovács Ödön rendes körülmények között – mint mondani szokták – a mellénye zsebéből is kifizetett volna. A Magyar Nemzeti Múzeum akkori vezetősége nem mutatott semmi agilitást, pedig – azt hiszem – nem került volna sem különösebb fáradságába, sem sok pénzébe, hogy ezeket a természetrajzi kincseket megmentse. Kovács Ödönből senki sem nézte volna ki a vakmerő, semmiféle veszedelemtől vissza nem rettenő utazót. Vékony, cingár ember volt, de szívós, mint az ostorszíj, s minden fáradságot, minden nélkülözést elviselt.Mint az afféle vándor-bogarász-madarász, szűkszavú ember volt, akinek csak ritkán oldódott meg a nyelve, és csakis akkor, ha a társaság kedvére való volt. Egy ilyen alkalommal mondta el, hogy amikor a Gallaföld ismeretlen részein gyűjtött, leverte lábáról a láz. A betegséget semmibe vevő ember eszméletlenül feküdt tábori ágyán, úgyhogy személyzete azt hitte, hogy a fehér ember végét járja. Pedig a négerek nagyon félnek, hogy a hatóság majd felelősségre vonja őket, ha gazdájuk közben meghal, így aztán szépen megszökdöstek tőle egymás után. Leghűségesebb emberének azonban nagyon fájt volna, ha gazdája elpusztul, s így elhatározta, hogy felkeresi a jó napi járóföldre levő missziót, és majd onnét hoz segítséget.Elgondolását tett követte. Félrebeszélő gazdája számára ott hagyott egy«girba» (kecskebőr tömlő) vizet, ráakasztotta a saját nyakáról levett, vadállatoktól védő «davá»kat (varázsszer, amulett), és aztán hajrá! A szegény, magára hagyott beteg egyszer csak arra eszmélt fel lázálmából, hogy a sátorajtó széjjelnyílik, és belép hozzá egy magas, fehér köntösbe öltözött, ősz hajú, lobogó fehér szakállú valaki. Delíriumában azt hitte: íme, lelke már elhagyta ezt a szomorú sárgolyóbist, és felszállt a boldogabb vadászmezőkre, hiszen itt áll előtte a mennyország kapusa, ámbár kulcs nélkül...– Szent Péter!... – nyöszörgött fel magyarul, de azután ráeszmélt, hogy a Nagy Portás talán nem tud magyarul... s így szépen «Laudetur Jesus Christus, Dominé»-val köszöntötte. És csak akkor ébredt a valóságra, amikor a missziós páter jó elzászi franciasággal hogyléte felől érdeklődött, és mindjárt kezelésbe is vette.

A dolog úgy történt, hogy a hűséges ember alig félórás nyargalás után találkozott a «fehér atyák» éppen körúton levő főnökével, aki messze földön híres ember volt mint a bennszülött törzsek legjobb ismerője, egyszersmind kitűnő orvos, aki ugyan fiatal ember volt, de a Danakilföld hamar megfehéríti a fehér ember szakállát. Különösen az ilyen emberét,aki sok olyan éjszakát élt végig, hogy inkább az ment csodaszámba, hogy még élt, mint az, hogy megőszült.A páter azután a misszióba vitette a kiváló tudóst, ahol hamarosan talpraállt. Kovács Ödön utolsó abesszíniai útjáról már hazakészülődött a háború befejezése után, amikor szabad lett az út számára. Meggyötört testén azonban megint erőt vett a láz, s – úgy látszik – ekkor már nem voltsegítség a közelben, így azután azt sem tudjuk, milyen körülmények közötthunyta le szemét örökre Etiópia állatvilágának nagy kutatója."Az új szerkesztő tehát azzal indult, hogy eltemette a múltat, eltemette bajtársát, és ígéretet tett arra, hogy amint a viszonyok engedik, olyan tudományosan szerkesztett szaklapot ad a magyar vadászok kezébe, amely a külföld bármely vadászújságjával felveszi a versenyt. Igaz, hozzátette,  “...ha viszonyaink megjavulnak...", de ezek a viszonyok egyelőre nem igen akartak megjavulni. Valami azonban mégis történt, ami út volt a nagyon távoli cél felé. A Nimród családja, írógárdája megváltozott. Lassan változott meg, az igaz, de a tisztulás megindult. Egyesek kimaradtak... és újak érkeztek. Kittenberger személye szinte személytelenül is a lap színvonalát jelentette, amelyből majdnem magától hullott ki minden dilettantizmus, minden személyes dicsvágy, minden hatalmi törekvés és “kérlekalássan" protekció. Ez a nyesegetési művelet nem volt egyszerű, és nem is lehetett gyors. A megsértettek – természetesen – az amúgy is ellenséges másik vadászlaphoz pártoltak, abban a balga és bosszúvágyó hitben, hogy “lássa a híres afrikai, mire megy nélkülünk", és nem vették észre, hogy távozásuk milyen nyeresége lett Kittenberger lapjának. Nem lehetett persze azt mondani, hogy egyszerre új szelek fújtak. Erről nem is lehetett szó, hiszen ebbe beletörött volna az afrikai bicska, de mozdult valami, mint amikor az alkonyi szél elindul az erdőből a tarlókra. Az igazi értékek közül senki sem hagyta cserben Kittenberger Kálmánt, és most nagy nyereség volt a nem vadász, de tudós madarászok, zoológusok, őslénykutatók, ballisztikusok, fegyver- és lőszerszakértők jelentkezése is. Ezek többnyire barátok voltak, és – természetesen – ingyen írtak a lapnak. Hiszen az eleinte öt-hatszáz példányban, a legrosszabb papíron megjelenő lap éppen csak hogy önmagát és szerkesztőjét tudta eltartani. De ment! Kezdett feltisztulni a látóhatár, javulni a papír, nőni az előfizetők száma, összeverbuválódni az a társaság, amely szakmai, tudományos és irodalmi szempontból is a legjobbat jelentette. A gyomlálás azonban nehéz és kényes munkát jelentett, mert éppen a “határesetek" voltak azok, amelyeket inkább ösztönösen, mint valamilyen mértékkel kellett felmérni. A kéziratok egy részét nyugodtan vissza lehetett adni, hogy: “reméljük, fog még közölhetőt írni". Ezek ugyanis elfáradtak az új szerkesztő meredek létráján... Egy részükkel azonban kísérletezni kellett, hogy “hátha kinövi magát", ezeket meg kellett fejelni és talpalni, és ezt a munkát végezte sok türelemmel és szeretettel dr. Katona János, Kittenberger Kálmán nyugalmazott tanítóképző-igazgató bátyja. Jánoskának (így szólítottam, mert szerettem) csak a szíve volt nagyobb, mint a tudása, és ritkán égő, kurta pipáját szopogatva, félnapot is eltűnődött egy-egy kézirat felett, amíg vagy sóhajtott egyet, és nekifeküdt a jó anyagból készült, de rémségesen elszabott ruhát – azaz írást új formába önteni, vagy még nagyobbat sóhajtott, és írt valami szépet és megnyugtatót, ami talán jobban esett a jelöltnek, mintha írását közölték volna. Katona János egyébként – később – novellákat is írt a Nimródba, s ezek a novellák – ahogy mondani szokás “a legkényesebb irodalmi igényeket" is kielégítették. A magyar nyelv tündöklő hajlékonysága, meleg ember- és állatszeretet, a mindennapi dolgok fölé emelkedő és derűs megbocsátás volt ezekben az írásokban, amelyekből sosem lettek merev és habarcsban dús irodalmi paloták, csak kis házak a “nagy Duna mentében", Léva környékén vagy a Kiskunságban, amelyeket majd száz év múlva lefényképeznek, hogy lám, egyszerű eszközökkel és a csend birtokában milyen nagyszerűt és maradandót alkothat egy Ember. Bevallom, én is visszakaptam két félig szak-, félig elbeszélő írásomat, és – mélyen meg voltam sértve. – Én közöltem volna – mondta János –, mert azért... ugye... elmentek volna... de Kálmán nem akarta. Azt mondja, hogy rád vigyázni kell, hiszen olyan szépen indultál... Kálmán az ilyen kényes ügyeket rendesen Jánosra bízta, mert tudta, hogy Jánosra haragudni nem lehet, hiszen elpirult, amíg az orvosságot beadta, és jobban szenvedett, mint a szenvedő alany. Jánoskát végül is meg kellett vigasztalni, s közben az ember tökéletesen elfelejtette saját sérelmét. Utána azonban jött a szívbéli bosszú, és úgy kikészítettük a nemes szerkeszt őt és oroszlánvadászt, hogy azonnal visszaköltözött volna Afrikába, ha – hallja. Szerencsénkre: nem hallotta, de én elkértem a kéziratokat, és beküldtem egy kimondottan szépirodalmi képes hetilap szerkesztőségébe, és azonnal közölték is. A két lapot azután alkalomadtán odatettem a szerkesztőségi asztal vegyes-saláta gyűjteményére, és vártam a bocsánatkérést. Kálmán mosolygott, de elolvasta újra mind a kettőt, aztán eltolta magaelől a nevezetes írásműveket.– Nincs szemük azoknak, akik ezt közölték – mondta. – Ez nem te vagy! És fülük sincs. Ez nem a te hangod. Tedd el, és egy év múlva letagadod. 

