2012. június 25., hétfő

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 2.


III.


Bánffyhunyadon, talán tiszteletünkre, elállt az eső; hanem a határt felleg és párázat borította, úgy, hogy a Vlegyásza ködpaplanába burkolózva  szunyókált  valahol a nyugati határon. Bánffyhunyad kalotaszegi helység; a férfiak kék honiban járnak itt, a leányok sárga keszkenőben, felhajtott piros abroncsos szoknyában, meg piros csizmában. Én azt tudtam, már csak a színpadon él a piros lábbeli. Kedves, üde képpel mosolygott ránk az ébredő város. Nagy, tohonya bivalyokat fognak itt szekérbe s lassú nembánomsággal húzzák a jármot a szarvasmarha-világ eme szerecsenjei. Bocskoros, szurtos hajú mócok tekeregnek a magyar utcákon. Egy kocsmából fületreszelő muzsika jajgat ki; vásáros oláhok mulatnak ott Domne Zeu nagy dicsőségére. A Bánffyhunyadi házak magyar-székely stilűek; kapujok, tűzfal helyett álló hászija deszkázatuk sokszor művészi faragású. Egyet le is rajzoltam a társam naplójába.


A „Tigris" szállóban leszereltünk s egy termetes magyar Hebe tejjel itatott bennünket. Örökös csett-csatt, susáriás, jövés-menés, kereslet és kínálat   verte   nyugalmunk galambját untalan el. Aladint elnyomta az álom, az ártatlan álom, mely a gond kuszált szövedékét kibontja, mely minden  nap éltének halála, búk fürdője, sebzett szívek balzsama;  a  nagy természet második étsora, főtápszerünk az élet lakomáján — mint ahogy Shakespeare  mondja. Nagy feje lefittyent, mint viseltes kabátnak meglazult gombja. Orrának orgonája mélyen zengő dallamot vert. Én a merengés csolnakán ríngatództam. Szemeim tárgyatlan, párhuzamos nézéssel néztek  a semmiségbe, mint Rafael sixtusi Madonnája. Amint így hangtalankodunk, egyszer csak bevetődik egy  hangos kis  ember. Akárcsak a Szentiván-éji álom  Zubolya.    Mellénk teperedik nagy magabiztában. Homéroszi, isteni naivsággal pergeti el, hogy ő Kudor Márton volna, vásárbeli   eljáró, melléknevén: Duni, mert hogy a Dunán szokott kereskedni; s nem volna-e a nagyságos uraknak (már hogy nekünk) valami szándékunk? Igen becsületes alkut csaphatnánk. Vásárló uraságoknak nézett bennünker Dunán   kereskedő  Kudor Márton  uram. Mi leszakítottuk boritaltól homályos szeméről a tévedés  fátyolát és garaboncás deákoknak látattuk magunkat. Aladint különben mondatlanul is annak nézte minden jótét lélek. Kudor uramat hevítette a barátság és az alkohol, nekimelegült a beszédnek, az unalom  taposó  malmát  keringetvén  mokány eszének fáradt csikóival. Időközben betámított Kulcsár András komáját is bemutatta;  ez meg Vackorhoz vala igen hasonlatos. Aladin azonban unni kezdte  a mulatságot, írni  akart, magam is, leintettük azért pergőnyelvü Márton uramat, hogy nem szabad beszélni, mert igen fontos dolgokat írunk. Megkérdeztem nevét, s figyelmeztettem, hogy felírom, tehát ügyeljen magára. Kudor koma  nagyot nézett, gondolkozott, kiment. Kisvártatva bejön, kérdi illedelmesen: „Szabad-e már beszélni ?" Nem szóltunk. Végre a Tigris testes szakácsnéja megunta az izgágálkodást, ajtót mutatott Duni sógornak. Ő azután minden megorrontás nélkül elenyészett, csak azt hangoztatta: semmi bűn nem nyomja a lelkét, hát ne írjam fel.. Furcsa a magyar ember!


Aladin egyet szunyókálván, arra serken, hogy a messzelátóját Csucsán hagyta a Víg-Vadászkürtben. Nesze neked! Azért pedig vissza kell menni, mert édes anyja előre megmondta, hogy ha elveszti, hátul köti a sarkát szerelmes magzatának. A dolog szeget ütött a fejünkbe. Még ingyen ebédünk sincs, ma Kolozsváron akarunk hálni, még Csucsára is vissza kell vezekelni s már tizenegyre jár a déli idő. Üstökén kell ragadnunk a napot, mint a debreceni talyigás szokta üstökén ragadni pókoslábú lovát, hogy szeretetének jeléül atyailag megrángassa.


A nap gyönyörűen mosolygott kékselyem páholyából, mint egy fiatal királynő a szinház díszhelyéről. Udvarhölgyei, a szelíd bárányfelhők, ragyogásától mosolyra derültek s fehér fátyolukat kecsesen lebegtették. A föld újult az eső után,, mint a moszatos gyerek fürdés után. A mindenségnek ez az; üdesége átrezgett belénk is. Vidoran vágtuk az utat Ravasz nagytiszteletű uramék háza felé, olyan szándékkal, hogy ott marasztatjuk magunkat, nagy kérve, egy szóra, ebédre. Marasztottak is; azonban piros kendőnk, a szemérem, vagy micsoda, nem engedte, hogy ott abrakoljunk. Pedig kiáltott belőlünk a fékezhetetlen őrült: az Éhség, aki dühöng, vért is ont, ha jól nem lakik. De mégis eljöttünk, étlen. El! És oly büszkeség dagasztotta keblünket, mint Hannibál katonáiét az Alpok megmászása után. Ah, legyőzni magunkat: nem nagy győzelem; legyőzni az Éhséget: a győzedelmek győzedelme!


Ebédeltünk hát a magunk pénzén, a Tigrisben. Hideg leányzó tálalt igen ízetlen ételt. Csak a leány lett volna melegebb, vagy az ebéd ízesebb ! De a leány volt ízletes és az ebéd meleg. Óh, hogy a melléknévi jelzők is oly végzetszerűen kavarodnak össze gyakorta !


Ebéd után nagy társam csakugyan gőzösre szállt és visszakozott szépemlékű Csucsára. Délután négy órára jött vissza a Kolozsvárnak menő vonaton. Mellé ültem. Piros volt, mint a rózsaújjú Hajnal és éhes, mint Falstaff Jankó. Megvallotta, hogy rosszul járt nagyon, mert a messzelátó ugyan megkerült, de Sáron rózsája nem adta vissza ingyen. Gyarlóság: asszony a neved! — vigasztaltam én. Ő nem szólt semmit, hanem megevett hat kiflit egy himnemű héber kosarából. Haj, megmondta már azt a római költő, hogy a harcoló Ámor is csak jóllakott hassal csatázik. . .
A gőzösünk pedig csattogva vágtatott a völgységben rejtőző Kolozsvár felé, mint hajdanta Szent László meglelkesült vasérclova a Királyhágón. Ragadott bennünket Erdély szíve felé. Dobogását minha már messziről hallottuk volna. Valami csodálatos, kéjes érzés van az ilyen rohanásban. Érezte Petőfi is, mikor először ült vasparipán. Hát a kutya nem   rohan a vágtató szekér után ?  Hát  a gyermek  nem kapaszkodik a saroglyára ? Olyan szekér után szaladunk leglelkendezőbb buzgalommal, amelyik nem veszen föl. Azt gondolom, az emberben lappangó haladás-érzet bont bennünk ilyenkor szárnyat s kiáltja: Előre! Előre! Tempe-völgyebeli szelíd, lankás dombok köszöntének két felől; nagyhajú fák hajbókolnak igen barátságosan; de a vaskígyó nem sokat ád rájuk, köhögve, dübürögve, sivítva siklik el mellettök. Vágtat velünk szemközt az egész világ. Mintha a holt kövek is megelevenülnének! A görög hitregék édesbájos korszakát éljük! Ez a rohanás a léleknek is szárnyat ad. Ismerek magyar költőt, akit a rohanó gőzös inspirál. Igaz, hogy ez különös a stereotip magányba verődéssel szemben ; de hát boldog állapotos asszonyok is elszűlik néha a vonaton magzatukat. Nincs már lehetetlen a nap alatt!


IV.


A Mátyás-szobor avatása (1902)
Kolozsvár! Mátyás és a szép asszonyok városa! Szeretettel gondolok reád, mert mosolyogva fogadod az idegent, mint az erdélyi udvarházak nemzetes asszonya. Szerelemmel gondolok reád, mert tebenned lakik egy kis aranyoshajú leánygyermek, akinek láttam szíve kibomlását s aki szebben mosolygott rám, mint a májusi hajnal. Lelkesedéssel gondolok rád, mert a múlt idők nagy szellemei járnak barátságos utcáidon s az ember untalan emlékekbe ütközik.
Szocialisták forrongására értünk Kolozsvárra. Itt is lobog már a veres zászló, lobogtatják a nagy tőkére kardot fent proletár toreádorok, múlandó életünk bikaviadalos porondján s vadulnak is tőle a hagyományok és született nemességek felbőszült bikái. Vérbeborult szemű közönsége ennek a nérói mulatságnak a Világ, a milliárd fejű Világ, aki sokatmondó hallgatással, vagy még többet mondó üvöltéssel kíséri a véres játék jelenéseit s magatartásából   előrelátható, hogy a bikaölőkhöz csatlakozik. Sokan vitatkoznak, jogos-e a szocialisták törekvése, vagy jogtalan ? Ez a hatalmas vörös áramlat pedig nem sokat törődik a létjogát hánytorgató porszemekkel, hanem harsogva vágtat keresztül Európán nyugatról keletnek, meghömpölygeti árjában a fehéreket is, a feketéket is, úgy, hogy vörössé lesz minden, ég, föld, emberek! A Mars csillagtudósai izgatottan vizsgálják majd messzelátójukon a Földnek ezt a felséges és rémes új hajnalhasadását ; a Hold pedig pirosba borul tőle, mint egy vérbe hullott halvány rózsa.


