2018. július 20., péntek

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (2)

Szobor Darhanban
A repülőtér egyetlen épület, körülötte szanaszéjjel jurták. Vámvizsgálat...
Hogy mivel lehet seftelni? Például rettentően harapnak az ilyen giccses-csicsás dolgokra, mint amilyen a kacsingatós pénztárca. Itthon negyven-ötven forint. Ott a mongolok megcsókolják az ember kezét, ha ötven tugrikért odaadja. Az százötven forint ezért a szarért. 
Akkora valuta volt ez a tárca, hogy húsz darabért adtak egy irhabundát. Nagy szám a szarvasbőgéses-naplementés meg a hattyús mit tudom én, milyen falvédő is. A mongolok igen nagy becsben tartották azt, aki ilyesmit ajándékozott nekik.
Egy srác várt minket. Beszálltunk a buszba. A sofőr meg részeg volt. Ott rettentően rosszak az utak. Nem ritkák a félméteres lyukak. Igy aztán csak gyorsan lehet menni, mert ha csak poroszkálsz, és egy lyukba beleesik a kerék, akkor az ott is marad. Télen a mínusz negyvenötven fokban fölfagy az aszfalt, nem győzik tavasszal foltozgatni.
Akkor? Itthon még nem fagyott, de mi fokozatosan mentünk a hidegbe. Mongóliában már mínusz húsz-huszonöt fokot találtunk. De ezt nem nagyon lehet érezni az alacsony páratartalom miatt. Ott más a szaga is a levegőnek.
Birkaszag. Egy hónap után meg lehet szokni, nem zavar. De az idegen orrát bántja a faggyú szaga. Rajtunk is érezték, amikor hazajöttünk. Mondta a feleségem is, hogy milyen büdös vagyok. Télikabátot nem nagyon mosogat az ember. Pedig én nem is főztem faggyúval...

Éjnek idején tettük meg az Ulanbator-Darhan közötti kétszáznegyven kilométeres távolságot. A sofőr a lejtőkön legalább százhússzal ment. Közben időnként kinyitotta az ajtaját, és... bőőő, önfeledten okádott a hóna alatt kitartott fejjel. Ettől aztán mindenkinek kész lett a gyomra. Akármilyen részeg volt valaki, ott, akkor kijózanodott. Különben jól vezette át a buszt a gödrökön. Hol elöl volt az összes csomag, hol hátul. Tudod, milyenek ezek az orosz buszok: jó kis ülések, bazinagy rugókkal, akkorát dobott az emberen, hogy végig kapaszkodni kellett.
Hát ugye én is számot vetettem az életemmel. Hiába, itt a vég. Az isten verje meg, azért utaztam annyit, hogy ott dögöljek meg a nagy mongol éjszakában. Ez azért már tényleg disznóság lenne. Végül szólt neki az a mongol krapek, aki elénk jött...

Darhanban hárman laktunk egy négyszobás lakásban, azzal a sráccal, akivel a repülőn bohóckodtunk, meg egy mérnökkel, aki a mai napig is jó haverom.
A lakás? Képzeld el: ötször hatos szobám volt, benne egy orvosi gyógyszerszekrény meg egy vaságy, a falon pedig néhány újságból kivágott kép. A fal összeköpködve. Nagyon lehangoló volt. Ennyi utazás, fáradság után egy ilyen rohadt lakás... Se függöny, semmi. Holt koszos minden. De olyan istentelen mocsok volt ott, hogy az borzasztó. Na, fürödjünk meg! Hát a fürdőkádban úgy állt az a... tudod, amikor a szutyok kitúrósodik. Nem az, hogy egyszerűen koszos a kád, hanem az a sárgás-szürkés valami. Akármi lesz, én meg nem fürdők ebben!
Három-négy napunk volt a berendezkedésre. Állandóan takarítottunk.
Hogy kik laktak itt előttünk? Hát magyarok! Előttünk egy héttel utaztak haza. Miért ne törjenek össze mindent, ha nekik már úgysem kell?
A magyarlakta lakások jó része így nézett ki. Tudniillik volt a mi kedves honfitársainknál egy bevett jó szokása: a megüresedett lakásokból minden használhatót átvittek magukhoz, akkor is, ha abból már volt otthon huszonhat... Tehát gyakorlatilag minden elhagyott lakást kiraboltak. Igy aztán az ilyen továbbszolgálók mind kiválóan föl voltak szerelve, akik meg újonnan jöttek, azoknak maximum egy vaságy, egy szék meg egy deszkából összeszögelt éjjeliszekrény jutott.
Venni? Mongóliában? Egyszerűen nincs. Szóval nagyon elkeseredtem. Arra is gondoltam, hogy ki se pakolok, inkább hazamegyek, mint hogy egy évig ilyen szutyokban éljek.
Egy kulcs jutott hármunknak. Mert az is természetes, hogy a magyar hazaviszi a magáét, hátha jó lesz még valamire. Kulcsmásolásra viszont nincs lehetőség. Kisipar nincs, az állami szektorban pedig ilyesmivel nem foglalkoznak. A mongolok nem is nagyon zárják az ajtót. A zár aránylag hamar tönkremegy, pótolni nem lehet. A kilincs helyére befűznek egy beakasztható spárgát. Ez nekik tökéletesen megfelel.
A mongolok nem lopnak. Nem is ismerek olyan szót az eredeti mongol nyelvből, ami ezt a cselekvést jelölné. Úgy mondják, ahogy az oroszok: capeara. 
Az első pár nap nagyon lehangoló volt. Jött a karácsony, nagyon rohadtul éreztem magam: tökegyedül az isten háta mögött, a szutyokban...
Kitakarítottam, de például a fal olyan állati koszos volt... összeturházva... Ablakot se lehetett mosni.
Megpróbáltam. Megfogta rögtön a rongyot, odafagyott az üvegre. Ott is maradt tavaszig, mert sajnáltam leszaggatni.
Karácsony után kezdett normális hangulatom lenni. Aránylag jó szívvel fogadtak, mert az elődöm tudott ugyan főzni, de egy kicsit parasztosan. Tízféle kaját variált három hónapon keresztül. Süteményt, ilyesmit soha nem csinált.
Nagy lelkesedéssel kezdtem munkához. Hobbiból főztem. Tudtam, hogy el kell foglalnom magam, ha lehet, egész napra. Igy aztán nem úgy szerveztem meg, mint máskor, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb energiával végezzek. Mert ha hazamegyek... haza? Szóval a lakásra... Mit csinálok? Egy idő után az olvasást is megunja az ember. Egyszerűen nem lehet két hónapig egyfolytában olvasni. Piálni... piálós társaságba beépülni nem akartam. Egyszer egy héten esetleg kártyáztam, de azt se akartam mindig. Majdnem mindennap írtam levelet. Az is egy kis regény.
Tudtam, nekem most melóznom kell reggeltől estig. A rosszindulatú, hülye piszkálódás már elkezdődött, összeismerkedtem azokkal a fiatalasszonyokkal, akik velünk jöttek. Tulajdonképpen eleinte nem is voltak képesek a háztartás tisztességes berendezésére, mert Mongóliában is hiánygazdálkodás folyik. Oda jártak kajáért.
Hol ez nincs, hol az. Annyi pénzed nincs, hogy „na most van krumpli, veszek egy mázsát"! De nekünk volt tőkénk, hiszen mindenki beszállt száz tugrikkal. Ebből lett a raktárkészlet. Tényleg szükség volt erre. Amikor például babot lehetett szerezni, akkor vettünk egy zsákkal. Majd szépen elkopik! De ezt egy háziasszony nem teheti meg. Ezért a családosok hazahordták a kaját, és otthon ebédeltek.
Ezek az asszonyok felajánlották nekem, hogy nagyon szívesen eljönnek segíteni. Hiszen látták, hogy egyedül vagyok, és tényleg mindent én csinálok meg, gyakorlatilag pihenőnap nélkül, szombaton-vasárnap, mindig dolgoztam.
Motor és jurta
Az volt a helyzet, hogy engem nem keserített el a sok munka, de nagyon jó néven vettem, hogy segíteni akarnak. Elsősorban azért, mert így munkaigényesebb dolgokat is el tudtam készíteni. Például gombócot. Fölszaladt a létszám harminc-harmincöt emberre - számolj csak négy gombócot egyre -, az rengeteg.
Az egyik segítő fiatalasszonnyal nagyon jól összebarátkoztunk. A férjével is... meg volt egy gyerekük... Igen jókat dumáltunk. Értelmes, szimpatikus házaspár volt. A férfi elektromérnök...
Mígnem, ahogy én osztottam ki a kaját, többen tették a hülye megjegyzéseiket. Jön a férj, rákezdenek a furulyák:
- Józsikám, nem tudod, mit főzött a sógorod?
Én meg csak spekuláltam: hát rólam van szó. Sógor ?! Na, mondom, egy módszer van, nem kell foglalkozni vele. Ugasson csak a kutya! De ezek egyre hülyébb megjegyzéseket tettek. Például az Erika mondta, hogy indul haza.
- Hova haza? Oda vagy oda? - Mert ugye egy házzal arrébb laktak.
Pedig egyedül soha nálam fönt nem volt. Egy hónapig azt se tudta, hogy hol lakom. A férjével meg a kisgyerekkel látogattak meg. Soha egy ujjal hozzá nem nyúltam. Nagyon tiszteltem őt is, a férjét is.
Olyan rohadt volt azt mondani az Erikának: „Te, ne gyere többet! Én se megyek el hozzátok..."
Nem is mentem. Három hónapig tartott a barátságunk. Ezt a szakítást azért határoztam el, mert nem akartam tönkretenni a házasságukat. Pedig azelőtt egy héten háromszor is együtt voltunk. Jókat dumáltunk, könyvekről vitatkoztunk...
És főként... volt egy gyerek, akit megdögönyözhettem...
Tudtam, bármilyen intelligens a Józsi barátom, egy idő után sok lesz neki. Hát mindenki azt ugatja neki, hogy így meg úgy a Pál Jancsi. Most képzeld el: ők a kombinátban dolgoznak egész nap, én meg a feleségével édes kettesben a konyhán. Mi tényleg jól éreztük magunkat az Erikával, mert beszélgettünk... legalább ő is beszélgethetett valakivel. De azt kellett mondanom, hogy ne jöjjön, inkább megszakadok.
Talán a mai napig se tudja, hogy miért mondtam. Haragudott is rám utána. De inkább ő haragudjon rám, mint a férje rá. Még mindig tisztességesebb volt így, mint ha fölrúgom a házasságukat.
Szóval a bunkók ezt is szépen összehozták.