Kittenberger síremléke
Milyen igaza volt! Nem is egy év múlva, valamit kerestem, és kezembe került a két elbeszélés. Megdöbbentem. Olyan rossz volt mind a kettő, hogy azonnal begyújtottam velük, de Kálmánnak megmondtam: – Igazad volt, Kálmán... Mosolygott. – Pedig Jánossal még össze is vesztünk rajta...– Csodálom, hogy János nem vette észre – mondtam. – János – nevetett –, János még rosszabbnak tartotta, mint én, de azt mondta, hogy téged nem szabad megbántani... Ilyen volt tehát a rostálás még a legjobb barátokkal szemben is, nem lehetett tehát más mértékkel mérni a kívülállók írásait sem, mint ahogy saját, rendkívül tömör stílusában sem volt legfontosabb az irodalmi szint, hanem a feltétlenül megbízható meglátás, tudás, tudományos alaposság és olyanokra való hivatkozás (az összehasonlításokban), akiknek kutatási eredményeit az egész világ elismerte. Persze rendkívül nehéz volt a hazai “nagyságok" egy-egy félig sült, nehézkes, idejétmúlt “művét" visszautasítani, és olyanokét is, akik a hivatal és rang trónusáról veszedelmesen visszaüthettek volna. Nem a személyekre – persze –, hanem a lapra. Ilyenkor verejtékes tanácskozások folytak a “húzás", az “átalakítás", a“megszelídítés" mértékét és lehetőségét illetőleg, de bizony sokszor az émelyítő gombócot le kellett nyelni. Kálmán ilyenkor tajtékzott, János hallgatott, és nem gyújtott rá folyton kialudt pipájára, mert a levegő talán felrobbant volna. Végül is nem lehetett tovább várni, mert megjelent a szedőmester, és a “főszerkesztő" úgy nyújtotta át a nevezetes ember nevezetes kéziratát, mint valamely piszkos tárgyat, amelyen még illetlen rajzok is vannak. Ezek a közlemények is ritkultak azonban azokkal a gyermekded fényképekkel együtt, amelyek egy-egy jómódú család magánszórakozásairól adtak hírt, lovakkal, kutyákkal, délceg hajadonokkal és szikár erdőőrökkel, akik láthatólag életük legnagyobb dicsfényében mosolyogtak az úrnő által lőtt őzbak társaságában. A Nimród ekkor már olyan színvonalat képviselt, amely túl magas volt a magánügyek érdektelen kiszolgálására, és mindenkinek éreznie kellett, hogy nem óhajt az emberek szórakoztató vadászgatásaival foglalkozni. Nem érdekli a társaság, amely szokvány keretek között meglőtt ötven nyulat, hanem kizárólag a Vad érdekli, összes biológiai ismereteivel, a Vadászat érdekli, különleges és fejlődési lehetőségeivel, a fejlődő fegyvertechnika érdekli, a vadszaporítás és az a megfontolt vadászati “politika", amely azután meggyőzte az illetékeseket, hogy a vadászat elsősorban nem szórakoztató és kisajátított sport, hanem elsősorban nagyon komoly termelési és nemzetgazdasági ág, amelynek elhanyagolását egy ilyen kis és szegény ország nem engedheti meg magának! Emellett természetesen egy-egy novella – többnyire jó novella – enyhítette a szakcikkek szabatos szárazságát, és kiegészítésül a“Különféle" rovat érdekes megfigyelései következtek madárvonulási adatokkal, biológiai – esetleg –, még el nem döntött furcsaságokkal, és olyan állatfajok megjelenésével, amelyeknek előfordulása kétes volt Magyarországon, vagy egészen újdonság. Ezeknél a híreknél azután kíméletlen rostálás folyt, hiszen Kittenberger zoológiai tudása páratlan volt, és nemcsak hogy lapjában nem volt helye a mesének és fantáziának, de még a napilapok “csodabogarait" is megfelelően “kikészítve" tálalta olvasóinak. Természetesen előfizetője és többszörös olvasója voltam a lapnak magam is, hiszen erdei életemben, hosszú, magányos téli estéken annyiszor elolvastam a Nimródot, hogy bátran és jelesen vizsgázhattam volna belőle, ami előző vizsgáimmal szemben kellemes változatosságot jelentett volna.És semmiképpen sem gondoltam arra, hogy egyszer majd ennek a vizsgának ideje is elérkezik, s a vizsga – vannak még csodák! – valóban jeles lesz. 

– Egy róka jár az eke után – mondta egyszer a traktorosunk –, már meg is dobáltam, mert mondom, hátha veszett kutya; de nem ment messzire, hanem leült a barázdában. Ráfordítottam a reflektort, hát: róka! Gyün a gép után, aztán kapkodja az egereket... A traktoros legény nem volt költő, jól ismertem. Az a fajta ember volt, aki még felkérésre sem hazudik; az a fajta, akikből a kevés szavú, tiszta szemű öregek lesznek – ha megérik –, de a hír egy kicsit mégis lehetetlennek látszott. Elkéstünk abban az évben a szántással, mert nem volt eső, s a tarló olyan volt, mint a beton, hát ment a traktor éjjel is. Egymásra tördelte a barázdákat, és kiforgatta az egereket, amelyek a szárazságban milliószámra szaporodtak, és mérhetetlen kárt okoztak. Ezeket szedte a róka szorgalmasan... Ha igaz! – gondoltam, és kimentem megnézni azt a legendás rókát. Hát, igaz volt! Az a csattogó, hörgő, dübörgő gép zajt és fényt okádva taposta maga alá a sötétséget, csendet és éjszakát, és mögötte harminc lépésre jött a róka, és szépen összeszedte a fészkükből kiforgatott álmos egereket. És – látszólag – nem félt egy cseppet sem. Ha fordult a gép, leült a fenekére, mint a kutya, betartotta az illendő távolságot, s elindult újra, ha ez a távolság biztonságos lett. És ha akkor valaki meglőtte volna ezt a rókát, hát alighanem elővettük volna a legnagyobb franciakulcsot, helyreigazítani az illető eszekerekét, mert a rókát egyhangúlag munkatársnak, sőt barátnak éreztük, aki nekünk dolgozik. Ezen gondolkoztam hazafelé menet, és eszembe jutott a vadászkönyvek ezerféle jó tanácsa, amely mind ennek a szegény rókának kiirtásáért íródott, tekintet nélkül mezőgazdasági hasznára, mintha csak szelíd vadászok és “vérszomjas" rókák lennének a világon. A haszonról és a segítségről, amit a szántó-vető embernek adott, szó sem volt, vagy ha volt, ez csak mellékesen történt. És ezekben a könyvekben és vadászlapokban nem a róka ésszerű gyérítéséről volt szó, az ember által megbolygatott természeti egyensúly helyreállításáról, hanem olyan kíméletlen és embertelen pusztításáról, amely nem számolt sem a tudományos tényekkel, sem a reális mérlegeléssel, mintha ezen vadászati írók kezét kizárólag a gyilkolás és pusztítás démona vezette volna. Csapda, verem, tőr, méreg, horog, különféle gázokkal való lefojtás a lyukban, és természetesen a vadászat különféle nemei, amelyekben nem volt utolsó az a csodálatos ötlet sem, hogy a sörétszemeket kell sztrichninnel bemérgezni, mert így bármilyen messziről és csak egy szem sörét éri is a szegény rókát – kampec. Ettől aztán végképp felfordult a gyomrom, s “tollat ragadtam" – ahogy mondani szokás –, hogy a traktoros róka történetét megírjam a Nimród  
vadászújság számára, amelynek szerkesztője akkor már Kittenberger Kálmán volt. – Ha közli, közli, ha pedig a papírkosárba dobja, ám dobja. A pár soros írást azonnal hozta a lap, de hozott a posta egy levelet is, amelyben a világ egyik legnagyobb vadásza, a legendás hírű oroszlánvadász és természetkutató teljesen igazat adott nekem, és kért, hogy írjak, írjak, mert ez a pár sor olyan jól van megírva, hogy nyitott kaput mutat azon végtelen térség és szépség felé, amelynek neve: Irodalom.
Ő, egyedül ő jelölte meg nekem az utat, amelyre akkor ráálltam, s ballagok rajta ma is, szívemben a hála melegével és a múlhatatlan szeretet rőzsetüzével. Írni kezdtem...

2013. március 6., szerda

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (2)


/Részletek/


Afrika térkép, 1891
Az expedíció 1914 januárjában indult el, tele reménnyel és bizakodással, hogy nemcsak csodálatos gyűjteménnyel, de gazdagon is térjenek vissza. Kovács Ödön közben Berlinben járt fegyverekért, sátrakért és egyéb trópusi felszerelésekért, és ott szerezte be azokat a szükséges fotókellékeket, amelyeket Budapesten nem lehetett megkapni. A hajó Dzsibutiban kötött ki, és a kétnapos, eleinte emésztően forró, majd a pálya emelkedésével egyre kellemesebb klímájú utazás után az eukaliptuszerdők karéjában feltűnt Etiópia fővárosa: Addisz-Abeba. Erről a második útról megmaradt levelei egy darabig beszámolnak az útról, de 1914 vége felé megritkulnak, s 1915-ben már csak kerülőúton írhat családjának, hiszen körös-körül ellenséges gyarmatok vannak, és megszakad levelezése Kittenbergerrel is, akiről gondolhatja, hogy hadifogoly lett. Utolsó, valóban legutolsó levelét 1915. december 24-én írta.