Három napot töltöttünk Kolozsvárott, három érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az egyik a kis cigányképű Jancsika, aki hajdani örmény őseinek létére nem alföldi vendégszeretettel ölelt körül bennünket. Erdélyben még szívesebbek az emberek, mint a Királyhágón innen. A debreceni civis vendégszeretete úgy viszonylik az erdélyi emberekéhez, mint az én szalmakalapom a Wekerle cilinderéhez. Mind a kettő véd eső és nap ellen, csakhogy másminémű egyik is, másik is. Vitatkozásra szülték szellemeket hívő Oszkár barátunkat, aki filozófiailag képzett ember voltában is el van keseredve azon, hogy a legszebb, legideálisabb leánytermet is mivé dimatlanodik a terhesség korszakában! Neki hát az volna az elve: szülessünk; de úgy, mint a gyümölcs a fán. Igaza van. Istentelenség a milói Vénusból Puskás Klárit formálni. De már ez ellen nem tehetünk. Harmadik ismerősömmé Kovács úr lett, aki Aladinnak irodalmi keresztapja. Épen azidőtájt került haza Olaszországból s merészen vallotta, hogy Michel Angelo nagyobb szobrásznak, mint Shakespeare költőnek. Mindenesetre ritka ember, mert van érzéke a monumentális iránt. Michel Angelo szarvas Mózes szobrát én is gyermekes aggodalommal néztem mindaddig, míg egy derék tudós ki nem derítette, hogy a  Mózes  szarvai  félreértésből   nőttek, mert Michel Angelo a héber „öklelődző" jelzőt nagyon is konkrétul értette s szarvakat rakott a tíz parancsolat égből lehozójának. Mózes csak hatalmas, de nem szarvas.


Kolozsvárnak, ennek a született múzeumnak is van két monumentális dísze. Egyik a főtéren álló Szent Mihály-templom, amelynek a tornya úgy keresi az Istent, mint az égbetörő imádság. Másik: a mellette álló Mátyás-szobor, a magyar szellemnek egyik  legszerencsésebb alkotása.  Nekünk is lett volna  Fadruszban  egy  Michel  Angelonk, ha el nem éri a nagy magyarok végzete: a korai halál. Úgy űl hatalmas vaslován Mátyása, ez a renesszánsz uralkodó, mint Colleoni, a híres condottieri. A csatalovat már csak Verrocchio felfogása szerint faragják a szobrászok, maga Fadrusz is. Nem szeretem a királyokat, de Mátyás nagyságát érzem. Gyönyörű négy magyar  tipus  áll őrt   talapzatánál, a diadalmas csatákból hozott zászlókat lelkesült hódolattal letevő vezérek. Kettőnek nevet is adott már a nép, balról a nagy  szakálú,  királyára mély áhítattal néző ősz vezér:  Magyar  Balázs, a  mellette éljent rivalló: rettenetes Kinizsi Pál. Bizony, ezért a szoborért érdemes Debrecenből is elzarándokolni Kolozsvárra, annál is inkább, mert Magyarországnak olyan kevés a jó szobra, mint a jó papja. Fadrusz halhatatlan  művészetét abban  találom, hogy erőt, nagyságot végtelen  egyszerűséggel tud kifejezni. Az ő stílusa olyan, mint a Biblia nyelve: széles vonású, roppant súlyú és tele költőiséggel. Miért kellett ennek az embernek is élete delén lehullania?


Nem régen Debrecenről mondta ki hivatalosan a magyarok belügyminiszterje, hogy nem intelligens város. Kimondhatná újabban Kolozsvárról is; mert Alkibiades bűne szállt egynémelyek lelkére: letördelték a zászlórúdak végét, meg az egyik vezér sarkantyúját. Olyanforma tünet ez, mint a debreceni Csokonai szobor esete; erről meg az aranyozott betűket, évszámokat lopták le állítólag a deákok. Erre már csak nem mondhatjuk: alkalom csinálja a tolvajt! Itt a tolvajok csinálnak alkalmatlanságot.


Egyik este látom, hogy a nyári színházban „A londoni koldusokat" játszák. Eszembe jut, hogy negyedik elemista koromban ebben a darabban léptem színpadra Debrecenben. A gaz tanítót megverő iskolás gyermekek egyikét játszottam. Ellenállhatatlan vágy vitt a színházba. Végignéztem a darabot; egy csapat gyerek zajongott most is az első felvonásban. Izgatottan kerestem köztük magamat.


Megnéztük az immár bezárt régi színházat (a képen jobbra). Felmentem rozoga színpadára: az üres nézőtér, mint egy kihalt város,meredt reám. Jelenések kápráztak tündöklő lelkem előtt. Úgy tetszett, hogy a régi magyar színművészek sora, néhai való Kotsi Patkó Jánostól kezdve E. Kovács Gyuláig, felvonul előttem a halhatatlanság díszében, mint Richárd előtt meggyilkolt áldozatainak szellemsora. — Hosszú, hosszú volt ez a sor és lelkem nagy szomorúsággal olvasta végig őket; pedig én nem oltottam el életöket. De feltámasztani sem támasztanám őket, hogy még egyszer végig szenvedjék azt, amit végig szenvedtek. Legszomorúbb a színészek végzete. És én is színész akartam lenni valaha.


Igen, a színpad világa eleitől fogva úgy csalt engemet, mint a holdkórost a hold fénye. Gyermekkoromban társulatom volt, amely magamcsinálta színműveket játszott a szabad kandallós pitarban, rendesen görögtűz mellett. Később Bánk bánt nyaggattam tanulótársaimmal a kollégiumnak egyik oszlopos tantermében, vasárnap délutánonként. Azután nagy vakációkban, törekvő iparoslegényekkel szövetkezve, népszínművekben játszottam ügyvédeket, városi tanácsosokat. Mikor az egyetemre kerültem, művészet és nyomorúság karöltve hajtott a Nemzeti Színház statisztáinak táborába. Lettem egyetemi statiszták kapitánya. Játszottuk vagy harmincan a tömeget;    „Coriolanus"-ban   a   sokfejű    vadállatot;   „Július Caesar"-ban a színe változó démoszt; „Csongor és Tündé"-ben a keleti kalmár szolgahadát; „Az ember tragédiájá"-ban először a Miltiadest  megkövező athénieket, azután a francia forradalom nadrágtalanjait, végül a londoni jelenet akasztófára kerülő munkásának szuronyos őreit; „Thurán Anná"-ban szepességi polgárokat, a hírhedt „Monna Vanná"-ban pedig éhező pisai polgárokat. Akik láttak bennünket ezekben a darabokban, azt mondják, a pisai kiéhezett polgárokat domborítottuk legélethűbben. Művészi tiszteletdíjunk 1 — 1 korona volt; ez három esteli vacsorát jelentett. Oh, boldog ifjúság! óh, te tarka álom ! Hova szállsz, hova szállsz könnyű szárnyaidon ? Nyomorúságod is gyönyörűbb, mint későbbi korunk gyönyörűségei, mert még akkor ideálok vezetnek, zsebünk, hasunk üres, de tele a szívünk, a lelkünk!  Később zsebünk és hasunk megtelik, de kiürül a szívünk, meg a lelkünk. Innét a nagy változás! Hogy színész mégsem lett belőlem: bajuszomnak köszönöm.  Sajnálom levágatni. S  úgy jártam, mint Toldi Miklós házasulandó korában: megmaradt a bajusz, elmaradt a mátka, az  én mátkám a ragyogó  szemű Thalia. Hanem az aktív szinészkedés teréről a passzív szinészkedés mezejére léptem: színdarabokat  kezdtem   írni. Meg is buktam mindjárt bemutatóban.Van tehát reményem, hogy nagy színműíró lesz belőlem, mert a nagy színműírók rendesen bukással kezdték pályájukat.


Aladin barátom, aki két méteres, beleszeretett Kolozsváron egy kis cukrászleányba, aki másfél méteres. Kedves, szelíd gyermek volt, maga is cukorbáb az édességek között. Szeme tengerszem, feje aranyvirág, az ártatlanság ködfátyola lebegett fölötte. Ahányszor arra jártunk, bementünk csak érte is; ettük az édességet és néztük az édest messziről, messziről ... Óh, szép vagy, nő! Ilyennek festheti mennyország angyalát is képzeletünk. Legalább én az angyalokat csak nőneműeknek tudom elképzelni.


Vitatkozásaink folyamán felmerült az emberi múlandóság kérdése is. Nagy költők nagy gondolatokban töprengettek ezen. De engemet legjobban meglepett Aladinnak egy hat soros verse, melyet ő palóc sírfelíratnak esküdözik, de szentül hiszem, hogy maga írta. Egy két hónapos korában elhalt gyermek fejfáján állana ez a mélyértelmű vers:


Két hónapot éltem csak ezen a földön, 
A többi időmet a föld alatt töltöm. 
Azért hát szüleim ne szomorkodjatok, 
Hogy ez a kicsi baj megesett rajtatok. 
Csak olyan az ember, mint az ürge madár: 
Kibújik a likból s elkapja az agár.