(Folytatjuk)

2018. július 19., csütörtök

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (1)

Andrassew Iván (1952-2015)
A szerző a napokban (július 29-én) lenne 66 éves. De már nem lesz, csak az emlékezete. Amit az alábbi könyvrészlete hivatott tovább éltetni.
Iván különben kitartó barátja volt a blog "ősének" számító Kalandozónak, mely a Romániai Magyar Szó mellékleteként jelent meg s amit ő mentett át az internetre...
 Az itt közölt írás  címe nem tőle származik, hiszen az alapmű nem más, mint az 1988-ban megjelent Prolilét-ra, amit formailag a főhőssel, Pál Jánossal társzerzőségben követett el az akkor (még) fiatal újságíró Andrassew. Szándéka az volt, hogy agilis, sokat tapasztalt, vágóhídi munkásként és ifjúsági vezetőként dolgozó beszélgetőpartnere vallomásos szövegei alapján bemutassa, hová jutott a letűnt rendszerben meghatározó szerephez juttatott munkásosztály, a proletariátus. A vallomások szubjektívek, de a tanulságok sok-sok munkássorsra érvényesek voltak. És ritka élmény volt a vallomások őszintesége, nyíltsága. Fogyott is a könyv, mint a cukor: a szerző szerint az 50 Ft-os kötetet kéz alatt akár 500 forintért is lelkesen elvitték.
Az alábbi részletekben Pál János azokat az élményeit meséli el a maga sajátos stílusában, amelyeknek a nyolcvanas évek Mongóliájában részese volt. Őt olvasva, már-már úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is átéltük volna azokat az eseményeket, benyomásokat, amelyek a főhősben megmaradtak. Ráadásul Mongólia sokunk számára terra incognita - felfedezésre vár. (csg)


*


Mongólia? De az egy kicsit hosszabb történet.
Szóval megint rám jött az utazási meg a hajózási mánia. Úgy is nézett ki, hogy elintéződik a dolog, mehetek világgá. Persze, egy ideig lettek volna gondok a megélhetéssel. Elmondtam a főnökömnek, mert béremelés előtt álltunk, hogy ne vegyenek engem számításba, mert már megvan a papírom az orvosi vizsgálatra. Erre ő azt mondta, hogy ha én annyira akarok utazni, elintézi nekem, hogy kimehessek Mongóliába. Az is nagyon érdekes dolog.
Mondom: ha összejön, akkor odamegyek. Tudniillik az előző évben már majdnem kimentem. Helyettem az egyik barátom jutott ki. Ő elég csúfos körülmények között jött haza, mert mindjárt az elején összeszedett egy izmos ázsiai trippert. Az meg rohadt makacs. Más, mint a hazai. Hiába kezelik antibiotikumokkal, mindig visszajön. Az európai a rendes kezelgetés után nyomtalanul elmúlik.
Ő mindjárt az első napon megkapta. Mert ribanc mindenhol van a világon. Ott is: megjöttek az új fiúk, az új hús, a város kurvái végigkopogtatták a gyerekeket. Egy kis pulóverért, italért, cigarettáért...
Nem az a lényeg, hogy kotont használj. Egy alapos mosdással el lehet azt kerülni. Csak nem szabad elaludni a csajon, hanem azonnal meg kell fürödni.
Na mindegy, ez a srác így járt, haza is kellett jönnie a szerződés lejárta előtt. Dumáltak ott róla összevissza, nem tudom, mi igaz, mi nem az...
December elején mondták ki véglegesen, hogy Pál János utazik. Rettenetes lázban voltam. Kilencezer kilométer, át a Szovjetunión, Szibérián! Nagyon éltetett ez a dolog.
De ugye akkor is jöttek a jóindulatú, a hasznos tanácsokat osztogató emberek. Elkezdték a feleségemet etetni, hogy „a Jancsi majd így meg úgy"! Elkezdtek engem etetni: „Hogy mered itthon hagyni a feleségedet egy évre?!"                              
Ezeknek aránylag hamar betömtem a szájukat.
- Ha meg akar csalni, akkor úgyis megcsal, akkor is, ha egész nap otthon ücsörgők. Ha meg nem akar, akkor úgyse csal meg...
- Elhidegültök!
- Voltam én katona is. És úgy érzem, akkor nemhogy elhidegültünk volna, de érzelmileg közeledtünk...

Hát az orvosi vizsgálat az marha jó volt. Hárman jöttünk ott össze a csapatból. Láttam, hogy náluk is olyan papír van, mint amilyet én szorongatok. Mindketten a mi vállalatunknál, a sertésvágóhídon dolgoztak, de nem ismertem őket. Az egyik... Dezsőnek hívják, igen jópofa krapek. Lényegesen idősebb nálam. A másik, mondjuk kevésbé jó humorú, de hasonló korú, a Jenő.
Belgyógyászat: májfunkció. Ülünk ott, várakozunk. A Dezső meg hülyítette a Jenőt, aki kissé neurotikus alkat volt.
- Hajaj, azért Moszkva előtt a dombok! Az a legveszélyesebb!
- Micsoda?
- Minden második repülő ott esik le. De az a rohadt, hogy nem a turisták, akik teli vannak pénzzel... hanem mindig a melósokat szállító gépek. Meg se írja az újság.
-Hogyhogy? 
- Mindennap legalább egy repülő leesik. Moszkva előtt a domboknál. Ha van a gépen egy-két híres ember, azt megírják, mert nem lehet letagadni.
Lökte a hülye dumát neki. A szerencsétlen meg hitte is, nem is. De a bogár már a fülében volt. Borzasztóan félt a repüléstől. Képzeld el, hogy valaki majdnem ötvenéves, életében nem ült gépen, és most kénytelen. Mindketten elváltak. A Jenő már rettentően ideges volt.
- Te Dezsőkém, mi az a májfunkció ?
Hát nem tudta. Előfordul, hogy valaki nem tudja. Ez a Dezső egy pocakos, kövér ember volt. Fölhúzta az ingét, és pont a jobb oldalán volt egy sebhely. A bordái alatt, talán gyerekkorából.
- Semmi az egész, édesapám! Nekem már egyszer csinálták: nézd rneg! Bemész, lefektetnek. A kis lándzsát bevágják itt az oldaladon. Kivesznek a májadból egy darabot, és azt megvizsgálják, hogy a pia megette-e már... meg ilyesmi... - Mert ugye mindketten piásak voltak. - Ha a pia kikezdte, akkor nyista, nem mész sehova, maradsz itthon.
Ahogy ezt elmondja, kikiált a nővér. Éppen a Jenő került sorra. Elsápad, bemegy. Normális ütemben a behívás után egy-két perccel kijött mindenki. Három-négy-öt-hét-tíz perce bent van a Jenő! Tényleg, mit csinálhatnak már ennyi ideig?
Kijön. Elég távol ültünk a padokon. Egy olyan jól szituált krapek volt ez a Jenő. Nem káromkodott, nem baszdmegezett. Ahogy kinyílik az ajtó, csípőre teszi a kezét: Azt a jó édesanyádat, Dezső! - De így, vagy húsz méterről. Teljesen magánkívül volt. Váltogatta a színét, reszketett keze-lába. Leültettük.
- Nyugodj meg, Jenőkém, mesélj, mi van?
- Képzeld el, te állat, bementem. Odamegyek középre a vizsgálóasztalhoz. Rám szól a spiné:
-  Uram, hova megy?
- Lefekszem.
- Ne vicceljen, jöjjön már ide, és üljön le! - 
De akkor rnár fönt ültem a vizsgálóasztalon, és vetkőztem. 
-  Hova vetkőzik?  
- Hát májfunkció lesz, nem?
- Persze, de jöjjön, és üljön ide a székre! - (Mert a Dezső azt is mondta, hogy amikor belevágták a lándzsát, elájult, de másnap kiengedték a kórházból.)
- Csókolom, biztos, hogy én el fogok ájulni!
- Dehogy ájul el maga, ne vicceljen!
- Ne haragudjon... nézze, én több mint nyolcvan kiló vagyok, ha elájulok, és leesek a székről, hogyan szed föl engem két nő? Jobb, ha inkább lefekszem.
- Nézze, uram, ha úgy gondolja, feküdjön... De ne vetkőzzön le annyira!       -  De hát májfunkciót fognak rajtam csinálni, nem?
- Tudjuk, tudjuk, de azért nem kell levetkőzni!
-  Azt gondoltam - mondta a Jenő -, hogy a büdös anyjukat, hát most vettem ezt az inget, csak nem fogják átszúrni? - Azért a biztonság kedvéért kigombolom.                                    ;    '
-  Ne az elejét gombolja ki, inkább az ujját tűrje föl! Egyszerűen csak vért veszünk magától!
 - És nem lesz májfunkció? 
- Dehogynem: hát az a májfunkció!
De mondom, vagy tíz percig hadakoztak ott. Utána mérték a vérnyomását. A szerencsétlennek majdnem kétszázra fölment a sok hülyeségtől meg izgalomtól. Vissza is rendelték másnapra. A Dezsőnek se kellett több:
- Jenő! Nem jössz! Tudod, hova mész te? A Lipótra, baszdmeg! Nem Mongóliába. - Szegény egész nap szedte a gyógyszereket, meg itta a paradicsomlevet, hogy lejjebb menjen... Másnapra aztán rendbe is jött. Valami adóssága volt, azért igyekezett annyira Mongóliába, hogy legyen miből visszafizetni.