A hajóútról 1914. január 24-én, majd február 6-án Port-Szudánból levelet ír, amelyben nagyon elégedett Gajdáccsal és Dörflingerrel is, mert már az úton kialakul közöttük az ilyen úthoz szükséges összhang és jóviszony. “Úgy látszik – írja haza –, jól válogattam össze ezt a kettőt. A fotográfus (amikor nem eszik) olyanokat mond, hogy majd a tengerbe dőlünk a nevetéstől, hogy ezek a nagyképű angolok nem tudják mire vélni derültségünket. Szerencsére a fotográfus többnyire eszik, az egész étlapot végigeszi... ami szinte lehetetlenség, s ilyenkor alig várjuk, hogy mondjon valamit, újra megbotránkoztatva ezeket a bádog mistereket és söprűnyél misseket. Kittynek is írtam Ugandába, végleg lemondva Kongót, azaz nem egészen végleg, mert itt semmit sem tudhat végleg az ember."

Dzsibutiban szállnak partra, Francia Szomáliában, s ennek Gajdács örül a legjobban, mert később a tenger kissé “mozgalmas" volt, s ezt nem bírta. 1914. április 2-án ír újra Kovács Dire-Dauából.

“Megváltozott itt két év alatt sok minden. 231 km-en kiépült a vasút, és kinézhettünk a vonat ablakán a hosszú Aszabot útra, ahol két éve tönkrement a karavánunk. Különös érzés volt visszaemlékezni erre a szomjhalállal küszködő útra, amelyet akkor egy hónap, most pedig tíz óra alatt tettünk meg. Hararba érve ott találtuk Senigoff régi barátunkat, aki csupán barátságból elkísér bennünket. «Fizetése» a koszt (ha lesz) és egy nyerges öszvér (ha nem döglik ki alóla). Senigoffnak nagy hasznát látom majd Godjamban és Gondarban, mert az ottani törzsfőnökökkel jóbarátságban van. Neki ajándékoztam a panama kalapom, mert az övét mindennek lehetett nézni, csak kalapnak nem. Amikor azonban Addisz-Abebába értünk és Fitaurari Siffari főnöknél látogatást tettünk, a kalap úgy megtetszett neki, hogy Senigoff kénytelen volt odaadni. De előbb vettünk rá egy széles, piros szalagot. Ez a szerencsétlen Siffari másnap «udvari» ebédre ment, fején a kalappal, s egy «vérbeli» herceg azonnal elvette tőle. Lehet, hogy holnap a császár, Lidzs Jassu (Jézus fia!) díszeleg benne, én pedig vehetek két új kalapot. Egyet a főnöknek és egyet Senigoffnak. Kitty írt Ugandából, hogy menjek, mert rengeteg a madár és a vad, őt már majdnem felöklelte a bivaly, végül is agyonlőtte. Engem biztos felöklelt volna, mert nekem nincsenek kötél idegeim, hát azért menjek Ugandába, hogy felökleljen egy erőszakos marha? Majd írok neki, hogy hátha mégis elmegyek, mert Lidzs Jassu (Jézusfia) ráült az útlevelemre, s anélkül nem mehetek sehová. Menelik temetése csöndben ment végbe, mert az elhalt császárt gyászolni itt olyan udvariatlanság az új császárral szemben, aminek végzetes következményei lehetnek..."


Ettől az időtől június 22-ig nincsen levél, sem Kittenbergertől, sem Kovácstól. Az útlevelet azonban a császári engedéllyel együtt valószínűleg megkapták, amiben nem kis része volt a mozifelvevőnek, ami Gajdács leveléből tűnik ki. Kovács elindult az ország belsejébe a fotográfussal, és Gajdácsot visszahagyta Addisz-Abebában a gyűjtött madarak preparálására, és talán meghagyta a preparátornak, hogy édesanyjának számoljon be az eseményekről, amíg ő olyan helyeken jár, ahonnét postát küldeni nem lehet. Közben ugyanis Lidzs Jassu apját, Ras Michaelt Valló királyává kiáltotta ki, s a császárnak eszébe jutott, hogy a koronázást filmen kellene megörökíteni. Erről szól Gajdács levele Nagymarosra. “Lidzs Jassu kerestette Kovács urat, szerette volna apjának, Ras Michaelnek királlyá koronázását megörökíteni. Adott volna öszvéreket, embereket, élelmet, mindent, de már csak egy hét van a koronázásig, Kovács úr aligha érkezhetik meg Vallóba időre. A fiatal császár, Menelik császár utódja (még ugyan csak trónörökös, de ő lesz a császár) nagyon kedveli a mozit. Múltkor is végignézett egy előadást Terrasnál (ez egy francia szállodás, ahol a szállodában mozi is van), nagy kísérettel. Egy másik alkalommal pedig egyik alkirály ment kíséretével filmet nézni..."

Amíg Gajdács kényelmes preparálás közben ezt a levelet írta, Kovács és Dörflinger lóhalálában közeledtek Addisz-Abebához, hogy eleget tegyenek a császár kérésének, meghallgassák kívánságait, s azonnal induljanak tovább Vallóba, ahova Lidzs Jassu, azaz “Jézus fia" szerint három nap alatt elérnek. Előzőleg azonban felhajtották fél Abesszíniát, küldöncök és lovasok rohantak értük, sőt a császár az egyetlen telefonvonalat is igénybe vette. Kovácsékat a császár olyan pompával fogadta, mintha őket is meg akarta volna koronáztatni. Sebtében elmondta kívánságait, aztán elővezették a császári öszvéreket, és szegény Kovács rendkívül mérgesen és fáradtan, Dörflinger pedig elkeseredetten, de szép kísérettel indulhattak a nagy útnak, amely a császár szerint csak “három nap". Meg is érkeztek Vallóba két hét múlva, s onnét írja Kovács ezt a rendkívül mérges és “erőteljes" hangú levelét.

“Valló, 1914. július 11. Hát itt vagyunk Vallóban, törje ki a nyavalya. De nem három nap alatt értünk ide, hanem tizenhárom alatt! Mit is gondolt az a marha császár, amikor bennünket sürgetve útnak indított? Az út majdnem négyszáz kilométer. A nagy afrikai árkon is keresztül kellett másznunk, s utána még egy legalább 3500 méter magas hegyen, abesszíniai gyorsasággal, ami alatt az értendő, hogy minden nyergelésnél a málhás öszvéreket fél napig szedik össze. Itt már – különben – csak sóért és patronokért lehet vásárolni. A Mária Terézia-tallérért hat darab só-aprópénzt adnak. De mi nem vásárolunk, mert mi cs. és kir. potyafráterek vagyunk. A koronázásról persze elkéstünk. Itt vagyunk most egy rakás ládával Managasától és karavánomtól több mint 400 kilométerre. Négus Michael, a most koronázott galla király öreg ember, nehezen lehet vele valamit megértetni. Talán majd a fia, a császár rábeszéli az újrakoronázásra, hogy lefilmezhessük. De ha meg is koronázzák másodszor a kinó részére, miféle koronázás lesz az! Hiányzik a 15-16 ezres tömeg..."

“Valló, 1914. július 13. Hát ma reggel 8-9 között lemoziztuk Vallóban Michael négust, a vallói királyt. Úgy dirigáltuk szegény öreget, mint egy közönséges boyt. Valóságos «direktor» lett belőlem, meg a birkák réme, mert mindennap küld a király egy szép birkát. Már egész rakomány birkabőröm van. A koronázáson vagy húszezer ember vonult fel. Mindenki nagyon jól akarta csinálni a dolgát, így aztán el is rontották a fölvonulást."


“Valló, 1914. július 16. Tegnapelőtt küldött a király egy rakás szőnyeget a sátramba. Valóságos trónuson ülök. De nagy tekintély is vagyok itten!! Egész nap a sátramban, szőnyegtrónusomon ülve (most is azon írok, azért olyan csámpás a levelem) fogadom az abesszin előkelőségeket. Milyen sokat tudnék írni, ha nem abajgatnának egész nap látogatásukkal az itteni hercegek. Már egész komoly, fenséges pofát tudok vágni, és főúri, abesszíniai módon tudom fogadni őket. Tegnap megint akkora fekete birkát küldött a király, mint egy ökör. Levágni sajnálom, így majd odaajándékozom ceremónia-mesteremnek: Ato Sejfunak, akit Michael király rendelt mellém, amíg országában tartózkodom. A tegnapi nap megint nagyon tartalomdús volt. Reggel a templom udvarán harminc papot meg egy püspököt táncoltattam meg a mozinak. Aztán üzent a király, hogy küldött 500 lovas katonát meg egy csomó tábornokot, rendeztessek velük háborút... Az oroszlánsörényes tábornokok úgy ugráltak és üvöltöttek kívánságomra, mint a parancsolat, és a harcitűzben majdnem legázolták a gépet. Utána egy kivégzésen kellett résztvennünk. Egy asszonyt és egy öregembert végeztek ki. A nyavalyások kövekkel vertek agyon egy embert. Este megint magához hívatott a király, és két gyönyörű paripát ajándékozott, díszes harci nyereggel. A szügyükre királyi pecsét van sütve, ami azt jelenti, hogy amerre járok, a karaván előtt le kell borulni minden halandónak. Nahát, ilyen nagy úr lettem, de pofon is verem az adószedőt, ha hazamegyek. Közben szidom magam, hogy miért kellett nekem idejönni, és mért nem mentem Kittyvel Kongóba, vagy akárhova. Ott is filmezhettünk volna, és nem kellene itt királyosdit játszani. Tavaly decemberben írt levele az ördög tudja hol hányódott, és most a «szőnyegtrónuson» egyszerre rám talált, írja, hogy végszükségben lőtt egy elefántot, amit a kormányzó nem is számított fel vadászjegyére. Az elefánt a fényképezőgép zörgésétől vadult meg; képzelem, mit csinálna a filmgép berregésétől... Döfi (Dörflinger egyszerűsített és magyarosított neve, a gallák adományozták neki) azt mondta, hogy tiszteli-becsüli Kitty urat, de az ilyen elefántdolgot nem szereti... Ő inkább vén királyt filmez, aki nem öklel, nem rúg és nem harap. Mikor aztán elmondtam, illetve felolvastam Kittenberger levelét, amelyben írja, hogy egyik emberét szarvára vette a bivaly, s az utolsó pillanatban tudta csak agyonlőni a súlyosan sebesült ember mellett, Döfi végleg oda döntött, hogy akkor inkább műtermet nyit Addisz-Abebában."