Kolozsváron nemcsak Mátyás született, hanem Petőfi is járt. Emléktábla jelöli azt a szállót, ahol lakott. Alig van Magyarországnak valamire való vároaa. amely ne őrzené Petőfi emlékét. Petőfi! Mikor ezt a nevet hallom vagy olvasom, a lobogó lángnak képzete villan fel lelkemben, egy olyan sajátságos képzet, melynek színe van : piros, melynek heve van : melegít, szimbolikus jellege van : megszállatást jelent. Petőfi lehet az igaz költő, mert neve azt a szent háromságot villantja föl, amelyből a költészet istensége áll. Ez a bíborpiros szín : a mindenható képzelet görögtüze, mely gyémánttá teszi a hulló csöppeket, viruló leánnyá a fehér virágot, piros rózsává a leányt, éggé a földet és földdé az eget. „Szent őrületben a költő szeme földről az égbe, égből földre villan." Ez a hév: a haláltalan szívek melege, melyeknek porából is virágok teremnek. Az a hév ez, mely milliókat állít talpra, s mikor meghalt: ezrekké vált, nem elenyészett. Az a megszál-latás: a bibliai szentlélek kettős tüzes nyelvével rokon, csak a költők tudnak szólni minden nemzet ismeretlen nyelvén. Ez a szentháromság a Petőfi lényege. Petőfire büszkébbek lehetünk, mint Hunyadi Jánosra ; mert Hunyadi csak nagyszerűen ölt, de Petőfi nagyszerűen teremtett. Ő érte ismernek bennünket tőlünk távoleső nemzetek. Ő a mi legdicsőségesebb címerünk a nagy világ elé vonulásunkban. Petőfi áll az egyetemesség olyan fokán, mint Shakespeare : ő lirai költőnek, Shakespeare drámainak: a legnagyobb. Kiapadhatatlan forrása lesz a festőknek, az esztétikusoknak, a reformátoroknak, a szerelmeseknek és a könyvkiadóknak. Elpusztíthatatlan tőke ő; még a Föld legnagyobb tékozlója, a magyar nemzet sem tudja elkölteni soha. /Folytatjuk/




(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

2012. június 15., péntek

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben (1906)


Oláh Gábor barangolásai * Barangolások Erdélyben címmel írta meg úti élményeit Oláh Gábor (1881–1942) debreceni költő-szépíró. A kötetet a kor legtermékenyebb kiadói vállalkozása, a Hoffmann és Kronovitz Nyomda bocsátotta ki 1906-ban. A Debreceni Egyetemi Könyvtárban őrzött példány igazi unikum – a címlapon a következő szerzői ajánlás olvasható: „Nagyrabecsült Dr. Ferenczi Zoltán úrnak tisztelettel.” Ferenczi Zoltán (1857–1927) neves irodalomtörténész, Petőfi-kutató volt, aki számos költőnk és írónk életrajzát írta meg.Oláh Gábort Erdélybe a hazai föld felfedezésének vágya vitte. Az erdélyi hegyekkel magasan szárnyaló lírai útirajzot adott. Utazása váratlanul szakadt félbe betegsége miatt. Debrecenből a nagyváradi gőzössel útra kelő költőt az erdélyiek mindenhol szíves vendégszeretettel fogadták. Kolozsvár, Erdély szíve, Mátyás városa. Költőnket ámulatba ejtette a főtéren álló Szent Mihály-templom égbetörő tornyaival és a Mátyásszobor, a magyar szellem egyik legkiválóbb alkotása. Tordán kirándult a híres sóbányába, leereszkedett a Mária Terézia korabeli, harangtölcsérré szélesedő tárnába. Gyalogtúrát tett a tordai hasadékba. Lenyűgözte ez a roppant kitátott óriási földszáj. Torockó különösen kedves volt az író szívének. A torockóiak élelmes népek, magyarok talpig. Néprajzi múzeumi ismertetőbe illő részletességgel írta le ruházatukat és háztartásukat. A Királyhágóról a Körös mesébe illő völgyét csodálta. Természetjárás közben fűtötte sorait a hazaszeretet, a táj iránt érzett mély érzelmi kötődés, de az emberi gyarlóság, mohó kapzsiság példájaként láttatta a verespataki természetromboló magatartást, ahol az aranybánya kopasz szikláját kirágta már az ember a sápadt aranyért.
A várlátogatás után forró láz kapta el poétánkat, mely meghiúsította további utazását. Debrecen felé zötykölődve a vonaton búsan elmélkedett, hogy útja éppen legérdekesebb pontján szakadt meg: „Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is egy fontos pillanatában, a cél álom marad örökké. Az elérhetetlenért való küzdelem: az élet maga. Fáj, hogy töredék maradt erdélyi barangolásom.  * Juha Enikő (Debrecen, 2006. II. 22)


I.


Rekkenő melegben szálltam fel a Nagyvárad felé lihegő vonatra. Püspökladányig harmadmagammal szenvedtem egy fél kocsifülkében. Jó név ez, hogy „fülke", mert ez a fülke úgy át volt fűlve, hogy nyári komondornál lomhább nyelveléssel hevertem végig azt a rövid utat. Egyik útitársam pap volt és vehemens pártember; másik útitársam asszony, szelíd és alkalmazkodó. Az egyház férfia valami választásról beszélt, szentebb lelkesültséggel, mint Máté evangéliumáról. A magyar tipust sirató lélekkel láttam benne. Krisztustalan, mázsás szavakkal verte a gyalázat sarát az ellenpárt jelöltjének, in effigie, arcába; elmondta parasztnak, nevét helyesen leírni nem tudónak, ribanc népség kolompos szamarának, minden rossznak, semmi jónak. A bibliai olajos korsónak volt ez a derék ember párja: belőle a gyalázkodás nem tudott kifogyni. A szegény asszony — mint megbűvölt médium — elalélva itta, nyelte, fuldokolta az aranyszájból ömlő ostorozásnak zűrzavaros szótengerét. Én ismerem Kent gróf szókincsét, amellyel a pimasz Oszvaldot nyakonveregeti: „Gazember, semmirekellő, tányérnyaló, aljas hetvenkedő, silány, kócipor, három öltözékű, száz fontos, piszkos harisnyájú gaz kölyök, nyúllal bélelt, pofperből élődő, fajtalan tükörmászó, kotnyeles, felpiperézett bitang, háromszilvafás rabszolga, gaz-lator-koldus-gyáva-kerítő-keverék, rimától szakadt ipszilon, haszontalan betű" — azonban útitársam járt olyan iskolába, ha nem jobba, mint Kent gróf. Ha fejem égboltozatnyi, szemem rajta csillagmilliárdnyi: mind sarkig nyitottam volna bámulatomban, így csak egy ember tud még káromolni, kit megneveznem tiltja a szemérem. Óh Krisztus! most érzem már szenvedéseidnek krisztustalan temérdekségét: hiszen téged is pártember papok vittek a Golgotára!


Püspökladányon aztán kedves meglepetés hófehér galambja szállott szegény, meggyötrődött szívemre. Egy kocsiban utaztam Debrecentől egy fiatal szerelmespárral, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Most aztán összekerültünk. Együtt nyargaltunk Váradig. A szende, szép kis menyasszony álmos volt; én azzal mulattattam, hogy valamiképen a szántóvetőt búzakereszttel, az államférfiakat aranykereszttel, a megváltókat fakereszttel jutalmazza a bölcs végzet már Petőfi Sándor szerint is: azonképen a fiatalságnak rózsakeresztet tűzet a nyakába Hymennel és az örökké szíveket pároltató huncut kis Ámorral. Tetszett az okoskodásom mind a két félnek. Nekem pedig tetszett a mennyország félig nyitott kapuja előtt izgatottan álldogáló fiatalok édes-kedves zavarodottsága, amint szoktatgatják le egymást holmi apró-cseprő hibákról, hogy az élet beláthatatlan folyamán mentől kedvezőbb szelekkel úsztassák boldogságuk törékeny csolnakát az örök cél felé. . . Jaj istenem, milyen furcsa lesz, mikor majd én is vőlegényi minőségben váltok jegyet Kolozsvárra, vagy Rómába, vagy épen Parisba! Ah, ez szédít, mint a badacsonyi bor. . .


Nagyvárad, Kossuth utca az első villamossal
Nagyváradon elbúcsúztam a fiatal pártól. Ők kart karba öltve repültek tovább, mint a szerelem összeszokó gerlicéi. Engemet pedig egy két méteres ember várt az állomáson méteres karokkal. Aladin volt ő, a bűvös lámpású magyar, az ezeregyéjszakainak keletről magyar ugarra vetődött párja. Őt szemelte ki útitársamul a végzet, kit görögösen a halhatatlan istenek felett állónak hiszek. Aladin volt ő, a szép-szavú énekes; méreteiben néhai való Szent László királyunkkal versenyző; ötvenezer ember közül is egy pedagógus fejjel kitoronyló. Legendák keringenek testi és lelki nagyságáról. Trieszti ezredben kezdette szolgálni kétlelkű hazáját; de két hónap múlva elbocsátotta a hadügyminisztérium, mert képzeletet meghaladó profuntot fogyasztott és határtalan számú zubbonyt, nadrágot repesztett szét nem e világba való tagjain. A színházban, mikor ült, lepisszegték a háta megett ülők, hogy minek áll ? A kiskerítésü alföldi gazda összeteremtette, hogy nem sül ki a szeme bajuszos létire berenát mászni! Nagy volt ő, mint a rhodoszi Kolosszus. Ha úgy él, hogy szobrot érdemlőleg hal meg, sohasem gyűl össze annyi pénz, amennyiből természetes nagyságú ércalakja kitelnék. S e nagy emberben gyermeki lélek hancurozott. Vándor hegedős módjára barangolta a két hazát. Szerelemnek is szaggatta rózsáit. A vallomásoknál nem puszta sablonból, hanem célirányos kényszerűségből szokott térdre hullni, így egyenlítvén ki a közte és Közte levő merőleges tagozatbeli különbséget. Behatolt Madách misztériumába és Budapest kultuszminisztériumába, amott rejtett gondolatokat, emitt rejtett pedagógusi állásokat keresvén. Dalai komolyak, mint a magyar ember, lassan lépők, mint a magyar ember, hosszú életűek, mint a magyar ember. Nehezen szül, mert szívétől  jobbkezefejéig hosszú utat kell megtennie az embrió-gondolatnak, de szülöttei egészségesek, élnek, virulnak, sőt rabszolgák módjára jó pénzen el is adatnak.
Nyakunkba vettük aztán Szent László városát, köves Nagyváradot. Mindenfelé kinos feltűnést keltettünk. Az utcákon, mint gyönyörű színesen hullámzó áradat, esti korzóra gyűlt gömbölyű asszonyok, ruganyos járású leányok rajlottak. Víttunk heves, tüzes szemcsatákat. Szeretem az asszonyoknak ezt a galambszerű magok kelletését. Benne van ebben az egész rendeltetésök. A nő, akármit beszél is Ibsen, örök díja marad a férfi küzdelmének. Próbál önállóságot is, próbál egyéni pályafutást, de azért csak bokréta ő a hím kalapján. Mint Heine dalolja: 


Szép költemény a női test, 
a természet nagy albumába 
az Atyaisten írta be, 
ihletése pillanatában. 