Bevásároltam. Eljött az indulás napja. Ferihegy. Én sem ültem még életemben repülőn. Komoly gondot jelentett, hogy a gyerekek kikísérjenek-e... Úgy gondoltam, jobb, ha kijönnek. Az anyósoméknál laktunk, lett volna, aki vigyázzon rájuk. De szerintem a gyereknek pszichésen jobb, ha látja, amikor és ahogy elmegy az apja. Igy nem nyomtalanul tűntem el. Mert az a rohadt egy négy-öt éves kiskölyök életében, ha valaki, akit szeret, egyszer csak eltűnik. Igy látta, hogy elmentem, és tudja, mert mondja neki az anyja, hogy vissza fogok jönni. Az idő nem számít, mert a gyerek egy fél évet észre se vesz.
Reggel kimentünk. Mindenki ott cuccolt nagy bőröndökkel. Nézegettük egymást, ismerkedtünk. Mert az egész országból szedték össze az embereket. Legföljebb ketten-hárman ha ismerték egymást.
Beszálltunk a gépbe. Az ablakból láttam, hogy fönt a teraszon áll a két srác meg a feleségem. Úgy fájt a szívem, na. Tudod, hogy van az... elmegyek egy évre, nem tudom, mikor jövök vissza szabadságra. A Verát ki se hoztuk, mert egészen pici volt, neki még semmit sem jelenthettem. Mikikém meg szerelmi álom sem volt még. Ahogy gurult a gép, egészen sokáig láttam őket.
Egymás mellett ültünk egy másik marhavágóhídi sráccal. Ő lakatos volt, Ottónak hívták.
Hozza a légikisasszony a tálcát. Na, kajáljunk! Látom, hogy egy kis tasakra rá van írva oroszul, hogy „mustár". Picit kinyomtam: bekaptam. Marha erős volt. Ottó kérdezi, hogy mi az.
-   Mustár.  
- Csak ennyi?
- Ennyi. Hát nem hízókúrára visznek minket.
Ottó egy karika felvágottra rákente az egészet. Összehajtotta, bekapta. Aztán kidőlt a szeme. Volt annyira jólnevelt, hogy nem köpte ki, de rettenetesen izzadt. Huhogott egy darabig.
Na, jön a nő, hogy mit kérünk: teát vagy kávét? Kávét! Hozott egy ibrikkel, olyan oroszosat. Savanyú volt... meg mindenféle íze volt annak, csak a kávéra nem emlékeztetett. Én cukor nélkül iszom. Ottó keresgélte a cukros zacskót. Röstelltem már megkérdezni...
Látta, hogy teát isznak a másik sorban. Gondolta, ha az filteres, akkor a cukor is olyanban van. Kibontotta az egyik zacskót, és a tartalmát beletette a csészébe.
Érzem ám, hogy istentelenül rohadt szag van. Az egész repülőn lengett a pacsuli- meg kölniillat, de ez más volt.                 
- Te, eddig nem volt ilyen rohadt szag...
De az az émelyítően erős. Olyan gyomorforgató... nem is a Krasznaja Maszkva. 
- Ottó, nem te voltál?
- Te apám, én is érzem. Szerinted ez a cukor lehet ilyen büdös?
- A cukor? Miért lenne a cukor büdös? Mit raktál te abba a kávéba? - Látom, hogy egy papír úszik ott.
- Én nem tudom, de azt hittem, hogy ebben a papírban van a cukor. Hát kiderült, hogy ilyen illatosított alkoholos kéz- és izzadságtörlő papír zsebkendő volt. A forró kávé gőzével vegyülve istentelen, elviselhetetlen szagot árasztott. De hát nem lehetett az ablakon kiönteni.
- Te, kérj a nőtől egy másikat - mondja nekem az Ottó.
- Én? Hát én égessem magam? Mi dumáljuk, hogy ilyenek meg olyanok az oroszok a kultúrálatlan sztyeppjükön... Nem elég, hogy a fél repülő röhögött a mustárodon, amikor huhogtál meg ugrabugráltál, három zsebkendőt telicsurgattál a nyáladdal? Most még a kávéval én csúfoskodjak? Szólj neki te!
Na, jött a spiné, szedte a tálcákat. Megnézi a kávét - rögtön tudta, mi történt. Ugye két pofára nem röhöghetett, de láttam, hogy nagyon mosolyog. Meg is kérdezte. Magyarázgattuk, hogy az Ottó törölte a kezét, és a papír beleesett a kávéba. Hozott másikat, de úgy nézett ránk, mintha a Tarzant látná a maga élő valóságában.
Moszkvában több mint hat órát kellett várni. Jó magyar szokás szerint mit csináljunk? Irány az étterem: ebédelni, iszogatni, beszélgetni.
A repülőtéren egy önkiszolgáló étterem volt, de mi elég kurrens vendégeknek számíthattunk, mert egy ember ott jószántából kiszolgált minket. Kaja meg pezsgő. Mert ugye, mit igyunk? Volt, aki vodkázni akart, mert a bor gyanús volt neki.
Hat óra alatt két üveg pezsgőt ittunk meg fejenként. Az nem sok. Mindenesetre én nagyon jó hangulatban voltam, mert nem voltam hozzászokva az iváshoz. De aztán elrontották, mert elkezdték a srácok, hogy hogyan meg miképpen lesz Mongóliában. Mesélgették a vad történeteket. Én szakácsnak mentem ki, de mit tudom én, milyen státusba, mert szakácsra hivatalosan nem volt engedély. Valami adminisztrátor lettem.
- Hej, a séééf úr ! - Elkezdték ott a furulyák. Ezek nagyon veszélyes palik.
Ahonnan jött, abban a kis faluban, üzemben vagy kombinátban ő a szakmunkás, ő a hentes. Ő valaki. Ki, ha én nem? Ő a falu rossza. Az a nagy szám, hogy de jól berúgtam! ezer forintot ittam el! És elkezdi ott az egyik tapló:
- No, te sééf úr, majd jól megszeded magad!
- Én? Úgy fogom megszedni magam, ahogy te. Te is azért jössz ki, amiért én.
Azért, mert itthon megadják az átlagfizetést, és kint ugyanazt megkapod még egyszer kemény valutában, mert azt tudni kell, hogy a mongol tugrik kemény valuta. Becsületes úton Magyarországon tíz-tizenkétezer forintot ma sem lehet keresni, nemhogy akkoriban... Vagy legalábbis az egészségedet vagy valami mást kell vásárra vinned ennyiért.
Ezt mondogattam annak a taplónak is, de neki azért ott bujkált a kis titkos mosoly az arcán.
- Hej, azért az ilyen szakács meg anyagbeszerző, aki pénzzel meg kajával dolgozik, az mindig megcsíp magának valamit! - Ezért aztán már ott Moszkvában volt bennem egy rossz érzés, mert ezek már ott kikiáltottak tolvajnak.
Itt arról van szó, hogy a kajához semmiféle vállalati hozzájárulást nem kaptunk. A kolónia havonta összedobott egy összeget, amiből én gazdálkodtam. Magyar pénzre átszámítva, mondjuk fejenként napi tizenöt forintból kellett etetnem a társaságot. Én kezeltem a pénzt, én vásároltam, tehát ez nagy bizalom volt irántam, illetve a mindenkori szakács felé. Senki soha nem ellenőrzött, tehát annyit lophattam volna, amennyit akarok. Meg is győződtem arról, hogy az elődeim közül akadtak, akik belementek ebbe a játékba. Csodálkoztam: néztem az étrendet; miket főztek, és mennyi anyagot használtak? Mondjuk harminc főre rántott levesbe savanyú tojásnak száztíz darabot írt ki. Az rengeteg.
Szóval Moszkvában elkoptattuk a két üveg pezsgőnket. Még szilveszterre is vettünk egyet, mert nem tudtuk, hogy Mongóliában lehet-e majd kapni. Állok a sorban, a hátam mögött egy orosz. De előbb kért, mint én. Ott ez a természetes: a másik válla fölött átlöki a pénzt, és mondja, hogy mit akar. De addig, míg oda nem értünk, haverkodott. Kérdezi, hogy németek vagyunk-e. Válaszolok németül, hogy nem, de én beszélek németül.
Erre rögtön belelkesedett, hogy hu, hát izé, és előadta, hogy merre járt, amikor katona volt. Sorolgatott ott számomra teljesen ismeretlen faluneveket. Hétdecis konyakot vett. 
- Ülj le velünk! 
- Dehogy ülök, ne vicceljünk: megy a repülőm!
Fiatal asszonykák - mert azok is jöttek velünk gyerekestül - vigyáztak a csomagokra. Már be is mondták, hogy szálljanak be, akik Omszk-Irkutszk felé mennek. Ez meg csak erőszakoskodik velem. Én meg csak szabódtam. Erre lecibáltak. Két haverja is ott volt. Képzeld, el, azt a hét deci konyakot négyfelé öntötte. Na, mondom: itt most valami zűr lesz.
- Nem! Kis sampanszkit ittam, arra nem megy a konyak! Boksz lesz a hasamban!
- Dehogy! Idd csak meg!
Na, gondoltam, nem érdekes, hadd ugassanak, fölállok és megyek. De abban a pillanatban, amikor megkíséreltem, belém csimpaszkodtak ketten... butty, vissza a székre. Hát most mit csináljak? Verjem meg őket, vagy legalábbis vágjak be az egyiknek, és futás a géphez? Mert próbáltam, hogy druzsba, szevasztok, kicsit beleiszom és megyek ... De egyszerűen nem engedtek el.
És már senki nem volt ott közülünk. A csomagokat is elvitték. A többiek már túljutottak az útlevélvizsgálaton, mindenen. Én meg ott diskurálgatok ezekkel a palikkal. Úristen, hát itt maradok részegen, azt se tudom, hova menjek, csomag, minden nélkül... Hát ez vicc! A büdös anyátokat! Megnéztem, merre kell menni, bedobtam a konyakot, és tűz! Mire jelentkezik a hatás, addigra én már a repülőn leszek.. Legföljebb elalszom.
Az útlevélvizsgálatnál egy elmés kis „automata" ereszti át az embereket. A csinovnya bent ül a kuckóban, és onnan mozgat egy csövet. Ha kinyomja, akkor zárva, ha visszahúzza, akkor mehet az ember. Adom az útlevelet.
Folyékonyán magyarázott nekem, mintha én spíler lennék abban a nyelvben. Mondom neki, hogy nem értem tökéletesen. Elmondja még egyszer. Nem értem! A többiek meg ordítottak, hogy menjek már. Elindult a busz. Megállították, mert látták, hogy ott vagyok, és lazán diskurálgatok...
- Az útlevél jó? 
- Jó, de adjon tizenhat rubelt! 
Nincs! - Persze volt még húsz, de mért adnám neki? Az nagyon sok pénz. Addigra már a konyak is elkezdett dolgozni.
- Mit kukorékolsz itt, öreg tyúk? - Megfogtam a vasat, és szépen elnyomtam a vassal együtt. Tataram, futok a buszhoz. Erre honnan, honnan nem, de előkerült vagy három ilyen száznegyven kiló körüli spiné. Belém csimpaszkodtak, cibáltak, szaggattak. Azonnal vissza, mert policájt hívnak! A többiek meg üvöltöttek, hogy elmegy a busz. Hát nem engednek. És megvolt a többiek öröme, az a kaján öröm, hogy ez a hülye jól ráfázott... nem ők...
Na, aztán végre elmagyarázták, hogy túlsúlyom van. Ezért kell tizenhat rubelt fizetnem.
- Nekem Budapesten harminchat kilós volt a csomagom. Negyvenről van papírom. Szerintem azóta nem hízott a pakkom!
Kiderült, hogy ők nem személyenként mérték, hanem együtt az egészet. Mivel én szálltam be utolsónak, rajtam vasalták be a többletet. Az persze halál természetes, hogy akinél tényleg túlsúly volt, az nem jött utána oda hozzám, hogy haver... izé... Ki kellett fizetnem a pénzt.