Következő levelét Addisz-Abebából írja Elvira húgának, 1914. július 22-én. Közben Gajdácsot – a közelgő esős évszakra és a kényes madárbőrök feldolgozására való tekintettel – felküldette Marákéba a baráti Tyihinov családhoz, ahol állítólag mindig süt a nap...


Dorflinger Afrika-felvételeiből (1)
“Vallóból éppen csak hogy megérkeztünk. Az utolsó nap elfogott az eső bennünket, a folyók úgy megdagadtak, hogy alig bírtunk átkelni. Egy helyen – már nem is messze  Addisz-Abebától – a mozis szamár, gépestül s a filmes ládákkal együtt egyszerűen elmerült. Miután nagy üggyel-bajjal talpra állítottuk és kihúztuk, a gépből úgy öntöttük ki a vizet, akár egy lukas ladikból. A fotográfus mondta is, hogy ha ezekből a filmekből lesz valami, soha életében nem káromkodik többé, pedig egész úton ez kedvenc szórakozása volt. Felvettünk vagy ezer méter filmet. Amikor ide érkeztünk, azonnal próbahívást csináltunk, ami – csodák csodája!! – sikerült. Úgy látszik, a ládák jól zárnak, a szamár nem sokáig fürdőzött. Most már csak a királyi lovak aggasztanak bennünket! Az úton még csak megjárta a dolog, mert a galláknak kellett etetni őket, de most már nincs abrak, ráadásul még válogatnak is. Egyszóval királyi lovak, a fene egye meg őket. S a szügyükön levő királyi pecsét előtt legfeljebb mi eshetünk hasra. És senki sem akar tisztességes árat adni értük, mert tudják, hogy meg vagyunk szorulva. Pedig maga a szerszámzat vagyont ér. A nagy királyi pompa és jólét után nyavalyás világ ereszkedett reánk. Éjjel-nappal esik az eső, s ez a jó világ még szeptember közepéig tart. Pénzünk nincs, a kosztunk pedig az, amit a bánatos fotográfus kotyvaszt. Amikor visszautaztunk, a határig nagy kísérettel jöttünk, mert a négus saját testőrségét adta kísérőnek, és a határon megható volt a búcsú. A kíséret előkelőbb tagjaival össze kellett csókolóznom, mert így kívánta ezt a szokás, a hűség és szeretet. A hatás megvolt, mert sokan könnyeztek, s az Istent emlegették, hogy «oj-oj Zgihár, Zgihár», vajon mikor látjuk egymást viszont? Ugyanazok az emberek, akik a kivégzéseken legfeljebb ásítottak vagy a talpukat vakarták. Szóval: nehéz itt kiigazodni az érzelmek között... Az utazás alatt Addisz-Abebában a császárt, Vallóban a királyt folyton értesítették szerencsés ide-oda érkezésünkről. Vajon mikor fognak ismét ilyen magas perszónák érdeklődni drága egészségem felől? Csak lennének már készen a felvételek! ..."

1915 karácsonya után a függöny legördült, és nem lehetett tudni, hogy a szereplők mit játszanak, és van-e egyáltalán valaki a színpadon. Dörflinger és Gajdács ekkor már kiváltak az együttesből, s ők is csak annyit tudtak a továbbiakról, amit a feketék hírül hoztak, s ezeket a híreket csak nagy vonásaikban fogadhatjuk megbízhatóknak. 1920-ban Gajdács és DörflingerMagyarországon jártak, s ezeket a híreket mondták el a gyászba borultcsaládnak.Bizonyos csak az, hogy Kovács Ödön 1919 novemberében halt meg, demár azt nem tudjuk, miben. Lehetett ez malária, fekete-vízláz vagy az Afrikára is átcsapott spanyoljárvány – de lehetett akármi más is, mert Afrika ebben a tekintetben is a ködös lehetőségek hazája. Emberei tisztelték főnöküket, akit sosem láttak gyávának, ezért megadták neki a végtisztességet, ami a saját főnökeiknek is kijár. Kőhalmot raktak sírja fölé, a sír mellett összes, személyesen használt tárgyait elégették, amelyekre – hitük szerint – a halottnak a túlvilágon is szüksége lehet. Gyűjteményének nagy része és régebbi naplói azonban Addisz-Abebában voltak, ahova időközben is küldötte a ritkaságokkal megtömött ládákat. Ezek azonban – lényegtelen adósságai fejében – mind “letét"-ben, azaz zálogban voltak, amelyeket halálhírére pár száz tallérért elárvereztek. Ezeknek a páratlan gyűjteményeknek további sorsa is olyan kalandos és tragikus, mint Kovács Ödöné, aki életét áldozta értük. 
Végül is a gyűjtemény egyik fele s a napló egyik fele New Yorkba, a Rothschild-múzeumba került, s ott a fél gyűjtemény meg is van. A fél naplót Rothschild kb. harminc éve a Magyar Madártani Intézetnek ajándékozta, de ez a napló az Intézet minden értékével együtt 1945-ben elégett. A gyűjtemény másik felét a Nemzeti Múzeum Állattárában őrizték, s ez a gyűjtemény 1956-ban égett el, a napló másik felével együtt. Ami mégis megmaradt, az már csak töredék, és semmiképpen nem reprezentálhatja azt az önfeláldozó, hősies munkát, amellyel évek áldozatos küzdelmével össze lettek gyűjtve. Kétségtelen azonban, hogy Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán sorsa egymástól ezer mérföldekre is egy pályán futott, s nem rajtuk múlott, hogy egy hanyatló kornak csak meddő és majdnem ismeretlen hősei lehettek.


Dorflinger Afrika-felvételeiből (2)
És most térjünk vissza a hazaérkezett jó baráthoz, Kittenberger Kálmánhoz, akit Tőry Viktornak végül is sikerült Nagymarosra “előállítani". Igen, ez a helyes kifejezés, mert Kálmán irtózott minden idegen arctól, minden formától, minden társadalmi kötöttségtől, és feleslegesnek is tartotta ezt az utat, hiszen nem tudott semmit szegény barátjáról, és a szomorkodókat semmiképpen nem tudta megvigasztalni. De – valljuk meg – az afrikai klíma és az ötéves hadifogság nem is finomították meg idegeit és felfogását a halállal szemben, amellyel annyiszor szembenézett. Szóval: Kitty nem volt társadalmi lény, és nem volt “csevegő" természetű. Ezek után nem is csodálható, hogy – a kedves fogadtatás ellenére – inkább hallgatott, mégpedig mereven. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért is jött ide tulajdonképpen? ...És ezt valóban nem tudta senki, talán csak a nem is olyan “vak" Sors, mert a háziasszony, aki mindenáron ki akarta húzni a társalgás kátyúba akadt szekerét, csak hogy valamit kérdezzen, azt kérdezte: –...és most hol van a lakása, Kittenberger úr? Kittenberger úr elvörösödött, Tőry Viktor pedig olyan mozdulatot tett, mintha bicskát nyomtak volna az oldalába. Ez ugyanis nagyon kényes kérdés volt. Kitty szerint “megalázó és szégyenteljes", hogy neki – aki tett egyet s mást a magyar tudományos kutatás érdekében, és bőrét naponként vitte a vásárba –, neki nemhogy “lakása", nemhogy “szobája", de még egy saját “ágya"sem volt a milliókkal börzéző akkori Magyarországon.– Ágyrajáró vagyok! – mondta ellenségesen, szemben az egész világgal, még a jelenlevőkkel is, ami ebben az esetben súlyos igazságtalanság volt, hiszen a szívek itt már kinyíltak ez előtt a megbántott, megalázott, kékszemű tudós előtt.

– Nahát, ez nem olyan nagy baj, kedves Kitty – úgy tudom, így szólította a fiam is –, látja ott szemben azt a kis házat? Ödöné volt... ma is úgy van, ahogy hagyta... hát, ha vállalja a Pestre utazás fáradalmait, jöjjön ki, és lakjon ott, mint a sajátjában, amíg csak akar...

Nagy csend ereszkedett ekkor a szobára, mintha a holt fiú végrendelkezett volna, és Kitty még nyögni sem tudott a meghatottságtól.