Nekünk, férfiaknak, az az életünk, hogy könyv nélkül megtanuljuk ezt a nehéz, ötszörösen-hatszorosan rimelt költeményt. Sokan az első sornál tovább se jutnak; ezeket irgalmatlanul megbuktatja a szigorú pápaszemes magister: Sors úr. Sokan bemagolják szajkó módra, de nem értik; ezek vannak a legtöbben. Néhányan meg is értik s ezeknek kihull a hajók.


Bizony szép asszonyok dolgában Várad nem enged Debrecennek; szép házak dolgában meg le is veri. Van egy pár igen csinos, stilszerű palotája. Debrecenben még nem tudják: mi az a stil ? Az öreg cívisek pennaszárnak gondolják. Várad olyan, mint egy középkori magyar mente, melynek elavulhatatlan abaposztójára a huszadik század modern zsinórzatát, meander-díszítését kezdi varrni valami ügyes kéz. Utoljára majd nem látszik az ódon szövet a gazdag himzés-től, de azért az tartja az egészet. Debrecen pedig olyan, mint egy divatja múlt virágos szűr, amely unicum volt a maga korában; de a viselői nem viselték gondját, a szép liliomok lefoszladoztak, hófehér posztója mocskos hamuszürke lett a sok kézbeletörléstől s az egész remekmunkát megnehezítette a zsir. Várad utcáin már az új idők futkározó gillotinja, a villanyoskocsi is ugyancsak csengetődzik. Debrecenben még most is a „mezitlábos gőzös" köhög ki a nagyerdőig. [1906-ban; most már van villanyosa] Ez a két város mindig versenyzett egymással; ezidőszerint Várad fut elől egy jó hosszal. Csak egyben nem éri utói Debrecent : öreg kollégiumában, mely a magyarok életében van olyan fontos, mint a rómaiakéban a Capitólium.


Egy    könyvesboltban   megvettem    Ibsen "Brand"-ját, Aladin pedig Várad ,Útmutató"-ját, aztán a páratlan Káptalan-sort léptük meg. Épen 324 lépés ez a hosszú folyosó. Most kezdem érteni ennek a magyar közmondásnak az értelmét: „Nem káptalan az ember feje!" Meg lehetne még hosszabbítani, hogy a rideg angolok eljárjanak a csodájára. A káptalan temploma azért haragragerjesztően érdekes, mert a két tornya közt felháromszögellő tűzfalon undok kétfejűsasos címer dísztelenkedik. A derék váradiak le akarták már lopni, lőni, górálni, de a püspök urak nem engedték. Nemes istenbarátai ! Elődeitek a mohácsi csatában a magyar haza ellenségeivel ontatták tiszta piros véröket, — ti meg a haza ellenségeinek kedveskedtek ilyen időtmúlt bálványképeknek Isten házára szegezésével ? Szégyen reátok ! Nem érdemlitek meg azt a gondozatlan voltában is gyönyörű parkot, mely a káptalan sárga épületét, mint viruló menyecske a pergamentképű barátot, mosolyogva átöleli ... De hó ! mit beszélek ? Ép most olvasom, hogy a váradi káptalan kétfejü sassa lerepült a templom homlokzatáról ! Ha az egész Magyarország sorsát példázza: az idén nem veri el a jég a vetésünket! Add Uram, magyarok nagy Istene, hogy úgy legyen ! Én pedig visszavonom előbb elkiáltott kárhoztatásomat.


Hanem a váradi káptalan parkja mégis csak gondozatlan. Pedig kár meg nem becsülni a virágokat. A természetnek gyönyörű gondolatjai ők, Isten keze írta a föld porába. Vagy talán elvarázsolt leányok, akik a megváltó nagy szót várják, mikor a bűvölet lehull róluk s velünk egy életet élnek. Hiszen a virágok is éreznek: minden reggelre harmatot sírnak, mert éjszaka álmukban igazi leányok voltak megint. El tudnak pirulni, el tudnak sáppadni; szerények és büszkék, szemérmesek és kihívók. Leikök is van, mely túléli őket: elszálló édes illatuk. Vajjon az emberi lélek is nem hasonló-e ehhez a láthatatlan valósághoz? Gondolkozzatok csak, skeptikusok !


A Félix-fürdő
Püspökfürdőn él Európa csodája: a lótuszvirág. Egyiptom a hazája, a Nilus neveli : ki tudja, hogy került hozzánk ? Aladin barátom bűvös lámpájával kifürkészte ezt a titkot is; valami léha keleti tündér kóborgott hajdan e langyos tónál, bizonyosan szerelmes volt valamelyik páncélos váradi lovagba, zilált hajából ittas csók közben lehullt egy lótusz. Ez volna aztán a maiaknak ős Éva anyjok. Mint szép fehér tündérleányok, hallgatóznak, ringatóznak a víz színén ; nagy kerek zöld kötőjüket magok elé terítették s úgy hallgatják a vízibogarak zümmögését, meg a nyugati cigánybanda muzsikáját. Aladin párhuzamot vonva a lótusz és maga közt, rokonnak mondja vele magát. Őt is valami keleti tündér hagyta nálunk, mondja. Pedig tekintve germán kék szemét, vörösszőke haját és bajuszát, németesen lágy bariton orgánumát, inkább valami Minnesanger lehetett az őse, aki Eckart és Burgund balladáját pengette a váradi urak lakomáinál.


Füspökfürdőről Félixfürdőre gyalogoltunk. Ez nekem szebb. Úgy látszik, másnak is, mert itt sokkal többen nyaralnak. A gyógyító meleg forrás két mesterséges nyiláson buzog ki nagyon is természetesen és melegen; alig állja az ember keze. Minden nap tizennégy millió liter vizet buzog ki. Egész Magyarországnak egy napra való ivóvize. Felfogják, lehűtik és úgy fürödnek benne szegény köszvényes emberek. A közös fürdőben nagy énekszó zeng, valamelyik írástudó rákezdi, a többi dúdolja utána. Eszembe jutott Arany János találó mondása: az embert, ha nem is a vallás, Istenhez tériti az oldal-nyilallás. Alkuvás a mi egész életünk; legbecsületesebb még a zsidó kalmár, mert az csak emberekkel alkuszik; de hányan vagyunk, akik az Istennel alkudozunk napról-napra, egy kis pénzért, egy kis dicsőségért, egy kis halhatatlanságért. Ki győzne ennyi szájnak eleget tenni ? !


II.


Az emberi élet szekerébe két paripa van fogva: a Kíváncsiság és a Dicsőségvágy. Telivér jószág mind a kettő, csak az a baj, hogy az egyik fölfelé, a másik mindenfelé akar rohanni. Ezért borulunk fel kivétel nélkül mindannyian. A kíváncsiságot Éva esete óta asszonyi gyarlóságnak szoktuk bélyegezni, pedig kalapot kell emelnünk ez előtt a hibánk előtt. Enélkül nem járnánk gőzösön, nem ismernénk a Mars csillag mezőit, nem hordanánk aranyláncot, aranykeresztet, nem tudnánk, hogy Debrecen — dobre zem, azaz jó föld. A kíváncsiság az a Jákob-lajtorjája, amellyel bevesszük a hetedik eget is. Természettudományok nem volnának, ha az emberek oldalát kíváncsiság nem törné. A gyermekből soha nem lenne ember, ha kíváncsi orrát bele nem ütné mindenbe. A kíváncsiság a legnagyobb áldása Föld csillagunknak a napsugár után.


Eme legnagyobb erényünk vitt engemet is Erdély szíve felé. Három koronás váradi szalmakalap, kék lüszter öltözet, sárga bőrtáska, kék gummiköpönyeg, öreg kampós esernyő, meg egy hónapra való kíváncsiság volt minden vagyonom. Aladin bűvös lámpásán kívül barna karbonárit kanyarított nyakába s ezzel olyanná lett, mint egy lábrakelt óriási kucsmagomba. Én, mint kis kéksötét szárnyú paizsbogár, mászkáltam árnyékában. Arcunk örömtől, szemüvegünk a naptól ragyogott. A Rév felé révedező gőzösnek épen női kocsijába lökődtünk be s kezdtünk angolul csevegni. Manfréd szavával küldtem lelkemet egy buja, keleti arcú hölgy szívébe : Astarte, my beloved, speak to me! De nem szólt hozzám, csak a kocsi ablakát bámulta s rajzolgatott párástalan oldalára láthatatlan jeleket.   Óh, lettem volna bár kocsiablak
üveg! Mért is nem éljük Ovidius átváltozásainak gyönyörűséges korszakát!. .. A feketebajuszú kalauz azonban kikergetett bennünket a hölgyek kedves és meglehetős meleg köréből, mint eleinket a lángpallosú angyal a paradicsomból. Futottunk Aladinnal, mint Coriolanus a számkiüzetéskor, vagy mint Jellasics serege amaz emlékezetes futáskor. Rév falunak az őrházánál ki is ugrottunk a sebességét nullra redukált gőzösből s ruganyos léptekkel indultunk a hírre kapott barlang felé; oly ruganyos léptekkel, mint egy kis keleti népnek dicsőségesen uralkodó császárja, az Ister folyam mellett.