Moszkva és Omszk között lazán végigaludtam azt a hat-hét órát, úgyhogy Irkutszkban már nagyon fitt voltam. A többiek Omszkban álltak neki... Én meg végigkóstoltam az egész tearepertoárt, mert rettentően szomjas lettem. Ittam vagy tíz csészével. Ezalatt a többiek kiütötték magukat. Aztán már nem is tudtam aludni, mert zötyögött, hullámzott a gép. De soha nem felejtem el, hogy a felhők fölül láthattam a napfölkeltét. Irkutszkban találkoztunk és beszélgettünk Mongóliából jövő magyarokkal. Aztán átszálltunk egy pici kis repülőre. Létrán kellett bemászni, műanyag üléseken ücsörögtünk.
A májfunkciós Jenőt is tovább hülyítették. Erre az adott alapot, hogy a mongol pilóta megcsúszott a füvön, a gép imbolygott.
- Oda nézz, Jenő, milyen részeg a pilóta! Tuti, hogy belemegyünk a Bajkál-tóba!
De tényleg elég félelmetes volt. Reszketett az a pici gép, nem ment olyan simán, mint a nagyok. A legkisebb szél is megdobta. Olyankor egymásra dőltünk. Az ablakok is szimpla kis üvegből voltak, zörögtek. A Jenő már teljesen ki volt akadva, mire aránylag normális módon leszálltunk Ulánbátorban.

(Folytatjuk)

2018. július 2., hétfő

MAROSI (FARKAS) ILDIKÓ: Hogy hazatérjünk

Szerintem az utazásnak, az élményeken kívül, két nagy pillanata van: az indulás és a hazatérés, amikor annyi hányódás után az ember végre ismét a saját agyárban aludhat.
Erdélyi Lajos sokadik külföldi útjára készült, másodszor indult Amerikába, az Egyesült Államokba, amikor erről elbeszélgettünk. Már minden holmija becsomagolva, alig visz valamit, a Dacia útra készen, Brüsszelig kocsin teszik meg az út szárazföldi részét barátjával, Balázs Imre festőművésszel együtt. A legjobb, hogy úgy mondjam, a lelhető legautentikusabb pillanat tehát magáról az utazás öröméről beszélgetni — ha az utasnak az előkészületek fáradalmaitól maradt még ereje a riporter számára is pár percet szakítani. De ebben aztán igazán szerencsém volt: Erdélyi Lajos legalább olyan szenvedélyes beszélgető, mint világjáró.