–... ott maga biztosan jól érzi magát, mert ott pihent szegény fiam is, afrikai útjai után. És még valami! Én ismerem magukat, hogy nem bírnak el semmi kötöttséget, hát vegye úgy, hogy az a ház a magáé, és Afrikában van. Itt vannak a kulcsok... Jöhet, mehet, dolgozhat, tehet, amit akar, senki sem zavarja. És ide sem kell átjönnie holmi udvariassági látogatásra – ha nem akar... Kitty erre talán azt mondta, hogy köszönöm... talán egy egész mondatot is mondott, mindenesetre “kiköltözött". Először “csak úgy vadászosan", egy hátizsákkal jelent meg, és talán be is nézett egy pillanatra Kovácsékhoz, de hosszabb időre semmi esetre sem, mert akkor feltétlenül megmondta volna, hogy a kackiás hátizsák és tartalma, körülbelül egész “vagyonát" képviselik. Jött és ment tehát Budapest és Nagymaros között, óvatosan és gyanakodva, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha ő bármiféle jogot formálna a kis házra, és visszaélve a jósággal, állandó letelepedésre gondolna.Ez a gyanakvás és a dolgok aggályos mérlegelése még Afrikában ragadt rá, az első idők szörnyű küzdelmeiben, amikor egyszerre kellett megküzdenie az idegen klímával, a betegséggel, emberekkel, állatokkal, elhagyatottsággal és szegénységgel. Ott ugyanis nem a lévai szelíd erdők susogtak és a kakukkszavú domboldalak zárták be a határt; nem a Perec-patak vizecskéje csörgedezett, nem a zsombékos tavacska titokzatoskodott két-három vadrécével és pár nádirigóval. Ott nem a róka volt a “nagy" ragadozó és a szelíd őz a “nagy vad"... nem, mert ott minden végtelen volt gyönyörűségében és borzalmásságában egyaránt. Sokat, nagyon sokat adott Afrika annak, aki el tudta tőle venni, de mindent elvett attól, aki nem vigyázott minden lépésére, és nem mérlegelte előre minden mozdulatát. És különösen neki kellett kínosan latra tenni minden eshetőséget, minden patront, minden szem kinint és minden csepp teát, mert mindig egyedül volt, és ha itt-ott váratlan segítséget is kapott, számítani soha nem számíthatott senkire és semmire. Kiköltözése átmenetinek látszott, bár néha napokig nem bújt elő, s hogy ilyenkor mit csinált, ki tudná azt megmondani? (Átnézek most erre a kis házra, Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán házára, amely kívülről azóta sem változott. A körtefa már elvirágzott azóta, itt az ablak előtt, mióta írom ezt a könyvet, s a múló időre emlékeztet, a két emberre, a jó barátokra – a Nílus menti örök ágyban és a Farkasréten.)

Kitty azonban lassan mintha a házhoz szelídült volna, mintha a kalandkereső, kutató világcsavargó vér lassabban csörgedezett volna ereiben, mintha az ötéves fogság salakja felszakadt volna: emlékeit kezdte rendezni, egy-egy cikket is írt, fényképeit világlapok is hozták, és ami fontosabb volt, jól meg is fizették.


(Folytatjuk)

2013. március 2., szombat

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (1)


/Részletek/


Körülnézek a szobában tétován, úttalanul, pedig az emlékek itt suhognak körülöttem. Tollam százszor nekiindult már, aztán elakadt, mert az elmúlt idők eseményei ide-oda csaponganak, és a gondolatok hullámait egyre újabb hullámok lökik el előlem. Nem tudok parancsolni nekik, nem tudom összeszedni magam, nem tudok erélyes lenni, és rájuk kiáltani, hogy álljanak meg végre!... Nem tudok, mert itt nem lehet kiáltani. Itt csak sóhajtani lehet, s arra gondolni, hogy itt élt és itt feküdt a ravatalon... Kittenberger Kálmán. Mert az ő szobájában, az ő asztalán nézem a papír sivár síkságát és tűnődöm, melyik a legrégibb emlék, ami hozzá fűz, melyik az első gondolat, amely maradandóan leszállna végre fészket rakni erre az üres sivatagra. Kinézek hát az ablakon tanácstalanul: de csak egy körtefa virágzik az ablak előtt. Nézem a hajlongó virágos ágat, hogy mit integet tulajdonképpen, hiszen nincs is szél, és ekkor emlékeim ködös zűrzavarában egyszerre megtalálom a fonalat...Virág és tavasz. Régi tavasz, vérszagú, szomorú tavasz: 1917.

Háború volt akkor. A katonavonatok jajgatva hujjogtak az éjszakába, és valakinek a mankója kopogott az utcán, mint a száműzött lelkiismeret. Egy öreg barátommal laktam akkor együtt, aki már befejezte a háborút. Rokkantként került hozzánk, inkább vendégnek, mint lakónak, aztán barátunk lett, végül családtag – amíg élt. Azon a nevezetes estén szemrehányóan nézett rám (mint mindig, ha elmaradtam), és látszólag nem figyelt érdekes előadásomra, amely kétségtelenül a májussal és egy Sári nevű
hajadonnal volt kapcsolatos.– Ide sem figyelsz? – mérgelődtem.– Nem! – mondta, és újra olvasmánya fölé hajolt, jelezve, hogy kihallgatásom véget ért, és szívügyeim – esetleg – csak később jöhetnek szóba. – Mit olvasol? – kérdeztem gúnyosan. – Ki az a boldog halandó, aki le tudja kötni nehézkes érdeklődésed? – Kittenberger! – Kicsoda? – Kittenberger Kálmán. És most hagyj békén!

Tettem-vettem a szobában, és nem zavartam olvasásában, mert barátom ilyenkor nem volt türelmes ember. Idegeit a harctéren hagyta, és helyettük két géppuskagolyót hozott haza a mellében, egyiket túlságosan közel a szívéhez... Egy kivágott újságcikk fölé hajolt, amiről ma sem tudom, hogy jutott hozzá, és arra sem emlékszem, hogy nem Bársony István vagy másvalaki írta-e Kittenbergerről, vagy a szerző eredeti írása volt, hiszen ő ebben az időben hadifogoly volt Indiában. Mindenesetre megkérdeztem:– Kicsoda tulajdonképpen ez a furcsa nevű ember? Barátom sajnálkozva nézett rám:– És te vadász vagy... magyar vadász? ... – Eddig azt hittem... –  Hiba volt! Hát ide hallgass!... – És hajnalodott már, amikor eszembe jutott, hogy illene lefeküdni. De azóta, 1917 óta tudom, hogy kicsoda Kittenberger Kálmán. Elalvás előtt még megkérdeztem beteg barátomat, hogy szeretne-e oroszlánra vadászni?– Persze – mondta –, de  szalonkára még jobban... – Mire? – Szalonkára... Ránéztem. Szürke szemében szomorú lemondás volt, mint aki tudja,hogy az a két golyó örökre kiverte kezéből a fegyvert, és más vadászat nincs már számára, csak az emlékekben való böngészés.


Kittenberger (jobbra) nyestfarmján
Vadászni nem ő tanított meg, de vadásznak lenni igen! Ha olyan hírt olvastunk valahol, hogy valami “szerencsés vadász" kócsagot lőtt, rétisast, hattyút vagy ölyvet... nekiültünk, leveleket írtunk újságoknak és hatóságoknak; szép és megható leveleket, hivatkozva törvényre, tudományra, emberségre, a pusztuló fajokra... de ezekre  a levelekre soha választ nem kaptunk. Egyszer aztán este lett. Az erdőben újra tavasz volt, de a szobában reménytelen szomorúság hamva szitáit, és szívünkre ráhullott a dér. Aztán ráborult barátomra a nagy éjszaka... Hagyatékában hiába kerestem a Kittenberger-cikket, de annak az éjszakának múlhatatlanságában mellém állt egyszerre az Afrika-járó magyar, aki olyan kedves  volt holt barátomnak. Mellém állt, és mellettem is maradt, pedig nem is ismertem. De hát hogyan és kitől ismerhettem volna? Az újságok nem írtak róla, a tudományos folyóiratokban nem találkoztam nevével,  s az a pár ember, aki ismerte, nem került közelembe. Még a vadászújságokban is csak egyszer olvastam, hogy hadifogságba került, azonban elhallgatott az is, hiszen sem cím, sem rang, sem vagyon nem tette indokolttá, hogy bővebben foglalkozzanak vele. Lehetséges, hogy a hírek között talán adtak pár sort az újságok is a kalandos afrikainak, de én hosszú ideig nem láttam nevét nyomtatásban.Egyszer aztán mégis kiderült, hogy nem nyelte el a tenger, és nem ettékmeg a krokodilok, csak az angolok vitték el Indiába vendégségbe – igaz – szögesdrótok mögé. Abban az időben nem volt még rádió, s a szegény magyar kutató vadász hogy is tudhatta volna, hogy a világ összedőlni készül. 1914-ben nagyon jó elefántos helyre került Ugandában. Júliusban újra kiváltotta vadászjegyét két elefántbikára is, mert emberei két óriást jelentettek, melyeknek lábnyomai abnormális  nagyságúak voltak, jelezve az agyarak nagyságát is. Karavánját előre küldte ahhoz a banánültetvényhez, ahol ezek az óriások garázdálkodtak, s maga is indulóban volt már, amikor az angol “District Commissioner" (gyarmati hatóság) sürgősen Hoimába hívatta. Ott aztán beborult az ég és nem is derült ki 1919-ig.