Lelkem templomában mintha vasárnapot harangoznának láthatatlan szellemkezek. A Királyhágó leggyönyörűbb pontjára értünk. A Körös mesébe illő völgye ölel át Rév és Vársonkolyos között. Királyoknak érezzük magunkat e felséges teremben, melynek oldalai merőlegest égnek szökő vörös sziklatáblák, kék selyem mennyezete a felhőtelen égboltozat, gyémántcsillárja a világokat betündöklő nap, zöld bársonyos rengői a lankás dombok, szőnyege a selymes fűvű mezőség, testőrgárdája a mozdulatlan komoly fenyők, udvari zenészei a ligetek zöld páholyából láthatatlan zengő madarak, királya: Én magam! I. Én! ahogy a fejedelmek jelölik magukat. Csak egy hiányzik: a királynő. Mikor ezt elgondolom, szomorúságra hajlik a fejem, arcomnak bánata árnyat vet a csillogó teremre, szememnek harmata esi meg a lágy füvet s drágagyöngyökön taposnak utánam sároslábú emberek. Jövel, te álmaim tündére, királynőm ! Szívem nagy kapuját a fürge szerelem sarkig kitárta, szenvedélyem sokszínű lobogói feléd integetnek, dörömböző szívem veri mély döngessél fehér paripádnak az ünnepies ütemet. Jövel, míg az ifjúság koronája ragyog fejemen! Mert az emberi élet rövid, mint a tegnapnak elmúlása ...


Ti alföldön   született s alföldön   halt emberek,  nem is álmodjátok, milyen mostohán bánt veletek a szeszélyes természet ! Ne higyjetek Petőfinek sem abban, hogy az alföldnél nincs szeretni valóbb tájék. Hiszen az ő írásai is kétszerté szebb képekben festik a hegyek, völgyek változó világát, mint a kibontott levélhez hasonlította alföldet. Már a mesékben is tündér hegyeket, babonás várakat, barlangokat jár a gyermek képzelete. Ugyan, mondjátok, nem érdekes-e felnyílt szemmel látni azt, amit gyermeki képzeletünk homályos fátyolán át csodáltunk. Csak búzát ne keressetek ezen a felséges vidéken. A Természet esztétikus; kimondja és bizonyítja, hogy ami szép, az nem hasznos! Búza nincs, az az egyenességet szereti, az hozzátok szegődött, fehérgatyás, rezespiros arcú alföldi emberek. Szabolcska Mihályival tűnölődtem: „Miből sütik itt a kenyeret?"


A Körös, mint valami rakoncátlan fiú, hunculkodó kanyargással futja futását a hegyek lábánál. A meredek, marcona sziklák, ezek a ráncos, sovány, szigorú magisterek, fanyar szemmel kísérik a hancurozó, örökké fecsegő patakfiú minden moccanását; egy-egy nagy fenyőpálcát rengetnek kezökben, mintha azzal fenyegetnék a zabolátlan növendéket: „kikapsz, ha jól nem viseled magadat!" A veres, fekete csíkos sziklafalak alját örökké szivárgó víz mossa. Mintha a munkában levő Föld izzadtsága csurogna ki testének pórusain, számlálhatatlan barlanglyukon. Szép zöld tóvá verődnek a vékony csermelyek; a repedezett vén sziklák kéjelegve áztatgatják benne köszvényes lábukat, mint a Félix-fürdő vizében a kornyatag emberek. Fent, vörös sziklafalba építve, áll magasan a „Tündérvár". Mint a fecskefészek, úgy van odaragasztva a függőleges kőfal párkányzatára. Romja látszik csak már ott egy hajdankori mesés, képzeletet meghaladó merész építménynek, amit delejes holdas éjszakákon tán az erdei villik, vagy a barlanglakó tündérek raktak a maguk mulatságára. 


Vagy talán   emberek  laktak ott valaha. Talán valami őrült, vagy szerelmes, vagy költő építette oda, magát sokra tartó mátkájának megnyeréséért ? „Az őrült, a szerelmes, a poéta: mind csupa képzelet". Két ablak még tisztán kivehető a megmaradt bástyafokon. Talán épen abból nézték a „két barát-szikla feje fölött feltündöklő csillagot, a szerelmesek csillagát...


A Tündérvár bástyájától jobbra nagyot ásított egy sziklaóriás s máig úgy maradt a szája, ahogy eltátotta. Barlangüregje meg-meghördül néha s tiszta nyála, mint üde forrás, bugyog ki redves fogai közt. Hosszantartó, meredek ciklopszi fal védi a völgységet a fentnyargaló légi szellemektől. Ez a fal tele van lyuggatva, mintha a földcsillag őskorában itt próbáltak volna építkezni azok az óriás lények, akiknek csontvázánál döbbenve áll meg a huszadik század hangya-tudósa és álmodik száraz koponyájában nagyszerű álmokat. . .


Veres csíkok futnak végig tetőtől-talpig a szirtoldalokon ; mintha vérpatakok rohantak volna ott alá valaha, eget-ostromló lények harcviharában. Másik oldalon nem ilyen kopaszba föld ; zöld bodor fürtjét Nagymagyarország felől jövő szél zilálja. Az egész völgy olyan, mint egy szép álom. Kedves és hallgatag, de némán is beszédes, mint a márvánnyá kövült görög istenasszonyok.


A szabad természet gyermekké teszi a legkomorabb embert is. Úgy látszik, Rousseau is öregnek találta a maga korát, mikor a természet ölére utasította. Aladint sem hagyta jó vére pihenni. Egy gazdátlan csolnak, amely ott ringott a a zöld tó sása közt, vadregényes gondolatok sarkantyúját ütötte lelkébe. Hajrá ! Mint az őserdők bölénye, csörtetett át flamingó lábaival tüskén, bokron. Magával ragadta sárga krokodilbőr táskámat is; benne a bajuszkenőm, bajuszkötőm, cipőtisztítóm, borotvám, borotvafenőm, fogkefém, fogporom, tintásüvegem,   pennám,   papirom,   jegyzetes   könyvem,   hajkefém, szappanom, istenem, poklom, mindenem! Boldog isten, ha most ez a krokodilusbőr megérzi a víz szagát s abban a hitben, hogy itt a Nilus: beleugrik! A hideg verejték gyöngyözött hátamon forró júliusi délután. A Hosszúkéz eltűnt szemeim elől táskámostul. Nagy idő múltán vészkiáltás csap fülön — a rhodoszi Kolosszus bajban van ! Odarohanok, hát látom, hogy táskámat háta megé illesztve a csolnak párkányára, egy ötméteres korhatag fagallyal próbál evezni. De nem megy. Beszorult a tó közepére. „Ments meg, ha istened van!" — kiáltotta Homérosz hőseinek a hangján. Nagy ügygyel, bajjal és kampós esernyőmmel rángattam iszaposra. Fülig sár, pocséta a nagy ember. Tuszkol, mint a macska, kinek orrát a tejbe nyomta tökéletlen gyerek. Nagy vergődéssel partra vánszorog s megátkozza az elrothadt karót. Én összetett kezekkel adtam hálát Poseidonnak, hogy a krokodilus nem ugrott a Nílusba.


A Kolozsvár felől jövő gyorsvonat, mint egy őrült, óriás vaskígyó, rohant ki a közeli alagútból s vágtatott Várad irányában füstölgő torokkal. Mély bámulattal nézem mindig az ilyen érc-szörnyeteget. Hogy lüktet, hogy dohog, hogy dong, hogy süvölt, hogy vág keresztül égen-poklon, mintha öntudata volna a buta gépnek. Óriási szívének ütőjén ott tartja gyönge ujját a parányi ember, aki eperszem se volna haragjának s igazgatja, szabályozza az új világ dörgő behemótját, melynek nincs vég és nincs határ, sem hegy, sem víz, sem rengeteg. Ilyenkor lelkem egész fellobogásával hajtom meg zászlómat előtted Ember! Nagy vagy, erős vagy, okos vagy, bár arasznyi lét gyűrűje zár körűl.


Két alagúton átmenve. vízesésre bukkantunk. Tizenegy méter magasságból zuhan a mélybe egy öngyilkos kis patak. A révi barlangot átfolyó Stiksz ez. A mély járású Köröst új híd fekszi által; átdobogunk rajta, mert sokkal kényelmesebb, mint az  Alsirath borotva hídja,  melyen a szegény  meghalt muzulmánoknak kell átsuhanniok a hetedik égbe, a hurik ölébe. Minket nem huri, hanem egy úri kutya fogadott. Bársony, aki minden látogatóval bejárja a révi barlang rejtelmeit. Kalandokat szerető kis dög lehet. Úgy járja a lépcsőket mint a madár a levegőt. A fogadóban megváltottuk a jegyet s két acetilén-lámpás kísérővel beléptünk az alvilág kapuján, melyet Czárán Ede nyitott meg a boldog halandóknak. A büszkeségünket itt zsebre kell tenni, mert csak mély alázattal meghajolva sompolyoghatunk végig már a tornácon is. Herakleitos bölcs mondását juttatja mindjárt eszünkbe a nyakunk közé csepegő víz: Panta rhei. Minden folyik. Bizony, folyik az élet, folyik a szó, folyik az orrunk vére, folyik az orosz forradalom, folyik a világbékekongresszus és folyik a cseppkő is szakadatlanul. Mintha a meggyötört föld itt izzadná nemes gyöngyeit, kíváncsi szemektől elrejtve, már talán évezredek óta. S ez a rög, ez a merő föld : álmodik. Csodálatos és felséges álmai vannak. Ezeket önti alakba, nagyobb leleményességgel, mint a francia bohózatírók és erősebb logikával, mint Hume az okság gondolatát. Nagy bölcs és nagy költő a természet egyszerre. Maga a kigondoló, maga az anyagotadó és maga a megalkotó. Ezért minden munkája olyan harmonikus. S aztán olyan szerény, mint a régi fiatal költő, mikor első ízben kopogtat a szerkesztőség ajtaján...