Erdélyi Lajos
— Most is csak életem egyik nagy, tragikusan nagy élményével kezdhetem, valahogy csak ezzel tudom érzékeltetni, 'milyen alapvető, talán örökletes, atavisztikus bennem a vágyakozás a látásra, mozgásra, az utazásra.
Tizenhat éves voltam, a dörnaui láger lakója Sziléziában. 1945. május nyolcadikán reggel, a világtól teljesen elzárva, elszigetelve, a békekötés eseményeiről mit sem tudtam. Aznap reggel négykor valamivel korábban ébredtem, mint apám, kimentem a barakkból, észrevettem, hogy a toronyban nem áll őr! Óvatosan kimerészkedtem a kapun kívül, ahol azelőtt való nap a farkaskutyák 'már ugrottak volna nekem... Most sehol senki! Futottam lélekszakadva a két kilométerre lévő faluig... Megpillantottam annak a német asszonynak a házát, aki egyszer egy mély árokba bedobott egy télikabátot, és reggelente egy kő alá kenyeret dugott nekem. Bementem megköszönni, ha egyáltalán meg lehet az ilyesmit valaha is köszönni. A férje és a fia is elpusztult a fronto ... Apám sejthette, hogy az első utam a faluba vezet, meg is talált hamarosan. Anyámat és a húgomat soha nem találtuk meg... Fantasztikus érzés volt fölszabadulni és tudni, hogy nyitva előttünk az egész világ, egész Európa. Merre induljunk? Apámat követtem, hazaindultunk, megkeresni újra az otthonunkat... 
Nem tudom okát adni, hogy akkor is és azóta is miért él bennem ez a leírhatatlanul erős utazási vágy. Szenvedélyesen szeretek utazni. Pedig egy-egy út előkészítése legalább két esztendőbe telik. Most ez lesz a hatodik nagyobb utam, de így is a tizedét utazom annak, amennyit kellett volna ... Indokolni ezt a vágyat nem lehet, és meg sem próbálom. Talán azért kell utaznunk, ahogy Szabó T. Attila mondotta egyszer nekem, mert akkor jön rá az ember, milyen szép a dési templom, amikor eljut Oxfordba. Vagy hogy milyen színes a mi életünk, azt csak akkor tudjuk fölmérni, ha összehasonlítjuk a másokéval. Vagy Párizsban a Musée de l Homme-ban kiállított régi fotókat nézve állapíthattam meg: egyik sem olyan kivételes, mint mondjuk a maga korában a Teleki Samu felvételei. És azt is: olyan egységes fotográfusi életmű, mint az Orbán Balázsé, kevés van a világon. És bizonyos értelemben, főleg a néprajzi témákban, mindenkit megelőző, a technikája pedig a maga korában világszínvonalú. Itthonról ezt eddig csak föltételeztem, most pontosan tudom.
—  Érdekes, utazásai közben nem sokat fényképez, legalábbis nem a megszokott turista módra.
—  Utazás közben inkább nézek, mint fényképezek. Ha utazás közben az ember komolyan veszi a fényképezést, le kell mondania a látás öröméről, a látnivalók élvezéséről. Én például jóformán nem  láttam a luganói tavat, csak azt a kiöltözött, alvó német parasztot, akit közben az autóbuszban fényképeztem! Chartres-ből csak azokra a kölykökre emlékszem, akik ott zabáltak jókedvűen a katedrális lépcsőin. Ahogy megpillantottam őket, éreztem, ez a téma! A kép meg is hozta a sikert, de a  Chartres-i  székesegyházat tulajdonképpen nem láttam.
—  Talán fényképezés után?
—  Egyszer próbáljon meg utazás közben fényképezni! Számomra különben is a látnivaló nem a táj vagy az épület, a tárgyak. Először, másod- és tizedszerre is az emberek érdekelnek, hogyan élnek, milyenek más tájaikon az emberek? Amit meglátni és megtudni igen nehéz az én tulajdonképpeni egy-nyelvűségemmel. A lencse viszont szerencsére nem nyelvekhez kötött. Van aki, mondom, az épületekért, az architektúráért utazik; van,  aki a tájért, patakokért, van aki a magas nőkért, ilyen vagy olyan virágokért vagy esetleg  a pénzéért utazik. Én emberekkel akarok találkozni, ez is egy passzió.

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 22. oldal.

2018. június 28., csütörtök

GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT: Emlékeim a tájról

 
Györkös Mányi Albert: Rezesbanda
A tengerészről azt mondják, hogy mindig úgy néz, mintha egy hajót látna a távolban. Az én szülőfalum határát nem a tenger veszi körül, de mégis gyermekkoromtól kísér egy emlék, hogy valami ilyesmit láttam, amikor felmentem valamelyik hegytetőre, és addig néztem előre, ameddig a szemem ellátott. Ameddig megengedte a Nap, ha napfelkeltét vagy naplementét néztem. Vagy a ködös, szürkés, borús táj, amely ráborult a határra, és csak sejteni lehetett, hogy mi van a háta mögött. Nem kevésbé az esti sötétség, amely néha alig engedte meg, hogy lássam a fehér vászoninges leányt a kapuban.
De néha kegyes volt, és feltárta a földi csillagos eget, amely nem volt más, mint a Járai-havasok hegycsúcsáról Kolozsvár utcáit kivilágító villanyégők sok-sok fényes pontja. Vagy egy téli éjszaka a Jára völgyében, 20—25 fokos hidegben. Egy tizenhárom éves kisfiú gerendával megrakott szán tetején ült, és hajtogatott két fekete bivalyt. A hegytetőn pedig orgonáltak a farkasok. Talán éppen azért láttam fenségesnek ezt a tájat, mert tizenhárom éves voltom. A csodálatos az, hogy így maradt meg emlékezetemben. Nem a fázás, nem a félés, hanem a fenséges táj, a muzsika, a mese.
Vagy az őszt látni a Jára völgyében. Egy monumentális szimfóniának lehetne nevezni, amely embermillióknak szeretné mutogatni magát, hogy örömöt szerezzen vele.
Vagy a Szorostetőről ősszel a naplemente. Mintha kigyulladtak volna a Gyalui- vagy a Járai-havasok. Télen pedig a naplemente szikrákat szórt a hegy tetejére, hogy búcsút intsen nekünk.
A téli táj sok szépet jelentett számomra, de néha saját magunk veszélyessé tesszük a szépet és a kellemest.  Egy ilyen esetre emlékezve még most is megborzadok.
Télen a Mányiék kertjében esténként vedrekkel hordtuk a vizet a lesiklópályára, hogy másnapra jéggé változzon. Mert másnap tűzijáték volt. Egy ilyen nappali tűzijáték a következőképpen zajlott le. Felkötöttük a korcsolyát a lábunkra, és vettük a háromágú vasvillát, ami arra volt jó, hogy mikor felértünk a hegyre, a kert végébe, a lábunk közé tettük, ráültünk, és következett a lesiklás. A vasvilla pedig szikrázott, mint köszörüléskor az acélpenge.
Ha már a téli tájakról álmodozom, mély nyomot hagytak lelkemben a mesebeli falusi tájak. A kucsmás fedelű kicsi házak. Az István meg János köszöntése. Mikor barátok összeverődtek, és barátokat vagy rokonokat köszöntöttek. A csillagos ég alatt, mikor tiszta volt a levegő, tiszta volt a szív, mert szeretetből köszöntöttek és énekeltek.
A táj szeretetét és a tájhoz való ragaszkodást a tavasszal kellett volna hogy kezdjem, hiszen a naptár is így írja. De mindenki tudja, hogy a téli tájat nagyon szeretem, és úgy látszik, ha akartam, ha nem, előtérbe hoztam a telet, amit a gyermekszív elraktározott. Úgy hiszem, minden gyermek boldog, ha erdő közelében lakik. Az erdő sok szépet és sok félelmet is jelentett.
Legkedvesebb emlékeim közé tartozik a hóvirág- meg az ibolyaszedés. Felkutattunk minden bokrot, és a száraz faleveleket majdnem, egyenként emeltük fel, ahol gondoltuk, hogy hóvirág nyílik. Mennyi szeretet és jóság buzogott gyermekszívünkben, hogy a szép, ártatlan kis virágokat a szüléinknek vagy a tanító néninek vigyük. A vad borostyán keresése gyermekkoromban drámainak tűnt, mert le kellett ereszkednünk egy árokfélébe. De mindez nagyon izgalmas is volt.
Nyáron, eső után, amikor gombászni mentünk az erdőbe, úgy beolvadtunk a tájba, a fák közé, mint a levelibéka. Suttogva beszéltünk, nem tudnám megmondani, hogy miért. Csodálatos a természet. A táj, a fák, a fű és a mezei virágok. Nyáron mintha még a levegő is muzsikálna. Ezt éreztem mindig, mikor a Bence völgyében jártam. Becsüljük meg a földet, a fákat és a virágokat, mert ha elpusztítjuk, magunkat is elpusztítjuk. A táj olyan szépségeket rejt, hogy lehetetlen szóban kifejezni. Csak próbáljuk leírni vagy megfesteni, zenét írni róla. Hovatovább ezt az élvezetet össze kell kapcsolni a természet féltésével, gondozásával, hogy élvezzük minden évszakát kint, a természetben és a megfestett képet a szobánk falán.
Utoljára hagytam azokat a kis tájkivágásokat, amelyeket én olyan szeretettel festek. A fekete föld és a fehéresszürke ég. Egy hegytetőn kiemelkedő négy-öt sötétszürkés fa. Télen a hótömegbő! kikandikáló házfedél vagy a kertek alatt egymásba ölelkező fák. Akár az őszi színekbe letompított zenei hangok. Ködös, zúzmarás táj. Ezeket a kis tájegységeket pentatóniának nevezem. Mikor ez a néhány táj összeforr, akárcsak a pentatónia öt hangja,  először csak megmutatja magát, azután megszólal, végül zeng és dübörög.

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 23. oldal.

Györkös Mányi Albert

Szerző (1922-1993) kolozsvári zenetanár és festő volt, Magyarfenesen született. Kolozsvári műteremlakásából kulturális tevékenységeket patronáló emlékházat alakítottak ki a Majális utca elején.