A D. C. sokra becsülte a “gentleman" magyart – ami az angol nyelvben elsősorban feddhetetlen, becsületes embert jelent, tekintet nélkül származására, foglalkozására vagy vagyonára. “Mister Kitty" vadászatait már régen nem kellett ellenőrizni, amit pedig az angolok saját honfitársaiknál sem mulasztottak el, s a tilosba tévedt kalandort akkor  is kiebrudalták a kolóniából, ha az történetesen angol volt, elkobozva egyúttal összes trófeáit is.– I am sorry, Mister Kitty – mondta a D. C. –, ellenségek vagyunk! Őfelsége kormánya hadat üzent az önök királyának, és ön ettől a perctől kezdve – hadifogoly. Fegyverei és minden ingósága átvételére már intézkedtünk...A csapás nagy volt, és most már aligha tudjuk meg, hogy a hadifogoly miket kívánt Őfelsége kormányának... Jó egészséget aligha. Aztán jött India, Ahmednagar, drótkerítés, és az  elefántpuska helyett csúzli, amit a hozzá nem értők gumipuskának neveznek. És öt esztendő, öt hosszú esztendő!...Amikor a hadifoglyokat hazaszállító hajó Adenhez közeledett, és aVörös-tenger izzó levegőjében megjelentek az afrikai partok, bizony összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy milyen csodás gyűjteményt hagyott a fekete földrészen, és hogy odahaza gyász és tél van. 1919. szilveszter este érkezett  Budapestre abban a trópusi ruhában, amitaz angolok adtak a hadifoglyoknak. Minden vagyona egy kis bugyor volt, és nem volt hely, ahova fejét lehajthatta volna. Az otthon már régen szétesett, szülei nem éltek, testvérei, rokonai vidéken, barátai – már aki megmaradt – szétszóródtak, s egy koldussá vált ország savanyú váróterem-szagában elhagyottabbnak érezte magát, mint a Ruvána sztyeppen, amikor egyedül maradt, és hónapokig nem látott embert.Kittenberger ekkor harmincnyolc éves volt, és  olyan ember, aki nemadta fel soha a harcot senkivel és semmivel szemben. Pihent egy kicsit, aztán inkább a hideget választotta, mint a váróterem füstös emberszagát. Mert hideg tél volt akkor, de az utasok elhasznált verejtékpárájával vegyes, kihűlt füstszagot nem állta, mert nem dohányzott. Elindult tehát valahová, ahol meleg van és emberek vannak és nyomok, amelyek a múlt behavazott csapására vezetnek. Ez a hely pedig csakis a kávéház  lehetett, s a nyomravezetők a pincérek, akik a jó vadőr szemével és gondosságával tartották számon mindenkoron a vendéget, akiről mindent tudtak. Persze a pincérek is változtak, hiszen ők is leadták a vérvámot a “hazaoltárán", amiről később kiderült, hogy csak a nagyhatalmi politika, az imperialista vágy, a felszított nacionalizmus és a gyűlölet játéka volt.De azért akadtak még utolsó mohikánok, göthös, lúdtalpú öreg pincérek, akik mindenkit ismertek a széles Budapesten, s akik minden másra “alkalmatlanok" voltak, csak erre a nehéz foglalkozásra nem.
– Kittenberger úr!... hát él még?
 – Nem nagyon, Lajos. Mi van a többiekkel? 


Kittenberger Kálmán
És ekkor kiderült, hogy ez elesett, az nyomorék lett, amaz eltűnt, de –hopp! – Tőry urat láttam tegnap... Az Emke kávéház pedig egy család lett abban a pillanatban, amely a régi szeretettel fogadta be csavargó gyermekét.– Megjött az “Afrikai" ötévi hadifogság után... – s ez elég volt. Hosszas tanakodás után valaki kisütötte, hogy látta Tőry Viktort, Kitty régi barátját. – Ő meg az olaszoknál nyaralt... – mondta a hírhozó –, a Piavénál esett fogságba. Tőry Viktor mint tudományos kutató, a Madarász-Adamofszky expedícióban vett részt Dél-Amerikában 1910-1l-ben, amikor Kitty a Kilimandzsáró alatt “bogarászott" elefántokra és bivalyokra is; egyébként jó barátok voltak. 1912-ben Kittenberger nagy élőállat-szállítmánnyal érkezett Budapestre, a megnyitandó új állatkert számára, de egyúttal pihenni is, mert az utóbbi afrika, évek “kissé megviselték". Ezt mondta akkor Tőrynek, majd így folytatta: “... szeretnék hosszabb pihenőt tartani idehaza, de van odalent egy kis farmom befogott élő állatokból. Kb.háromszáz darab vegyes vad. Ezeket nem bízhatom teljesen embereimre; nem lenne-e kedved egy-két évet Közép-Afrikában tölteni? Lejönnél most velem, és átvennéd az állatok gondozását, én pedig hazajöhetnék pihenni. A költségeidet viselem." Tőry persze kapva kapott az ajánlaton, azonban – sajnos – az együtt utazásból nem lett semmi. Kitty ugyanis nemcsak a vadállatokat szerette, hanem a szelídeket is, nevezetesen a lovakat... főleg azokat a nemes paripákat, amelyek a lóversenytéren vetélkednek. A jeles oroszlánvadász – úgy látszik – jobban értett az afrikai vadállatokhoz, mint az európai szelídekhez, mert lova – nagyobb összeggel megrakva – lemaradt, s így lemaradt az elszontyolodott jó barát is, aki azonban nem vette tragikusan a dolgot, és jó barátok maradtak továbbra is.Ennek a jó barátnak a nyomait kellett most felkutatni, ami már gyerekjáték volt, hiszen ezek a nyomok nem vezethettek máshova, mint a Nemzeti Múzeumba. Közben azonban Tőry is meghallotta, hogy Kitty előkerült a nagy zűrzavarból, s az ő útja is csak a múzeumba vezethetett.“ Meg is találtam – írja Tőry – az öreg Bárányosnál, a laboratóriumban. Elnyűtt katonaruha volt rajta, és ócska angol katonaköpeny. Siralmasan nézett ki, csak a szeme volt töretlen, és szűkszavú volt, mint mindig.“ Megkérdeztem, van-e lakása, mire azt mondta, hogy van hát. Az Emkében, amíg ki nem söpörnek... Tekintve, hogy nekem volt már... 

– Ez az én öreg marabum – mondta Kitty –, én hoztam Afrikából, a campemben töltött hosszú idő alatt majdnem teljesen megszelídült.És elkezdte kiszuáhili nyelven szólongatni. A marabu felfigyelt, nézelődött, majd odasétált Kittyhez, és hagyta kopasz fejét megvakargatni. De térjünk vissza Kálmán “felruházásához". A kedves háziasszony a nadrágból ujjakat szabott a kabátra, kivasalta, s ez az “átültetés" meglepően jól sikerült. Természetesen nem volt “Váciutcai darab", de ők a József körút 62. alatt laktak, és nem voltak Váci utcaiigényeik.Igen ám! De a cipő ... Kálmánnak volt ugyan egy pár kiszolgált vadászbakancsa, de ez valóban használhatatlannak látszott már, tehát újra bele kellett kotorni az öreg ládába, ahonnét azonban csak egy pár szmokinghoz való topánka került elő. “Kissé" kivágott volt ugyan, de amikor a masnikat leszedték róla, úgy vélték, hogy esetleg használható... De még mindig nem indultak Kovácsékhoz Nagymarosra, és nagyon kevésen múlott, hogy Kittenberger egyáltalán kiérkezett oda. Egyik délután, amikor hazaérkezett, egy önműködő Steyr-pisztolyt dobott az asztalra, és mellé egy üveg szilvóriumot állított. Ezután levetette dr. Schmidttől, a múzeum rovartani osztályvezetőjétől kapott felöltőjét, s a karján levő két lyukra mutatva azt mondta:– Be tudnád stoppolni, Kacsafejű?...– Miféle lyukak ezek? – gyanakodott Tőry. – Egy katonaruhás majom belém kötött a nyilvános vécén, s mikorpofont ígértem neki, rám lőtt ezzel a nyavalyás pisztollyal. Kissé felvilágosítottam az ilyen lövöldözés káros következményeiről, elvettem tőle a pisztolyt meg a szilvóriumot, mert már elég részeg volt.“ A golyó csak súrolta Kitty karját – mondja Tőry –, és nem is beszélt róla többet. A kabátot bestoppoltam, a szilvóriumot megittuk, a pisztolyt meg eltettük emlékbe." Végül aztán mégiscsak elindultak Nagymarosra.– Teljesen felesleges ez az utazás – dörmögött Kittenberger –, mit tudhatok én szegény Ödönről, hiszen én Indiában voltam. Nekem is csak egy levélnek a fele van meg, amit 1913-ban írt Nagymarosról Ugandába. Itt a levél, olvasd el! Kovács Ödönnek ez a levele (és még pár levele) megvan, és itt fekszik előttem. Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek. Ez a levél innét, ebből a szobából indult el negyvenhat éve, annak, aki majd negyvennégy év múlva ebben a szobában fekszik ravatalon. Elment a levél Ugandába, onnét Kittyvel Ahmednagarba, Indiába, s onnét visszajött újra Nagymarosra ebbe a szobába, és él, s én szinte megbűvölve nézem, s kezem – ahogy forgatom – megmelegedik tőle.