Évszázadok, tán évezredek lassú, látatlan teremtő munkájának eredménye ejt egyik bámulatból a másikba. Könnyű a halhatatlan  Természetnek!   Kiszabott  életidő  nem sietteti, nem izgatja. Ősnyugalommal teszi egyik csepp atomjai mellé a másikat. Bezzeg nekem, szegény rövidéletű bogárnak, üstökön kell ragadnom a pillanatok századrészét is, ha azt akarom, hogy éppen nyomtalanul mégse enyésszem el.


Nem értem,  miért szeretik a barlangelnevezők  annyira Mohamed próféta nevét, életét, öltözetét. Ez a magyar barlang is Mohamed nevével van tele.   Itt a turbánja,  palástja, ágya, bölcsője, koporsója, szakála, kardja, ija-fia, megdöbbentő pazarsággal. Hát nem volna a magyar regevilágnak száz, meg száz  olyan  alakja,  jelenete,   amelyekkel   nagyon  is  lehetne magyarázni ezeket a csodás alakzatú cseppköveket ? Hol van Árgirus   királyfi   és  Tündér  Ilona?   Lehel,  Bölcs,  Botond? Réka  és  Ildikó? Bankó  és  leánya?  Szilágyi   és  Hajmási? Vagy: Szent László, Mátyás király, Toldi, Kinizsi? Be kevés bennünk  az a híres magyar  önérzet,  amelynek  nagyobb a füstje,  mint a lángja.  Hanem a föld alatt valók talán  még szebbek,  mint a föld  felett  valók!  Jókai  regényei rajzottak lelkemben, mikor halvány lámpavilágnál bukdostunk a Purgatórium öblében s hallgattuk: nagy messze, bent, mit penget kobzán, a barlangok incselgő szelleme?
Réven túl már oláhnak áll a világ. Sonkolyos pusztáját oláh sihederek nyargalászták lóháton. (...)


A csucsai kastély és kert
Három nép tud igazán lovagolni:   az arab, a spanyol, meg a magyar.  Ez a három egy lélek lovával, mikor szélnek ereszti, vagy kényesen táncoltatja.  Elődeinket sem hiába nevezte a megrémült idegen kentauroknak. Sárosy Gyula mondta meg, mi a magyar huszár: a világ első katonája. Különben ő csak Napóleont ismételte. Az alkonyat Csucsán ért utói bennünket. Csucsa derék magyar kis város ; van hitelszövetkezete, vendéglője, patikája, borbélyüzlete. Tehát: az egész világ kicsiben; mert hitelezésből, evésből-ivásból, betegeskedésből és borotválkozásból áll a mi örök életünk. A község keleti határán, menedékes hegy lábjában áll egy kedves kis mórba oltott gót kastély.  Szerelemre pirosló rózsák ölelgetik körül, mint Murillo angyalai az égboltozat felleges oszlopait. Úgy áll ott a virág-tengerben fehér csarnokával, mint egy földreszállt istennő a múlandóság legszebb leányai közt. Az épületeknek is van lelke! Láttam én már kackiás, kihivó, szerény, szégyenlős, gőgös, irigy, nyiltszívü és sötétlelkű házakat. Mintha a bennök lakók képét sugárzanák ki a világba. Ennek a kastélynak nagyon boldog lakói lehettek. Belopóztunk ligetébe, mint Tasso lovagja Armida tündérkertjébe. Vártuk, hogy egyszer csak mi is fürdő tündérlányokra bukkanunk. Azonban az egyik fordulónál egy hatalmas, ülő kutya meredt ránk. Na, ha ez a nadrágunkba kap, szomorú lesz az esteli csillag! Egy percig kutyaszemet néztünk a modern Cerberusszal; csodálkoztunk, hogy nem ugat. Ujjunkkal pettyengetve közeledtünk hozzá, — hát akkor látjuk, hogy a roppant kutya kőből van: szobor. Istenem ! hát nekünk lesz-e valaha szobrunk.? Nem hiszem, mert ahhoz kutyahűség és kutyaalázat kell.


Zöldlombok árnyán fehér asztal, fehér lóca; köröskörül sugalmazó csend, csak a lélek hallja a föld óriási szívének dobogását; arcunkhoz hajoló virágok, valami elmámorosító illat — ezt a helyet Isten is versíró helynek teremtette! Elhatároztuk Aladinnal, hogy mihelyt rendes tanárok leszünk, ilyen kedves helyen ütünk sátrat és írunk, míg csak birunk.


Eszembe jutott ekkor gyermekségem. Gatyaszáros fiú koromban a hászijára jártam verseket, meg színdarabokat írni. Az öreg kormos kémény volt íróasztalom, egy zöldszemű kandúr a múzsám, egy csomó szalma a babér. Édes anyám, ha teregetni feljött, sokszor kizavart és lezavart álmodozásaimból. A földszinten nem igen rághattam a pennaszárat, mert az udvari gyerekek untalan réjáztak s magamnak is lovat kellett vakarnom, kocsit kellett mosnom. Egy jólelkü pap előre megmondta:   lehet  ember  belőlem, csak verseket ne írjak. Édes anyámék készpénznek vették a szavát, örökösen üldöztek, mikor gondolatoktól kotyogós fővel elkezdettem valamelyik zurdékban kotlani. Azért másztam tizenkét lajtorja-fok magasba. Már akkor  megvolt  bennem a magasratörés ösztöne. A hászijából Helikonnak  kell  lennie valamikor. . . Éjjelre a „Vig-Vadászkürt" nevű  szomorú, elhagyatott fogadóba szálltunk. Egy kifordult ajkú sároni virágszál látott el bennünket  szóval  és  marhasülttel. Az éj folyamán  látományaim voltak. Mikor a tizenkettőt üti a toronyban, mintha, belebbent volna ajtónkon Jozafát völgyének Csucsára szakadt rózsája s mintha mély álmokat alvó Aladin társamnak szárnyakat ragasztott volna vállaira, hogy szálljon vele a tamaritt ligetekbe. Csalogatta csemegével. Két szeme oly nagyra nőtt, mint két petróleumos lámpa. Sesegés-susogás rajlotta körül,, a haja a szélcsendben is erősen  lobogott.  Egyszer csak lehullt róla az övező lepel, két petróleumos szeme kialudt, az: ajtót mintha  becsapták  volna — s elenyészett.   Egész  éjjel zuhogott az eső. A levegőben száguldó boszorkányhad siratja ilyenkor  a  boldogok  álmát.  Duncan  királyt   ilyen  bagoly-sivítós éjszakán gyilkolhatta  meg Macbeth. Aladin is hánykolódni kezdett a díványon. A kakasok hajnalra kukorékoltak. Felöltöztünk s fülig gombolkózva, egy esernyő  alatt vágtattunk az állomásig; s mint a nyers tészta a fűtött kemencébe: úgy  vágódtunk  be   a  Bánffyhunyad  felé  köhögő  vonatba. Vala pedig ekkor szerdán reggel öt óra. /Folytatjuk/


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

2012. június 8., péntek

DÉKÁNY ANDRÁS: August Piccard, a sztratoszféra léghajósa


1931. május 27-én jelentették a világ rádióállomásai, hogy August Piccard brüsszeli professzor, Kipfer brüsszeli fizikus kíséretében hajnali négy órakor felszállott óriási léggömbjével, hogy megkíséreljen feljutni a sztratoszférába!


A szabad léggömbbel való repülés magassági rekordját 1931 májusáig a „Preussen" nevű léggömb tartotta, amelyen 1901-ben Berson és Sühring tanár 10.800 méter magasságot ért el. Csak 1927-ben sikerült Gray amerikai repülőnek kétszer is túlszárnyalni őket. Ő nyitott kosarú szabad léggömbjével 12.700 m magasságot ért el; repülése azonban nem volt elfogadható világrekordnak, mert első ízben ejtőernyővel kellett leszállania s műszerei elpusztultak; második repülésénél pedig oxigénhiány miatt meghalt.


Másnap már közölték az újságok Piccard fényképét is: szelíd tekintete, magas homloka és kuszált haja inkább művészre vallott, mint sztratoszféra repülőre. De a merengő szemek mögött elszánt akarat izzott. Negyvenhét éves korában szánta rá magát Piccard arra, hogy megvalósítja régi tervét: behatol a sztratoszférába és műszerekkel ellenőrzi a sztratoszféráról alkotott elméleteit.


A brüsszeli műegyetem fizikai tanszékének tanára volt, előzőleg a zürichi egyetemen tanított, ott is tűnt fel, mint a sztratoszféra-tudomány legkiválóbb nemzetközi szaktekintélye. Piccard és Kipfer együtt készítette el a sztratoszféraléggömb tervét. A ballon űrtartalma 16.000 köbméter volt, átmérője 30 méter, saját súlya 800 kilogramm, a teherbírása 16.000 kilogramm. Piccard tanár a légi útra kevés élelmiszert vitt magával, két palack oxigént is elhelyeztek a gömbszerű gondolában, ami lehetővé tette, hogy legalább húsz-huszonnégy óráig fent maradhassanak a magasabb régiókban.