2018. június 27., szerda

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (2)

KIRÁNDULÁSOK A BUCSECSRE

A Bucsecs platóján, a Kereszttel
A Nagykőhavason kívül, melyet mint a BTE elnöke hivatalból is gyakran megjártam, anélkül, hogy csak egyszer megjártam volna (a hálást kivéve az utolsó fogpiszkálót is megfizettem, akár a többi turistatárs), többször jártam a Keresztényhavason, a Csukáson, a Kis- és Nagy-királykőn, s háromszor a 2500 méter magas Bucsecsen. Első ízben Preiszner Péter tornatanárunk vezetésével és direktorom két unokaöccsével, a budapesti Zsigmond fiúkkal. Utunk Rozsnyótól a Malajesti völgybe, s onnan a menedékházhoz, majd a kalugyerek festői helyen fekvő kolostoráig, ahol fenn, a szénával tömött padláson aludtunk. Kísérteties volt a hegyi patak zúgása és a kolostor harangjának tompa ütése. A hatás, az elragadtatás az Omul tetőjén csak fokozódott.
Második bucsecsi túrám Busteni felől történt és Szinajában végződött. A csúcsról végtelen hosszú és fárasztó út vezetett le. Útközben több élő farkast láttunk a szabadban, de nem szabadon: vasketrecben. A panoráma elragadó. Elbűvölő kilátás a csúcsról: a, Tömösi-szoros, a Nagykőhavas, a Keresztényhavas, Feketehalom,  közben kopár sziklák és zuhogó  patakok, kristálytiszta vizeikkel.. .
Harmadszor a Bucsecsen Soós fodrász kitűnő kalauzolása mellett egy elragadó látványossághoz, az alpesi rózsaerdőhöz, mely a Törcsvárra vezető úton díszlik. Nem akartam süket füleimnek hinni, mikor Schmids barátom, a zernesti cellulózgyár volt igazgatója, most, nyolcvanhárom éves korában járta meg ezt a nehéz, de annál szebb és emlékezetesebb utat.

MÁLNÁSI CSENDÉLET

Egy nyári szünidőben — 1924-ben — Málnáson töltöttünk pár hetet. A kedves fekvésű, csendes és egészséges klímájú hely akkor még nagyon primitív állapotban volt. A Herkules fürdő 15 fokos vizétől a hideg rázta az embert. A közbirtokosság vajmi keveset törődött a saját birtokával és alig volt egy-két villának keresztelt szerény épület, melyben baj nélkül lakni lehetett. A vendéglősök, vendégek hiányában, .gyenge kosztot adtak vagy megszöktek. A rákászat volt az egyedüli kellemes szórakozás, de idővel a rákokkal együtt az is visszament. Három évvel ezelőtt, már egy új, mozgalmas és kényelmesebb málnási tartózkodásra volt alkalom…

ÜDÜLÉS ALSÓTÖMÖSÖN

Alsótömösön, a Nagykőhavas aljában, ősszel, levelek hullása, darvak távozása idején! Festőien szép erdők, hegyi patakok, virágzó mezők, nyájas ligetek, legelők. Bájos völgye vetekszik Svájc legköltőibb helyeivel és közvetlen szomszédságában Brassó. A kép 1908 óta, amikor családommal ott őszöltem, keveset változott, csak a forgalom vált óriásivá és villák, üdülőházak épültek. Csak... félszázaddal ezelőtt méla csend, egy-egy vonat és gépkocsi járása, szekerek nyikorgása,. A város környékén a legideálisabb nyaralóhely. A levegője úgynevezett balzsamos, s a vonattal párhuzamosan húzódó légvonattól senki se hal meg... Brassótól Predeálig az utak tisztaságáról útkaparók gondoskodnak, s mi épp egy ilyen  útkaparó házában húzódtunk meg patriárkális  egyszerűségben.
A házigazdánk Zölde András erős falusi székely, akinek bölcsőjét Maksán ringatták. Fiatal, izmos, jóképű, kellemes ember. Csinos feleségével most ő ringat kicsi gyereket. Lakásunk közelében mindössze egy vasúti őrház, szemben a Tömös-patak, mögötte az erdő és a havas. A postáért a közelben levő Felsőtömösre kell gyalogolni, de ez az út is a szépségek egész során visz keresztül... Az étkezést a ház asszonyai rendezik némi gonddal és utánajárással, de gombáért nem kell a városba menni, ott az erdei gazdaság. Halat halászhattam volna, mert barátaim, nemcsak halászati jogukat bocsátották rendelkezésünkre, de teljes horgászfelszerelésüket is. A rosszmájú pisztrángok azonban nem osztoztak a baráti áldozatkészségben, majdnem mindig elkerülték a lesben álló horgot.

LÓHÁTON A BUCSECSEN ÁT

Fogaras vára (rajzon)
Emlékezetbe idézem Alsótömösön, egy útkaparó házban töltött hatheti nem nyaralásunkat, de őszölésünket, október havában. Egy, nyugodt, hangulatos este, amikor még nem fekszik le az ember, bár már kezd jócskán sötétedni, családommal kint ültünk a Zöldeék kedves házikója előtt a padon, midőn közvetlen előttünk az országúton egy robogó lovascsapat állt meg hirtelen. Nem ismerve fel az alakokat és nem találván semmi összefüggést a megállás s a mi künnlétünk között, nem hihettünk egyebet, kivált ha az ember időnként egy-egy Rinaldo Rinaldini-féle regényt is olvas, mint hogy rablók jöttek és megtámadnak bennünket. Szorongó érzésünk teljében voltunk, amikor a lovascsapatból a vezető férfi, nyilván a rablóvezér, egyió villanylámpát kattant fel s hozzánk, közeledvén, ránk világít, majd sebtében megkérdi, hol kaphatnának szállást Brassóban és nem adhatnánk-e nekik egy darab kenyeret. Én még keveset értvén románul, látva a vezető megnyerő arcát, s hallván szerény kérését, franciául adom meg a választ: Burzenhof szálloda, és a gyerekeim jó darab kenyeret hoztak a társaságnak. A lámpa fénye azonban ezzel nem érte be, a két arc, a rablóvezéré és az enyém, egymásnak nagyon ismerősnek tűnt fel: mi valahol már találkoztunk, valahol már franciául elbeszélgettünk, már ismerjük egymást. Hát igen, egy évvel ezelőtt ez az úr Bukarestbe utazott és én haza Brassóba és a vonaton összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. S íme a csodás véletlen: a Bucsecsen át lóháton jönnek tizenketten, merész, de pompás vállalkozás, s ez a találkozás. Több nem is történt. Köszönet a kenyérért, meleg kézfogás, búcsú, amíg újra künn ülünk majd az útkaparóház előtt, s a társaság újra lelovagol a Bucsecs sziklái, vízesései, zuhanó patakjai és sötét erdei mentén…

FOGARASI EMLÉK

Úgy történt, hogy Kistétényi Walter Béla volt tanártársam, majd főigazgató egy fogarasi főgimnáziumi tanár fegyelmi ügyében (állásában elkövetett visszaéléssel vádolva) a vizsgálathoz engem vitt magával Fogarasra. A gimnázium udvarán, épp mikor ott haladtunk el, nyitott könyvet olvasva egy fiatalember erősen megnézett bennünket és továbbment. Később tudtuk meg, hogy az a fiatal tanár Babits Mihály volt, a, későbbi neves költő. A vádlottat felmentettük, de a fődirektor intésben részesítette…

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 55-60. old.

2018. június 23., szombat

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (1)

Életében közel egy évszázadnyi tanúság volt a brassói illetőségű szerző — a világhírű fotóművész, Brassai édesapja. Pár évvel halála előtt, emlékirataiban (1967-ben adta ki a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó) így summázta életté értelmét: „Elégedett lélekkel távozom: — Sírással kezdtem az életet, s írással végzem." Egyike volt az erdélyi turisztika önzetlen szervezőinek, örökmozgóinak.