“Nagymaros, 1913. nov. 16. 
Kedves Kitty!Leveleid mind megkaptam, és vételök óta folyvást készültem is rájuk válaszolni, de mindig az tartott vissza, hogy levélbeli megbízásaid máig is csak részben tudtam elintézni. Balogh fényképészt legalább 25-ször kerestem telefonon, személyesen, mások által, reggel és délben, de sohasem lehetett otthon találni. Elutazásod után beszéltem vele, akkor meg is ígérte, hogy mindent elintéz mielőbb. Ha még mostanáig sem intézte el dolgaid, úgy legjobb volna, ha egy dörgedelmes levelet menesztenél hozzá." (Ez a Balogh fényképész valószínűleg a világszerte ismert Balogh Rudi– most már – bácsi, a legjobb európai fényképészek egyike, aki téma után járván, bizony keveset lehetett otthon.)“ A budapesti belga konzulátuson voltam, de ott a kongói viszonyokról nem tudtak felvilágosítást adni; azt ajánlották, hogy forduljak Brüsszelben a  Ministére des Colonieshez, hová írtam is, múzeumi levélpapíron, és válaszukat a mai napig is várom. Kongóba bizony szívesen mennék, nem is kéne, hogy csalogass, de mivel menjek? Azzal az 5 vagy 7 ezer koronával? Így mégiscsak Abesszíniába veszem utam, ott már olcsóbban jövök ki. Meg aztán ott márhitelem is van, ami – tudod – mily hasznos dolog. A Múzeumban türelmetlenül várják  nagy küldeményed. Dr. Madarász beteg: májbaja van, és karlsbadi kúrát használ. Dr. Horváth igazgató visszértágulásban szenved, engem meg félig kirúgtak a múzeumból, ti. hallani sem akartak arról, hogy most kifizessék az abesszíniai anyag árát; a napokban ugyan Csíki úr átvette az ügyet, és reménnyel biztat, hogy talán valamit majd csak kapok, de ezzel az összeggel bajos a fölszerelést meg az utazást is fedezni. Abesszíniából is rossz hírek érkeztek. A két ott lakó magyar közül az egyik meghalt gutaütés következtében, ami elég bosszantó halál lehet egy10 vagy 12 éves afrikanderre nézve. A  másik székely-magyar küldötte gyászjelentés különben szóról szóra így szólt egy levelezőlapra írva:

«Kedves Kovács úr! Itt minden úgy van, mint ahogy vót, csak a Jani szept. 30-án meghótt. Üdvözlettel S. A. B.» Elég rövid és tartalomdús levélvala! Elpusztult egyetlen öszvérem is Abesszíniában. Ez is váratlanul,betegség nélkül ment a halálba. Bárányos az elefánt- és rinólábakat meg az ébenfa elefántot még nem tudta eladni. Az érdeklődők igen drágállják. Hogy cikkeidet bátyád kiadta volna, nem tudom, nem hallottam róla semmit. Azokra a  lepkékre vonatkozólag annyit írhatok, hogy ha egy fajból 5-10 darabnál többet gyűjtöttél, hát ne igen remélj l Márkát, mert az öreg Mocsári, azt hiszem, ha látja azt, hogy van belőle elég, hát megmarad a régi jó «hatos» mellett, ami semmiképpen nem több 20 fillérnél. Szóval: hálátlan banda!Reichenov pótkötete még nem jelent meg, és nem is hírlik semmi olyas, hogy egyhamar  megjelenne. De nincs is rá oly nagy szükség, mert jól ismered már Kelet- és Közép-Afrika faunáját és a mi múzeumi gyűjteményünk anyagát is. A múzeumőr D.-nek átadtam a madárbőr-árjegyzékekre vonatkozó megbízásodat, de azt hiszem, eredmény nélkül, mert ő «hihetetlenül el van foglalva». (Főképp foxiügyekkel...) Tegnapelőtt hallottam Vajdánál, hogy a leopárdbőr szerencsésen a hazába érkezett. Sajnálom, hogy nem láthattam a bőrt. Melyik volt? Az első, vagy a majdnem 3 méteres!? Bár már ihatnék én is pombét, mert itt már nagyon nyavalyás, nedves idők járnak. Különben már készülődöm az úthoz; öszvérládáim már készenvannak (épp ma pingáltam rájuk a betűket), most már csak a pénzt várom.Ha megkapom, bepakolok, s december közepén már én is fizethetek egyáldomást a trieszti főhadnagynak."A levél eddig tart – sajnos –, mert a többi része elveszett. TalánAfrikában, talán Indiában, talán itthon. De ez a levéltöredék is sokat mond,ha kicsit eltűnődik fölötte az ember.Elsősorban azt, hogy Kitty Belga Kongóba készült – ez volt minden vágya –, s oda csalogatta Kovács Ödön barátját is. A majdnem Európa nagyságú őserdők titokzatossága vonzotta, mert tudta, hogy ezek akkor is (és még ma is) sok zoológiái és néprajzi titkot rejtegetnek.– Engem vonzott ez a titokzatos világ, az óriáserdők örök homálya –mondta egyszer –, és nem féltem sem a kedélyre nehezedő, mindig párás,fullasztó rothadásszagtól, sem a “Kunguru"-tól (malária), mert ezen már túl betartanánk, és főleg hasznos madaraink elszaporítását tűzön-vízenkeresztül vinnénk. Ha pedig valaki ezeket a “százmilliókat" a regényes képzelet túlzásának minősítené, kérdezze meg a növényvédelmi kutatóintézetet, és győződjék meg maga ennek a fantasztikus számnak valódiságáról. Kovács Ödön tudományos és ezzel járó kalandos hajlamait azonban családja nem nézte rossz szemmel, és nem sajnálta az áldozatokat sem. Első útjára 1911-ben ment ki Abesszíniába – erre az útra vitte magával Gajdács Mátyás preparátort, Kittenberger “Kolibri"-jét, és 1912 májusában tért vissza. Útjának eredményességéről a múzeumok évkönyvei tanúskodnak. Abesszínia nagy része abban az időben geológiai, néprajzi ésföldrajzi szempontból is jórészt ismeretlen terület volt, amely azonban minden sanyarúsága ellenére is vonzotta az alig huszonnégy éves fiatal tudóst. Idegensége, csodálatos faunája, a kutatás és felfedezés láza gyönyörűséggel töltötte el, és rendkívüli nélkülözései inkább szenvedélyes ellenállásra ösztökélték, mint a legcsekélyebb meghátrálásra vagy lemondásra. Általában zárkózott, de megfelelő társaságban kedves, vidám bajtárs volt, rendkívül bátor, és cingár mivolta ellenére – vagy talán éppen azért – rendkívül szívós. Leveleit is mindvégig valami kemény, kissé kesernyés humor jellemzi, de ezek a levelek sosem akarnak írójukban hőst mutatni, és sosem nagyképűek. Minden sorában éppen úgy ott van a valóságnak az a minden kétkedést kizáró hatalmas ereje, amit Kittenberger könyveinek olvasásakor is érez az ember. Abesszínia ebben az időben a vidékenként másként gyakorolt szokásjog, a főnökök, kiskirályok, miniszterek s végül a császár – Menelik– tetszés szerinti, teljesen önkényesen használt vagy nem használt “törvényeinek" hódolt vagy nem hódolt. Azt is lehet mondani, hogy ököljog uralkodott, amelyben a cselvetés, az ellenfél és a gyengébb legázolasa inkább elismerést szerzett, mint megbotránkozást vagy megtorlást. Egy jól sikerült rablóhadjárat dicsőséget jelentett a rablóknak és “törvényes akasztófát" annak, akit egyébként is kiraboltak, ha –megmaradt. Ennek az óriási, Magyarországnál tízszer nagyobb területnek akkor nagy része még ismeretlen volt, lakóinak egy része európai embert mégnem látott, egyetlen vágyuk a fegyver volt és dicsőségük a gyilkolás. Erre az akkor ismeretlen területre, Dankáli-földre Kovács Ödön már nem jutottel, de Abesszínia “szelídebb" része sem mutatkozott be kegyesen!