Piccard léggömbjét az augsburgi ballongyár telepéről bocsátották a magasba. A léggömb gyorsan emelkedett  és  alig egy negyed óra múlva már kétezer méter magasságban lebegett A gondola közvetlenül a felszállás után rövid ideig ferdén függött, kétszáz méteren azonban, a nyílegyenes felszökkenés után, visszanyerte egyensúlyi állapotát. A felszállás után a ballont reggel hat óráig Augsburg fölött, igen nagy magasságban látták lebegni. Amikor délnyugati szél keletkezett, Piccard és Kipfer léggömbje lassan eltűnt az augsburgiak szeme elől. Az összes repülőterek és megfigyelőállomások ettől kezdve azt kutatták, merre járnak a modern Verne-hősök.


Reggel hét órakor az algaáni tartomány Kaufbeuren városkája fölött, majd nyolc órakor Kempten városa fölött látták őket. Itt a léghajó már apró fénylő pontocskának látszott csupán és délnyugati irányban a Bodeni-tó felé tartott. Délelőtt tíz óra tájban Lindau felett lebegett, és a Zeppelin-műveknél végzett megfigyelés szerint legalább 12.000 méter magasan volt már, tehát nyilván elérte a sztratoszféra határát.


Amikor Piccard elindult útjára, közölte az augsburgi repülőtér parancsnokával, hogy hétórai repülés után, a délelőtti órákban szeretne majd valahol leszállni. Számítása szerint a léggömb feltétlenül eléri a 16.000 méteres magasságot, ahová addig még emberi lény nem jutott fel. Az volt a célja, hogy a 16 km-es régióban legalább két órán keresztül tanulmányozza a kozmikus sugarakat, amelyeket szerinte radioaktív csillagok idéznek elő... De leszállásról nem érkeztek hírek. Ellenkezőleg délután 2 óra 30 perckor   a   léggömböt   meglepetésszerűen   Partenkirchen felett vették észre igen nagy magasságban. Kicsiny világító pontnak látszott, időnként eltakarták a cirrus-felhők. Majd Oberammergau fölött tűnt fel körülbelül négyezer méter magasságban.   A bajor-tiroli  határon  Garmisch  és Parten-kirchen között hosszabb ideig egy helyben lebegett. A feltűnő az volt, hogy a fényjelekre a léggömbről nem érkezett válasz. Ekkor már nyugtalanító hírek zavarták az akkori világ békés közvéleményét. Szakkörökben különösen   azt   tartották teljesen érthetetlennek, miért nem kísérelték meg Piccardék a leszállást. Sokan aggódtak, hogy az oxigénkészlet kiapadt, a két professzor megfulladt az alumínium-gondolában és a gömb tehetetlenül úszik a magasságban.


Az augsburgi Riedinger-ballongyárat a világ minden részéből telefonhívásokkal ostromolták. A gyár azonban, természetesen nem tudott felvilágosítást adni a ballon utasainak sorsáról. A válasz csak az volt: remélik, hogy az oxigénkészlet elég lesz és nincs kizárva az sem, hogy egyelőre szándékosan halasztják a leszállást. Napnyugta után a szél Garmisch vidékéről tovább sodorta a léggömböt. A hűvös éjszakai levegő hatása alatt a gömb lassan lefelé ereszkedett, de a gondolából semmiféle jelzést nem adtak. Az esti órákban Innsbrucktól délnyugatra, a Stubai Alpok fölött jelent meg a léghajó. Egyenesen az Ötztali Alpok háromezer méteres hegylánca felé tartott. Az egész vidék lázban égett! Az Inn felső völgyében motorkerékpárosok követték a léggömböt, abban a reményben, hogy leereszkedik és segítséget nyújthatnak a leszállásnál.


Münchenből az esti órákban repülőgépek indultak a sztratoszféra-gömb után, de visszatértek, mert Garmisch környékén már nem találták a ballont; az Ötzthal irányában tűnt el. Novy százados, az innsbrucki légikikötő vezetője jelentette: a légikikötő hosszú időn keresztül jelzéseket adott, de azokra semmiféle válasz nem érkezett... Éjfél után újabb jelentés érkezett: Piccard léggömbjét este 11 órakor Bozen és Meran között látták. Az olasz légügyi minisztérium alarmírozta a légügyi hivatalokat, hogy figyeljék a gömböt és a leszállásnál nyújtsanak segítséget néki.
Szerdáról csütörtökre virradóra is állandóan szóltak a Riedinger-féle ballongyár telefonjai. A hírek még lehangolóbbak voltak: egy repülőgép pilótája Landeck fölött megpillantotta a ballont. A megfigyelő fényjeleket adott, de nem tudta megállapítani, hogy viszonozták volna a jelzéseket.


A kutatásban csütörtök reggelre már a menetrendszerű utasszállító repülők is résztvettek. A hírek tudni vélték, hogy Piccardék lezuhantak, hogy a gondola leszakadt a gömbről, hogy az utasok nem lehetnek már életben, mert biztosan elfogyott az oxigénjük ... Ugyanakkor a légkör kutatói már földet értek.


A   sztratoszféra-léggömb szerdán  éjféltájban leszállt a Gurgli-fehnsíkon, 2500 méter magasságban. Reggelre a meráni csendőrörsparancsnokság jelentette, hogy Obergurgl község fölött húzódó hegypárkányról, a Bircher menedékházból tisztán látják a léggömböt, mozdulatlanul fekszik a hegyoldalban, de semmi jelét sem látják annak, hogy Piccard és Kipfer elhagyta volna a gondolát, hogy életben lennének. Sölden városkából mentőexpedíció indult Hans Falkner alpinista, turistavezető irányításával. A havas hegyoldalon, a Gurgli fennsíkon találtak rá az elveszettekre. A léggömb simán ért földet, az ütődés jelentéktelen volt: sem a gondola, sem utasai nem sérültek meg.


Az ilyen találkozások pillanatai mindig ünnepélyesek.


Falknerék lassan törtettek felfelé; Piccard és Kipfer ott állt a gondola mellett, mosolyogva, biztonságban. Piccard professzor első szava az volt, hogy útjával teljesen meg van elégedve, minden úgy történt, ahogyan előre kitervezték.
— Az egész világ nagy aggodalommal kísérte a professzor úr útját, — mondta a mentőexpedíció vezetője — már senki sem bízott abban, hogy élve előkerülnek.


Piccard mosolyogva útitársára mutatott:
—  Mi egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy veszedelemben vagyunk, vagy kudarc érhet bennünket. Utunk kedvező volt és már eleve számoltunk azzal, hogy a vihar dél felé sodorhatja a léggömböt. Nagyon kérem, —  fordult  Piccard Hans Falknerhez, — menjen vissza a községbe és táviratozza meg Brüsszelben lakó családomnak és a Riedinger ballongyárnak, hogy nincsen semmi baj, a legjobb egészségnek örvendünk. Nem tudtuk, hogy szállunk le, csak azt láttuk, hogy hóréteg borítja a fennsíkot. A ballon a hótakaróra szállt rá. Nyilván ennek köszönhetjük, hogy nem törtek össze a műszereink és a ballon nem sérült meg. Amikor reggel 6 órakor kinyitottuk a ballon alumínium ajtaját, azt a kis falut, Gurglt láttuk magunk előtt. Mikor leszálltunk, úgy döntöttünk, hogy Kipfer doktor a ballon mellett marad, én pedig lemegyek segítségért. Már éppen indulni akartam, amikor  megláttam, hogy  önök közelednek.


— Három órai kapaszkodás után értünk fel, — mondotta Hans Falkner. — Nagyon siettünk, bár járatlan ösvényeken,
sziklaormokkal tarkított lejtőkön, rohanó hegyipatakokon, sziklákon és hómezőkön át lehetett csak feljutni. De nézze, professzor úr, a léggömb a gondolát legalább száz méteren keresztül a havon vonszolta. Kivételes szerencséjük volt, hogy életben maradtak.


Piccard nevetve mondta:
— Különös érzés volt, amikor az éjszakában mindig közelebb került hozzánk a fehér hómező és egyszerre csak azt éreztük, hogy a gondola valamihez hozzáütődik, imbolyogni kezd, sőt gurul és mi be vagyunk zárva!


Obergurgl és Sölden városka nevezetes hely lett. Olyan idegenforgalom kerekedett, amilyenre ott sohasem volt példa. Vonatok, repülőgépek árasztották az újságírókat és a kíváncsiakat, akik látni akarták Piccardékat és a ballont. A városka egyetlen szállodája, amelyben Piccard és Kipfer mérnök lakott, állandó ostrom alatt állt.
A laptudósítókat csendőrtisztek vezették fel a leszállás helyére és velük együtt ment fel a 12-ik alpesi vadászezred expedíciós osztaga, hogy a völgybe szállítsa le a ballont. A turisták és az idegenek olyan nagy számban lepték el Gurglt és Söldent, hogy a postahivatalok személyzetét háromszorosára kellett emelni. Innsbruckból csütörtökön két teherautomobilon tizenöt postatisztviselő érkezett, akik új telefonvonalakat szereltek fel, távíró- és különleges telefonszolgálatokat állítottak be.


A gondolát Piccard a leszállás után gondosan lezárta. Az egyik üvegre a következő tartalmú cédulát ragasztotta: „1931 május 27-én este 21 órakor szálltam le itt az SNRS léggömbbel. A kabinban műszerek és használati tárgyaim vannak. Mindenkit arra kérek, hogy ne nyissák fel. Kipfer úrral együtt május 28-án, a ballontól nézve bal felé, leindultunk a völgybe. Piccard professzor."


A söldeni szálloda udvarán Piccard tanár az összegyűlt idegen vendégeknek tartotta meg első előadását a sztratoszféra-repülés eredményeiről. Elmondotta, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet, amelyet a gondolán kívül mértek —6° Celsius volt, ugyanakkor a gondola belsejében, a nap nagy hősugárzása miatt 40 Celsius fok meleget mutatott a hőmérő.