JÖN A TURISZTIKA

Iskola és újságírás mellett a legnagyobb élvezettel és odaadással a turistaság ügyét szolgáltam. Míg ez a szolgálat egyelőre teljesen magánügy volt, miben velem, csak családom tagjai, néhány tanártársam és más hegymászó barátom osztoztak, mihelyt az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, dr. Gombos F. Albin eltávozott a városból és, helyébe engem választottak meg elnöknek, időm és erőm java részét a turistaélet fellendítésének, a, havasi világ feltárásának, s elsősorban a Brassóhoz közel 'fekvő Nagykőhavasnak szenteltem. Programunk kapcsán sorra következtek a gyakorlati következmények.
Még mint az EKE brassói fiókjának elnöke e tisztségem viselését egy adott pillanatban, mikor a politikai és társadalmi életben szerkesztői és újságírói tevékenységem, több vezető egyéniséggel hozott összeütközésbe, összeférhetetlennek és az egyesületre károsnak láttam és lemondani készültem. „A tisztújításra kerülvén a sor (Brassói Hírlap, 1911. január 15). Halász Gyula, főreáliskolai tanár kérte, hogy válasszanak helyette más elnököt. Farmos L. főmérnök és dr. Pintér Gábor tanfelügyelő biztosítják az eddigi elnököt, hogy aggodalmai teljesen indok nélkül valók, az EKE minden tagja teljes bizalommal van iránta, a politikai hullámok elsimultak, de 'ha még volnának is, az EKE-t egészen érintetlenül hagyják, és az elnök lelkes, sikeres munkájában részesek kívánnak lenni, őt követni fogják. Halász Gyula e nyilatkozatokból és a közgyűlések rokonérzéséből és bizalmából azt a kötelességet meríti, hogy a felajánlott tisztet újra vállalja.  Köszöni a kitüntető bizalmat s a tagok további odaadó támogatását."
Első elhatározó lépés volt, hogy a nagyszabású, kiváló sikerrel munkáló, de tőlünk távol eső kolozsvári EKE-től függetlenítsük magunkat. Turista- testvéreim lelkes akarattal járultak hozzá egy új egyesület alapításához, mely csakhamar Brassói Turista Egyesület (BTE) néven rendkivül népszerű lett, s döntő befolyást gyakorolt a helyi turistaság előmozdítására.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetősége, melyet egy ideig M. Kovács Géza főtitkár és Merza Gyula képviseltek, nemes önzetlenséggel és megértéssel fogadta az elszakadás tényét.
Az új brassói egyesület nemsokára a vidéket is, teljes lélekkel Csík vármegye turistáit is bevonta tevékenysége körébe. További lépésünk az Erdélyi Turista című negyedévi folyóírat megteremtése volt, Halász Kálmán építészmérnök és Székely Géza tanár szerkesztésében. A finom ízléssel és nagy gondossággal szerkesztett negyedéves képes revü, melynek működését vállalataink és kereskedőink hirdetései megkönnyítették, a BTE népszerűségét és munkája sikerét nagyban elősegítette. Szemlér Ferenc néhány szép versével is táplálta lapunkat.
Menedékházunk Bácsfalu község tevületén, egy buzogó forrás mellett, pompás környezetben, Balázs Kálmán építészmérnök tervei alapján és állandó ellenőrzésé mellett a több mint ezer tag évi díjából, a brassói Népbank és más vállalatok adományaiból és kibocsátott részvényeiből, az elnök, Puskás Kálmán alelnök, Kocsis Béla s néhányi lelkes társuk egyéb gyűjtéséből összejött másfél millió lejből épült fel, Gödri Márton bácsfalusi építőmester munkájával, a helyszínen égetett téglával és Bácsfalutól ajándékozott fával. 1924-ben adatott át a turistaforgalomnak. . .

ÉLET A NAGYKŐHAVASON

A nagykőhavasi turistaház felavató ünnepsége ezernyi turista részvételével folyt le. A hivatalos megnyitót Muntean Péter vármegyei aljegyző mondta, nekem az ünnepi  beszéd jutott, melyben köszönetet mondtam Bácsfalu  községnek a telek átengedéséért, a faanyag ajándékozásáért, Halász Kálmán építészmérnöknek, fiamnak az épület díjtalan megtervezéséért, s a munka áldozatkész ellenőrzéséért Gödri Mihály építőmesternek, valamint mindazoknak, akik e hasznos turistaház felépítéséhez és berendezéséhez áldozatukkal, részvényvásárlásaikkal hozzájárultak.
Örömmel tapasztaltuk csakhamar, minő mágnesi erővel vonzotta fel ez a fordulat a városbeli népeket. Nemcsak a több mint ezer tag, ami abban az időben még hallatlanul magas szám volt, de a valóságos népvándorlás, mely az 1600 méter magasságot vidáman megmászta, korszakalkotó eseménynek bizonyult. Általános kivonulás volt, százával kapaszkodtak fel és gyönyörködtek a ragyogó hegyvidékben, a festői sziklacsoportokban, a pompázó havasi rózsákban és az új turistaház tágas és tiszta konyhájában, melyet Molnár Mihály és neje a turisták nagy megelégedésére ízes ételek készítésével vezetett. A turistaháznak nyolc szép, kényelmes szobáján kívül még kis könyvtára is volt.
S hát az estéli táncok, az egymásra talált párok, akik a 'hegymászástól kipirulva és kifáradva léptek a gyönyörű parkettjére. (Szóváltás helyett nem egy jegyváltás is történt.) A kövér Ciurea, ügyvéd, primar vagy prefekt, hogy járta a csárdást! S Lepadatu, a volt pénzügyminiszter, brassói háztulajdonos, hányszor járta meg a Nagykőhavast! Tömegével látogattak meg bennünket, a mi hegyünket, amiről Szemlér Ferenc, a Nagykőhavas szerelmese reám vonatkozólag ezt írta az Előre 1964. szeptember 5-i számában, Az én hegyeim című naplójában: „Ilyenkor jövök aztán rá, hogy ez az én hegyem igazából a másoké! (Mondják, azoké, akik menedékházát felépítették. Vagy azé, aki az egészet kigondolta, irányította, végrehajtotta. Ez a menedékház a jelenleg 90 éve felé járó Halász Gyula professzornak köszönhető. Annak idején, . harmincas évek elején ő járt minden után, ő terveztette meg — ingyen — építészmérnök fiával, ő lelkesített fel bennünket a közös tevékenységre, és ő szerzett hozzá pénzt is. Az övé minden érdem. Tehát a hegy is — gondolom magamban.)"
Én meg gondolom magamban, ez a költő a tolla hegyével, ami az ő igazi hegye, túlrajzol engem. Mert költött dolog — kedves, jóhiszemű, jóakaró —, hogy én végeztem mindent. A valóság pedig az, hogy nem egy ember, hanem egy közös gondolat, egy közös akarat és elszántság alkotta meg. Született magától, mindenkitől s teremtett egy  reformkorszakot a brassói szegényes turistaság életében...
A turistaház régebbi vendégkönyvében olvassuk, hogy a hazai turisták tömegein kívül Czernin gróf osztrák — magyar külügyminiszter, a bukaresti belga követ, a német katonai attasé, „eine fesche Wienerin", bécsi, gráci, budapesti, varsói, berlini, stuttgarti, konstantinápolyi, angliai és párizsi látogatók is felmásztak a Nagykőhavasra.

A VALÓDI TURISTASÁG

Az Erdélyi Turista 1929 december havi I. évfolyama 3—4. számában „Az erdélyi turista." címen az alábbi vezető cikket írtam, ami ma is még, sőt talán inkább, mint valaha, a jelen nemzedéknek is szól:
„Régebben általános szokás volt, hogy egy több órás kirándulást a zöldbe turistateljesítménynek tekintettek. Ezek a túrák a turistaság karikatúrái voltak s ma még inkább azoknak ítélhetjük.
Sőt, nehogy elbízzuk magunkat, a turistaság fogalma még azzal sem határozódik meg, hogy egyesek vagy, csoportok, felruházva a turistauniformis díszeivel, az összecsukható evőeszközökkel, tartalmas és terjedelmes hátizsákkal s ezerféle specialitással, ami mások bámulatát, sőt irigységét is felkelti, felkapaszkodnak a havasokra, vagy mélyen behatolnak az erdőségek sűrűjébe.
A turistaság ennél is jóval több. Nemcsak a tüdő és a tréning teszi, ami mindenesetre jelentékeny mozgató erő, hanem elsősorban a lélek, a természet szeretete, a kivételes, a rendkívüli vágya, az akarat nehézségek leküzdésére, a beleolvadás egy olyan világba, ahol szent némaságban beszélhetünk az örök istenivel, s ahol jel nélkül, szó nélkül, mozdulat nélkül mindent megérthetünk s önzés nélkül mindent a magunkénak mondhatunk.
Az a turista, aki a lelkével lesz azzá s nem csupán az erős és edzett inaival, aki nemcsak azért tör fel a magasba, hogy egy pózoló pozícióban a fotografáló masina elé álljon, hanem, hogy énjét kitárja a szabadságnak s megteljék annak a gyönyörűséges allatával, aki egy szép kiránduló napért mindent képes feláldozni, de ezt a napot nem áldozza fel semmiért.
Még ennél is több a turista, a turistáskodás, a turisztika.
Annak a földnek, annak a vidéknek, annak az országnak a szeretete, ahol élünk, amelynek javait élvezzük s amelynek javára munkálkodunk, amelynek a megismerése, a feltárása, a természet kincseiben való elmélyedés, az értük való odaadó vetélkedés, a szépségeik után való vágyakozás, az áthatottság, amellyel bennük gyönyörködünk, a gyönyör, amellyel szeretni és szolgálni készek vagyunk, a fizikai, szellemi és erkölcsi áldozat, amit ezért a megismerésért, ezért az egybeolvadásért, -ezért a tiszta és nemes élvezetért hozunk, az az igazi turistaság.
Szeretni a természetet és benne a szabadságot, kibányászni belőle a rejtett drágaságokat és azokat szétosztani a kényelemben és közönyben tengődők között, leszállni a titkok mélységeibe' és fölemelkedni az elérhetetlen magasságig, eltávolodni a mindennapitól, az emberek tömegétől, a zúgó, zsibongó, vergődő, viaskodó világtól s mégis szeretni, átölelni őket a testvériség együttérzésével, ez a turista, ez a turistaság.
Azok vagyunk-e hát, a fogalom e tágabb értelmében.? Nem hiányzik-e belőlünk még az igazi turista ihlete, heve, meggyőződése és áldozatkészsége? Át tudjuk-e adni magunkat egészen az ügy érdektelen szolgálatának, az emberi civilizáció és kultúra parancsoló feladatainak? Van-e olyan fontos ránk nézve a természet mindenhatósága, mint a szöges sportcipő, és tudjuk-e becsülni annyira hegyjáró embertársainkat vagy akár a völgyben alvókat, mint amennyire nagyra taksáljuk a hideg, habos sört, amivel a turistaház kínál?
Sok minden formaság és belsőség azt bizonyítja, hogy még nem vagyunk egészen tisztában a turistaság igazi fogalmával; hogy még sokat kell járnunk, különösen eszemet magasságokban és erkölcsi mélységekben, hogy a valódi turistaság lényegéhez jussunk…"