“Nagyon rosszul tettem – írja 1911. február 28-án Dire Dauából –, hogy nem hoztam mindent magammal. (Sátrat stb. stb.) Ez a nyomorúságos Abesszínia Afrika legdrágább helye. Egy kiló rizskása egy frank, egy rozzant háromlábú, használt, összehajtható szék (ami testvérek között sem ér többet 50 fillérnél) itt 6 frank. És így tovább. Már egész zsák MáriaTerézia-tallér (kb. 5 korona) elfogyott. Február 18-án érkeztünk ide, azóta mindennap mászkálunk sátor, öszvér meg egyéb szükséges holmik után. Mint az ószeresek házaljuk végig a «várost», mindenütt kérdezősködve, hogy mi van eladó? Bolt itt bizony nincs semmiféle, s úgy segít magán az ember, ahogy tud. Egy öszvér 35-60 tallér között van. Vettem már nyolcat, és még hatra van szükségem. Az itteni «kormányzó»-tól is vettem egy fehér hátas öszvért, ami 72 talléromba került, és – mivel ez volt a legdrágább – még az éjjel megszökött vagy megszöktette Atonagatto, a «kormányzó», aki itt olyan kiskirályféle. Eddig kb. másfél hétig, naponta jártam hozzá, néha kétszer is, hogy beljebb mehessünk Abesszíniába, meg hogy a puskáimat kiadja, mert az volt az első dolga, hogy fegyvereimet elszedte. Mindennap azzal állt elő, hogy «holnapra» várja a választ Addisz-Abebából. Végül aztán kiegyeztünk tizenkét üveg pezsgőben és öt tallérban, s lám, egyszerre «megérkezett» a válasz Addisz-Abebából! Rendben lett minden, hanem a fehér öszvér csak nem került elő! Másnap ebben az ügyben meglátogatott Atonagatto, teljes kormányzói díszben,ötven naplopó fényes kíséretében. Nagyon restellte, hogy éppen az ő öszvérének «kellett» megszöknie, de alighanem hazaszaladt, háromnapos járóföldre. De sebaj!, ő hajlandó három katonát utána küldeni, ha – fizetem őket... Megmondtam neki, hogy fizeti a nyavalya! Végül mégis megegyeztünk, hogy katonái kapnak 3 tallér baksist, ha utánam hozzák atékozló öszvért Addisz-Abebába. Az ide tizenöt napi út, hát majd bolondok lesznek 3 tallérért oda-vissza harminc napot talpalni. A 72 tallérnak tehát vége..."Következő levelében azt írja, hogy: “...és ha így tart sokáig, nemsokára kénytelenek leszünk visszafordulni, mert a «köznyomor» már meglehetősen nagy. Társamnak nincsen sem inge, sem lábbelije. Egy vékony öltöny egész ruhatára, de azon is éppen 17 folt van, és ráadásul mindennap szakad rajta valami. Parafasisakját is madzaggal kellene már összekötözni... Magam valamivel módosabb állapotban vagyok, de általában mindenünk elnyűtt és rozoga. Sörétes puskám agya is jó ideje szindetikonnal van megragasztva. Az egyik Mauser-karabélyunk bőrburkolatát lerágta az éjszaka egy éhes sakál, s ugyancsak egy vakmerő sakál ellopta egyetlen jó talpú cipőmet, amelyet éjszakára kint felejtettem a sátor előtt. Ezek a ragadozók hihetetlenül vakmerőek. Ha az őr nem elég éber, odasompolyognak alvóhelyünkhöz, megrágják a sátorlapot, ha pedig künn találnak  valamit – elhurcolják. Itt a pusztaságban pedig – hiába van pénzünk, akár ezreseink is – nem tudunk a hiányokon segíteni.Különösen nyerges állatainkat kell féltve őriznünk. Tíz darab öszvérünk van még, egyik rosszabb gebe már, mint a másik, s napról napra várjuk elpusztulásukat. Ezekben a várakozásokban kimagasló öröm, ha postánkat megkapjuk. Ilyenkor – ideig-óráig – európai kedvünkben vagyunk, s még az avas vaj borzasztó szagát sem érezzük, amivel embereink magukat hetenként kifényesítik. Ilyenkor büdös az egész vidék, pedig folyton esik, fúj a szél, és sokszor teljesen ködben vagyunk. Ezért jut idő íráshoz is. Hanem sátorban laknék, és nem kellene a tintát felkutatni valamelyik ládafenekéről, többször írnék. Hogy lőttem-e marabut? Nemcsak hogy nem lőttem, de színét sem láttam. Hanem láttam egy cövekhez láncolt oroszlánt (süldőkorában fogták), s ez is valami, ha már az ember hat hónap óta Afrikában van. Eddig két öszvérem pusztult el. Az egyik Hamarajában törte ki a lábát, a másikat meg Harar előtt vitte el az ördög. A harmadik öszvérem most döglődik Hararban, Gábor generálisnál (Fitaurari), a hadügyminiszternél letétben. Valami lator amhara azt állítja róla, hogy az övé... A nagy por már egy hónapja tart, s most hallom, hogy az öszvér nem győzte kivárni a döntést, és megtért őseihez. Különben már rég megfizettem volna még egyszer az árát, hogy mehessek innét tovább, de nem tehetem, mert akkor valamennyi öszvérem eladója követné a jó példát,és mulatnának rajtam. Viszont Dire-Dauába, ahol hivatalosan is be van jelentve a vásár, csak nem mehetek vissza egy öszvért perelni.Máskülönben nem panaszkodom, csak a láz jön meg pontosan minden második napon. Az én házi hadseregem parancsnoka. Zallaha azt mondja, hogy itt, 23 3000 méter magasan azért van lázam, mert hideg van, Asszóban pedig, mert meleg volt. Van egy fizetéses európai szolgám is jelenleg. Egy berlini volt kolbászgyáros. Gyárat jött alapítani Abesszíniába, de útközben meglopták, s most engem szolgál élelmezés (értsd rizs és bab) fejében. Ha bélhez jutunk, köteles kolbászt gyártani. Addisz-Abebáig, ahova talán meg is érkezünk, velünk jön, s mi többé kolbászt nem eszünk.Mindezektől eltekintve azonban nekem igen tetszik ez az élet... és sajnálom, hogy majd el kell hagynunk Abesszíniát. Január hóban Aruzsiban, a Dembel-tónál voltunk. Holnap indulunk innen az Omo völgyébe, a Margarit-tóhoz, amely tele van krokodilokkal. A Margarit-tótól a Stefánia-tóig már csak 5-6 nap az út. Vízilovat, lóantilopot annyit lőttünk, amennyi tetszett. Én három vízilovat lőttem, pedig nemigen jártam utánuk .Zsoldosaim (aszkárik) ajánlatára a víziló húsát megízleltük. Sós vízben főzve élvezhető, kissé édeskés. A nyelve azonban nagyszerű, de két napigkell főzni. Azután a jó forró afrikai napon megaszalódik, s így kitűnően konzerválódik is. Strucc itt nincs, s a síkságon is kevés volt. Mindössze egy fészekalját találtam, két tojással. Mikor Mulluban jártunk, éppen véres összeütközés volt az amharák és a Szomáliák között. Az ogadeni szomálit ekkor figyeltem meg, hogy milyen kegyetlen tud lenni a vérengzésben. A bennszülöttek egyéni rablási hajlama nagy, de csoportokban teljesen megbízhatók. Hararban régebben maga az alkirály lopatta el az idegenek öszvéreit, s amikor ezért panaszt tettek Addisz-Abebában, azzal vigasztalták a kárvallottakat, hogy kerüljék el Harar tartományt, akkor nem lesz károsodásuk. A folyóktól távolabb sokat szenvedtünk a szomjúságtól, és többnyire esővizet ittunk, néha tollat, árpasört. Vadszegény vidékeken a kása (köles) és a pörkölt árpa járja. Helyenként kerül csirke is, amelyet egy-két skatulya gyufáért cserélünk. Általában olcsó az élet, de aztán olyan is... S bizony a hetekig, néha hónapokig tartó viszontagságok megviselik a legerősebb és legszívósabb természetű embert is." 


A jeles vadász emlékköve az
Afrika Múzeumnál
Ezt a levelet Kovács Ödön első útjáról írta.Ez az első út azonban örökségének jelentékeny részét felemésztette, s még az anyai szeretet is arra kényszerült, hogy a családi kasszát bizonyos óvatossággal bocsássa fia rendelkezésére. Ha Kovács Ödönre, anyagi lehetőségeire gondolunk, akkor tudjuk csak igazán méltányolni Kittenberger vállalkozásának nagyságát, aszkétai önfeláldozását, és hallgatag, konok bátorságát, ami több, mint a veszélyben fellángoló pillanatnyi hősiesség. Kittenberger mögött nem állt családi kassza, és önmagán kívül – ideszámítva egypár ember jóindulatú, inkább erkölcsi támogatását – nem számíthatott senkire, míg barátja már első útjára hatalmas karavánnal indult, sőt hazai preparátort is vitt magával, Gajdács Mátyást.

Ez az összehasonlítás természetesen nem von le semmit Kovács Ödön érdemeiből, mert később a Kittenbergeréhez hasonló csodálatos bátorsággal és elhagyottságban szolgálta a tudomány érdekeit, és végül ezért adta oda – a legtöbbet, amit ember adhat – fiatal életét is. Kovács Ödön elsőútja közel 50 000 koronába került – ami akkor valóságos vagyonnak számított –, s amit most második útjára a családtól kaphatott volna (alighanem az az 5-7000 korona, amit Kittenbergernek írt levelében említ), az csak kis hányada lehetett egy komoly abesszíniai gyűjtőút kiadásainak. Kénytelen volt tehát gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak eladni, holott elhatározott szándéka volt, hogyha második útjáról visszatér, az egész nagy gyűjteményt a múzeumnak ajándékozza. Hogy a Nemzeti Múzeumtól mennyi pénzt kapott gyűjteményéért, ezt nem tudjuk, lényeges azonban, hogy a családi kasszából kipréselt összeggel együtt sem  volt elég a második expedíció felszerelésére és kiadásaira. Ki kellett tehát valamit agyalni, hogy az expedíció “kifizesse magát", azaz “üzleti alapra" kellett helyezkedni. Mondanom sem kell, hogy a jólszervezett üzleti vállalkozásokat nem tudós bogarászok vezetik...  bár az elgondolás olyan kitűnő volt, hogy a csoda megtörténhetett volna, ha 1914-ben ki nem tör az első világháború. Kovács Ödön felfogadott két szakembert, újra Gajdács Mátyást, a preparátort és egy fényképészt, Dörflinger Sándort, aki filmezni is tudott. A családi kassza erre a szép tervre ismét megnyílt, hiszen kétségtelen volt, hogy az európai múzeumok szívesen megveszik a Nemzeti Múzeumnak már felesleges, ritka preparátumokat, és a mozik boldogan megfizetik az egzotikus, soha nem látott filmeket. A pénz tehát dőlni fog...Erről az útról azonban már csak Gajdács és Dörflinger jött vissza, az első világháború után, míg Kovács Ödön ott maradt valahol a Kék-Nílus forrásvidékén, ahova – teljesen ismeretlen területre – utolsó expedícióját vezette. Az expedíció természetesen szétugrott a felelősségre vonás elől, s a svéd és angol puhatolódzások is csak annyit eredményeztek, hogy“...elhalálozása körülményei ismeretlenek. Minden poggyászát, naplóit, amelyek a bennszülöttek számára titokzatos holmikat jelentettek, ősi szokás szerint áldozva az elhunyt szellemének –, elégették". Gajdács Mátyás ma is ott él Addisz-Abebában, s ott élt Dörflinger Sándor is haláláig, bár többször hazalátogattak, és Gajdács mindvégig baráti levelezésben volt Kittenberger Kálmánnal is.


(Folytatjuk)