Ebben a pokoli hőségben, friss  levegő nélkül, oxigéntömlők segítségével töltötték el az egész szerdai napot.
— Főleg a szomjúság kínozott bennünket, — beszélte közvetlen hangon Piccard. — Azzal az eddigi tudományos feltevéssel szemben, hogy a sztratoszférában már nincsen légáramlás, megállapítottuk, hogy légáramlások igenis észlelhetők, így elsősorban a szubsztratoszférában. A léggömb a sztratoszférában másodpercenként 15 méteres sebességgel mozgott, stabilitása éppen olyan nagy volt, mint a normális levegőrétegben.


Piccard kis jegyzőkönyvének feljegyzései alapján vázolta a repülés eredményeit A legfőbb mérés, — amelyet a legfontosabbnak tartott, a gázoknak a kozmikus sugarak következtében előidézett vezetőképességére — teljes mértékben sikerült. Piccard elmondta, hogy alig félórával az augsburgi felszállás után a léggömb 15 kilométer magasságban volt, tehát sokkal gyorsabban szállt fel, mint eredetileg gondolták. A fontos méréseket csak 15.000 kilométeres magasság után kezdték meg. A külső légnyomás 76 mm volt.


—  Az út irányával egyáltalán nem is törődtünk, teljesen el voltunk foglalva a  tudományos  műszerekkel.  Különben is lehetetlen lett volna a léggömb helyzetének megállapítása, mert a gondola ablakán keresztül a vidéknek mindig csak egészen kicsi részét láthattuk.


Arra a kérdésre, hogy a leszállásra miért nem használta ki a felsőbajorországi jobb lehetőségeket, Piccard azt válaszolta, hogy nem lehetett kinyitni a ballon gázkivezető szelepét. Az innsbrucki repülőtér jelzéseit egyáltalában nem látták, csak akkor lehetett a leszállásra gondolni, amikor a ballon önmagától veszített a magasságból és amikor így a gondola belsejében uralkodó nyomást a külső levegő nyomásával összhangba hozhatták.


Úgy érkeztek vissza Augsburgba, mint diadalmas csaták hősei. Az eső zuhogott, de az augsburgi utcákon véges-végig óriási tömeg várta Piccardot és Kipfer doktort. Piccardnak a szálloda erkélyén is meg kellett jelennie. Hajadonfővel állt a .zuhogó esőben,, úgy tartotta meg beszédét az ünneplőkhöz. A szálló halljában Bohl polgármester üdvözölte  a   sztratoszféra szerencsés utazóit, két kislány virágcsokrokat nyújtott át cardnak és útitársának.


Piccard teljesítményének értékeléséhez tudni kell, hogy tizenkét kilométeres magasságon túl megszűnik az élet, talán csak a mindenütt jelenlévő baktériumok lebegnek még a levegőben, felhő nincsen, tisztán és hidegen ragyognak az égbolt csillagai és mindenre ránehezedik a világűr jéghideg lehellete. Piccard előtt senki sem tudott behatolni ebbe az ismeretlen világba. A legmerészebb kísérletezők éppen a sztratoszféra határán kénytelenek voltak megállni. Berson és Sühring csak 11 kilométer magasságig jutott fel, Neuenhofen német pilóta repülőgépe 1928-ban 12.800 méter magasságot ért el. Neuenhofen eredménye adta Piccardnak az eszmét, hogy behatol az ismeretlenbe.


A sztratoszféra élettelen légrétegei titkokkal vannak tele, amelyeknek megismerése sokat jelenthet az emberi tudomány számára. A sztratoszférát át meg átjárják a kozmikus sugarak. A világűrből érkeznek ezek a titokzatos sugarak, amelyek öt méter vastag ólomtömbökön is áthatolnak és az eddig ismert összes sugarak közül a legrövidebb hullámhosszal rendelkeznek. Piceard professzor és útitársa ezeknek a sugaraknak a megvizsgálására indult el, ezeknek átütőerejét, eredetét és természetét akarta tisztázni. Meg akarta állapítani, honnan jönnek: idegen tejút-világokból, állócsillagokból, vagy a végtelen távolban levő naprendszerekből? Tengeralattjáró hajók módjára megépített gondolájukban magukkal vitték mindazokat az eszközöket, amelyek ezt a vizsgálatot lehetővé tették.


Érdemes idézni a léghajó-napló időrendi sorrendben következő adatait.
Reggel 4 óra. Indulás. Huszonöt perc múlva a léggömb már 15.000 méter magasságban volt. Az emelkedés tehát másodpercenként tízméteres sebességgel történt.
5 óra. Az aluminiumgolyó belsejében a kilélekzett pára hó formájában hull le. Belső hőmérséklet hét fok a fagypont felett.
6  óra 18 perc. Belső hőmérséklet 16 fok.
6 óra 35 perc. Kellemetlen meglepetés: a gázszelephez vezető szalag nincs rendben.
7 óra 5 perc. A belső nyomás lassanként csökken. Mi lehet a baj? Gyönge, füttyszerű zajt hallunk, nyilvánvaló, hogy a levegő valahol kiáramlik. Kutatunk és vizsgálgatunk, de semmit sem találunk.
8  óra 25 perc. Végre megtaláljuk a baj okát. A ballaszteresztő csapóajtó egyik szelepe nyitva maradt.  (A ballasztot oly módon engedték ki  az aluminiumgolyóból,  hogy Piccard professzor különleges csapóajtót szerkesztett kettős szeleppel. Először a felső szelepet nyitották ki, beleszórták a két szelep között lévő tartályba a ballasztot, a finom ólomport, azután becsukták a felső szelepet. Ugyanakkor automatikusan kinyílt az alsó szelep és a ballaszt kiesett a gondolából. Erre a kettős szeleprendszerre azért volt szükség, mert el kellett kerülni a légveszteséget.)
8  óra 42 perc. Elhatároztuk, hogy leszállunk. Meghúzom a gázeresztő-szeíep zsinórját, a szelep azonban nem működik. A levegő foglyai vagyunk.
9  óra 16 perc. Belső hőmérséklet 28 fok. Az aluminium-golyó fala izzik. Közelünkben jégcsapfelhő finom fátyolát látjuk. (Ez a felfedezés tudományos szempontból igen nagy jelentőséggel bír, tekintettel arra, hogy a jégcsapfelhők megállapítása a legnagyobb ritkaság.)
9  óra 56 perc. Mégegyszer megpróbáljuk a ballongáz kieresztését, de hiába húzzuk meg a gázeresztőszelep zsinórját. A dob, amelyre a zsinórt rácsavartuk, forog, a zsinór azonban nem húzza meg a szelepet.   Nincs más hátra,   várnunk kell, amíg a külső hőmérséklet csökken és a gáz összehúzódik.
10  óra 25 perc. Reméljük, hogy  nemsokára  esni  fog  a ballon.
10 óra 30 perc. Megint jégcsapfelhőket látunk.
10 óra 40 perc. Vazelinos szalaggal javítani próbáljuk a gázeresztőszelepet. Belső hőmérséklet 30 fok.
Délután 2 óra 12 perc. Érthetetlen, a léggömb még mindig nem süllyed.
2 óra 50 perc. Most már csendesen kell ülnünk és kerülnünk kell minden fölösleges mozgást, mert takarékoskodni keli az oxigénnel.
4 óra 30 perc. Már tizenkét órája vagyunk a sztratoszférában. Külső légnyomás 91 milliméter.
6  óra 8 perc. Külső légnyomás  97 milliméter. (Miután a szabadlevegőt csak 250 milliméternél kezdődő légnyomás esetén lehet belélegezni, az ablakokat  még nem lehet kinyitni.)
7 óra 7 perc. Külső légnyomás 107 milliméter. A nap már egészen alacsonyan áll. A gáz, hála Istennek, összehúzódik, a léggömb burka már ráncolódik.
7 óra 24 perc. Az aluminiumgolyó belsejében már sötétedik. A földön, lenn, azonban még teljes világosság van. Tizenkétezer méter magasan vagyunk.
7  óra 34 perc. Az oxigénfogyasztást, sajnos, csökkenteni kell. Percenként most már csak 2.8 liter oxigént engedünk ki, úgyhogy mindegyikünkre 1.4 liter jut. (A normális lélekzéshez percenként legalább két liter oxigénre van szükség.)
8  óra. A léggömb ráncai egyre sűrűsödnek.
8 óra 2 perc. Külső légnyomás 129 milliméter.
8 óra 6 perc. A nap lenyugszik. Mi még mindig a sztratoszférában vagyunk, 12.000 méter magasságban.
8-óra 15 perc. Külső légnyomás 141 milliméter. A léggömb lassan süllyed. Most már a vidéket is nyugodtabban nézzük. Fantasztikus szépségű hegység fekszik alattunk.
8 óra 20 perc. Heuréka! Megmenekültünk. Külső légnyomás 201 milliméter. Most már csak meg kell várni, amíg a külső és belső légnyomás egyenlő magasságot mutat, akkor azután kinyithatjuk az ablakot.
8 óra 40 perc. A külső légnyomás szerint 3000, a belső légnyomás szerint azonban még 4300 méter magasan vagyunk. Még nem nyithatjuk ki az ablakokat. Mikor jön már a megváltás ?
8 óra 51 perc. Meg vagyunk mentve. A külső légnyomás 4500 méter magasságot mutat, a belső légnyomás ugyanany-nyit. A kiegyenlítődés megtörtént. Kinyitjuk az ablakokat. Levegő, levegő, isteni természetes levegő.


#


Egy évvel később, 1932 augusztusában Piccard 17.000 méter magasságra tört a sztratoszférába!


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)