VÍZESÉS A NAGYKŐHAVASON

A Brassói Turista Egyesület által forgalmassá és népszerűivé tett havas legérdekesebb vonzóereje az úgynevezett hétlétrás vízesés, melyet négy fiatal szász turista, Samhammer Raymund és Frigyes, Prox Alfréd és Zetzer Hubert egész terjedelmében fedeztek fel, s melyet a BTE a havas megmászása új útjelzőjének avatott. Erről a megragadóan szép helyről írta Székely Géza, az egyesület titkára, lelkendezéstől  áthatott költői s egyben gyakorlati ismertetését:
„Sűrű, dohos erdők, irtások, sziklaszálak, kidőlt, korhadt faóriások, vígan csobogó csermelyek mellett megyünk el (a Sipoly völgyében). Egy helyen zúgás üti meg a fülünket. Vízesés-sorozat közelében vezet utunk. Egymás után öt-hat vízesés fehér sávja és fehéres habja élénkíti a sötét völgy mélyét. Az utolsó, a legnagyobb, mintegy öt méter magasból hull alá... A függőleges sziklafal közepén szét van repedve. Két-három méter széles hasadék sötétlik előttünk. Mélyéből erős zúgás, morajlás hallatszik. Bővizű patak ömlik elő belőle. Sötét, komor sziklafalak kétoldalt. Kétemeletnyi magasak, majdnem összeborulók. Jobbról tajtékozva zuhan alá az első nagy vízesés (4 méter és 80 cm magas). Tőle balra erős létra, melynek közvetlen közelében zuhog alá a második (4 és fél méter) vízesés. Most egy 12 méter hosszú létra. Mellette egy tízméteres páratlanul szép vízesés zuhog alá. Esőszerűen permetezi be az egész szakadékot. Felülről lenézve az az érzésünk, mintha egy káva nélküli kútba néznénk. Csodálattal vegyes félelemérzés vesz erőt a turistán. Tovább is egy érdekes vízesés állítja meg és bámultatja magát. Az alázuhanó víz hossza 9 méter, 80 cm. Egy három és fél méteres fiók-Niagara következik. Fatörzseken átmászva, átugrálva új nagy vízesés elé érkezünk. Tőle jobbra hosszú létra visz a sziklafal tövébe vágott útra. Rögtönzött hidakon átmenve jut el a turista az utolsó vízeséshez. Télen, mint azt a vadászok konstatálták, a víz befagyott, valóságos jégfal képződött, mely a napsütésben soha nem látott tüneményes síneket játszott a szivárvány valamennyi színével. A további munkát nagyrészt kereskedő és iparos ifjak végezték, lelkes odaadással és igazi turista lélekkel."

(Befejezése következik)

2018. június 18., hétfő

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (5)

Hajózom a fekete tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leirása. Török ebéd
a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok.

Tengeri zivatar.
Hajóm vizen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.
Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.


Török uraság és magyar harcos
A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld szint nem láttam.
Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros szinben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit híiladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyeritő fuvását s a két kerek hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel meritgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal száritgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna. Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, franczia, belga, hollandi, s átalában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel, mind hasonlitának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűr ujjasában s prémes sipkájával ; az arnót himzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű czirkassz , kinek domború mellét puskatöltvényekkel tele tölcsérek boriták ; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a persa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas ; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres feszéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszin bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatu magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről Ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födélén felállított két sátorbul ki-kijövén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekkép az egész jelenetnek a titokszerüség ingerlő báját kölcsönözték. Mind ez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mind ezek fölhalmozva s elrendezve lévén, jött két fekete herélt, s utánok tiz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, shálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvenczei valának.
Utánok, mintegy tiz perez múlva, a basa két neje jött, kiket a heréitek mély hajlongással fogadtak s kisértek. Szépek valának-e ? nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása, mindenesetre sok kecset engedett gyanittatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló szinü s kelméjü öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlit, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe huzatnak; öve egy keskeny shálból állt, mely kétszer kerité a csipőt körül, s mely mellé a himzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola szinü galléros bő köpeny (feridzsi) elfódte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s mig a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leesék, s igy akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arczát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel irt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal boritják be, egyikkel az arcz alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös feszből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer kerittetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek.
Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.
Odaliszk
Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájába, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, ime jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arczának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arczát hollószeg bajusz és szakái, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fej búbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakitólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatu fehér burnusz lengett, göndör durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint  legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket. Ez igy tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedenczében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leteritvén, arczczal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét le borult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.
Tolmácsán kivül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi hasi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol.
Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kináltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (czukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy iiju olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jővén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tüztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyujtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedelmi szabály. Utána tüstént jőve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velök, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa ép oly szertartással nyujtatik át, mint vétetik vissza üresen, t. i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szivére tévén, igy adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképen teszi rá, s igy nyújtja át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna.
Napközben megismerkedvén a tolmácscsal, ki születésére görög volt, de francziául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szivék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama hires Küprili nagyvezéré volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Szigeth hőséé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert czimerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni.
Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztete hozzám, mik nagy itélőtehetségre s érett, tiszta, messzeható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes czélzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szükebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan észszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek,
czélszerünek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántorittatni. Ok bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem theoria emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, igy megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben a mi jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, mi által Európában a török s a musulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basávali beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból itéi meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Ugv látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: „szólni ezüst, hallgatni arany”, és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t. i. »Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással ; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat.
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szives volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghivni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érczlap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a piláfot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga czinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, migegy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s Ízletesen himzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk. A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván : „Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!“
Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, — vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélbe ízletesen takarva (neve: dolmász) — túrós lepény, — olajba főtt hal, és kaviár, — gyomorerősitő s ingerlő szalszifik, — sütemény lisztből, vajból és mézből készítve, — egy más sütemény, mely föl volt czifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve, — rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott, — végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt, mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben épen nem iszik, hanem ebéd végével merit egy pár kanállal ama becses kos abból (szorul szóra kedves viz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint czukorból s gránátalmából, őszi baraczkból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér újjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s izletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez u r i ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, a mihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván : ,,Hálát mondok Istennek, a világ urának !
Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni. Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohammed értesittetvén, mikép több követői tobzódásnak adták volna magukat, igy nyilatkozók a boritalról:
,,Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden fórtelmek atyja. Mely perczben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak.”
Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hivott, (a magáét, mint emlitém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes cyprusi palaczk bort jó kedvvel kiüriténk.
Midőn újra a hajófódözeten valánk, hova éjjeli hüs léget szivni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolcz hurozatu lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek íénylettek. A török nagy urak az élet minden
gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos bokrétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kivül van, az házaiknak csupán előpitvara, — ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi uj meg uj ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánczczal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az ur, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karoka szerelem s élvezet puha‘selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának huzva, a sugár árbocz végéről a hosszú zászló nem tartatván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkány zatr a dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngetyüs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. „Hallgassuk, mond a tolmács, a persa lány énekel, ki a basa kegyencze. És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érczes, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s igy kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelidebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melódia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különbfélekép változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár vig, bár bús themát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is…
(...)
Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, kölönöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri szinpadon vonultak át felh évült phantásiám tarka alakjai. S akármerre forditám szemeimet, mindenütt egy uj világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odaliskok (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete heréit álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyaláéban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kivüle és kivülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kisértetét vörösen vilá-
gitá meg.... Végre én is kifáradtam virasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivitó füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kóngása fólriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajóficzkó, mint egy bérezi viszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rivás, nyögés, ropogás közt a kiásott sir űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bármint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szivünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy kiki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol ? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? az enyimet elhagytam. Hajlékot? azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? egyetlen sajátom: a sirhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? ha vannak, azok otthon vannak, — hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot ? ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállók mint egy fészektelen madár, megyek czél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, mig végre elhal.
Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek ? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? honában az ember szinte hamar elfelejtik.

Forrás: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. Pest, 1870. Kiadja Ráth Mór